Kapásból...

Kis örömök fűszerezik napjainkat

Ahhoz kell kifinomult érzék, hogy az ember észrevegye az adódó kis örömöket. Óhatatlanul a Gulágot megjárt Oloffson Placidra gondolok, aki fogsága idején társaival azt „játszotta”, hogy nyomorult helyzetük ellenére napi öt örömteli dolgot legyen képes felmutatni. Rendszerint sikerült is.
Próbálom:
- Domika a Dunánál. Zsebe tele kavicsokkal. Mondja: Ezek nagyon gyönyörű kavicsok.
- Öregapám kántálta, amit a búcsúban hallani vélt: „Hálá Istennek, bicsakot tanáltam.”
- M. fiammal (3 éves) át az Újpesti hídon hátszéllel. Olyannyira csípős volt, hogy vissza már nem mertem indulni a kisfiammal. Felszálltunk hát az éppen ott álló vonatra, noha nem volt nálam pénz. Nem jött a kalauz Aquincumig.  
- M. (ötéves) jégtörő botja beleesett a Dunába. Nagyon sajnálta. Mondom neki: Ne sírj! Kihozzuk. Nagyobb kavicsokat dobáltam mögé, hogy a hullámok a part felé sodorják. Kiúsztattam.
- Hányszor előfordul(t), hogy kelepcébe kerültem álmomban, majd örvendve felébredtem.
- Főiskolán 22 dolgozat elégtelent kapott. Nem voltam köztük. Meglepetésre csak az enyém lett ötös.
- Paksra bicikliztünk Bp.-ről. Egy hirtelen támadt ötlet nyomán kértünk és kaptunk zsíroskenyereket egy büféstől. Alig hittem, hogy mennyire megtáltosodtunk újra nyeregbe pattanva.
- Egy másik alkalommal bekaptunk útközben egy-egy korsó sört, a másik faluban pedig fagylaltot. Jót tett a kedvünknek.
- Én bicsakot csak elvesztettem, de pénzt többször is találtam. Katonakoromban egy benzinkút közelében egy százast. De jól jött 1970-ben. Máskor a Pasaréti téren 10 000 ft-os bankót fújkált a szél. Rá következő napon a Sodrás u.-ban találtam 200 ft-ot. Valamiért a rá következő napon öt forintot. Negyedik nap nem mertem a járdát figyelni, nehogy 1000 ft adósságot szedjek össze.
- A laktanyába visszatérve a vonatmegálló automatájában 2 ft volt egy pohár forró kakaó. Nagyon sokszor ittam ilyet. Visszatért tőle az életkedvem. Mindez 1970-ben Pápán.    
- A Répa mese c. variációimat versnek titulálta a Napút és lehozta. Jól esett. - Később még három ízben kértek fel, hogy írjak esszét Festschriftekbe. Megtisztelő volt.
- Megvettem egy napilapot, mert állástalan voltam éppen. Egyetlen álláshirdetést olvastam az apróhirdetések rovatban: …íráskészéggel …. tel. szám”. Felhívtam. A Miniszterelnöki sajtóhivatal jelentkezett. Felvettek.
- Szellemi, erőnléti verseny. Elég jól álltam, amikor szkandereznem kellett egy henteslegénnyel. Seperc alatt lenyomott. Mondom: én balkezes vagyok. Ballal én győztem. Megnyertem a versenyt.
- Sakkvetélkedés. Szerettem volna kimaradni belőle. Unszoltak. Játszottam. Elnéztem egy lépést. Vedd vissza, lépj mást! Na nem – mondtam -, így hamarabb szabadulok.
- Nem gondoltam, hogy megérem a 2000. évet.  Most 2026 van.
- 2000-ben megkértek rá, hogy szerkesszem meg a jubileumi kalendáriumot. Elvállaltam mondván, senki nem tudja, hogy 1000 éve hogy nézett ki egy naptár. Nincs összehasonlítási alap, így nem téveszthetem el a munkát. Ezzel a lendülettel álltam hozzá. Sikeresen. Húgom az ÉS-ben olvasta az új munkák között felsorolva.
- Szolfézsórán rendszerint kaptunk dallammásolási feladatot zongoraelőadás alapján. Majd nem mindig elsőnek én lettem kész. Tanárunk csak matadornak nevezett.
- Róma felé kilyukadt a főszerkesztőnk autójának a kereke. Tízperc alatt átcseréltem a pótkerékre. Csak nézett.
- Mozgótáborban én voltam a szakács. Mindig megelégedésre kotyvasztottam a melegételt.
- 65 éves korom óta nem kell fizetnem a belföldi tömegközlekedési eszközökön. Már azt se tudom, hogy működnek a jegyautomaták.
- Mióta a felhőbe kérhetem szokásos gyógyszereimet, alig látott a házi orvosunk. Kiváltása is egyszerűbb lett.
- Eddig megkaptam a vezetési engedélyt. Mindig (két évente) nagy fellélegzés ez.  
Ha Oloffson Placidnak igaza volt, nekünk, akik mégse a Gulágban töltöttük életünket, egyáltalán nem nehéz kötetnyi apróbb-nagyobb örömökről beszámolni.
Hát íme egy csokor, amelyen nem kellet gondolkozni, mert csak úgy tolultak fel bennem.

 

"... te szülj nekem rendet..."

    Igen, tudom jól, hogy átléptem a határidőt... Ezennel megkövetem elsősorban Endit, de a többi írogató társamat is, akiket megvárattam a továbblépéssel. Igyekeztem én, mióta visszajöttem otthonról ide haza, de még mindig nem tértem igazán magamhoz a nyárból (és a nyártól...). Ráadásul megint visszapillantott a meleg, de szerencsére már sokkal enyhébben. Nem panaszkodom.

   Ha hiszitek, ha nem, sokszor gondoltam a megírandó témára : a szabadság. Az évek számával egyre többet gondoltam rá, sőt, néha igazán át is élhettem. Manapság szinte állandó téma a közéletben, már-már attól lehet félni, hogy elkopik az igazi értelme. Erről jutott eszembe egy esetleges meghatározás, miszerint a szabadság olyan, mint a levegő : csak akkor érzékeljük igazán, ha hiányozni kezd.

   A fogalom meghatározása talán könnyebb, ha az ellenkezőjéből indulunk ki. Az elnyomás, tehát a szabadság hiánya sokféle területen tanulmányozható : lehet politikai, filozófiai, morális értelemben vizsgálni. Mindenesetre valamiféle alávetettséget jelent valakivel, valamivel, esetleg akár egy eszmével, érzéssel kapcsolatban is. A továbbiakban igyekszem saját helyzetemre hivatkozni, ha lehet.

   Életem első 26-27 éve a kommunista rendszerben telt el. Bevallom, nem is tudatosult bennem olyan érzékenyen a szabadság mibenléte, esetleges hiánya. Talán azért is, mert amit az ember nem ismer, az nem is hiányozhat neki annyira, mint amit megvontak tőle...Életünk keretei olyan szigorúan voltak meghatározva, hogy megelégedtünk a szerény lehetőségekkel, a legkisebb engedményt is örömmel nyugtáztuk, akárcsak a szigorú fenyítések árnyékában nevelt gyerek. A nagyszüleink, szüleink elbeszéléseiből kibontakozó múlt, az ő gyerekkoruk pedig sokkal nehezebbnek tűnt, mint a miénk, s ezért még szerencsésnek is éreztük magunkat. A hatalom vállára vette a gondolkodás, a választás gondjait, mint valami gondos családfő  -  vagy mondjuk egy börtönőr... Egyes régóta raboskodó foglyok nehezen hagyják el a börtönüket, hiszen a felelős döntés súlyát odabent leveszik a vállukról, napjaik előre megírt rendben folynak, anélkül, hogy bármiben is választaniuk kellene. Egy diktatúrában helyettünk gondolkodnak, a többség lehajtott fejjel elfogadja, hiszen az ellenállás a relatív nyugalom elvesztésének kockázatát jelenti. A magánéletben például hányan szenvednek némán egy mérgező kapcsolatban akár évekig is, mert a szabadulás egyben a következmények vállalását, az esetleges egyedüllétet, az anyagi nehézségeket jelentené. S akkor még nem beszéltünk a megszokások börtönéről, hiszen az ismeretlentől való félelem nagyobb, mint a láncok súlya.

   A társadalomban élés nem fér össze a korlátlan szabadság gondolatával. Az egyén szabadsága addig ér, míg a másikét nem korlátozza. Szabályok, törvények szervezik meg az együttélés formáit, szükséges és közösen elismert korlátait, hogy létrejöhessen a társadalmi kohézió. Hiszen a szabadság nem egyenlő a szabadossággal, sem tettekben, sem szavakban. A felelősség érzése adja meg a súlyát.

   Nekem pedig, aki egyre nehezebben élvezhetem az utazás, a felfedezések hajdanán szédítő, új ízét, marad az a jóleső, biztonságot nyújtó érzés, melynek a tudat szabadsága a neve. Lehet szabad véleményem, ahelyett, hogy önmagam is cenzúra alá kéne vetnem, mielőtt kimondanám. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" - intett annyi éven át őseim bölcsessége. Marad a belső szabadság, mely el nem vehető, hiszen önmagunknak köszönhetjük, s egyedüli őrei mi vagyunk.

kroki szénnel, a múlt század vége felé... (T.R.)

   

A gondolat szabadsága

 

Életem túlnyomó részére a gondolat szabadsága volt a legjellemzőbb. Ennél nagyobb szabadság nincs is, mert ha nem mondom ki, csak megtartom magamnak a gondolataimat, ugyan ki lát bele a fejembe? Bármit is gondolok, gondolhatok, baj nem történhet. (Mert a bajt mindig is szerettem volna megúszni, de legalább távoltartani magamtól.) Egy szemlélődő típusú gyermeknek – később - felnőttnek ez egészen természetes. Ehhez képest a valóság jóval földhözragadtabb, és komplikáltabb volt. A témát három hete gyúrom magamban, de nem került hozzám fikarcnyit sem közelebb. Bár csodáltam Petőfi Sándor forradalmiságát, olthatatlan szabadságvágyát, és nemcsak az övét, hanem számtalan történelmi alakét is, belém a forradalmiság morzsája sem szorult, mert egész életemben úgy éreztem, hogy béke van, szabadság van, rendezettség van. Aztán így öregségemre kiderült, hogy majd minden csak látszólagos, évtizedek múltán tudtam meg, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. Manapság, hogy már túl vagyok az élet nevű játék összes időrabló időszakán, amikor a mindennapok feladatai elvették az időt a mélázástól, dolgok alapos átgondolásától, így a végén döbbenek rá, hogy talán nem volt sem akkora béke, sem akkora szabadság és rendezettség, ahogy azt én akkor megéltem.

S akkor vissza a kezdetekhez. 1956-ban a Kossuth utcai házunk előtt vonultak el az orosz tankok. Kétévesként semmi emlékem nem maradt róla, szerintem még a szűk két évvel idősebb bátyámnak is csak annyi, hogy kiszaladt az utcára, és – minden bizonnyal - tátott szájjal figyelhette a vonulást. Később az iskolai történelem tanulmányaim során megdöbbenve tapasztaltam magamon, hogy az 1956-os történelmi események anyagát olyan merev ellenállással fogadtam, hogy az órai leadott tananyagon túl otthon elolvasni sem voltam hajlandó a tankönyvben található leckéket. És ez később sem változott meg felnőtt életem során sem. Volt még más korszaka is a XX. századi magyar történelemnek, ami annyira ellenszenves volt számomra, hogy azok a leckék ugyanígy kimaradtak nálam. Szerencsém volt, ezekből soha nem szólítottak fel felelni. Pedig alapvetően szerettem a történelmet.

A szüleim olyan munkahelyen dolgoztak, ahol nem volt kérdés, hogy a pártnak tagjai szeretnének-e lenni, vagy sem. Ennek ellenére otthon soha nem folyt politizálás, legalábbis a gyerekek előtt. Kiterjedt családi körben sem csíptem el soha ilyen irányú információ morzsákat rokoni látogatásaink során. Ahogy nőttem megéltem a kisdobos- és úttörő avatást, majd a KISZ-nek is tagja lettem, de valahogy mindig is körön kívülinek éreztem magam.

Kisiskolásként a szabadság egyet jelentett nekem a nagy nyári vakációval. Tanév végére úgy elfáradtam a minden napos koránkelésekben, hogy igazi ajándékként éltem meg a két és fél hónapos szünetet. Még augusztusban sem jutott eszébe anyukámnak, hogy külön feladatokat oldasson meg velem, felkészítve az újabb tanévre. Ezt egyéni mázlinak értékelem utólag is, látva a mai szülőket, akik olyannyira tudatosak, hogy sokan előre tanulmányozzák gyermekeik tankönyveit, hogy lépéselőnyben legyenek.

Ugyanezt éreztem a munkahelyi szabadságok tekintetében is. Kellett a regenerálódáshoz a pihenés, és amikor köztisztviselőként és közalkalmazottként nőtt a szabadságom napjainak a száma, ez igazi boldogság forrása volt, hisz három évtized igazi embert próbáló terhelés van a hátam mögött. Az utolsó évtizedem volt némiképp könnyebb, amiért utólag is hálás vagyok a sorsnak.

A legnagyobb és folytonos szabadság érzését a nyugdíjas éveim hozták meg. Megszabadulni a mindennapos munkába menés kötöttségétől a végtelen felszabadultság érzését hozta, azt a hatalmas szabadságérzetet, amikor minden nap ajándék. Amikor én dönthetem el, hogy mit kezdek a nap 24 órájával. Akkor kelhetek és fekhetek, alhatok és pihenhetek, amikor a szervezetem igényli. Nem állítok magam elé megugorhatatlan feladatokat, csak amennyi jólesik.

Szerettem, és talán szerettek engem is, életembe sok szépség, jóság, bánat és megpróbáltatás is belefért. Összes tiszteletemmel volt társaim felé, mégis egyértelműen tudom kijelenteni: egyedül élni a legnagyobb szabadság. Amikor csak önmagad korlátozod bármiben is, és nem függsz senkitől, semmitől.

Szeretnék a szabadság sokszínű témájába még egy kis könnyedséget is belecsempészni.

Tegnapi vásárlásom során elsiklottam egy negyvenes éveiben járó emberpár mellett. Épp elkaptam a férfi szájából egy-két ingerült, féltékenységre utaló szót, mire a nő kétszer is nyomatékkal mondta: „nézni lehet! – nézni szabad!” Hogy ki nézhet kit, ő egy férfit, vagy egy férfi őt, az nem derült ki a rövid kis elcsípett szövegből. Jó tíz méterrel odébb lezártam a kerékpáromat a boltnál, és visszanéztem kíváncsian. Már huncutul csókolta a nő a férfit. Én meg mosolyogtam egy jó nagyot. Milyen kis fifikás, milyen hamar kifogta a szelet a vitorlából. Hát ez is egyfajta lélekszabadság.

Zárásként, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit jelent számomra a szabadság szó a sok lehetséges variációból? A válasz egyértelmű. Az életem legyen továbbra is olyan egyszerű és békés, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben ilyen-olyan nehézségek ellenére is meg tudtam élni, s hogy senki ne akarja a saját akaratát az én szabadságról alkotott elképzeléseim ellenében rámerőszakolni.

Keresetlen szavak a szabadságról

 

A szabadság fogalmán való elgondolkozás másodjára kerül elő életemben. Először egyik közösségében tették fel ezt a kérdést. Engem érdekelt, hogy mit tart róla a wikipédia. Az első mondata megragadott: A szabadság a kívánt tett megvalósításának lehetősége. A kérdést feltevő azzal hurrogott le, hogy arra lett volna kíváncsi, hogy szerintem mi a szabadság.  (Ebben a kérdésben szerette volna szabadságomat korlátozni.) De visszatérve a wikipédia megfogalmazására, nekem tetszett a tömör kifejezés. Ezért éreztem sajátomnak is. Nem tévesztendő össze a szabadossággal.
A szabadságot a szabadságjog körvonalazza. Szabad az, amiben a közjó megállapodik. Szabadosság pedig az, hogy nekem nem parancsol senki, azt teszek, amit akarok. A demokrácia az előbbit fogadja el mércének: Amiben megállapodtak, mindenki ahhoz tartja magát. Önszabályozó rendszernek is tekinthető.
A szabadosság káoszhoz vezet.
Petőfi A farkasok dala a szuverenitást dicséri, még ha nélkülözések árán is. A kutyák dala pedig a megalkuvás, a szabadság feladása mellett szól.

A farkasok dala 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
 

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.
 

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
 

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
 

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!
 

Pest, 1847. jan.

 

 

A kutyák dala 

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
 

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
 

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
 

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
 

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

A népdal pedig  a szabadosságot favorizálja (a betyár mindenit):
Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi,
Nem parancsol nékem senki,
Sem a Jászság, sem a Kunság,
Sem a karcagi bíróság. 
(Hát igen Nem parancsol néki senki, legalábbis míg rajt nem kapják valami disznóságon.)

***
Az ember társas lény (Aronson), ennélfogva szabadságát valamilyen mértékben ajándékképpen feláldozza rajta kívül álló valakiknek, valakinek, valaminek. Haza (pl. sorkatonaság), család, házastárs, gyerekek fenntartása-nevelése, erkölcsi meggondolások. Egy megfogalmazás szerint az ilyen kötelékben élő számára mérvadó lehet: Vagy igazam van, vagy boldog vagyok. Az egymást szeretők többé-kevésbé önkiüresítésben élnek, azaz  folyamatosan egymás javát kívánják előmozdítani.
A szabadság függelmi kérdés is.

Az ateista nem ismer el maga fölött semmiféle hatalmat. Az istenhívő pedig igen. Istent maga fölött tudja, rendelkezései szerint kíván élni (valláserkölcs). Jézus azt mondja, az én igám édes, az én terhem könnyű. Aki ebben a közegben éli napjait, megtapasztalhatja az örök értékek betartásából fakadó szabadság paradox igazát, az aranyszabály igazát.   
Nem könnyű a téma, de lehet oldani. Jöjjön zárásképpen két poén.
- Az átkosban az Örs vezér téri aluljáróban a rikkancs időnként elkiáltotta magát: A legszebb ajándék a Népszabadság. Igaza volt. Ma is nagyon szép ajándék a népszabadság.  
- Egy mondás így karikírozza a diktatúrát: Szabad országban a szabad ember azt mondja, amit szabad.

 

 

A SZABADSÁG....

 nekem a SZABADSÁG Igy nagy betúvel s végképp nem munkahelyi szabadságolásra gondolva a MINDEN!

(amúgy nem is annak hivtam, csak tán vakációnak)(?)

szóval a szabadság - nekem a tenger - minden asszociációjával

s ha nincs is a közelemben,  nélküle nem élhetek

(tán azért is van , mert még kis koromban, másféltől két és félig "rab" voltam, a szó igazi értelmében

s őseim is. mind.. rabszolgák Egyiptomban

meg is írtam egyszer, elég frappánsan: 

RABSZOLGÁK UTÓDAI

mi, régi , fellázadt

rabszolgák....

mi ne tudnánk
mi a szabadság?!

(2021 szept. 11)

Ezt a történelmi összefüggést ki is fejtettem, még régebben:

szinte legnagyobb ünnepünkkor:

2018. ápr. 1-én

A SZABADSÁG ÜNNEPÉN 

igen-igen, pészach van: a szabadság ünnepe, pontosabban a kiszabadulásé, még pontosabban az Egyiptomi rabságból , rabszolgaságból való kiszabadulásé

és a szabadság a rend... ahogy József Attilától is tudjuk

de a szabadság ünneplésének a módozata is maga a "rend" - a szeder vacsora , ami meghatározott rendben folyik, a szabadság , a szabad emberség jegyében... maga a "széder" szó is rendet jelent

s "hol a szabadság a rend mindig érzem a végtelent"

innen lehet nekem a tengerhez vonzódásom


akárhogy is, de az őseim, bármilyen távoli időkben is, de rabszolgák voltak Egyiptom földjén

aztán lett nekem , saját kisgyerekszemélyemben is egy egyéves rabságom, akárhogy is nézzük
másféltől két és fél éves koromig rab voltam a deportálásban

Örkény írása döbbentett rá igazán, a napokban újra olvasva...

hogy mi is lehet a hátterében annak, hogy miután hazatérhettünk , "szabadon", az óvoda kapujából kiszöktem...

nem birok semmi bezártságot, még a sorközepet se, mindig a szélekre ülök, kérek jegyet (közel a z ajtóhoz, a kijárathoz - bár nem szoktam menekülni, csak a szabadulhatóság tudata kell...)

ha anyám bezárt korán reggel a piacra menve, s előbb ébredtem fel, mint hazajött, kimásztam az ablakon...

nem birok még sorba állni se ... (igen, mindig kilógtam a sorból - mindenfajta értelemben is)

a tekintetem is mindig a szabad eget keresi (ha már nincs tenger a közelben, legalább azt)

a kerítéseket se szeretem (semmilyen fajtát!)

se a külsőt se a belsőt

a szabadságot szeretem

a mindenre kiterjedőt

szeretném...

egyébként úgy tűnik, igazi szabadság- nyaraim (egy kivétellel! mikor épp deportáltak)  gyerekkoromban voltak (csak)

RÉGI NYARAK

nyugodt nyarakra gondolok vissza
nem tudom miért tűnik nyugodtnak
minden gyerekkori nyár

talán az egyszerű gondtalanság
és szabadság miatt
talán a gyerekkori ártalmatlanság
miatt...mi mindig csak vár
valakire, valamire vár
s végül mindent elront
lekaszál

de addig nyugalom van
és önfeledt , tiszta nyár
mezeivirágszedős
főttkukoricás
folyóparti, lubickolós
igazi nyár

2019 julius 31

és talán a művésszetekért is ezért rajongok:

mert ott megtalálom,,,

A MŰVÉSZET VÉGTELENSÉGE

a művészet végtelensége
nem enged a véggel vacakolni
a szabadság lehelete lengi be

 s ez annyira szép
 hogy épp elég

(meghasad a szív)

2019 febr 5

SAJNOS sokszor tapasztaltam a szabadság hiányát később is.. 

GÚZSBAKÖTÖTT MŰFORDITÓK

a szabadság hiánya
egyfajta rabság
kisajátítottság
ez volt az ifjúság

már nem is emlékszem
nem akarok rá

de azért tudtunk
táncolni is olykor

gúzsbakötött
műforditók

2018 JULIUS 23

EZ LEHET A SUMMÁZAT:

SZABADSÁG, TENGER

 

szerettem a szabadságot

szerettem a tengert

de mindkettőben

csak rövid ideig

fürödhettem

2025 JAN 23

VOLT EGY ILYEN PLAKÁT, AMIRE BÜSZKE VAGYOK

PLAKÁTLÁNY 2013 SZEPT 16

 Az EszterHáz Egyesület szeretettel meghívja barátait csütörtök este 7-re, az Alexandra kávézójában tartandó pódiumbeszélgetésre.

Szabadság, szerelem

Lévai Katalin vendége Pécsi Katalin irodalmár, szerkesztő

Szó esik majd a Lányok, anyák c. friss könyvünkről is, és persze ott lesz és dedikál az antológia számos szerzője."

(persze az antológiában is szerepetem, lányom is, (SŐT közs irásunk is utószóként) sőt a könyvboritón ő van a dédanyja portréjéval)

ja, és ne feledjem , családunk tele van márciusi hősökkel!!!

https://aliz-napok.blogspot.com/2021/03/csaladunk-marciusi-hosei.html

(ha valakit érdekelne, a link mögött megtalálja az elég hosszú, mert sok emberre vonatkozó  leírást)

Ja, és azt hiszem a legtöbb bejegyzés blogomban szabadság címszó alatt van, nem győzném kiírogatni abba is hagyom...

ÉLJEN A SZABADSÁG,,,,

Ja, és ezt se árt azért szem elől téveszteni- sajnos:

ÖRÖKRABSÁG

soká

kalitká-

ba zárt

madár

nem 

repül ki

onnan

ha ki is

nyitják

ajtaját

mert már

megszokta

rabságát

(2022. aug 30)

eszembe jutott még valamia a gyerekkorombóL, arról hogy nem trtem a bezártságot, rüvid időre sem (megoldottam):

a nem elveszett Paradicsom

az újdiót téglával is fel lehetett törni

a megy jó volt a fáról mosatlan

a málnával olykor

kis bogarat is bekaptam

anyu a piacon volt

aludtam még mikor kiment

így hát rámzárta az ajtót

én meg kimásztam az ablakon

ahogy felébredtem

mert az udvarunk maga volt

a Paradicsom

múlhatatlan gyerekkorom

(2017 március 27)

ez pedig elgondolkoztatásul:

2023 ÁPR 9

A SZABADSÁG ILLUZIÓJA

a szabadság csak illuzió

mégis feszegetjük rabságunk rácsait

a madarak csiripelnek az ablakom előtt

vidáman - pedig még csak hajnal van

boldogok?

ki tudja

de szabadok

akkor repülnek el

amikor akarnak....

messzire

ha jön a tél?

nade miért jönnek vissza?

mert ez a hazájuk

végül is

ők is rabok

2023. ápr 9

****

TALÁLTAM MÉG egy nagyon ide (témába) illő versem:, 2021-ből:

én szabad lélek vagyok

mindig is az voltam

legbelül

nem tudtak 

gúzsba kötni

megtörni

diktatúrák

terrorok

bár életem 

külsö körülményei

sokszor ezt mutatták

és mégse...

belül mindig szabad voltam

s csak ez számitott!

Kis irkalapjaimra...

Szabadság...Ki mire is gondol? 

Ténylegesen, "kézzel foghatóan", valami konkrétumra? Vagy elvont, mélyebb szempontokat tekintve? Avagy is-is?!
Hiszen annyi féle szabadság van, s mindegyik kivétel nélkül olyan nagyon fontos!
Szóval mire is gondol az ember, ha ezt a talán legszebb szót hallja, látja, olvassa?

- Arra a szabadságra, amit minden iskoláskorú várva vár, s számolja a táblára krétával felírt VAKÁCIÓ betűinek fogyását a tanév utolsó napjaiban? 

- Arra az ötvenes évekbeli köszönésre, amiről a szüleink meséltek? Jobb fel se idézni. Vége van...

- Arra a kivívott szabadságra, rabságból kiszabadulásra, szabadságharcokra, forradalmakra, amiket a történelmi tanulmányainkból megismertünk?

- Vagy arra a bizonyosra, aminek időtartamát egy szabis tömbbe beírva vártuk, hogy a főnök aláírja? Persze előzetesen is volt szabadságolás-terv, de azért akkor vált bizonyossá, hogy mehet az ember, kiléphet kicsit a taposómalomból, mikor szóltak a titkárságról, hogy rendben.

És ott van a többi szabadság, mondjuk a választásé. Túlpolitizált életünk ellenére most nem az urnába csusszantott voksra gondolok. Hanem arra, vajon az egyes életszakaszokban megadatott-e a szabad iskola,- munkahely,- lakhely választása, ne adj isten a szabad párválasztás. Mert ugye nem minden korban volt ez egyértelmű. Mennyi lelket nyomoríthatott meg, a feje felett meghozott, sorsát, életét meghatározó döntések sora... Apropó, a döntés szabadsága, meg a cselekvésé is ide illik.
Régi - vagy tán nem is olyan régi? - korok elfogadott, berögzült szokásjoga magától a személyes szabadságtól fosztotta meg az embereket. (Hát, főleg a nőket...De ez csak egy érzés, nem eléggé megalapozott gondolatom volt)
Aztán ott a szólásszabadság, a vallásszabadság, a gondolat szabadsága. Mennyire fontosak!
Bármelyik csorbul, vagy korlátozzák, megakadályozzák, mélyen sérül a lélek szabadsága. 
S ha a lélek szenved, oda az öröm, a jókedv, az erő, energia, az akarat, a fejlődés és haladás.

Szabadnak lenni, ha másképp nem, de a belső békénkből, derűnkből, bölcsességünkből fakadóan, az csodálatos, igaz emberi érzés. Talán az egyik legerősebb, legnagyobb...nos, számomra a dobogó második fokán van, az aranyérmes szerelem után. Ebben nagy egyetértésben vagyok Petőfivel. 😉
Nem lehet olyan könnyen felismerni, mint a szerelem és a szeretet formáit, mert sokkal kevésbé megfogható. Nehéz leírni szavakkal, csak az átélés-élmény hat a szívre, lélekre, gondolatokra.
Pillanatok szabadsága, amikor megadatik a csend, a tükörsima vízfelszín látványa, az eső utáni föld illata, a frissen kaszált rét felett a felhők bámulása (Mondjuk Katóka, aki  "A vándorló felhő-népet Álmosan csodálja." 😉) Felhő? - igen, a felhőtlen szabadság érzése. Ezt is pillantokban mérhetem. Mezítláb, vizes hajjal a hajnali úszás után biciklizni a partról haza, az alvó házak közt suhanva. Szabadság a köbön! De a szabadság nem jelent függetlenséget és kötetlenséget. Akkor az igazi, ha társas, ha együtt megélhető. Nagy kegy a sorstól, hálára kötelező.

Azért szép szép ez a fennkölt, magasztos meg ünnepélyes megközelítés, de szálljak már le a földre és térjek vissza arra az elején emlegetett szabitömbre. Mert ha aláírták (egyszer nem, pont az 50.születésnapom alkalmából, ez elég nagy gonoszság volt!), akkor szerencsés esetben a szabadság utazást jelentett. Amit imádok, kár hogy pakolni kell, meg ki,-becsomagolni és idegeskedni is, igaz nem lenne muszáj, sajnos így vagyok összerakva"😂. De az utazás mégis, mégis megunhatatlan. A tervezgetéssel, hónapokkal előbb, a várakozással, majd az indulás izgalmával, az útonlevéssel, a megérkezéssel, az új táj, hely, kultúra felfedezésével, az előzetes tervektől való spontán eltérésekkel: ez az igazi szabadságon-levés! Amíg fiatalok voltunk, nem mindig adatott meg, de kárpótolt bennünket a Balaton, a pici kert és a házikó, a közeli strand. Ha mégis kiszakadhattunk távolabbra, a Szlovák Paradicsom adott sok szép élményt, túrázást, jéghideg forrásvizet, úszást a negyven méter mély tóban, pisztrángfogást és sügér-nyúzást, barátkozást és becherovkát. Mindig-mindig visszavágyást is. Szóval rengeteg emléket, családilag félszavakból megértéssel.

Folytathatnám vég nélkül az utazós szabadságokat, görög szigetekkel és társaival. De egyszer már volt itt a blogon utazás téma, tizenévvel ezelőtt... (kár, mert kiapadhatatlan)

No és a cím... Sass Sylvia és Koncz Zsuzsa gyönyörűen énekelnek együtt, a dalból Petőfi verse is lehetett volna a cím.

https://www.youtube.com/watch?v=QxqI3kc0lXw

Nehezen döntöttem végül Éluard verse mellett. Szabadság a címe, természetesen. Bár hosszú...De olyan csodálatos! Somlyó György fordítása szintén az. Kedvenc soraim, itt ugyan jelző, de én meg a Zengő alján nőttem fel: "Zengő gyermekkoromra Felírlak én"

Paul Éluard:
Szabadság

Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én

Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én

Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én

Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én

Az éj csudáira
Fehér cipó napokra
A mátka évszakokra
Felírlak én

Az elrongyolt egekre
A lápra mely penész nap
S tóra mely eleven hold
Felírlak én

Mezőre láthatárra
Szárnyra kelt madarakra
Árnyak malmaira
Felírlak én

A friss hajnali szélre
Tengerre és hajókra
A tébolyult csucsokra
Felírlak én

A habzó fellegekre
Verítékző viharra
A sűrű únt esőre
Felírlak én

Szikrázó villanásra
Tornyosuló szinekre
A meztelen valóra
Felírlak én

Az ébredő dülőkre
Kitáruló utakra
Szétáradó terekre
Felírlak én

A fényre mely kigyullad
A fényre mely elalszik
Sok régi otthonomra
Felírlak én

Szobámnak a tükörben
Kettészelt gyümölcsére
Ágyam üres héjára
Felírlak én

Nyalánk kis kutyusomra
A fülét hegyezőre
S balog mancsára is
Felírlak én

Ajtóm trambulinjára
Meghitt kis tárgyaimra
Az áldott lángu tűzre
Felírlak én

A nyíló női testre
Baráti homlokokra
És felém tárt kezekre
Felírlak én

Döbbenet ablakára
Figyelmes ajkivekre
A csönd fölé magasan
Felírlak én

Feldúlt rejtekeimre
Ledőlt fároszaimra
Búmnak merő falára
Felírlak én

A vágytalan hiányra
A meztelen magányra
A halál grádicsára
Felírlak én

A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én

S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rád ismerjek s neveden
Szólítsalak

Szabadság.

 

töprengés a megbánásról

 mégis csak irok valamicskét a témáról én is

de inkább csak elvontan, "filozofikusan", töprengően...

u.i. elkerülhetetlen hogy az ember megbánjon dolgokat...

Edit Piaf "igazsága" is szándékoltnak tűnik, csakazértisnek de tán épp ettől jó a dal), mintha maga magát is meg akarná erősíteni, nem , ő nem bán semmit (biztos?! óhatatlan a kérdés)

életünk során állandó választások, döntések elé kerülhetünk

s mindig egyvalami választunk, választHATunk

óhatatlan, hogy a többi összes lehetőség odalesz - hát pl nem bánhatnánk ezek elpasszolását is?

a napokban irtam ezt a pár sort, amelyek barátságaim semmibe vevésén alapulnak pl...

hát nem szánom-bánom?, dehogynem. S ez csak egy példa

néhai barátok

 Néha a gondolataim

régi barátoknál köröznek

Tán nem is tekintettem öket

azoknak, míg voltak

De most latom tisztán

ebben a sivár

elmagányosodásomban

hogy igen, semmi kétség

azok voltak!

JAJ, s még mimindent, mulasztást szánhatok!!!!

már régi bennem a gondolat, főleg emberi veszteségekkor, hogy bárcsak ilyenkor ne kéne némi lelkiismeretfurdalásomnak is lenni, amiatt amit már nem pótolhatok, nem tehetek jóvá...örök a lelkifurdalás...

Nagyon elbizakodottnak kell lennie annak az embernek, akinek nincsenek hasonló gondolatai...vagy irigylésreméltóan tökéletes (de van olyan?!)

Akkor mulasztás, vagy megbánás?... Esetleg ez is, az is...

    Amikor blogunk adminisztrátora megemlítette, honnan jött a mostani téma ötlete, világosabbá vált számomra is, hogy milyen mulasztásról, megbánásról is beszélhetnék. Őt Edith Piaf egyik leghíresebb dala ihlette meg a témát illetően. Esetleg követem Mick érvelését, hogy amin nem változtathatunk, azon jobb, ha nem gyötörjük lelkiismeretünket, és a múlt helyett inkább a jelen és a jövő felé fordulunk. Hajlok az érvelésre. A témát ispiráló Edith Piaf dal is ezt hangsúlyozza elejétől végig : "Non, je ne regrette rien, c'est payé, balayé, oublié, je me fous du passé"... (vagyis : nem bánok semmit sem, minden ki van fizetve, kisöpörve, elfelejtve, fütyülök a múltra!) 

   Elismerem, hogy igaza van, ugyanakkor nem mindig sikerül ilyen egyszerűen átlépni egy régi lelki konfliktuson. Pedig érdemes a múlttal békét kötni, éppen a jelen és a jövő érdekében. 

   Néha mégis felbukkannak szánom-bánom gondolataim. A napok (hetek?) óta tartó forróság okozta tehetetlenség szinte megbénít és cselekvésképtelenné tesz. A vényomásom, melyet egyszerre 2 féle gyógyszerrel igyekezett orvosom csökkenteni, tegnap este váratlanul felére süllyedt (160-ról 80-ra) és csak szédelegtem még ma reggel is.

   Valaha hajlamos voltam meglehetős könnyedséggel megbocsátani egy-egy mulasztást magamnak. Pl. sok barátom lévén, nem tudtam mindegyikre elég nagy figyelmet fordítani, s néhány barátságot hagytam lassanként elsorvadni. Súlyosabb kérdést is felvetettem magamnak : hibáztam-e, hogy annak idején elhagytam a szüleimet (nem magukra, hiszen öcsém és családja pár utcányira laktak és naponta megjelentek.) Idősek se voltak még, apám 50, anyám 44 éves volt, amikor Algériába költöztünk. A további vándorlásainkról is, mindenhonnan legalább 1 hónap szünetre visszajártunk minden évben, s hétvégeken egy magyar és egy francia, közösen írt levelet küldtünk szüleinknek. Jó 40 éven át...

   Ma már kicsit másként gondolok a szülőktől elszakadás problematikájára is. Bennünket, a háború utáni években született generációt még abban a szellemben neveltek, hogy a szülők gondozása majdan a gyerekekre vár, mint szent kötelesség. Nem voltak még az idős generáció ellátását átvevő öregek otthonai (igaz, hogy ennyi 100-115 éves öreg sem!), a családokban a nő akkoriban még az otthon megszervezéséért volt elsősorban felelős, s csak később "emancipálódott" a házon kívüli munkával, mely ugyan jót tett az egyenlőség érzésének  -  és a családi jövedelemnek  -  de hozzáadott egy műszakot a terheléshez. Az öregek többnyire a fiatalokkal laktak együtt, s ott végezték be életüket is. Nálunk 3 generáció ült az asztal körül.

    Hogy mi lesz velem, ha nem tudom majd egyedül ellátni magam? A kérdés óhatatlanul felmerül az én koromban. A választ egyelőre nem tudom.

"... ha majd egyszer megöregszünk,
sose veszekszünk
ülünk a kandallónál,
fogjuk majd egymás kezét..."