Sopronban 1982-ben a Lővér
szállótól elindulva átment az ember az erdőn, és végül elért
a kempinghez. Az erdőben akkor még nem volt a mostani hatalmas szálloda, sem parkoló, csak a
hosszú erdei út mellett egy egyszerű játszótér faeszközökkel,
meg az Ojtozi emlékmű, fák, bokrok, csend. Aztán elhaladva a
kemping előtt elfogyott az erdő, és úgy nagyjából Harka
irányába kitekintve ott állt az a fa. Nem volt egyedül, látszott
mögötte egy másik is, de ez a nagy, szabályos formájú uralta a
hatalmas tisztást a novemberi alkonyatban.
2006. december 10. Péterréve. Ragyogó, tavaszt játszó idő volt, előző nap délután
a teraszon 20 fokot mértünk. Vasárnap délelőtt kimentem a
Tiszához, mert azt nem hagyhattam ki, de egyedül a folyó volt a
régi, egyik part sem hasonlított ahhoz, amire emlékeztem valamikor
harmincvalahány évvel azelőttről. Az innenső parton nem láttam mást, csak
azóta kinőtt fákat, a legtöbbje csenevész, kivéve azt a
kettőt, ami magasságát tekintve különbözött a többitől.
Mellettük a fatönk egy, a többinél jóval vastagabb
fa maradványa volt, az a fa biztosan ott állt már annak idején
is, amikor nyári délutánokon innen indultunk ladikkal a túlsó, homokos partra. Mire
ezek a mostaniak elérik az ő évgyűrűinek számát, megint
eltelik majd harmincvalahány év.
A balatonfüredi sétány mentén és
környezetében rengeteg a fa, meghatározzák a füredi part képét.
Emlékszem, milyen megdöbbentő hír volt, amikor 1972-ben egy
hatalmas vihar letarolta a sétány platánjainak többségét, újra
is telepítették a fasort hamarosan. De az út körül a parkban
ezeken kívül még sokféle fa áll. Ha csak a rendet próbáljuk
keresni a látványban, elsőre olyan, mintha összevissza
ültetgették volna őket. Ahogy valakinek éppen eszébe jutott, ide
egy ilyent, oda egy olyant, odébb meg egy még másmilyent. De a
különféle fajták teljes összhangot alkotnak.
2007 szeptember végén hirtelen
ötlettől vezérelve elutaztam Zamárdiba. A vonatról
Zamárdi-felsőn szálltam le, kimentem a partra és elindultam azon
az utcán, amelyikről azt hittem, ott nyaraltunk többször is
valamikor régesrég. A neve persze már nem ugyanaz, manapság nem
hívnak egy utcát se Zalka Máténak, de ezen nem csodálkoztam.
Aztán egy járókelőtől megtudtam, hogy azóta alaposan
feltöltötték a parti szakaszt, így a szélső két utca annyira
új, hogy akkoriban, a hatvanas években nem is létezett. Mindegy,
az érzés, a nosztalgia ettől még megmarad,
végigmentem az üdülőtelepen egészen a „nagy” Zamárdiig, és
ott a hosszú, háromkilométeres partszakaszt is bejártam. Szemben
Tihany, Füred, a déli partról az egyik legszebb látkép – és
ott állt ez a fa. Egyedül, az ő tökéletes formájával.
Amikor ideköltöztem, azonnal
felfigyeltem egy fára a szomszéd kertben, valami örökzöld, talán
egy bizonyos fenyőféle. Fiatalnak néztem, bár a törzse már
akkor is kicsit megdőlt, a szél itt a házakkal körbezárt
kertekben mindig balfelől fúj. Ahogy reggelenként a nap egy rövid
ideig átsütött az ágain és a tűlevelek tömegén, különleges
puha, fehéres zöld színeket hozott elő. Le akartam rajzolni, ezt megoldandó feladatként kezeltem, ezért jó néhány fotót kattintottam el innen
az ablakból, hogy majd egyszer sort kerítek rá. Aztán csak addig
jutottam el, hogy egyszerű grafitceruzával hevenyészve
fölvázoltam, megkíséreltem kifejezni a képen azt az érdekes
látványt, amit a láthatólag vékonyszálú, sűrű, puhának tűnő
tűlevelek alkotnak az ágakon. Vázlat maradt azóta is. Ma már a
négyemeletes háznak majdnem a tetejéig ér, háromszor akkorára
nőtt. És a fény reggelenként ugyanúgy süt át az ágain.
A végére hagytam, amivel időrendben kezdhettem volna: a cseresznyefa a régi ház udvarán. Az ablakom előtt
állt egy korai érésű cseresznyét termő hatalmas fa. Az volt a legnagyobb
a kert fái közül, tavasztól őszig minden alatta zajlott, amihez
árnyékot igényeltünk. Apám farönkökből padot ácsolt a törzse
mellé, oda lehetett ülni, arra tette a tálat, aki borsót, krumplit, egyebet
tisztított, cseresznyeéréskor oda
sorakoztattuk a gyűjtő edényeket. Gyerekkoromban sokszor írtam
ott a leckét, máskor meg vendéggyerekekkel a fa alá húzódtunk
játszani, az erősebb ágaira kapaszkodva hintáztunk, néha fel is
másztunk az ágak első nagy elágazásáig. Nyári estéken a fa alatt közlekedett ütemesen pöfögve-szuszogva a sötétben az éppen aktuális sün. Amikor a legelső kutyánk váratlanul hozzánk került, az első napon (csak az első napon!) a fa törzséhez kötöttük egy vastag spárga-pórázzal, hogy meg ne szökjön ijedtében.
A nagy cseresznyefát az elköltözésünk
előtti évben kivágták, attól kezdve az egész kert megváltozott,
már semmi sem volt a régi. Nélküle sivár,
csupasz, élettelen lett az egész udvar, már a költözés is
kevésbé fájt.
