Igen, tudom jól, hogy átléptem a határidőt... Ezennel megkövetem elsősorban Endit, de a többi írogató társamat is, akiket megvárattam a továbblépéssel. Igyekeztem én, mióta visszajöttem otthonról ide haza, de még mindig nem tértem igazán magamhoz a nyárból (és a nyártól...). Ráadásul megint visszapillantott a meleg, de szerencsére már sokkal enyhébben. Nem panaszkodom.
Ha hiszitek, ha nem, sokszor gondoltam a megírandó témára : a szabadság. Az évek számával egyre többet gondoltam rá, sőt, néha igazán át is élhettem. Manapság szinte állandó téma a közéletben, már-már attól lehet félni, hogy elkopik az igazi értelme. Erről jutott eszembe egy esetleges meghatározás, miszerint a szabadság olyan, mint a levegő : csak akkor érzékeljük igazán, ha hiányozni kezd.
Az elnyomás, tehát a szabadság hiánya sokféle területen tanulmányozható : lehet politikai, filozófiai, morális értelemben vizsgálni. Mindenesetre valamiféle alávetettséget jelent valakivel, valamivel, esetleg akar egy eszmével, érzéssel kapcsolatban is. A továbbiakban igyekszem saját helyzetemre hivatkozni, ha lehet.
Életem első 26-27 éve a kommunista rendszerben telt el. Bevallom, nem is tudatosult bennem olyan érzékenyen a szabadság mibenléte, esetleges hiánya. Talán azért is, mert amit az ember nem ismer, az nem is hiányozhat neki annyira, mint amit megvontak tőle...Életünk keretei olyan szigorúan voltak meghatározva, hogy megelégedtünk a szerény lehetőségekkel, a legkisebb engedményt is örömmel nyugtáztuk, akárcsak a szigorú fenyítések árnyékában nevelt gyerek. A nagyszüleink, szüleink elbeszéléseiből kibontakozó múlt, az ő gyerekkoruk pedig sokkal nehezebbnek tűnt, mint a miénk, s ezért még szerencsésnek is éreztük magunkat. A hatalom vállára vette a gondolkodás, a választás gondjait, mint valami gondos családfő - vagy mondjuk egy börtönőr... Egyes régóta raboskodó foglyok nehezen hagyják el a börtönüket, hiszen a felelős döntés súlyát odabent leveszik a vállukról, napjaik előre megírt rendben folynak, anélkül, hogy bármiben is választaniuk kellene. Egy diktatúrában helyettünk gondolkodnak, a többség lehajtott fejjel elfogadja, hiszen az ellenállás a relatív nyugalom elvesztésének kockázatát jelenti. A magánéletben például hányan szenvednek némán egy mérgező kapcsolatban akár évekig is, mert a szabadulás egyben a következmények vállalását, az esetleges egyedüllétet, az anyagi nehézségeket jelentené. S akkor még nem beszéltünk a megszokások börtönéről, hiszen az ismeretlentől való félelem nagyobb, mint a láncok súlya.
A társadalomban élés nem fér össze a korlátlan szabadság gondolatával. Az egyén szabadsága addig ér, míg a másikét nem korlátozza. Szabályok, törvények szervezik meg az együttélés formáit, szükséges és közösen elismert korlátait, hogy létrejöhessen a társadalmi kohézió. Hiszen a szabadság nem egyenlő a szabadossággal, sem tettekben, sem szavakban. A felelősség érzése adja meg a súlyát.
Nekem, mint rohamosan öregedő egyénnek, aki egyre nehezebben élvezheti az utazás, a felfedezések hajdanán szédítő, új ízét, marad az a jóleső, biztonságot nyújtó érzés, melynek a tudat szabadsága a neve. Lehet szabad véleményem, ahelyett, hogy önmagam is cenzúra alá kéne vetnem, mielőtt kimondanám. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" - intett annyi éven át őseim bölcsessége. Marad a belső szabadság, mely el nem vehető, hiszen önmagunknak köszönhetjük, s egyedüli őrei mi vagyunk.
 |
| kroki szénnel, a múlt század vége felé... (T.R.) |
