Milyen is volt nekem az a 2005-ös év? Ha elgondolom, mi jellemezte és ebből mit érdemes itt elmesélni, mindössze két tényezőt tudok felhozni: abban az évben már írtam blogot, és abban az évben mentem nyugdíjba.
A blogírást valójában az előző év októberében kezdtem el, teljesen tudatlanul és hályogkovács módjára kísérletezve és ízlelgetve a műfajt. Tehát 2005 kezdetén még csak alig 3 hónap óta írtam blogot, de ha így évek múlva visszagondolok, meglepődöm, mennyire benne voltam máris a sűrűjében. Azonnal születtek ismeretségek, volt már egy-két személyes találkozás is, szereztem tapasztalatokat, jókat és kevésbé jókat is, volt ez is, az is, még konfliktus is, de legfőképpen arra emlékszem, milyen nagyon beépült az életembe már akkor, a kezdet kezdetén is a blog. Majdnem minden nap írtam, néha nem is egy bejegyzést, és szinte folyamatosan fejben blogoltam, meg persze olvastam mások blogjait, közülük többekét máig is olvasom.
Mindjárt az év első éjszakáján ezt írtam:
2005. január 1., szombat
Milyen csendes ezen az éjszakán Európa!* Lépegetek egyik
webkameráról a másikra, de nagy vigadozást sehol sem látok.
Oroszországban, ahol két órával korábban köszöntött be az új év, kisebb
társaságok járnak az utcán Viborgban. Szentpéterváron a hatalmas Palota téren van nagyobb jövés-menés. Bécsben a Rathausplatzon is elég sok ember mozog, de ezeken kívül a többi városban szinte néptelenek az utcák. Toulouse-ban sehol senki, Londonban csak az óriáskerék forog kivilágítva, sőt a Belushi bárban a székek az asztalokra borogatva, zárva van a hely, Amsterdamban, Dublinban is alig egy-két ember mozog az utcán.
Persze vetettem egy pillantást kedvenc szigetemre, Izlandra is pontban az ottani éjfélkor - bezzeg Reykjavíkban tűzijáték volt, íme a bizonyíték:
De Amerikát már nem várom meg, nekik még van egy kis idejük hátra 2004-ből. Jó éjszakát, boldog új évet, nagyvilág!
(* egyébként a nagy csendesség azért volt, mert a pár nappal azelőtti tragikus indiai-óceáni cunami után a világ nagy részén elmaradtak a zajos mulatságok)
Persze vetettem egy pillantást kedvenc szigetemre, Izlandra is pontban az ottani éjfélkor - bezzeg Reykjavíkban tűzijáték volt, íme a bizonyíték:
De Amerikát már nem várom meg, nekik még van egy kis idejük hátra 2004-ből. Jó éjszakát, boldog új évet, nagyvilág!
(* egyébként a nagy csendesség azért volt, mert a pár nappal azelőtti tragikus indiai-óceáni cunami után a világ nagy részén elmaradtak a zajos mulatságok)
A nyugdíjba vonulás (milyen patetikus kifejezés!) gondolata egész évben foglalkoztatott, miután májusban betöltöttem az ötvenhetet, de csak lassan szántam el magam, november elejéig hezitáltam. Aztán november nyolcadikán beadtam a papírokat. Furcsa érzés volt, semmi megkönnyebbülés, inkább csak gyomorszorítás, és emlékszem, abban a pillanatban és a következő napokon is iszonyúan öregnek éreztem magam. Próbáltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy hamarosan minden az itthonról fog szólni, de nem sikerült, egyelőre a mindent elintézni, mindent rendezni, mindent befejezni került előtérbe, mert tudtam, már csak karácsonyig dolgozom. Persze egy-két hét múlva, ahogy mind jobban elfáradtam, már számoltam a napokat és gondolatban vágtam a centit. Mi több, még a kényszerlakhely tüzetesebb tanulmányozását is célul tűztem magam elé, ámbár ez túlzás, mondjuk inkább így: erővel rákényszerítettem magam.
2005. december 10., szombat
Délelőtt bent jártam a faluban - mert falu ez, hiába hívják városnak -
és hazafelé jövet bementem a temetőbe, hogy megnézzem közelebbről a
kápolnát. Még sose jártam a temetőben, pedig ott van közvetlen az
állomás mellett, az is igaz, hogy a faluban is ritkán fordulok elő,
csak ha nagyon muszáj. Van, hogy fél évig be sem megyek. Ezentúl
nyilván nem tudom majd megúszni, mert ha folyamatosan itthon leszek,
mindent itt helyben kell beszereznem és elintéznem.
Ideje hát hozzászoknom, hogy itt lakom - remélem ugyan, hogy nem örökre - gondoltam, lassan megismerkedem a részletekkel és a mai napra a temetőkápolna jutott.
Nem is hittem volna, hogy olyan régi épület ez, mint ahogy kiderült. Kicsi fehér templomforma, az elülső falán az ajtótól jobbra és balra eső területen két hosszú márványlap van, sűrűn televésve a település első világháborús halottainak neveivel. Fent a homlokzat közepén egy táblán az 1914 és 1918-as évszám látható.
De ugyancsak középen, mindjárt az ajtó felett egy másik, régebbi márványtábla is van a következő felirattal:
Ideje hát hozzászoknom, hogy itt lakom - remélem ugyan, hogy nem örökre - gondoltam, lassan megismerkedem a részletekkel és a mai napra a temetőkápolna jutott.
Nem is hittem volna, hogy olyan régi épület ez, mint ahogy kiderült. Kicsi fehér templomforma, az elülső falán az ajtótól jobbra és balra eső területen két hosszú márványlap van, sűrűn televésve a település első világháborús halottainak neveivel. Fent a homlokzat közepén egy táblán az 1914 és 1918-as évszám látható.
De ugyancsak középen, mindjárt az ajtó felett egy másik, régebbi márványtábla is van a következő felirattal:
"Én vagyok a feltámadás és az élet,
aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog."
Kalmár János
cs. kir. lovaskapitány
és neje
Ratkovszky Rozália
emeltették ezen kápolnát
1844.
aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog."
Kalmár János
cs. kir. lovaskapitány
és neje
Ratkovszky Rozália
emeltették ezen kápolnát
1844.
Ezernyolcszáznegyvennégy! Vajon mi lett négy-öt év múlva, a szabadságharc idején ezzel a lovaskapitánnyal? Megmaradt vagy elesett? Épségben hazatért a feleségéhez és a családjához, vagy Ratkovszky Rozália megözvegyült? Vagy talán Kalmár János már 1844-ben sem volt elég fiatal a katonáskodáshoz, hanem kiszolgált obsitosként építtette a kápolnát? És a szabadságharc csatáit is csak mint nyugalomba vonult hadfi a hírekből követte figyelemmel?
De akárhogy is, ebben a Pest-Budához közeli mezővárosban mindkettőjük neve fennmaradt a temető közepén álló egyszerű kis templomocska ajtaja felett a márványtáblán. Nem éltek hiába, nyugodjanak békében.
Aztán eljött az utolsó hét, majd pedig az utolsó munkanap is.
2005. december 16., péntek
Ma volt az utolsó péntek, amikor a fél hármas vonattal jöttem haza. Már
útközben egész ünnepi hangulatba kerültem ettől, mert ez az egyik
legocsmányabb járat, főleg pénteken, amikor az összes kollégista,
hétvégére hazajáró munkás, no meg mi, naponta bejárók megtámadjuk azt
az árva négy kocsit, amiből kétszer ennyi se lenne sok ahhoz, hogy emberi körülmények közt utazzunk.
Én tehát már nem szenvedek többet ezen a vonaton, de jó! Egyébként is kezdhetném felírni a ció-áció-akáció-vakációt, mert már mindössze négy munkanapom van hátra, négy! szinte hihetetlen.
Én tehát már nem szenvedek többet ezen a vonaton, de jó! Egyébként is kezdhetném felírni a ció-áció-akáció-vakációt, mert már mindössze négy munkanapom van hátra, négy! szinte hihetetlen.
2005. december 18., vasárnap
Tegnap fordult elő velem legelőször, hogy elkapott az enyhe frász a
közeljövőt illetően. Eddig csak a nagy eufórikus ujjongás volt, hogy
végre vége, még ennyi meg annyi nap, hurrá, de tegnap egyszercsak
bevillant, hogy Uramatyám, mi lesz, ha tényleg belesüllyedek a nagy
semmibe, ha beszívnak magukba a minden eddiginél szürkébb hétköznapok.
Mert eddig ugyan nem hiányzott, hogy bemenjek és emberek között legyek,
de mégis minden nap bementem és köztük voltam, időnként megőrültem
tőlük és gyakran a fenébe kívántam őket összességükben és egyenként is,
de ez volt a természetes menete az életnek. Néha, tényleg csak néha az
is megesett, hogy muszáj volt valakivel beszélnem, panaszkodnom neki,
vagy csak megelégeltem a csendet és átmentem egy másik szobába kicsit
lazítani, de ez ritkán fordult elő. Most viszont nem lesz ilyen
se gyakran, se ritkán, semmikor, még ha igényelném, akkor sem. Na, most
légy okos, Domokos!
Nagyon észnél kell majd lennem, az biztos.
Nagyon észnél kell majd lennem, az biztos.
2005. december 22., csütörtök
Hát ez is megvolt. Az utolsó nap. Zűrös, pakolászós, intézkedős nap,
hazafelé nagy cipekedéssel. De végül lassan elmúlik. Ez is, mint a
többi.
Hogy azóta mi lett eme nagy lépés eredménye... hát mit mondjak, nagy szerencse, hogy csak egy év a penzum és nem kell kitekinteni az azóta eltelt évek tartalmára.
