A tízmillió költők országában

Költők és korom.
Ez érdekes téma a tízmillió költők országában. Az tegye fel a kezét, aki közülünk nem költő. Hogyne lenne ennyi költő, amikor nyelvünk eleve predesztinál bennünket magyarokat a versírásra. („Mely nyelv merne versenyezni vélünk” rugalmasságban?)
Költők és korom.   
Jól is jön ez a párosítás, mert egyes életszakaszaimban más és más költőknek adóztam figyelmemmel.
Kisgyerekkorom a mondókáké, csúfolódóké volt. (Vénségemben megkíséreltem összeszedni gyerekkorom ilyen témájú rövid versikéit. Vagy ötvenet sikerült összesöpörnöm.)  
Általános iskolám idején Petőfi líraisága, láttató képei ragadtak meg.
A gimnázium idején Arany epikája, és gyönyörűséges szókincse. (Máig fülemben a Toldi hanglemez könnyekig megható elbeszélése.)
A legrégebbiek közül leginkább az örökzöld zsoltárokkal tudok azonosulni.
Gyönyörűséggel olvastam Homérosz Odüsszeiáját.
Hasonló átéléssel Zrínyi veretes művét (Szigeti veszedelem).
Ha rossz kedvem támadt, Karinthy versparódiáit forgattam szívesen ilyen találatokkal: Kínai vers: „Most abbahagyom a versírást, mert eszembe jutott valami.”
Vele párhuzamosan szerettem bele Weöres Sándor költészetébe. Olvastam disszertációját is a vers születéséről, akkoriban születő gyermekeimnek a Rongyszőnyeg poénos versecskéit tanítgattuk. Kétkötetes gyűjteményének minden darabját elolvastam. Némelyikhez saját szórakozásomra zenét is szereztem.  
Sok jó költőt hozott még közelebb hozzám Sebő Ferenc, aki megénekelte József Attila, Nagy László és még számos más költő dalait.
Radnóti írta legszebb verset hazánkról (Nem tudhatom), Dsida Jenő írt a kitartásról kitűnő verset: (Tekintet nélkül).
Magam érettségi írásbeli tétele a címbelihez hasonló volt: Három kor, három költő, három eposz. Lekötött a téma, és igen jól sikerült.
A maiak közül leginkább Lackfi János nagy fantáziával megírt és hatalmas szókincset felhasználó, poénos, olykor meghökkentő, leginkább elgondolkoztató költészete áll hozzám a legközelebb.       
Nincs számára kínos téma, és mindig fölényes nyelvi zsonglőrködéssel csapja le a magaslabdákat.
De hát Ady, Babits, Csokonai, Kölcsey… Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Tarbay, Tóth Árpád, Vörösmarty stb, stb. Se vége, se hossza a jó magyar költők névsorának. Mindtől bocsánatot kérek, akinek a neve itt nem szerepel.
Hogy állításomat igazoljam a tízmillió magyar költőről, zárásképpen ide írom, hogy saját főszerkesztőm, Szabó Ferenc SJ is költő volt vagy hatszáz verssel.
És magam is írtam kb. százötven verset.
Ezek mind posztolás közben keletkeztek, s csak utóbb merült fel bennem, hogy össze kellene gyűjtenem őket. Tavaly és idén ki is szűrtem őket a prózák közül.
Ide csak egy haikut biggyesztek sajátjaim közül, azt is csupán igazolásképpen:
Szükségem van a
kezemre meg lábamra
kezem remeg már.

 

Milyen is volt az a 2025-ös ?...

    Sietek behozni a hátralékomat, nehogy elhaljon rám várva ez a kedves közös blog!

   Bevallom, az év eleje óta nemigen volt időm, hogy átfussam a tavalyi évet és összegezzem a "mérlegét", pedig szeretem elvégezni az effajta visszatekintést, mert úgy érzem, hogy segít a folytatásban, az előrelépésben. Amíg meg nem teszem, valami folyton visszafelé húz... Az idei év eleje nagyon elfoglalt volt a 70 "újévi" lap elkészítésével, megírásával es elküldésével, "Egyszarvúm" befejezésével és a rövid, de tömény magyarországi úttal. Most végre törlesztem az adósságom. Azt hittem, ezen a héten fellélegezhetek, de erre még várni kell!... 

   Az elmúlt év nagyjából olyan volt, mint az átlagos előző évek : volt benne jó is, meg rossz is... "Kibírjuk, csak rosszabb ne legyen!" tolakszik elém a gyerekkorom óta őseimtől ezerszer hallott, beidegződött sóhaj.

   Az első hónapokban alig mozdultam ki, egy-két társulati összejövetel kivételével. Feltűnt, hogy a blogomon meglehetősen filozofikus hangvételű bejegyzéseket írtam : stressz, fáradtság, futok az időm után, holott saját magamon kívül senki sem sürget! Az egyedüllét súlya, mint a szabadság ára. A tétovázó március után egyszerre berobbant a tavasz és én hónapokig vártam a kertészre. Őt is Anne barátnőm "kölcsönözte" nekem, akárcsak a gyógytornászát, szívgyógyászát, pedikűrjét stb, stb. Merthogy én hamar belefáradok  beleunok a keresésbe... Sajnos, csak november végére ért ide hozzám. Mivel utcánk teljes felújítása is elhúzódott december végéig (2 és fél éven keresztül!), az egész évre rányomta bélyegét ez a végnélküli "átmeneti állapot", mely rendkívül kimerítő volt.

Kellemes megszakítást jelentett a lassan folydogáló rutinomban a gyerekeknél töltött 10 nap májusban, mialatt a szülők elmentek Izlandra. A lányokra azalatt vizsgák, ill. a szokásos megfeszített ritmus várt, amiben lehetőségem szerint segítettem őket (főztem, néha elvittem őket a tetthelyre, hogy valamennyi időt nyerjenek a közlekedésen, kicsit beszélgethettünk is az asztalnál). Gyönyörű időnk volt, tavaszi illatok szállongtak a kivirult több száz éves kertben, csobogott a kerten átfolyó kis patak, szürke gémek próbáltak a gyepre leereszkedni a kutyus vigyázó szemeit kijátszva.

   Aztan lassan eljött a kánikula is, minden évben kicsit az előzőnél korábban. Július 11-én és 13-án készer is óriásit zuhantam az ebédlőasztal mellett, úgy d.u. 4 óra felé. Először a takarítónőm, Valérie emelt fel, segítségül híva egy közeli munkatársát, másodszor pedig Evelyne barátnőm egyik lánya és unokája jöttek segítségemre. E második sérülés nyomai máig sem múltak el. Az esés után pár nappal elmentünk fiammal Mindszentre. Autóval. Ilyen lett a jobb lábam tőle jó ideig, megkékülve, feldagadva, aminek sem az autóban töltött hosszú órák, sem a kánikula nem használt különösebben... Ezért fordultam végül is egy gyógytornászhoz, hogy segítsen némi izomzatra és egyensúlyra szert tennem. E héten végzek a első 20 szeánsszal.

Októberre maradt egy sor elmaradt születésnap megünneplése, majd november végén újra összejöttünk a fiaméra nálam, s már itt is volt a karácsony, melyre viszont mi mentünk hozzájuk 2-3 napra. Visszajövet pedig várt a hangulatos Szilveszter kedves barátnőm, Anne otthonában.

Ebből is látszik talán, mennyire elszaladt rajtam az idő... Azelőtt valóságos eseményekkel telt meg a beszámoló : utazásokkal, színházzal mozival, kiállításokkal, könyvszalonokkal... Aztán közbeszólt egy komoly betegség, és egyből perspektívát kellett váltanom. Lelassulni, közelebbről és mélyebbről szemlélni a kevesebbet. Azelőtt esetleg úgy mondták volna : feltupírozni a szappanbuborékot...

   

május a gyerekeknél

 

újjáépítés alatt az utcánk

 

kánikula idején

karácsony esti beszélgetés

2025-ös évem összegzése

 Nem véletlenül időzítettem az értékelőmet február 15. napjára. Ma lenne édesanyám 99 éves, és volt párom is ezen a napon született, így a mai nap duplán ünnep számomra.

Az elmúlt fényhiányos napokban közös blogunk „Évértékelő” gyűjteményét olvasgattam vissza, sok kellemes órát szerezve magamnak.

Rhumel írta meg az értékelők 100. bejegyzését, én folytatom most a második száz első darabjával, és bízom benne, hogy még pár évig benne maradhatunk a folyamatban. Már annyira ismerem mindenki stílusát, hogy nagyjából az első pár mondat után tudom, ki írta az aktuális beszámolót. Aztán következett egy 2019-es januári bejegyzés, aminek olvastán kikerekedett a szemem, annyira olyan volt, mintha én írtam volna. Minden stimmelt, csak az évszám nem. Á. megelőzött életkorban 6 évvel, és én döbbenten olvastam át másodszorra is a 70. éve betöltéséről írt sorait, mintha csak  magamról olvastam volna. 2019-ben még távolinak tűnt nekem a saját 70. évem elérése, így akkoriban nem ütöttek meg úgy a mondatai, mint most, hogy én is túl vagyok a hetvenen. Idézek belőle:

„Akik már túlestek ezen, most joggal legyinthetnek, de nekem a 70-es határ átlépése eléggé megrázó élmény volt és mostanáig sem hevertem ki egészen. Sokak számára a 40 vagy a 60 betöltése a trauma, de nekem azok egyike sem volt ehhez mérhető. A 70 viszont – kimondani és belegondolni is – kifejezetten ijesztő, ugyanakkor pedig hihetetlen. Hiába érzem és látom a tükörben az évek múlását, mégis egészen furcsa más hetveneseket úgy említeni, hogy „korombeliek”, és ezzel mintegy elismerni, hogy igen, immár besorakoztam az öregek közé. Pedig nem akarok, és nem is tudok magamra mint öregre gondolni, talán mert belül még mindig nem érzem magam annak. Még akkor sem, ha szomorúan kell tudomásul vennem, hogy érdeklődési köreim száma némiképp (tényleg csak némiképp!) megcsappant az utóbbi években.”

Nos, az én érdeklődési köreim száma nem csappant meg, inkább még tágult is, de hogy a valóságban utánanyúljak, kimozduljak, részese legyek egy kiállításnak, nézője egy színházi előadásnak, könyvtári rendezvénynek, netán felüljek a vonatra, és eleget tegyek egy baráti meghívásnak a Balatonig, az a minimális szint alá süllyedt. Egy utcai rendezvényt – kellő távolságból – szívesen megnézek, mert tudom, hogy senkit nem zavarva bármikor odébbállhatok, és épp csak annyi időt fordítok rá, amennyi az idegrendszeremnek még kellemes és nem megterhelő. A régebbi rendszeres könyvtári látogatásaim nagyjából megszűntek, jelenlegi beüléseim száma egy kezemen megszámolható. Azt érzékelem, hogy a covid évei alatt számomra jó volt a zártabb világ, és nem is kicsit ragadtam meg benne. Igaz, teenager-koromban is szerettem egyedül lenni a szobámban. Most is ugyanabban a szobában érzem magam ugyanolyan jól, csak közben eltelt 50 év. A változás viszont lényeges, mert 50 évvel ezelőtt még előre tekintettem a várható jövő felé, most meg visszafelé. És a gondolat igazán nem tesz boldoggá, hogy egyre zsugorodik az a bizonyos „szamárbőr”. Sokat alkudozok a „feljebbvalóval”, kérnék egy élethosszban számomra szép, de egészséges életet, amiről tudom, hogy lehet álmodozni, aztán majd úgyis az jön, ami talán már születésemkor kiszabatott.

Lassacskán olyan vagyok, mint az öreg kutya, morgok sokat, aztán ha kimegyek az utcára, mindig igyekszem a legderűsebb formámat elővenni, és örülni a természetnek, egy jó találkozásnak régi kollégával, kolléganővel, netán egy-egy kedves emberrel beszélgetni a Könyvszekrénynél könyvekről, olvasmányainkról.

A konkrétumokra is kitérve, volt a nyáron egy nyugodt és kellemes hetem az imádott kutyánkkal, a természet is sokat locsolt helyettem fiamék kertjében a nyaralásuk alatt, júliusban újra együtt volt a teljes család 10 napig, majd ősszel még repülőre is ültem a lányomékat új otthonukban meglátogatni. Nekifutottam hosszú évek halogatása után egy még jelenleg befejezésre váró nagy fogászati beavatkozásnak két profi orvossal, és megúsztam egy antibiotikumos kúrával az elmúlt évet, amit jónak ítélek meg. A családdal és régen látott barátokkal való találkozásaim, szűkre szabott ideink, mint mindig, igazi feltöltő életenergiával hatnak rám. Ez az, ami soha nem változik.

Mindig megállapítom, hogy télen a hideg elől, nyáron a meleg elől bújok, marad a tavasz és az ősz a maga gyönyörűségeivel, és oly gyorsan fordíthatjuk át a naptárainkat az új évre, mintha szuperszonikus gyorsaságra kapcsolt volna a világ. Én persze megpróbálkozom a lassítással. Ha úgy érzem, hogy aludnom kell, akkor akár délelőtt is becsukom a szemem, és már nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni, hogy lopom a napom. Teszem, amit a szervezetem diktál. Szedem a vitaminokat, és örülök, ha kicsit is energikusabbnak érzem magam, mint egy átlag téli szürke napon – általában mindenki más is.

Magamnak egy pörgősebb évet kívánok a 2025-ösnél, mindenki másnak meg olyan 2026-ot, amilyet szeretne, de legyen békés és egészségben teljes.

Zárásképpen két – számomra kedves – képpel búcsúzom.

25, szerencseszám

Kedves nekem ez a 25, szép kerek szám és boldogságos emlékek, fordulópontok fűznek hozzá.
És szerettem ezt az elmúlt 25-ös évet is. Persze nem pont a kedvenc számom miatt. 😉 Szóba került -vagyis írásba a kommentek között- az évértékelő hagyománya itt a blogon.Vajon értékelés, összefoglalás, összegzés-e, ami idekerül?
Elméláztam, hogy én, aki nem igazán szerettem se az újévi fogadalmakat, se a nagy visszatekintéseket, miért írok ide mindig szívesen? Arra jutottam, azért, mert ilyenkor jó átnézni hónapról hónapra a naptáramat meg az elmúlt 12 hónap fényképeit, kicsit újraélni a közelmúlt családi eseményeit. Bizony volt néhány olyan év, amire enélkül  szomorúan gondoltam volna vissza, nehéz időszakok, események és gondok miatt. De végigfuttatva a teljes évet, végül mindig megtaláltam benne az örömöket, a boldog pillanatokat, amik segítettek a bajok legyőzésében. A blog kezdetén főleg a réges régi éveket vettük sorra, ezekbe is hasonló okból tudtam belefeledkezni.

Nos, hála a sorsnak, 2025 tényleg szép kerek év volt. Itt-ott nagyon fárasztó (jó, igen, hát rettentően inkább😂), de mikor túljutottunk a 2024-es költözésből még ránkmaradt tennivalókon, megkönnyebbült szívvel és lélekkel - viszont regenerálandó kizsigerelt izmokkal és izületekkel-  nyugtázhattuk az évet.
Végiggondoltam, 13 éve lettem nagymama először, és ezalatt összesen nem töltöttem annyi időt a gyerekekkel, mint a múlt évben. Hát nem csodálatos? Mit nekem a régi ház eladása, a rengeteg pakolás, morfondírozás, a dobozolás és társai, ha ilyen hozadéka lett!
A külvilág sok sok negatívumát épp jókor tudjuk a családi örömökkel kompenzálni, tudom kicsit elfojtás ez, de jó értelemben. Nem dugom azért a fejem a homokba struccként, csak minden szépet és jót, amit a saját életünk valóságából meríthetek, igyekszem 100%-ban kihasználni és ellensúlyként, boldogságforrásként a mindennapjaimban  kamatoztatni.
A belső derűm megőrzése már régi szokásom, és ez párosítva a napi "unoka-adaggal" egyre jobban is sikerül. Tudnám ezt még hosszan ecsetelni, de bevezetőként megint sok voltam...bocs.

Jöjjön az éves-képes beszámoló.

Az enyhe tél:

A csupa virág tavasz:

A kánikulai képekből ugyan bőven van, de túl személyesek, a strandoló, pingpongozó, homokvárépítős gyerekekről. Legyen azért itt nyári fotó is:

      

Az ősz tavaly gyönyörű színekben pompázott, s mivel sokat voltunk úton (heti 2-3-szor oda-vissza autóztunk két város, a régi és a mostani otthonunk között), kigyönyörködhettem magam a tarka erdők, a sárguló, barnuló, bíborló falevelek és az őszi égbolt csodájában.

Sajnos főleg"suhanóban" kattintottam, így 😉:

Az igazi tél már az idei évben köszöntött be, a decemberi fények inkább késő ősziek voltak:

A Balatonnál, mint minden évben, tavaly is sok időt tölthettünk. Mi szerencsére a viharokat megúsztuk, sajnos a környékünkön nagyok voltak a károk. 

A tavaszi, nyári, őszi Balcsi mindig csodás:

Utazni jó! Rengeteget ültünk -muszájból- autóba tavaly, de azért nem mindig csak a szükség és kötelező dolgok miatt. Repülhettünk májusban, már szinte hagyomány ez, a születésnapos legkisebbet ünnepelni.

Remek időt fogtunk ki, szabadban piknekezőt, bújócskázóst, meg szép panorámát:

                          

Utazásból nyárra is jutott, közös, össz-családi, ez a hét volt az év csúcspontja (meg persze a közös karácsony és év vége):

Reggelente ezt láttam az ablakból:

Azért a tengerhez is lejutottunk:

Ugye szép helyen jártunk?! Nehéz dolgom volt a sok fotó közül csak néhányat kiválogatni....

A 2025-ról szóló képes "mesémet" a tavalyi legkedvesebb fotóval fejezem be, egy ajándék olajfa képével, ami meglepetésként várt minket az erkélyen. Közel száz éves! A költözésünk első évfordulójára és a születésnapjainkra kaptuk:

Kedves Blogtársaim, köszönöm, ha végignéztétek, olvastátok a nagy lassan elkészült évösszesítésemet.

Kívánom mindannyiunknak, hogy még sok éven át írhassunk ide, legyen még sokáig öröm nekünk ez a hely.

évösszegző 2025

  azt hiszem, ez az év jobb is lehetett volna, legalább is igy a vége felé ahogy látom, (még 2025 vége felé irtam...!)  mert nyilván az eleje meg a közepe jobb is volt(csak ne folytatódjon ez a vég- tendencia, amibe most leledzek. ) Azt hiszem elfáradtam, de a hullámvölgyeim után szoktak hullámhegyeim ls lenni, ebben bízok a jövő(év)re 2026-ra nézve, mi mást tehetnék ilyenkor

az egészségemmel (is) vannak kisebb- nagyobb (?) problémák: azt hiszem a depresszióm is bujkál (rejtett, funkcionális? -mert amúgy még mindig disszimulálok)  (s hiába tiltakozik ellene a szakemberem), szédülgetek is (az ezzel való foglalkozásról is, gyógyszerekről pláne lebeszélnek a szakértő (?) orvosok), folyton fáradt vagyok, mert össze-vissza is alszom , szakaszosan, fejem is gyakran fáj ébredés után, valószínű már előtte is...,a vérnyomásom eléggé ugrál, de többnyire szedem a csökkentőt(ezért vagyok álmos?!) -elég nehezen járok inkább csak biciklin, fáj a derekam vagy a lábam vegy mindkettő, többnyire, hamar elfáradok vagy inkább folyton az vagyok(?) kifulladok (azt hiszem ideje lesz elmenni a kardiológushoz is - néha olyan erősen ver a szivem, hogy csak na, különösen fekve hallom...hogy ver ( vagy addig jó?!), de gyarapodnak a görcsök is,  a szemem is romolhatott , közellátásom biztos, ideje lenne a hályogműtétnek is, de félek,,,tőle

azt hiszem ez az idei extrém év végi elfáradás köszönhető a verskötetemmel való munkának is, ami igy a vége felé elég kemény lett, mondhatnám sziszifuszi, ami egyben bosszantó is - egy prolongált "vizsgaidőszak"...nem csak a legutóbbi évek összegzése , hanem azt hiszem valamiféle életösszegzés, speciálisan benne (a zsidó) sors is, azt hiszem lelkileg is megterhelő- de leadtam végül...nagy megkönnyebbüléssel -  az új évre meg bizakodással kell néznem , ha megjelenik benne---

eredetileg a 80. évforduló apropójára készült, de már átmegy a 82-be, ami persze nem holmi aktualitás és főleg nem múló - inkább erősödő

idén ápr 16-án én mondtam az emlékbeszédet az emlékjelnél )végre előbújtam) és úgy tűnik sikeresen, hatásosan, fel is vette a makói tévé az egészet (ott a bizonyiték) A délmagyarban is.

a tavalyi egy órás , osztrákoknak csinált  interjúfilmemnek most volt a Holokauszt emlékközpontban utó-beszélgetése (Örülök, hogy eljött két rokonom is Ladányi Ági, és Pollák Zsuzsa, nomeg egykori földim és sorstársam  Hajdú Ági...(lányomék nem tudtak mert bábszinházi szereplése volt unokámnak)

a peszachi szedert, meg a Ros hasonot Szegeden töltöttem a zsinagógában...(a Zajin Adar elmaradt)

***

kevesebbet is írtam a blogomba, idén, azért eleget igy is... elhíresültem a városban mint kultúresemények állandó résztvevője, bár már szelektálok is, és sokszor erőt kell kifejtenem hogy elmenjek itthonról

rendszeresen járok a mjakra (irodalmi kör) havonta egyszer, de 1 alkalommal már ott se voltam

a műzliről (természetgyógyászati klub) hiányozgatok, heti kétszer, háromszor lenne amúgy

a honismereti körből viszont teljesen kikoptattam magam, s okkal, de most nem megyek bele ebbe

azért a blogból tallózom az eseményeket, a programokat, amikből szelektálva is maradt jócskán , most látom csak

a klasszikus FILM_ SZINHÁZ_ MUZSIKA , hogy is volt?

Hát a mozi termés elég siralmas a hagymaház-moziban, a neten kiegészitem, van úgy hogy régiekkel...

Egykutya, Árva, Elrontott évek 

Csendes Don, Veszett világ, Maria Callas .A tökéletlen hang  

SZINHÁZ- elég vegyes, de kifogtam pár jobbat, emlékezetest - is ugyancsak a Hházban:

SIRPIKNIK  életről-halálról gondolatiság, sirtam is, katartikus

Leszállás PÁRISBAN humora

Látomás Dérynével a  szházról

versvándor  J A ( két puszival )

Páger dij Szirtes Áginak  (bádogdob emlitése!)

TERCETT MÓRICZ kettős szerelméről

Forgató József Attila táncszínház

PRESSER KÖNYV - ZENÉS darab

DONIZETTI CSENGŐ - KAMION SZÍNHÁZ opera

CENTIRŐL CENTIRE 

MINDENKI ENGEM AKAR 

OSCAR

PIROS ESŐ ....

ZENE - pár  szokásos koncerttel

ÚJÉVI BÉCSI KONCERT (Muti)  

Újévi Makói: FÚVÓSKONCERT DUPLA, HARSONA különleges

koncert a székelykapunál Keresztes Ildikó márc 15-én

VONÓS KONCERT !

VÁROSNAPI KONCERT (SzENTPÉTERI Csilla, Vastag. BALKÁN FANATIC )

LAMPIONOS KONCERT 

ZENEPAVILON DEÁK BIG BAND

                           énekesek Szemerédi Bernadedtt és Tóth Jonatán)

                            EGYESITETT FÚVÓS KONCERT

                            AUG 20 KONCERTEK

SZEKERES ADRIENN , LÁSZLÓ BOLDIZSÁR KAMARAKONCERTJE

HAGYMAFESZTIVÁLON  PÉLI BARNA KONCERT

IDŐSEK KARÁCSONYÁN KOMORNI ZSUZSA

MEZEI JÓZSI CSAJKOVSZKIJA !!!

KIÁLLITÁSOK

MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN FESTMÉNYEK, szobrok  Madarassy apa fia 

CSALÁDI kiállitás LÖRINCZÉK  

az elfuserált József Attila gyerekszobor

SZEKI BÁCSI 98  -  EGYFORMA CERUZARAJZOK AKVARELLEL MERITETT PAPIRON -egy egész élet a falakon,  egyszerűség - szimbolika

IGAZ LAJOS NAIV KÉPEI POSTUMUS

M S MESTER Szépművészetiben!

Rudnay 100, , katalógus is

Nadobán,  egy autodidakta polichisztor, nem csak kerámiák

KISS TAMÁS MÁRTÉLYI FESTŐ

Natura művésztelep nyitó LEVÉLtár udvarán

ZÁRÓ HHÁZban

INDIÁN FOTÓK

FEKETEHÁZban  MADARÁSZOK

REÖKben SZOBrok

DÁVID Kata kiállítás (élet).

ANGYALOK kiáll. Bárdy Andrea

KISS ADÉL képei, performansszal

 MÉG ILYEN-OLYAN PROGRAMOK (bár - mint jeleztem-  ritkábban mozdulok ki...)

TAVASZKÖSZÖNTŐ NŐNAP HOMONNAI ZSOLT

Múzeumigazgató elődökről a múzeumban , Tóth Feri bácsi szülinapján, kiállitással

bútortörténeti előadás   barokk rokokó

                                         klasszicizmus

                                         biedermeyer

                                         szecesszió

                                         art deco

SÜVEGESÉK: ,  APA -ANYA KULCS ,  KÁRTYA - (kapcsolódás elengedés ) 

FODOR KRISZTIÁN MISSZIÓS VETITÉSE RIOI KARNEVÁL - KTÁR

CSALÁDKUTATÁS  -  KUTASD A MÚLTAT ( LTÁR, TELEKKÖNYVI IRATOK) 

MAKÓ DIJAK      dr SEPP, KÓRUS, RÁKOCZI ILDI, HHÁZ IG

ÓT ÓRAI TEA: ZENE FILM VETITÉS MYGART :

OLVASÓKÖR 

Antal atya - zenebemutatója

TEHETSÉGPALETTA,  IRODALOM, TÁNCHÁZ  

Értéktár 2

GIMI 130, J A 120

MEGRÁGALMAZOTT NŐK - ELŐADÁS

FESTÉSZET NAPJA ,  BARCSAY   

EGY BÁTOR NŐ - STERCZER HILDA

KOFFER. EGY MÁSIK INDIA útibeszámokó

TANULJUNK ÉLETÜL

A SZERETET LÁNGJA (4. advent)

SZAKRÁLIS KÖR: SPIRITUÁLIS  KÉPEK

KÖNYVEK

Különböző könyvbemutatókon voltam (hát nem túl szépirodalmiakon (is), meg amúgy is hiányosságom van e téren, sajnos, bár elég tájékozott vagyok, de a hályogos szemem nem mindig tudja követni ezt az oldalakon az apró betűkkel :(

SURÁNYI ÖNÉLETRAJZI regénye: A VILÁG KÖZEPE ( nagyon tetszett, nem csak mert rokon lévén közel áll hozzám!) s év végén újabb duplakönyve jelent meg!!!!

IVO ANDRIC KÖNYVBEMUTATÓ (fordítója révén, ajándék is)

Hitvesi kötet bemutató -   Kégi Ilidikó  Filip Tamás Bene beszélget a házaspárral Janáky belekölt, 

KÉPEK TAKARÁSBAN , EGYETEMEN könyvbemutató,  Holokauszt Központ, munkaszolgálatos fotók - szegedi egyetemen

ORCSIK regénye  HORDOZHATÓ ÓCEÁN

Rakovszky Délutáni éjszaka, ezt ki is olvastam ától zettig (persze vékonyka de REMEK versek!)

BÚCSÚK

ennek az évnek is megvoltak a maga veszteségei... (ha nem is annyi mint pl tavaly)

egyre inkább az én korosztályom már )(érthetően) s sajnos fiatalabbak is

feltűnően sok a szinész, igazán nagyok:

MÉCS KÁROLY: 

GENE HACKMANN

ROBERT REDFORD

ANNIE HALL ALIAS DiANE KEATON

BRIGITTE BARDOT

BALÁZS PÉTER

DR CSISZÉR ELŐD - egy kedves orvos jó emlékkel

GILICZE JÁNOS - volt tanitvány  később levéltársos, történész, kutató

Dr LEDNICZKY ANDRÁS - V HITKÖZSÉpI ELNÖK SZegeden, örök mosolyával

GYÖRGY PÉTER Annyi minden, annyiféle embernek, és aki Aoám helyett -et megírta....

HANNY! - Ottó unokatestvérem felesége

*****

pár nap múlva, ha igaz 83 leszek, eszembe jut amit a 82. szülinapomra írt unokám (ez is 2025-höz tartozik)- hogy nem szeretem, ha ünnepelnek, de azt igen hogy szeressenek....

azt hiszem, igaza van...

jólesnek a jó sorok, pl régi tanitványoktól is:

most egy könyvben (B. E.) olvasom rólam: Menni kée...de merre? a tanárnő után,,, aki mindenkit hagyott, hogy járja a saját útját - magyar irodalomra, szinházra. versmondásra, igazmondásra tanitott ....

(no meg egy nem közvetlen tanitvány, ki tanárjává fogadott:(H.Á.): 

Juli, Te úgy tanítottál, hogy nem is tudtad, ezt teszed! Ez azért nem egy hétköznapi módja a tanításnak. Ezt nem tanítják egyetemen, sem másutt. A módszertan még nem tudhat erről a delikáteszről és csak remélni lehet, talán egyszer lesznek követőid is, akik így, "nem középiskolás fokon" fognak
"taní-
tani!"

****

ja és ne feledjem: BÚÉK 2026!

 

bocs az esetleges össze-vissza betűkért!

 

"Vágjunk bele!"

    Mindjárt dél lesz. Nekifogjak-e ilyen kevés idő birtokában az idáig halasztgatott téma megírásának, így "zárás előtt" vagy egyszerűen ejtsem az amúgy is nehezen megfogalmazható gondolataimat?... Hiszen pont ezért lett olyan hosszú a vajúdás és tűnik olyan nehéznek a szülés...

    Fő oka az, hogy nem is tudom, milyen példákat hozhatnék elő, melyeket esetleg más címszó alatt már meg nem írtam volna. Éva, Endi és Mick sok-sok példával illusztrálták mondanivalójukat, én meg még mindig azon rágódok, hogy ez és ez az esemény eléggé témába vágó-e, esetleg nyilvánosság elé kerülhet-e?... S nem utolsó sorban : nem ismétlem-e vele magamat?...

   Na mindegy, "vágjunk bele!", ahogy a vakmerő fodrász mondaná, ollóját csettegtetve... S ahogy eszembe jut.

   Tudvalevően nem teng túl bennem az önbizalom. Ezért a sikerélményt valahogy sosem vártam el : nem számítottam rá, inkább arra koncentráltam, hogy megfeleljek a feladatnak, kihívásnak, amennyire csak tőlem telik. Emiatt gondolom, hogy a siker mindig valamennyire váratlanul ért, és azt hiszem, ez adta meg különleges ízét, zamatát, s ugyanakkor megmentett a nagyobb csalódástól, hiszen nem vártam el. Sőt, ha tovább görgetem a témát, az is lehet, hogy az "el nem várást" is azért fejlesztettem ki belső használatra, hogy öntudatlanul megóvjam magam a csalódástól... Efféle katartikus érzésnek nevezném (utólag) azt az epizódot, amikor még általánosban (7-8?) magyar órán egyszuszra felmondtam a "Toldi" mind a 12 énekét, melyet Bódai tanárnő kérésére - mintegy kihívására - tanultam meg... Jó érzés volt, mintha magamat, kételyeimet győztem volna le! Vagy amikor a felnőtt esti rajzszakkörben mindenki előtt megdicsért a modell portréjáért - mintegy felfedezésként - a szakkörvezető festő, mint egyetlen (14 éves) gyereket... Hogy jobb, mint a felnőtteké...

   Más téren - pl. az érzelmek játszóterein - sem vártam el különösebb sikereket, mivelhogy a "szépség" mint olyan, nem is volt téma otthon. Ilyen irányú elismerésre nem emlékszem senkitől sem a családban, ezért majdhogynem súroltam magamban a "rút kiskacsa" státuszát... Senki sem tett ugyan rá célzást, egyszerűen nem volt téma! Gimnazista, majd egyetemista koromban fedeztem fel, hogy egy-két fiúra tettem bizonyos hatást, bár bennem volt a halvány gyanú, hogy úgyis hamarosan rájönnek a tévedésükre...Talán ezért maradtam meg az óvatos, játékos flörtölésnél. 

   Találkozásom Gilbert-rel annyi véletlen összejátszásán alapult, hogy végül a sorsszerűség képét öltötte fel. Itt most nem is részletezem; amit felfedhetek belőle, már megírtam magyarul is, franciául is blogjaimon. Valóban sorsszerű lett, nagyon is intenzív 33 év, melynek intenzitása főleg neki köszönhető, jóban, rosszban. Voltak benne nagyon katartikus pillanatok pozitív és negatív előjellel egyaránt, nem mondhatom, hogy egyszer is unatkoztam volna! Fiam születése az egyik kiemelkedő esemény, mondanom sem kell. Nagy betegségek, a halállal szembesülés, majd szembenézés szintén ilyen sorsdöntő pillanat, mely után az ember nem egészen olyan lesz, mint addig volt.

3-4 évesen

2 hónap híján 78 ezen a képen...

?

 ERRŐL A TÉMÁRÓL REGÉNYT TUDNÉK ÍFRNI ... VAGY SEMMIT

MINDNYÁJUNK ÉRDEKÉBEN AZ UTÓBBINÁL MAADOK

DE AZ évértékelőre már gyűlik az anyagom (csak múljon el az év:::)

Be happy

A téma nyitása -á la Mick - megadta az alaphangot. Hasonló élmények és felszabadultság-érzések voltak az eszemben nekem is, majd az első bejegyzés hatására sok egyébre is asszociáltam.

Próbálom rendszerezni, de valószínüleg csapongó leszek (mint mindig...)

Először arról, hogy a katarzis nekem lehet nagyon mélyen fájdalmas és szívbemarkoló is, sosem múló bánattal a lélek mélyén. Voltak olyan események, apróbb vagy nagyobb történések az életemben,amikor az általuk kiváltott érzések a szomorúság olyan magas fokát érték el, aminek átélése után mégis követte azt valamiféle megkönnyebbülés, megnyugvás. Ez a felszabadultság egész más irányú, mint amit mondjuk egy megrázó filmélmény generál. Ezt nehéz szavakkal elmondanom. Olyan érzés, ami -miután a nehéz, súlyos és mély fájdalmat kibírtam, le tudtam győzni- rámtör, hogy túljutva tovább tudok majd lépni. Erősségben olyan érzelem ez is, mint az örömből, szeretetből font katarzis.

* Ide be kell szúrnom, hogy az alábbi kis történeteimet leírogattam, de majdnem ki is töröltem, nem azért mert túl személyes, hanem mert a katarzis azért mégiscsak valamiféle felszabadító örömforrás kellene legyen. Végül mégis itt marad, hála Éva bejegyzésének, aki a leírt negatív katarzisaival hatott rám. Tehát:

Kezdem is mindjárt a szomorú-katarzisaimmal, hogy aztán már csak a szépre emlékezzek.

1969. június. Utolsó tanítási nap, este fél 7. 

A nap, amikor az első nagy lépést tettem a felnőtté válás rögös útján. Nagymamámmal épp indultunk volna az állomásra, a pesti gyorshoz, onnan Ferihegyre, hogy a késő esti géppel elrepüljek Algériába, a szüleimhez, akiket már 7-8 hónapja nem láttam. De! Telefonon értesített egy kedves, bennfentes ismerősünk, hogy ne induljunk el, az útlevelem bevonták. 12 éves voltam, ekkora szomorúságot addig még sosem éreztem. (Egy gonosz és bosszúálló hivatalnok miatt)

Megtaláltam nemrég azt a táviratot, amit nagyikám küldött akkor este, és Apám egy falon lévő képemhez tűzte  Constantine-ban. Olvasva ezt a pár szót: "Útlevél nincs, Endike marad. Aláírás: Anya" - most is összeszorult a gyomrom, pedig mennyi év telt már el.... Azon a nyáron kedves, vicces, boldog leveleket írtam, vigasztalva a szüleimet. Ez volt katarzissá alakítása a bánatomnak....

Volt egy nagyon hasonló érzés, amit szintén egy telefon váltott ki. 84. május 4., éjfél. Anya felhívott  a klinikáról, tudtam, éreztem mit fog mondani, azt hogy Apukám elment. A férjem tartott erősen, míg fogtam a kagylót, különben összerogytam volna. De amikor Anya azt mondta, mindjárt indul, hazajön Pestről még az éjszaka közepén, jött az a fura fájdalommal elegy megnyugvás is, hogy együtt majd megbirkózunk a gyásszal.

Pár héttel előbb láttam a szüleimet utoljára együtt, az ablakból néztem őket, odahívtam a férjemet, hogy nézzen ő is utánuk, mert többé sosem lesz erre alkalmunk. Az a pillanat is katarktikus volt, mentek együtt, mint mindig, karonfogva, Anyukám a kis csinos cipellőjében, peckesen, Apa a szép, elegáns tartásával...Tudni egy diagnózist, fejben eldől a reménytelenség, de a szív ?!

A diagnózisok... nos, az is lehet egy negatív érzelmi tetőpont. Amikor megy az ember a folyosón, egy gyors hazaugrás után viszi be a kis holmit a kórházba, mert ott kell maradnia az anyukájának kivizsgálásra, és az egyik vizsgálóból a főorvos berántja az ajtón, hogy megmondja a gyanút, ami szinte biztos halálos ítélet...Anya kint ült rám várva, de látott a folyosó végéről. Amikor odaértem hozzá, egymásra néztünk, az a pár másodperc előrevetítette az előttünk álló közel egy évet. Már majd 30 éve történt, de a sürgősségi osztály folyosóját, azokat a januári fényeket, árnyékokat, a padot Anyával élesebben nem is láthatnám...  (Írom ezt december havában, 15-én, Anyukám halála napján. Attól a bizonyos januártól decemberig számlálhatatlan katarktikus "eseményt" őriz az emlékezetem.)

 

Ezekre a személyes fájdalmakra, az elviselésükre Apám akaratlanul felkészített. Hiszen orvos szerettem volna lenni, és megannyi alkalmat megragadott, elbeszéléssel, példákkal, esetekkel edzett. Természetesen a titoktartásra tekintettel. Sokat tanított, elemzett és rámutatott, mire kell majd figyeljek. Egyszer viszont, nem volt se felkészítés, se magyarázat, csak szűkszavúan szólt rám: Kísérj el! Családi jó barát feleségéhez mentünk, haldoklóhoz, nekem nagyon kedves jó ismerőshöz. Esténként kapta a kínok elleni injekciót Apámtól. Aki tudja, ismeri jól, milyen az a szín, az a sárgás-hamuszürke félreismerhetetlen árnyalata, a pihekönnyűnek tűnő végtagok, a bágyadt, hanyatló váll, s a keskeny, áttetsző arc, benne a mélyen ülő, már mindent tudó, mindenbe beletörődő, mégis óriási, ragyogó szemek....

Ez a helyzet, ez a látvány, olyan erős hatással volt rám, látni ezt a kedves asszonyt, belenézni a szép barna szemeibe, majd' összeroppantam, de álltam a sarat. És bár nem lettem orvos, mégis, így készített fel Apa, hogy elviseljem évtizedekkel később a saját gyászom, fájdalmam. Pillekönnyű anyukámat tartva a karomban...

A szomorú-negatív katarzisok sorát egy olyannal zárom, ami nem személyes. "Csak" egy olvasmányélmény. Éjjel van, talán fél 2. Kezemben a könyv, a Sorstalanság. Nem sok van már vissza, elaludni se tudnék, végigolvashatnám. Mégse vagyok képes erre. Olyan mérhetetlen felindultság és olyan reszketés, remegés jön rám, hogy le kell tegyem a könyvet. Másnap tudom csak elolvasni a fennmaradt oldalakat.

                                                        *************

Most pedig jöjjenek végre a boldog percek, a felszabadító pillanatok, örömteli fénypontok, a megtisztulás. Időben és térben ide-oda fogok barangolni.

Azok a szép emlékek, amik a gyerekek születéséhez, a szerelemhez, a családi örömökhöz fűznek, azt hiszem mindannyiunk életében katarzissal érnek fel. Ahogy Mick is felsorolta a bejegyzésében. Magam is ezeket az élményeket érzem egyetemesnek, feledhetetlennek. Amikor a pici lánykámat tartottam a karomban, alig fél naposan és először láthattam meg a rámnyiló szemeit. Vagy amikor a karácsonyfa mellett átöleltük egymást, mi négyen a szűk kis családunk, a nagyszülők elvesztése utáni első ünnepen, majd hagyománnyá is vált sok éven át ez az összeborulás,  összekapaszkodás. Végtelen sokáig lehetne ezeket felidézni. 

Álljon itt néhány konkrétabb eset is. Csapongón, ahogy "ígértem" 😉

A váratlan megérkezések közül kettő.

Hatvanas éve vége, kora hajnal. Még alszom, nagyikám kel fel a hangos csengetésre. Anyukám hangját hallom, -de hisz az lehetetlen, Algériában van!- és mégis, ott van a Munkácsy utcai kis lakásban, felugrok és repülök felé mezítláb. Ő azt hiszi, valami magas sarkú cipőbe léptem gyorsan. Pedig csak nagyot nőttem. (Már felnőttként tudtam meg, Anya egy kinti család bizalmasaként jött az itthoni szülőket értesíteni (felkészíteni, intézkedni, amit lehetett) a fiatalok Amerikába vándorlásáról. Pontosabban a mára majd' elfeledett szót használva, a disszidálás tervéről)

A másik hihetetlen érkezés ugyanott, ugyanabban a lakásban pár év múlva esett meg. Hajnalban kopogtattak a redőnyön. Óvatosan felhúzva kilestünk. Egy fiatal pár sziluettje a derengésben, csinosak, vékonyak, fekete kordnadrágban, garbóban integettek fel az ablakba. De kik ezek?! -kérdezte nagyikám. Már 3 és fél éve nem látta őket: Anya és Apa hazatértek Algériából. Tudtuk ezt, de a pontos napot nem. És annyi idő után, a félhomályban szinte fel se ismertük őket. Olyan boldog pillanat volt, mind a négyünknek! (Másnap persze nem kellett suliba mennem, Apa rengeteg lemezt hozott, máig beleborzongok, ha meghallom Mireille Mathieu Quand on revient-jét.)

Bizony a zene is nagy katarzis-forrás. Ifjúságunk önfeledt, felhőtlen éveiben megannyi szép pillanatot adtak a közös éneklések, cinkos össszenézésekkel, egymásra hangolódással. Egy csodás napfelkeltére szívesen emlékszem vissza, a nyári építőtábor búcsúestjén ott maradtunk a tábortűz mellett pirkadatig, végigénekeltük az éjszakát, várva, míg felkelt a nap a csodaszép alföldi vidéken. Közös katarzis volt a lányokkal.

Az éneklés jóval később is megindító érzést váltott ki belőlem. Pedig hétköznapi, prózai helyszínen, helyzetben történt. A konyhában ügyködtem szokás szerint, szólt a rádió, a két kamasz gyerekem meg ott bohóckodott. Együtt énekelték a rádióval a Don't worry be happy-t. Nem lehet szavakkal leírni, ahogy láttam ott őket. Annyira viccesek, boldogok, kedvesek, szépek voltak, olyan önfeledt-bolondos kölykök, majdnem elsírtam magam örömömben, milyen szerencsés is vagyok, hogy két ilyen igazi egyéniség gyerekem van. Megismétlődött ez az érzés évekkel később egy éjszaka, Párizsban taxiztunk, hátul ültem a két már felnőtt(es) gyerekkel, ahogy rájuk néztem, a pillanat varázsa volt, ugyanaz az anyai öröm pár másodpercbe besürítve.

Itt, a blogban hosszú évek óta írunk magunkról, meg-megnyílunk, néha nem is olyan visszafogottan, mint a kezdetekkor. Hiszen már igen jól megismertük egymást. Azért persze vannak olyan titkok, történetek, amik tabuk. Legalábbis számomra. Mégis, a mostani témából kihagyhatatlan a szerelem. 

A nagy, az egyetlen. No meg a kis gyerekkori,-és diákkori rég feledésbe merültek. Hisz aztán jött és mindent elhalványított az Igazi. Hála a sorsnak, hogy megadatott.

Egy kis apró mozzanat, amit kicsit meglepő katarzisként éltem meg.  Egy nagy negyedikes!, iskolánk híres sportolója odajött hozzám a nagyszünetben, januárban, az első tanítási napon. Megkérdezte, hogy én vagyok-e F.E? ? Mert ha igen, üzenetet ad át, ha suli után szeretnék találkozni a G-vel (aki sportoló társa egy másik iskolából), G. a Sipőcz patikánál fog várni. Nagyon megilletődtem, húha, fura egy katarzis volt.... Hát ilyen volt annó a diákszerelem kezdete. (Se insta, se messenger, se "rámírás"😂, mára senki se értené, ugye?)

A nagy, az igazi sok-sok szép, szívbe markoló fénypontja közül talán egy-két példa jöhet ide is.

Amikor egy másik városba, egy új iskolába kerültem, hátrahagyva a régi barátokat, a tanév mindjárt kétnapos kirándulással kezdődött. Ráadásul a régi városomba. Amíg az új osztálytársak várost néztek, be kellett szereznem a tankönyveket, mert az új helyen nem rendeltek, utána meglátogattam a Nagyimat is (abban a bizonyos Munkácsy utcában, amiről már írtam), majd csatlakoztam a többiekhez, próbáltam megismerkedni kicsit velük. Egy kempingben aludtunk, másnap hazafelé a buszon elöl, a menetiránynak háttal ültem, négyüléses helyek voltak, kettő-kettő egymással szemben. Egészen hátul ült egy magas, göndör hajú, szépszemű fiú, róla semmit se tudtam akkor még, alig láttam. Ott, a buszon összeakadt a tekintetünk, és a pillantása, az valami nagyon különleges volt. Nem is tudtam mit kezdeni vele. Katarzis volt, felszabadító és ismeretlenül is ismerős. Hát... ő lett a férjem. A szerelem ott kezdődött, csak még évek teltek el, mire rájöttünk. (Neki is van arról a kirándulásról egy emlékképe, amikor a főtéren meglátott, akkor hoztam el a volt iskolánkból a könyveket, és tulajdonképpen akkor vette észre azt az új lányt. 😉.)

A ballagás előtti szerenádozás remekül sikerült, hajnalig jártuk a várost, nagy csapatban az egész baráti társaság. Napfelkeltére szétszéledtünk, csak mi ketten maradtunk, a Romkertnél sétáltunk hazafelé. Azok a májusi hajnali fények örökre megmaradtak bennem, az akkori teljesség-érzéssel együtt.

                       *****

Végeláthatatlanul hosszú kezd lenni ez a bejegyzés, hajjaj. Lesz vajon, aki képes elolvasni?! No de még van vagy négy vázlatpontom. Ha már felírtam magamnak, be is jegyzem ide. Kiírom magamból legalább.

Az a pillanat, amikor megláttam az unokámat a kiságyában, az elsőt. (a kórházba nem mehettünk, zárlat volt éppen) Aztán mikor a középsőt is megpillanthattuk a látogatók sűrűjében lesve. A kis harmadik érkezésekor pont vigyáztunk a "nagyokra", velük együtt éltük át a hír örömét. Majd a covid miatt elszeparáltan, a monitor előtt, karácsonyi ajándékként tudtuk meg, lesz egy unokatestvére a 3 fiúcskának, várva várt, már nem is remélt emberke. Mindegyik alkalom mint egy éles, soha nem halványuló kép, égett bele az emlékeimbe.

Két nagy katarzis van, ami a gyerekeimhez, külön-külön, a lányomhoz és a fiamhoz kötődik. Mindkettőt meg is írtam még régen, mert olyan erőteljes lélek-felszabadító, megtisztuló folyamat volt, percekbe tömörítve.

A lányunkhoz utaztam, külföldön tanult, először volt távol tőlünk. Több mint 24 órás buszos utazás után, reggel érkeztem a Gare de Lyonra. Reggeli zsúfoltság, tömeg, zaj, rengeteg motor, autó. De az egész kaotikus forgatag elmosódott. A busz ablakából én csak egyetlen színfoltot, egy rozsdabarna kabátkát láttam, egy halovány arcocskát, egy drága-drága szöszke fejet, integető karokat. És már sírtam, boldogan, megkönnyebbülve, kalimpálva a busz ablakában, mint egy kisgyerek. És sírt ő is, ott lent és integetett. Anya és lánya, a közös katarzisukkal.

Talán ugyanabban az évben történt meg az a másik nagy közös katarzis, a fiunkkal. Ahogy hazaért, dőlt belőle a szó, Radnótiról lelkendezve. Nem volt mód közbeszólni, így csak kézenfogtam, s míg beszélt, s mondta, mondta ezerrel, áthúztam a másik szobába, levettem a kötetet, és kinyitottam, ott, ahol a selyemszál mindig van, hogy megmutassam, ez a kedvencem, ezt a verset olvassa el. Ő lenézett a könyvre, levegőt vett, -ez a kedvenc versem - mondta és hadart tovább. Majd ugyanolyan hirtelen elhallgatott. Csak néztük egymást, szavak nélkül. Csoda. Emlék és varázslat.

Az utolsó, amit még szeretnék leírni, befejezésül, nem is olyan rég esett meg velem. A legkisebb unoka születésnapjára, mivel tőlünk messze élnek, mindenki küldött hangüzenetet ajándékul, kapott egy kis szerkentyűt, aminek kis "lemezkéi" vannak, mesékkel, zenékkel, de az anyukája az online beérkezett üzeneteket is odamásolta, hogy hallgathassa az unokatesóit, nagyszüleit, nagybátyját. Ének, vers, mese, bohóckodások, volt mindenféle vegyesen, ki mit küldött. A születésnapra mi nagyszülők kiutaztunk ünnepelni a kisfiút. Ezt a bizonyos üzenetes összeállítást mindannyian egymástól függetlenül továbítottuk, így nem tudtuk ki mit adott elő a kazettára. Mondta a lányunk, hogy az öccse is énekelt, hallgassam meg. 

Nincs rá elég jó szó, érzést leíró kifejezés, amivel ezt el tudnám mesélni. Egy régi kedvenc számát énekelte el a fiúnk, csupa szívből, talán nem a legtökéletesebben, de nem is ez volt e lényeg. Amíg szólt a felvétel, a könnyeimen át láttam a lányom könnyáztatta arcát, ahogy meghatódva, elérzékenyülve mondja: A tezsvérem. Pedig már ki tudja hányadszorra hallgatta.... Gyönyörű katarzis volt. Az ilyenre mondható, hogy édes érzés, csordultig telik tőle a szív.

(Ronan Keating: When You Say Nothing At All)

Kedves Mindenki, drága blogtársaim, vajon ki volt képes ideérni a végére? Őszinte tisztelettel és sajnálattal adózom ezen olvasóimnak. 

Lassabban, mint a Luca széke készült el a bejegyzésem, ne haragudjatok. Nem is merek mentegetőzni.

Remélem a többiek is megírják ehhez a témához feledhetetlen élményeiket. 

Jönnek a békés, szép ünnepnapok, kívánom, legyen boldog, sok katarzis-élménnyel teljes számotokra az elkövetkező idő. Talán jut idő blogbejegyzésre is.... De végső esetben ott lesznek a hosszú, téli napok  januárban. A hagyományos év-összefoglalóinkra még ráérünk, ugye?