Búcsúzunk...

Intertouristos létem 3 legboldogabb éve közül az utolsó

Már március végén le kellett utaznunk, holott a Marina Szálló csak április 18-ra, Húsvétra nyitott.

Közben fagyoskodtunk a Szállodában, és a szállásomon is.

Az 1 emeletes háznak ugyanis csak az alsó szintje volt fűthető. A szobákat kiadó házaspár a férj anyjának szigorú ellenőrzése alatt állt. Még csak 1 teát sem főzhettünk magunknak a lenti konyhában. A szobák egyikében sem volt konektor, de a fürdőszobában, amit 5-en használtunk, persze volt. Így, mivel anyós este 10-és reggel 6 között sosem jött ellenőrízni, jobb híján, míg a szállodáink éttermei nem üzemeltek, ott főzőcskéztünk egy ócska rezsón. A merülőforralót persze tudtuk nap közben is használni. Egyszerűen magunkra zártuk az ajtót, míg a veszély el nem múlt. De többnyire nem is kellett ehhez a fortélyhoz folyamodni, mert egyikünk az ablakból leste, mikor jön a " vén (talén 40 éves)"boszorka. Egyébként ötünkre egy 120 literes éjszakai árammal üzemelő boyler szolgált volna mosakodásra, fürdésre, mosásra. Nem is volt ezzel gond, mikor már üzemeltek a szállodák. Épp, csak a fehérneműinket lötyböltük ki "otthon", minden mást a Szállodák mosodái mostak, vasaltak néhány rágógumi, doboz sör, vagy tábla csoki ellenében. ekkor már a fürdést is megoldottuk a személyzeti tusolókban. Otthon csak épp cicamosdás, és fogmosás, de reggel csak azértis kifolyattuk az összes forró vizet. Mivel egyikünk sem ért éjfél előtt haza... addigra újra volt meleg víz. Persze azt is mind kifolyattuk. Reggelre újra volt. Kicsinyes bosszú, de nekünk jól esett. De azért a pici lányt kényeztettük. Aki véletlenül nap közben hazajött, mindig vitt neki nyalánkságot, hiszen ő nem tehetett semmiről.

Fiatalok voltunk, és élveztük, hogy kijátszhatjuk a háziakat. (Mostani eszemmel bizony reklamáltam volna az IBUSZ-nál. De akkor ez föl sem merült bennünk.)

Tudtam, hogy ez lesz az utolsó vidéken töltött nyaram. És azt is, hogy pénzt kell keresnem, méghozzá sokat...

Húsvétig csak 8 óráztunk. Minden nap elindultak a Barkasok, hogy feltöltsék a balaton körüli idényboltokat. Nyugodtan takaríthattunk, rendezkedhettünk. Volt rá több, mint 20 napunk.

Á-val már a Gellértből ismertük egymást, és jó barátnők voltunk. Ő volt a rangidős, már induláskor jött a céghez. Ő lett a boltvezető, bár ez csak a fizuban jelent meg.: Az övé 100 forinttal több volt:))) 3500; 3400. +a 3 vasárnap 100-100 forintja.

Ezen jókat röhögtünk a nyáron, és csak amolyan elkölthető borravaló-félének tekintettük. Az igazin (ami borravalóból jött össze) egyenlően osztoztunk, kivéve az 50, és 100Schilinges, és egyéb ezüst emlékérméket, mert azokat kisorsoltuk egymás között. De a nagy számok törvénye- kb. kiegyenlítiette egymást. Ősszel meg jó játék volt, hogy csereberéltük, értékre való tekintet nélkül. Mert november közepéig ott vacogtunk pokrócba burkolódzva.

A nyár 10 órázással telt. Á. jött fél 8-ra, én 9-re. Ettől fogva elég változatosan alakult. Hol én mentem le a strandra, hol ő a dolgára. Ha befutott egy csoport a londíner riasztott, akkor futás közben kapkodta föl az ember a fürdőruhára az egyenruhát.

Á. férje a Marina Szálló igazgatója volt,(ott is laktak egy lakosztályban) így már júniusban tudtuk, hogy ő a következő évtől nem dolgozhat abban a szállodában. Július végére már meg volt az azévi terv, így csak az volt a kérdés, mennyivel tudjuk túl teljesíteni. Zárásra már csak alig 1000 dollár hiányzott a bázisév 200%-ához. Azon voltunk, (mi gonoszok, hogy az utánunk következőknek minél nehezebb, sőt lehetetlen legyen minket űberelni.

Miután bezárt a szálloda, mindenkit mozgósítottunk vásárlásra, de sajnos csak 199,21% jött össze. Soha nem felejtem el azt a bánatot. A kálóból nem használtunk föl semmit. 12 dollárt még bent is hagytunk. 3 hét alatt bőven volt időnk többször is "kisleltározni".

Mikor bezártunk, a központi könyvelés "megsúgta" az állásunkat. No, persze bőségesen vittünk nekik ajándékot, év közben is, ahányszor be kellett menni a "Szép utcába". A gyümölcsszappanok, Fa dezodorok, gyerekeseknek match boxok, barbie babák, férfiaknak az 5 dolláros brandyk voltak akkor a menők.

Mindezt csak azért írtam le, mert a fiatalabbak el sem tudják képzelni az akkori időket.

Csak valutás boltban voltak beszerezhetők. Magyarok csak 9,90dollárig vásárolhattak volna. De azért persze mindent meg lehetett oldani.

És ha ezek a turpisságok bűncselekmények lettek volna is, már réges-rég elévültek volna.

De hogy egyről a kettőre jusson az ember, belekényszerült ezekbe a dolgok.

Június közepétől este 11-re fölmentem a tetőbárba is dolgozni, csak a fele borravalóért, kamu italok áráért szolgáltam föl, mert M. nem bírta egyedül. De abból is szép summa jött össze havonta.

Hajnali 2-3 körül zártunk forgalomtól függően. Aztán napi leltár, osztozás, és Mara kocsival majdnem hazáig szállított.

Úgyhogy napi 14-15 órát dolgoztam akkoriban, és meg sem kottyant.

A boltban napi 50-150 márka között kerestem. A válogatott vizilabdázó osztálytársam 2 hetenként jött, és vitte 13Ft/márka áron.(9 volt a hivatalos, de így is jól kerestek a behozott cuccokon - mert persze mindent márkára váltottunk- ha schiling kellett, az átváltáson is kerestünk.) Á.pénzének nagy részét is átvette. Ő gyűjtött a telenkénti kubai nyaralásra is. ( Érdekesség képpen: Gy-nak csak a fizetése volt. Mi, a portások, londínerek tízszer többet kerestünk nála. Ő meggyőződéses, becsületes kommunistaként egyetlen márkát sem fogadott el senkitől. Kubába is "Ági szülei - nyugati rokonokon keresztül - fizették be őket minden második évben".

A folyosón ahol az üzletek voltak, olykor 40-50 fok is volt. Mi az ablak elé mellényeket, blúzokat, stb akasztgattunk, ezzel árnyékolva, így ha nehezen is, de bírtuk a déli hőséget. Nem úgy a melletünk levő trafik, és fodrászüzlet dolgozói. szinte naponta ájultak el egymás után. A nyári munkára fölvett diákok egyik feladata volt, hogy ilyenkor fellocsolják, vizet adjanak, ...

************************************************************************************

November közepén aztán eljegyeztük egymást Péterrel, akit Istvánnak hívnak.:

Ebből az esküvő előtt elkkeseredett vita alakult ki köztem, és a leendő anyósom között: Nem akartam Kocsis Istvánné lenni.

Kompromisszunként fölvettem a lánynevem elé a Kocsis nevet, de kezdettől fogva gyűlöltem, és csak hivatalos aláírásnál használom ma is. A névjegyem sem szerepel.

A legfölső, orosz krémtortát a Royal szálló dolgozóitól kaptuk.

A középsőt Péter keresztanyja, és a Marina cukrászai alkották mogyoró, és mandula lisztből, gyönyörű átlátszó , színes cukorvirágokkal díszítve.

A legalsót talán anyám csináltatta az akkor még életben levő Hauer bácsi cukrászdájával.

Jaj, és a blúzomról is kéne pár szót ejteni: széki menyasszonyblúz, igaz, rendszerint kékkel , és fehérrel hímezték - ez piros-fehér.

Bugacon, az erdélyi származású házigazdám varrta, hímezte, azsúrozta.

1986 : A rémület éve

'85 áprilisában Zolika betöltötte a 3. életévét. Nekem még rengeteg csúsztatásom, szabadságom maradt, így csak az októberi leltárra mentem vissza a Gellért Szállóba dolgozni.
Kiderült, hogy a vállalati szakszervezeti titkár babáját nevezték ki fölénk boltvezetőnek. Akkor jött át a Csemegéből hozzánk ( Mi a Csemege Kereskedelmi Vállalat Intertourist önelszámoló egysége voltunk). Előtte még csak be sem tették eladónak sehová. A valutapénztárosi vizsgát is "megelőlelegezték" neki, mert enélkül a vizsga nélkül csak eladó lehetett volna, no meg sosem hallottuk csak magyarul beszélni. Persze eszébe sem jutott, hogy azért mégiscsak jó lenne megismerkedni a sokféle valutával, utazási csekkel, hitelkártyával, no, meg az ezzel járó, - és egyéb boltvezetői adminisztrációval. Januárig be is járt, persze nem dolgozni, tanulni, csak ismerkedni a szálloda főnökségével,az étterem vezetőivel, akik persze teljesen ki voltak akadva tőle. Januárban aztán elkezdte szervezni a márciusi eljegyzését. Tulajdonképpen csak telefonálgatni, no meg a kasszáját kitenni járt be a boltba.
Zolika nagyon nehezen viselte az óvodát. Minden hétfő reggelre "menetrendszerűen" belázasodott. Persze ez nem jelentett gondot, mivel ha délelőttös voltam, akkor is fél 10-re kellett bemennem, a nagymamák meg pont útba estek. Így gyerek miatt nekem sosem kellett táppénzre mennem.
Havi 3 vasárnapot lehetett dolgozni akkoriban. Én örömmel vállaltam, mert 100Ft járt plusszban 1-1 alkalomra, és 1 szabadnap. 300Ft, a 3600Ft-os boltvezetőhelyettesi fizetés kiegészítéseként nagyon jól jött, mert borzasztóan le voltunk égve anyagilag. Ő állandóan velem párban vállalta a vasárnapokat. Persze csak papíron. A széfjéhez, és a kasszájához nekem is volt már kulcsom. Vasárnaponként papíron mindig ő volt kasszában. Elméletileg minimum 2 embernek kellett mindig műszakban lenni.Hét közben télen a váltás 2 órájában sokszor 6-8-an szorongtunk, mert a vidéki, áprilistól októberig nyitva tartó boltok dolgozóit is el kellett helyezni. Igaz, nekik gyakran 2-3 hónap csúsztatás+szabadság is összejött. Ők csak végszükség esetén jöhettek vasárnapi műszakba. Akkor volt a takarítás, meg az adminisztráció nagy része. Vasárnap csak két ember dolgozhatott. Ilyenkor 1 műszak volt. Hét végén a szálloda tiltotta a takarítást. Ez kifejezetten jó volt, mert én a porra allergiás voltam.( Minden leltár első napján már belázasodtam). No, meg a borravalón sem kellett osztoznom. És mivel ilyenkor alig volt forgalom, a törzsvevő üzletemberek rászoktak, hogy ilyenkor vásároljanak be a magyarországi üzletfeleiknek. Volt idő ilyenkor szépen csomagolni, amiért persze extra borravaló is járt. Ezt persze M.-nek nem árultuk el. Ő egyetlen hétvégén sem látogatott be a boltba. Szerettem a délutáni műszakot is, mert akkor délelőtt tudtam főzni, no, meg a délutánra 4-22 óra között pótlék is járt, és nekünk minden fillér számított.

Februárban Zolika kórházba került. Az Ilka utcába, ahol 80%-ban leukémiás gyerekek voltak. Őt is ilyen gyanúval vették föl kivizsgálásra. Ekkor állandó délelőttre kértem magam, és nagy kegyesen el lettem engedve fél órával korábban, így látogatási időre pont odaértem a kórházba. Több, mint 1 hónapig volt szegénykém kórházban.
Aztán az egyik vasárnap jött a telefon: azonnal menjek a kórházba, Zolika nagyon rosszul van, kell az aláírásom. Otthon akkor még nem volt telefonunk, így táviratot küldtek. Péter persze lóversenyen...
Szerencsére engem elértek délután 2-kor a szállodában! Próbáltam elérni M-et. Megvolt a telefonszám, amin állítólag el lehetett volna érni, közben villámsebességgel pakoltam el. Nem értem el, de indulnom kellett. Zolinak vért kellett kapnia, ezért szükség volt legalább az egyik szülő írásbeli engedélyére. Egészen este 8-ig vele lehettem. Ilyen picinek szörnyű élmény a transzfúzió. Többször is elájult szegény. Az én rossz vénáimat örökölte, így sokszor kellett szúrni.

Aznap zárás-ellenőrzést kaptunk, és őt berendelték táviratilag hétfő reggeli rapportra.
Épp hazaértem lelkileg teljesen kikészülve,egyik sírógörcsből a másikba esve, amikor taxival befutott M.,és Cs., és leordították a fejemet: Hogy képzelem én, hogy idő előtt bezártam a boltot?
Péter még nem volt otthon. Persze mondtam neki,- jó, én is kissé emelt hangon - hogy majd ha egyszer gyereke lesz, meg fogja érteni. Sem akkor, sem évekkel később nem értette meg, mikor a kislánya nyitott gerinccel született. Akkor már a férje csalásért, (azt hiszem) "befolyással való visszaélésért" börtönben ült, és ő otthagyta a kórházban a gyereket. Mikor összeházasodtak, igényeltek lakást a cégtől, pedig már volt egy nekik-azt kiadták. Fegyelmivel rúgták ki őket, mikor kiderült a dolog, és Cs-t 2éves szabadságvesztésre ítélték. M. akkor már terhes volt.

Kiderült, hogy a fiam immunhiányos, ezért egy Magyarországon nem kapható gamma globulint tartalmazó gyógyszerre lenne szüksége. Kiírták receptre, és az egyik olasz marhakereskedő, Napoleone hozta meg minden hónapban. Pénzt nem fogadott el érte.
Az egész nyár rettegésben telt el. M. változatlanul nem járt be, csak a fizetéséért, meg aláírni a könyvelést. No, meg telefonálni. Sokat. Interurbán is. Most a szeptemberi esküvőjét szervezte. Hogy mikor tudott több, mint 1000 dollárnyi árút kilopni? Biztosan éjjel.
Mikor a nászútjáról visszatért, leltároztunk. Akkor derült ki a hiány. De ezt is meg tudta oldani. Az étteremhez vezető folyosón is volt vitrinsorunk, abban csak üres dobozok, meg reklámanyag volt. Azt mondta, mikor kiderült a hiány, hogy az abban levő árút kifelejtettük a leltárból. Persze nem kezdték előlről, csak az "ottani árút" leltározták föl plusszban. Hogy hogyan hozták be, azt nem tudom, mert mikor az új megbízásokat kellett aláírni, akkor szóltak, hogy nekem nem kell, mert másik szállodába kerülök.
M. azt mondta: Azt hittem, hogy el akasz kerülni innen, különben harcoltam volna érted.
Nos, a Metropolnak, amíg ott dolgoztam, alaposan föllendült a forgalma, mert persze, hogy a marhakereskedők telefonon megrendelték nálam az ajándékcsomagokat. Én munka után taxival elvittem nekik a blokktömbbel, hitelkártyalehúzóval együtt.

Zolinak 1 évig kellett még szednie a gyógyszert, aztán már jók lettek a leletei.
De máig elájul minden vérvételnél.
November végén meglátogatott minket az NDK beli barátnőm a férjével, meg a 3 éves kislányával. Itt derült ki, hogy Maria mumpszos.
Persze Zoli is elkapta tőle.
Fénykép is lesz a karácsonyi mumpszról, csak nem tudom kinyitni a gardróbbal a fölső szekrényt. Székre kéne fölállni, az pedig nekem nem megy.

Nos, itt a megígért fénykép. Az évek során kissé besötétedett.

Gyerekszerelem

4-5 éves voltam.
Állami ovodába nem írathattak be, mert apám kisiparos volt.
Maradt a magán óvoda.
Emlékszem, nagyon büszke voltam az uzsonnás táskámra. Barna volt, valami anyaggal bevont keménypapír, és már nem tudom, milyen állatka volt rajta.
Anyu reggel bekészítette a pacsnit,vagy a parizeres zsömlét, almát,szalvétát. Kulacsom is volt, az is nyakbaakasztós, alumínium.
Viola néni először értem jött, 8 órára, azután mentünk sorba a többiekért, és csatlakozott hozzánk Gréti néni a másik 4-5 gyerekkel. Nyolcan, -tizen voltunk.Többnyire a hajókikötőben találkoztunk össze, és áthajóztunk a Margit szigetre. Borúsabb napokon a Szent István parkba mentünk, hogy eső esetén pillanatok alatt fölérjünk Viola néni lakásába. Hogy télen hogyan volt, arra már nem emlékszem, valószínűleg a lakásban voltunk, vagy kirándultunk, szánkóztunk.
Hogy az állami oviban mit csináltak, azt nem tudom.
Mi mondókákat, gyerekdalokat, népi játékokat tanultunk, pitypangból nyak,- és karláncot készítettünk, a fejünkre virágkoronát fontunk, homokoztunk..., és örökös harcban álltunk a másik ovis csoporttal. Az egyik fiú rendszeresen a fejemre szórta a homokot. Én sírtam, őt megbüntették. A 4 felnőtt nem győzött igazságot tenni közöttünk, de mindíg ugyanazon a játszótéren voltunk. A játékoknál mindkét csoport együtt játszott. És a a fiú, ha körjátékot játszottunk, mindig engem választott, én pedig mindig Benjamint.
Én, és Benjamin mindig egymás kezét fogva jártunk, egymás mellett ültünk a padon tízórai idején. És igazságosan elfeleztük az uzsonnánkat (ha a szülei tudták volna...).
Együtt homokoztunk, szóval nagyon de nagyon "szerelmesek" voltunk.
Aztán eljött az 5. születésnapom.
Mindenki eljött, kivéve Benjamint. Anyu, apu próbált felkészíteni, hogy ő, és a szülei nem fognak eljönni.
Ortodox zsidók voltak.
De én, mielőtt a tortát vágtuk föl, alig tudtam elfújni a gyertyákat, és persze azt kívántam, hogy jöjjenek el, ha később is. Persze nem jöttek, és én nem értettem, miért nem, és az a születésnap keserű lett. Egy kisszéken ülve néztem, hogy a többiek játszottak, és nagyon szomorú voltam.(Anyu mesélte 10 év múlva)
De hétfőn hozott egy dobolós macit, ami persze már nem dobolt, mert az övé volt, és rossz volt a fölhúzója, de én mégis nagyon örültem, hogy nem feledkezett meg, és hogy kicsempészte otthonról.
Sajnos szinte az összes gyerekkori fényképem elázott a csőrepedésnél, köztük az ovis csoportfelvétel is.
15 éves voltam, mikor a várban véletlenül összetalálkoztunk.
Ő ismert meg, én nem tudtam hová tenni: Lucsika? -kérdezte.-Te vagy? -aztán táncoltunk a koleszban,néhány hétig találkozgattunk is, aztán az utolsó randira magammal vittem a macit, amit 10 éven, 2 lakáscserén át megőríztem,- nem is tudom miért, hiszen sosem működött,- és visszaadtam neki.
Megértette.
Többé sosem kerestük egymást.
Hát, ez jutott eszembe 1960-ról.

1999 -nálam is nagy változás

Mivel az évszámok nem választják el szigorúan a történéseket: 1998 november 26-án, a születésnapom előtti napon hazaköltöztem a Ciklámen utcába -akkor még azt hittem, hogy talán nem véglegegesen - a 16 évés fiammal. Közvetlen lakásfelújítás után voltunk. Lehetőséget adtam neki, hogy bár a régi bútorokkal, + a házimozi, és Hifi rendszerrel, számítógéppel, valahogy úgy rendezze be a nagyszobát, hogy ne botladozzunk szerteszét futó kábeldzsungelben.

Sikerült.

Őszzel, az volt a terv, hogy hazaköltözöm a Körvasút-sorra, itt hagyva egyedül a lakásban Zolit.
Persze délelőttönként hazajöttem volna főzni, mosni, mosogatni.
Zoli mindig is szerette az önállóságot.
Már 7 éves korában sem szerette, ha együtt tanulok vele.
Harmadik év elején ultimátumot adott: Anyu, amíg nem hozok négyesnél gyengébb jegyet, ne akarj velem együtt tanulni, leckét kikérdezni.
Mi nem úgy tanulunk, ahogy annak idején te: mikor osztászt mondtam "benfoglalás" helyett, kinevettek.
Persze kisgyerek módjára adta elő ezt az egészet, de ez volt a lényeg.

Baba-korától szerettem volna németül, az apai anyanyelvén beszélni hozzá.
Persze Péter nem engedte: először tanuljon meg magyarul beszélni. Mi lesz, ha a 2 nyelvet keveri, vagy engem nem fog megérteni, mert te vagy itthon vele egész nap.
De ez az előző évekhez tartozik...

Igen ám, de mielőtt haza tudtam volna költözni, Péter vett egy 4 éves harcikutyaként kiselejtzett Bullmasztifot házörzőnek, mert amíg mi itthon a születésnapomat ünnepeltük, a Körvasút sorra betörtek.
Nekem viszont szálkásszőrű tacskóm volt, ami ugye harcikutyának elpusztítandó elem...
6 éves tacsit 4 éves harci kutyával ugye...
Szóval maradtam, és a fiam birodalma egy 5 négyzetméteres kisszoba lett.
Gyerekkoromban nekem megfelelt, no, de változnak az idők...
Szóval alaposan megszenvedtük egymást. No, meg amikor ők nem a garázsban a zenekart, hanem a nagyszobában a DJ asztalt-ők sem jártak diszkóba, a házibulit szerették, persze a mamák zsíroskenyere, pogácsája, szendvicsei, stb. mellett...

1973

Harmadikos korunkban, október vége körül lezártuk a gimnáziumi tagozatos, bővített matematika és fizika tananyagot.

Ettől kezdve ebből a 2 tárgyból már egyetemi anyagot tanultunk a gimnáziumban.

Volt olyan nap: (péntek) amikor a következő órarendünk volt: matematika, matematika, fizika, fizika,2 matematika gyakorlat, 2 fizika gyakorlat.

13-an voltunk: 10 fiú, 3 lány.
Persze nem rajongtak minket körül .
Fiúsítva voltunk, mert egy lány, aki érti ezeket a tantárgyakat... az nem nő.

Az óráink sem voltak a szokásosak. 5 pad (a felső emelet folyosójának a legvégén, a fizika szertárban, igaz, azok hatalmasak) volt 13-unknak, kaotikus- "rendszerben"- oda toltuk, ahová akartuk-többnyire félkörbe a katedra előtt.

Feleltetés nem volt, viszont minden nap volt "kisdolgozat" minden óra elején.
Míg Anna néni javította, mi különböző, kifejezetten fejtörős (többnyire a fizika köréből) problémákat oldottunk meg 3-4 fős csoportokban. Utána persze megbeszéltük.

Ha valaki vétett, csak akkor oldotta meg a delikvens a tábla előtt -szégyenkezve-(néha a többiek segítségével, de többnyire magától) a feladatot. De ilyesmi 3 év alatt csak néhányszor fordult elő- egyszer velem is. Könnyű feladat volt, de úgy rémlik, az egyik helyen fölcseréltem az osztandót az osztóval, és a végeredményt sem furcsállottam.

Viszont a normál tagozat egyik dolgozat feladatán napokig gondolkodtunk Anna nénivel közösen. Végül arra jutottunk, hogy nem megoldható, és Anna néni szólt a matek tanáruknak, hogy módosítsa az osztályzatokat-mert a tanár nem számolta ki, csak a feladat gyűjtemény eredményére hagyatkozott, az pedig hibás volt.

Ültetési rend sem volt, és senkit nem zavart, hogy ide-oda járkáltunk, vittük a széket. Néha 4-5-en ültünk körül egy padot, vagy Anna néni ült közénk , páran pedig a katedrára, akiknek ismétlő feladatuk volt.

3.-ban már csak magyarra, és történelemre mentünk le a "rendes" osztályunkba. A többi órára csak akkor, ha dolgozat írás volt. Ha nagy ritkán feleltetni akart a többi tanár, valakit felküldött, és az illető lement felelni. Ez félévente egyszer fordult elő diákonként.( Persze minden hét végén megkaptuk stencilezve a következő hét feladatait.( Gondolom, a fiatalabbak nem hallottak erről: ez sokszorosítási eljárás volt, rendszerint nehezen olvasható, elmosódott-legalábbis nálunk)
Egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki karót kapott, és még egyszer le kellett mennie. Vagy az Ofő rendelt le magához egy-egy gyereket. Vele tulajdonképpen semmi kapcsolatunk nem volt, azon kívül, hogy ha ünnepély volt, ő állt az osztály élén, vagy ha valami disznóságot követtünk el.
Pl náluk rendszeresen a zene, meg a foci- de érdekes módon sosem én voltam a hunyó, hanem a fiúk. Rólam nem is feltételezték...
Az osztálytársaim meg , míg a gimibe jártunk, sosem tekintettek nőnek, csak lelki szemetes ládának, és ez néha bizony fájt.

Szombat esténként ki-ki ment a különböző diszkókba, de együtt soha.

Vasárnap ebéd után aztán a mi műhely-garázsunkban (40 m2-es-apám halála után üresen állt) gyűltünk össze. Itt volt az osztályzenekar felszerelése. Volt mikrofonunk is a hangosítóhoz, és persze ének is volt. A mikrofon meg ugye nem volt tökéletes, gyakran recsegett. Természetes, hogy nem vívtuk ki az utca rokonszenvét.

Ilyenkor déltől késő estig nyomtuk.

De Mami, aki tök süket volt, gőzerővel gyártotta nekünk a zsíroskenyeret lilahagymával, olykor töpörtyűt , császármorzsát is hozott,meg a csipkebogyó teát kannaszámra.
Mikor lehozta a kaját, megrohamoztuk. Ő meg ott maradt, mert a dob hangja az ő csöndjét is áttörte azért, aztán hozta a következő adagot.


Néhány fiú a Led Zeppelint favorizálta, de azért játszottak Bee Gees-t (az én nagy kedvencemet), Rolling Stones-t, Beatlest is, no meg a saját szerzeményeiket. ( Érdekes, erre csak most gondoltam vissza, hogy magyar zenekarok számait soha)

A srácok mindegyike játszott szinte minden hangszeren, egymást váltották. Volt egy hosszú kiselejtezett tornapadunk, no meg 2 szánkó. Ha nem táncoltunk, azonkon ücsörögtünk, és hallgattuk a zenét, meg beszélgettünk, ha engedte a zene.

Ilyenkor a fizika tagozatról én voltam az egyedüli lány, viszont az oszály általános részéből volt bőven jelentkező.

Bár a mi garázsunkban voltak ezek a bulik, átengedtem Tamásnak a döntést, hogy mikor ki jöhet.
Megtiszteltetés volt, ha valakit beengedtünk magunk közé.

Senki nem hozhatott barátot, vagy barátnőt.
Kivételt képezett Péter (nem a jövendőbeli férjem) de az akkori barátom. Rá felnéztek a srácok. Egyetemista volt, 22 éves, és ő hozta az erősítőket is, ami rendszerint az utca lakóinál "kiverte a biztosítékot".
No, meg volt hordozható magnója, az akkori legmenőbb számokkal.
Este 10 körül, mikor már a jókedv (ital nélkül is) feszegette a józan ész határait, előkerült a focilabda.
És mi sorban rúgtuk kapura-azaz lámpaoszlopra a lasztit. Valaki persze állt mögötte, és ha melé ment, vetődött.
Ha sikerült az oszlopot eltalálni, vagy ha a "kapus" kivédte a mellé lőtt labdát, tízegynéhány szájból tört elő az ováció. a szomszédok nem kis bosszúságára.

Ja, és el ne felejtsem: május végén búcsút mondhattam Gréti néninek, aki mindenáron bele akarta tölteni a fejembe a német gramatikát, nem törődve azzal, hogy 13 évés koromban már megvolt németből (nem neki köszönhetően) a középfokú nyelvvizsgám.
Aki akkoriban járt a Rigó utcában, tudja, hogy azért ez nem volt semmi.
A felső fokot csak azért nem kapkam meg, mert Marx Tőkéjének részletét is kellett volna fordítani magyarról németre. Nyolcadikos tananyag volt. Hetedikesként még magyarul sem tudtam értelmezni...
Persze késöbb sem...

'73-at a Béke szállóban Péterrel, és anyámmal nyugatnémet , és keletnémet barátok társaságban, malacfarok húzogatással búcsúztattuk.

Az én 2010 évem összegzése

Először is bocsi, hogy az utolsó 2 témával elmaradtam.
Szánom-bánom minden bűnöm, de hát annyira el voltam foglalva...

Az időjárás,- mint ahogy másokhoz sem- hozzám sem volt kegyes.
Az év elején a jég fogságába kerültem, azaz a fiam nélkül ki sem tudtam menni a lakásból.
Aztán jött a hideg, esős időjárás...
Pedig május elsejét már Babos-hegyen terveztem "ünnepelni"
"Szerencsém" volt, hogy nem így történt, mert azt hiszem, bele is bolondultam volna, ha Vili halálakor ott vagyok.
Erzsike, a kedves, erdélyi szomszédom talált rá holtan.
Reggel 7-re volt megbeszélve, hogy az én földemet teszik rendbe, de hiába várta.
Zokogva hívott föl, hogy Vili "bácsi" meghalt.
A temetés megrázó élmény volt, de hát az élet megy tovább, a földet művelni kell.
Erzsike segítségével rátaláltam Lacira. Idén még pénzért vállalta a szőlő rendben tartását, jövőre már a szőlőtermésért vállalja a szőlő művelését, és mellesleg a gyümölcsösömet is metszi, permetezi majd. No, de ez már a jövő évhez tartozik majd.
Május vége felé tettem szert még egy jó barátra, Sipire. Ő vágta nálam a füvet, irtotta a parlagfüvet a gyümölcsösömben, és igazi barátság alakult ki közöttünk.
Mindig számíthattam rá, ha gondom akadt.
Ő vitte be Donit az állatorvoshoz, mikor eltörött a lába...
Vettem 2 kecskét is. Kettejük közül csak az egyik volt fejős, de ő napi 2-2,5 liter tejet adott.
Alig győztem a sajt, és túró készítést.
A kicsi úgy felöklelte Donit, hogy fél métert repült.
Egyszer engem is megkergetett, mikor beszabadult a veteményes kertbe, és mikor észrevettem, már a második karalábémat majszolta. Nem tetszett neki, hogy el akarom kergetni onnan.

Idén egyetlen szem gyümölcs sem termett a több, mint 60 gyümölcsfámon.
Sőt, 2 cseresznyefát ki is kellett vágni, mert elszáradt.

A szölő háromnegyedét elvitte a peronoszpóra, és a lisztharmat. A megmaradt negyede meg nem érett be október végéig sem. Idén nem jöttek a seregélyek.

Minimum másfél mázsa paradicsomomat vitt el a paradicsomvész.

Paprika és zöldség viszont bőven termett.

No, meg a víz fogságába is kerültem.
2 km földúton kell végigmenni az országútig, de július közepétől már csak terepjáró, traktor, lovaskocsi tudott közlekedni.
Egyszer föl is borultam a mopedemmel. Andor sietett a segítségemre.
Azon a napon mentem be utoljára egyedül Bicskére.

Szeptemberben meg már Erzsike miatt kellett aggódnom. Egyik pillanatról a másikra verte le a lábáról a mániás depresszió. Csak feküdt az ágyában, és a fejére húzta a takarót.
Szerencsére a kecskék akkor már a téli szállásukon, Lacinál voltak. Mert Erzsike fejte.

Állítólag már jobban van. Jobb lenne neki, ha visszamehetne az erdélyi kis falujába.

A fiam sem tudott már kocsival bejönni a birtokra, 100 méterre állt meg, onnan cipelt be mindenfélét, persze gumicsizmában.

A sok esőt a borospince boltozata sem bírta. Nem dőlt be, de mindenütt folyt be a víz. Szivattyúzni nem kellett, mert elfolyt magától is- ez az előnye, hogy a hegy oldalában, az útnál 20-25 méterrel magasabban van a ház.
Hozattam 10 köbméter murvát, amit Laci terített szét traktorral a 70 méter hosszú úton. Különben esélyem sem lett volna cók-mókostól, Mocistól haza költözni.

Jó, jó, nem panaszkodom, az ország fele sokkal rosszábbul járt nálam.

Egyik katasztrófa követte a másikat az egész országban: vörösiszap-árvíz- belvíz...

A mi Karácsonyunk viszont boldog, békés, beszélgetős volt.

Hogy mit hoz a jövő év?
Nem sok jót igér...

1970 általánosból gimnáziumba

Idegenforgalmi szakközépbe szerettem volna menni. Ide volt felvételi, de sajnos nem németből, hanem oroszból, és magyarból.
Hát, az orosz, az bizony nem sikerült valami fényesen.
Magyarból pedig? Egy napom az iskolában. Mit lehet erről írni?
Hát én írtam egy szatírát. A felügyelő tanár újra és újra visszajött, a hátam mögött olvasta amit írtam, és jókat mosolygott rajta.
Aztán egy napon behívott az igazgató, és iszonyú mérges volt.
-Hogy lehetett így lejáratni az iskolát?-dühöngött.
Kiderült, elküldték a suliba a dolgozatomat. Szinte minden tantárgyból lerontották a jegyeimet, és kaptam egy igazgatói rovót is, rossz magaviselettel indokolva.
A földrajz tanár, az ő óráit nem gúnyoltam ki, -leszólított az udvaron: Neked kritikusnak kéne menned.
Másodikként az István Gimnáziumot jelöltem be, és német tagozatot.

Erre fölvettek a Teleki Blanka Gimnáziumba Kísérleti fizika, emelt szintű matematika tagozatra.
Püff neki.
Igaz, imádtam mindkét tantárgyat, főleg, mikor hetedikben Pintyőke vette át ezt a 2 tárgyat.
Kiderült, hogy az osztályból csak ketten voltunk hatodikos szinten, mert Hatost nem nagyon érdekelte a tanítás, inkább autóalkatrészekkel foglalkoztatott minket: ki szüleje tud ilyen-olyan alkatrészt szerezni az állandóan elromló autójához.
Pintyő aztán 1 év alatt bepótolta az osztállyal az 5-6-os tananyagot, plussz a hetedikest ismegtanultuk. Nagyon sokat köszönhetek neki. Apám helyett,- akinek a hiánya egyre jobban fájt- apám volt. Z osztály negyede foto szakkörös volt, mert ő tartotta az úttörőházban. Nem annyira a fotózást tanultuk, inkább a különböző előhívási technikákat.
Szóval, egyetlen négyes sem csúszott be sem matekból, sem fizikából az ellenőrzőmbe.
Fizika-tagozatos osztály fejére német tanárnőt ültettek osztályfőnöknek.
Neki az első pillanattól unszimpatikus voltam.
Kezdtem azzal hogy beiratkozásra, vagy mittudomén mire anyám ment el helyettem, mert akkor én Német országban voltam. Az évnyitóra meg nagyanyám ült be az iskolapadba, mert még nem jöttünk meg anyuval Jugoszláviából.
Hát, még amikor rendszeresen kijavítottam, amit rosszul mondott...
Persze nem tudott nem 5-öst adni, és ezért szörnyen mérges volt.
Szerencsére másodiktól már nem sok közünk volt egymáshoz, mert akik továbbra is tagozatosok maradtak, azoknak le kellett adniuk a németet, énekeket, tornát, kémiát, biológiát. A 13 matek, 13 fizikaórát így is csak szakkör címszóval tudtuk beszuszakolni a napi 8-9 óránkba, mert nekünk másodiktól mindig annyi volt. De ez már 1971-es történet.
A foto-szakkört azonban ekkor sem hagytam abba, mert az a gimnazistáknak este 6-tól 8-ig tartott. Odaértünk, amikor odaértünk. Mi zártuk az úttörőházat.

1980

1980 január 12-én volt az esküvőnk.
Már akkor is távolságot kellett tartanunk, mert a fekete bársony vonzotta magához a fehér nyúl bunda szőrét.
A Péter bal kezében tartott fehér kesztyűnek is meg van a maga története: Csak a sekrestyében vettük észre, hogy szorosan egymáshoz van varrva a kettő. Senkinél sem volt olló, vagy kés.
És hogy egyáltalán mi szükség lett volna fehér kesztyűre? Hát ezt bizony már magam sem tudom.
Mindenesetre még az oltár előtt is, mikor egymásra néztünk, alig tudtuk elfojtani a kitörni akaró röhögést.

1979

'79-ben nagy változás történt az életemben.
Hosszas keresgélés után -későbbi férjemmel- megtaláltuk a nekünk megfelelő kertes házat.
Nagyanyám adta a Dési Huber utcai lakótelepi lakást, én a 28ezer Ft-os takarékbetétkönyvemet, Péter (akit amúgy Istvánnak hívnak) szülei a fennmaradó 290,000Ft-ot.
Májusban már költöztünk is, mi ketten, meg nagyanyám a vénlány testvérével. Mamit nagyon megviselte a költözés. Elvittem, és bemutattam neki a környéket, hogy hol kell felszállni a buszra, hol van cukrászda, stb...
-Szép kis falu-mondta. Szegény már teljesen szenilis volt, 82 éves.
Attól kezdve ki sem lépett a lakásból, tavasztól már az ágyból sem kelt föl.
Nagyi 80 éves volt, ő jól feltalálta magát. Piacra járt, sütött-főzött, tett-vett a kertben is.
Az eladók, mikor kérdeztük tőlük, hogy miért épp csak csöpög a csap, azt mondták, ez azért van, mert az unokák gyakran vannak náluk, és állandóan nyitogatják a csapot.
Megtörtént a költözködés.
A bútorszállítók behordták a bútorokat, és kezet szerettek volna mosni. Persze a víz nem folyt le. Megtelt a kb 1 köbméteres emésztő. Hívtuk a szippantósokat. Kis csúszópénzért azonnal jöttek is.
1 hétig nem is volt probléma, de azután újra nem folyt le a víz, sőt, visszaáramlott egyenest a kádba a bűzös víz.
Megint kijöttek, szippantottak, és közölték, hogy el van zsírosodva az emésztő körüli föld, és egyébként is, minden ilyennek 2 részből kéne állnia: 1 ülepítőrészből, ami teljesen zárt, és a másik részből, ahol a téglák hézagosan vannak rakva. Az egyikből a másikba 1 csövön már gyakorlatilag tiszta víz folyik át és azt elszívja a föld.
Mi akkor még nem tudtuk, hogy eltitkolt hibák miatt bizony kártérítést kellett volna fizetnie a csere-partnerünknek. így csak nagyot nyeltünk, és Péter nekiállt a tervezésnek. Persze ez a váratlan kiadás elvitte az átíratásra félretett pénzt. Részletfizetést kellett kérnünk, amit meg is adtak, havi 1%-os kamatos kamatra, amit aztán évekig nyögtünk.
Szerencsére jött a nyár, így Péter, egyik barátjával nekiállt a munkának. Közben persze dolgoztunk is, és a szippantós autó is gyakori vendég volt nálunk, bár amit lehetett a kertbe öntöttünk ki. Még a fürdővizet is kimertük a kádból.
Őszre elkészült, 6 köbméteres lett: 2 ülepítő, 4 elszívó. és mi vettünk egy nagy lélegzetet. Máig is működhetne, ha 10-12 év múlva nem csatornáztak volna. Kötelező volt beszállni. Egyben 1 nagyobb összeg, utána évekig részlet.

'68

1968-ban hatodikos voltam, és először csúszott be a bizonyítványomba 1 négyes.
Hogy miért? Azt a ' 67-es évnél mesélem majd el.

1984

Nem túl szerencsésen kezdődött nekünk az az év.
Én GYES-en voltam a fiammal.
Előző évben vezették be hozzánk a gázt. Elvitte az összes megtakarításunkat a beugró, és nyögtük a részleteket is.
Napról napra éltünk.
És akkor február közepén kilyukadt a bojlerünk.
Zolika akkor már "nagyfiúsan", a nagy kádban fürdött.
Nem értette, miért vettük elő megint a babafürdető kádat, de nem volt más választásunk.
Gázon melegítettük a fürdővizet.
A barátaink is tudtak erről a problémánkról.
Ők fagyasztó szekrényért járták le a lábukat, mert ugye abban az időben minden hiánycikk volt-a bojler is.
Harmadnap ragyogó arccal, és egy 120 literes bojlerrel állítottak be. Mélyhűtő ugyan nem volt, de bojler az igen.
Akkor még nem volt telefonunk, és nekik azonnal dönteni kellett. Így aztán a 80 literes helyett lett 120-as. 2 nappal későbbre nekik is megígérték a 60 literes mélyhűtőt.
Tulajdonképpen boldogok voltunk, de azt nem tudtuk, miből fogjuk kifizetni. Anyósoméktól, meg anyámtól semmiképp nem akartunk kölcsönkérni, mert akkor hallgatnunk kellett volna, hogy ugye, mi megmondtuk, hogy korán jött ez a gyerek...
Így aztán Péter elindult kölcsönkérni. Ki 500; ki 200, stb... forintot tudott nélkülözni, de végül majdnem összejött a pénz. A maradékot Péter az anyjával pótoltatta ki, azzal az ürüggyel, hogy a szomszéd kért tőlünk kölcsön, mert adódott egy lehetőség, hogy vegyenek egy jégszekrényt, és ennyi hiányzik nekik, nekünk pedig nincs felesleges.

Jaj, és volt még egy aranyos sztori is azon a télen:
Rengeteg hó esett akkoriban.
Délelőtt felöltöztettem a fiamat a vízhatlan kezes-lábasába, és kimentünk az udvarra játszani. Akkor már 2 hónap híján 2 éves volt. Hóembert kezdtünk építeni. Aztán kis időre magára hagytam, mert ugye a főzés...
2 perc múlva átüvölt a szomszéd: hogy menjek ki, mert Zolika derékig süllyedt a járdáról letolt hókupacba. Mire kiértem, már vállig ért neki a hó, és a fiam rötyögött, én viszont enyhén sokkot kaptam. Ahogy kihúztam , az egyik csizmácskája bent is ragadt. De ő csak nevetett tovább.

Nehéz, de azért boldog idők voltak azok...