Íróasztalok

Nagyjából akkor lett saját szobám, amikor iskolába kerültem. Lett íróasztalom is, bár eleinte ez egy sima ebédlőasztal volt, később aztán fiókos, polcos íróasztalt kaptam. A fiókok jobb oldalon voltak, a polc pedig alul a lábamnál. Sokat ültem mellette, mivel szerettem tanulni, igaz, általános iskolás koromban nem volt szükség rá, elég volt odafigyelni órán. Középiskolás koromban, különösen, amikor már felvételire készültem, már hosszú órákat ültem mellette matek és közgáz feladatok megoldásával töltve az időt. Emlékszem, egyszer egy matek feladat megoldás zuhanyzás közben jutott eszembe, így aztán törölközőben álltam neki a megoldásnak :).

Egyetemista koromban főleg a kollégiumban tanultam, ahol 2-3 ágyas szobákban laktam, saját íróasztallal. Otthon csak a karácsonyi vizsgaidőszakban. Az íróasztalomon leginkább a tanulnivalók, a ceruzák, tollak, asztali lámpa volt elhelyezve, és aránylag rendet tartottam :).

Amikor lediplomáztam és albérletbe költöztem, vettem egy hatalmas íróasztalt. Fontos volt, hogy nagy legyen, mert másképp nem fértem volna el a magántanítványokkal mellette. Különösen a számvitel oktatásához kellett sok hely, a naplók és akasztófák mindig nagy helyet igényeltek. Így aztán vettem egy 150 cm x 75 cm méretű fenyő íróasztalt, mindkét oldalán polcos szekrénnyel, és billentyűzet tárolására alkalmas fiókkal. Az egyik szekrényben elfér(t) a számítógép háza, a másikban a könyvek, feladatgyűjtemények. Az íróasztal több költözést is megélt már, és mindenhol jó szolgálatot tett, hogy elfért mellette két ember.
Most már évek óta nem tanítok otthon, ezért nincs kihasználva. Néha rendet rakok rajta, hogy tudjak rajzolni (de a rajzolást mostanában inkább a nappaliban csinálom, a dohányzóasztalon), néha odaülök a számítógép mellé is (de leginkább a laptopot használom, szintén a nappaliban), de az idő nagy részében szegény íróasztalom csak tárolónak van használva. Hivatalos levelek, jövedelemigazolások, csekkek, egyebek vannak rajta. Otthon ritkán dolgozom, ha mégis, akkor szinte kizárólag laptopon. A fiúknak van saját íróasztaluk (persze nem használják, az ebédlő asztalnál írják a házit).

A munkahelyemen most nagy L alakú íróasztalom van, mindenféle praktikus tárolóval és jól pakolható formában. Kényelmesen elférek mellette, a két monitorral, telefonnal együtt. Volt ennél kisebb asztalom is, értelemszerűen az iskolában, ahol éppen hogy elfértek a dolgaim. Ha nem lett volna a hátam mögött egy kétajtós szekrény (aminek egy részét használhattam én), akkor nagy bajban lettem volna. De mivel az iskolában töltött idő nagy részét úgyis a különböző termekben töltöttem, így meg tudtam oldani a kis asztal mellett is az életemet (a dolgozatokat meg otthon javítottam a hatalmas asztalomnál). A mostani munkakörülményeim azért nagyságrendekkel jobbak, mint az akkoriak :). Minden értelemben.

Napirendről - magyarázkodással fűszerezve :)

Nagyon-nagyon régen nem írtam már ide, remélem, nem utáltok ki ennyi idő után J.

A mostani téma a legjobb arra, hogy elmondjam, miért is nem tudtam/tudok írni ide, pedig szeretem ezt a blogot, és nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írni kellene, de hát egyszerűen nem fér bele az időbe. Illetve sokkal ritkábban fér bele, mint én azt szeretném.

Most már egy ideje egyedülálló anyaként funkcionálok, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fiúk sokat találkoznak az apjukkal, de ha valami sürgős és váratlan van, akkor szinte biztos, hogy nekem kell ugrani. Néha bevethetők a nagyszülők is, de egyre kevésbé, hiszen ők sem lesznek már fiatalabbak.

Mindemellett a munkahelyemen már több mint egy éve igazgató vagyok, ami szintén nem kevés feladatot jelent, ráadásul nemzetközi területen, azaz időnként utazni is kell (tavaly 12 különböző országban jártam, októberben minden héten máshol, ami azért fárasztó nagyon, mert megyek-tárgyalok-jövök, és általában sem városnézés, sem pihenés nem nagyon fér bele a sűrű programba, vagy csak nagyon rövid idő, hogy épp emlékezzek rá, hol is jártam éppen).

A sok program miatt komolyan veszem a napirendet, a rendszert azt életünkben, mert azt vallom, hogy a gyerekeknek is könnyebb, ha tudják, mihez kell alkalmazkodni.

Reggel én 6.10-kor kelek, őket fél hétkor keltem. Előfordul, hogy addigra már felébrednek, és játszanak a telefonon vagy tableten, de sokszor alszanak fél hétig. Gyors reggeli (sosem hagyjuk ki), fogmosás, öltözés, és 7-kor már indulunk is. Elviszem őket a suliba, aztán megyek dolgozni, általában 8 előtt beérek, közlekedéstől függően néha már fél 8-ra.

A munkaidő hivatalosan fél ötig tart, de a vezetői állás előnye (ami amúgy hátránya is) a rugalmasság. Így aztán hétfőn négykor elindulok, hogy el tudjam vinni a fiúkat edzésre, de sokszor viszem magammal a laptopot, és amíg ők vívnak, én ülök a kispadon és dolgozom. Edzés után sokszor még tanulni kell a naggyal, most lett ötödikes, nehezen szokik hozzá, hogy ez már nem az alsó évfolyam, amikor csak oda kellett figyelni órán. Tanulás után, ha van még idejük, játszhatnak, aztán 8 körül zuhanyzás és legkésőbb fél 9-kor már alszanak (na jó, néha csak ágyban vannak, de 9 előtt azért el szoktak aludni).

Kedden elvileg az apjuk jön hozzájuk délután, ilyenkor szoktam tovább bent maradni dolgozni, ha szükséges, illetve ilyenkorra időzítem a magánprogramjaimat (barátok, vásárlás, doki, okmányiroda, egyebek). Szerdán fél ötkor szigorúan el kell jönnöm, mert viszem őket megint edzésre fél hatra, edzés után ugyanaz a program, mint hétfőn. Csütörtökön megint apás nap van, de elég sokszor előfordul, hogy mégsem tud jönni. A fociedzésre a nagyszülők viszik őket, de időnként nekem kell értük menni. Pénteken rövidebb napom van, munka után még elmegyek fallabdázni, aztán megyek a gyerekekért. Ha apás hétvége van, akkor 6 óra körül átviszem őket a nagyszülőkhöz, ha velem vannak, akkor még pénteken gyorsan megcsináljuk a hétvégi házi feladatokat, hogy ne kelljen szombaton és vasárnap tanulni.

A hétvége változó, gyerekekkel mindig van valami program (van, hogy minden héten megyünk focimeccsre, főleg a kicsivel, aki nagyon ügyes kapus), ha egyedül vagyok, néha csak nézek ki a fejemből, annyira ki vagyok merülve.

A munkanapok nagyon nehezek tudnak lenni, különösen, ha valami komolyabb feladat is áthúzódik egyik napról a másikra, olyankor legalább a telefonon követem az e-mailjeimet, miközben mondjuk épp matek feladatot gyakorlok nagyCs-vel. Tudom, hogy ez annyira nem jó, de nem mindig tudom kikerülni. Alapvetően próbálok olyankor dolgozni (ha szükséges), amikor ők már ágyban vannak.

Magánéletre aránylag kevés időm, lehetőségem van. Most ez jó így, de azért van bennem hiányérzet. Ezért aztán idén többször „magamra erőltetem” a színházat (januárban volt már egy előadás, áprilisra már két előadásra is van jegyem), néha éjszakába nyúlóan olvasok szépirodalmat (ez sokáig elmaradt, mert egész nap olvasok, és estére már ahhoz sincs kedvem), igyekszem többet mozogni (legalább otthon szobakerékpárral, de azt hiszem, újra fogok úszóbérletet is venni, tavaly ősszel nagyon bevált).

Az életem, és így a napirendem is a munka és a gyerekek körül forog J. Hát ezért van az, hogy ritkán jutok el közétek. 

2015 - egy jó év volt

Ma éjfél után sétáltam Bécsben az utcán néhány baráttal, és arról beszélgettünk, milyen jó volt a 2015-ös év, és a 2016-os még jobb lesz.

Kezdődött az év azzal, hogy kötelező jelleggel elfogadták az orosz nyelvvizsgámat és január óta fizetik rá a nyelvvizsga-pótlékot :). Apró örömök az életben.
Aztán néhány héttel később a főnököm behívott magához, és azt mondta, szeretné, ha én lennék az új igazgató-helyettese. Szeretem a kihívásokat, örömmel elfogadtam.

Februárban a válóper első tárgyalása simán lezajlott, mindenben meg tudtunk egyezni, kb. fél óráig tartott az egész. A második tárgyalásra áprilisban került sor, az már csak 10 percig tartott. A bírónő láthatóan hálás volt nekünk, mivel előttünk épp egy elég nehéz esettel volt dolga. Mi úgy váltunk el egymástól a válás után: "Isten veled. Jössz ma este?" :) mivel pont keddre esett, és a kedd apás nap.

Valamikor nyáron azt is megálmodtam, hogy oldjuk meg az egyelőre még fennmaradt vagyonközösséget, remélem, 2016 elején pontot tehetünk ennek a végére is, és enyém lesz az egész ház.

Nyári sikertörténet a felsőfokú nyelvvizsga megszerzése. Nehéz szülés volt, de végre sikerült.

Nyaralás a gyerekekkel Győrben, bécsi kiruccanásokkal. Aztán augusztusban rövid kirándulás Londonba, kedvenc városomba. Találkoztam ott valakivel, a folytatásról még nem tudok mit mondani, ez is 2016-ban derül ki.

Szeptemberben egy brüsszeli út következett. Közben persze dolgoztunk ezerrel, jó néhány vidéki úttal. Hála istennek hozzánk is eljutott az intézményrendszerben esedékes jutalom (tele voltak vele a hírek), így realitássá válhatott a ház ügye. Csak azért nem kezdtük még meg az ügyintézést, mert először anyuék házát alakítjuk társasházzá, és kicsit elhúzódik a dolog. Utána jöhet a tulajdonrész-kivásárlás.

November közepén derült égben villámcsapásként ért a következő felkérés: egy másik igazgatóság vezető nélkül maradt, december elejétől legyek én az igazgató. A megbízás átmeneti (várhatóan másfél évig tart), a kihívás és a felelősség nagy. De mint már említettem, szeretem a kihívásokat. Az elmúlt másfél hónap elég kemény volt, és a következő másfél év még keményebb lesz, de úgy néz ki, jól indult ez a dolog, a kollégák örülnek, és az együttműködés menni fog. Vannak nehézségek rajtunk kívül álló okokból, de úgy szép az élet, ha zajlik. Az évet december 30-án fejeztük be, teljesen emberi időpontban (öt óra körül) az éves jelentés leadásával, így 31-én reggel 7-kor nyugodtan ülhettem fel a Bécsbe induló buszra. A szilvesztert soha nem szoktam ünnepelni, de most az egyszer úgy döntöttem, nem ülök otthon egyedül egész éjjel. Jó döntés volt, a város szilveszterkor is gyönyörű, a hangulat nagyon jó volt, finom ételeket kaptam, finom puncsot ittam, szóval minden szuper volt :). És a terrorveszély sem volt valós (szerencsére).

Legyen olyan évetek, amilyet szeretnétek! Ez csak döntés kérdése, én már tudom :).

Boldog karácsonyt!

Régen nem írtam már, elnézést kérek érte, azért itt vagyok :). Ha idén is lesz éves összefoglaló, abban majd elmondom, miért nem jelentkeztem olyan sokáig.

Most az ajándékozás a témánk. Gyerekkoromban természetesen az volt a fontos, hogy én mit kapok. Karácsonykor szerettem a meglepetéseket, soha nem kerestem meg az ajándékokat, ha véletlenül mégis megtaláltam, úgy rántottam ki a kezem a dobozból, mint aki parázsba nyúlt. Nem is néztem meg, csak megállapítottam a tapogatás alapján, hogy ez bizony valamiféle pulóver lehet. Igazam volt, de azóta sem tudom, hogy az enyémet találtam meg vagy a tesómét (mivel nem láttam). Volt néhány emlékezetes ajándékunk, mivel anyu mindig nagyon odafigyelt arra, hogy legalább a karácsony gazdag legyen, és lehetőleg olyan ajándékot kapjunk, aminek igazán örülünk. Emlékszem, hogy ugrottunk a szüleink nyakába, amikor életünk első kazettás magnóját kaptuk (lehettem úgy 10 éves). Abban az évben nagyon gazdag volt a karácsony, mert síléceket is kaptunk, amit tudtunk is használni, mivel akkoriban még volt hó, a falu határában meg voltak dombok, szóval kiélveztük rendesen.

Később már az is fontossá vált, hogy olyan ajándékot adjak, aminek az ajándékozott igazán örül. A kis megtakarított pénzemet mindig igyekeztem jól elkölteni. Meg persze készítettem is ajándékokat.

Mióta gyerekeim vannak, még fontosabb, hogy jól válasszak ajándékot. Mivel a nagyszülők és rokonok is mindig engem kérdeznek, így elég sok ötletet kell összegyűjtenem :). Azt hiszem, eddig mindig sikeres volt a választás, nagy örömöt sikerült szerezni a fiaimnak. A szüleim pedig évek óta fényképes naptárat kapnak, aminek a legjobban örülnek.

Az én ajándékaim? Azok nem fontosak :). Meglepetést évek óta nem kapok, nincs kitől. De majd eljön az én időm is :). Addig is a gyerekek öröme engem is boldoggá tesz.

Vizsgáztam és fogok is még

Jellemzően soha nem volt vizsgadrukkom, ebből a szempontból szerencsés vagyok. A szóbeli vizsgákon szerettem az első körben bemenni, akkor még csendben lehetett készülni a tételre, később már csak úgy, hogy közben valaki teljesen másról beszél. Amikor arra kényszerültem, hogy így készüljek, általában nem sikerült olyan jól, nem tudtam annyira a saját témámra figyelni. Az egyetem(ek)en szóbelin sosem buktam, írásbelin is csak kétszer, az egyik ráadásul szándékos volt, mivel utóvizsgázni lehetett, javítani viszont nem, nekem viszont jobb jegyre volt szükségem, mint amit akkor meg tudtam volna szerezni. De nem volt jó ötlet, mert végül az utóvizsgán sem sikerült igazán jól teljesítenem.
Szerettem párhuzamosan több vizsgára (általában kettőre) készülni, mert akkor nem volt annyira unalmas, és az egyik tantárgy felüdülés volt a másik után. A közgázon az első években nem is nagyon volt másra lehetőség, mivel voltak kötelező vizsgaidőpontok, jellemzőn karácsony és szilveszter között (annyira utáltam ezeket a vizsgákat, minden évben a karácsonyfa alatt kellett tanulni, amíg mindenki más pihent, legszívesebben megkínoztam volna azt, aki ezt kitalálta).
Magammal szemben általában maximalista vagyok/voltam, így a vizsgákra igyekeztem úgy elmenni, hogy minden tételt legalább egyszer átnéztem. De volt olyan tantárgyunk, amiből 2-3 tételről sem találtam semmilyen anyagot, pedig átnéztem több szakkönyvet és tanácsot is kértem már végzettektől, de esélytelennek tűnt. Na akkor volt egy kis vizsgadrukk bennem, hogy még csak véletlenül se azokat a tételeket húzzam ki.

A jogon volt egy nagyon emlékezetes vizsgám római jogból. A többszáz oldalas könyvből több mint 90 tételt kellett kidolgoznom, meg is tettem, és még tanultam is rá elég sokat. Sajnos a vizsga délután volt, én meg mindig is utáltam délután vizsgázni. A tanár elmondta, hogy mindenki három tételt kap (nem húz!), amiben ha van minimumtétel, azzal kell kezdeni, ha az nem megy, bukás. Ha megy, mehet tovább. Ha mindent tud a három tételből, akkor indul hármasról, és eldöntheti, jó-e a hármas, vagy próbál jobbat szerezni, de akkor bármit kaphat egyest is, ötöst is. Mivel a római jog tömve van latin kifejezésekkel, mi meg levelezős hallgatókként nem tanultunk latint, jól megszenvedtem vele. Nagy mázlim volt, hogy három olyan tételt húztam, amiben nem volt túl sok latin. Elmondtam szépen a három tételemet, azt mondja a tanár: eddig hármas. Mondtam, rendben, írja be. "De hát eddig mindent tudott" - mondta ő. "Eddig" - mondtam én, és boldogan hazamentem a hármasommal.

A közgázon az államvizsgán már csak a diplomát kellett védeni, az igazi nagy vizsga (komplex vizsga) jóval előtte volt. Egy nőgyűlölő tanár volt a bizottság elnöke, aki engem duplán utált, mert nem elég, hogy nő voltam, még tanítottam is egyetem mellett. Itt is igyekeztem az első körben vizsgázni, sikerült is, de úgy, hogy csupán negyed órám volt a három tételre készülni. A tanár mindenbe belekötött, időnként el kellett tízig számolnom, hogy ne szóljak valami nagyon durvát vissza, de így is be-beszóltam neki, amikor már kellőképpen elegem volt az alázásból és kötözködésből. Kb. egy óráig én vizsgáztam. Utána elmentem megnézni valami kiállítást és csak az eredményhirdetésre jöttem vissza. A többiek nagyon örültek nekem, és nem győztek hálálkodni, mert amíg engem kínzott, addig ők nyugodtan készültek. Majd vizsga közben lelesték a jegyemet a lapról, és mondták, hogy hármast kaptam. Ez óriási dolog volt, ugyanis egyetlen lány kapott ennél jobbat, őt valamiért nem utálta a tanár. Amúgy csak fiúk kaphattak négyest vagy ötöst. Azt is mondták a többiek, hogy voltak pillanatok a vizsgám alatt, amikor azt hitték, most fog kirúgni. Hát nem fogtam vissza magam, az biztos. Mindig is utáltam azokat a tanárokat, akik azt hiszik, hatalom van a kezükben és alázhatják a diákot csak azért, mert a katedra másik oldalán ülnek (állnak).

Az egyetemet már jó régen elvégeztem, de azóta is mindig tanulok valamit. Legutóbb nyelvvizsgáztam, angol felsőfok. Az írásbeli elsőre sikerült, a szóbeli sajnos csak negyedszerre. A legutóbbi néhány hete volt, és már úgy mentem oda, hogy lesz ami lesz, én nem kínlódok tovább, nem kötelez engem erre senki, csak magamnak akarok bizonyítani. Én meg tudom, hogy tudok angolul, nem érdekel, hogy ők ezt nem akarják elismerni (az bosszantott a legjobban, hogy mindhárom szóbeli vizsgán ugyanannyi pontot kaptam, mintha semmit nem fejlődtem volna a két év alatt). Tudtam, hogy nagyjából a születésnapom körül fogom megtudni az eredményt, ami szombatra esett. Már előtte egy héttel minden e-mail érkezésekor görcsbe rándult a gyomrom, hogy biztos az eredmény jött meg. Szerdán a kolléganőmmel éppen indultunk ki az irodából, ő dohányozni akart, én meg venni csokit, mert nagyon fájt a fejem, amikor az ajtóhoz érve pittyegett a telefon, jött az e-mail, hogy megvan az eredmény. Szóltam a kolléganőmnek, hogy irány vissza az irodába, meg kell nézni (telefonon túl macerás), és azt is mondtam: már nem fáj a fejem. Viszont remeg a kezem és a lábam, alig bírok menni. Nagyon nehezen kattintottam rá az eredményre, majd amikor megláttam, hogy sikerült, felvisítottam örömömben. Aztán mondtam, ezt meg kell ünnepelni, menjünk, vegyük meg azt a csokit :). De alig bírtam elindulni, még mindig remegett mindenem, és az ajtónál már sírtam. Annyira megkönnyebbültem, hogy azt elmondani nem lehet. Végre megvan az a fránya nyelvvizsga. Mennyi időt, munkát és pénzt feccöltem bele? Nem tudnám megmondani. De sikerült, és hamarosan a bizonyítvány is a kezemben lesz :).

Legközelebb valószínűleg valamilyen e-learninges oktatás után lesz vizsgám interneten keresztül, azt hiszem, jelenleg éppen két kurzusra vagyok feliratkozva (nem kértem, kötelező). Minden évben van legalább egy-két vizsga, tavaly a közigazgatási szakvizsga vette el nagyon sok időmet, de már idén is volt e-learninges vizsgám. Szerintem már el sem tudnám képzelni tanulás és vizsgázás nélkül az életemet.

Egy kép

Akár azt is mondhatom, hogy az én életem az '50-es években kezdődött, hiszen anyukám 1952-ben született. De nem mondanék teljesen igazat, hiszen apu már 1944-ben megszületett :). Nyilvánvalóan emlékeim nem lehetnek ebből az időszakból. Túl sok családi történetet sem tudok. Így aztán most csak egy képet hoztam 1952-ből.

Apu családja van a képen, mind a hét gyerekkel, ha jól tudom, a legkisebb lány 1949-ben született, ő ül középen. Apu pedig jobb szélen, a legkisebb fiú a családban. 

Mesék

Nem emlékszem, hogy anyuék meséltek nekünk. Biztos megtették, mert azt tudom, hogy a bátyám óvodás korában fejből tudta a kedvenc meséjét, de emlékeim nincsenek róla. Nagyon hamar megtanultam olvasni, de hogy az itt bemutatott könyveket hány évesen olvastam, arra sem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ezeket a könyveket rongyosra olvastam. Nagy részük még megvan anyuéknál, most a gyerekeim bújják :).

Szerintem ezt senkinek nem kell bemutatni :). 

Csipike, az időnként gonosz törpe :). Szerintem akkor kaptam, amikor beteg voltam.

Ezek meglehetősen ijesztő mesék, de valamiért szerettem őket nagyon. 

A TV-maci. A későbbi verzió is meg volt nekünk könyvben. 

Rémusz bácsit is biztos ismeri mindenki. A gyerekeknek is olvastam már. 

A szobám tele volt könyvekkel, jobbnál jobbakkal. Nem emlékszem mindegyikre, de ha szeretnék visszaemlékezni, csak átmegyek anyuékhoz, és átböngészem a könyvespolcokat :). 

Nem szerettem tinédzser lenni

A tizenéves én? Nem volt könnyű eset J. Hatalmas igazságérzettel védtem a gyengéket, ami együtt járt azzal, hogy bántottam (szó szerint ütöttem, rúgtam) a bántalmazókat, akik általában néhány évvel idősebb fiúk voltak. Egyik-másik egy idő után félt tőlem J. A tanárok csak azért viselték ezt el, mert ők nem üthettek akkor, amikor szívesen tették volna. Én megtettem helyettük is. 

Nem voltam mintagyerek tanári szemszögből sem, csúnyán írtam, nem volt tip-top a ruhám és a táskám, ezek a dolgok nem érdekeltek. Viszont a véleményemet rendszeresen megmondtam, és ez nem mindig aratott osztatlan sikert. Ezért aztán kaptam igazságtalanságot (vagy valamit, amit annak éreztem) eleget. Például nyolcadikos koromban az évfolyamon négyen voltunk kitűnők, hárman kaptak igazgatói dicséretet, én nem. Nyilván a magatartásom miatt. Akkor ez nagyon fájt, azóta azért az élettől kaptam egy kis elégtételt, négyünk közül szerintem én állom meg a helyem legjobban minden téren.

Elég korán kezdtem nőiesedni, ez akkoriban azért okozott gondot nekem, mert nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Utáltam szoknyában járni, mindig fiúsan öltözködtem. A korosztályombeli fiúknak természetesen az elöl deszka – hátul léc típusú cicababák tetszettek, nem én. Az idősebbek persze már ekkor is próbáltak udvarolni, de egy tizenhét éves lány nyilván nem veszi olyan nagy örömmel, ha egy 50-60 év körüli férfit nem tud lerázni az uszodában. Húszas éveimre fordult a kocka, akkor már a korosztályom is értékelte a formámat.

Középiskolás éveimet egy lányosztályban töltöttem, nem túl nagy örömmel. Nem azzal volt gond, hogy lányok voltak, hanem azzal, ahogy felfogták az életet. Gyökeresen másképp, mint én. Ők bulizni, fiúzni akartak, tanulni a legkevésbé. Én meg egyetemre készültem, fontosak voltak az eredmények. A többség strébernek tartott, pedig csak céltudatos voltam, és eszemben sem volt a tanárok kedvét keresni. Arról igazán nem tehettem, hogy a tanárok nagy többsége a tanulmányi eredmény alapján ítéli meg a diákokat, nem pedig a személyiségük alapján (ezt igyekeztem elkerülni később tanárként, azt hiszem, sikerült). 

Nem voltam kibékülve a tizenéves önmagammal. Nem sírom vissza azokat az éveket. 

Az írásról

Néha azt szoktam mondani, grafomániás vagyok. Persze szó nincs irodalmi művekről, az nekem nem megy. Nem a fogalmazással van gond, azt nyilván lehet tanulni, fejleszteni, talán a stílusomat is meg tudnám találni. Inkább azzal van gond, hogy nincs elég fantáziám hozzá. Nem tudok kitalálni még rövid történeteket sem nagyon, hosszú, szövevényes regényekről pláne szó sem lehet.

Arról tudok írni, ami megtörtént. Ezért is a blog az én műfajom. Oda nem kell fikciókat írni, csak napló-szerűen a történeteimet. Lassan 10 éve kezdtem el blogot írni, belegondolni is szörnyű, milyen hosszú idő telt el azóta :). Volt időszak, amikor naponta több rövid posztom is megjelent, manapság már több nap, vagy akár hét is eltelik két poszt között. Elgondolkodhatnék azon, mi ennek a változásnak az oka, és valószínűleg meg is tudnám magyarázni, de maradjunk annyiban: mostanában nincs motiváció. Ritkábban érzem az ellenállhatatlan késztetést az írásra.

Írni azért szoktam, csak nem személyes történeteket (kivéve, amikor e-mailt írok barátoknak), hanem hivatalos leveleket, jelentéseket, feljegyzéseket. Ezek megírása néha nagy nehézségeket okoz számomra, különösen a jogi nyelvezetet nem bírom megszokni (a „javaslat került megfogalmazásra” típusú kifejezésekkel ki lehetne kergetni a világból), a magyartalanságot igyekszem elkerülni, de sajnos sokszor lehetetlen. A munkahelyemen a jövőben várhatóan még több dokumentumot kell elkészítenem (megírnom, megszerkesztenem), ezért nem ígérem, hogy a blogomat sokkal rendszeresebben fogom írni, de azért igyekszem, megteszem, ami tőlem telik. 

Az én 2014-em

Úgy indultam neki ennek az évnek: ez az én évem lesz.
Most nem érzem úgy, hogy ez bejött. Pedig végignézve a Facebook-os videót, annyira azért nem volt rossz, hiszen ott vannak a képek a londoni útról, amit a gyerekek nagyon élveztek, az óvodai ballagás, a születésnapi bulik, az első nap az iskolában, a judo verseny. Igen, az összes jó élmény a gyerekekhez kötődik.
Persze, ha jól belegondolok, a munkahelyi dolgokra sem panaszkodhatok. Év elején kaptam egy kis fizetésemelést, áprilisban Berlinbe mehettem pár napra. Az új kolléganőmmel nagyon jól kijövünk, jól tudunk együtt dolgozni. Nyáron sikeresen letettem a közigazgatási szakvizsgát. Az elmúlt pár hetet már az új helyünkön töltöttük, ami sokkal közelebb van, kb. egy órát spórolok naponta. Év végére még egy kis plusz pénzt is kaptunk, így karácsony után megajándékoztam magam egy e-book olvasóval, amire már régen vágytam (szívesen fogadok jó könyveket ;-) ).
Amivel igazából bajom van, az a privát szférám. A válóper folyamatban van, februárban megyünk a bíróságra. Sajnos nem mennek zökkenőmentesen a dolgok, többször is veszekedtünk ebben az évben, nem tudom, sikerül-e megegyeznünk a tárgyalás előtt.
A kapcsolataim azonban nem úgy alakultak, ahogy azt szerettem volna. Most karácsony előtt azt hittem, végre minden rendben van, de úgy tűnik, mégsem, megint sikerült egy érzelmi intelligenciával alig rendelkező férfival összejönnöm. Nem tudom, mi lesz ennek a folytatása, de néhány napon belül (talán) kiderül. Mindenesetre a mostani hangulatomra rendesen rányomja a bélyegét ez a dolog. Még szerencse, hogy a szilveszter estéket amúgy sem szeretem, és jobban szeretek egyedül lenni, mint kötelező jelleggel jól érezni magam.

A jövő év nem fog egyszerűen kezdődni, januárban kézműtétem lesz, ami után néhány hétig a jobb kezemet (a dominánsat) nem fogom tudni rendesen használni. Februárban válóper. Márciusban nyelvvizsga (a fele még mindig nincs meg :-/). Ezekre a feladatokra kell koncentrálnom, és persze arra törekednem, hogy mindezek mellett a gyerekek a lehető legjobban érezzék magukat.

Utazni jó

Utazás?

Gyerekkoromban osztálykirándulásokban és nyári táborokban merült ki a lehetőség, a szüleimmel soha nem mentünk nyaralni. Ennek egyik oka nyilván a pénzhiány volt, bár szerintem ez volt a kisebbik ok, hiszen engem és a bátyámat gyakorlatilag minden évben el tudtak küldeni legalább két hétre a Balatonra vagy más SZOT-üdülőbe, és úttörőtáborokban is jártunk sokat. Azt hiszem, inkább azért nem jártunk nyaralni, amiért egy falusi emberben fel sem merül az elutazás gondolata: sok állat volt otthon, nagy kert, ezeket rendben kellett tartani állandóan. Egy-két napra még megkérhetők a szomszédok az állatok etetésére, ha mondjuk esküvőre vagy temetésre kell menni, de hosszabb időre ez nem várható el senkitől. Úgyhogy ebben az időszakban csak mi mentünk.

Balatonmáriafürdő kétszer is nagy élmény volt, jártam Fonyódon, Kunfehértón, Szurdokpüspökiben, Zánkán, Ibrányban, Gergelyiugornyán. Ezek az utazások azért is voltak jók, mert megismerhettem kicsit az országot, hiszen mindig mentünk kirándulni a környékre.

Később is igyekeztem belföldön utazni, az első nyaralások tizenéves korban a Tisza-partra vittek, vagy fel a Zemplénbe. Külföldön először egyetemista koromban jártam, akkor már könnyen lehetett útlevélhez jutni.

Néhány emlékezetes pillanat, képekkel tarkítva.

Első repülőutam Németországba vezetett, kiküldetés volt (22 éves voltam), néhány napos továbbképzés. Gyönyörű landolással, azóta sem volt egyik sem olyan sima J. Németül nem tudok, akkor még angolul sem tudtam annyira, mégis tökéletesen elboldogultam mindenhol, nagyon tetszett, hogy érthető piktogramok vannak, amerre járunk, ez nem (volt) jellemző itthon. (Bár azóta a helyzet sokat javult.)

Prága – egyszer januárban, egyszer szeptemberben. Az első volt az első külföldi utam, a második egy kiküldetés, a konferenciáról kb. 2 órára meglógtunk, hogy a napsütésben kicsit körülnézzünk a városban.

Egyiptom karácsonykor, az utazás reggelén pozitív terhességi teszttel J. Felejthetetlen élmény volt, nemcsak jó értelemben, a biztonsági intézkedéseket szerintem túlzásba vitték, és ez engem akkor eléggé kikészített. A szó szoros értelmében, mivel hazafelé, amikor végre a repülőn ültem, kitört belőlem a feszültség sírás formájában. Ennek ellenére azért szívesen emlékszem rá vissza, és valamilyen kötődésem azóta is van az egyiptomi kultúrához, egyiptomi emberekhez, csak nem pontosan tudom, hogy ennek mi az oka. Egyszer talán majd kiderül.

Erdély gyönyörű, barátságosak az emberek, vannak még érintetlen részek. Szerettem, de nem szerepel a „feltétlenül vissza kell menni” listámon. Ha úgy adódik, persze szívesen megyek újra, de erőltetni nem fogom.

London – a nagy szerelem. Oda bármikor szívesen megyek. Az első találkozás a Trafalgar térrel felejthetetlen, meg az első pillantás a Big Ben tornyára. Idén még „csak” egyszer voltam J, barátaim, ismerőseim szerint kezdenek elvonási tüneteim lenni. Lehet, hogy igazuk van. London az a hely, ahol fel tudok töltődni. Képes vagyok napokig egyedül járni a várost és felfedezni régi és új helyeket. Elveszni a tömegben vagy üldögélni a windsori Temze-parton egyedül. Sétálni a Long Walk-on vagy mókusokat fotózni a Hyde parkban. Vonatozni és metrózni, olvasni az ingyenes újságot reggel, inni a take away kávét. Mintha odatartoznék én is.

Londont azért szeretem, mert toleráns, nyitott, színes, cosmopolita, türelmes. Hiába van nagy tömeg, nem érzem magam rosszul. Hiába kell sokszor sorba állni, nem vagyok türelmetlen és ideges, mert mások sem azok. Ha késik a vonat, tudom, hogy mennyit. A boltban a pénztáros kedvesen mosolyog, akármilyen sokan vannak. És időnként tőlem kérnek útbaigazítást Windsorban J.

London az én városom. 

Tanultam és tanítottam

Matematika: Ötödikben olyan matek tanárom volt, akinek az eredeti szakjai rajz és biológia, de elvégzett valami tanfolyamot, gondolom, kevés matek tanár volt az iskolában. Mit mondjak, meg is látszott rajta, hogy nem ez a kedvence, és nem is nagyon értett hozzá. Rendszeresen előfordult, hogy feladott egy feladatot önálló megoldásra, majd elkezdett kibámulni az ablakon. Mire visszafordult, én már a negyedik feladatnál tartottam, mert untam magam órán. Sőt, időnként annyira előreszaladtam, hogy a következő órán feladott házi feladatot is megoldottam unalmamban. A tanárnő nem állt a helyzet magaslatán, időnként én javítottam ki a megoldását. Aztán hatodikban jó tanárt kaptunk. Az akkori tankönyv két írója közül az egyik (dr. Czeglédy Istvánné) tanított, épp akkor fejlesztették a férjével az új tankönyvet, és rajtunk próbálták ki a feladatokat. Így aztán az én évfolyamon a lehető legjobb képzést kapta, ami meg is látszott a későbbiekben, meggyőződésem, hogy a középiskolában is az általánosban kapott alapokból éltem. Jellemző, hogy mi akkor általánosban nem használhattunk számológépet (ha jól tudom, most gyakorlatilag kötelező hatodiktól), csak nagyon ritkán a legjobbak, úgyhogy rendesen megtanultunk fejben és papíron számolni. Később ez középiskolában is folytatódott, az első évfolyamon még nem használhattuk a gépet. Ennek köszönhetően még mindig elég jól becsülök meg végeredményeket, és jól számolok fejben. Később ezzel a „képességemmel” többször lenyűgöztem a tanítványaimat, akik nem vették észre, hogy félreütötték a 2 + 3-t a számológépben, és az nem 6.

 Orosz: Negyedikben kezdtük, aztán ötödikben kaptunk egy új tanárt (a miénk elment szülni), akiről sok mindent el lehet mondani, de hogy szigorú lett volna, azt nem annyira. A dolgozatokat úgy írtuk, hogy minden feladatnál az első mondatot ő elmondta, illetve felírta a táblára példának, aztán ugyanúgy pontozta, mintha magunktól írtuk volna. Meg is volt az eredménye, mindenkinek szuper jegyei voltak oroszból. Hatodikban aztán megkaptuk azt az orosztanárt, aki már tanított és követelt is. Így aztán mindenki „remek” jegyekkel kezdte a hatodikat, nekem is volt indulásból egy hármasom. Ami aztán elég motivációt jelentett ahhoz, hogy belehúzzak a tanulásba, és nyolcadikban már versenyre is mentem oroszból. Középiskolában aztán folytattam a tanulást (akkor már nem volt kötelező az orosz nyelv, de nekem nem volt választási lehetőségem), és érettségi előtt nyelvvizsgáztam is oroszból. Majd az egyetem szakmai nyelvvizsgát tettem. Ott megint volt egy évig olyan tanárom, akitől öröm volt tanulni, kár, hogy nem ő tanított mindkét évben, meggyőződésem, hogy vele sikeres lett volna a felsőfokúm, így viszont csak szakmai középfokút van oroszból.

Szakmai tárgyak: Közgazdasági szakközépiskolába jártam, tele voltunk szakmai tárgyakkal. Az érettségi évében én gyakorlatilag már csak az érettségi és szakmai tárgyakat tanultam, oroszból fel voltam mentve a nyelvvizsga miatt, közgazdaságtanból a versenyeredmény miatt, nyelvtan órán nem sokat foglalkozott velem a tanárom szintén versenyeredmények miatt, testnevelésből pedig a csípőm miatt voltam felmentve. Szóval maradt a matek, magyar, töri, pénzügy és könyvvitel. Ez utóbbi kettőből 5-5 órás írásbeli érettségink volt, pénzügyből szóbeliztünk is. Persze az első évektől tanultunk szakmai tárgyakat, pl. statisztikát, jogi ismereteket, gépírást, ügyvitelt, minden évre jutott néhány. Szerettem ezeket a tárgyakat, elég hamar ráállt az agyam a speciális gondolkodásra, és mivel hamar „megvilágosodtam”, tudtam élvezni a dolgot. Én még mindig látok szépséget a könyvelésben :), pedig már évek óta nem nagyon vele dolgom. A gépírásért örökre hálás leszek, nagyon megkönnyítette az életemet az egyetemen és a munkában is. Igaz, hogy van egy kevésbé örömteli örökségem is miatta, az ínhüvelygyulladás, ami most a jobb kezemen egy ganglion formájában csúcsosodik. Október végén lesz egy ambuláns műtétem, hogy utána néhány hétig hogyan fogom használni a jobb kezemet, még nem tudom. Középiskolásként négy hétig volt felkötve, akkor megtanultam az alapdolgokat bal kézzel (pl. fogmosás), de akkor még nem volt két gyerekem, akikről gondoskodni kellett, meg nem volt munkám, ahonnan nem hiányozhatok hetekig. Majd gépelek bal kézzel, sokkal lassabb úgy sem leszek, mint a kollégáim többsége két kézzel :). A szakmai tárgyakat később tanítottam is, mindent, amire rá lehetett húzni a „gazdasági” jelzőt. Olyan „salátatárgyakhoz” is volt szerencsém, amikről a nevük alapján elképzelni nem tudtam, hogy mit tartalmazhatnak. Kénytelen voltam vizsga tételsorok alapján belőni, nagyjából mit kell tanítani. De az örök szerelem a közgazdaságtan, azon belül is a mikroökonómia marad, szerintem ebből még most is készülés nélkül meg tudnék tartani jó néhány órát, pedig már négy éve nem gyakorlom a szakmát.

 Írhatnék itt még nagyon sok mindenről, de azt hiszem, ennyi elég ebből a témából :).

Sport...

Nagycsoportos koromban csak azért jártam tornázni, mert a bátyámat hordták német órára (sokat nem ért a dolog), és engem nem volt hova tenni, hát vittek engem is ugyanabba az iskolába, ahol tornázni volt lehetőség az én korosztályomban. Konkrétan semmire nem emlékszem azokból az órákból (vagy edzésekből), csak arra, hogy mivel akkor tanultam meg az R hangot kiejteni, jó erősen megnyomtam, és azt hitték, Kriskónak hívnak. Meg egyszer nem mertem szólni, hogy pisilni kell, és becsorgott. Hát azt nagyon szégyelltem, nem csoda, hogy még most is emlékszem rá (még nem voltam hat éves). Az iskolában torna órákon vegyesen teljesítettem. Kötelet mászni sosem tudtam, életemben egyszer sikerült, érettségi előtt nem sokkal, amikor fenyegetett az egyes, hát minden erőmet összeszedtem és egy farmernadrágban (!) - hogy ne dörzsölje ki a kötél a combomat - felmásztam. Kaptam egy négyest, nekem tökéletesen megfelelt. A rúdra sem szabályosan másztam, de arra legalább sikerült valahogy. Az volt amúgy a szerencsém, hogy a tanáraim értékelték az igyekezetet is, illetve ha valaki amúgy mindenből ötös volt, nem adtak rossz jegyet, csak ha tényleg nagyon gyenge volt tesiből. Én meg nem voltam gyenge általában, csak nem mindenben voltam ügyes. De pl. a talajtorna egészen jól ment, kosárlabdázni is szerettem, szóval összességében sok bajom nem volt ezzel. A napi mozgást a biciklizés adta, nemcsak közlekedési eszközként használtam, hanem "idegnyugtatóként", ha nem sikerült valamilyen keményebb matek feladatot megoldani (ez már középiskolában volt), felpattantam a biciklire, bekerekeztem Nyíregyházáig meg vissza (kb. 10 km) és hazaérve megoldottam. A táncot sportnak tekintjük? Harmadikos koromtól hetedikig néptáncos voltam. Heti kétszer másfél óra, plusz a fellépések és extra próbák. Szerettem nagyon és jó is voltam benne. Csak botor módon abbahagytam, nem kellett volna. De most már mindegy. Az egyetemen választani kellett egy sportágat, négy féléven keresztül volt kötelező a testnevelés óra. Fél évig aerobicra jártam, nagyon utáltam. Aztán volt tollaslabda, azt szerettem a legjobban, és végül jobb híján kosaraztam. Kibírhatók voltak az órák. Mostanság a sport csak olyan formában van jelen az életemben, hogy kisCs. úszni jár, illetve mindkét gyerek judozni. Néha persze biciklizek velük, de most már a zumbát is hanyagolom elég régóta, mivel nem igazán van időm elmenni esténként, nincs kire hagyni a gyerekeket (anyósra nem szívesen, az apjuk meg nem jön annyiszor, ahányszor én zumbáznék). Pedig tudom, hogy mozogni kellene, de arra számítok, hogy egy-két év múlva akár már egyedül is otthon maradhatnak, hogy el tudjak menni egy-egy edzésre. Addig meg sétálok, amennyit tudok :).

Olvasok

Hamar megtanultam olvasni és nyomtatott betűkkel írni is. Elsősként a legjobb voltam az osztályban, a tanító nénim 100%-osan bízott az olvasásomban, volt is egy emlékezetes élményem ezzel kapcsolatosan. Az Ablak-Zsiráfot használtuk, a "gólya" címszót kellett a barátnőmnek felolvasnia. A tanító néninek valamiért nem tetszett az olvasás, kétszer is felolvastatta vele, de ő másodszor is ugyanúgy olvasta. Akkor megkért engem, hogy én is olvassam fel, ugyanazt olvastam, mint a barátnőm. Ekkor a tanító néni felállt és megnézte, mi van a könyvünkben. Akkor derült ki, hogy a barátnőm és én a nagytesótól örökölt könyvet használjuk, míg a többieké már újabb kiadás, amiben egy szó másképp volt írva, mint a miénkben. Másik emlékezetes élmény, amikor ötágú piros csillagot kaptam az olvasásomra, mert a tanító néni azt mondta, a sima piros csillag nem fejezi ki, mennyire jó volt :). Nagyon hamar elkezdtem könyvtárba járni, bár otthon is rengeteg könyvünk volt (a szüleim figyeltek erre, akármennyire is nem volt pénzünk, könyvre mindig jutott), de azokat hamar "kivégeztem". A könyvtárban már felsős koromban rákaptam a felnőtteknek szóló könyvekre, mert már nem nagyon volt olyan ifjúsági, amit nem olvastam. Tizenpár évesen olvastam Graham Greene könyveket, nagyon sok Jókait és hasonlókat. Mindig bekucorodtam a fotelbe a cserépkályha mellé (télen-nyáron), és délutánokat olvastam végig. Anyu rendszeresen kizavart a friss levegőre, mire én fogtam a könyvemet és kiültem a lépcsőre olvasni. Anyu persze úgy gondolta, mozogni menjek ki, de már annak is örült, ha nem bent gubbasztottam egész nap. Az olvasást folytattam a középiskolában is, persze a legtöbb kötelező olvasmányt is elolvastam, ez alól kivétel volt Örkénytől a Tóték, amit csak egyetemistaként olvastam el. Az egyetemen természetesen már sokkal kevesebb időm volt szépirodalomra, de azért nem maradt el teljesen. Később már munka mellett olvastam, akkortájt kaptam rá az életrajzi, önéletrajzi jellegű írásokra, de mindig is mindenevő voltam. Néhány éve a gasztroregények következtek, akkoriban vettem is jó néhányat, de nagy szerencsémre az érdi könyvtár elég jól el van látva új kiadásokkal, így onnan is tudtam kölcsönözni. Az elmúlt egy-két évben túl sok tanulnivalóm akadt, így elmaradt kicsit az olvasás, de néhány hete újra rákaptam. Most, felnőttként olvastam el a Harry Pottereket, nagyjából három hét alatt a hét kötetet. Most, hogy már kevesebbet kell tanulnom (bár annak sosincs vége), valószínűleg újra elmegyek majd a könyvtárba és meghosszabbítom a tagságomat, hogy havonta 2-3 kötetet kikölcsönözzek és esténként elolvassak. Úgy tűnik, a könyvek szeretete a gyerekekre is átragadt, aminek nagyon örülök. Csongor most már magától is szívesen olvas, sőt, valamelyik nap azzal lepett meg, hogy a Vuk-ot elolvasta (szóltam neki, ideje lenne elkezdeni, mivel kötelező olvasmány, amikor közölte, hogy már túl van rajta, esténként olvasta az ágyban). Csanád még nem olvas, de nagyon szeret ő is nézegetni, és még most is nagyon gyakran olvasok nekik esténként mesét. Remélem, később is megmarad az olvasás szeretete.

Csak villanások

Nem konkrét emlékeim vannak, csak villanások, és azt sem tudom megmondani, pontosan mikorról, nagyjából 6-7 éves koromig. - nyáron mindig szandálban jártam, nyár végére a lábfejem csíkosra barnult :) - az oviban volt egy féllábú kisfiú, Jancsika. Nagyon szerettük, mindig mosolygott, ő volt a csoport bohóca. - anyu mondta, szóljak a bátyámnak, hogy jöjjön ebédelni. Én papucsban rohantam le a lépcsőn, de megbotlottam, és fejjel a vas lábtörlőre estem. Még mindig látszik a sebhely a szemöldökömön. - az óvodában az egyik csoporttársam nagyon kényeskedő volt. Egyszer egy labda véletlenül fejbe vágta, elkezdett hisztizni, hogy elgörbült az orra. Mi meg csúfoltuk, hogy eddig is görbe volt. (Tudom, nem volt szép tőlünk, de mint tudjuk, a gyerekek kegyetlenek. És tényleg görbe volt az orra.) - nagyapám kertjében állt a víz. Nyáron békát fogtunk, télen meg krumplival hokiztunk. - az első pohár tej fejés után az enyém volt. Nagyon szerettem a habos, langyos tejet. Most is szeretném, csak nem jutok hozzá, ha meg mégis, csak felfőzve ihatnám, úgy meg már nem az igazi.

Változom - fejlődök?

Nagyon tetszett Ági megfogalmazása: „fejlődéstörténet”, mert úgy érzem, az én változásom egyértelműen fejlődésnek tekinthető. Életünk során fejlődnünk kell, feladataink vannak, ezeket meg kell oldani, ami nem megy változás – pozitív irányú változás – nélkül. Ha hibázunk, akkor abból tanulnunk kell, fejlődnünk kell, ha nem tanulunk, újra és újra ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni mindaddig, amíg meg nem tanuljuk a leckét. Ugyanazokkal a nehézségekkel fogunk találkozni életünk során, amíg meg nem értjük végre, mit rontottunk el. Én sem tudom megmondani a „tutit”, nem tudom pontosan, mikor mit rontottam el, de igyekszem javítani a korábbi hibáimon. Évek óta érzem, hogy minden tragédiaként megélt problémából ki lehet jönni pozitív egyenleggel, és amióta ezt vallom, sokkal jobb az életem. Pozitívan látom a dolgokat, sokkal kevesebbet panaszkodom, és tudom, hogy a pozitív gondolatoknak teremtő erejük van. A hozzám közel állók az elmúlt néhány (leginkább egy-két) évemet szerintem sokszor csodálkozva nézik. Vagy nem hiszik el, hogy változtam, vagy nem tetszik nekik a változás. Néhány jó barát van csak, aki látja az óriási fejlődést, amin keresztül mentem, és örül is neki. Mert miben is változtam? Türelmesebb lettem, nyugodtabb. Sokkal kevésbé stresszelek olyan problémákon, amiknek a megoldása nem rajtam múlik. Kerülöm a felesleges konfliktusokat, de továbbra is kiállok a saját érdekeim érvényesítése érdekében, és nem félek attól, hogy nagyot lépjek, sok mindent változtassak az életemen. Nem ragadok bele a megszokottba csak azért, mert félek az újtól. Jobban figyelek az apró jelekre, amelyek arra utalnak, hogy esetleg valamilyen probléma közeledik, így megelőzhetővé válnak a dolgok. Továbbra is határozott vagyok és felelősségteljes, de tudom, hogy nem kell feláldoznom magamat (a személyiségemet) senkinek a kedvéért. Kicsit önző vagyok, vagy inkább úgy fogalmaznék, önérdek-követő, mert ez az önzőség mások számára sem jelent hátrányt, sőt, akit szeretek, az még többet kap belőlem/tőlem, mint eddig. Akik viszont nem hatnak pozitívan rám, a fejlődésemre, azokat leépítem. Biztos vagyok benne, hogy jó úton járok. Fejlődök.

Évértékelés - 2013

Az évértékelésem részben még az előző témához is kapcsolódik, hiszen fordulóponthoz ért az életem ebben az évben. Hogy ez jó-e vagy rossz, nehéz megítélni egyelőre, én úgy gondolom, mindenképpen jó, de vannak nehéz részei és lesznek nagyon nehéz pillanataim, azt hiszem.
De haladjunk csak szépen időrendben.

Januárban elutaztam három hétre Londonba, ahol napi 6-8 angol órán vettem részt anyanyelvi tanárok és külföldi diákok társaságában. Amikor nem az iskolában voltam, akkor éltem a londoniak életét, jártam a várost, utaztam vonaton, metrón, vásároltam a szupermarketben, esténként pedig visszatértem Windsorba, ahol egy barátom lakásán szálltam meg, és ott beszélgettem vele és a fiával, néztem a tv-műsort, írtam a házi feladataimat. Szerettem azt a három hetet annak ellenére, hogy nagyon megfáztam, és hiányoztak a gyerekeim. De nagyon hasznosnak ítéltem meg. Hazajőve elkezdtem járni egy magántanárhoz, hogy felsőfokú nyelvvizsgát tehessek. Májusban próbálkoztam, sajnos 2 pont hiányzott a sikeres nyelvvizsgához, ezért most újra járok a tanárhoz és tavasszal újra próbálkozom. Az életem kb. nyár óta félig angolul telik, az év során még további két hétvégét töltöttem Londonban, sokszor már a szüleimhez is angolul akarok szólni, és a gyerekeim is egyre több angol szót ismernek. Nagyon remélem, hogy sikeres lesz a vizsgám :).

Miután hazajöttem, néhány komoly beszélgetésünk volt a férjemmel. Nem részletezném a dolgokat. A lényeg, hogy próbáltuk megjavítani azt, ami elromlott, ennek érdekében májusban még egy hosszú hétvégét együtt töltöttünk kettesben - eredetileg áprilisra volt tervezve, de akkor a család férfi-tagjai (kezdve a nagyfiammal, folytatva a kicsivel, majd befejezve az apjukkal) bárányhimlősek lettek, így hetekig mindenhol pöttyöket láttam. Természetesen nem lehetett elutazni, ráadásul pont abban az időszakban "félreléptem" munkába menet, és csúnyán beütöttem a térdemet, néhány napig itthon voltam felpolcolt lábakkal. Májusban azért elmentünk még próbálkozni, jól is telt az a pár nap, de már nem sikerült megmenteni a házasságunkat.

Nyár közepén döntöttünk úgy, hogy külön próbálkozunk. Nyaralni a fiúk már hármasban mentek a Balatonra. A szabadság két hetéből az apjuk velünk töltött itthon egy hetet, de abban már nem sok köszönet volt. Csak megerősített abban, hogy együtt már nem megy.
Szeptemberben jött valami szerelem-féle, amiben nagyon bíztam, de végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Egy elég stresszes másfél-két hónap után lett vége, és most így utólag nagyon örülök neki, hogy így alakult. Hogy pont akkor lett vége, amikor és pont úgy. Rengeteget tanultam belőle, és meg is köszöntem az illetőnek azt a pár hetet annak ellenére, ahogy ő viselkedett velem, mert én jobb ember lettem általa.

Az őszi szünetben én vittem el a fiúkat néhány napra "nyaralni", aztán elutaztam egy kiküldetésre Ljubljanába, ami nagyon jókor jött és sokat segített a lelkemen, hazajőve újra tudtam aludni éjszakánként.

A december aránylag nyugisan telt, nem túl sok munkával, kevés stresszel. Sajnos az autó szervizelése okozott problémákat, főleg anyagi oldalon, de mindent megoldunk előbb-utóbb.
A szentestét négyesben töltöttük, amitől én nem voltam lelkes, de a gyerekek kedvéért belementem.
A hivatalos ügyeket januárra halasztottuk, hogy nyugodt legyen a karácsonyunk. Remélem, békésen meg tudunk egyezni mindenben.

A család nehezen fogadja el, hogy mi történt. A barátok viszont látják, hogy mindketten jól vagyunk, és a gyerekek is jól érzik magukat (megjegyzem, szerintem többet látják az apjukat most, mint amikor állandóan külföldön volt munkaügyben), ezért az ő részükről támogatást kapunk. Úgy látom, az én szüleim is (néhány nagy veszekedés után) elfogadják a helyzetet és drukkolnak, hogy ne legyek magányos. Nehezen értik, hogy nem feltétlenül akarok én most azonnal új kapcsolatot. Jó nekem most a gyerekekkel meg a barátokkal. Anyósomék nehezebben fogadják el a dolgot, igaz, nem tudom, ők milyen verzióban ismerik a történteket, mert én nem beszélgettem velük erről, és igazából nyár óta alig-alig találkozunk. Ugyanúgy sokat segítenek ők is, csak személyes kapcsolatunk nem nagyon van. De nem is hiányzik.

Az év során én rengeteget változtam. Máshogy látom az életemet, jobban ismerem magamat. Meg mertem lépni ezt a változást, sok harc árán végre megfelelően alakul az életem, úgy érzem. Év elején még munkahelyet is akartam váltani, aztán néhány sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, egyelőre maradok, jelenlegi helyzetemben ez a legjobb megoldás. Egy új helyen magyarázkodni kellene, itt meg már bejáratott rutinom van, és a közvetlen főnökeimnek elmondtam, hogy mi a helyzet, nagyon segítőkészen állnak hozzám. Úgyhogy végzem tovább a munkámat legjobb tudásom szerint, a többi meg majd alakul.

2000 - első alkalommal Erdélyben

Gondolkodtam egy ideig, mi történt 2000-ben, de csak az erdélyi kirándulás jutott eszembe róla. Képeket hozok, meséljenek helyettem.

Békás-szoros:

Csíksomlyó: 

Hargita: 

Gyergyóditró: 

Gyilkos tó: 

Maros-part: 

 

(nem vagyok biztos benne, hogy ez a kép is 2000-ben készült, lehet, hogy 

ez a 2004-es kirándulásról van, de most már itt hagyom)

Kolozsvár: 

Mit jelent nekem 1956?

Megmondom őszintén, nem sokat. Az egy dolog, hogy én akkor még nem éltem, de anyukám is csak 4 éves, apukám meg 12 éves volt. Ráadásul vidéken, egy kis faluban éltek, ahová olyan túl sok minden nem jutott el a forradalomból.
A családunkat azért érintette a dolog, mivel két nagybátyám akkortájt 20+ évesen kimentek NSzK-ba dolgozni valamilyen úton-módon (részleteket nem tudok, elképzelni sem tudom, hogy sikerült hivatalosan kijutniuk - lehet, hogy NDK-ba mentek és onnan szöktek át?), és miután hallottak az októberi eseményekről, kint maradtak. Már egyikük sem él, kint haltak meg, egyiküknek három fia van, akik nem beszélnek magyarul, feleségeik németek voltak, így a kapcsolat a család ezen ágával gyakorlatilag megszakadt. Néha hallunk egy-egy hírt az unokatestvéreinkről, de nem túl gyakran.
A kint élő testvéreknek köszönhetően aput sokáig nem vitték el katonának, aztán amikor mégis (már 26 éves volt), nagymamám majdnem szívinfarktust kapott, hogy egyetlen itthon maradó (és egyébként kedvenc) fiacskája bevonul, azt hiszem három évre.

Az én emlékeim október 23-hoz köthetők, nem feltétlenül 1956-hoz.
Nyolcadikos voltam 1989-ben, amikor ének órán Dénes bácsi behozta a rádiót, és a Köztársaság kikiáltását libabőrözve hallgattuk végig. Aztán hazamentem, és ebéd közben szokásosan a Petőfi rádiót hallgattam, ahol éppen parlamenti közvetítés folyt, és megszavazták a koronás címert. Én valamiért a Kossuth-címernek drukkoltam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy újra lúdbőrözve hallgassam az eseményeket.

Középiskolás koromban (nem emlékszem, melyik évben, vagy 1992-ben vagy 1993-ban) a mi osztályunk adta az október 23-i műsort. Egyik osztálytársam Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról c. verséből mondott részleteket, amik engem nagyon megfogtak, én pedig Albert Camus: A magyarok vére c. írását olvastam fel. Mindkét mű erősen belevésődött az emlékezetembe, és számomra ezek jelentik 1956-ot.

Állataink

Régen készülök már írni erről a témáról, csak kellenének a képek hozzá. A scanner viszont nem működik, én meg szabadságon vagyok, nem tudom bevinni az irodába. Most írok, aztán lehet, hogy később pótolom a képeket is. Kicsit csapongó leszek, azt hiszem :-).

Nálunk mindig laktak állatok, hiszen falun éltünk. Volt kutyánk (mindig valamilyen keverék, általában az utcáról bekóborló), néhányszor macska is, tyúkjaink, nyulaink, disznók, néha galambok, pulykák. Volt, hogy kacsákat, libákat vagy épp gyöngytyúkokat neveltünk. Nekünk természetes volt az, hogy az állatokat megesszük (persze nem a kutyákat :-) ), sosem csináltunk problémát belőle, így nőttünk fel. Ebben nevelődnek a fiaim is, pici koruk óta megszokták, hogy az állatokat nagyapa időközönként levágja, és azok a fazékban kötnek ki.

Anyu nehezen tűrte a kutyát a háznál, főleg ha az sokat koszolt. Éppen nem volt kutyánk, amikor a nyitott nagykapunk keresztül egy keverék kölyök próbált bejönni az udvarra. Mi a bátyámmal próbáltuk csalogatni befelé, anyu próbálta kiűzni. Mi nyertünk, aztán anyu volt az, aki a legjobban megszerette. Ezzel a kutyával egy időben volt egy fehér macskánk is, Zsófi. A kutya és a macska imádták egymást, rendszeresen aludtak összebújva. Zsófi kivételes helyzetben volt, bemehetett a házba. Én akkor már egyetemista voltam, a bátyám sem lakott otthon. Zsófi legjobban a szobámban szeretett aludni, a cserépkályha melletti fotelben. Ha hazamentem, kérdeztem, hol van Zsófi, apu azt válaszolta: "a szobájában". Mármint az enyémben :-P. Zsófi tévét nézni is szeretett, lemeredve bámulta a képernyőt. Egyébként fiú macska volt, apuval Bercinek akartuk elnevezni, de anyu nem engedte, azt mondta, nem szép név. Így lett Zsófi. Hogy miért kapott lány nevet? Miért ne? Neki mindegy volt, nem? :-)

Volt egy Buksi kutyánk, szintén keverék. Tudta, mikor jön haza anyu, várta a kapuban. Ha elmentünk tejért (néhány házzal odébb árulták a házi tejet), mire megérkeztünk, a kapuban ült, az első csészével ő kapta. Aput mindig kísérte a biciklivel, ha nem tudtuk, épp hol jár apu, nem a bringát kerestük a faluban, hanem Buksit. Egyszer eltűnt, azt hallottuk, hogy felszállt a buszra és bement a városba. Egy hétig nem került elő, már lemondtunk róla. De hazajött a városból, hogy sikerült neki, rejtély. Ő már nem volt kölyök, amikor hozzánk került, jó nevelést kaphatott, ételhez nem nyúlt, amíg azt nem mondtuk neki: "a tied".

Az utolsó kutyánk egy vizsla volt, a bátyám hozta egy menhelyről. Amikor elmentünk nyaralni Erdélybe, vittük aput és anyut is, a kutya napokig meg volt sértődve, nem akart elfogadni ételt a bátyámtól. Aztán amikor 10 nap után megérkeztünk, teljesen megkergült, úgy örült apunak. Néhány nappal később elkezdtünk újra pakolni, mi készültünk haza. A kutya azt hitte, megint elvisszük az "apját", teljesen megőrült. Nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.
Őt költözéskor hozni akartunk ide Érdre. Éjjel indultunk, este bepakoltunk a kocsiba, az üres házban a földön aludtunk néhány órát. A kutya éjfél körül ért haza, fura volt, de azt hittük, csak érzi a feszültséget a családban. A teherautó hátuljában kapott helyet a tyúkok mellett. Apu jött a teherautóval, azt mondta, amikor megálltak pihenni, hallották, hogy dobog a kutya, de nem érezték problémásnak a dolgot. Ideérve kiderült, hogy bizony az volt, a kutya valószínűleg rohamot kaphatott a teherautóban (levegője bőven volt, enni-innivalója is, valószínűleg a hang zavarhatta, vagy a kerék mozgása), és mire ideértek, kimúlt. Még megsiratni sem nagyon volt időnk, pakolni kellett, hogy a teherautó azonnal visszaindulhasson. A kutyaház azóta is itt áll az udvaron, nem tudom, lesz-e lakója valaha.

Amikor nagyCs. 8 hónapos volt, egyik ismerősünktől kapott két kis kecskét (kecskét párban érdemes tenyészteni, egyedül nem). Nagyon lelkesen etette őket, vitte a hatalmas zellerleveleket meg káposztát a kecskéknek, pedig még járni sem tudott, anyu rengeteget ült vele a tyúkól előtt, ahol a kecskék is voltak. Aztán egyszer a gyerek gondolt egyet, és a zellerlevelet odanyújtotta a tyúkól mellett üldögélő kutyának is. Aztán csodálkozva nézte, hogy a kutya miért nem értékeli és eszi meg a finomságot, amit a kecskék nem győznek enni, annyira szeretik.

Már itt Érden is volt kecske-kalandunk, akkor kisCs.-vel. Apu vett valahol egy kecskét, Oszkárnak nevezte el. A gyerekek etették lelkesen, aztán eljött az ideje, hogy szegény szintén a fazékban végezze. Apu diszkréten megoldotta a dolgot, mert bár az én gyerekeimnek nem okozott volna gondot, ha részt vesznek a feldolgozásban, a sógornőm lánya nem igazán tudta volna feldolgozni. Viszont apu valami miatt a koponyát meghagyta, a garázsban tartotta kifőzve. Egyszer kisCs. bement oda, meglátta a koponyát (nagyjából 3 éves lehetett) és megkérdezte: "nagyapa, miért lőtted le Oszkárt?". Aztán amikor megkapta a választ, megnyugodott.

A fiaim egyébként állatmentőnek készülnek. Olyan dolgokat tudnak az állatokról, hogy mi csak nézünk, hogy ezt meg honnan. KisCs. három éves korában közölte, hogy "anya, találtam egy pókot. Vagy keresztes, vagy kaszás.". Én meg csak lestem, hogy de jó. Mostanában a darazsakat osztályozzák, és ha találkoznak eggyel, közlik, hogy az épp lódarázs vagy kecskedarázs (én azt sem tudtam, hogy az utóbbi létezik). Az orrszarvút következetesen rinocérosznak hívják, és rendszeresen kapunk képzést különböző állati szokásokról és az állatok étrendjéről is. KisCs. engem akar feleségül venni, de gyerekünk csak azért nem lesz, mert az állatmentőknek általában nincs gyerekük (!). Hát így vagyunk mi az állatokkal :-).