Levélíró gyalogkakukk

"Rendes" bevezetés nélkül mindjárt belevágok a cím magyarázatába. Talán ennyi idő után, kedves blogtársaim, sejtitek, hogy ki rejtőzik a rajzfilmes alak mögött. 😉No igen, nem bolondul futó, viszont levélíró bolond madár én voltam. Férjem ragasztotta rám ezt a találó megnevezést, véletlenül pont egy levélben írta meg rólam a szüleimnek. Ők persze tapasztalatból tudhatták, de a rajzfilm szereplővel nem biztos, hogy összehasonlítottak, míg a 20-30-40 oldalas leveleimet olvasták. Jó, akkor még egész nagy, gömbölyű betűkkel írtam. Volt is súlya a postai küldeménynek. Hogy mikor volt ez az akkor? Pontosan tudom. 1984.január 9-e utántól 1985. március közepéig. Tudniillik, hogy a családunkban vannak/voltak egyesek, akik, hmm, igencsak sokat (értsd alatta: rengeteget) beszélnek. Például én. Meg Apa, meg a testvére. Meg apai nagymamám. (egyik unokám is viszi tovább ezt a hagyományt, de neki még van hová fejlődnie, hiszen csak 11 múlt. 😂) És amikor az élőbeszéd lehetősége valami oknál fogva megszűnik, azt a temérdek mondanivalót mégse tarthatja az ember lánya magában! Le kell, le muszáj írnia. Általában levélpapírra, ha arra a kék, vékony légipostaira, hát az nehezítő körülmény, de legyőzhető, sok sok gyakorlással profi mód érhető el.
Tehát 1984, amikor a szüleim elindultak, már másodszor,  Algériába. És aztán a levélfolyam is megindult, oda-vissza Béjaia és Fehérvár között. A téma végére majd kiszámolom, ez hányadik is volt a levélíró korszakaimból. Mert persze volt jópár. De visszanézve talán ez volt a legtermékenyebb.
Két pici gyerek mellett, délutáni alvásidőben, fürdetés után híradó, film és tévézés, olvasás helyett, vagy éjszaka szakíthattam csak rá időt, hogy mindenről alaposan, részletesen beszámoljak az Afrikában élő, dolgozó nagyszülőknek. Sajnos sosem volt szokásom naplót írni (pedig egy igazi grafománhoz illett volna), ezért a későbbi időkben nagy segítség volt ez a kilogrammokban sem kevés papírmennyiség az emlékek felidézésében. Mementóm arról az időszakról, amikor még mind együtt voltunk itt a földön, ha különböző kontinensen is, de szívben-lélekben közel. 
Ráadásul csupán másfél hónappal a Ferihegyről startolás előtt Apukám egy akkoriban igen népszerű tévéműsor szereplője volt, a felvétel a lakásukban zajlott, több riportalannyal, érintettel. Az adást már nem láthatta ugyan, de a hatásáról beszámoltam hétről hétre. Természetesen levélben. Plusz feladatom is akadt ezzel, ugyanis százával érkeztek a doktor úr címére levelek az ország minden részéből, a mielőbbi választ váró betegek, hozzátartozók, kollégák írtak neki. Mit volt mit tenni, beszereztem még egy csomó borítékot, bélyeget és írtam, írtam. Apa helyett, igyekezve megfelelni és elegendő információval szolgálni a rengeteg érdeklődőnek. A válaszlevelek szorgos körmölése szinte minden szabadidőmet elvette, alig beszéltem, ez persze nagyon szokatlan volt, így nyilván feltűnést keltettem, ezért is nevezett el a családfő LGYK-nak 😋.
Apa se "lustálkodott", örömünkre fáradhatatlanul küldte a sűrűn telegépelt oldalakat, beszámolt mindenről. (legalábbis amiről a cenzúra miatt lehetett...) Mellékelte a legújabb verseit, az azokhoz kapcsolódó, történelmi, kulturális tudnivalókat, legendákat, meséket az őket körülvevő világról, a városról, ahol éltek. Nem volt internet....A könyvei, lexikonjai, egyéb forrásai itthon maradtak. Kora reggel beutazott a kórházba, estig ott dolgozott, felelősségteljes és komoly munkát végzett, mellesleg intézte a kooperáns magyarok ügyes bajos dolgait. Széleskörű kapcsolatot tartott a világban kollégákkal, orvosírókkal, sűrű levelezésben állt az itthoni munkatársaival, betegeivel, ismerőseivel, barátaival. Nem értettem és már sosem fogom megtudni, hogy volt képes minderre.🙄 (Csak zárójelben: Anyukám is sokat írt szép betűivel, a gyerekeknek aranyos kis meséket, nekünk apró részleteket a mindennapokról, bajságokról, nehézségekről, amik annyira más Algériáról szóltak, mint amit azelőtt ismertünk. Volt reptéri kapcsolatunk is, segítségével ki lehetett kerülni a hosszú postai utat, mellesleg szabadon és visszafogottság nélkül írhattunk le mindent, így ezek a küldemények voltak az igazi csemegéink. Még kazettákkal is tudtunk így üzenni, mondhatjuk azt is, hogy beszélgetni)
Miért is írtam ezt? Részben mert bármilyen téma, ami visszavisz a múlthoz, ezerszám szabadít fel bennem emlékeket a szüleimről. Másrészt pedig talán kicsit megmagyarázza, hogy is vagyok én ezzel a mostani témával. Vom Haus aus, ugye 😉.
A levelezésről még bőven van írnivalóm. Kisiskolásként egy-egy üdvözlőlap, pár nagyszülőknek küldendő sor után jött az első igazi levélkorszak, negyedik-ötödikes koromtól. Akkor is a Földközi tenger túloldalára vitte a légiposta az én gyerekes kis soraimat. Én itthon, a nagymamámnál maradtam/ragadtam aztán hosszú időre, mert elvették az útlevelem, már megírtam ezt is biztosan. "Édes drága Anyukám, Apukám.." így kezdtem a sok-sok töltőtollal írt levelet, és ezek a levelek, minimális grafológia tudással is könnyen véleményezhetők: idő előtt kinőttem a gyerekkorból...
A második levélkorszaknak a és b csoportja van. Bármilyen hihetetlen is a mostani generáció számára, barátokkal, osztálytársakkal levélben kommunikáltunk iskolai szünet idején. Ez az "A"csoportom. Nem csak nyáron, de még a rövid téli szünetben is, beszámolva az ünnepekről. Néha az első tanítási nap előttin is írtunk még. A "lányokkal" szép emlékeink ezek. Pár éve szét is osztottam köztük a majd 50 évvel ezelőtt nekem írtakat. Volt aki váltig állította, hogy ő aztán biztos nem irkált nekem, hisz padtársak voltunk, pár utcányira laktunk és érettségi után is személyesen találkoztunk, ha hazamentünk. Élveztem figyelni az arcát, mikor átadtam egy vaskos paksamétát az írásával.
A "B" pedig az érettségi utáni levelezés, Vele. Egy valakinek szólt, meghitt, bensőséges hangon, telve érzelemmel. Három éven át, heti egy, de néha több levéllel, persze oda-vissza két város között.  Megőrizhettük az utókornak a mi kis családunk indulását, a kezdeteket, kettőnk történetét. Pár év múlva aztán kezdődött egy újabb fejezet a katonaság ideje alatt.
Majd jött az a bizonyos levélkorszakom, a gyalogkakukkos, amiről már írtam.

Egy nagy ugrással már oda is értem az emailekhez. Amikor még a munkahelyi gépeinken tudtunk csak levelezni a külföldön tanuló lányunkkal. Ó de rég volt! Aki kapta, kinyomtatta és vitte haza a többieknek. Vicces, nem? Ráadásul nem volt épp szabályos. Az emailezés folyamatosan végigkísérte az életünket azután is, hogy már otthonról is tudtunk ily módon kommunikálni. Barátokkal, családtagokkal. Nem tudom az idejét, mikortól halványodott el ez a mára már jelentőségét vesztett kapcsolattartás. Az okostelefon, és vele a viber, a whatsapp, egyes esetekben ezek híján vagy ezek mellett jött segítségül a FB. Nem a bejegyzésekre, kommentekre gondolok, hanem a privát üzenetes beszélgetésekre. Hasonló kicsit a levelezéshez, előnye hogy a válaszért nem a postaládát, email-fiókot kell lesegetnünk. 
Manapság nagyon-nagyon ritkán ragadok tollat, hogy írjak valakinek. Néha kis képeslapocskákat, mesefigurás üdvözleteket küldtem a kis unokáimnak. Már nagyok ehhez, no meg egy városba költöztünk velük.
Elismeréssel adózom és csodálom Rózsa szorgalmát, és nagy becsben tartom a tőle érkező leveleket, rajzaival együtt. Jó hogy őrzi ezen írásbeliség lassan múltba vesző hagyományát.

Úgy tűnik, a levélkorszakaim lezárultak. Ritka kivétel, talán kétszer azért előfordult mégis, hogy papírt, klaviatúrát ragadtam, mert annyira feszített belülről valami, annyira erős érzés hatalmasodott el rajtam. Egyik a büszkeség volt. A másik a mérhetetlen fájdalom. Barátnőm betegségének híre ez év elején, a vele való, valószínűleg utolsó találkozás után írtam le neki mindent, amit nem voltam képes kimondani, olyan nehéz, olyan fájdalmas lett volna a sok szép közös emlék felidézésével a köszönet és a hála. A teleírt papír segített ebben, elküldhettem egy félévszázados barátság emlékére, méltó búcsúként mindkettőnk számára.

A másik eset, a büszkeség-levél érdekes csavarral készült. Valaki helyett íródott ugyanis. Két orvos a szűk családomban, apám és fiam, akik alig ismerhették egymást itt e földön. Egy képzelt levél, amit én fogalmaztam, én gépeltem, de nem a saját nevemben. Apám "írta" az unokájának. Magam is megdöbbentem, mennyire sikerült "utánoznom" apukám stílusát. Elküldtem nagybátyámnak is, aki majdnem azt hitte, tényleg a bátyja levele....

*(fotóként tudtam csak idetenni a levél bevezetőjét, illusztrációnak)

Nos, a grafománia...Persze számomra sem csupán levelezésből állt. Hogy kiírjam magamból, ami bennem zajlik, (sőt, dúlt is néha), hogy papírra vessem ami a szívemet nyomja, vagy épp amitől repes a lelkem, erre szükségem volt. Kellett. És a muszáj nagy úr. Talán 16 lehettem. Mit is csinál egy tinédzser?Álmodozik ugyebár. Állandóan elmélázik, ma úgy mondanánk, csak néz ki a fejéből. Szóval csak úgy bámul ki az ablakon, a késő délután fényei, a Fő utcai templom tornya felett az ég, a szél, egy kémény füstje, amit lát. És észre sem veszi, leírja valami firkapapírra a matek házifeladat kiszámítása helyett hogy vörös ég alja, zuhanó füst falja vakító véredet, még egy lobbanás és már nem élsz. Rémes, nem?! Nem biztos, hogy pontosan idéztem 😂. Hát ilyen kis versnyomoroncokkal éltem ki a grafomániámat. Pár évig tartott, s bár nem szeretném, ha szerénytelennek tartana bárki is, de ettől a szinttől kicsit azért fejlődtem. 😉 Kétszer eljutottam -a költő-témánknál már említett Zsuzsával együtt- Sárvárra, a Diákköltők, Diákírók Országos találkozájára. Szép emlékek, egy kis büszkeséget is éreztem (kaptam egy bronz oklevelet, a gálaműsorban pedig meglepve fedeztünk fel egy-egy saját verset, versrészletet a pályázatra küldöttekből), de főleg az a hangulat, az a két nap alatt összekovácsolódott, kultúrára éhes, felszabadult, igazi fiatal csapat volt ránk nagy hatással.
Nyilván hamar rájöttem, ez csak egy kis kikapcsolódás, érzések, hangulatok, pillanatok, amiket leírok magamnak. Olyan versfélék. Sosem jutott eszembe ezzel komolyan foglalkozni. Viszont abban teljesen biztos voltam, prózát képtelen lennék írni. Hát...van egyáltalán olyan, hogy valami biztos?...
Érettségi után még azért írtam néha, és talán a kislányunk születése idején is, akkortájt egy szívemnek nagyon kedves, felelgetős vers-párbeszéd is született, Apukám verse inspirálta a választ. Boldog vagyok, hogy örömet szerezhettem neki az oda-vissza írásokkal. Ezek nem igazán a grafománságról  meg az írhatnékunkról szóltak, hanem az élet írta, az érzelmeink vezérelték.
Tehát volt pár levélkorszak, meg rövidebb ideig tartó, néha-néha visszatérő verskorszak.
A grafománián aztán felülkerekedtek a mindennapok. És más dolgokon is. Kevesebb olvasás, sok munka, mókuskerék, hétköznapi harcok.
De ahogy az az első néhány szó az ablakon kibámuláskor, évtizedekkel később ugyanolyan váratlanul megtörtént megint, hogy az alvó-bújó íráskényszer elszabadult. Éjszaka csöndjében, a sütőpapír szélére kezdtem el írni. Prózában. Élesen emlékszem a pillanatra, pedig majd 30 éve volt. Hirtelen félretettem a sodrófát és a gyúródeszkán írtam. Vázlatosan csak, gyorsan. Mert a karácsonyi sütés volt a fontos. Ez is lett a címe, hogy karácsonyi sütés. Gondolom másnap fejeztem be, (nem a sütést!😂), kiegészítettem, igazgattam a szöveget. És lám, jött az újabb meglepetés. Tetszett. Örültem kicsit, mert mintha sikerült volna megírni úgy, ahogy belülről jött.
Jé, ez nem vers, de egész jól elmeséli az érzéseimet.

Ezeknek az irományaimnak (mert lett később folytatás) nem lehetne semmilyen korszak-nevet adni. Talán ha 10-11 készült, kb. 10-15 év alatt. Amikor muszáj volt a grafomániának engedni  😉.

A blogokra rácsodálkozva jött a gondolat, Ági és Borka segítségével, bíztatásásával elkezdtem a szülői hagyatékomat, Apa verseit, írásait feldolgozni, egy blogba feltéve is megőrizni. Ez is írás/gépelés ugyan, de 99%-ban nem saját szavak, gondolatok. Itt, e bensőséges helyen, a mi közös hogyisvoltunkban megvallom, ma már néha bánom, de tényleg csak ritkán, hogy nem csináltam magamnak is egyet. De visszatartott sok minden, főleg mert akkoriban sokkal visszafogottabban meséltem volna magamról, arról, ami velem történik, bennem zajlik. A blogos műfaj közben átalakult, sokat változott. Olvasásuk mára már elegendő számomra. Az írás utáni vágyhoz meg jött itt ez a közös, amit nagyon szeretek és boldog vagyok, hogy ugyan fogyó létszámban - kezdetekhez képest nagyon kevesen maradtunk, sajnos - de fenntartjuk, mindünk örömére.Lehetne épp ez a végszó is az újfent túl hosszúra nyújtott bejegyzésemben.
Lehetne, de az élet magától írja a történeteinket. Így idekéredzkedik egy kis tegnapi eset.
Délutáni kávézás, sütizés közben mindenféléről beszélgettünk, szó szót követett, sokféle kérdés merült fel, amik a régi, gyerekkori dolgokhoz vezettek, többek között a szüleink, nagyszüleink, a dédik élete is terítékre került. Mondják a fiatalok, mama, nem írsz egy regényt ebből?! Nevettünk, majd a fiam rámnézett és azt mondta, de komolyan, írd le anya. Csak somolyogtam magamban, hisz ebben a blogban is van rengeteg családi infónk. Legalábbis ami nagyjából publikus. A "maradékkal" lesz bőven dolgom. 😂
Na tessék, akkor ez lesz az újabb grafomán korszak, a múltidézés, emlékőrzés.

Kóros íráskényszer?  Nem, dehogy!

Azért az idézőjel, mert gyakran a köznyelvben grafománnak minősítik azt is, aki sokat, sokszor és szívesen ír.
Ha valaki magára ismer, az csupán a véletlen műve. 😉

Vers Mindenkinek!

 

 

Be kell vallanom, hogy a „vers” nem az én műfajom. Ahogy a zenét általában nagyon szeretem, kivéve a dzsesszt, úgy az irodalmat is igazán kedvelem, de benne a verseket jóval kevésbé.

Az óvodás éveimből nem emlékszem egyetlen versre sem, pedig biztosan megtanítottak könnyebb verseket legalább a ballagási ünnepségünkre. Biztosan voltak verses és mesés könyveink is otthon, de csak az Öreg néne őzikéje könyvborítója maradt meg bennem a sete-suta őzgida történetével. Talán hat éves lehettem, amikor látogatóba érkezett hozzánk Hajdúszoboszlóról Debrecenbe édesanyám keresztlánya. Jó pár évvel idősebb volt tőlünk, talán már középiskolás. Bátyám és én egy hálószoba bútor dupla ágyán aludtunk még akkoriban, Klárika meg a sezlonon. Másnap ébredés után befeküdt közénk az ágyba, és egyszuszra elolvasta nekünk Petőfi Sándor János vitézét. Mai napig fel tudom idézni lelki szemeim előtt a magával ragadó előadását. Klári nagyon szép és csinos nagylány volt, így tudom elképzelni a később magyar tanári pályára való igazi, elhivatott tanárnőt, aki már a puszta beszédével teljesen beszippantja a hallgatóságát. Arra már nem emlékszem, hogy lett-e Kláriból pedagógus, de mint szeretni való költőt megkaptam tőle Petőfi Sándort. Petőfi összesünk volt otthon, de nem éreztem késztetést, hogy olvasgassak belőle. A nagy verseit, melyeket kötelezően kívülről kellett tudnunk, azért kötelességtudóan megtanultam felső tagozatban.

Általános iskolai magyar tanárnőm „költő feleség” volt, középiskolai tanárnőm meg Marie-José Nat 
francia színésznő magyar hasonmása. Mindketten nagyon jó pedagógusok. Rám mégsem tudtak döntően hatni, legalábbis versek tekintetében egészen biztosan nem. Soha eszembe nem jutott a kötelező tanóráinkon túl, hogy verses kötetet bújjak, netán spórolt pénzemen verskötetet vásároljak. Regényeket még fizika és biológia órákon is olvastam, de a verses forma valahogy idegen volt a lelkemnek.

Azért a közömbösségemet időnként mégis sikerült egy-egy különleges hangulatú versnek megtörnie, aminek különös varázsa, zeneisége, hangulata volt, és még önmagamat is megleptem vele, hogy évtizedekig nem tudta ledönteni trónjáról Ady Párisban járt az ősz című versét egyetlen más költő verse sem. Zeneiségben talán csak Paul Verlaine Őszi chansonja vetekedhetett vele. Batsányi János forradalmisága is nagyon megfogott a Franciaországi változásokra című versében, de Arany Jánost meg épp a nyugalmat sugárzó verselése miatt kedveltem.

Manapság az interneten akaratlanul is nagyon sok vers kerül a látókörünkbe. Az amatőr verselőkkel úgy vagyok, hogy megadom az esélyt szinte minden számomra ismeretlen „költőnek” is, de ha az első pár sor nem fog meg, azonnal ugrok más „ablakra és felületre”, nem kell nekem mindent elolvasnom alapon. A szomszédban lévő könyvtárban heti rendszerességgel volt régebben egy óra az amatőr versbarátoknak, és egymás után olvasták fel legfrissebb verseiket. Amikor épp olvasgattam a hírlapolvasó részen, hallottam őket akár akartam, akár nem. Később simán elkerültem őket, mert az én színvonalbeli elvárásaimat alul múlták. Tudom, hogy minden ízlés kérdése, és én sem vagyok igazi hozzáértő, de azt azért el tudom dönteni, hogy amit hallok, az milyen módon hat rám.

A mai kortárs költők tekintetében nagy-nagy hiányosságaim vannak. Be kellene ülnöm heti rendszerességgel a könyvtárba, és módszeresen egymás után beleolvasnom azokba a kötetekbe, amely költők legalább két-három kötettel már megjelentek.

Közülük azért három kedvencem is van, a friss Kossuth-díjas Lackfi János, akinek imádom a különleges témaválasztásait, rímfaragó képességét, ugyanezt szeretem Varró Daniban, és nem hagyhatom ki Julika lányát Turi Timeát sem, akinek a stílusát élvezem, és nagyon szeretem a férfi-nő viszonyról, anyaságról szóló éles meglátásait.

Mielőtt befejezném a témát, még gyorsan átolvastam az előttem elkészült írásokat. Csatlakozom Rózsához, én sem fogok verset írni. Soha egyetlen érzés, gondolat, életesemény nem öltött versalakot a fejemben. Talán erre ugyanúgy, mint a zeneszerzőségre, születni kell.

Azért  ha nem vigyázok, öregségemre még talán verskedvelővé is válhatok.J

Örökbecsű sorok

 

Csillag

 

Versversversvers,

csillaghullás,

gyermekséged

csillaghullás,

öregséged

csillaghullás,

volt-életed

csillaghullás,

lesz-halálod

csillaghullás.

 

K.I. a Szegény Yorick ciklusból (1971)

 

Fehér virág

 

Fehér virág a zápor zuhogva ejti szirmát

holló a szél az ékkő tócsában mossa tollát

szép zöld haját lebontja a kukorica elszáll

e sziromzuhogásból a tündöklő ökörnyál

 

Fehér virág kezedben szétporló liliomszál

szétporló tenyeredből szökkent e liliomszál

szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll

eltüntél aki köztünk angyali zene voltál

 

(K.I. mesélte, hogy sokan szerelmes versnek gondolják ezeket a sorokat. Pedig, csak kiküldték a piacra  húsért, s amíg sorban állt, előbújt a fehér virág, egy pár nappal azelőtti vásárlás emléke, és azé, akiről versében megszólal.)

 

Leltár

 

Azt hittem, ebben-abban lesz szavam,

nem országos, csak egy embernek szóló,

de kezemre ütöttek,

tenyérrel szájon csaptak,

hátulról elbuktattak,

fejem víz alá nyomták.

 

Sétálni sistergő parázson

megtanultam:lehet.

Elviselem magányom:

rámégett ingemet.

 

(Barátai sokan voltak. Mégis, azt írja, halála után ötszázöt évvel valaki rátalál fűrésszel elfelezett koponyájára. Egy jó öreg sírásó kinevezi pohárnak, széléről kortyint fecske...)

 

sakkoztam veletek

röhögtem veletek

nem voltam veletek

Báthory utca 8

nyaktilóm fabrikáltam

csak elértem gyalog

Atlanti partokat

 

(Aki elolvasta K.I. életrajzát, minden versét el tudja helyezni a születések között. Legszívesebben az egész kötetet ide másolnám.)

 

Most valaki mástól mondok néhány sort.

 

Esti teázás

 

Az ódonművű óra ver,

a mennyezeten pókok szőnek.

Homlokodon bánat hever,

bánata özvegy, néma nőnek,

ki fogyton véknyul, mint a hold,

mert arra gondol, ami volt

s húnyó tűznél fonnyadva fázik

és arra gondol, aki holt,

míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett

magányosan, csendben teázik.

 

S akkor jövök. Halk nesze sincs

saruimnak, mikor belépek.

Nesztelen moccan a kilincs,

borzadva néznek rám a képek.

-Én is teázom, kedvesem...-

mondom lágyan és kedvesen.

A húnyt parázsnak lángja támad.

És felakasztom csendesen

kék sapkád mellé a fogasra

fénylő, mennyei glóriámat.

 

Helyet kerestek

 

Karonfogva bandukoltak, rogyadozó

inakkal a napsütéses temetőben.

Utánuk mentem:

az asszony kicsi fonnyadt szája

mosolygott, hajuk kopott

ezüstje összefolyt a fényben.

Keresték a helyet, ahol legjobb

lesz feküdni, a legszebb,

legnaposabb helyet keresték.

Örökké tartó, visszatérő,

boldog nászéjszakáról beszéltek.

Sírfelirat

 

Megtettem mindent, amit megtehettem,

kinek tartoztam, mindent megfizettem

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

 

(Dsida Jenő erdélyi születésű költő egész rövid életében a halál előérzetével küzdött. Vele született szívbetegsége volt.)

 

Most következik Csukás István. Gyerekkönyveken innen és túl -  nagyon jó költő volt. Csak egy verse szólal meg itt:

 

Néhány boldog perc a téli kertben

 

Félrehajtott fejjel néz rám a kutya,

félrehajtott fejjel visszanézek,

sapka-sál-bunda-óriás a szőr-batyura,

s egyszerre röhögjük el magunkat, mindig készek

 

vagyunk a vidámságra, habzik ropogva a hó,

ahogy forgunk, topogunk, két kerge,

érdeklődéssel figyel egy felfújt tollú rigó,

s fitymálva nagyorrú varjú léptet át a szomszéd kertbe.

 

Majd lihegve nyári kalapra való fátylat

fújunk, orrunkon csöpögősre olvad a pára.

Most aki lát, egy pillanatra olyannak láthat,

amint éppen nem gondolok a halálra.

 

(Jöjjön most egy verseskötet, már régen szerettem volna írni róla. Ahogy megkaptam, az se mindennapi történet. Érettségire készültünk, kinn laktam a "tanyán"  a körtöltés határában. Barátnőmék meghívtak magukhoz, hogy tanuljunk együtt, vegyük sorra a tételeket minden tárgyból. Szerencsére nemcsak a tanulás, sok egyéb is lefoglalta az elménket és a természetközeli érzékeinket. Fejtem tehenet életemben először, macskák ültek a vállamra, tanultunk is, de nem vittük túlzásba. )
Jött a  ballagás. Szép ruhában, virágok közt lépkedtünk, egyszerre csak barátném édesapja lépett elénk, egy-egy könyvet nyújtott át, talán sikeres életet is kívánt. A könyv: Szerb Antal - Száz vers. Ugyanez a példány barátnőmnek is megvan ennyi sok éven át. Köszönjük Tóni bácsi! Nem gondoltunk arra, hogy druszája könyvét adta nekünk.

A kultúra egyik fellegvárába kaptunk belépőt,  ez csak a kétnyelvű verseskötettel ismerkedve derült ki. Szerb Antal és őt néhány évtizeddel követő névrokona becses ajándékkal lepte meg az érettségire készülő fiatal nőket.

 

Szerb Antal a legkedvesebb verseit válogatta össze ebben a kötetben. Az enyém innen: Óda egy görög vázához. Csak a vége szólaljon meg most:
" Ha rajtunk múlás üli már torát,

te megmaradsz s míg új jajokkal ég

az új kor, nékik is zengsz, hű barát:

"A Szép:igaz  s az Igaz: szép!" - sose áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!

 

 

 

A körülmények és a költészet

Hosszú-hosszú bejegyzést írtam, napok óta hozzáfűzve újabb és újabb sorokat, sok-sok percet, sőt órákat töltve ezzel a témával. Aztán kedd este egyszercsak az egész elveszett, a kisördög eltüntetett mindent. Talán mert meg akart kímélni Benneteket, kedves blogtársaim. Túl sok lett volna az olvasnivaló. 😋 Az írás közepe felé pedig még egy előszót is biggyesztettem az elejére, előre elnézést kérve, mert már láttam, nagyon sok(k) lesz ez itt. És kértem, csak azok olvassák majd el, akik időmilliomosok. Vagy még ők se..😂
Hát erre elveszett az egész, hiába próbáltam visszavarázsolni. Sajnáltam, mert ugyanúgy nem lehet újraírnom.
Most nekikezdek megint, talán több sikerrel és szerencsével. Hogy rövid leszek?- ezt nem ígérem.

*

A címet loptam. Éluard-tól. Körülmények, költészet. Bennem, a sorsomban, az életemben mindig meghatározó volt ez a kettő. "Menet közben" nem tudtam, de visszanézve ma már látom, milyen  összhangban volt a költészet korszakaimmal, életszakaszaimmal. Örömöktől a kudarcokig és vissza...

Az én szép lila borítóm is pont ilyen agyonforgatott, kopott volt, míg aztán egészen az enyészeté lett az évtizedek során. Megnéztem, a kiadás éve 1972. Kicsit megdöbbentem, magamon. Lehet, csak 73-ban, de ezt én vettem magamnak kemény 32 forintért a Fő utcai boltban (ahol akkor még K. Attila, a későbbi tulaj, eladó-tanonc volt)
Jó nagy ugrás ez a gyerekkorból a szürrealizmusba 😄.

Csodáltam Mick írásában azt a kronológikus precizitást, alaposságot (bár nem lepődtem meg, ismerve őt), ahogy a mondókáktól kezdve Aranyon, Petőfin át a XX. századon végigpörgette az irodalmunkat.
Nem hinném, hogy ez nekem sikerülne, csapongó vagyok, ebben is.
Azért próbálok összeszedetten írni (az elveszett szövegben egész jól ment...)

Gyerekként nem tudtam, hogy van költészet. Olyan volt, mint a víz, a levegő, az élet. Apa őrült sebességgel üti az írógépét a rendelőben, aztán kihúzza a papírt, berohan vele és felolvassa. Ez olyan egyértelmű volt, mint ahogy kalucsnit húzott és ment a sárban, hóban, esőben a betegeihez. A könyvespolca a rengeteg verseskötetével elválaszthatatlanul hozzá tartozott a mindennapjainkhoz, örökké megmaradt bennem a látványa . Mikor kicsi voltam, biztos olvasott nekem verseket, (állítólag az olasz nyelvűek tetszettek nagyon) és  írt is sokat nekem, de erre már csak nagyobb, iskolás koromból emlékszem. 4-5 évesen kis köszöntőkre, üdvözlő versikékre tanított, még magnóra is felvette. Vicces a baranyai tájszólásom, talán még megvan valahol a szalag (vagy kazetta). Szerencsém volt a szüleimmel, ugye? Hálás is vagyok a sorsnak nagyon.

A másik nagy szerencsém általánosban a magyar tanárom, Magassy Laci bácsi. Szigorú, komoly, okos, hiteles, remek pedagógus. Rajongással szerettem.
Mindig sokat olvastam, olyasmiket, amit minden kisgyerek, meséket, pöttyös könyveket, ifjúsági regényeket, görög mitológiát. Verses kötetet úgy hetedikes koromban vettem először kézbe. Egy piros fedelű József Attila volt. A Tudod hogy nincs bocsánat és az Íme hát megleltem hazámat tette rám a legnagyobb hatást. És attól az időtől lettek számomra meghatározóak a versélmények. Az igaz, mély, tiszta, érthető, nem túlbonyolított nyelvezetűek, de gazdag szókincsűek álltak közel hozzám, amikben a dallam, a rímek ritmusa, a forma szépen összesimul a tartalommal. A mai napig azokat szeretem,  amik nem szorulnak magyarázgatásra, és elsőre is elvarázsolnak, hogy aztán újra ízlelgethessem sorról sorra.  Ezért a kortárs költészettel nehezen is barátkozom. Ha túl sokat kell gondolkozni, elemezgetni, részekre bontani és értelmezni, hogy rájöjjek, mit is akart a poéta, abból elég volt a gimiben. Jól ment a verselemzés (néha, illetve jó sokszor, megírtam másokét is, szívességből, de hát fizikai-kémia tagozat lévén volt rá igény), viszont ennek szinte semmi köze sincs ahhoz a bizonyos varázshoz. Hogy is írta Rózsa? Az olvasó saját érzelemvilága a lényeg. Pontosan, én is így gondolom.
Előreszaladtam, kicsit visszalépek az általános iskolához. Nagymamám szerint nem fogalmaztam túl jól és a szavalásom is sok kivetnivalót hagyott maga után. Nyúzott is sokat, én meg hagytam, duzzogva, kamaszos ellenkezéssel. De azért is beneveztem az iskolai Ki mit tud?-ba. A Nem tudhatommal. Minden nap mentem a buszhoz, lefelé a macskaköves Bercsényi utcán, és volt a járdaszegélynek egy része, egy simára kopott kő, amire rá kellett lépnem. Amikor aztán olvastam Radnóti versét, tudtam, ez az enyém! Hosszú ideig maradt kedvenc, aztán "hűtlenül" a Sem emlék, sem varázslatra cseréltem le, ami már örökké a szívem közepében lesz. Hisz' különleges élmény fűz hozzá, ezt a katarzisnál meg is írtam.
A szavalattal persze nem jutottam tovább, nem is akartam, mert az ilyesmiben nagyon izgulós voltam, a nagyszájúságom ellenére. Aztán már csak olvastam a verseket, csöndben, magamban, magamnak, az interpretálást Apámra hagyva, meg Anyukámra, aki nagyon tehetséges volt a versmondásban.

József Attila, Radnóti. Sokat tudunk róluk, és a többi poétánkról is. Olvastam  A város peremént, az Így élt József Attilát, Vágó Márta könyvét, a Szabad ötleteket, szinte mindent ami elérhető volt és a kezembe került. Mindannyian ismerjük a sorsukat, részletes és alapos tudásunk van életrajzukról. Vajon mennyire fontos ez a versek szempontjából? Nekem nem igazán. Sebaj, ha semmit nem tudok egy költőről, se korát, se nyelvét, se hazáját. József Attila nehéz természete, Ady, hmm, kicsapongó életvitele, Kosztolányi függősége számít, mikor azt olvassuk, hogy "rubin-téát és sárga páragőzt" vagy hogy "csilló könnyűség lebeg"? Hiszen olyan gyönyörű, még önmagában is ez a pár szó, és persze az egész Eszmélet és az Akarsz-e játszani végig. A többi számomra csupán háttérinformáció. A vers varázsa az, ami lényeges. Ami a szemnek láthatatlan?😉  Amit a szív érez, bocsánat, de nem a költőé, az olvasóé...

Aztán ott a saját ízlés kérdése. Hiszen a kultúra minden területén kialakul, a költészettel is így van. József Attila maradt nekem mindig a dobogó felső fokán, de mellette új és új verseket, költőket fedeztem fel magamnak. Bevallom Petőfi, Arany, Ady iránt tisztelettel és elismeréssel adóztam, de nekem hivatalos iskolai tananyag voltak, Babitsot meg nem szerettem. Tóth Árpád, Kosztolányi, Áprily közel kerültek hozzám, de őket nem olvastam olyan sokat. Bezzeg Weörest. Valamikor a gimis évek derekán végigpörgettem, véges-végig elolvastam a két kötetet (jé ezt Mick is írta!). Tóth Gyula bádogos és vízvezeték szerelő...imádtam ez a dallamot, könnyedséget, zenét. A Téma és variációkat olvasva fuldokoltunk a nevetéstől.  És ez? "Úszom az égen arany csónakon, az éj homályán én uralkodom" - hát nem gyönyörűszép az anyanyelvünk?!

Ifjúságom idején elérhető ára volt a könyveknek, így kaptam is, vásároltam is, a Körképet meg minden évben megvették a szüleim, és szerencsére Apa könyvespolcáról is választhattam. Volt ami tetszett, volt, amit félretettem, és volt, amit évtizedek múlva értettem csak, mint Heinét, Rilkét. Sok Burns-t, Baudelaire-t, Apollinaire-t olvastam, aztán jött Éluard, a "Kis irkalapjaimra..." szabadság-érzéssel, a szürrealizmus iránti érdeklődéssel. 
Esténként Apukám sokszor idézett, magyarázott és le-lekapott valamit a polcról, s felolvasott lelkesen, mi csak összenéztünk Anyukámmal cinkosan. Nem tudtam akkor, hogy az volt az életem egyik legszebb időszaka. Költőiség, költészet, versek témában pedig a legfőbb, legmaradandóbb.
Kortás költőktől kapott ajándékaim közül kettő jutott eszembe, 73-74-es kiadásúak. Az egyik Juhász Ferenc A megváltó aranykardja. Megdöbbenten olvastuk Zsuzsa barátnőmmel, próbálkozva az értelmezéssel, annyira új volt. Még játszottunk is, J.F. stílusában "írtunk" közös verset, sorról sorra egyet ő, egyet én, egymás elől behajtva a papírt. A végeredménnyel elégedettek voltunk, gondolom volt benne sok pikkely, szarvas, sárkány, zöld, ezüst, arany, szárnyak és kő meg szikla. 😉. A másik emlékezetes kötet egy válogatás, Apám majdnem biztos a címe miatt vette meg nekem. Ne mondj le semmiről. Igyekeztem, de hát az élet ugye, lemondásokra is kényszerített.

(Kihagynám, de ide tartozik, ha már Zsuzsát említettem, Sárvár is. Voltunk ott, kétszer, Diákköltők, Diákírók Országos Találkozóján. Mert hát írtunk, írkáltunk, versikéket, beküldtük, hívtak. Hú de nagy élmény volt, tényleg.) 

A közös élmények...Nem csak otthon, a suliban, a baráti körben is. Ha bele/visszagondolok, óriási szerepe volt a megzenésített verseknek. Azokhoz is elért a költészet, akik nem olvastak verset. A mai napig sok-sok vers nekem dallammal szól a fejemben. A hetedik, Rejtelmek, Áldalak búval, Nagy László Himnusz minden időben-je, a Kertész leszek, Korai még, Sebőék, Koncz Zsuzsa, Dinnyés Jóska dalai, a Kaláka, sorolhatnám hosszan. Együtt énekelni, ez amúgy is tiszta menyország, hát még ha gitárszóval a tábortüznél, a lángok játékába feledkezhez az ember lánya! -, ezek a pótolhatatlan, örökre visszavágyott élményeim. Ezzel lett teljes a versek iránti szeretetem.
A megzenésített versek erőteljes hatása mellett a generációmra nagy befolyása volt olyan daloknak is, amik ugyan nem versek. Hosszan sorolhatunk neveket, Leonard Cohen, Joan Baez, no és Bob Dylan se maradhat ki a Nobel díjával.

Persze verset olvasni, csendben, magányban, egyedül, úgy az igazi. De sok délutánt "fecséreltem el" így, tanulás helyett, míg a szüleim hazaértek a munkából. Még megvan egy kockás füzetem, a külső lapjait beborítottam algériai képekkel, talán prospektusokból vágtam ki, már nagyon megrágta az idő vasfoga, mégis szépnek látom. Beleírtam egy-egy kiragadott idézetet, mindenféle versből.Volt még sok lap, papír, fecni teleírva, azok már elvesztek, ezt őrzöm, hiszen önmagam réges régi tanúja, akire már csupán halványan emlékszem, de belelapozva visszarepülhetek az ifjúságomba. Az első lapra ez írtam mottóként: 
Szemem csak néha ér a világba,
de szívem ezer tájban egyszerre él.

W.S. ezt odaírtam. Már elfelejtettem, most meg kellett néznem, a Rongyszőnyegből van. És a többi közül se mindre emlékszem, ki írta, ki a költő...Bele is feledkeztem az olvasásba. Jó látni a gömbölyű betűimet, a kissé jobbra dőlt írást, lapkitöltés arányát. Az optimizmus, életigenlés és boldogságvágy szerencsémre megmaradt, ha nem is írok már ennyire így.

Különös érzés több mint ötven év távlatából füzetben látni a kiragadott idézeteimet. Ott van bennük minden, ami hatással volt az életemre, amik mentén haladtam előre az időben, a fő értékek, szempontok, minden ami lényeges. Az igazság, a szabadság, a szeretet és a szerelem, kétség és elfogadás, az apró örömök. Szembetűnt a szép szavak bűvölete is. Alabástrom vázák, hullámok halk-szavú bikái, vízcsepp az ég, estek csipkés árnyai, fecsegő csillagfellegek, a hold tüzes arca, a szív hegyei, a szelídség őz-sutája, ébenárnyú fűz. Varázslatos. Milyen sokat számít a szavak dallama! Nélkülük hiába okos gondolat és eredeti ötlet, nem képes olyan mélyen hatni. A regényekben nem igazán kötnek le az ábrázoló, ismertető részek, de a  líra egész más, ott szükségem van a szépségre, a pontos leírásra, az épp odaillő kifejezésekre.  Magamat cáfolom, mert bizony vannak kisebb-nagyobb regényrészletek, amik - számomra -versek. " ..és cinkosan fogtad meg a kezem és én erősen fogtam a tiédet, szét ne váljunk ebben a halálos nagy tömegben" vagy "Gyümölcslevet iszom és gyümölcsről álmodom".
Sokszor nagyon fontos a dísztelen természetesség. Az Ódában nekem a Mellékdal varázsütésre zárja le az egészet, szép a vers, de a Mellékdal békéjéhez nincs semmi fogható. Nyilvánvaló és egyszerű, olyan mint a Ne légy szeles...

Azokban a 70-es években "mindenevő" voltam, váltogatva stílust, korszakot, régit, újabbakat. A szépirodalomhoz képest jóval több verset olvastam, jó lenne ehhez visszatérni. Francis James és Nazim Hikmet, Kavafisz, Villon, Somlyó György. Illyés Gyula nem az "esetem", de a Párbeszéd új házasok között nagy kedvencem lett.
Aztán jött Neruda. A mai napig itt van velem, örökre. Ha eszembejut, veszem is le azonnal a polcról. Megfogadtam, nem citálok ide több száz versből, igyekszem. Nem könnyű, Nerudától főleg. Óda a jelenhez. Ezt idetenném teljes egészében. Mint Faudy "Régtől sejtettem ezt"-jét és Nádor Tamástól a  Kis magyar vers című költeményt. 

Befejezni ezt a témát? Azt hiszem csupán félbehagyni tudom. 

A költészetről szóló nem könnyű vallomás...

    Valamikor nagyon régen olvastam egy "idegenbe szakadt hazánkfia" tollából, hogy a magyarok világbajnokok a következő 3 területen : a matematikában, a zenében és a költészetben... Az első kettőt nem tudom megítélni, de a  költészetben nem kételkedem... Akkor sem, ha tisztában vagyok az efféle összehasonlítások abszurd voltával. Pedig van is rá némi alapom az orosz és a francia költészetben való bizonyos fokú otthonosságom miatt. Sőt mi több, néha fordításra is vetemedtem e veszélyes talajon, tudatában az eredmények kétes voltának. Tökéletes fordítás nem létezik, legfeljebb a fordító igyekszik a lehető legközelebb kerülni az eredeti hangulatához, zenéjéhez, szavaihoz.

   A költészethez vezető utam sem volt magától értetődő : gyerekkoromban nem volt könyvtárnak nevezhető könyvállományunk otthon, versből egy sem, mert ez az érzékeny, kényes műfaj valóságos beavatást igényel, amire a kétkezi munkásnak kevés ideje, módja volt. Azt se mondhatom, hogy az iskola, a gimnázium behozta volna a hátrányt. Nem volt szerencsém az irodalom órákkal, még a jobb tanáraim is "favágásként" végezték a tanítást, főleg a versekét. A penzum elején elhangzott az elrettentő mondat, az ún. verselemzés kötelező első pontja, mely magjában megölte a vers minden szépségét : "Mi a költő mondanivalója?" Ezzel el is vágta a hozzá vezető utat. Miközben a diák azon gyötrődött, mi is lehetett a rég elporladt költő szándéka azon kívül, hogy őt ebbe a kínos csávába lökte, s ráadásul módja sincs már rá, hogy megkérdezhesse tőle! Ekkoriban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a költő, író, művész szándéka végül is másodlagos az eredményhez képest, hiszen az olvasó a saját érzelemvilága alapján fogadja majd az alkotást. (Ezzel persze nem tagadom a költőről szóló ismeretek fontosságát, sem a vers keletkezésének történetét, mely újabb kapukat nyithat meg az olvasó előtt, de ezek nélkül is beszélni fog hozzá.) Az egyetem orosz tagozatán tűnt fel előttem a költészethez vezető út minden gazdagságával, bűvöletével együtt. Bevallom, főleg Szőke György, Fejér Ádám, Han Anna jóvoltából, kiknek esti verselemzési szemináriumai feledhetetlenek számomra. Nekik köszönhető, hogy rövid tanári pályafutásom orosz óráiból nem maradhattak ki Puskin, Lermontov, Jeszenyin, Rozsgyesztvenszkij, Jevtusenko, Ahmatova, Cvetajeva stb. versei, sőt, azóta is előveszem őket irodalmi estjeink alkalmából a magyar költők mellett, hiszen errefelé az oroszok sem ismertebbek... 

   A mai magyar költészettel is igyekszem megismerkedni, bár nehezebb messziről követni, még ha a Net sokat segít is benne. Régi szerelmeim József Attila, Radnóti, kamaszkoromban Ady, majd később Pilinszky súlyos szűkszavúságával, Nemes Nagy Ágnes visszatartott mélységeivel s a maiak közül is néhányan, pl. Turi Timea titkos zeneiségével. A lista nyilvánvalóan és messziről nem teljes.

   Itt, Franciaországban is sok költő ismerősöm van, különösen a 90-es évek végétől 10 éven át létező folyóiratunk jóvoltából. Sokukkal kerültem baráti kapcsolatba. Itt jegyzem meg, hogy ha költőkről beszélek, igazi költőket értek rajta, nem pedig verejtékező versláb faragókat... Őket se tántorítanám el soha kedvtelésüktől, hiszen nem szabad senkit se megfosztani a boldogság forrásától. Mi jogon tenném? Mennyiben lehet jogos az én ítéletem? Soha nem hazudtam azt nekik, hogy amit művelnek, én költészetnek nevezném. Az egyéni ízlés közbeszólásának jogát se vitatnám el senkitől. Vajon van-e valamilyen abszolút hiteles mérce, amely ki tudná nyilatkoztatni, ki mennyit nyom a latban?

    Végül csak annyit : én magam soha nem vetemedtem (és nem is vetemednék a jövőben sem) versírásra. A vers  emócionalis lobbanásai  -  esetleg robbanásai  -  nem az én önkifejezési műfajom. Úgy érezném, mintha nyilvánosság előtt kellene levetkőznöm... S akkor még nem is említettük a zeneiséget...

   

A tízmillió költők országában

Költők és korom.
Ez érdekes téma a tízmillió költők országában. Az tegye fel a kezét, aki közülünk nem költő. Hogyne lenne ennyi költő, amikor nyelvünk eleve predesztinál bennünket magyarokat a versírásra. („Mely nyelv merne versenyezni vélünk” rugalmasságban?)
Költők és korom.   
Jól is jön ez a párosítás, mert egyes életszakaszaimban más és más költőknek adóztam figyelmemmel.
Kisgyerekkorom a mondókáké, csúfolódóké volt. (Vénségemben megkíséreltem összeszedni gyerekkorom ilyen témájú rövid versikéit. Vagy ötvenet sikerült összesöpörnöm.)  
Általános iskolám idején Petőfi líraisága, láttató képei ragadtak meg.
A gimnázium idején Arany epikája, és gyönyörűséges szókincse. (Máig fülemben a Toldi hanglemez könnyekig megható elbeszélése.)
A legrégebbiek közül leginkább az örökzöld zsoltárokkal tudok azonosulni.
Gyönyörűséggel olvastam Homérosz Odüsszeiáját.
Hasonló átéléssel Zrínyi veretes művét (Szigeti veszedelem).
Ha rossz kedvem támadt, Karinthy versparódiáit forgattam szívesen ilyen találatokkal: Kínai vers: „Most abbahagyom a versírást, mert eszembe jutott valami.”
Vele párhuzamosan szerettem bele Weöres Sándor költészetébe. Olvastam disszertációját is a vers születéséről, akkoriban születő gyermekeimnek a Rongyszőnyeg poénos versecskéit tanítgattuk. Kétkötetes gyűjteményének minden darabját elolvastam. Némelyikhez saját szórakozásomra zenét is szereztem.  
Sok jó költőt hozott még közelebb hozzám Sebő Ferenc, aki megénekelte József Attila, Nagy László és még számos más költő dalait.
Radnóti írta legszebb verset hazánkról (Nem tudhatom), Dsida Jenő írt a kitartásról kitűnő verset: (Tekintet nélkül).
Magam érettségi írásbeli tétele a címbelihez hasonló volt: Három kor, három költő, három eposz. Lekötött a téma, és igen jól sikerült.
A maiak közül leginkább Lackfi János nagy fantáziával megírt és hatalmas szókincset felhasználó, poénos, olykor meghökkentő, leginkább elgondolkoztató költészete áll hozzám a legközelebb.       
Nincs számára kínos téma, és mindig fölényes nyelvi zsonglőrködéssel csapja le a magaslabdákat.
De hát Ady, Babits, Csokonai, Kölcsey… Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Tarbay, Tóth Árpád, Vörösmarty stb, stb. Se vége, se hossza a jó magyar költők névsorának. Mindtől bocsánatot kérek, akinek a neve itt nem szerepel.
Hogy állításomat igazoljam a tízmillió magyar költőről, zárásképpen ide írom, hogy saját főszerkesztőm, Szabó Ferenc SJ is költő volt vagy hatszáz verssel.
És magam is írtam kb. százötven verset.
Ezek mind posztolás közben keletkeztek, s csak utóbb merült fel bennem, hogy össze kellene gyűjtenem őket. Tavaly és idén ki is szűrtem őket a prózák közül.
Ide csak egy haikut biggyesztek sajátjaim közül, azt is csupán igazolásképpen:
Szükségem van a
kezemre meg lábamra
kezem remeg már.

 

Milyen is volt az a 2025-ös ?...

    Sietek behozni a hátralékomat, nehogy elhaljon rám várva ez a kedves közös blog!

   Bevallom, az év eleje óta nemigen volt időm, hogy átfussam a tavalyi évet és összegezzem a "mérlegét", pedig szeretem elvégezni az effajta visszatekintést, mert úgy érzem, hogy segít a folytatásban, az előrelépésben. Amíg meg nem teszem, valami folyton visszafelé húz... Az idei év eleje nagyon elfoglalt volt a 70 "újévi" lap elkészítésével, megírásával es elküldésével, "Egyszarvúm" befejezésével és a rövid, de tömény magyarországi úttal. Most végre törlesztem az adósságom. Azt hittem, ezen a héten fellélegezhetek, de erre még várni kell!... 

   Az elmúlt év nagyjából olyan volt, mint az átlagos előző évek : volt benne jó is, meg rossz is... "Kibírjuk, csak rosszabb ne legyen!" tolakszik elém a gyerekkorom óta őseimtől ezerszer hallott, beidegződött sóhaj.

   Az első hónapokban alig mozdultam ki, egy-két társulati összejövetel kivételével. Feltűnt, hogy a blogomon meglehetősen filozofikus hangvételű bejegyzéseket írtam : stressz, fáradtság, futok az időm után, holott saját magamon kívül senki sem sürget! Az egyedüllét súlya, mint a szabadság ára. A tétovázó március után egyszerre berobbant a tavasz és én hónapokig vártam a kertészre. Őt is Anne barátnőm "kölcsönözte" nekem, akárcsak a gyógytornászát, szívgyógyászát, pedikűrjét stb, stb. Merthogy én hamar belefáradok  beleunok a keresésbe... Sajnos, csak november végére ért ide hozzám. Mivel utcánk teljes felújítása is elhúzódott december végéig (2 és fél éven keresztül!), az egész évre rányomta bélyegét ez a végnélküli "átmeneti állapot", mely rendkívül kimerítő volt.

Kellemes megszakítást jelentett a lassan folydogáló rutinomban a gyerekeknél töltött 10 nap májusban, mialatt a szülők elmentek Izlandra. A lányokra azalatt vizsgák, ill. a szokásos megfeszített ritmus várt, amiben lehetőségem szerint segítettem őket (főztem, néha elvittem őket a tetthelyre, hogy valamennyi időt nyerjenek a közlekedésen, kicsit beszélgethettünk is az asztalnál). Gyönyörű időnk volt, tavaszi illatok szállongtak a kivirult több száz éves kertben, csobogott a kerten átfolyó kis patak, szürke gémek próbáltak a gyepre leereszkedni a kutyus vigyázó szemeit kijátszva.

   Aztan lassan eljött a kánikula is, minden évben kicsit az előzőnél korábban. Július 11-én és 13-án készer is óriásit zuhantam az ebédlőasztal mellett, úgy d.u. 4 óra felé. Először a takarítónőm, Valérie emelt fel, segítségül híva egy közeli munkatársát, másodszor pedig Evelyne barátnőm egyik lánya és unokája jöttek segítségemre. E második sérülés nyomai máig sem múltak el. Az esés után pár nappal elmentünk fiammal Mindszentre. Autóval. Ilyen lett a jobb lábam tőle jó ideig, megkékülve, feldagadva, aminek sem az autóban töltött hosszú órák, sem a kánikula nem használt különösebben... Ezért fordultam végül is egy gyógytornászhoz, hogy segítsen némi izomzatra és egyensúlyra szert tennem. E héten végzek a első 20 szeánsszal.

Októberre maradt egy sor elmaradt születésnap megünneplése, majd november végén újra összejöttünk a fiaméra nálam, s már itt is volt a karácsony, melyre viszont mi mentünk hozzájuk 2-3 napra. Visszajövet pedig várt a hangulatos Szilveszter kedves barátnőm, Anne otthonában.

Ebből is látszik talán, mennyire elszaladt rajtam az idő... Azelőtt valóságos eseményekkel telt meg a beszámoló : utazásokkal, színházzal mozival, kiállításokkal, könyvszalonokkal... Aztán közbeszólt egy komoly betegség, és egyből perspektívát kellett váltanom. Lelassulni, közelebbről és mélyebbről szemlélni a kevesebbet. Azelőtt esetleg úgy mondták volna : feltupírozni a szappanbuborékot...

   

május a gyerekeknél

 

újjáépítés alatt az utcánk

 

kánikula idején

karácsony esti beszélgetés

2025-ös évem összegzése

 Nem véletlenül időzítettem az értékelőmet február 15. napjára. Ma lenne édesanyám 99 éves, és volt párom is ezen a napon született, így a mai nap duplán ünnep számomra.

Az elmúlt fényhiányos napokban közös blogunk „Évértékelő” gyűjteményét olvasgattam vissza, sok kellemes órát szerezve magamnak.

Rhumel írta meg az értékelők 100. bejegyzését, én folytatom most a második száz első darabjával, és bízom benne, hogy még pár évig benne maradhatunk a folyamatban. Már annyira ismerem mindenki stílusát, hogy nagyjából az első pár mondat után tudom, ki írta az aktuális beszámolót. Aztán következett egy 2019-es januári bejegyzés, aminek olvastán kikerekedett a szemem, annyira olyan volt, mintha én írtam volna. Minden stimmelt, csak az évszám nem. Á. megelőzött életkorban 6 évvel, és én döbbenten olvastam át másodszorra is a 70. éve betöltéséről írt sorait, mintha csak  magamról olvastam volna. 2019-ben még távolinak tűnt nekem a saját 70. évem elérése, így akkoriban nem ütöttek meg úgy a mondatai, mint most, hogy én is túl vagyok a hetvenen. Idézek belőle:

„Akik már túlestek ezen, most joggal legyinthetnek, de nekem a 70-es határ átlépése eléggé megrázó élmény volt és mostanáig sem hevertem ki egészen. Sokak számára a 40 vagy a 60 betöltése a trauma, de nekem azok egyike sem volt ehhez mérhető. A 70 viszont – kimondani és belegondolni is – kifejezetten ijesztő, ugyanakkor pedig hihetetlen. Hiába érzem és látom a tükörben az évek múlását, mégis egészen furcsa más hetveneseket úgy említeni, hogy „korombeliek”, és ezzel mintegy elismerni, hogy igen, immár besorakoztam az öregek közé. Pedig nem akarok, és nem is tudok magamra mint öregre gondolni, talán mert belül még mindig nem érzem magam annak. Még akkor sem, ha szomorúan kell tudomásul vennem, hogy érdeklődési köreim száma némiképp (tényleg csak némiképp!) megcsappant az utóbbi években.”

Nos, az én érdeklődési köreim száma nem csappant meg, inkább még tágult is, de hogy a valóságban utánanyúljak, kimozduljak, részese legyek egy kiállításnak, nézője egy színházi előadásnak, könyvtári rendezvénynek, netán felüljek a vonatra, és eleget tegyek egy baráti meghívásnak a Balatonig, az a minimális szint alá süllyedt. Egy utcai rendezvényt – kellő távolságból – szívesen megnézek, mert tudom, hogy senkit nem zavarva bármikor odébbállhatok, és épp csak annyi időt fordítok rá, amennyi az idegrendszeremnek még kellemes és nem megterhelő. A régebbi rendszeres könyvtári látogatásaim nagyjából megszűntek, jelenlegi beüléseim száma egy kezemen megszámolható. Azt érzékelem, hogy a covid évei alatt számomra jó volt a zártabb világ, és nem is kicsit ragadtam meg benne. Igaz, teenager-koromban is szerettem egyedül lenni a szobámban. Most is ugyanabban a szobában érzem magam ugyanolyan jól, csak közben eltelt 50 év. A változás viszont lényeges, mert 50 évvel ezelőtt még előre tekintettem a várható jövő felé, most meg visszafelé. És a gondolat igazán nem tesz boldoggá, hogy egyre zsugorodik az a bizonyos „szamárbőr”. Sokat alkudozok a „feljebbvalóval”, kérnék egy élethosszban számomra szép, de egészséges életet, amiről tudom, hogy lehet álmodozni, aztán majd úgyis az jön, ami talán már születésemkor kiszabatott.

Lassacskán olyan vagyok, mint az öreg kutya, morgok sokat, aztán ha kimegyek az utcára, mindig igyekszem a legderűsebb formámat elővenni, és örülni a természetnek, egy jó találkozásnak régi kollégával, kolléganővel, netán egy-egy kedves emberrel beszélgetni a Könyvszekrénynél könyvekről, olvasmányainkról.

A konkrétumokra is kitérve, volt a nyáron egy nyugodt és kellemes hetem az imádott kutyánkkal, a természet is sokat locsolt helyettem fiamék kertjében a nyaralásuk alatt, júliusban újra együtt volt a teljes család 10 napig, majd ősszel még repülőre is ültem a lányomékat új otthonukban meglátogatni. Nekifutottam hosszú évek halogatása után egy még jelenleg befejezésre váró nagy fogászati beavatkozásnak két profi orvossal, és megúsztam egy antibiotikumos kúrával az elmúlt évet, amit jónak ítélek meg. A családdal és régen látott barátokkal való találkozásaim, szűkre szabott ideink, mint mindig, igazi feltöltő életenergiával hatnak rám. Ez az, ami soha nem változik.

Mindig megállapítom, hogy télen a hideg elől, nyáron a meleg elől bújok, marad a tavasz és az ősz a maga gyönyörűségeivel, és oly gyorsan fordíthatjuk át a naptárainkat az új évre, mintha szuperszonikus gyorsaságra kapcsolt volna a világ. Én persze megpróbálkozom a lassítással. Ha úgy érzem, hogy aludnom kell, akkor akár délelőtt is becsukom a szemem, és már nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni, hogy lopom a napom. Teszem, amit a szervezetem diktál. Szedem a vitaminokat, és örülök, ha kicsit is energikusabbnak érzem magam, mint egy átlag téli szürke napon – általában mindenki más is.

Magamnak egy pörgősebb évet kívánok a 2025-ösnél, mindenki másnak meg olyan 2026-ot, amilyet szeretne, de legyen békés és egészségben teljes.

Zárásképpen két – számomra kedves – képpel búcsúzom.

25, szerencseszám

Kedves nekem ez a 25, szép kerek szám és boldogságos emlékek, fordulópontok fűznek hozzá.
És szerettem ezt az elmúlt 25-ös évet is. Persze nem pont a kedvenc számom miatt. 😉 Szóba került -vagyis írásba a kommentek között- az évértékelő hagyománya itt a blogon.Vajon értékelés, összefoglalás, összegzés-e, ami idekerül?
Elméláztam, hogy én, aki nem igazán szerettem se az újévi fogadalmakat, se a nagy visszatekintéseket, miért írok ide mindig szívesen? Arra jutottam, azért, mert ilyenkor jó átnézni hónapról hónapra a naptáramat meg az elmúlt 12 hónap fényképeit, kicsit újraélni a közelmúlt családi eseményeit. Bizony volt néhány olyan év, amire enélkül  szomorúan gondoltam volna vissza, nehéz időszakok, események és gondok miatt. De végigfuttatva a teljes évet, végül mindig megtaláltam benne az örömöket, a boldog pillanatokat, amik segítettek a bajok legyőzésében. A blog kezdetén főleg a réges régi éveket vettük sorra, ezekbe is hasonló okból tudtam belefeledkezni.

Nos, hála a sorsnak, 2025 tényleg szép kerek év volt. Itt-ott nagyon fárasztó (jó, igen, hát rettentően inkább😂), de mikor túljutottunk a 2024-es költözésből még ránkmaradt tennivalókon, megkönnyebbült szívvel és lélekkel - viszont regenerálandó kizsigerelt izmokkal és izületekkel-  nyugtázhattuk az évet.
Végiggondoltam, 13 éve lettem nagymama először, és ezalatt összesen nem töltöttem annyi időt a gyerekekkel, mint a múlt évben. Hát nem csodálatos? Mit nekem a régi ház eladása, a rengeteg pakolás, morfondírozás, a dobozolás és társai, ha ilyen hozadéka lett!
A külvilág sok sok negatívumát épp jókor tudjuk a családi örömökkel kompenzálni, tudom kicsit elfojtás ez, de jó értelemben. Nem dugom azért a fejem a homokba struccként, csak minden szépet és jót, amit a saját életünk valóságából meríthetek, igyekszem 100%-ban kihasználni és ellensúlyként, boldogságforrásként a mindennapjaimban  kamatoztatni.
A belső derűm megőrzése már régi szokásom, és ez párosítva a napi "unoka-adaggal" egyre jobban is sikerül. Tudnám ezt még hosszan ecsetelni, de bevezetőként megint sok voltam...bocs.

Jöjjön az éves-képes beszámoló.

Az enyhe tél:

A csupa virág tavasz:

A kánikulai képekből ugyan bőven van, de túl személyesek, a strandoló, pingpongozó, homokvárépítős gyerekekről. Legyen azért itt nyári fotó is:

      

Az ősz tavaly gyönyörű színekben pompázott, s mivel sokat voltunk úton (heti 2-3-szor oda-vissza autóztunk két város, a régi és a mostani otthonunk között), kigyönyörködhettem magam a tarka erdők, a sárguló, barnuló, bíborló falevelek és az őszi égbolt csodájában.

Sajnos főleg"suhanóban" kattintottam, így 😉:

Az igazi tél már az idei évben köszöntött be, a decemberi fények inkább késő ősziek voltak:

A Balatonnál, mint minden évben, tavaly is sok időt tölthettünk. Mi szerencsére a viharokat megúsztuk, sajnos a környékünkön nagyok voltak a károk. 

A tavaszi, nyári, őszi Balcsi mindig csodás:

Utazni jó! Rengeteget ültünk -muszájból- autóba tavaly, de azért nem mindig csak a szükség és kötelező dolgok miatt. Repülhettünk májusban, már szinte hagyomány ez, a születésnapos legkisebbet ünnepelni.

Remek időt fogtunk ki, szabadban piknekezőt, bújócskázóst, meg szép panorámát:

                          

Utazásból nyárra is jutott, közös, össz-családi, ez a hét volt az év csúcspontja (meg persze a közös karácsony és év vége):

Reggelente ezt láttam az ablakból:

Azért a tengerhez is lejutottunk:

Ugye szép helyen jártunk?! Nehéz dolgom volt a sok fotó közül csak néhányat kiválogatni....

A 2025-ról szóló képes "mesémet" a tavalyi legkedvesebb fotóval fejezem be, egy ajándék olajfa képével, ami meglepetésként várt minket az erkélyen. Közel száz éves! A költözésünk első évfordulójára és a születésnapjainkra kaptuk:

Kedves Blogtársaim, köszönöm, ha végignéztétek, olvastátok a nagy lassan elkészült évösszesítésemet.

Kívánom mindannyiunknak, hogy még sok éven át írhassunk ide, legyen még sokáig öröm nekünk ez a hely.