A tévéről: Magánbeszéd

Nem mondom, hogy szeretem a tévét, azt se, hogy utálom. Bizonyos műsorokat szívesen , ha éppen kedvem van pont ahhoz, de keresni nem keresem, legfeljebb a témája szerint. Amit "állatos" filmnek hívok, az az Animal Planet kínálatában található, de "állatos" a Dr. Paul klinikája is a Life Tv-ből. Nehéz szülés előtt álló tehenekhez megy ki a mindig vidám és megoldásokat mély tapasztalaiból merítő állatorvos, ezeket a bemutatóit nem tudom otthagyni. Sokszor még irígykedem is a doki asztalán fekvő állatra, de jó volna, ha engem is így gyógyítanának. Hm.
Az ismeretterjesztő műsorok közül rákaptam mostanában a Viasat History adásaira, megállás nélkül tudom nézni a második világháborús dokumentumfilmeket. Ezek amerikai munkák, alapos, és a köztudott dolgokat kiszűrő filmjeikkel mindig tudnak újat mondani - legalább nekem. Más nézők hozzáállását nem ismerem. (A második világháborús "belső filmem" személyes tapasztalataimmal átszíneződött, már nincs, aki alátámassza az elbeszélésemet helyeslő közbeszólásaival. Erre anyukám volt vevő, amíg velünk volt, néha a két évvel fiatalabb húgomnak is be-bevillan valami pl. a menekülésről.)

Visszatérve az igazi tévéhez, a Da Vinci, a Discovery Channel, a National Geografic adásai tudnak lekötni, vagyis az ismeretterjesztő műsorok. 

Amit nem szeretek és sose nézem, a politikai témák, a híradók és a játékfilmek. Lehet pl. sorozat, ezeket fintorogva veszem tudomásul, hogy vannak, miközben mások alig várják a családtaggá avanzsált színészeket, mi történt a forgatókönyv írójának örökbecsű elméjében,  tegnapról mára. A napi politikai  híradások és elemzések hitelességét ugyanígy kétségbe vonom.
A sportműsorok és a komoly zenei bemutatók, hangversenyek most kimaradtak a számbavételből. Egyik se olyan fontos, de: vannak. Egye, aki szereti a séf ízlését.

 

Korunk bálványa: a tévé

 Talán Karinthy használta először a televízió szót. 1916-ban írja, hogy a jövő embere a televízió segítségével látja a tőle messze történő eseményeket. Valami hasonló valósult meg. De nem tetszőleges tartalmakat lát, hanem azt, amit a média elé terjeszt – nem minden befolyásolási szándék nélkül.
A tévének van védőszentje is. XII. Pius Szent Klárát jelölte ki az 50-es években.
***
Bekapcsolom a rádiót és nézem. Minek? Olyan érdekes formája van?
Bekapcsolom a rádiót és hallgatom. Ez normális.
Bekapcsolom a tévét. Nézem és hallgatom.
Jut eszembe fiunk szava, amikor gyerekei nyúzzák, hogy hadd nézzék a tévét:Nézzétek, de ne kapcsoljátok be!
Lehet csak nézni a tévét. Magam is szoktam, különösen az ostoba reklámszövegeket lövöm ki a távkapcsolóval. (A kockázatokat kezdetű… mantrát utálom.)
Lehet csak hallgatni is. Ez afféle háttértévézés volna, amikor lehet, hogy csak arra várok, kezdődik-e vajon a számomra érdekes műsor, vagy még nem. Most mást csinálok, de ott a fülem a tévénél.   
***
A hatvanas években nekünk nem volt tévénk. Barátoméknak igen. Ketten neki álltunk gitárokat készíteni. (Azért jártam hozzájuk.) Bosszantott, hogy általa jónak tartott műsor esetén a munkát felfüggesztette.
A hetvenes évek elején voltam katona. Voltak bajtársaim, akik életükben ott találkoztak először a tévével. Ha csak tehették elé ültek. Elképzeltem, hogy valamelyest építi őket, kinyitja a világot előttük. Engem már akkor se vonzott a képernyő.
A tévével ugyanaz a baj, mint az okos és oktalan telefonokkal. Használójukat leválasztja a társadalomról. Miért? Ne zavarj, nem hallom a tévét! (Vö. Szakonyi Adáshiba c. darabját)
Az Apple cég vezetője eltiltotta a mobilhasználattól gyermekeit…. és a tévétől???
Saját fiam hozzájuthatott volna egy színes tévéhez ingyen. Az ajánlatot elutasította.
Máig nincs tévéjük. Igaz, hogy okos telefonjuk van, laptopjuk is, nem is egy.
A gyerekei alig várják, hogy hozzánk jöjjenek. Itt lazul a tv-tiltási fegyelem.
***
Közhely, hogy a tévé, a mobil, a PC csupán eszköz, amit lehet jól és rosszul használni. Csakhogy állandó a kísértés, éljek-e a szórakozási lehetőséggel vagy se.
A kérdést úgy is fel lehet tenni: Vajon a polgárok érdekességben felvehetik-e a versenyt a színészekkel, a bemondókkal, a mindenféle szórakoztató ingerekkel. Egyértelmű, hogy szinte soha nem. Akkor pedig elvesztették a versenyt a tévével, mobillal laptoppal szemben. Maradnak a háttérben, lazul a kapcsolatuk a nézőkkel, mobilozókkal.
A csata eldőlni látszik. Győz a tévé, a mobil, a pc.
***
Sz. Zs. Rómába vár bennünket. Éjfél előtt megérkezünk hosszas autózás után. Ő ajtót nyit, majd közli, hogy tálalva, de ő még egy kicsit nézi a tévében a krimit, mert még nem öltek. Aztán hogy öltek, hozzánk telepedik. Többek között elmondja, hogy az olaszok csak akkor fogadják el a sorozatokat, ha van benne kórház és műtét. Hogy miért van ez így, azt nem tudja.
Apropó sorozat
A sorozatok a nőké.
A focimeccsek a férfiaké.
Tisztelet a kivételeknek!
Legjobb, ha itt abbahagyom korunk bálványáról szóló eszmefuttatásomat.   

Biztosra vettem, hogy valamikor évekkel ezelőtt már írtunk erről a témáról, de bármennyire hihetetlen, ez nem így van. Úgyhogy éppen itt az ideje, hogy pótoljuk a hiányosságot.

Versünnep a kulturházban

 

Minden szem a színpad felé fordul.

"Tudom, hogy B-vel kezdődik... de a többit..."

   Mindenképpen szeretném megírni a rám eső penzumot közös blogunk  -  vagy mondjam inkább "művünk"  -  érdekében, nem mintha az én "téglám" nélkül nem állna meg a lábán, hanem azért, mert ilyen közös "freskó" attól jó, ha minél több szín, minél változatosabb szemlélet, érzésvilág tükröződik benne.

    Ami a "figyelem" témáját illeti, mindnyájunkat közelről érint. Ha magamat veszem szemügyre kezdetektől fogva, legalábbis emlékeimre támaszkodva, az a kép marad fenn, hogy figyelmemet sokszor az intenzív kíváncsiság irányította, könnyen elkalandozott száz ágra, bár ha valami igazán érdekelt, annyira bele tudtam merülni, hogy eltűnt a világ körülöttem (az is lehet, hogy mindenki így van vele?).  

   Még a rutin munka is kedvemre volt (krumplipucolás, takarítás, stb), mert a gondolataimat felszabadította és közben szabadon csaponghattak... Sokszor van szó a megosztott figyelem képességéről, ami állítólag főleg a nőkre jellemző, valószínűleg a történelem során kialakult férfi-női munkamegosztás kényszere hozhatta létre. Ami engem illet, szerettem pl. rajzolás közben rádiót hallgatni, és sokkal később is felidéződött bennem a kép láttán a műsor, amit közben hallgattam. Vagy pl. kötés közben a TV-t szerettem nézni, mert a kezemre elég volt időnként rápillantani. Mostanában azért hagytam abba  -  bánatomra  -  a kötést, mert mindkét tevékenységhez szemüvegre van szükségem, de nem ugyanarra! A multifokális egyelőre nem felel meg, mert sokat ülök a számítógép előtt... Talán egyszer annak is eljön az ideje. Pillanatnyilag az egyik az olvasáshoz, íráshoz kell és a gép mellett vár rám, a másik meg a tévénéző fotel mellett, esetleg autóvezetéshez vagy moziba kell. A kettő között (30 cm és 2 m között) meg jobban látok nélkülük, mint velük...

   Úgy hetven éves korom után észrevettem, hogy az a bizonyos figyelem-megosztó képesség kezd halványulni, sőt az elmúláshoz közeledik... Fájdalmas tapasztalat döbbentett rá :  valahányszor elestem, mindig akkor történt, amikor valami más járt az eszemben, mint az, hogy melyik lépcsőfokra teszem a lábam lefelé menet (hátrálva, a térdfájás kiküszöbölése végett) vagy sietek a következő tennivaló felé. Azon már csak nevetünk Valérie-vel (aki heti 2 órában takarítani jön operációm óta), amikor érkezése után kávét készítek egy kis beszélgetéshez, de miközben beszélek, elfelejtem a cukrot, sőt a saját csészémet is az asztalra tenni!... Igen : egyszerre csak EGY dologra tudok koncentrálni! Arról már ne is beszéljünk, ha autóvezetés közben "kalandozok el" ! Szerencsére még hamar rajtakapom magam egyelőre. Miután tudatossá vált bennem ez a fajta változás, igyekszem jobban figyelni rá.

   Kivel nem esett meg, hogy kimegy a konyhába valamiért, de közben más foglalkoztatja és elfelejti eredeti célját?... Vagy említsem a tulajdonnevek, földrajzi és személynevek pillanatnyi kitörlődését a fejünkből, s csak akkor jönnek vissza, ha abbahagyjuk a kínos keresgélést?... Nálam egyelőre maradnak belőlük a Kezdőbetűk, így, nagy betűvel... a több néha kámforrá válik.

   

Ezekre a nyomasztó változásokra is csak az őseimtől annyiszor hallott, beidegződött mantrát tudom ismételni : "Kibírjuk, csak rosszabb ne legyen!"

Figyelünk - mire is?

 

A témával hosszú évek óta intenzíven foglalkozom, így örültem, hogy Ági a sok-sok tarsolyában tartogatott egyéb jó témáit is megelőzve ezzel rukkolt most elő.

Nagyon jó látni az írásaitokból, hogy mennyire másképp érint bennünket a téma. Meglehetősen távol az iskolás évektől már eljutunk arra a szintre, hogy kritikusan meg tudjuk ítélni valahai gyermeki énünket, látjuk a hibáinkat, araszolva az öregség felé már azt is látjuk, hogyan kellett volna jobban odafigyelnünk esetleges hiányosságainkra, miben tudtak volna hathatós segítséget nyújtani szüleink, tanáraink. Ezzel persze nem szeretném rájuk hárítani a felelősséget semmiben.

Ugrok is vissza az időben bő hatvan évet.

Azt hiszem, átlagosan figyelmes gyermek voltam. Bátyámmal ketten jártunk óvodába, ismertük az utat nemcsak az óvodáig, de tágabb lakókörnyezetünk szomszédos utcáin is szabadon kerékpároztunk, játszottunk, bújócskáztunk a szomszédban lakó gyerekekkel. A villamos útvonalát a Nagyerdőig is jól ismertük. Már első osztályban az első naptól egyedül jártunk az iskolába is. Nem kísérgettek bennünket dolgozó szüleink, nem féltettek bennünket túl, hisz autóforgalom még alig volt a hatvanas évek elején. Az alsó tagozat évei jó alapokkal és két jó tanítónénivel teltek, és ahogy visszatekintek a felső tagozatos éveimre, csak utólag lett világos számomra, hogy a tanuláshoz való viszonyom mennyire katasztrofálissá vált az ötödik osztálytól. Ekkor jöttek be olyan tantárgyak az alsó tagozathoz képest, ahol már nem volt feltétlenül elég az órai odafigyelés, hanem már otthon is le kellett volna ülni megtanulni a jóval nagyobb mennyiségű tananyagot, mint amennyi volt az alsó tagozatban. Napköziben ebéd után csak azok a gyerekek maradtak, akiknek ezt a szülei külön igényelték. Én persze az ebéd utáni hazamenetelt választottam. Később már az ebédet is a város ikonikus étkezdéjéből, a „Gödörből” vittük haza felváltva a testvéremmel ételhordóban. Kényelmesen sétálni hazafelé érdekesebb volt, mint hazaérve azonnal leülni tanulni. Simán elszaladt a délutánból úgy bő két óra, hogy észre sem vettem. Aztán jött a külön úszás, majd a népitánc, heti több napi több órás elfoglaltsággal, így maga volt a csoda, hogy nagyjából a 4,0-es átlagot tartottam az általános iskolában, majd csúsztam még ettől lejjebb is a középiskolában. A halogatós énem ekkor indult be. Amit nem tanultam meg délután, még megtanulhatom korán reggel. Így gondoltam, csak arra nem számítottam, hogy a magyart vagy történelmet olvasva simán lecsukódik a szemem, és én álmomban folytattam tovább a magam szőtte történeteket. Édesapám időnként be-benyitott a szobámba, amire persze azonnal kinyílt a szemem, és megnyugtattam: fent vagyok!!!

Már tizenkét évesen érzékeltem, hogy a kémia és fizika egyáltalán nem érdekel, de a matematika sem igazán a szívem csücske. Talán ha Öveges József professzor tartott volna egy-két érdekes bemutató órát nálunk, nagyobb figyelemmel tudtam volna fordulni a fizika felé. De a kémia, az egy számomra teljesen feleslegesen megtanulandó tantárgy volt. Olvastam is az órán figyelés helyett a H.G. Wells „Láthatatlan emberét”, meg Dumas „Kaméliás hölgyét”. Bizonyára annyira beszippantott mindkét történet, hogy még azt is elfelejtettem, hogy időnként fel-felpillantsak a tanárnőnk irányába, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy valamire nagyon figyelek a pad alatt. Egyik könyv sem az enyém volt, és mindkét könyvet úgy vette el a tanárnő, hogy elfelejtette visszaadni, így én sem tudtam a gazdájának év végén átadni.

A Láthatatlan ember a harmadik fejezetben épp sajtot evett kenyérrel, ami az emésztés folyamatában az alakjára boruló köpeny alól épp kilátszott, és úszott a gyomor tájékán. Ekkor lépett a tanárnőm mellém, és kérte el a könyvet. Bosszankodtam, hogy a cselekmény egyik legizgalmasabb pontján fosztott meg egy izgalmas folytatástól. A hét elején viszont megtaláltam hangos könyv formában a regényt, így igen sok év után végre eljutottam a szomorú végkifejletig, a Láthatatlan ember halálának bekövetkeztéig.

Középiskolában mindig igyekeztem az utolsó padban helyet foglalni magamnak év elején, de regényt ott már nem olvastam, viszont gyakran ettem meg órán az apukám által elkészített uzsonnámat, vagy leveleztem a távolabb ülő barátnőimmel.

Utólag is azt tudom megállapítani, hogy csak azokon az órákon tudtam teljes figyelmemmel a tanáraimra koncentrálni, akiknek az egyénisége olyan átütő erejű volt számomra, hogy eszembe sem jutott mással foglalkozni, mint az általuk átadott tananyaggal.

Manapság, amikor az interneten annyi podcast és videó található, amely a gyermekek figyelemzavarával foglalkozik, szinte pszichológusi segítség nélkül ráakadhat az érdeklődő szülő egy-egy olyan adásra, ami hathatós segítséget tud nyújtani, ha valamiben elakadást észlel a gyermekénél.

Bár én már számtalan anyagot hallgattam végig, érdekesebbnél érdekesebbeket, még nem jutottam el a megoldásig, hogy mi volt az az ellenállhatatlan visszatartó erő, ami miatt nem tudtam napi rendszerességgel a tanulásra rákényszeríteni magam. Azokra a fel-felfénylő, ritkaságszámba menő ötös feleleteimre viszont a mai napig visszaemlékszem, amikor valami véletlen folytán rávettem magam egy-egy napi lecke megtanulására, és még mázlim is volt, hogy másnap épp feleltessen is a tanár.

Egy biztos, hogy a politikai gazdaságtan leckéket szigorúan megtanultam, mert a csendes és halk szavú, de tekintélyt parancsoló lelkialkatú igazgatóhelyettes Papp Géza tanár úr előtt szégyenemben süllyedtem volna el, ha felkészületlenül szólított volna fel felelésre. Szerintem ezzel szinte minden osztálytársam így volt. Igen sokan választottuk ezt a tantárgyat érettségi tantárgyként a történelem helyett.

Hogy oldjam a sok iskolai történetemet, álljon még itt pár apróság a figyelmességem alátámasztására. (Ezt ne vegye senki „önfényezésnek”, mert nem annak szánom.)

Az Alföldi Nyomdában töltött fényszedői 16 évem nagy hozadéka volt, hogy a számomra szórakoztató munka közben annyira sok lexikális tudás úszott be az agyamba, hogy magam is rácsodálkoztam, amikor felnőtt életemben ezeknek itt-ott visszaköszönését és hasznát láttam, és konstatálhattam, hogy erőlködés nélküli, és fárasztóan magamra kényszerített tanulás nélkül is megérkezik az információ és a tudás az agyba, és ezért még fizetést is kapok. Talán ezt a folyamatot ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a mai gyermekeket nehezen tudjuk rávenni az olvasásra, mert mennyivel könnyebb nekik filmen megnézni az Egri csillagokat, ahol nem kell végigszenvedniük az ötszáz oldalas regényt.

A vizuális figyelmem fiatal koromban úgy működött, mint a fényképezőgép. Mivel szerettem a divatot követni máson, ha láttam egy elegáns nőt az utcán, legyen az személyes ismerősöm vagy akár ismeretlen is, a másodperc töredéke alatt egy szempillantás alatt fel tudtam mérni a cipőjétől a kalapjáig, hogy mit visel, milyen színű és anyagú a ruházata. Manapság viszont már arra sem emlékszem, ha összefutok bárkivel, hogy egyáltalán mi volt rajta. Sokszor még a színeket sem tudom felidézni. Amikor piacra megyek, igyekszem a listát nem itthon hagyni, mert akkor valami biztosan kimaradna a fontos hozzávalókból a másnapi főzésnél.

Sajnos nem egyszer fordult már elő velem, hogy benéztem fontos orvosi időpontot is, amire nem árt nagyon odafigyelni a várakozási idők miatt. Ez jelzi a figyelmem rohamos romlását.

Zárásként az Ági bejegyzéséhez még kapcsolódnék. A netes világ számomra nagy öröm forrása, a tudás hatalmas tárháza. Szinte lubickolunk az információ áradatban. Én magam nagyon hajlamos vagyok elveszni időben benne, és amikor fontos dolgaim vannak, olyankor be sem kapcsolom a laptopot. Amikor viszont bekapcsolom, akkor legalább nyolc ablak van nyitva, és úgy váltogatok közöttük, mint ahogy a férfiak nyomogatják a televízió távkapcsolóját, amitől mi nők hajlamosak vagyunk idegrohamot kapni. Ezért kell külön szoba és külön televízió, hogy ne menjünk egymás agyára. (Ez nálam már a múltidő.)

Mivel ezzel a sok lenyitott ablakos szokásommal csak magamat zavarom, így azt is érzékelem, hogy sokszor már az idegrendszer maga jelzi, hogy most csendnek kell következnie, utána jöhet megint egy zenével-szöveggel járó film vagy videó, aztán jöhet egy könyv, egy rejtvény vagy szudoku. Majd mindennek a végén egy jó és kiadós alvás.

És a végén mindenkinek kívánok szép tiszta, magára figyelni tudó ép elmét élete végéig.

 

 

Mint a majom...

Gyerekkori figyelmem, azt hiszem, eléggé szétszórt lehetett, mert édesapámnak gyakori megjegyzése volt, hogy „Fiam, mint a majom…”. Ez azt jelentette, hogyha valamivel éppen foglalkoztam (játszottam), de közben megjelent valami újabb, akkor én már arra figyeltem, azt vittem tovább. Hogy ez a helyzet az évtizedek múltával mennyiben változott, azt nem tudom felmérni (van, aki szerint alig-alig :), de megnyugtató, hogy lett már egy sokkal elegánsabb elnevezése: megosztott figyelem. Ebben benne van az is, hogy a háttérben még fut a figyelem eredeti tárgya, de már az új az, ami a fókuszban van. Személyes tapasztalatom, hogy bár nem a legszerencsésebb állapot, de lehet így működni, néha ugyan vannak veszteségek…

Az azonban biztos, hogy nem jó autóvezető lett volna belőlem. A jogosítványt megszereztem (ez, mai szóval, talán kihívás volt számomra), de az oktatás során felismertem, hogy ez nekem nem való, soha nem is próbálkoztam meg vele.

Ami viszont a szó valódi jelentése szerinti megosztott figyelem, arra – kényszerítő körülmények között – szert lehet tenni, és képes rutinszerűen működni, nagy segítséget nyújtva ezzel. Ilyen körülmény lehet az, ha tanítasz. Amikor az órán egyszerre kell figyelned arra, hogy a drága gyermek mit művel csöndben, magában (mert, mint tudjuk, bármire képesek), arra, hogy mennyi időd van még hátra, hogy az anyaggal eljuss addig, ahová akartál (ebben remek partner a falióra, amire csak rápillantasz, és nem a karórádat nézegeted zavarón), továbbá, hogy mindeközben folyamatosan és értelmesen beszélj, és ura legyél a helyzetnek. És akkor még nem is történt semmi, csak egy nyugodt óra…

Van még talán egy harmadik vetülete is ennek a témának: amit szeretek, ami fontos, amit magamban végezhetek, arra nagyon oda tudok figyelni (pl. képszerkesztés vagy hivatali feladatok).

Köszönöm a figyelmét a kedves olvasóknak! :)

Egyfelé vagy sokfelé

A figyelem – pontosabban a mi figyelmünk gyerekkorunkban, mire és mennyire tudtunk koncentrálni, hogyan változott ez később (ha változott). Csak azért idézem fel így még a szöveg megfogalmazása előtt a feladatot, hogy el ne felejtsem, mi is a kiírás, mert az engem is köt, még akkor is, ha saját magam tűztem ki magunk elé. Ki tartsa magát hozzá, ha már én sem, ugyebár?

Amikor kisiskolás voltam, még nem kellett a figyelmemet sokfelé megosztani. A legeslegelején voltak a sorminták, a kedvenceim! Manapság az óvodásoknak adnak fejlesztő feladatokként sorminta rajzolást, amivel egyre szebb alkotásokat tudnak létrehozni a kicsik. Hol voltak ehhez képest a mi sormintáink! Nekünk az első osztályban a legprimitívebb formákat kellett sorminta gyanánt rajzolnunk, de nem öncélú játszadozás volt ez sem, hanem ezek az egyszerű alakzatok alapozták meg a betűírást. Félkörív lentről, félkörív fentről, vonal balra dőlve, vonal jobbra dőlve, és így tovább, csupa olyan forma, melyekből majd a nyomtatott betűk jobban kialakíthatók lesznek, ha már begyakoroltuk a betűk részeinek alakját. Nagyon élveztem a sormintákat, ma is látom lelki szemeim előtt azokat a színes sormintákat és fel tudom idézni azoknak a meleg szeptemberi délutánoknak a hangulatát, amikor a teraszon ültem és rajzoltam a vonalakat, sűrűn váltogatva a piros, kék, zöld ceruzát, hogy minél mutatósabb legyen az a sor. Ilyenkor csak arra figyeltem, nem érdekelt semmi más, és legszívesebben a füzet egész oldalát telerajzoltam volna sormintával.

Amikor aztán megtanultunk írni, a házi feladat elkészítéséhez nagyon kellett figyelni, de a tartalmán kívül a külalakjára is. Eleinte csak ceruzával írtunk, és volt valami tilalom a radírozásról is, bár nem hiszem, hogy a ceruzás írást nem lett volna szabad radírozással javítani. Viszont hamarosan már töltőtollal írtunk (tintásüveg, tollszár, tollhegy, törlő, mai fülnek ismeretlen és elképzelhetetlen...), azt aztán tényleg nem volt szabad radírozni. De az esetleg totálisan vállalhatatlan kinézetű füzetlapot se volt szabad kitépni, jaj, az főbenjáró vétek lett volna! Hogy is éltük túl, szinte hihetetlen, nem? :)) Szóval, a külalak volt a nagy mumus, mert nem elég, hogy a betűalakításra nagyon kellett figyelnem, de még a kinézetre is, hogy az egész mű megfeleljen Gizi néni vagy Lici néni elvárásainak. Ebből az lett, hogy első-másodikban (=Gizi néni) általában ötös volt a külalakja a házi feladataimnak, harmadik-negyedikben (=Lici néni) általában négyes.

Később egyre több mindenfélére kellett figyelni az iskolában ahhoz, hogy megértsem és meg is jegyezzem, amit magyaráz a tanár, meg persze arra is, hogy mit ad fel házi feladatnak. Ahogy teltek az évek, egyre több lett a tanulnivaló otthon is, bizonyos tárgyakból nehezebben ment a tanulás, legalábbis lassabban sikerült végezni a holnapra feladott leckével. Anyu mindig arra próbált rávenni, hogy hangosan olvassam a leckét, szerinte úgy jobban tudok figyelni arra, amit olvasok, de nekem ez nem vált be, bár többször is megpróbáltam. Ha hangosan olvastam a szöveget, akkor még kevésbé tudtam odafigyelni, valószínűleg a saját hangom vonta el a figyelmemet.

Ha nem tanulás céljából, hanem saját érdeklődésemtől vezetve olvastam, akkor bezzeg semmi sem vonta el a figyelmemet. Valóban ott voltam a Dnyeper jegén a farkasok elől menekülőkkel, a bondavölgyi szénbányában, a Mississippin úszó tutajon, néztem a szikla tetejéről a vonuló török hadat a kerengő dervisekkel, ott ültem Matula bácsi kunyhója előtt, láttam magam körül az észak-franciaországi bányászvároska szürkeségét, egyszóval, minden olvasmányom helyszínén teljes figyelmemmel voltam jelen és részese voltam a cselekménynek. És ezek a helyszínek, valamint a többi olvasott regény hangulata is ugyanúgy jelenik meg a fejemben ma is, ahogy akkoriban átéltem olvasás közben.

Szegeden az egyetemi évek alatt aztán már rengeteg figyelemelterelő tényezőt kellett leküzdeni az előadásokon és kollégiumban is. Nagyon sokat számított, ki mellé, vagy kinek a közelébe ül le az ember egy előadóteremben – már persze ha volt a csoportban egy mókamester. Hát... a miénkben volt ilyen, Miki, aki bármikor, bármit képes volt viccre fordítani. Az ő közelébe kerülni egy évfolyamelőadáson az Auditórium Maximumban egyenlő volt a teljes széteséssel, mert előbb-utóbb mondott valamit. Súgva, de mondott. És mint tudjuk, nevetést visszafojtani rettentően nehéz, illetve a szűk környezetre is azonnal átterjed még a visszafojtott kuncogás is. Ilyen körülmények között figyelni reménytelen próbálkozás. De nem kellett ahhoz Miki sem, hogy például egy teljesen elvarázsolt tanárnak a követhetetlen fejtegetéseire figyelni tudtam volna, ilyenkor születtek a vékony átütőpapírra rajzolt karikatúráim. Nagy megpróbáltatás volt figyelni, ha nem is értettem, meg hát igazából nem is érdekelt.

A kollégiumban összesen nyolcan laktunk egy két helyiségre osztott szobában, tehát négyen voltunk szorosabban egy légtérben. Ott hasalva / heverve / fetrengve az ágyon, vagy ülve a tanulóhelyiségben nagyon erősen kellett összpontosítanom a tanulandóra vagy olvasandóra, amikor körülöttem az egyik lány lelkizik a másikkal, a harmadik zörgő medicin-rollerrel gurigázza magát a padlón hasizomfejlesztés céljából, ketten meg a szomszéd szobában kiabálnak, és a tanulóban is hallgatnak valami lemezről egy éppen divatos slágert, merhogy valami okból a mi szobánknak ítélték oda abban a tanévben az emelet egyetlen lemezjátszóját. Ilyen körülmények között persze megtanultam figyelni bármilyen olvasmányra, olyanra is, amit nem kedvtelésből vettem a kezembe – márpedig mindkét szakomból kifolyólag sok-sokezer oldalnyi volt a kötelezően elolvasandó szépirodalom is egy tanévre, és akkor még a tananyagot és a szakirodalmat nem is említettem. Később a munkahelyen is hasznát vettem ennek a szerzett képességnek, hiszen tudjuk, hogy a munkahely sem feltétlenül a csend világa, ahol mindig zavartalanul lehet egy dologra figyelni. Persze ez a többi ott dolgozótól és főleg a közvetlen szobatársaktól függött, de én általában ki tudtam zárni a külvilágot, ha valamire nagyon kellett figyelnem.

Mostanra egészen furcsa helyzet állt elő. A Z-generáció tagjairól mondják, hogy egyszerre többféle tevékenységet tudnak űzni és egy időben többfelé képesek figyelni. Nos, én koromnál fogva csak boomer lehetek, ennek ellenére az utóbbi években azt a Z-generációs jellemzőt figyelem meg magamon, hogy egyszerre tudok legalább háromféle irányban is figyelni. Telefonon beszélek, közben megy valami a tévében – felületesen odafigyelek, fel is fogom a cselekményt –, és mindezekkel egy időben a képernyőn nézek, keresek, megtalálok, olvasok, értelmezek valamit, és meg is jegyzem. Mindenesetre a figyelmem nem úgy szóródik szét sokfelé, hogy egyik irányban sem ér semmit, hanem tulajdonképpen minden irányban működik. Hogy ez jó-e az agyamnak, fogalmam sincs, de az tény, hogy amikor aztán valami okból csak egyfelé kell figyelnem, tehát már minden mást kikapcsoltam és elkezdek nézni egy tévéműsort, akkor egy ideig kifejezett hiányérzetem van és szinte szenvedek tőle, mire megszokom az egyetlen irányba figyelést.

Fatyalim! Felszólít!

 

Nem titok, hogy szeretem a nyelvelést.
- Mi tagadás, nekem a figyelem-téma kapcsán csaknem azonnal a „Fatyalim! Felszólít!” szópáros ugrott be elsőnek. (Idősebbek emlékezhetnek még a „Csellentyű” című paródiára, amely a messziről jött áruk bandzsa használati utasításait figurázta ki humoros formában. Csatolom a poszt végére.)
- A játékos figyelem-asszociáció mellett megjelenik az ellenkező véglet is. A magyarországi „megfigyelők” (besúgók) létszáma a Kádár-érában a tényfeltáró szakirodalom szerint [megfigyelők és jelentést adók] száma több százezerre tehető.  (Az engem megfigyelő jelentésében szemüveges lévén „kobra” névvel szerepeltem – olvastam a kikért rólam szóló BM-anyagból).
- A szó két szélsőséges jelentése közé teszem azt a megfigyelést, amelyet az olasz film (Nagyítás) fotósa mutatott be, aki akaratlanul is észrevett valami furcsát (gyilkosság volt).
- Még megemlékezek egy előadásról (Mindentudás egyeteme), amelyben a sas élességű látásról az előadó megjegyezte, hogy messziről is képes a legapróbb részletek megkülönböztetésére az ilyen ember: Meglátja messziről a „gyerekcse kapafogát” is.
- Az egy dologra való fókuszálás képessége volna a figyelem.
- A figyelem kétarcú valami. Lehet abszolút jó szándékú. Pl. megfigyelem, hogy az illetőnek mi a szeretetnyelve, megfigyelem, hogy mire vágyik…stb.     
- De megfigyelhetem azért is, hogy karikírozzam, hogy rálépjek a „tyúkszemére”, eltalálva érzékeny pontját.
- Egyesek szerint a nők inkább képesek a megosztott figyelemre, mint a férfiak. Ez azt jelentené, hogy pl. jobb sofőrök, mert ha valahol, ebben a szakmában állandóan osztott figyelemre van szükség.  Én inkább úgy vélem, hogy a nők el akarnak érni valahova biztonságban, a férfiak pedig meg akarnak előzni mindenki mást.
- De ha már autóvezetés. Bármilyen fáradt voltam, eddig vezetés közben mindig éber maradtam. Abban látom okát, hogy számos inger éri a sofőrt, amely ébren tartja.
- A figyelem koncentráció egy valamire. Tapasztalatom szerint az alvást követő éberség a leginkább teszi lehetővé a kitartó figyelmet.
- Egy 56 miatt megfigyelt személy maga is megfigyelte, hogy figyelik. S egy alkalommal az elbambuló ballonkabátos megfigyelő vállát megérintette, mondván: „Figyu! Elmegyek.” Többé nem állt ott a megfigyelő.
- A megfigyelés élmény. A tanulás egyik leghatékonyabb formája. Látom, hallom, tapintom, megszagolom, esetleg megízlelem a dolgot. Azonnal bevésődik a közvetlen megtapasztalás.
- Az emberek alapvetően kétfélék. Egyfelől vannak, akik tartósan egyfélére való koncentrálásra képesek, másfelől a csapongók, akik minden ingerre reagálnak, ezért aztán szétszórtak, figyelemhiányosak. Korunk egyik alapvető tünete ez vö. mindenféle kötyük, szörfözés, tévé stb…
- „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” – mondta Rodolfó, és mi hiába figyeltük a kezét, csalt. Hányszor eszembe jutott, hogy egy bűvész mit művelhet egy pénztárossal adott esetben, akár csak tréfából. Persze olyan ez, mint a bokszoló etikája, aki szintén  nem élhet vissza technikájával.
Mivel lankad az én figyelmem is, itt elszegem a témáról szóló posztot.
De mert megígértem, csatolom a csellentyűcskét. Fatyalim!
„Csellentyű
Játék neve: elektromos csellentyücske.
Biztos nágy az öröm! Nagy a gyermek este a játék neki, ünneplő alkalma kezébe venni, által kissé tanulás célzatából kaptál.Tahátakkorlá sok!
1. A doboz tetővel bír. Ez leszedés után szabad benyújtás a késnek, négyszög alak elektromos csellentyücske.
2. Alapos és kézbentartva alányúlva ovatos doboz fenekéről első játék bekezdését.
3. Fatyalim! Felszólít!
A játék elektromos felnött nélkül fejjesen uldaba.
4. Minezután meg lehet kezdeni játszását a játéknak vele.
5. Fogjátok a drót alfelét a kéz magsujjú közé, és jobb kezetek föl le mozgat, jel onnét villanybekapcsolt, hirtelen smirgli erősen, különben nem jön villany se át, se hosszú se tyü!
6. Egyfejü magán játék, ha vagytok egyed és nincs játszó, önmagatokból is összerakni és az nyer, aki előbb.
Minden fejü vételembernek uzen kedves játszás?
Gyártmánytó cég.
[Somogyhegyi Béla, Pajtás, 1979. szeptember 20]"

TH-1, Révész és társai

Nos, ugyan már lassan 4 éve itthonülő nyugdíjas vagyok, de a figyelem szóról az első, ami beugrott, az a Révész,  meg a TH-1. Hogy az mi az az? Hát...a TH az egyik okos, jó kollégám által elnevezett, spéci, saját fejlesztésű tesztsor, a másik, a Révész-Nagy pedig egy figyelemkoncentrációs vizsgálat neve.

Mennyi, de mennyi ilyet javítottam! A feladat maga totál unalmas, (nem véletlenül, sőt!) monoton, viszont remekül mér. A javítása se különbözik, az is monoton, baromira figyelni kell közben, és teljesen ki kell zárni a külvilágot. Persze gyakorlat teszi a mestert 😏. Szerénytelenség nélkül merem mondani, akkoriban, igen jól tudtam figyelni (közel 20 éven át 😂) gyorsan, pontosan számoltam és számítottam ki az eredményt. Mert persze a tudományosság érdekében képlet is van a végső számításhoz.😋

Szerettem a munkánknak ezt a részét, magát a tesztiratást, a vizsgálatokat, és az eredmények kiértékelését. Végig, minden folyamat alatt erőteljes figyelemre volt szükségünk. A konkrét tennivalóink közben, párhuzamosan mindent megfigyeltünk. Ki hogy reagál, milyen munkamódszerrel, milyen tempóban dolgozik, mennyi idő után lankad a figyelme, illetve elterelhető-e, képes-e megosztani, mikor téveszt, mennyire izgul, és a többi. (Bevallom, szórakoztattam is magam néha, ha nagyobb létszámmal foglalkoztunk, - 96-an fértek el a nagyteremben-, pl. kifigyeltem, hány % a balkezes)
Szóval a munkánk fő eleme volt a figyelem. De hát minden munkához az kell, nem? Anélkül hiába a tudás meg a motiváció.
Figyelem, figyelem... Fegyelem, kitartás és összpontosítás kell hozzá? Bizony, szükséges. Nem is kevés. Voltam szétszórt, fáradt, rossz passzban is életem során. Semmi más nem orvosolja ezt, csak ha megpróbál az ember a fontos dolgokra koncentrálni. Sikerül, néha meg nem...

Azt mondják, a nők jobban képesek megosztani a figyelmüket.
Hát nem is tudom. A háztartásban biztos. 😋 Több folyamatot tudunk egyszerre koordinálni, valóban. 
De ha pl. olvasok valamit, zavarnak a zajok, a külvilágból jövő hangok. Diákként se szerettem tanulás közben zenét is hallgatni. 
Persze ha az önkéntelen figyelem esete forog fenn, azaz valami nagyon érdekes az ember számára, arra mégis tud figyelni a zavaró körülmények ellenére. 
Egy csomó egyéb szép nevű feladatsorról hogy elfeledkeztem mára! Régi szép idők, de hát már nem kell figyelnem, van-e elég Rybakoff, Raven, OTIS, SZT, Müller, Leary kitöltőlap, tesztfüzet... Talán már a maradék is az enyészeté lett, ott a régi termünkben....😕

Hogy a TH-1-en és társain kívül még mi az, ami eszembe jutott? Egész más, mint ami a munkához, feladatokhoz, tennivalókhoz kapcsolódik.
Figyelni alvó kisbabánkat, ahogy mosolyog, csodálva figyelni gyermekeinket, ahogy értelmük kinyílik a világra, majd ugyanezt újraélni és megfigyelni unokáinkon. Figyelemmel kísérni minden lépésüket, konkrétan is, az első megtett topogástól a nagybetűsbe való belépésükig, majd figyelni rájuk, óvatosan, aggódón, csöndesen a háttérből. Hallgatni és figyelni a hangjukat a telefonban, vajon milyen a kedvük, vidám-e, vagy épp titkolnak bánatot, bajt, kell-e még jobban figyelni..Mindig kell, hogy ott legyünk, ha szükségük van ránk. Bármikor, bármire, segíteni, vagy együtt örülni.

És milyen jó is figyelmet kapni a szeretteinktől. Nincs is ennél nagyobb ajándéka az életnek. Apróbb s nagyobb figyelmességeknek örülni, amit a családtagjainktól, kedves barátainktól kapunk.

Ehhez nem kell képlet. Elég a méréshez a szívünk.

(Igyekeztem sok figyelmet fordítani arra, hogy minél többször leírjam: figyelem. Lett is jó sok a szöveben, ugye figyeltétek?!😂)

figyelem!

 (a dicséretről nem irtam, bár lett volna mit

azt hiszem azért mert nem birom elviselni...újabban

a figyelem viszont -bár ugyancsak nem kedvenc téma - foglalkoztat ls nagyon fontosnak is tartom!

már többször irtam róla, különböző megvilágitásokban: (némi ismétlődések miatt bocs, fontos lehetett...) (BOCS A HOSSZÚSÁGÉRT IS, BÁR MÉG TÖBB VAN...)

EMLÉKSZEM...emlékszem arra is, hogy alig vártam, hogy felnőtt legyek, főleg azért, hogy végre ne nekem tegyenek fel állandóan kérdéseket (rólam), hanem én kérdezhessek...

érdekes, fel sem vetődött bennem, hogy ez nem csak a felnőttség kritériuma lehetne?

úgy tűnt, mintha kifaggatnának örökösen (eszembe se jutott, hogy ez a személyem iránti figyelem nagyon is értékelendő, megbecsülendő kellene hogy legyen?!)

persze mindig illedelmesen válaszoltam (ha nem is túl részletesen) - mégha nehezemre is esett

aztán észre se vettem, mikor fordult ez meg; mikor "nőttem fel" - e szempontból

nem is olyan rég döbbentem rá, hogy - sajnos - már nem igen kérdezősködnek felőlem. hogy sajnos már nincsenek, akik kérdezzenek! (Akik olyan alapos és mély érdeklődéssel fordulnának felém, a sorsom felé. akiket annyira , őszintén és mélyen érdekelne a sorsom alakulása, a problémáim, én magam... )

és persze főleg az, hogy már rég én teszek fel kérdéseket, többet is, mint amit el tudnak viselni, akikre rázúdítom...

amikre ráadásul nem is kapok mindig választ, mert már ugyanúgy unják, akiket elhalmozok velük, mint én annak idején....

de majd előbb-utóbb ők is úgy járnak, mint én.... (?)

2010 JULIUS)

******

A KISÉRLET FOLYTATÓDIK...ÁRNYALÓDVA

....mármint a jó dolgok gyűjtése, akaratlanul  is, u.i. arra jöttem rá, minél inkább van ezek elvárása, annál inkább gyülekeznek. Amire és ahogy figyelünk, mindig az kap prioritást, így aztán át is lehet hangolódnunk rájuk

-ébredéskor álomnyomok nyomokról (örülök, hogy hasonlókép maradhat(unk) a mi matrixunkban, mint ahogy az interneten se törlődik olyan egyszerűen, ami felkerül(?),,,de rögtön a radir, radirozás betársul emellé,  már ébren...

-reggel csetteltem Izraelből valakivel, a szegedi Virág cuki újranyitása kapcsán ill. az Anna vízről, amit - mint közölte - egyik oldalági felmenőjéről neveztek el...kedves,közös ismerősökre is bukkantunk.. a régi Makóból....

-meglepően kellemes, szellős az idő kint

-a kerékpárjavitónál nyitva a kapu, már záróra után is kapok levegőt mindkét bicikligumimba (pedig csak a hátsóba kértem)

-ebéd friss, klasszikus rántott szelet (a pincér bevallja őszintén, hogy a húsleves most nekem zsiros lenne, mert már az alja)

-ráakadok a Délmagyarra benne a szokásos szombati kedvenc szivmelengető  Darvasi  (vagy inkább Sziv tárca., kisbeszéde, vigasza az árvaságról. Ami messziről nézve s az ő leirásában ugyancsak szép lehet.

-megint tarka , ragyogó rózsák sorfala közt vezet a bicikliutam a fürdő mögött

itt leülök egy padra, és több gyönyörűség vesz körül

-a hagymatikum szürke tornya fölött kameleonszürke felhők változó rajzolatai (Képzőművész is megirigyelhetné a háttérrajzot és koloritját)                   (de hát művésznek is a természet és/vagy  (majdnem mindegy) Isten a legnagyobb)

-de szépek a felhők nem csak a hagymatikum fölött, mindenütt, azok a felhők a legszebbek, amik mögött sejlik a nap

-a Nap néha kibukkan, olyankor felragyogtat mindent, ilyenkor a rózsák színei még élénkebbek, s rajtam is a királykék...és melegít

-madárcsicsergést is hallok az autózaj fölött, vidámak . fecske ficserg... gimiben sokat fecsegtem (én is) órán , beírták az ellenőrzömbe, most ennek is örülök, utólag, jókedvű lehettem, akkor... mégis, talán

-a szél úgy rezegteti a fán a leveleket, mintha kommunikálnának, mintha szóra akarná bírni őket (utólag jut eszembe, ezt is Petőfi szépen megírta: beszél a fákkal a (bús, őszi) szél..."

-de  a madarak tényleg kommunikálnak, jókedvűen, változatosan, vidáman valóban

-a szökőkút vizének halk aligcsobogása, mikor mellette elmegyek

-ébredési(álmodási?) gondolatfoszlányaim nyomhagyásról (mint az interneten, a mátrixunkban is)meg a radir/ozásról) tán sikerül félig-meddig megfogalmazni egy haikuban:

ami nem törlődik

nem viszi radir
van ami mély nyomot hagy
van. s ez nem panasz

-az út végén kanyarban váratlanul elémbukkan még egy rózsa

-már otthon, kis de jóleső biciklikörút után, tvben film Petőfi 73. jut eszem Paál Isti Petőfi rockja is 73-as... azok a hatvanas, hetvenes éveink... elvesztett ifjúkorunk...mégis jó visszaemlékezni rájuk...

-fb-on valaki idéz Kosztolányinak tulajdonítva egy mondatot, ami amúgy alapkérdés -de nekem rögtön gyanús - és tényleg, nem ő, hanem Karinthy a szerző .Különös eset

..."De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?"

-régi egyetemi barátnőm felhivja figyelmet egy irodalomtörténész (Angyal Zsuzsa) új könyvére regényféle Kosztolányi életéről, a 8. fejezet különösen érdekel, "melyben Desirét...egy titkos társaság tagjává avatják."...mert ez az életrajzi mozzanat találkozás a nagyapámmal....(mert épp ő, dr Gonda Jenő volt a főtitkára ennek a titkos társaságnak) beirom, hogy ez a fejezet különösen érdekel (hiszen nagyapám vette fel , mint főtitkár a "titkos társaságba"), majd, hogy amúgy Kosztolányiból ("Desiréből") szakdolgoztam anno 1966. s a könyviró gáláns reagálása:őt meg a szakdolim érdekli , viszont

-végre sikerült telefonon beszélni kanadai unokabátyámmal, már ideges volt, mert azt az üzenetet kapta a vezetékesemen, hogy ki vagyok kapcsolva (pedig csak a kagylót nem rakhattam vissza, mikor a mobilom kerestem a vezetékesen)..(előtte smsek nekem, lányomnak, ő engem hiv, tud...megtudom unokabátyámtól, mindenki jól van, V is!:), D jön hamarosan Magyarországra...

-eszembe jut, milyen jó, ha rámtört az éhség, ehetek, ha az álmosság, később, eldönthetem kávét iszom vagy alszom (persze, előbbi lett)

-vásárolok,hogy holnap ne kelljen kijönni,  megint csavart mozdulat, a kocsiból a pultra rakosgatás közben, de most nem csípődött be annyira, mint szeptemberben a fürdőszobában, a kád és mosdó derékszögében,, és utána 4 hó...fájdalom, most nem lehet

itthon tv Trianon könyv Trvko műsorában,
kiderül számomra, hogy Sátoraljaújhely 1920-ban ketté vált és Szlovákiához került egy része Trianon miatt, jó tudni. mert ha mégis meglátogatnám őseim (Gonda/(Guttmann) egykori lakhelyét ...lehet, hogy Szlovákiában kell keressem....?!

- lányom hív játszótérről, hallom unokám kedvderitő hangját is, mellőle. Örülök ha hiv a lányom telefonon, de mindig figyelmeztetem,- ha ez akkor történik , ha fiával van -  inkább figyeljen rá.  Én is , ha hallom a hangját, a csacsogót,  a telefonba, ...

Mikor már elaszik a gyerek, beszélgethetnénk többet, még,de elengedem lányom, mert álmos lehet.. és hallom,telefonálás közben is  pakol -

-a Száműzött filmből Tom Hanks tekintete a négyes úton..(indent elvesztett) . és most hova...

--az éjszakai Hitchcock filmbe belealszom (de úgyis láttam már)--- aludni meg  jó.mégha  hajnalban fel is ébredünk (a derékfákjásunkra), de végül is felébredni is jó! addig jó...

------

az van igazán, amire a figyelmünket fókuszáljuk  (a derekamra moat nem)

ha nem figyelsz valamire (valakire), az olyan , mintha kétségbe vonnád, tagadnád a létét.

KISkoromban milyen fontos volt, mielőtt csináltam valamit (akrobatikus bravúrt, ügyességet) Anyu, figyelj! sose maradt el...és ő (ha) figyelt,  akkor még ügyesebb  voltam , a figyelmétől...

Ha figyelünk valakire, megerősítjük a létezését. Éltetjük.

De mindenre figyelni kell , a jóra, de a rosszra is. visszalépek az egyoldalúságból. Fáraszt is. Mint minden egyoldalúság és hamisság, torzítás.

viszont mindent nem fogok leirni, ez más kérdés. Bár itt is különböző vélemények lehetnek.

nemrég találtam rá anyukám egy mondatára: (mondta, nem irta, csak én lejegyeztem - de milyen jó:igy megmaradt.

Nem kell mindent leírni, 

Szilasi viszont a makói könyvtárban Grecsó könyvbemutatója közepette pont az ellenkezőjét mondta:, 

Mindent le kell írni!

Igy teljes a világ . A maga összetettségében (bipolaritásában is),  és ellentmondásaiban. minden lehet igaz. (és mindennek az ellenkezője is)  miénk a döntés.

de biztos nem fogok mindent leirni, elmondani már.... ez lehetetlenség. és hallgatni se fogok (tudok)

de szétválasztani se jót és rosszat ("jóról, rosszról nem gondolkodom"(J.A:)- fárasztó és erőltetett.)s különben is utólag kiderülhet, hogy a jóból rossz lett, s a rosszból jó....

maradjon az összetettség, a jin és jang... a lényeglátás és a figyelem...

2016 junius

******

AKI

.aki nem teszi le a telefont

aki nem rohan el
aki mindig ráér
nem szakít félbe
nem ásítozik
s nem pakolász
hanem végighallgat
ha szólsz hozzá

tudod…
olyan ez
mintha magaddal
beszélnél
de mégse

ő bölcsebb
mert kívülről is lát
sőt felülről nézve

nem hagy magadra
hidd el végre

benned is van
egy része
részed
s te a része

de azért
ne beszélj vele
hangosan
nyilvános helyen

azt hinnék
magadban teszed

pedig csak magaddal
s kicsit Vele
is

beszélj csak
nyugodtan
meghallgat
ha meg se szólalsz
akkor is

s válaszolsz
helyette is

már a kérdésedben
ott a válasz
ugyanis

különös párbeszéd ez
titka egyetlen egy

a figyelem

(szinonimája
a szeretet)

2017. március 14

*****

A SZAVAK ÉS A FIGYELEM CSŐDJE

hogy vagy?
mondom.

blablabla
blablabla

na és hogy vagy?
már megmondtam.

(azért azóta
kicsit rosszabbul)

2017 NOVEMBER

****

HALHATATLANSÁG ÉS KVANTUMFIZIKA ÉS SEMMI

már megint ebbe a kvantumfizikai tételbe botlottam

hogy csak akkor létezhet valami igazán, akkor van, ha figyelem tárgya azaz ha figyelnek rá

igy aztán van valmi abban, hogy azok maradhatnak szó szerint is halhatatlanok, akikre figyelnek, azaz megemlékeznek akár haláluk után is

ez a figyekem tartja őket  meg - szó szerint is, a kvantumfizika szerint

igaza volt Erzsi néninek, amikor azt mondta, hogy ő addig van, amig én emlékezek rá

(nade velem ő is meghal?!)


.......


örülök hogy nem lettem színész, nem hiszem hogy bírtam volna szuflával végig, és idő előtt lelépni a színpadról nem lehet öröm

(idő előtt lelépni a katedráról se volt az, ez igaz -pedig akkor még bírtam is volna "szuflával")

azt sajnálom viszont, hogy nem lettem igazán alkotó ember

hogy nem hoztam létre valamit (a színészet ebből a szempontból se rúghat labdába, mert illékony, amit ő létrehoz (kivéve a filmet,...mondjuk )

azt nagyon sajnálom hogy nem marad utánam semmi ami körbejárható, ami maradandó

se kép , se zene, se szobor, se ----

hát az a sok írás se, mert azok is szanaszét vannak----

(2019 JANUÁR)

*****

AZT VETTEM ÉSZRE,

azt vettem észre, hogy nekem könnyen megnyílnak az emberek, sokmindent elmondanak, anélkül, hogy kérdeznék, kíváncsiskodnék

arra is rájöttem, miért. mert tudok rájuk figyelni. összpontosítani, és ez már megértéssel és empátiával is jár,.és ez épp elég

talán ezért fáj, ha én ugyanezt nem tapasztalom.

utálom ha nem figyelnek rám

olyankor elhallgatok

(2019 FEBR 8)

***

A FIGYELEM

Azt hiszem, ha lenne valaki, akinek beszélhetnék, ki meghallgatna úgy, hogy közben nem csap éktelen zajt a fülembe, mert nem pakol - a vonal láthatatlan túloldalán, nem csinál mást, csak figyel, (mondjuk lehetne akár egy fizetett hivatásos pszichoterapauta :) ---  akkor nem firkálnék ennyit.

Igen, figyelemre lenne szükségem.

Az írás tulajdonképpen nem is pótolja azt.. azért is írok egyre többet és egyre reménytelenebbül.(bár ezért is örülök, nagyon is, a ritka visszajelzéseknek, akár még a negatívaknak is - mert az is a figyelem jele)

Én azt hiszem egy dolgot tanultam meg, nagyon, tanári pályafutásom során: figyelni, odafigyelni a másik emberre. Minden szavára, minden mozzanatára, megnyilvánulására. De ezt viszont én is elvártam a tanítványaimtól. Ha észrevettem, hogy akár a 30-ból egyetlen egy gyerek nem figyel, elhallgattam,addig, amíg észre nem vette magát, s nem tért vissza a figyelme. (persze ebben segitettek a többiek, mert  29 szigorú szempár szegeződött az eltévelygőre , hogy mi lesz már, miattad áll az óra...)

Apámról is emlegették, hogy  ha észrevette, hogy a társaságban nem figyelnek kellőképp rá, azonnal elhallgatott...

Ez az írás önbecsapás. Észrevettem, ha képet is teszek fel, sokan beérik azzal, csak a képet nézik meg
... a szöveg már teher

Nem baj.

Én azért írok.Kiabálok bele a levegőbe. Vagy csak suttogok. Hátha valakit elérek. Aki meghallgat és figyel rám. És esetleg válaszol is. De ha nem , úgy is jó. én akkor is beszélek. egy elképzelt, figyelmes hallgatósághoz. 

Szervusztok!

(2020. jan)

***

FIGYELEM

ahogy elmennek emberek, egyik napról a msikra szinte, alig észrevehetően
döbbenek rá, hogy sokkal jobban oda kéne figyelni a másikra
amig lehet!

2020 junius

***

A FIGYELEM MINIMUMA

a figyelem minimuma

igéreteit
be nem tartja

elfelejti?

választ se vár a messengeren
vagy meg se nézi

emileket sorozatban
mellőz

elfelejt felhivni

ha mégis
közben mást csinál

de ne szólj rá
mert megsértődik

nem számit

azért még emlékezik
rád

talán

2020

***

FIGYELEM4!

figyelmet nem lehet kierőszakolni

legfeljebb kiváltani

2020 november

***

UTOLSÓ LEVÉL

 figyelem

ezt az utolsó levelet

mi tartja még magát

de szárad,  zsugorodik,

törpül és fonnyad

egyre

tán igy 

könnyebb 

lesz

lehullnia

az avarba 

2020 NOV 19

*****

100%-OS FIGYELEM 

Apámról mesélte anyám, hogy keveset beszélt, de ha megszólalt annak mindig óriási jelentősége, súlya  volt...de el is várta, hogy 100%-ig figyeljenek ilyenkor rá. Csak rá.  Ha ez nem történt meg, megcsorbult, abban a pillanatban elhallgatott, s nem folytatta mondandóját - akár mondat vagy netán szó közben is.

Jut eszembe, én is ezt tettem, tanítás közben, ha egyvalakit is rajtakaptam nem rámkoncentrált figyelésben, mig magyaráztam, de ilyenkor a többiek rosszalló odafordulással meg is oldották a helyzetet és tanithattam tovább...

jut most eszembe az is, vajon mit tett volna apám, ha telefonálás közben rájött volna, hogy a vonal másik végén, nem figyelnek rá 100%-ig, illetve mást csinálnak...

szerintem letette volna a kagylót

én is ezt teszem!

2022 NOV

ÉS A VÉGÉN EGY CSATTANÓ:

csend rend figyelem, aki rossz lesz, megverem!

(nem igaz, soha senkit nem vertem meg, de tényleg nagyon fontos nekem a figyelem, tán a fentiekből ki is derült:)