A téma nyitása -á la Mick - megadta az alaphangot. Hasonló élmények és felszabadultság-érzések voltak az eszemben nekem is, majd az első bejegyzés hatására sok egyébre is asszociáltam.
Próbálom rendszerezni, de valószínüleg csapongó leszek (mint mindig...)
Először arról, hogy a katarzis nekem lehet nagyon mélyen fájdalmas és szívbemarkoló is, sosem múló bánattal a lélek mélyén. Voltak olyan események, apróbb vagy nagyobb történések az életemben,amikor az általuk kiváltott érzések a szomorúság olyan magas fokát érték el, aminek átélése után mégis követte azt valamiféle megkönnyebbülés, megnyugvás. Ez a felszabadultság egész más irányú, mint amit mondjuk egy megrázó filmélmény generál. Ezt nehéz szavakkal elmondanom. Olyan érzés, ami -miután a nehéz, súlyos és mély fájdalmat kibírtam, le tudtam győzni- rámtör, hogy túljutva tovább tudok majd lépni. Erősségben olyan érzelem ez is, mint az örömből, szeretetből font katarzis.
* Ide be kell szúrnom, hogy az alábbi kis történeteimet leírogattam, de majdnem ki is töröltem, nem azért mert túl személyes, hanem mert a katarzis azért mégiscsak valamiféle felszabadító örömforrás kellene legyen. Végül mégis itt marad, hála Éva bejegyzésének, aki a leírt negatív katarzisaival hatott rám. Tehát:
Kezdem is mindjárt a szomorú-katarzisaimmal, hogy aztán már csak a szépre emlékezzek.
1969. június. Utolsó tanítási nap, este fél 7.
A nap, amikor az első nagy lépést tettem a felnőtté válás rögös útján. Nagymamámmal épp indultunk volna az állomásra, a pesti gyorshoz, onnan Ferihegyre, hogy a késő esti géppel elrepüljek Algériába, a szüleimhez, akiket már 7-8 hónapja nem láttam. De! Telefonon értesített egy kedves, bennfentes ismerősünk, hogy ne induljunk el, az útlevelem bevonták. 12 éves voltam, ekkora szomorúságot addig még sosem éreztem. (Egy gonosz és bosszúálló hivatalnok miatt)
Megtaláltam nemrég azt a táviratot, amit nagyikám küldött akkor este, és Apám egy falon lévő képemhez tűzte Constantine-ban. Olvasva ezt a pár szót: "Útlevél nincs, Endike marad. Aláírás: Anya" - most is összeszorult a gyomrom, pedig mennyi év telt már el.... Azon a nyáron kedves, vicces, boldog leveleket írtam, vigasztalva a szüleimet. Ez volt katarzissá alakítása a bánatomnak....
Volt egy nagyon hasonló érzés, amit szintén egy telefon váltott ki. 84. május 4., éjfél. Anya felhívott a klinikáról, tudtam, éreztem mit fog mondani, azt hogy Apukám elment. A férjem tartott erősen, míg fogtam a kagylót, különben összerogytam volna. De amikor Anya azt mondta, mindjárt indul, hazajön Pestről még az éjszaka közepén, jött az a fura fájdalommal elegy megnyugvás is, hogy együtt majd megbirkózunk a gyásszal.
Pár héttel előbb láttam a szüleimet utoljára együtt, az ablakból néztem őket, odahívtam a férjemet, hogy nézzen ő is utánuk, mert többé sosem lesz erre alkalmunk. Az a pillanat is katarktikus volt, mentek együtt, mint mindig, karonfogva, Anyukám a kis csinos cipellőjében, peckesen, Apa a szép, elegáns tartásával...Tudni egy diagnózist, fejben eldől a reménytelenség, de a szív ?!
A diagnózisok... nos, az is lehet egy negatív érzelmi tetőpont. Amikor megy az ember a folyosón, egy gyors hazaugrás után viszi be a kis holmit a kórházba, mert ott kell maradnia az anyukájának kivizsgálásra, és az egyik vizsgálóból a főorvos berántja az ajtón, hogy megmondja a gyanút, ami szinte biztos halálos ítélet...Anya kint ült rám várva, de látott a folyosó végéről. Amikor odaértem hozzá, egymásra néztünk, az a pár másodperc előrevetítette az előttünk álló közel egy évet. Már majd 30 éve történt, de a sürgősségi osztály folyosóját, azokat a januári fényeket, árnyékokat, a padot Anyával élesebben nem is láthatnám... (Írom ezt december havában, 15-én, Anyukám halála napján. Attól a bizonyos januártól decemberig számlálhatatlan katarktikus "eseményt" őriz az emlékezetem.)
Ezekre a személyes fájdalmakra, az elviselésükre Apám akaratlanul felkészített. Hiszen orvos szerettem volna lenni, és megannyi alkalmat megragadott, elbeszéléssel, példákkal, esetekkel edzett. Természetesen a titoktartásra tekintettel. Sokat tanított, elemzett és rámutatott, mire kell majd figyeljek. Egyszer viszont, nem volt se felkészítés, se magyarázat, csak szűkszavúan szólt rám: Kísérj el! Családi jó barát feleségéhez mentünk, haldoklóhoz, nekem nagyon kedves jó ismerőshöz. Esténként kapta a kínok elleni injekciót Apámtól. Aki tudja, ismeri jól, milyen az a szín, az a sárgás-hamuszürke félreismerhetetlen árnyalata, a pihekönnyűnek tűnő végtagok, a bágyadt, hanyatló váll, s a keskeny, áttetsző arc, benne a mélyen ülő, már mindent tudó, mindenbe beletörődő, mégis óriási, ragyogó szemek....
Ez a helyzet, ez a látvány, olyan erős hatással volt rám, látni ezt a kedves asszonyt, belenézni a szép barna szemeibe, majd' összeroppantam, de álltam a sarat. És bár nem lettem orvos, mégis, így készített fel Apa, hogy elviseljem évtizedekkel később a saját gyászom, fájdalmam. Pillekönnyű anyukámat tartva a karomban...
A szomorú-negatív katarzisok sorát egy olyannal zárom, ami nem személyes. "Csak" egy olvasmányélmény. Éjjel van, talán fél 2. Kezemben a könyv, a Sorstalanság. Nem sok van már vissza, elaludni se tudnék, végigolvashatnám. Mégse vagyok képes erre. Olyan mérhetetlen felindultság és olyan reszketés, remegés jön rám, hogy le kell tegyem a könyvet. Másnap tudom csak elolvasni a fennmaradt oldalakat.
*************
Most pedig jöjjenek végre a boldog percek, a felszabadító pillanatok, örömteli fénypontok, a megtisztulás. Időben és térben ide-oda fogok barangolni.
Azok a szép emlékek, amik a gyerekek születéséhez, a szerelemhez, a családi örömökhöz fűznek, azt hiszem mindannyiunk életében katarzissal érnek fel. Ahogy Mick is felsorolta a bejegyzésében. Magam is ezeket az élményeket érzem egyetemesnek, feledhetetlennek. Amikor a pici lánykámat tartottam a karomban, alig fél naposan és először láthattam meg a rámnyiló szemeit. Vagy amikor a karácsonyfa mellett átöleltük egymást, mi négyen a szűk kis családunk, a nagyszülők elvesztése utáni első ünnepen, majd hagyománnyá is vált sok éven át ez az összeborulás, összekapaszkodás. Végtelen sokáig lehetne ezeket felidézni.
Álljon itt néhány konkrétabb eset is. Csapongón, ahogy "ígértem" 😉
A váratlan megérkezések közül kettő.
Hatvanas éve vége, kora hajnal. Még alszom, nagyikám kel fel a hangos csengetésre. Anyukám hangját hallom, -de hisz az lehetetlen, Algériában van!- és mégis, ott van a Munkácsy utcai kis lakásban, felugrok és repülök felé mezítláb. Ő azt hiszi, valami magas sarkú cipőbe léptem gyorsan. Pedig csak nagyot nőttem. (Már felnőttként tudtam meg, Anya egy kinti család bizalmasaként jött az itthoni szülőket értesíteni (felkészíteni, intézkedni, amit lehetett) a fiatalok Amerikába vándorlásáról. Pontosabban a mára majd' elfeledett szót használva, a disszidálás tervéről)
A másik hihetetlen érkezés ugyanott, ugyanabban a lakásban pár év múlva esett meg. Hajnalban kopogtattak a redőnyön. Óvatosan felhúzva kilestünk. Egy fiatal pár sziluettje a derengésben, csinosak, vékonyak, fekete kordnadrágban, garbóban integettek fel az ablakba. De kik ezek?! -kérdezte nagyikám. Már 3 és fél éve nem látta őket: Anya és Apa hazatértek Algériából. Tudtuk ezt, de a pontos napot nem. És annyi idő után, a félhomályban szinte fel se ismertük őket. Olyan boldog pillanat volt, mind a négyünknek! (Másnap persze nem kellett suliba mennem, Apa rengeteg lemezt hozott, máig beleborzongok, ha meghallom Mireille Mathieu Quand on revient-jét.)
Bizony a zene is nagy katarzis-forrás. Ifjúságunk önfeledt, felhőtlen éveiben megannyi szép pillanatot adtak a közös éneklések, cinkos össszenézésekkel, egymásra hangolódással. Egy csodás napfelkeltére szívesen emlékszem vissza, a nyári építőtábor búcsúestjén ott maradtunk a tábortűz mellett pirkadatig, végigénekeltük az éjszakát, várva, míg felkelt a nap a csodaszép alföldi vidéken. Közös katarzis volt a lányokkal.
Az éneklés jóval később is megindító érzést váltott ki belőlem. Pedig hétköznapi, prózai helyszínen, helyzetben történt. A konyhában ügyködtem szokás szerint, szólt a rádió, a két kamasz gyerekem meg ott bohóckodott. Együtt énekelték a rádióval a Don't worry be happy-t. Nem lehet szavakkal leírni, ahogy láttam ott őket. Annyira viccesek, boldogok, kedvesek, szépek voltak, olyan önfeledt-bolondos kölykök, majdnem elsírtam magam örömömben, milyen szerencsés is vagyok, hogy két ilyen igazi egyéniség gyerekem van. Megismétlődött ez az érzés évekkel később egy éjszaka, Párizsban taxiztunk, hátul ültem a két már felnőtt(es) gyerekkel, ahogy rájuk néztem, a pillanat varázsa volt, ugyanaz az anyai öröm pár másodpercbe besürítve.
Itt, a blogban hosszú évek óta írunk magunkról, meg-megnyílunk, néha nem is olyan visszafogottan, mint a kezdetekkor. Hiszen már igen jól megismertük egymást. Azért persze vannak olyan titkok, történetek, amik tabuk. Legalábbis számomra. Mégis, a mostani témából kihagyhatatlan a szerelem.
A nagy, az egyetlen. No meg a kis gyerekkori,-és diákkori rég feledésbe merültek. Hisz aztán jött és mindent elhalványított az Igazi. Hála a sorsnak, hogy megadatott.
Egy kis apró mozzanat, amit kicsit meglepő katarzisként éltem meg. Egy nagy negyedikes!, iskolánk híres sportolója odajött hozzám a nagyszünetben, januárban, az első tanítási napon. Megkérdezte, hogy én vagyok-e F.E? ? Mert ha igen, üzenetet ad át, ha suli után szeretnék találkozni a G-vel (aki sportoló társa egy másik iskolából), G. a Sipőcz patikánál fog várni. Nagyon megilletődtem, húha, fura egy katarzis volt.... Hát ilyen volt annó a diákszerelem kezdete. (Se insta, se messenger, se "rámírás"😂, mára senki se értené, ugye?)
A nagy, az igazi sok-sok szép, szívbe markoló fénypontja közül talán egy-két példa jöhet ide is.
Amikor egy másik városba, egy új iskolába kerültem, hátrahagyva a régi barátokat, a tanév mindjárt kétnapos kirándulással kezdődött. Ráadásul a régi városomba. Amíg az új osztálytársak várost néztek, be kellett szereznem a tankönyveket, mert az új helyen nem rendeltek, utána meglátogattam a Nagyimat is (abban a bizonyos Munkácsy utcában, amiről már írtam), majd csatlakoztam a többiekhez, próbáltam megismerkedni kicsit velük. Egy kempingben aludtunk, másnap hazafelé a buszon elöl, a menetiránynak háttal ültem, négyüléses helyek voltak, kettő-kettő egymással szemben. Egészen hátul ült egy magas, göndör hajú, szépszemű fiú, róla semmit se tudtam akkor még, alig láttam. Ott, a buszon összeakadt a tekintetünk, és a pillantása, az valami nagyon különleges volt. Nem is tudtam mit kezdeni vele. Katarzis volt, felszabadító és ismeretlenül is ismerős. Hát... ő lett a férjem. A szerelem ott kezdődött, csak még évek teltek el, mire rájöttünk. (Neki is van arról a kirándulásról egy emlékképe, amikor a főtéren meglátott, akkor hoztam el a volt iskolánkból a könyveket, és tulajdonképpen akkor vette észre azt az új lányt. 😉.)
A ballagás előtti szerenádozás remekül sikerült, hajnalig jártuk a várost, nagy csapatban az egész baráti társaság. Napfelkeltére szétszéledtünk, csak mi ketten maradtunk, a Romkertnél sétáltunk hazafelé. Azok a májusi hajnali fények örökre megmaradtak bennem, az akkori teljesség-érzéssel együtt.
*****
Végeláthatatlanul hosszú kezd lenni ez a bejegyzés, hajjaj. Lesz vajon, aki képes elolvasni?! No de még van vagy négy vázlatpontom. Ha már felírtam magamnak, be is jegyzem ide. Kiírom magamból legalább.
Az a pillanat, amikor megláttam az unokámat a kiságyában, az elsőt. (a kórházba nem mehettünk, zárlat volt éppen) Aztán mikor a középsőt is megpillanthattuk a látogatók sűrűjében lesve. A kis harmadik érkezésekor pont vigyáztunk a "nagyokra", velük együtt éltük át a hír örömét. Majd a covid miatt elszeparáltan, a monitor előtt, karácsonyi ajándékként tudtuk meg, lesz egy unokatestvére a 3 fiúcskának, várva várt, már nem is remélt emberke. Mindegyik alkalom mint egy éles, soha nem halványuló kép, égett bele az emlékeimbe.
Két nagy katarzis van, ami a gyerekeimhez, külön-külön, a lányomhoz és a fiamhoz kötődik. Mindkettőt meg is írtam még régen, mert olyan erőteljes lélek-felszabadító, megtisztuló folyamat volt, percekbe tömörítve.
A lányunkhoz utaztam, külföldön tanult, először volt távol tőlünk. Több mint 24 órás buszos utazás után, reggel érkeztem a Gare de Lyonra. Reggeli zsúfoltság, tömeg, zaj, rengeteg motor, autó. De az egész kaotikus forgatag elmosódott. A busz ablakából én csak egyetlen színfoltot, egy rozsdabarna kabátkát láttam, egy halovány arcocskát, egy drága-drága szöszke fejet, integető karokat. És már sírtam, boldogan, megkönnyebbülve, kalimpálva a busz ablakában, mint egy kisgyerek. És sírt ő is, ott lent és integetett. Anya és lánya, a közös katarzisukkal.
Talán ugyanabban az évben történt meg az a másik nagy közös katarzis, a fiunkkal. Ahogy hazaért, dőlt belőle a szó, Radnótiról lelkendezve. Nem volt mód közbeszólni, így csak kézenfogtam, s míg beszélt, s mondta, mondta ezerrel, áthúztam a másik szobába, levettem a kötetet, és kinyitottam, ott, ahol a selyemszál mindig van, hogy megmutassam, ez a kedvencem, ezt a verset olvassa el. Ő lenézett a könyvre, levegőt vett, -ez a kedvenc versem - mondta és hadart tovább. Majd ugyanolyan hirtelen elhallgatott. Csak néztük egymást, szavak nélkül. Csoda. Emlék és varázslat.
Az utolsó, amit még szeretnék leírni, befejezésül, nem is olyan rég esett meg velem. A legkisebb unoka születésnapjára, mivel tőlünk messze élnek, mindenki küldött hangüzenetet ajándékul, kapott egy kis szerkentyűt, aminek kis "lemezkéi" vannak, mesékkel, zenékkel, de az anyukája az online beérkezett üzeneteket is odamásolta, hogy hallgathassa az unokatesóit, nagyszüleit, nagybátyját. Ének, vers, mese, bohóckodások, volt mindenféle vegyesen, ki mit küldött. A születésnapra mi nagyszülők kiutaztunk ünnepelni a kisfiút. Ezt a bizonyos üzenetes összeállítást mindannyian egymástól függetlenül továbítottuk, így nem tudtuk ki mit adott elő a kazettára. Mondta a lányunk, hogy az öccse is énekelt, hallgassam meg.
Nincs rá elég jó szó, érzést leíró kifejezés, amivel ezt el tudnám mesélni. Egy régi kedvenc számát énekelte el a fiúnk, csupa szívből, talán nem a legtökéletesebben, de nem is ez volt e lényeg. Amíg szólt a felvétel, a könnyeimen át láttam a lányom könnyáztatta arcát, ahogy meghatódva, elérzékenyülve mondja: A tezsvérem. Pedig már ki tudja hányadszorra hallgatta.... Gyönyörű katarzis volt. Az ilyenre mondható, hogy édes érzés, csordultig telik tőle a szív.
(Ronan Keating: When You Say Nothing At All)
Kedves Mindenki, drága blogtársaim, vajon ki volt képes ideérni a végére? Őszinte tisztelettel és sajnálattal adózom ezen olvasóimnak.
Lassabban, mint a Luca széke készült el a bejegyzésem, ne haragudjatok. Nem is merek mentegetőzni.
Remélem a többiek is megírják ehhez a témához feledhetetlen élményeiket.
Jönnek a békés, szép ünnepnapok, kívánom, legyen boldog, sok katarzis-élménnyel teljes számotokra az elkövetkező idő. Talán jut idő blogbejegyzésre is.... De végső esetben ott lesznek a hosszú, téli napok januárban. A hagyományos év-összefoglalóinkra még ráérünk, ugye?
