A SZABADSÁG....

 nekem a SZABADSÁG Igy nagy betúvel s végképp nem munkahelyi szabadságolásra gondolva a MINDEN!

(amúgy nem is annak hivtam, csak tán vakációnak)(?)

szóval a szabadság - nekem a tenger - minden asszociációjával

s ha nincs is a közelemben,  nélküle nem élhetek

(tán azért is van , mert még kis koromban, másféltől két és félig "rab" voltam, a szó igazi értelmében

s őseim is. mind.. rabszolgák Egyiptomban

meg is írtam egyszer, elég frappánsan: 

RABSZOLGÁK UTÓDAI

mi, régi , fellázadt

rabszolgák....

mi ne tudnánk
mi a szabadság?!

(2021 szept. 11)

Ezt a történelmi összefüggést ki is fejtettem, még régebben:

szinte legnagyobb ünnepünkkor:

2018. ápr. 1-én

A SZABADSÁG ÜNNEPÉN 

igen-igen, pészach van: a szabadság ünnepe, pontosabban a kiszabadulásé, még pontosabban az Egyiptomi rabságból , rabszolgaságból való kiszabadulásé

és a szabadság a rend... ahogy József Attilától is tudjuk

de a szabadság ünneplésének a módozata is maga a "rend" - a szeder vacsora , ami meghatározott rendben folyik, a szabadság , a szabad emberség jegyében... maga a "széder" szó is rendet jelent

s "hol a szabadság a rend mindig érzem a végtelent"

innen lehet nekem a tengerhez vonzódásom


akárhogy is, de az őseim, bármilyen távoli időkben is, de rabszolgák voltak Egyiptom földjén

aztán lett nekem , saját kisgyerekszemélyemben is egy egyéves rabságom, akárhogy is nézzük
másféltől két és fél éves koromig rab voltam a deportálásban

Örkény írása döbbentett rá igazán, a napokban újra olvasva...

hogy mi is lehet a hátterében annak, hogy miután hazatérhettünk , "szabadon", az óvoda kapujából kiszöktem...

nem birok semmi bezártságot, még a sorközepet se, mindig a szélekre ülök, kérek jegyet (közel a z ajtóhoz, a kijárathoz - bár nem szoktam menekülni, csak a szabadulhatóság tudata kell...)

ha anyám bezárt korán reggel a piacra menve, s előbb ébredtem fel, mint hazajött, kimásztam az ablakon...

nem birok még sorba állni se ... (igen, mindig kilógtam a sorból - mindenfajta értelemben is)

a tekintetem is mindig a szabad eget keresi (ha már nincs tenger a közelben, legalább azt)

a kerítéseket se szeretem (semmilyen fajtát!)

se a külsőt se a belsőt

a szabadságot szeretem

a mindenre kiterjedőt

szeretném...

egyébként úgy tűnik, igazi szabadság- nyaraim (egy kivétellel! mikor épp deportáltak)  gyerekkoromban voltak (csak)

RÉGI NYARAK

nyugodt nyarakra gondolok vissza
nem tudom miért tűnik nyugodtnak
minden gyerekkori nyár

talán az egyszerű gondtalanság
és szabadság miatt
talán a gyerekkori ártalmatlanság
miatt...mi mindig csak vár
valakire, valamire vár
s végül mindent elront
lekaszál

de addig nyugalom van
és önfeledt , tiszta nyár
mezeivirágszedős
főttkukoricás
folyóparti, lubickolós
igazi nyár

2019 julius 31

és talán a művésszetekért is ezért rajongok:

mert ott megtalálom,,,

A MŰVÉSZET VÉGTELENSÉGE

a művészet végtelensége
nem enged a véggel vacakolni
a szabadság lehelete lengi be

 s ez annyira szép
 hogy épp elég

(meghasad a szív)

2019 febr 5

SAJNOS sokszor tapasztaltam a szabadság hiányát később is.. 

GÚZSBAKÖTÖTT MŰFORDITÓK

a szabadság hiánya
egyfajta rabság
kisajátítottság
ez volt az ifjúság

már nem is emlékszem
nem akarok rá

de azért tudtunk
táncolni is olykor

gúzsbakötött
műforditók

2018 JULIUS 23

EZ LEHET A SUMMÁZAT:

SZABADSÁG, TENGER

 

szerettem a szabadságot

szerettem a tengert

de mindkettőben

csak rövid ideig

fürödhettem

2025 JAN 23

VOLT EGY ILYEN PLAKÁT, AMIRE BÜSZKE VAGYOK

PLAKÁTLÁNY 2013 SZEPT 16

 Az EszterHáz Egyesület szeretettel meghívja barátait csütörtök este 7-re, az Alexandra kávézójában tartandó pódiumbeszélgetésre.

Szabadság, szerelem

Lévai Katalin vendége Pécsi Katalin irodalmár, szerkesztő

Szó esik majd a Lányok, anyák c. friss könyvünkről is, és persze ott lesz és dedikál az antológia számos szerzője."

(persze az antológiában is szerepetem, lányom is, (SŐT közs irásunk is utószóként) sőt a könyvboritón ő van a dédanyja portréjéval)

ja, és ne feledjem , családunk tele van márciusi hősökkel!!!

https://aliz-napok.blogspot.com/2021/03/csaladunk-marciusi-hosei.html

(ha valakit érdekelne, a link mögött megtalálja az elég hosszú, mert sok emberre vonatkozó  leírást)

Ja, és azt hiszem a legtöbb bejegyzés blogomban szabadság címszó alatt van, nem győzném kiírogatni abba is hagyom...

ÉLJEN A SZABADSÁG,,,,

Ja, és ezt se árt azért szem elől téveszteni- sajnos:

ÖRÖKRABSÁG

soká

kalitká-

ba zárt

madár

nem 

repül ki

onnan

ha ki is

nyitják

ajtaját

mert már

megszokta

rabságát

(2022. aug 30)

Kis irkalapjaimra...

Szabadság...Ki mire is gondol? 

Ténylegesen, "kézzel foghatóan", valami konkrétumra? Vagy elvont, mélyebb szempontokat tekintve? Avagy is-is?!
Hiszen annyi féle szabadság van, s mindegyik kivétel nélkül olyan nagyon fontos!
Szóval mire is gondol az ember, ha ezt a talán legszebb szót hallja, látja, olvassa?

- Arra a szabadságra, amit minden iskoláskorú várva vár, s számolja a táblára krétával felírt VAKÁCIÓ betűinek fogyását a tanév utolsó napjaiban? 

- Arra az ötvenes évekbeli köszönésre, amiről a szüleink meséltek? Jobb fel se idézni. Vége van...

- Arra a kivívott szabadságra, rabságból kiszabadulásra, szabadságharcokra, forradalmakra, amiket a történelmi tanulmányainkból megismertünk?

- Vagy arra a bizonyosra, aminek időtartamát egy szabis tömbbe beírva vártuk, hogy a főnök aláírja? Persze előzetesen is volt szabadságolás-terv, de azért akkor vált bizonyossá, hogy mehet az ember, kiléphet kicsit a taposómalomból, mikor szóltak a titkárságról, hogy rendben.

És ott van a többi szabadság, mondjuk a választásé. Túlpolitizált életünk ellenére most nem az urnába csusszantott voksra gondolok. Hanem arra, vajon az egyes életszakaszokban megadatott-e a szabad iskola,- munkahely,- lakhely választása, ne adj isten a szabad párválasztás. Mert ugye nem minden korban volt ez egyértelmű. Mennyi lelket nyomoríthatott meg, a feje felett meghozott, sorsát, életét meghatározó döntések sora... Apropó, a döntés szabadsága, meg a cselekvésé is ide illik.
Régi - vagy tán nem is olyan régi? - korok elfogadott, berögzült szokásjoga magától a személyes szabadságtól fosztotta meg az embereket. (Hát, főleg a nőket...De ez csak egy érzés, nem eléggé megalapozott gondolatom volt)
Aztán ott a szólásszabadság, a vallásszabadság, a gondolat szabadsága. Mennyire fontosak!
Bármelyik csorbul, vagy korlátozzák, megakadályozzák, mélyen sérül a lélek szabadsága. 
S ha a lélek szenved, oda az öröm, a jókedv, az erő, energia, az akarat, a fejlődés és haladás.

Szabadnak lenni, ha másképp nem, de a belső békénkből, derűnkből, bölcsességünkből fakadóan, az csodálatos, igaz emberi érzés. Talán az egyik legerősebb, legnagyobb...nos, számomra a dobogó második fokán van, az aranyérmes szerelem után. Ebben nagy egyetértésben vagyok Petőfivel. 😉
Nem lehet olyan könnyen felismerni, mint a szerelem és a szeretet formáit, mert sokkal kevésbé megfogható. Nehéz leírni szavakkal, csak az átélés-élmény hat a szívre, lélekre, gondolatokra.
Pillanatok szabadsága, amikor megadatik a csend, a tükörsima vízfelszín látványa, az eső utáni föld illata, a frissen kaszált rét felett a felhők bámulása (Mondjuk Katóka, aki  "A vándorló felhő-népet Álmosan csodálja." 😉) Felhő? - igen, a felhőtlen szabadság érzése. Ezt is pillantokban mérhetem. Mezítláb, vizes hajjal a hajnali úszás után biciklizni a partról haza, az alvó házak közt suhanva. Szabadság a köbön! De a szabadság nem jelent függetlenséget és kötetlenséget. Akkor az igazi, ha társas, ha együtt megélhető. Nagy kegy a sorstól, hálára kötelező.

Azért szép szép ez a fennkölt, magasztos meg ünnepélyes megközelítés, de szálljak már le a földre és térjek vissza arra az elején emlegetett szabitömbre. Mert ha aláírták (egyszer nem, pont az 50.születésnapom alkalmából, ez elég nagy gonoszság volt!), akkor szerencsés esetben a szabadság utazást jelentett. Amit imádok, kár hogy pakolni kell, meg ki,-becsomagolni és idegeskedni is, igaz nem lenne muszáj, sajnos így vagyok összerakva"😂. De az utazás mégis, mégis megunhatatlan. A tervezgetéssel, hónapokkal előbb, a várakozással, majd az indulás izgalmával, az útonlevéssel, a megérkezéssel, az új táj, hely, kultúra felfedezésével, az előzetes tervektől való spontán eltérésekkel: ez az igazi szabadságon-levés! Amíg fiatalok voltunk, nem mindig adatott meg, de kárpótolt bennünket a Balaton, a pici kert és a házikó, a közeli strand. Ha mégis kiszakadhattunk távolabbra, a Szlovák Paradicsom adott sok szép élményt, túrázást, jéghideg forrásvizet, úszást a negyven méter mély tóban, pisztrángfogást és sügér-nyúzást, barátkozást és becherovkát. Mindig-mindig visszavágyást is. Szóval rengeteg emléket, családilag félszavakból megértéssel.

Folytathatnám vég nélkül az utazós szabadságokat, görög szigetekkel és társaival. De egyszer már volt itt a blogon utazás téma, tizenévvel ezelőtt... (kár, mert kiapadhatatlan)

No és a cím... Sass Sylvia és Koncz Zsuzsa gyönyörűen énekelnek együtt, a dalból Petőfi verse is lehetett volna a cím.

https://www.youtube.com/watch?v=QxqI3kc0lXw

Nehezen döntöttem végül Éluard verse mellett. Szabadság a címe, természetesen. Bár hosszú...De olyan csodálatos! Somlyó György fordítása szintén az. Kedvenc soraim, itt ugyan jelző, de én meg a Zengő alján nőttem fel: "Zengő gyermekkoromra Felírlak én"

Paul Éluard:
Szabadság

Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én

Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én

Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én

Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én

Az éj csudáira
Fehér cipó napokra
A mátka évszakokra
Felírlak én

Az elrongyolt egekre
A lápra mely penész nap
S tóra mely eleven hold
Felírlak én

Mezőre láthatárra
Szárnyra kelt madarakra
Árnyak malmaira
Felírlak én

A friss hajnali szélre
Tengerre és hajókra
A tébolyult csucsokra
Felírlak én

A habzó fellegekre
Verítékző viharra
A sűrű únt esőre
Felírlak én

Szikrázó villanásra
Tornyosuló szinekre
A meztelen valóra
Felírlak én

Az ébredő dülőkre
Kitáruló utakra
Szétáradó terekre
Felírlak én

A fényre mely kigyullad
A fényre mely elalszik
Sok régi otthonomra
Felírlak én

Szobámnak a tükörben
Kettészelt gyümölcsére
Ágyam üres héjára
Felírlak én

Nyalánk kis kutyusomra
A fülét hegyezőre
S balog mancsára is
Felírlak én

Ajtóm trambulinjára
Meghitt kis tárgyaimra
Az áldott lángu tűzre
Felírlak én

A nyíló női testre
Baráti homlokokra
És felém tárt kezekre
Felírlak én

Döbbenet ablakára
Figyelmes ajkivekre
A csönd fölé magasan
Felírlak én

Feldúlt rejtekeimre
Ledőlt fároszaimra
Búmnak merő falára
Felírlak én

A vágytalan hiányra
A meztelen magányra
A halál grádicsára
Felírlak én

A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én

S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rád ismerjek s neveden
Szólítsalak

Szabadság.

 

töprengés a megbánásról

 mégis csak irok valamicskét a témáról én is

de inkább csak elvontan, "filozofikusan", töprengően...

u.i. elkerülhetetlen hogy az ember megbánjon dolgokat...

Edit Piaf "igazsága" is szándékoltnak tűnik, csakazértisnek de tán épp ettől jó a dal), mintha maga magát is meg akarná erősíteni, nem , ő nem bán semmit (biztos?! óhatatlan a kérdés)

életünk során állandó választások, döntések elé kerülhetünk

s mindig egyvalami választunk, választHATunk

óhatatlan, hogy a többi összes lehetőség odalesz - hát pl nem bánhatnánk ezek elpasszolását is?

a napokban irtam ezt a pár sort, amelyek barátságaim semmibe vevésén alapulnak pl...

hát nem szánom-bánom?, dehogynem. S ez csak egy példa

néhai barátok

 Néha a gondolataim

régi barátoknál köröznek

Tán nem is tekintettem öket

azoknak, míg voltak

De most latom tisztán

ebben a sivár

elmagányosodásomban

hogy igen, semmi kétség

azok voltak!

JAJ, s még mimindent, mulasztást szánhatok!!!!

már régi bennem a gondolat, főleg emberi veszteségekkor, hogy bárcsak ilyenkor ne kéne némi lelkiismeretfurdalásomnak is lenni, amiatt amit már nem pótolhatok, nem tehetek jóvá...örök a lelkifurdalás...

Nagyon elbizakodottnak kell lennie annak az embernek, akinek nincsenek hasonló gondolatai...vagy irigylésreméltóan tökéletes (de van olyan?!)

Akkor mulasztás, vagy megbánás?... Esetleg ez is, az is...

    Amikor blogunk adminisztrátora megemlítette, honnan jött a mostani téma ötlete, világosabbá vált számomra is, hogy milyen mulasztásról, megbánásról is beszélhetnék. Őt Edith Piaf egyik leghíresebb dala ihlette meg a témát illetően. Esetleg követem Mick érvelését, hogy amin nem változtathatunk, azon jobb, ha nem gyötörjük lelkiismeretünket, és a múlt helyett inkább a jelen és a jövő felé fordulunk. Hajlok az érvelésre. A témát ispiráló Edith Piaf dal is ezt hangsúlyozza elejétől végig : "Non, je ne regrette rien, c'est payé, balayé, oublié, je me fous du passé"... (vagyis : nem bánok semmit sem, minden ki van fizetve, kisöpörve, elfelejtve, fütyülök a múltra!) 

   Elismerem, hogy igaza van, ugyanakkor nem mindig sikerül ilyen egyszerűen átlépni egy régi lelki konfliktuson. Pedig érdemes a múlttal békét kötni, éppen a jelen és a jövő érdekében. 

   Néha mégis felbukkannak szánom-bánom gondolataim. A napok (hetek?) óta tartó forróság okozta tehetetlenség szinte megbénít és cselekvésképtelenné tesz. A vényomásom, melyet egyszerre 2 féle gyógyszerrel igyekezett orvosom csökkenteni, tegnap este váratlanul felére süllyedt (160-ról 80-ra) és csak szédelegtem még ma reggel is.

   Valaha hajlamos voltam meglehetős könnyedséggel megbocsátani egy-egy mulasztást magamnak. Pl. sok barátom lévén, nem tudtam mindegyikre elég nagy figyelmet fordítani, s néhány barátságot hagytam lassanként elsorvadni. Súlyosabb kérdést is felvetettem magamnak : hibáztam-e, hogy annak idején elhagytam a szüleimet (nem magukra, hiszen öcsém és családja pár utcányira laktak és naponta megjelentek.) Idősek se voltak még, apám 50, anyám 44 éves volt, amikor Algériába költöztünk. A további vándorlásainkról is, mindenhonnan legalább 1 hónap szünetre visszajártunk minden évben, s hétvégeken egy magyar és egy francia, közösen írt levelet küldtünk szüleinknek. Jó 40 éven át...

   Ma már kicsit másként gondolok a szülőktől elszakadás problematikájára is. Bennünket, a háború utáni években született generációt még abban a szellemben neveltek, hogy a szülők gondozása majdan a gyerekekre vár, mint szent kötelesség. Nem voltak még az idős generáció ellátását átvevő öregek otthonai (igaz, hogy ennyi 100-115 éves öreg sem!), a családokban a nő akkoriban még az otthon megszervezéséért volt elsősorban felelős, s csak később "emancipálódott" a házon kívüli munkával, mely ugyan jót tett az egyenlőség érzésének  -  és a családi jövedelemnek  -  de hozzáadott egy műszakot a terheléshez. Az öregek többnyire a fiatalokkal laktak együtt, s ott végezték be életüket is. Nálunk 3 generáció ült az asztal körül.

    Hogy mi lesz velem, ha nem tudom majd egyedül ellátni magam? A kérdés óhatatlanul felmerül az én koromban. A választ egyelőre nem tudom.

"... ha majd egyszer megöregszünk,
sose veszekszünk
ülünk a kandallónál,
fogjuk majd egymás kezét..."

   

Nem bánok semmit sem? 🤔

Mióta Ági, a mintabloganya helyett magam próbálkozom itt valahogy pótolni a hiányát (kezdetlegesen, de eddig talán sikerülget, főleg az aktív blogtársak segítségével), szóval mióta a témákat keresgetem, sok jut eszembe, viszont amikor felmerül, a nagyját elvetem azonnal. Mert érdekel, érdekes - számomra! -, kíváncsi lennék ki mit gondol, és írnék is róla, az igaz, de ne már, hogy ez vezéreljen. Igyekeznék olyat találni, ami mindenkinek "bejönne". Hogy ez a mulasztás ilyen-e, nem tudom. De mivel csak úgy jött az ötlet, erre esett a választásom. A konyhában ügyködve zenét hallgatok, szinte mindig. A spotify-on véletlenszerűen klikkelek rá egy-egy válogatásra. És épp Piaf: Nem bánok semmit sem című dala hangzott fel, amit ugyan már rengetegszer hallgattam, de elgondolkoztam  csak úgy hagymaaprítás-krumplipucolás közben, hogy vajon én bánok-e valamit, megbántam-e valamit? Nem igazán. Mégis, voltak dolgok, amiket elszalasztottam, olyan mulasztások, amik máig nyomják a szívem és ha bele is törődtem a múlt megváltoztathatatlanságába, a lelkiismeret furdalás megmaradt.
Így lett hát téma a mulasztás.

Nagyon különleges és érdekfeszítő, ki honnan közelítette ezt meg. A mulasztás, mint szó, szinte adottan asszociáló az iskolai hiányzásokra, stiklikre, lógásra, stb.
Nekem ez, bevallom nem jutott eszembe, de Mick és Éva téma-kifejtésekor saját kis eseteim beugrottak. 
Mondjuk a hónap első keddi suliból kiszökések. Olyankor valamit csináltak a naplókkal, mind felvitték a tanáriba, és az aznapi hiányzásokat talán nem jegyezték fel, így nem is írták be. Persze nem ürült ki az egész iskola, meg mi se csapatostól léptünk le, nem mindig és nem minden óráról. De sokszor mulasztottunk. Én előszerettel, mert egyéb illegális távozásra nem volt lehetőségem. Jöttek velem szembe reggel "egyesek", akik "betegek" voltak néhány óra erejéig és vonultak az iskolaorvoshoz. Talán néha szívesen csatlakoztam volna. Csakhogy apukám laborja melletti ajtó mögött volt a doktronőnk rendelője...
Afféle lógás, mint amiről Évi is írt, megesett velünk is, de a többi néma csend...😉. Sőt, a következő generáció is követte ezt a "szokást", sok év múlva mesélték el röhögve, hogy lapultak pisszenés nélkül.

Az én mulasztásom nem ebbe a fenti kategóriába tartozik. Próbálom magam felmenteni, tudva a komoly indokokat, de 45 év után se nyerem el magamtól a bocsánatot.
Volt nekem egy csodálatos unokaöcsém. Mivel mind a ketten egykék voltunk, az egymás iránti szeretetünk igazi testvéri és szoros kapocs volt, kicsi korunktól. Nálam csupán 3 évvel volt fiatalabb, így jól tudtunk együtt játszani és én kicsit anyáskodhattam is, amit M. se bánt. Szigorú nagyinkkal nyaranta sokat tölthettünk el együtt, s bár sajnos nem egy iskolába jártunk, de tanév alatt is gyakran találkoztunk. Imádtam hozzájuk menni, szerencsére közelben, egy apró lakásban éltek, amit szinte teljesen elfoglalt a hatalmas zongora. Nagybátyám remek humorú, a zsenit súroló ember volt, rengeteget viccelt velünk és persze csodálatosan zongorázott. Fantasztikusan tudott velünk, kölykökkel úgy foglalkozni, hogy mindent játékként éltünk meg.

Nos a gyerekkor végefelé elköltöztünk másik városba, a kamaszodás, a távolság el-elszakított minket. Nem is értem, miért nem leveleztünk... De talán az ok az a 3 év korkülönbség, a 16 és 13 akkor, abban az időszakban érthetően eltávolodást hozott.
Nem sokáig, hisz érettségi után visszakerültem Pécsre, s ha ritkán is, de annál mélyebb beszélgetéseink adódhattak. Nyilván a világmegváltásról 😉
Nos, az egyetemet ugye elmulasztottam befejezni, 2+1 év múlva (1 év tanulmányi szabadságot kaptam, egyetlen hiányzó komplex teszt pótlására, a többi szigorlatom rendben volt) hazakerültem a szüleimhez újra, dolgoztunk, férjhez mentem, tanfolyamot végeztem, elindult az önállósodó saját életünk. Már a kislányomat vártam, amikor unokatestvérem súlyos betegsége az utolsó stádium felé haladt. Hiába próbálom erőltetni az agyam, nem tudom, vajon azon a nyáron találkoztunk a Balatonon, vagy még az előző, egészséges évben. Csak az biztos, hogy mire beköszöntött a tél, M. már nagyon gyenge volt, nagyikánk tudósított, ha néha meg tudta látogatni. Én nagy pocakkal, télvíz idején vonatra ülni és zötykölődni nem mertem, ez rendben. Telefonon se volt lehetőség, hogy beszéljünk, nekik nem volt. De miért és miért és miért nem írtam neki??? Nem értem meg az akkori önmagamat. Valami olyan oka lehetett, hogy nem akartam felzaklatni magam az írással, az emlékekkel, a búcsúzással, féltettem a bennem fejlődő pici babát. Lehet.
De nincs semmi olyan magyarázat, kifogás, mentség, kibúvó, ami ellensúlyozná a lelkem háborgását.
Nem és nem tudom ezt a mulasztást megbocsátani.

A többit, az élet hozta-vitte dolgokat, mulasztásaimat már rég eldobtam hátra a vállam felett. Sok van, mit megbánhatnék, hogy nem voltam elég kitartó, hogy elhalasztottam feladatokat az utolsó percekre, elszalasztottam lehetőségeket, mert hagytam sodortatni magam az élet/sors/végzet által, hogy elmulasztottam legalább egy nyelvet rendesen megtanulni, ...és lehetne vég nélkül folytatnom. De ezeket nem bánom. Így volt szép, így volt jó...

Egy képem van "belül", egy pillanat, amit bezártam örökre, ami egy kicsit vigasztaló is.
Az egyetemi kudarcsorozatom végén fel kellett számolnom az albérletet. Volt abban a pici szobában egy saját bútordarab, egy kis fiókos-rakodós szekrényke, még a régesrégi gyerekszobámból. Átadás előtt hogy és hová szállítsam el? M. szülei viszonylag közel laktak, így ketten lecipeltük és elindultunk a házak közt, a járdán araszolva a szekrénnyel. Nagyon jókedvünk volt, valami hülyeséget énekeltünk, egy hablaty-zagyva szövegű dalocskát, egyszer le is raktuk a bútort, mert annyira nevettünk, ráültünk és nagy hangon danolásztunk tovább. Látom magam előtt ezt a két lökött, boldog, egymást feltétel nélkül szerető ifjú embert, olyan ez bennem, mint egy csodás film legfontosabb képkockája. Ha erre emlékezem, mosolygok, de folynak a könnyeim. A lelkiismeretem mardos ugyan belülről, de kicsit, egy nagyon kicsit megnyugszom...

Mulasztásaim

 

Mi a legnagyobb mulasztásom? Fogas kérdés. Szó szerint. Nyakig benne vagyok, és utólag is csak szánom-bánom a kisgyermekkori legnagyobb mulasztásomat, ami nemcsak az enyém, de a szüleimé is.

Mátyás király megkérdezte az öreg szántóvetőt: …mennyi még a harminckettő? – Bizony már csak tizenkettő. Hát én ennél egy kicsivel jobban állok. Nekem tizenhat saját fogam van még, a többi meg a modernkori technika egyik kiváló vívmánya, az implantátumos fogpótlás. Aki ismeri a beavatkozást, nem hiszem hogy ismétlésre vágyna. Ezt a tortúrát egyszerűen megúszhattam volna, ha kisgyermekként felértem volna ésszel, mennyire fontos a napi kétszeri fogmosás, és ezt a szüleim szigorúan le is ellenőrizték volna (nálam és a bátyámnál). Talán ha harminckettő nem is, de kb. huszonöt saját fogam ma is lehetne, annak ellenére is, hogy gyermekként mindennapos volt a csokoládé- és cukorka csemegézésünk a bátyámmal. És hát szemben az utcánkban két fogorvos is lakott, akik közül az egyik az éjszaka megfájduló fogat nem „megmentette”, hanem iziben egy injekció gyors beadása után kihúzta, hogy ne szenvedjen a szegény gyermek, akinek rendszeresen éjjel fájdult meg a foga. Szerencsére a mai szülők már tudatosan nagy figyelmet szentelnek gyermekeik fogainak épségére - nagyon helyesen.

Azt hiszem az is általános mulasztásaink egyike, hogy nem élünk a rendszeres szűrések lehetőségével, így én is hanyagolom az ilyen-olyan vizsgálatokra az időpont kérést. Pedig ha már időpontom lenne, akkor szükségszerűen el is mennék például a csontsűrűség vizsgálatra, szem- és hallás szűrésre, a többit meg kinek-kinek a fantáziájára bízom. Azért már voltam itt is, ott is, amott is, de mint tudjuk, egy vizsgálat nem vizsgálat, főleg egy öregedő szervezetnél, hisz ami még tegnap nem okozott semmilyen gondot, az ma már esetleg igen.

Egyébként meg minden túlzás nélkül merem állítani, hogy én egy szabálykövető gyermek voltam, így nagy-nagy mulasztásokról nem igazán számolhatnék be, felnőtt koromból meg főleg nem.

Gondolkozok jó ideje ezen a témán, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy sokféle megközelítésből regény hosszúságban vizsgálódhatnánk. A viszonylagosan problémamentesen élő családok gyermekeinél nem kell attól tartani, hogy a gyermek sorozatos mulasztásokba sodródna, de azt is látni kell, hogy még három gyermek is mennyire eltérő tulajdonságait mutatja meg a napi élet során egy-egy családnál. Az egyik képes mindenre odafigyelni, míg a másik rendszeresen nem pakolja be a másnapra feltétlenül szükséges dolgokat sem az iskolatáskájába. Ezekről egy pedagógus biztosan sokat tudna mesélni. Általános iskolás koromban egy saroknyira az iskolától volt egy trafik. Szerintem a trafikos mázsányi füzetet értékesített egy-egy tanév során, mert szünetekben, mint a nyúl szaladtunk hozzá egy-egy kockás vagy vonalas füzetért, ha láttuk, hogy már betelt a füzetünk. Manapság a gyerekek már nem futnak, kérnek valakitől egy üres füzetet, vagy simán egy lapra írják az óra anyagát, amit aztán természetesen elmulasztanak bemásolni az új füzetükbe. De én már ezeket az apróságokat mulasztásnak sem nevezném. Ugyan mik ezek az apró-cseprő gondok az élet nagy dolgaihoz képest.

Valójában azon lenne érdemes elgondolkodni, hogy mik azok a dolgok, amiket véletlenül se mulasszunk el az életben. Hirtelenjében ötöt is nehezen tudnék felsorolni ezekből. Na jó, ha megerőltetném magam, talán sikerülne.

Sokszor írtam már róla, hogy vékony gyermek voltam, de szívós. A bizonyítványaim alapján is látható, hogy alig-alig hiányoztam az iskolából. Volt olyan évem, hogy a mulasztásoknál egy kihúzott vonal volt. Indultam megnézni az általános iskolai bizonyítványomat. Négy nagy iratos fiókot is átnéztem, de a keresett bizonyítvány valahol máshol lapul. Szóval mégis van egy hatalmas mulasztásom. Az évek óta tervezett nagy-nagy selejtezést, a dolgok fajtánkénti kíméletlenül egy helyen tárolását még tolom magam előtt. Szeretném, ha minden tároló helyemnél úgy nyúlhatnék oda bármiért, hogy a keresett dolgot látás nélkül, csak tapintással is biztonsággal elő tudjam venni. Sajnos napi tapasztalatom, hogy már az orrom előtt lévő dolgokat sem találom. De ez már inkább a rend témájához tartozik.

Zárásként egy ma már unokáim elől sem titkolt hiányzásomat, iskolai „mulasztásomat” mesélem el, ami a közgazdaságis harmadik évemre esett. Nem vagyok rá büszke, sőt utólag kifejezetten bosszant a dolog simlissége. Legfőképp viszont azért haragszom magamra, miért nem mondtam „NEM”-et az ötletre, hogy egy napot ne az iskolában töltsünk, hanem barátom szüleinek munkába menetele után menjünk fel az ő lakásukba, táskástul-mindenestül, majd onnan én haza, mintha aznap is iskolában lettünk volna. Arra már nem emlékszem, hogy az a bizonyos orvosi igazolás, amit barátom a keresztapja orvos feleségétől kapott – egyet magának és egyet nekem -, mennyire hihetően töltötte be a szerepét osztályfőnökeinknél az átadáskor. De egy pedagógus miért is próbálná megkérdőjelezni egy orvosi igazolás valódiságát, ami pecséttel és aláírással szabályosan megfelel az elvárásnak. A gond nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy még meg sem „melegedtünk”, alig telt el egy kevéske idő, amikor a zárban kattant a kulcs. B. bácsi, aki igazgatója volt egy kisebb vállalatnak, meglehetősen szabadon kezelte a munkaidő fogalmát. Valószínű, hogy megitta a kávéját a munkahelyén, körbenézett, mindent rendben lévőnek talált, és hazaugrott valamiért az autójával. Egér nem lapíthatott jobban az egérlyukában a macska elől, mint ahogy én megdermedtem, szerintem még levegőt sem mertem venni, csak vártam, hogy mi fog történni. Szerencse, hogy az „öreg”, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is tovább dolga után és nem nyitott be a zárt ajtajú „gyerekszobába”. Azt az érzést, a jeges rémületet, a lebukás szégyenét, és összességében amit ez az eset érzelmileg bennem hagyott, jó sokáig nem felejtettem el. Még elvitt bennünket B. bácsi a bolgár tengerpartra Kranyevóba, ahol én életemben először láttam tengert, de soha nem váltunk jó beszélgetőpartnereivé egymásnak. Az a sokk, amit a hazajövetelével bennem okozott, nem igazán tudott feloldódni. Szerencsére nem lett az apósom.

A szüleimnek még felnőtt koromban sem meséltem el, hogy mentem én az iskola mellé egy alkalommal. No, gondolom az ilyen kis stiklik a mai gyerekeknek már nem okoznak akkora lelkiismeret-furdalást, amit én megéltem ezáltal a félresikerült nap által. És hát orvosi igazolás volt, így mulasztásról nem is kell beszélnünk.

Tanulság? Nem kellett volna engednem az erőszaknak. De ki emlékszik már ötven éven túl arra, hogy könnyű volt-e Katát táncbavinni? És ma már jót derülünk az egészen, nemcsak én, hanem talán még az unokáim is. Ők már szülői engedéllyel fognak otthon maradni. Változik a világ, lazulnak a szabályok. Nem igaz? És hogy ki mit nevez és érez mulasztásnak, az is csak megítélés kérdése.

(A kép illusztráció!)          

 

Nem mulasztom el reagálni a mulasztások témára

Nem akartam elsőnek írni, de a mulasztások mint közös téma, katalizátorként hat rám. Megvan az a madzag, amire a cukor kikristályosodhat, hogy kandiscukor váljon belőle.Már tegnap a misebeli közgyónás megfelelő mondata jutott eszembe elsőnek, miszerint vétkeztem gondolattal, szóval cselekedettel és mulasztással. Ezek szerint a mulasztás hiba, vétek, gyengeség jele. Elfelejtek egy gondolatot, egy szót, egy cselekvést. Hm? Kölcsönhatásban állnak egymással? Netán elfelejtek mulasztani?A mulasztások alighanem éppoly változásokat eredeztetnek, mint a szavak, a tettek, a gondolatok.
Hozzájárulhatnak az irányváltásokhoz.
Mert mi lett volna, ha jól sikerül az első randevúm?   
Mi lett volna, ha az első szerelem beteljesült volna?
Mi lett volna, ha…?
Minden mulasztásnak több-kevesebb hatása van további életünkre.
Próbálok mulasztásaimra koncentrálni.
Nem is olyan könnyű.
- Egyszer büntetésből osztály szinten le kellett írni 500-szor egy mondatot. Harmadikos voltam. Reménytelennek látszott a feladat, ötvenig se jutottam. Ki nem írta meg? - dörgött a számon kérő tanítói hang. Nem álltam fel. Dacoltam. Megúsztam.
- Egyszer két korombeli tinédzser srác szemtelenkedett egy lánnyal. Kivártam, arra gondolva, hogy ha tettlegességre kerül a sor, közbeavatkozom. Megoldódott nélkülem is. Egy férfi elkergette a suttyókat. (Elég elterjedt szokás a nem cselekvés.  A régi vicc szerint a bürokrata így tanítja a fiatal kollégát: Fiam, a problémák 90%-a idővel magától is megoldódik, a maradék 10-et pedig te se tudod megoldani. Mulasztásaink egyik oka talán ez.
- Sokszor előfordult, hogy születésnapi jó kívánságaimat csak késve írtam (mondtam el) az ünnepeltnek. Utóbb ezt a gyakorlatot abbahagytam, mert rájöttem, hogy semmivel sem tart tovább megírni, elmondani a gratulációmat időben, mint elkésve. Ezt a módszert aztán kiterjesztettem életem többi vonatkozására is. (Innen van, hogy máris reagálok a mulasztás témára?)
- Mulasztásaim azért ma is léteznek.
Pl. nem követem a virtuális világ adta lehetőségeket. Számítógépem, digitális kamerám, mobilom lényegesen többet tud, mint én róluk. Egyáltalán nem vonz, hogy megismerkedjem a legújabb piktogrammokkal, emojikkal, programokkal. Ez olykor fejtörést okoz, mert a korszerűbb gépekről átjövő elemek olykor nehezen értelmezhetők nekem. De vállalom az alkalmi rejtvényfejtést, semhogy beleássam magamat a folyamatos továbbképzésbe. 
Pl. halogatom az orvoshoz járást. Valóságos öröm, hogy itthonról rendelhetem a szokásos gyógyszereket. Ha megjelennék a házi orvosnál, lehet hogy kontrolra küldene ezért meg azért. Nekem mániám, hogy húszbillió sejtem automatikusan rendben működik, immunrendszerem él. Ha meg nem, esélyt adok az önregenerálódásnak. Persze ez csacskaság, de tartok a hospitalizálódástól. Inkább kopottan élek bele a világba, és amíg tehetem, elhordom ezeket a kopásokat orvosi beavatkozások nélkül (hiba).
- Mulasztásképpen élem meg egyre ritkuló rokonlátogatásaimat. Nagyon azért nem vádolom magamat. Csökkent a hallásom, nehezebben mozgok. Ezek nem teszik vonzóvá a kiruccanásokat.
Biztosan sokféle mulasztásaim voltak (vannak) még. Most ezek jutottak eszembe.
Kölcsey felteszi a kérdést: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”
Nem tudom. Tetteinkkel, mulasztásainkkal számolnunk kell. A múlt történései befolyásolhatják jelenünket. Ennyi haszna alighanem van.
Széchenyi István írja: „A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk. ” Az első felével egyetértek. Ami történt vagy éppen nem történt, nem tudjuk megváltoztatni. De hogy a jövendőt megérjük-e egyáltalán, abban nem vagyok biztos.
Legjobban azt tesszük, ha a jelent éljük meg derűsen. Szépségével, erőfeszítéseivel együtt; humorral tekintve a múltban elmulasztott lehetőségekre.
Én szóltam.

 

 

Szolg.közl.

 Kedves Mindenki, 

elnézést az új téma késéséért. (Hú de fura ennyi é egy szóban😳)

Holnap este jön a következő megirandónk. Különféle, de kellemes akadályoztatásaim voltak, témákat ugyan gyűjtöttem, de végre a véletlen most megadta az igazi jót. Csak sajnos telefonról nem tudok még alsó amatőr szinten se rendes indítást produlálni. Köszönöm a türelmeteket, holnap itt lesz az új. 

Akkor grafománia vagy nem?... Tény, hogy jólesik.

   Mióta megjelent a legutóbbi téma, érlelődik bennem a gondolat, mivel is fogok hozzájárulni. Elolvastam Mick, Éva, E. és Aliz hozzászólásait, kicsit elbizonytalanodtak addigi elképzeléseim. Mintha szabadulni szeretnének még a grafománia gyanújától is.

   Az írás vonzott, mióta eszem tudom. Az olvasás pedig afféle mágikus hatalomnak tűnt, ahogyan a szótagokat sikerült összeolvasva szavakká, majd történetté varázsolni, szinte egyidejűleg a betűk elsajátításával. Az írás maga  -  természetesen kézzel!  -  rokon volt a rajzolgatással : nem munka, hanem kedvtelés, soha meg nem unható szórakozás. A gépelés, majd sokkal később a minden illúziót kielégítő nyomtató az Internettel egybekötve akár azt is elhitette velünk, hogy szavaink mindenhova eljuthatnak!

   Természetesen én is nagy levélíró voltam, ha nem is érhetnék ezen a téren E. poros nyomába sem. Kamaszkorom mesélési vágyát, melyet nagyanyáim kivételével szinte minden ősöm rám ruházott, muszáj volt a nyári szünetekben levelezéssel folytatni. Irásuk izgalmas élvezet volt (segítségükkel újra lehetett élni minden eseményt, minden érzést), akárcsak az akkoriban végnélküli várakozás a válaszra... Az e-mail-ek, SMS-ek azonnali kézbesítése korában születettek nem is tudják elképzelni, hogy milyen édes is lehet a várakozás íze !... Manapság, a kívánságaink azonnali teljesüléséhez szokott türelmetlenség nem tűri a legkisebb frusztrációt sem és azonnal más táplálék után néz...

   Gyakori költözködéseink egyik országból a másikba sajnos azzal jártak, hogy a múlt e számomra felbecsülhetetlen relikviái nagyrészt elvesztek... Anya sokáig őrizgette Algériából, Berlinből, Franciaországból, Isztambulból szorgalmasan, minden hétvégén írt leveleinket  -  egyet a magyar, egyet a francia szülőknek  - , esténként újra olvasgatva őket, itt-ott könnyek nyomát hagyva rajtuk... Külön dobozt érdemeltek a szerelmes levelek, melyeknek forrásai Gilbert belépésével az életembe szinte azonnal kiapadtak, kivéve azokat, melyeket eleinte ő írt hozzám, de csak eleinte, hiszen hamarosan szinte állandóan együtt töltöttük az előttünk álló 33 évet...

   Ennyit a levelezésről, aminek talán több köze van a grafomániához. És itt merül fel a kérdés : mi is a grafománia, melyet egyes pszichológusok a drogfüggéshez hasonlítanak?   "Ellenállhatatlan közlési vágy"? Szerintem ennél több. Hiszen egyeseknél ezt teljesen kielégíti a beszéd, esetleg más kommunikációs mód. Az írás más.

   Miért is érti egy-két blogtársam bejegyzésében a grafomániát negatív árnyalattal?... Talán azért, mert a meghatározási kísérletek során a Neten gyakran belebotlunk a "kényszer" szóba. Meg a "függés"-be... Kezdő koromban még azt is megkockáztatta egy blogos ismerősöm, hogy mindez csupán pótcselekvés azok számára, akiknek az élete nem tölti be minden vágyukat. Ami engem illet, biztos van benne valami, bár akkoriban energikusan tiltakoztam. Arra azonban most is megpróbálok ügyelni, hogy a nyilvánosság elé bocsátott mennyiség ne menjen túlzottan a minőség rovására. Hogy időm jó részét rostálással, meglehetősen kíméletlen húzásokkal töltsem. Már amennyire az ember megítélheti saját produkcióját...

Fiatal koromban soha nem vezettem naplót. G. halálakor döbbenten próbáltam megérteni az élet-halál összecsapását, szavakba önteni a rajtam átviharzó érzéseket, hiábavaló kérdéseket. Hová lett a minden, a teremtő gondolatok, érzelmek, az óriási helyet betöltő hullámzó évek, egy perc alatt?... Kerestem a legpontosabb szót, a színét és az ízét, ami legjobban kifejezte volna ezt a megrázó élményt. Hogy közelebb kerülhessek a megértéséhez. Igy született kézzel szorosan teleírt, egyenként kb. 240 oldalas naplóim sora : a kilencediknek a felénél tartok a majdnem 20 év alatt. A mindennapokról szólnak, hogy ne tűnjenek el a felejtés süllyesztőjében, s velük az életem, még ha semmi világrengető sem történik. Mert mivel is töltjük életünk legnagyobb részét?... Bámészkodunk, ügyködünk és GONDOLKODUNK. Hát legalább maradjon valami nyoma számunkra is.

   Aztán jött a blogvilág 2008-ban, először franciául, majd elsősorban Ági példájára, biztatására magyarul is. Ekkor csukódott rám a csapda, a szavakkal játszadozás gyönyörűséges csapdája. Immár nem elégített ki többé csupán az olvasás, s először rettentő lámpalázzal, majd egyre ellenállhatatlanabbul megadtam magam a csábításnak. Belekóstoltam a fikció részegítő hatalmába is, amikor egyszerre lehetek Én és a Másik...

   Legtöbbünknél az írás  -  mesélés, rögzítés, tanúságtétel. Magunkról szól, közeli emberekről, akiket szeretünk  -  vagy nem. Közügyekről is. De a mi szemszögünkből. Mintha ez a szubjektív nézőpont igazolná, engedélyezné, hogy ennyi időt áldozzunk szenvedélyünknek. 

   

     Pár napja felvetettem írogató blogos ismerőseim előtt a fikció határozott elutasításának kérdését. Nem vitatom az "önírás" (écriture de soi) létjogosultságát, született jónéhány remekmű ezen a téren is. "Mindent nem teregethetek ki"... "Nincs hozzá fantáziám..." "Abszolút lehetetlennek tartom..." "Szerintem csak az igazat szabad megírni, a többi árulás..." "Csak a tényirodalom érdekel..." Bevallom, számomra mindegyik egyaránt izgalmas és vonzó. Más világ, más megközelítés, de egyaránt szédítő kaland. 

No és tudjuk, hogy egy dologban dől el az író tehetsége : a stílusában.

grafomán?!

 miután most adták ki 680 oldalas verskötetem a legutóbbi évek versteméséből (és ki is maradt belőle egy csomó nyomdai okokból) - merjem azt irni hogy nem vagyok grafomán (csak mert utálom ezt a kifejezést?)

(és még ) mennyi kéz- és gépirásom halmouzódott fel ... 

nem nem vagyok az, csak van mondanivalóm, meg közléskényszerem....,

(amit nem tudok magamba fojtani, s tán nem is akarok)

ezt elismerem

vagy ez AZ? :)

Tényleg grafomán lennék?

 

Úgy érzem magam, mint amikor a tolvajt szembesítik a bűnével. Magamban talán beismerem, hogy van bennem hajlam a grafománságra, de mégis zsigerileg tiltakozik minden porcikám ellene, mintha valami nagyon rossz és csúnya dolog lenne a saját íráskényszerünk. Szerencsére – már szerintem is beteges mértéket – két esetben ért el nálam. Ezek a 20-30 oldalnyi – leginkább levél kategóriába sorolható – írásaim életem első és utolsó társához köthetők. Sokáig őriztem a másolatokat jól eldugva, aztán jött az a pont, amikor nagy elhatározással megsemmisítettem mindkettőt. A hiányuk sokáig nagyon fájt, de elfogadtam. Mára már szinte csak foszlányok, egy-egy mondat jut eszembe belőlük. Az egyiket egy évtizedeken át hordott megbántottság, a másikat egy felfokozott boldogságvágy hívta életre. Szerintem mindkettő sokkoló, megdöbbentő, ledermesztő lehetett az olvasójának, nekem meg a megkönnyebbülést hozta, hogy kiírhattam magamból a feszítő gondolataimat. Minden sor megmaradt kettőnk-kettőnk titkának, olyannyira, hogy soha nem is beszéltünk róla a későbbiekben.

 A kitárulkozás nem sajátom, és még a gondolatától is irtóztam, hogy valaha bárki is elolvashassa a legbensőbb érzéseimet. Nem gondolom, hogy egyedi eset az enyém, biztosan sokan éltek meg hasonló élethelyzetet. Kérdés persze, hogy a fenti eset egyáltalán besorolható-e a grafománia meghatározásába. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, hogy meddig tart az egészséges közlési vágy, és honnan lehet ezt már betegesnek tekinteni.  

A téma kapcsán elgondolkoztam, hogy melyik osztályban volt először feladat, hogy írjunk fogalmazást bármilyen tárgyban. Harmadik-negyedik osztályban? Biztosan nem hamarabb. Az átlagos észjárású és gondolkodású gyermek ilyenkor ír egy kis egyszerű, már-már bugyuta történetet, amit a tanítónéni biztosan mosolyogva javít ki, aztán végezve a javítással talán elsőre azt is ki tudja választani, melyik gyerek fogalmazását tartja a legjobbnak, melyiket fogja elolvasni a következő órán, amikor kiosztja a gyerekek dolgozatait. Nálunk az általánosban szinte mindig ugyanannak a lánynak, K. Áginak a fogalmazását olvasta fel Kati néni. Az én kis fogalmazásaim emlékezetem szerint az átlagos négyes szintet ütötték meg, és soha nem tartották felolvasásra érdemesnek őket. Eszembe sem jutott ezen bánkódni, netán magamban bármiféle sértettséget érezni. Aztán ahogy már régen egyszer írtam is róla, igazi büszkeség volt számomra, hogy életemben egyszer egy felvételin ötös lett a magyar írásbelim. Pedig akkor még előtte voltam az Alföldi nyomdás életemnek, ami egészen biztos nagy hatással volt a szókincsemre, mondatszerkesztésemre, szófordulataimra. Létezhetetlen, hogy egy szedőre ne hasson az évek során ipari mennyiségben lekopogtatott „n”. Listám volt róla, mit kell majd elolvasnom az elsőtől az utolsó betűig nyugdíjas koromban. De nem akarok az írástól elkanyarodni az olvasásig.

Meg sem próbálom minősíteni az íróinkat abból a szempontból, hogy kire húznám rá a grafomán jelzőt. Azért ha csak egy írót említhetnék, akkor nekem az Nádas Péter lenne. Ő katonásan beosztva a napjait meghatározza, mintegy munkaként, hogy napi x órát írással kell eltöltenie. És ez így megy évtizedek óta. Nem csoda, ha ilyen nagy terjedelmű lett az életműve, aminek még nincs is vége. Azért szívesen megkérdezném tőle, hányszor fordult elő, hogy büntetésként élte meg az írással eltöltött idejét.

Azt hiszem, hogy megint csak bukdácsolok ebben a témában, és nagyon nem jó irányba viszem el a hangulatát, így jobb lesz, ha inkább tényszerűen gondolok az írásra, és nem elvonatkoztatott értelemben.

Év elején megfogadtam, hogy naplózni fogom a napjaimat. És nem azért, hogy tudjam, mi történt a hónapok egyes napjain, hanem hogy a kézírásom formája ne kezdjen erős romlásnak indulni. Kevés szomorúbb látványt ismerek, mint amikor az írástól elszokott öregek kénytelenek valahol a hivatalos iratokat aláírásukkal hitelesíteni, és szinte alig tudják leírni a nevüket, mert a kezükből kikopott a rutin.

Az anyámnak élete végéig gyönyörűek és lendületesek maradtak a betűi, öröm volt ránézni egy-egy kis üdvözlő kártyájára, amit a karácsonyi vagy születésnapi ajándékok mellé csatolt. Nem is tudom őket csak úgy kiszelektálni, mint más emberek, akik az aktualitásukat vesztett papírjaikat egyetlen laza mozdulattal dobják a szemétbe. A pszichológus ehhez is azonnal tudná csatolni a patent választ. Erős érzelmi kötődés, vagy annak valamilyen formájú hiánya. Ezért történik meg az is gyakran, hogy valamit megfogok, és tartom hosszan, értelmét vesztve a kezemben, gátolva magam a következő munkafolyamatban, ahol két kézzel kellene dolgoznom. Mai napig sokszor fordul elő velem, csak most már nincs, aki rámszóljon, hogy tedd már le a kezedből a felesleges dolgot! (Mi lehet ez? Kényszeres ragaszkodás, elengedni nem tudás???)

Mielőtt véget vetettem ennek a parttalan agymenésemnek, jó sok időt szenteltem a különböző oldalakon grafomániáról szóló írások elolvasásának. Sajnos nem lettem sokkal okosabb. Sem magamat, sem másokat megbántva inkább megengedő módon azt mondom: írjon akinek ezt a belső kényszere diktálja, és az olvasó majd eldönti, hogy van-e kedve végigolvasni, vagy ejti az írást a nagy közös feneketlen kútba, ahol senkit nem zavar, de onnan ha szükséges, bármikor kihalászható.

 

Írni csak írva lehet

Úgy látszik, nem tudom abbahagyni a grafománia témában fölvetett fonalat. Tovább gondolom. Megakadt a szemem VD. naplójában Tóth Aladár-cikkén, amit a Nyugat hozott le annak idején. Fennkölt gondolatai helyett most inkább a citált folyóirat oldalszámán akad meg a szemem. 485. oldal! A keletkezés éve pedig 1923. Több mint száz éve nem volt tévé, mobil, sőt tán stabil se, okos eszközök meg pláne nem. Nem volt még rádióadás se. Élő szót csak az alkalmanként szóló szónokoktól lehetett hallgatni. Aki töltődni akart, legjobban azt tette, ha olvas. Hosszú regények születésének volt itt az ideje, vastagra írt folyóiratoknak volt sikere. Olvasott az emberiség, terjedelmes munkákat írtak, akik ezzel foglalkoztak.

Nem így van ma. Hosszúak csak a hivatalos szerződések, mert általánossá vált a bizalmatlanság. Az emberek pedig ösztönösen a rövid írások felé fordultak érdeklődésükkel, „mert gyors az élet”.
Ilyen szempontból szerencsém van, mert Karinthy figurájával szemben (Mily csodaszépen látjuk itt  ugyebár az egyszerűséget, mellyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!!... Skurek Ferenc VI./B. o. t.) én csakugyan kerülöm a bőbeszédűséget. Ez szerencséje az olvasónak, és természetemnek is, mert nekem ez felel meg.
Még megemlítem az író kudarca és sikeressége között lévő inflexiós pontot, mert érdekes lehet, hogy mi történik ott. A kezdő írónak vagy van mecénása, vagy nincs.
 Vagy vannak lapokban korábban elpöttyentett dolgai, vagy nincsenek.
Vagy van pénze a kiadás finanszírozására, vagy nincs.
Mórát kiküldték egy temetésre, majd visszatérve cikket kértek az eseményről. Ő fejből leírta az ott elhangzó beszédet. Ez nyerőnek bizonyult. Később egy írása billegett, vajon befér-e a lapba? A főszerkesztő elolvasta a cikket, és azt mondta, hogy nemcsak befér, hanem ha a lapban csak az ő cikke jelenik meg, már elég a kiadáshoz.
Aztán egy karrier elindul, mert nepotizmus van, mert mecénást talál az író, mert átütő erő van írásaiban.
A semleges pont a nincs és a van között áll fenn. A siker felé való átbillenést segíti a jó stílus és a jól megválasztott, sokakat érdeklő téma. Segíti, ha valamiért már ismert vagy ő vagy a családja (nepotizmus?), segíti, ha hitelességet mutat egy mecénásnak. Segít, ha rokona van a szerkesztőségben.
Ami biztos. Ma nincs százkötetes író, kevesen élnek meg írásaikból, sokba kerül a kiadás, bizonytalan a könyvfogyás. Ennek ellenére sok az író, s viszonylag visszafogott az olvasók száma.       
Tulassay Zsolttal készült interjúból emelem ki az emeritus orvosprofesszor egy gondolatát, aki azt mondja: csak magyar írók és költők munkáit olvassa, különösen is a XX. sz. első felében keletkezett műveket – szép magyarságuk miatt. Külföldi szerzők munkáival csak saját nyelvükön hajlandó megismerkedni. Tapasztalata szerint a műfordítások a fordító gondolatvilágát tükrözik, nem adják vissza az eredeti mű zamatait.
Van igazsága.