Don1t forget to be happy"

 hát akkor elő azzal a füzettel (néha zárójelben persze ott van a fény mellett az árny de kihagyom :), ill. erős válogatás:

eredetileg is hálanaplónak szántam egy ilyen feliratú virágos füzetet, de soká üres maradt. Be is vallottam unokámnak, aki figyelmeztetett rá, hogy legalább azt irjam be, hogy vele beszéltem.

ezért tényleg hálás vagyok, s azért is, hogy látni akar

megjelent a versköötetem ...

megkaptam a meghivót a gyémántdiplomám átadására

leesett a laptopom, de működik

rosszul lettem a zenepaviloni koncerten, de elmúlt

jött egy üzenet, a MOZGÓ VILÁGBA BESZERKESZTIK A "gyerek voltam 56-ban" szövegem

elkészült az új személyim, tűrhető a fotó

két régi tanitvnyommal beszélgettem hosszan

Kellér Dezső  archiv tv3 emlékszik alkotótársára, Békefi ISTVÁNRA, AKI ROKONOM EGYÉBKÉNT "MOSOLY A JAVÁBÓL" A MŰSIR CIME!

REMEK FÚVÓS KONCERTEN VOLTAM

VÉGRE LEJUTOTTAM A MAROSTA

Krasznahoerkai  ugyanazt mondta Nádas halálra mint én (egy korszak lezárult)

sikerült új jó mobiltokot szerezni (rendelésre)

Kellemes ebéd parkétteremben

Kellemes fagyizás szabadban

Kellemes ücsörogni kávézás közben,s után is teraszon

stb...irom tovább, igérem! 

Don't worry, be happy!

egy kis (elő-utó)magyarázat

 nem akarom kihagyni ill elkerülni a kapott témát  (de számomra ez komplexebb ügy...)

csak bevezetem ill hozzáfűznék (régi postjaimból), miért is az ódzkodás, (épp feldobta a fb)

(aztán majd külön posztban a tárgyra térek: segitségemmel: van egy hálanaplóm (elvileg) de nem igen használom, soká kezdtem és abba is hagytam: a cime "Don't forget to be happy")- pedig ezt nem szabad elfelejteni, majd abból szemezgetek nyáron, augusztusban vezettem, meg kicsit juliusban és szeptemberben is)

de előbb jöjjenek a " magyarázatok" : 

.a derű és bánat okairól...

2012 szept 22

A most 80 éves Ungvári Tamásnál találtam ezt a félmondatot : "...a bánatnak mindig van oka, a derű okáról viszont nekünk kell gondoskodnunk." ki is ragadtam ezt az idézetet hozzászólásban -a facebookon, ahol találtam a cikket - és máris 3-an (már 7-en!) like-olták. Tehát nem csak Ungvári életrajzi interjújában és én gondoljuk így ezek szerint:) Pedig én sokszor be se mertem vallani magamnak ezt a pesszimista alapállást, ami persze idézett mondat első fele csak, (én eddig nem is gondoltam igazán tovább! s hogy most ez megtörténhetett, ezért nagy köszönet Ungvárinak!) mert tudom, hogy a borúlátás káros, és csak féligazság, és ráadásul rosszul befolyásolhat. (hiszen mi teremtjük a valóságunkat - bizonyos határok közt) És tudjuk, hogy a pozitív gondolkodás a követendő (persze annak is belülről és megggyőződésből kell jönnie és nem disszimulálásból, mert az meg még károsabb, a bajok letagadása, elfojtása miatt.) Nos, az igazság valahol középen van megint (és nem csak "odaát", itt is) középen, az egyensúlyban. A bipoláris kedélyzavar alanyai és a környezetükben élők különösképp jól tudják, illetve az ő szélsőséges példájukon is láthatjuk, hogy a mély szomorúságot (depressziót), kell hogy kövesse egy felhangoltabb ellenállapot, a tétlenséget egy kreatív periódus, vagy akár fordítva, a lázas aktivitásra egy passzívabb visszavonulásnak kell jönnie - de az is nyilvánvaló, hogy egyik állapot se az igazi, minél mélyebb a depresszió hullámvölgye, annál inkább követi a felhangoltság hullámhegye, de az optimális (nem az optimista, hanem ) a kettő átlaga, amit az orosz nyelv olyan jól jellemez ezzel a szóval ravnodusie - aminek jelentése: egylelkűség (egykedvűség?)- csak nem azzal a pejoratív jelentéssel, ami a magyarban meghúzódik, mert a ravnina pl síkságot jelent. Amikor olyan nyugodt vagy mint a róna... No de hát mikor?: amikor nem tud semmi kibillenteni harmonikus kiegyensúlyozottságodból, se az öröm, se a bánat... de mindkettő forrása bennünk (és a világban) van - hol erre vagyunk érzékenyebbek, hol másra - és nem is biztos , hogy a középállapotban ezek híjával vagyunk - inkább csak arányos elosztásában mindkettőt megéljük... mert az örömünkben is mindig van valamiféle szomorúság (ha másért nem, a mulándósága , elveszthetősége miatt), és szomorúságban is mindig van valamiféle öröm, (ha másért nem, a létezés, az érzelmek átérezhetőségének öröme okán) Nos már Madáchnál is olvashattunk az élet e kettős lényegéről: Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény ( de ne feledjük, hogy ezt a riposztot Madách Lucifer szájába adja -ki, mint tudjuk a tagadás örök szelleme, s aki épp ezzel száll szembe az Úrral)- nem akarván hódolni neki. (Madách igazsága - AZ igazság - tehát még ennél is összetettebb...lehet.) egész triviálisan azt szokták mondani, hogy az optimista és pesszimista ember ugyanazt a félpohár vizet másképp látja, az optimista azt mondja , hogy félig tele van, a pesszimista azt, hogy félig üres a pohár. Minden a szemlélet, nézőpont kérdése. de akkor meg miért ne lennénk inkább optimisták! (jaj, csak ne a kritikátlan, olcsó "hurrá optimizmussal"...) egyébként a bejegyzést elindító Ungvári idézet is erre hívja fel a figyelmet..., a derűre, okainak felderítésére, és ő aztán biztos szorgalmasan teszi is, tessék csak ránézni a 80évesen is kamaszosan derűs portréjára - vagy várjunk csak!, mintha a kamaszok még nem is lennének igazán derűsek, lehet, hogy az igazi, bölcs derűt is az öregség hozza el? - mint ama... napórásét is, aki ("Mozart hallgatása közben") csak derűs órát vesz tudomásul. (bár ez se ilyen egyszerű, már korábban is izgatott a kérdés:

NEM-DERŰS ÓRÁK 2008 márc 26

 

Szabó Lőrinc napórás örege csak derűs órát vétetne velünk is tudomásul.

De vajon valójában, százalékos arányban ez mennyi lehetett a nem-derűshöz képest? (bár a napórára vonatkoztatva minden órának annak kellett lennie, mármint amikor sütött a Nap, merthogy a napóra valóban csak "derűs" időben mutathatja az időt.) Állítólag Szegeden legmagasabb a napsütéses órák száma Magyarországon. Én mégis ma Szegeden nem voltam valami derűs. (A Nap se nagyon sütött - mondjuk. És Mozart zenét se hallottam...) 

Ebéd után, (rántott karfiol, petrezselymes krumpli) a Coop-ban 3/4 12 körül firkantottam a noteszembe ezeket a sorokat, de már korábban is, boltról boltra baktatva ezek a szomorkás gondolatok motoszkáltak bennem:

"nem-derűs" - amúgy ez is egy jó szinoníma a szomorú-ra; ráadásul nem is tartalmaz negatív hangulatú szót, pusztán - előjelet, a pozitív tagadásaként)

Popper Péternél olvastam a minap - megnyugvással: "A szomorúság nem depresszió."

A szomorúság állapotjelző szó, átmeneti  emberi attributum lehet, a  depresszió pszichikai bélyeg,  stigma, diagnózis. A szomorúságnak oka van. A depressziónak nem feltétlenül.

Mitagadás: szomorú vagyok - olykor. Azaz: nem vagyok vidám. A nem-derűs órákat is számolom! Mert mindig, mindent számontartok!

De nem nyavalygok. Legalábbis remélem... D. I. mondta - s az ő szavaira (nem csak a festményeire) adni lehetett: "Neked nagy lelked van. De nem nyavalyogsz." Remélem, nem tévedett... S most se mondana mást...

Bár 32 évesen könnyebb volt nemnyavalyogni, mint 65 évesen. Lelkünk  nagysága vagy kicsinysége viszont független korunktól.

Próbálok hát nagylelkű lenni. Magamhoz is. (Végre.)

--------------

1 órával később, a 13 órás buszra várva (miután lányom csatlakozott hozzám, versenypróba tanítása után, s vettünk neki egy szép -általam már korábban kinézett - blúzt a Centrumban, menet közben) - örülünk, hogy épp Express busz jön, már kivettem a táskámból a busz előtti zsúfolt sorban állva, és kezemben tarom a sárga, 65 felettiségemet igazoló bilétám, amikor egy erős, izgatott hangra  jobbról, hátra kell néznem: El akarták lopni a pénztárcáját. - Mögöttem, valahonnan balról épp akkor repül a földre... igen, ez olyan, mint az én pénztárcám, azaz, pont olyan, azaz ez az én pénztárcám! -ébredek fel végre, s már veszem is fel. Dehát hogy került oda? mi történt?! A jobbra mögöttem álló harcias és rendes nő megakadályozta, hogy elszeleljenek a pénztárcámmal, amit anélkül, hogy bármit is észrevettem volna, a félig kicipzárolt táskámból már kiemeltek... az öregségem igazoló jegy kivételekor hagyhattam nyitva a táskám... lányom mögöttem állt ugyan, látta is, hogy valaki besodródott féloldalasan közvetlen mögém... csodálkozott is rajta, de ő se vett észre semmit... kérdés, reagált volna -e, ha igen. Kérdés, hogy én igen-e, és hogy. Valójában még jobban elképedtem azon, -nem győzve megköszönni- hogy van ember, aki megakadályoz egy lopást ill. fellép a tolvajjal szemben (kiveri a kezéből a lopott tárgyat) - mint magán a lopás tényén... (Ugyanezen a buszállomáson, lopták már el könyvvásárlás közben az egész havi fizetésemmel a pénztárcám, egy óvatlan pillanatban, pedig éreztem is- utólag- valaki feszült figyelmét - persze nem lett belőle könyvvásár, buszjegyre valót is úgy kellett kölcsönkérnem. Meg Moszkvában, 6 hetes  munka után is egy önkiszolgáló étteremben, mikor csak egy evőeszközért álltam fel egy pár pillanatra az ételem és a mellette levő összes megspórolt rubeljeimet tartalmazó californiai bőrpénztárcám mellől - utólag akkor is fel tudtam idézni egy szúrós , figyelő tekintetet, akinek gazdája nagyon friss és rugalmas lehetett... s főleg becstelen. Meg az a rengeteg bicikli, amitől megfosztottak! Számomra felfoghatatlan, és bénító ez az egész.  A másét szinte foglalkozásszerűen elvenni. Vagy a "szükség (garast) rabolni kényszerithet"?... (no persze nem mindig csak azoktól , aki "száz és százezert rabol")- Nem hiszem, hogy lehetne olyan helyzet, hogy a máséhoz nyúljak. Inkább adnék... ("De adhatsz-é mindenik szűkölködőnek" ...)

És jut eszembe egy érdekes eset. Lányom gyerekkorában odavolt a léggömbökért. Egyszer épp sétáltunk eggyel, amikoris az erős szél kikapta a kezéből, és sodorta előre az úton, gyorsabban, mint ahogy mi utána tudtunk szaladni. De szaladtunk, ahogy csak tudtunk, hogy utolérjük... az utca végében egy kis bokor felfogta a léggömböt. Megörültünk neki, kissé lassítottunk is. De egyszercsak látjuk jön velünk szemben a léggömb, mögötte egy vigyorgó arcú kislány, ő fogja. Mi meg , elmegyünk mellette. És a léggömb mellett. Később kérdeztem lányomtól: - De hát miért nem szóltál, hogy az a tiéd? - Hát mert annyira örült neki az a kislány! - mondta magátólértetődő önzetlenséggel...  és szomorúan.

-------------

Alig vártam, hogy hazaérjünk Szegedről, hogy lepihenhessek a kanapémra. Azt hiszem nagyon keveset aludhattam az éjjel, korán kellett kelni, emiatt fáradt voltam, valószínű a szomorúságom hátterében is ez a fizikai fáradtság-kialvatlanság volt - muszáj volt bepótolni a kimaradt alvást - mielőbb... 

És egy fura gondolatsor jutott szembe, elalvás előtt, csak úgy, fáradt mélabúmban: az, hogy elmúlt az ifjúság (akkoriban sose voltam fáradt, sose feküdtem le napközben), és talán nem használtam igazán ki az ifjúságom, talán nem is éltem fiatalon mindig úgy , mint egy fiatal, talán akkor is úgy éltem, mint egy "öreg", de fordítva ez már nem lehetséges...  öregen nem élhetünk úgy, mint egy fiatal...

S aztán végigolvastam újra a Szabó Lőrinc verset - miután kialudtam magam. S akkor döbbentem rá, hogy ez a gondolat (is) milyen nagyszerűen benne van abban a versben - csak nem erre szoktunk fókuszálni -de a vers egyik alapélménye hasonló lehetett, mint ami bennem bujkált, talán már egész nap:  "ma is szállok én… csak testben öreg"

"Igen, azt a testtelen úszást, lebegést kéne, istenem, utólérni, a könnyűt, úgy, amint a gyermekkor csinálta, most, megint: (...)

Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

illatok táncát, szélhalk őzikét,

s fent a kékben a habos gőzökét,

azt kellene most visszahozni"...

Kapásból...

Kis örömök fűszerezik napjainkat

Ahhoz kell kifinomult érzék, hogy az ember észrevegye az adódó kis örömöket. Óhatatlanul a Gulágot megjárt Oloffson Placidra gondolok, aki fogsága idején társaival azt „játszotta”, hogy nyomorult helyzetük ellenére napi öt örömteli dolgot legyen képes felmutatni. Rendszerint sikerült is.
Próbálom:
- Domika a Dunánál. Zsebe tele kavicsokkal. Mondja: Ezek nagyon gyönyörű kavicsok.
- Öregapám kántálta, amit a búcsúban hallani vélt: „Hálá Istennek, bicsakot tanáltam.”
- M. fiammal (3 éves) át az Újpesti hídon hátszéllel. Olyannyira csípős volt, hogy vissza már nem mertem indulni a kisfiammal. Felszálltunk hát az éppen ott álló vonatra, noha nem volt nálam pénz. Nem jött a kalauz Aquincumig.  
- M. (ötéves) jégtörő botja beleesett a Dunába. Nagyon sajnálta. Mondom neki: Ne sírj! Kihozzuk. Nagyobb kavicsokat dobáltam mögé, hogy a hullámok a part felé sodorják. Kiúsztattam.
- Hányszor előfordul(t), hogy kelepcébe kerültem álmomban, majd örvendve felébredtem.
- Főiskolán 22 dolgozat elégtelent kapott. Nem voltam köztük. Meglepetésre csak az enyém lett ötös.
- Paksra bicikliztünk Bp.-ről. Egy hirtelen támadt ötlet nyomán kértünk és kaptunk zsíroskenyereket egy büféstől. Alig hittem, hogy mennyire megtáltosodtunk újra nyeregbe pattanva.
- Egy másik alkalommal bekaptunk útközben egy-egy korsó sört, a másik faluban pedig fagylaltot. Jót tett a kedvünknek.
- Én bicsakot csak elvesztettem, de pénzt többször is találtam. Katonakoromban egy benzinkút közelében egy százast. De jól jött 1970-ben. Máskor a Pasaréti téren 10 000 ft-os bankót fújkált a szél. Rá következő napon a Sodrás u.-ban találtam 200 ft-ot. Valamiért a rá következő napon öt forintot. Negyedik nap nem mertem a járdát figyelni, nehogy 1000 ft adósságot szedjek össze.
- A laktanyába visszatérve a vonatmegálló automatájában 2 ft volt egy pohár forró kakaó. Nagyon sokszor ittam ilyet. Visszatért tőle az életkedvem. Mindez 1970-ben Pápán.    
- A Répa mese c. variációimat versnek titulálta a Napút és lehozta. Jól esett. - Később még három ízben kértek fel, hogy írjak esszét Festschriftekbe. Megtisztelő volt.
- Megvettem egy napilapot, mert állástalan voltam éppen. Egyetlen álláshirdetést olvastam az apróhirdetések rovatban: …íráskészéggel …. tel. szám”. Felhívtam. A Miniszterelnöki sajtóhivatal jelentkezett. Felvettek.
- Szellemi, erőnléti verseny. Elég jól álltam, amikor szkandereznem kellett egy henteslegénnyel. Seperc alatt lenyomott. Mondom: én balkezes vagyok. Ballal én győztem. Megnyertem a versenyt.
- Sakkvetélkedés. Szerettem volna kimaradni belőle. Unszoltak. Játszottam. Elnéztem egy lépést. Vedd vissza, lépj mást! Na nem – mondtam -, így hamarabb szabadulok.
- Nem gondoltam, hogy megérem a 2000. évet.  Most 2026 van.
- 2000-ben megkértek rá, hogy szerkesszem meg a jubileumi kalendáriumot. Elvállaltam mondván, senki nem tudja, hogy 1000 éve hogy nézett ki egy naptár. Nincs összehasonlítási alap, így nem téveszthetem el a munkát. Ezzel a lendülettel álltam hozzá. Sikeresen. Húgom az ÉS-ben olvasta az új munkák között felsorolva.
- Szolfézsórán rendszerint kaptunk dallammásolási feladatot zongoraelőadás alapján. Majd nem mindig elsőnek én lettem kész. Tanárunk csak matadornak nevezett.
- Róma felé kilyukadt a főszerkesztőnk autójának a kereke. Tízperc alatt átcseréltem a pótkerékre. Csak nézett.
- Mozgótáborban én voltam a szakács. Mindig megelégedésre kotyvasztottam a melegételt.
- 65 éves korom óta nem kell fizetnem a belföldi tömegközlekedési eszközökön. Már azt se tudom, hogy működnek a jegyautomaták.
- Mióta a felhőbe kérhetem szokásos gyógyszereimet, alig látott a házi orvosunk. Kiváltása is egyszerűbb lett.
- Eddig megkaptam a vezetési engedélyt. Mindig (két évente) nagy fellélegzés ez.  
Ha Oloffson Placidnak igaza volt, nekünk, akik mégse a Gulágban töltöttük életünket, egyáltalán nem nehéz kötetnyi apróbb-nagyobb örömökről beszámolni.
Hát íme egy csokor, amelyen nem kellet gondolkozni, mert csak úgy tolultak fel bennem.

 

"... te szülj nekem rendet..."

    Igen, tudom jól, hogy átléptem a határidőt... Ezennel megkövetem elsősorban Endit, de a többi írogató társamat is, akiket megvárattam a továbblépéssel. Igyekeztem én, mióta visszajöttem otthonról ide haza, de még mindig nem tértem igazán magamhoz a nyárból (és a nyártól...). Ráadásul megint visszapillantott a meleg, de szerencsére már sokkal enyhébben. Nem panaszkodom.

   Ha hiszitek, ha nem, sokszor gondoltam a megírandó témára : a szabadság. Az évek számával egyre többet gondoltam rá, sőt, néha igazán át is élhettem. Manapság szinte állandó téma a közéletben, már-már attól lehet félni, hogy elkopik az igazi értelme. Erről jutott eszembe egy esetleges meghatározás, miszerint a szabadság olyan, mint a levegő : csak akkor érzékeljük igazán, ha hiányozni kezd.

   A fogalom meghatározása talán könnyebb, ha az ellenkezőjéből indulunk ki. Az elnyomás, tehát a szabadság hiánya sokféle területen tanulmányozható : lehet politikai, filozófiai, morális értelemben vizsgálni. Mindenesetre valamiféle alávetettséget jelent valakivel, valamivel, esetleg akár egy eszmével, érzéssel kapcsolatban is. A továbbiakban igyekszem saját helyzetemre hivatkozni, ha lehet.

   Életem első 26-27 éve a kommunista rendszerben telt el. Bevallom, nem is tudatosult bennem olyan érzékenyen a szabadság mibenléte, esetleges hiánya. Talán azért is, mert amit az ember nem ismer, az nem is hiányozhat neki annyira, mint amit megvontak tőle...Életünk keretei olyan szigorúan voltak meghatározva, hogy megelégedtünk a szerény lehetőségekkel, a legkisebb engedményt is örömmel nyugtáztuk, akárcsak a szigorú fenyítések árnyékában nevelt gyerek. A nagyszüleink, szüleink elbeszéléseiből kibontakozó múlt, az ő gyerekkoruk pedig sokkal nehezebbnek tűnt, mint a miénk, s ezért még szerencsésnek is éreztük magunkat. A hatalom vállára vette a gondolkodás, a választás gondjait, mint valami gondos családfő  -  vagy mondjuk egy börtönőr... Egyes régóta raboskodó foglyok nehezen hagyják el a börtönüket, hiszen a felelős döntés súlyát odabent leveszik a vállukról, napjaik előre megírt rendben folynak, anélkül, hogy bármiben is választaniuk kellene. Egy diktatúrában helyettünk gondolkodnak, a többség lehajtott fejjel elfogadja, hiszen az ellenállás a relatív nyugalom elvesztésének kockázatát jelenti. A magánéletben például hányan szenvednek némán egy mérgező kapcsolatban akár évekig is, mert a szabadulás egyben a következmények vállalását, az esetleges egyedüllétet, az anyagi nehézségeket jelentené. S akkor még nem beszéltünk a megszokások börtönéről, hiszen az ismeretlentől való félelem nagyobb, mint a láncok súlya.

   A társadalomban élés nem fér össze a korlátlan szabadság gondolatával. Az egyén szabadsága addig ér, míg a másikét nem korlátozza. Szabályok, törvények szervezik meg az együttélés formáit, szükséges és közösen elismert korlátait, hogy létrejöhessen a társadalmi kohézió. Hiszen a szabadság nem egyenlő a szabadossággal, sem tettekben, sem szavakban. A felelősség érzése adja meg a súlyát.

   Nekem pedig, aki egyre nehezebben élvezhetem az utazás, a felfedezések hajdanán szédítő, új ízét, marad az a jóleső, biztonságot nyújtó érzés, melynek a tudat szabadsága a neve. Lehet szabad véleményem, ahelyett, hogy önmagam is cenzúra alá kéne vetnem, mielőtt kimondanám. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" - intett annyi éven át őseim bölcsessége. Marad a belső szabadság, mely el nem vehető, hiszen önmagunknak köszönhetjük, s egyedüli őrei mi vagyunk.

kroki szénnel, a múlt század vége felé... (T.R.)

   

A gondolat szabadsága

 

Életem túlnyomó részére a gondolat szabadsága volt a legjellemzőbb. Ennél nagyobb szabadság nincs is, mert ha nem mondom ki, csak megtartom magamnak a gondolataimat, ugyan ki lát bele a fejembe? Bármit is gondolok, gondolhatok, baj nem történhet. (Mert a bajt mindig is szerettem volna megúszni, de legalább távoltartani magamtól.) Egy szemlélődő típusú gyermeknek – később - felnőttnek ez egészen természetes. Ehhez képest a valóság jóval földhözragadtabb, és komplikáltabb volt. A témát három hete gyúrom magamban, de nem került hozzám fikarcnyit sem közelebb. Bár csodáltam Petőfi Sándor forradalmiságát, olthatatlan szabadságvágyát, és nemcsak az övét, hanem számtalan történelmi alakét is, belém a forradalmiság morzsája sem szorult, mert egész életemben úgy éreztem, hogy béke van, szabadság van, rendezettség van. Aztán így öregségemre kiderült, hogy majd minden csak látszólagos, évtizedek múltán tudtam meg, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Manapság, hogy már túl vagyok az élet nevű játék összes időrabló időszakán, amikor a mindennapok feladatai elvették az időt a mélázástól, dolgok alapos átgondolásától, így a végén döbbenek rá, hogy talán nem volt sem akkora béke, sem akkora szabadság és rendezettség, ahogy azt én akkor megéltem.

S akkor vissza a kezdetekhez. 1956-ban a Kossuth utcai házunk előtt vonultak el az orosz tankok. Kétévesként semmi emlékem nem maradt róla, szerintem még a szűk két évvel idősebb bátyámnak is csak annyi, hogy kiszaladt az utcára, és – minden bizonnyal - tátott szájjal figyelhette a vonulást. Később az iskolai történelem tanulmányaim során megdöbbenve tapasztaltam magamon, hogy az 1956-os történelmi események anyagát olyan merev ellenállással fogadtam, hogy az órai leadott tananyagon túl otthon elolvasni sem voltam hajlandó a tankönyvben található leckéket. És ez később sem változott meg felnőtt életem során sem. Volt még más korszaka is a XX. századi magyar történelemnek, ami annyira ellenszenves volt számomra, hogy azok a leckék ugyanígy kimaradtak nálam. Szerencsém volt, ezekből soha nem szólítottak fel felelni. Pedig alapvetően szerettem a történelmet.

A szüleim olyan munkahelyen dolgoztak, ahol nem volt kérdés, hogy a pártnak tagjai szeretnének-e lenni, vagy sem. Ennek ellenére otthon soha nem folyt politizálás, legalábbis a gyerekek előtt. Kiterjedt családi körben sem csíptem el soha ilyen irányú információ morzsákat rokoni látogatásaink során. Ahogy nőttem megéltem a kisdobos- és úttörő avatást, majd a KISZ-nek is tagja lettem, de valahogy mindig is körön kívülinek éreztem magam.

Kisiskolásként a szabadság egyet jelentett nekem a nagy nyári vakációval. Tanév végére úgy elfáradtam a minden napos koránkelésekben, hogy igazi ajándékként éltem meg a két és fél hónapos szünetet. Még augusztusban sem jutott eszébe anyukámnak, hogy külön feladatokat oldasson meg velem, felkészítve az újabb tanévre. Ezt egyéni mázlinak értékelem utólag is, látva a mai szülőket, akik olyannyira tudatosak, hogy sokan előre tanulmányozzák gyermekeik tankönyveit, hogy lépéselőnyben legyenek.

Ugyanezt éreztem a munkahelyi szabadságok tekintetében is. Kellett a regenerálódáshoz a pihenés, és amikor köztisztviselőként és közalkalmazottként nőtt a szabadságom napjainak a száma, ez igazi boldogság forrása volt, hisz három évtized igazi embert próbáló terhelés van a hátam mögött. Az utolsó évtizedem volt némiképp könnyebb, amiért utólag is hálás vagyok a sorsnak.

A legnagyobb és folytonos szabadság érzését a nyugdíjas éveim hozták meg. Megszabadulni a mindennapos munkába menés kötöttségétől a végtelen felszabadultság érzését hozta, azt a hatalmas szabadságérzetet, amikor minden nap ajándék. Amikor én dönthetem el, hogy mit kezdek a nap 24 órájával. Akkor kelhetek és fekhetek, alhatok és pihenhetek, amikor a szervezetem igényli. Nem állítok magam elé megugorhatatlan feladatokat, csak amennyi jólesik.

Szerettem, és talán szerettek engem is, életembe sok szépség, jóság, bánat és megpróbáltatás is belefért. Összes tiszteletemmel volt társaim felé, mégis egyértelműen tudom kijelenteni: egyedül élni a legnagyobb szabadság. Amikor csak önmagad korlátozod bármiben is, és nem függsz senkitől, semmitől.

Szeretnék a szabadság sokszínű témájába még egy kis könnyedséget is belecsempészni.

Tegnapi vásárlásom során elsiklottam egy negyvenes éveiben járó emberpár mellett. Épp elkaptam a férfi szájából egy-két ingerült, féltékenységre utaló szót, mire a nő kétszer is nyomatékkal mondta: „nézni lehet! – nézni szabad!” Hogy ki nézhet kit, ő egy férfit, vagy egy férfi őt, az nem derült ki a rövid kis elcsípett szövegből. Jó tíz méterrel odébb lezártam a kerékpáromat a boltnál, és visszanéztem kíváncsian. Már huncutul csókolta a nő a férfit. Én meg mosolyogtam egy jó nagyot. Milyen kis fifikás, milyen hamar kifogta a szelet a vitorlából. Hát ez is egyfajta lélekszabadság.

Zárásként, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit jelent számomra a szabadság szó a sok lehetséges variációból? A válasz egyértelmű. Az életem legyen továbbra is olyan egyszerű és békés, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben ilyen-olyan nehézségek ellenére is meg tudtam élni, s hogy senki ne akarja a saját akaratát az én szabadságról alkotott elképzeléseim ellenében rámerőszakolni.

Keresetlen szavak a szabadságról

 

A szabadság fogalmán való elgondolkozás másodjára kerül elő életemben. Először egyik közösségében tették fel ezt a kérdést. Engem érdekelt, hogy mit tart róla a wikipédia. Az első mondata megragadott: A szabadság a kívánt tett megvalósításának lehetősége. A kérdést feltevő azzal hurrogott le, hogy arra lett volna kíváncsi, hogy szerintem mi a szabadság.  (Ebben a kérdésben szerette volna szabadságomat korlátozni.) De visszatérve a wikipédia megfogalmazására, nekem tetszett a tömör kifejezés. Ezért éreztem sajátomnak is. Nem tévesztendő össze a szabadossággal.
A szabadságot a szabadságjog körvonalazza. Szabad az, amiben a közjó megállapodik. Szabadosság pedig az, hogy nekem nem parancsol senki, azt teszek, amit akarok. A demokrácia az előbbit fogadja el mércének: Amiben megállapodtak, mindenki ahhoz tartja magát. Önszabályozó rendszernek is tekinthető.
A szabadosság káoszhoz vezet.
Petőfi A farkasok dala a szuverenitást dicséri, még ha nélkülözések árán is. A kutyák dala pedig a megalkuvás, a szabadság feladása mellett szól.

A farkasok dala 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
 

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.
 

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
 

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
 

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
 

Pest, 1847. jan.

 

 

A kutyák dala 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
 

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
 

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
 

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
 

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

A népdal pedig  a szabadosságot favorizálja (a betyár mindenit):
Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi,
Nem parancsol nékem senki,
Sem a Jászság, sem a Kunság,
Sem a karcagi bíróság. 
(Hát igen Nem parancsol néki senki, legalábbis míg rajt nem kapják valami disznóságon.)

***
Az ember társas lény (Aronson), ennélfogva szabadságát valamilyen mértékben ajándékképpen feláldozza rajta kívül álló valakiknek, valakinek, valaminek. Haza (pl. sorkatonaság), család, házastárs, gyerekek fenntartása-nevelése, erkölcsi meggondolások. Egy megfogalmazás szerint az ilyen kötelékben élő számára mérvadó lehet: Vagy igazam van, vagy boldog vagyok. Az egymást szeretők többé-kevésbé önkiüresítésben élnek, azaz  folyamatosan egymás javát kívánják előmozdítani.
A szabadság függelmi kérdés is.

Az ateista nem ismer el maga fölött semmiféle hatalmat. Az istenhívő pedig igen. Istent maga fölött tudja, rendelkezései szerint kíván élni (valláserkölcs). Jézus azt mondja, az én igám édes, az én terhem könnyű. Aki ebben a közegben éli napjait, megtapasztalhatja az örök értékek betartásából fakadó szabadság paradox igazát, az aranyszabály igazát.   
Nem könnyű a téma, de lehet oldani. Jöjjön zárásképpen két poén.
- Az átkosban az Örs vezér téri aluljáróban a rikkancs időnként elkiáltotta magát: A legszebb ajándék a Népszabadság. Igaza volt. Ma is nagyon szép ajándék a népszabadság.  
- Egy mondás így karikírozza a diktatúrát: Szabad országban a szabad ember azt mondja, amit szabad.

 

 

A SZABADSÁG....

 nekem a SZABADSÁG Igy nagy betúvel s végképp nem munkahelyi szabadságolásra gondolva a MINDEN!

(amúgy nem is annak hivtam, csak tán vakációnak)(?)

szóval a szabadság - nekem a tenger - minden asszociációjával

s ha nincs is a közelemben,  nélküle nem élhetek

(tán azért is van , mert még kis koromban, másféltől két és félig "rab" voltam, a szó igazi értelmében

s őseim is. mind.. rabszolgák Egyiptomban

meg is írtam egyszer, elég frappánsan: 

RABSZOLGÁK UTÓDAI

mi, régi , fellázadt

rabszolgák....

mi ne tudnánk
mi a szabadság?!

(2021 szept. 11)

Ezt a történelmi összefüggést ki is fejtettem, még régebben:

szinte legnagyobb ünnepünkkor:

2018. ápr. 1-én

A SZABADSÁG ÜNNEPÉN 

igen-igen, pészach van: a szabadság ünnepe, pontosabban a kiszabadulásé, még pontosabban az Egyiptomi rabságból , rabszolgaságból való kiszabadulásé

és a szabadság a rend... ahogy József Attilától is tudjuk

de a szabadság ünneplésének a módozata is maga a "rend" - a szeder vacsora , ami meghatározott rendben folyik, a szabadság , a szabad emberség jegyében... maga a "széder" szó is rendet jelent

s "hol a szabadság a rend mindig érzem a végtelent"

innen lehet nekem a tengerhez vonzódásom


akárhogy is, de az őseim, bármilyen távoli időkben is, de rabszolgák voltak Egyiptom földjén

aztán lett nekem , saját kisgyerekszemélyemben is egy egyéves rabságom, akárhogy is nézzük
másféltől két és fél éves koromig rab voltam a deportálásban

Örkény írása döbbentett rá igazán, a napokban újra olvasva...

hogy mi is lehet a hátterében annak, hogy miután hazatérhettünk , "szabadon", az óvoda kapujából kiszöktem...

nem birok semmi bezártságot, még a sorközepet se, mindig a szélekre ülök, kérek jegyet (közel a z ajtóhoz, a kijárathoz - bár nem szoktam menekülni, csak a szabadulhatóság tudata kell...)

ha anyám bezárt korán reggel a piacra menve, s előbb ébredtem fel, mint hazajött, kimásztam az ablakon...

nem birok még sorba állni se ... (igen, mindig kilógtam a sorból - mindenfajta értelemben is)

a tekintetem is mindig a szabad eget keresi (ha már nincs tenger a közelben, legalább azt)

a kerítéseket se szeretem (semmilyen fajtát!)

se a külsőt se a belsőt

a szabadságot szeretem

a mindenre kiterjedőt

szeretném...

egyébként úgy tűnik, igazi szabadság- nyaraim (egy kivétellel! mikor épp deportáltak)  gyerekkoromban voltak (csak)

RÉGI NYARAK

nyugodt nyarakra gondolok vissza
nem tudom miért tűnik nyugodtnak
minden gyerekkori nyár

talán az egyszerű gondtalanság
és szabadság miatt
talán a gyerekkori ártalmatlanság
miatt...mi mindig csak vár
valakire, valamire vár
s végül mindent elront
lekaszál

de addig nyugalom van
és önfeledt , tiszta nyár
mezeivirágszedős
főttkukoricás
folyóparti, lubickolós
igazi nyár

2019 julius 31

és talán a művésszetekért is ezért rajongok:

mert ott megtalálom,,,

A MŰVÉSZET VÉGTELENSÉGE

a művészet végtelensége
nem enged a véggel vacakolni
a szabadság lehelete lengi be

 s ez annyira szép
 hogy épp elég

(meghasad a szív)

2019 febr 5

SAJNOS sokszor tapasztaltam a szabadság hiányát később is.. 

GÚZSBAKÖTÖTT MŰFORDITÓK

a szabadság hiánya
egyfajta rabság
kisajátítottság
ez volt az ifjúság

már nem is emlékszem
nem akarok rá

de azért tudtunk
táncolni is olykor

gúzsbakötött
műforditók

2018 JULIUS 23

EZ LEHET A SUMMÁZAT:

SZABADSÁG, TENGER

 

szerettem a szabadságot

szerettem a tengert

de mindkettőben

csak rövid ideig

fürödhettem

2025 JAN 23

VOLT EGY ILYEN PLAKÁT, AMIRE BÜSZKE VAGYOK

PLAKÁTLÁNY 2013 SZEPT 16

 Az EszterHáz Egyesület szeretettel meghívja barátait csütörtök este 7-re, az Alexandra kávézójában tartandó pódiumbeszélgetésre.

Szabadság, szerelem

Lévai Katalin vendége Pécsi Katalin irodalmár, szerkesztő

Szó esik majd a Lányok, anyák c. friss könyvünkről is, és persze ott lesz és dedikál az antológia számos szerzője."

(persze az antológiában is szerepetem, lányom is, (SŐT közs irásunk is utószóként) sőt a könyvboritón ő van a dédanyja portréjéval)

ja, és ne feledjem , családunk tele van márciusi hősökkel!!!

https://aliz-napok.blogspot.com/2021/03/csaladunk-marciusi-hosei.html

(ha valakit érdekelne, a link mögött megtalálja az elég hosszú, mert sok emberre vonatkozó  leírást)

Ja, és azt hiszem a legtöbb bejegyzés blogomban szabadság címszó alatt van, nem győzném kiírogatni abba is hagyom...

ÉLJEN A SZABADSÁG,,,,

Ja, és ezt se árt azért szem elől téveszteni- sajnos:

ÖRÖKRABSÁG

soká

kalitká-

ba zárt

madár

nem 

repül ki

onnan

ha ki is

nyitják

ajtaját

mert már

megszokta

rabságát

(2022. aug 30)

eszembe jutott még valamia a gyerekkorombóL, arról hogy nem trtem a bezártságot, rüvid időre sem (megoldottam):

a nem elveszett Paradicsom

az újdiót téglával is fel lehetett törni

a megy jó volt a fáról mosatlan

a málnával olykor

kis bogarat is bekaptam

anyu a piacon volt

aludtam még mikor kiment

így hát rámzárta az ajtót

én meg kimásztam az ablakon

ahogy felébredtem

mert az udvarunk maga volt

a Paradicsom

múlhatatlan gyerekkorom

(2017 március 27)

ez pedig elgondolkoztatásul:

2023 ÁPR 9

A SZABADSÁG ILLUZIÓJA

a szabadság csak illuzió

mégis feszegetjük rabságunk rácsait

a madarak csiripelnek az ablakom előtt

vidáman - pedig még csak hajnal van

boldogok?

ki tudja

de szabadok

akkor repülnek el

amikor akarnak....

messzire

ha jön a tél?

nade miért jönnek vissza?

mert ez a hazájuk

végül is

ők is rabok

2023. ápr 9

****

TALÁLTAM MÉG egy nagyon ide (témába) illő versem:, 2021-ből:

én szabad lélek vagyok

mindig is az voltam

legbelül

nem tudtak 

gúzsba kötni

megtörni

diktatúrák

terrorok

bár életem 

külsö körülményei

sokszor ezt mutatták

és mégse...

belül mindig szabad voltam

s csak ez számitott!