Azám! Televízió.
Ebben az évben lett nekünk is televíziónk. Az egész utca csudájára járt, jöttek a szomszédok, és a kombinált szobában a könyves szekrény tetejére tett Kékes tévét közösen nézték esténként.
Nekem ugyan esténként nem volt szabad sokáig nézni a műsort, de délután azért, amikor még nem jött senki a csodát nézni, ott ültünk anyámmal.
Ültem a kisszékemen, és fogtam anyukám kezét. Egyszer csak megráztam a kezét, hogy hajoljon csak oda hozzám, súgni akarok valamit.
Anyuka, anyuka ezek az emberek itt maradnak vacsorára is?
És nehezen értettem meg, hogy ugyan maradni maradnak, de a vacsorámat nem kell megosztanom senkivel...
Sokáig szolgált nálunk a Kékes televízió, aztán bekerült egy dobozba, fel a padlásra, mert nagyképernyős tévét vettek a szüleim. Aztán amikor én egyetemre kerültem 1975-ben ezt a tévét kaptam meg, és néztem még öt évig, és később is egészen addig ameddig nem vettem én is egy nagy képernyős masinát. És erre sem azért került sor, mert elromlott volna, hanem mert régi és kicsi volt. Pedig ágyból kikapcsolósra szereltem meg, mert hol volt még akkor elalvás kapcsoló...
De ez már más évek története.
Az emlék apropóján érdekes dolgokat olvastam a magyar televíziózásról.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1960. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1960. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. március 11., péntek
2011. március 9., szerda
1960 keresztmetszetben
"Puskázok"... a saját, korabeli naplómból, mert volt nekem olyan szinte mindig (még az internetes blogok előtt jóval, persze - igaz dugdostam is ...), de eleve nem irtam bele mindent, ami tán fontos is lett volna, szelektáltam; a naplómból úgy tűnik, mintha csakis érzelmi életet éltem volna, 1960-ban (is?), de hát mikor is, ha nem 17 évesen? Gondjaimról nem szerettem irni. (érdekes, most is van egy ilyen törekvésem a blogomban: hogy "csak derűs órát vegyek tudomásul" - persze, nem mindig sikerül!...
Fura módon én tényleg kikapcsolódásnak, könnyedségnek,könnyebbitésnek "használtam" a naplóm.De örömnek fogtam fel az iskolai életet is. (pl. ha egy matematika beszámolót eleengedett az of. egy szerinte jól sikerült faliújságcikk ellenében.)A kitűnő bizonyitványoknak nagyon örültem. A gimiben is, meg a konziban is - ahova hetente kétszer jártam (vonattal, a 30 km-re levő Szegedre).
Azért elkaptak kozmikus rossz hangulatok is olykor. "Este van, a csillagok a világmindenség követeiként hozzák szobámba a végtelenség, az örökkévalóság gondolatait, s ugyanakkor borzalmas érzés, a megsemmisülés rettenetessége lesz úrrá rajtam. Szédülök. Margarita Aliger, ill. Zója szavai jutnak eszembe: "Mi ez? Ma élek, s holnap nem leszek? " Igaz, hogy ez a "holnap" számomra később fog eljönni, de eljön egyszer. Nem lenni, nem élni soha. Borzasztó gondolat. A legborzasztóbb benne a "soha". Sohatöbbé. Meghal az ember, és utána nem lesz. Ha belemélyülök ebbe, úgy érzem, beleőrülök. Nem vigasztal semmi. És életem apróbb kellemetlenségei, csapásai kicsinnyé, ponttá törpülnek. Semmiségnek tűnik minden. Hisz' úgyis mindegy. Minden mindegy. --- Míg e sorokat írtam, nem mélyültem eléggé bele a gondolatba, ha azt tenném, képtelen lennék írni.
- S hogy mindezt miért írtam le, annak is oka van."
Nos, az ok? egy reménytelen rajongás egy tanár ("eszménykép"?) iránt, aki épp akkor helyettesitett, amikor irtam a fenti dekadens-pesszimista sorokat.
Aztán nyomasztottak a pályaválasztás kérdései is: szavalóversenyeken első helyezéseket értem el, tagja lettem a Kisérleti Szinpadnak, és titokban szinésznő szerettem volna lenni. (ajánlották mások is, de én titkoltam... és azt mondtam, hogy tanárnak készülök, pedig nem akartam az lenni, és lám, aztán mégis... "falra festettem..."(?)
A külsőmmel kezdtem kibékülni, nem mintha eleve lett volna önbizalmam ilyen téren, de kezdtem bókokat kapni ezirányba. Valószinű ekkor változhattam meg, a kamaszkor sutasága után. (vagy - ahogy anyukám mondta is - "a fiatalság önmagában is szép") Az "elismeréseknek" főleg azért örültem, mert komolyan foglalkoztatott a szinészség gondolata, s ahhoz elengedhetetlennek tartottam a kedvező külsőt... (is) a tehetség mellett. Hegedültem is, a zenét is választhattam volna, de egyre erősebb lett a lámpalázam hangversenyen szereplések alkalmával, ami elriasztott. (hiába mondta a tanárom anyunak,elérzékenyülve, hogy "valami megmagyarázhatatlan előadókészség van bennem"...)
Televiziót ebben az évben láttam először, egy barátnőméknél. El voltam ragadtatva "korunk csodájától".
Vágytam az igazi szerelemre.De inkább csak ábrándoztam.(Gerhard Philippre, vagy Jean Maraisra hasonlitott volna...)(amúgy rajongtam a filmekért is.)
Aztán eltelt a nyári szünet (olvasás, strand, hegedülés, kis házimunka - anyu beteg is volt - vissza-visszatérően, addig a nagynénémnél voltam, Vásárhelyen, megnéztük a szabadtérin a Hunyadi Lászlót).
Eltörtem a hegedűm! Nagyon megrázott. De meg lehetett csináltatni. Csak most gondolok rá, nem volt ebben az eltörésben valami szimbolikus-célzatos? 4.-ben már nem is jártam a konziba, halasztást kértem , az érettségi miatt- csak a gimizenekarba jártam. Lelkifurdálásom volt. A zene változatlanul sokat jelentett nekem (most is) , csak keveset gyakoroltam , mindig is! - Meg imádtam a mozit, szinházat, rádiót is (a szinészet, ó!)
Aztán a gimibál! És a táncosaim közül valaki..."Húztak" is vele az osztálytársak a termelési gyakorlaton (cukorrépaszedés és fejelés közben).
Téli szünetben sokat olvastam, moziba jártam,néha hegedültem.
Szilveszterkor ezt kivántam a következő "sorsdöntőnek" tűnő évre
1. kitűnő félévi-, évvégi-, érettségi bizonyítványok
2. sikeres egyetemi felvételi vizsga (felvétel az egyetemre)
3. kollégiumba való felvétel
4. ideális diák-élet Szegeden
Csak ennyit kérek. Ugye nem is olyan lehetetlen kívánságok? De az, hogy beteljesedjen - rajtam múlik. Ezért le is teszem a tollat, becsukom a naplót, s nekilátok a tanulásnak."
Tulajdonképpen valóra is váltak a terveim.(a 4. pont is, bár az, csak részben)
tettem is értük, hogy úgy legyen...
Gyerekszerelem
4-5 éves voltam.
Állami ovodába nem írathattak be, mert apám kisiparos volt.
Maradt a magán óvoda.
Emlékszem, nagyon büszke voltam az uzsonnás táskámra. Barna volt, valami anyaggal bevont keménypapír, és már nem tudom, milyen állatka volt rajta.
Anyu reggel bekészítette a pacsnit,vagy a parizeres zsömlét, almát,szalvétát. Kulacsom is volt, az is nyakbaakasztós, alumínium.
Viola néni először értem jött, 8 órára, azután mentünk sorba a többiekért, és csatlakozott hozzánk Gréti néni a másik 4-5 gyerekkel. Nyolcan, -tizen voltunk.Többnyire a hajókikötőben találkoztunk össze, és áthajóztunk a Margit szigetre. Borúsabb napokon a Szent István parkba mentünk, hogy eső esetén pillanatok alatt fölérjünk Viola néni lakásába. Hogy télen hogyan volt, arra már nem emlékszem, valószínűleg a lakásban voltunk, vagy kirándultunk, szánkóztunk.
Hogy az állami oviban mit csináltak, azt nem tudom.
Mi mondókákat, gyerekdalokat, népi játékokat tanultunk, pitypangból nyak,- és karláncot készítettünk, a fejünkre virágkoronát fontunk, homokoztunk..., és örökös harcban álltunk a másik ovis csoporttal. Az egyik fiú rendszeresen a fejemre szórta a homokot. Én sírtam, őt megbüntették. A 4 felnőtt nem győzött igazságot tenni közöttünk, de mindíg ugyanazon a játszótéren voltunk. A játékoknál mindkét csoport együtt játszott. És a a fiú, ha körjátékot játszottunk, mindig engem választott, én pedig mindig Benjamint.
Én, és Benjamin mindig egymás kezét fogva jártunk, egymás mellett ültünk a padon tízórai idején. És igazságosan elfeleztük az uzsonnánkat (ha a szülei tudták volna...).
Együtt homokoztunk, szóval nagyon de nagyon "szerelmesek" voltunk.
Aztán eljött az 5. születésnapom.
Mindenki eljött, kivéve Benjamint. Anyu, apu próbált felkészíteni, hogy ő, és a szülei nem fognak eljönni.
Ortodox zsidók voltak.
De én, mielőtt a tortát vágtuk föl, alig tudtam elfújni a gyertyákat, és persze azt kívántam, hogy jöjjenek el, ha később is. Persze nem jöttek, és én nem értettem, miért nem, és az a születésnap keserű lett. Egy kisszéken ülve néztem, hogy a többiek játszottak, és nagyon szomorú voltam.(Anyu mesélte 10 év múlva)
De hétfőn hozott egy dobolós macit, ami persze már nem dobolt, mert az övé volt, és rossz volt a fölhúzója, de én mégis nagyon örültem, hogy nem feledkezett meg, és hogy kicsempészte otthonról.
Sajnos szinte az összes gyerekkori fényképem elázott a csőrepedésnél, köztük az ovis csoportfelvétel is.
15 éves voltam, mikor a várban véletlenül összetalálkoztunk.
Ő ismert meg, én nem tudtam hová tenni: Lucsika? -kérdezte.-Te vagy? -aztán táncoltunk a koleszban,néhány hétig találkozgattunk is, aztán az utolsó randira magammal vittem a macit, amit 10 éven, 2 lakáscserén át megőríztem,- nem is tudom miért, hiszen sosem működött,- és visszaadtam neki.
Megértette.
Többé sosem kerestük egymást.
Hát, ez jutott eszembe 1960-ról.
Állami ovodába nem írathattak be, mert apám kisiparos volt.
Maradt a magán óvoda.
Emlékszem, nagyon büszke voltam az uzsonnás táskámra. Barna volt, valami anyaggal bevont keménypapír, és már nem tudom, milyen állatka volt rajta.
Anyu reggel bekészítette a pacsnit,vagy a parizeres zsömlét, almát,szalvétát. Kulacsom is volt, az is nyakbaakasztós, alumínium.
Viola néni először értem jött, 8 órára, azután mentünk sorba a többiekért, és csatlakozott hozzánk Gréti néni a másik 4-5 gyerekkel. Nyolcan, -tizen voltunk.Többnyire a hajókikötőben találkoztunk össze, és áthajóztunk a Margit szigetre. Borúsabb napokon a Szent István parkba mentünk, hogy eső esetén pillanatok alatt fölérjünk Viola néni lakásába. Hogy télen hogyan volt, arra már nem emlékszem, valószínűleg a lakásban voltunk, vagy kirándultunk, szánkóztunk.
Hogy az állami oviban mit csináltak, azt nem tudom.
Mi mondókákat, gyerekdalokat, népi játékokat tanultunk, pitypangból nyak,- és karláncot készítettünk, a fejünkre virágkoronát fontunk, homokoztunk..., és örökös harcban álltunk a másik ovis csoporttal. Az egyik fiú rendszeresen a fejemre szórta a homokot. Én sírtam, őt megbüntették. A 4 felnőtt nem győzött igazságot tenni közöttünk, de mindíg ugyanazon a játszótéren voltunk. A játékoknál mindkét csoport együtt játszott. És a a fiú, ha körjátékot játszottunk, mindig engem választott, én pedig mindig Benjamint.
Én, és Benjamin mindig egymás kezét fogva jártunk, egymás mellett ültünk a padon tízórai idején. És igazságosan elfeleztük az uzsonnánkat (ha a szülei tudták volna...).
Együtt homokoztunk, szóval nagyon de nagyon "szerelmesek" voltunk.
Aztán eljött az 5. születésnapom.
Mindenki eljött, kivéve Benjamint. Anyu, apu próbált felkészíteni, hogy ő, és a szülei nem fognak eljönni.
Ortodox zsidók voltak.
De én, mielőtt a tortát vágtuk föl, alig tudtam elfújni a gyertyákat, és persze azt kívántam, hogy jöjjenek el, ha később is. Persze nem jöttek, és én nem értettem, miért nem, és az a születésnap keserű lett. Egy kisszéken ülve néztem, hogy a többiek játszottak, és nagyon szomorú voltam.(Anyu mesélte 10 év múlva)
De hétfőn hozott egy dobolós macit, ami persze már nem dobolt, mert az övé volt, és rossz volt a fölhúzója, de én mégis nagyon örültem, hogy nem feledkezett meg, és hogy kicsempészte otthonról.
Sajnos szinte az összes gyerekkori fényképem elázott a csőrepedésnél, köztük az ovis csoportfelvétel is.
15 éves voltam, mikor a várban véletlenül összetalálkoztunk.
Ő ismert meg, én nem tudtam hová tenni: Lucsika? -kérdezte.-Te vagy? -aztán táncoltunk a koleszban,néhány hétig találkozgattunk is, aztán az utolsó randira magammal vittem a macit, amit 10 éven, 2 lakáscserén át megőríztem,- nem is tudom miért, hiszen sosem működött,- és visszaadtam neki.
Megértette.
Többé sosem kerestük egymást.
Hát, ez jutott eszembe 1960-ról.
2011. március 8., kedd
Kutyafuttában
A cím kicsit félrevezető, mert most nem a szokásos, hanem a szó szoros értelmében kell érteni, vagyis a kutya futott. Hogy aztán mi történt...!
Négyéves voltam akkor, kicsi és vékony (annyira, hogy két év múlva majd nem is vesznek föl az iskolába, mert még nem értem el a 20 kilót). Tél volt, és anyu húzott a szánkón, az úttest közepén, kifele az utcából. Nyugodtan tehette, mert zsákutcában laktunk, ha havonta egy autó bejött, napokig beszéltünk róla. A sarki házban élt egy hatalmas farkaskutya, a Szultán. Mai eszemmel tudom, hogy egy németjuhász volt, akkor azonban a félelmetes farkast jelentette számomra. Az utca végében beépítetlen, szabad, füves terület volt, Szultán valószínűleg ott kószált éppen szabadon, amikor észrevette a sikló szánkót. Bizonyára játszani akart vagy éppen szánkózni, mert egy iramodással utánunk vetette magát és fölkapaszkodott mögém. Ezzel a lendülettel azonban egyből le is rántott a szánkóról, csak arra emlékszem, hogy fekszem a földön és magam fölött, egy - valószínűleg meglepett - farkast látok. Nem bántott, mégis a jelenet, a védtelenség szívszorítása most is bennem él. Mindez olyan pillanatok alatt és teljesen zajtalanul játszódott le, hogy anyu csak arra figyelt föl, egyszerre milyen könnyű lett a szánkó. Hogyan történt tovább, volt-e riadalom, voltak-e ott mások is, arra nem emlékszem, csak a kutyára, ahogy áll fölöttem.
Nagyon mély lelki sérülést nem okozott, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ma is még inkább átmegyek az utca (vagy a sétapartner) túloldalára, ha bármilyen kutyát látok közeledni, és kezem-lábam remegett még órákig az elmúlt szilveszterkor, amikor úgy kellett végigmenni egy hosszú úton, hogy nem volt túloldala, és minden kerítés mögött acsargott egy kutya. A sarki házban élő családnak azóta is folyamatosan van egy mindenkori németjuhásza, én pedig azóta se ülök szánkóra a mi utcánkban.
Nem, itt nem kutya jön :)
Négyéves voltam akkor, kicsi és vékony (annyira, hogy két év múlva majd nem is vesznek föl az iskolába, mert még nem értem el a 20 kilót). Tél volt, és anyu húzott a szánkón, az úttest közepén, kifele az utcából. Nyugodtan tehette, mert zsákutcában laktunk, ha havonta egy autó bejött, napokig beszéltünk róla. A sarki házban élt egy hatalmas farkaskutya, a Szultán. Mai eszemmel tudom, hogy egy németjuhász volt, akkor azonban a félelmetes farkast jelentette számomra. Az utca végében beépítetlen, szabad, füves terület volt, Szultán valószínűleg ott kószált éppen szabadon, amikor észrevette a sikló szánkót. Bizonyára játszani akart vagy éppen szánkózni, mert egy iramodással utánunk vetette magát és fölkapaszkodott mögém. Ezzel a lendülettel azonban egyből le is rántott a szánkóról, csak arra emlékszem, hogy fekszem a földön és magam fölött, egy - valószínűleg meglepett - farkast látok. Nem bántott, mégis a jelenet, a védtelenség szívszorítása most is bennem él. Mindez olyan pillanatok alatt és teljesen zajtalanul játszódott le, hogy anyu csak arra figyelt föl, egyszerre milyen könnyű lett a szánkó. Hogyan történt tovább, volt-e riadalom, voltak-e ott mások is, arra nem emlékszem, csak a kutyára, ahogy áll fölöttem.
Nagyon mély lelki sérülést nem okozott, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ma is még inkább átmegyek az utca (vagy a sétapartner) túloldalára, ha bármilyen kutyát látok közeledni, és kezem-lábam remegett még órákig az elmúlt szilveszterkor, amikor úgy kellett végigmenni egy hosszú úton, hogy nem volt túloldala, és minden kerítés mögött acsargott egy kutya. A sarki házban élő családnak azóta is folyamatosan van egy mindenkori németjuhásza, én pedig azóta se ülök szánkóra a mi utcánkban.
2011. március 7., hétfő
Kisgyerek, kis gond...
Ez egy furcsa helyzet, bezzeg az 1920-as évekről rengeteg és mindenféle családi mese-rege, fotó és egyebek jutottak eszembe, de 1960-ról bizony szinte semmi komoly, semmi felnőttes, semmi mesélnivaló történetem nincs.
Azért sejtem én, miként teltek a napjaim a Zengő alján. Mert 59 decemberében beköltöztünk - én apám nyakában léptem át a küszöböt, úgy, hogy előtte kint az én nyakamba, fejemre meg hó hullott a naaagy és szívemnek oly kedves fenyőről - nos, költöztünk hát, s oda mentünk lakni, ahol az én csodaszép, törökszegfűs, mandulavirágos, boldogságos gyerekkoromat éltem le aztán, 4-től majd' 16 éves koromig. (Közben voltak persze kisebb megszakítások, de az Otthon az mégiscsak ott volt, az Iskola utcában, a templom és a temető között.)
Különös csavar a sorstól, anyukám ebben a faluban született, előttem pont 20 évvel, és azt a szolgálati lakást, amibe Apa került körzeti orvosként, anyai nagypapám építtette évtizedekkel előbb. Nagy ház volt, nagy gyümölcsös, sok-sok munka és nehéz idők. De nekem, négyévesnek, maga a Paradicsom. Arany életem volt, meg egy kicsit "csináltam" is magamnak. Reggeli után, miután végignéztem, mi van kint az udvaron, a kertlépcsők téglái közt van-e új bogár, rovar, érik-e már a málna és könnyű-e még a körtefát megmászni, portyára indultam, szépen mondva szomszédolni. Mit csinál Rozika néni, Sándor bácsiéknál mi újság, Mariska nénihez is beugrottam egy kis tereferére, megnéztem, Pista bácsiékhoz megérkezett-e a városi unoka, felébredtek-e Diniék végre, és, hmm, ami a legeslegfontosabb volt: meg kellett tudakoljam, mi is fő a fazekakban. Hogy tudjam, déltájban kit keressek fel előbb, kinél lesz fogamra való a leves, kinél netán palacsinta sül majd, vagy egyéb finomság. Nem mintha éheztettek volna, sőt, de a szomszédban kunyerált másféle íz, másféle étel jobban tetszhetett. Annyira, hogy talán épp 1960-ban egy szép napon a rendelőbe betoppant anyu régi gyerekkori pajtása, iskolatársa, és jól le is teremtette szegényt, mondván, az már mégiscsak szégyen, hogy sosem főz levest a családnak, milyen dolog ez, még leveses tányér sincs a háznál! Ejnye-bejnye.
Szó szót követett, s nagy nevetések közben kiderült persze, én épp csak szerettem volna valamelyik szomszédnál egy kis finom levest kérni, s hogy súlya, nyomatéka legyen, elmeséltem, hogy nálunk sosincs leves, sőt nekünk még mélytányérunk sincs.... A faluban, - aki tudja, tudja, hogy megy ez - nem kellett sok idő, hogy mindenki megtudja ezt a konyhaszekrényünk tartalmára vonatkozó hamis információt. :)
Hát ilyen kislány voltam én, és mindig kócos-copfos, mindig piszkos köténykés, (hála Panni néninek, napjában többször is cserélte rajtam), zoknimban bogánccsal, a térdeimen a sok horzsolás sosem szűnt meg (magam láttam el a sebeimet, egyedül, tényleg, ahogy Apától láttam), naphosszat a kertben, futkározva ház melletti réten, kamillavirág és pipacs, katicabogár és szöcskék, tücskök közt, rég volt, szép volt. Ennél már csak az este volt a szebb, kint az estike illatú udvaron a csillagnézés-keresés, a Cassiopeia volt a kedvencem. A mesehősök közül meg a furfangos Odüsszeusz. Mert volt mese is, mindig, minden estére jutott fejből, sosem könyvből mondott mese. (Sajnos már nem lett rá idő, hogy leíródjanak, örökül maradva az unokáknak. De ez már nem 1960 története ...)
Azért sejtem én, miként teltek a napjaim a Zengő alján. Mert 59 decemberében beköltöztünk - én apám nyakában léptem át a küszöböt, úgy, hogy előtte kint az én nyakamba, fejemre meg hó hullott a naaagy és szívemnek oly kedves fenyőről - nos, költöztünk hát, s oda mentünk lakni, ahol az én csodaszép, törökszegfűs, mandulavirágos, boldogságos gyerekkoromat éltem le aztán, 4-től majd' 16 éves koromig. (Közben voltak persze kisebb megszakítások, de az Otthon az mégiscsak ott volt, az Iskola utcában, a templom és a temető között.)
Különös csavar a sorstól, anyukám ebben a faluban született, előttem pont 20 évvel, és azt a szolgálati lakást, amibe Apa került körzeti orvosként, anyai nagypapám építtette évtizedekkel előbb. Nagy ház volt, nagy gyümölcsös, sok-sok munka és nehéz idők. De nekem, négyévesnek, maga a Paradicsom. Arany életem volt, meg egy kicsit "csináltam" is magamnak. Reggeli után, miután végignéztem, mi van kint az udvaron, a kertlépcsők téglái közt van-e új bogár, rovar, érik-e már a málna és könnyű-e még a körtefát megmászni, portyára indultam, szépen mondva szomszédolni. Mit csinál Rozika néni, Sándor bácsiéknál mi újság, Mariska nénihez is beugrottam egy kis tereferére, megnéztem, Pista bácsiékhoz megérkezett-e a városi unoka, felébredtek-e Diniék végre, és, hmm, ami a legeslegfontosabb volt: meg kellett tudakoljam, mi is fő a fazekakban. Hogy tudjam, déltájban kit keressek fel előbb, kinél lesz fogamra való a leves, kinél netán palacsinta sül majd, vagy egyéb finomság. Nem mintha éheztettek volna, sőt, de a szomszédban kunyerált másféle íz, másféle étel jobban tetszhetett. Annyira, hogy talán épp 1960-ban egy szép napon a rendelőbe betoppant anyu régi gyerekkori pajtása, iskolatársa, és jól le is teremtette szegényt, mondván, az már mégiscsak szégyen, hogy sosem főz levest a családnak, milyen dolog ez, még leveses tányér sincs a háznál! Ejnye-bejnye.
Szó szót követett, s nagy nevetések közben kiderült persze, én épp csak szerettem volna valamelyik szomszédnál egy kis finom levest kérni, s hogy súlya, nyomatéka legyen, elmeséltem, hogy nálunk sosincs leves, sőt nekünk még mélytányérunk sincs.... A faluban, - aki tudja, tudja, hogy megy ez - nem kellett sok idő, hogy mindenki megtudja ezt a konyhaszekrényünk tartalmára vonatkozó hamis információt. :)
Hát ilyen kislány voltam én, és mindig kócos-copfos, mindig piszkos köténykés, (hála Panni néninek, napjában többször is cserélte rajtam), zoknimban bogánccsal, a térdeimen a sok horzsolás sosem szűnt meg (magam láttam el a sebeimet, egyedül, tényleg, ahogy Apától láttam), naphosszat a kertben, futkározva ház melletti réten, kamillavirág és pipacs, katicabogár és szöcskék, tücskök közt, rég volt, szép volt. Ennél már csak az este volt a szebb, kint az estike illatú udvaron a csillagnézés-keresés, a Cassiopeia volt a kedvencem. A mesehősök közül meg a furfangos Odüsszeusz. Mert volt mese is, mindig, minden estére jutott fejből, sosem könyvből mondott mese. (Sajnos már nem lett rá idő, hogy leíródjanak, örökül maradva az unokáknak. De ez már nem 1960 története ...)
2011. március 6., vasárnap
Volt jó is, volt rossz is
Ha Mick nem említi, eszembe sem jut Parádsasvár, és egész biztos, hogy kihagyom ennek az évnek a történetéből. Pedig nagy élmény volt: életemben először jutottam el igazi, nagy hegyek közé. Akkoriban SZOT-gyermeküdülő működött a soktornyú Károlyi-kastélyban (most luxushotel...), gondolom, nyáron is. Én mindenesetre egy télvégi turnusban töltöttem ott három hetet: február közepétől március valahanyadikáig, a pontos dátumokat már nem tudom. Délelőtt tanultunk - vinni kellett a tankönyveket meg az egyéb iskolai felszerelést -, mindenféle óránk volt, csak orosz nem. Voltunk vagy húszan hatodikosok, Feri bácsi volt az "osztályfőnökünk". Az "osztálytársak" közül emlékszem egy Nelli nevű lányra, egy Ildikóra és egy Ágira. Meg Piroskára, Miskolcról. Ő nem osztálytárs volt, már nyolcadikba járt, viszont néhány napig egymás mellett feküdtünk a betegszobában, és a két ágy közé beügyeskedett rajztáblán színházasdit játszottunk a színes ceruzákkal. Meg nem tudom mondani, milyen nyavalya kapott el, lázas lettem, a hideg rázott, így aztán jól lemaradtam a kékestetői kirándulásról. Viszont voltam az üveghutában, megkóstoltam a csevicét (és undorítónak találtam), a kastély körüli óriási parkban pedig begyűjtöttem egy csokornyi fenyőmagoncot (vizes zsebkendőbe csavarba rejtegettem őket az éjjeliszekrényben, persze tönkrementek, mire hazaértem velük).
Amire még nagyon pontosan emlékszem: amikor odaérkeztünk, lemázsáltak bennünket, 25 kiló 40 deka volt a súlyom. Hazautazás előtt pontosan 24 és fél kiló. Ennyit az akkori méreteimről...
Aztán eljött a tavasz, elvirágoztak, majd kizöldültek a fák - én meg gyakorlatilag kiköltöztem a feketecseresznyefa alá. Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, csak azt tudom, hogy az én imádott nagyapám egyre többször mondogatta, hogy el kell tüntetni a könyveket meg a régi papírokat, égessünk el mindent, mert ha házkutatáskor megtalálják azokat, mindannyiunkat börtönbe csuknak. Vagy csak ült szótlanul, valahova a távolba meredve, én meg úgy éreztem, azt sem tudja, ki vagyok. Nézett rám, mint valami vadidegenre.
A cseresznyefa menedék volt ugyan, de igazából nem mentett meg semmitől. Nagypapa egyre többször akart menni, ki tudja, hová, csak menni. Anyám és Nagymama állandóan küzdöttek vele, hogy valahogy lebeszéljék, visszatartsák. Aztán egy éjszaka átmászott a kerítésen, és nekiindult. Elesett és annyira összetörte magát, hogy kórházba vitték. Rendőrök ébresztettek bennünket hajnalban a hírrel.
Az iskolában aznap volt az osztályvizsga. Nóra néni felszólított, én meg, hiába akartam, egyetlen szót sem tudtam kipréselni magamból. Aztán kitört belőlem a zokogás.
Június 18-án reggel halt meg, az évzárónk napján. Anyám sötét szoknyában, fehér blúzban jött - Nagymama nem engedte feketébe öltözni. Ma meg holnap még ne legyél feketében, mondta. Ma a gyereknek van ünnepe, holnap meg neked van a születésnapod.
2011. március 4., péntek
Az év, melyben a rivalda fénye megcsapott
1960 első felében hatodikos voltam és valamikor farsang idején az iskolai rendezvényen az osztályunk is szerepelt, mindenekelőtt előadtuk a Hófehérkét énekkel-szöveggel, tokkal-vonóval. Zsike néni, az énektanárnő rengeteget kínlódott velünk, míg betanította a dalokat és amikor már nagyon szorított az idő, egy délután még a lakására is elvitt gyakorolni néhányunkat. Bár mindig is szerettem énekelni, de ezeken a próbákon valahogy nehezemre esett kiereszteni a hangomat, zavart a nyilvánosság, a helyzet különbözött az otthoni danászástól, meg az énekkarban való énekléstől is. Ja, hogy mi voltam a darabban? Hát kérem, lányiskolában egy ilyen lakli mi lehetett volna más: a királyfit játsztam nagy mérsékelt átéléssel. :-)
Hófehérkének és a királyfinak is volt szép lassú, lírai dala, amit elég nehezen oldottunk meg. K. Bori, a címszereplő még csak-csak, ő egyébként is amolyan tűzrőlpattant, firgő-forgó, magát illegető, élénk leányzó volt, tudott "színészkedni" civilben is, de én eléggé szenvedtem. A jelmezeinket kölcsönzőből hozták, az én ruhám valami kékes árnyalatú fényes anyagból készült, ugyanilyen volt a kalapom is. Akkor még félhosszú frizurát hordtam, (csak a következő évben vágattam rövidre, amikor Audrey Hepburn-ös frufrut akartam), de megnyugtattak, hogy a középkorban is olyan volt a fiúk hajviselete (ezek szerint a Hófehérke a középkorban játszódik? na mindegy). Hófehérke a jól ismert fehér ruhát, fekete mellénykét kapta, sőt gyöngyös pártája is volt, de nem irigyeltem tőle, szerettem fiú lenni, csak szerelmes pillantásokat nem tudtam vetni Borira, mint ahogy egy királyfitól elvárták volna. Egyébként is két háznyira laktunk egymástól, rendszerint együtt mentünk haza és ha némely napokon kicsit elcsavarogtunk, azért is együtt vittük el a balhét, úgyhogy csak röhögtünk azon, hogy szerelmespárt kell játszanunk. A törpéknek mindenük volt, még csákányuk és lámpájuk is, valamint voltak még balettruhás nem tudom kik, tán tündérek, akik időnként táncot lejtettek.
Hófehérkének és a királyfinak is volt szép lassú, lírai dala, amit elég nehezen oldottunk meg. K. Bori, a címszereplő még csak-csak, ő egyébként is amolyan tűzrőlpattant, firgő-forgó, magát illegető, élénk leányzó volt, tudott "színészkedni" civilben is, de én eléggé szenvedtem. A jelmezeinket kölcsönzőből hozták, az én ruhám valami kékes árnyalatú fényes anyagból készült, ugyanilyen volt a kalapom is. Akkor még félhosszú frizurát hordtam, (csak a következő évben vágattam rövidre, amikor Audrey Hepburn-ös frufrut akartam), de megnyugtattak, hogy a középkorban is olyan volt a fiúk hajviselete (ezek szerint a Hófehérke a középkorban játszódik? na mindegy). Hófehérke a jól ismert fehér ruhát, fekete mellénykét kapta, sőt gyöngyös pártája is volt, de nem irigyeltem tőle, szerettem fiú lenni, csak szerelmes pillantásokat nem tudtam vetni Borira, mint ahogy egy királyfitól elvárták volna. Egyébként is két háznyira laktunk egymástól, rendszerint együtt mentünk haza és ha némely napokon kicsit elcsavarogtunk, azért is együtt vittük el a balhét, úgyhogy csak röhögtünk azon, hogy szerelmespárt kell játszanunk. A törpéknek mindenük volt, még csákányuk és lámpájuk is, valamint voltak még balettruhás nem tudom kik, tán tündérek, akik időnként táncot lejtettek.
Majd pedig mikor túlestünk a hófehérkézésen, előadtunk még valami néptáncos számot is, ennek részleteire már egyáltalán nem emlékszem, például azt sem tudom, Pici barátnőm mit játszott benne, mert annak valami oka lehetett, hogy egyedül rajta volt zakó, sőt ahogy látom, csizma is. Az biztos, hogy én abban a műsorszámban is legényt domborítottam, ami természetes volt, mert úgyse találtunk volna hozzám illő párt.
Íme bizonyságul a képek, melyek már a műsorszámok után készültek. Jól látszik, hogy ki voltunk rúzsozva, valamint, hogy nagyon vígan voltunk.
Gyermekévek a nagyinál...
Akkoriban a nagymamánál laktam, a szüleimet csak kéthetente hétvégén láttam…
A nagyi háza… egy pici egyszobás házikó… egy hatalmas telken állt, ami kertészetként működött… mindez Budán, a Budenz út 5. szám alatt… most három társasház áll a helyén, és még így is jókora darab maradt a telekből kertnek… pár évvel a nagyi halála előtt (†1969) kisajátították, és elkezdtek építkezni rá (egy fillért nem kapott érte)…
Ma ez a környék kiemelt „úri negyed”… 1960-ban viszont onnan pár háznyira már kezdődött a kiserdő… ahol rengeteget kóboroltam, játszottam…
A telken volt minden… üvegház, gyümölcsfák (alma, körte, meggy, dió), hatalmas málnás a kert végében, veteményes babbal, borsóval, krumplival, epreskert… és a ház másik oldalán volt virág is… szegfű, rózsa, tulipán, kardvirág…
Mivel a nagyinak nem volt nyugdíja… bár hosszú évekig dolgozott szakácsnőként… ebből a kertből tartott el kettőnket… árulta a Budagyöngyén működő piacon a portékát, ami éppen megtermett a kertben…
Engem is sokszor befogott segíteni az ültetéseknél, kapálásnál, gyomlálásnál… pedig alig voltam 5 éves…
Ha nem kellett segítenem, akkor a kiserdőben lehetett rám találni… ott játszottam… versenyeztettem a csigákat, a szarvasbogarakat, a hangyavárat átalakítottam erődítménnyé, toronnyal, vizesárokkal… építettem lombsátrat, kunyhót, amit be is rendeztem néhány otthonról elcsent edénnyel, kissámlival…
És persze mindezt nyáron egy szál fekete klottgatyában, mezítláb… télen mackóruhában, durábel bakancsban…
Ha éhes voltam, csak hazaszaladtam, kaptam egy szelet cukros-zsíros kenyeret, aztán futás játszani tovább…
A nagyi sokszor vitt el színházba... gyerekfejjel láttam Sárdy Jánossal a János vitézt, Honthy Hannával a csárdáskirálynőt... emlékszem még néhány címre: Diótörő, Péter és a farkas, Münchausen báró kalandjai...
Esténként minden ugyanúgy zajlott…
A nagyi lefürdetett a lavórban… aztán vacsora…
A nagyinak nem volt TV-je soha... és egyébként is, amikor nála laktam, alig volt még néhány embernek TV-je az országban...
Viszont volt egy nagy rádiója... hatalmas fadoboz, elefántcsont színű gombokkal, maroknyi hangerőszabályzó görgővel és keresővel, világító adó-skálával... és hatalmas, zöld fényű „varázsszemmel”...
Esténként ezt a rádiót hallgattuk... az esti mese és a Szabó család kötelező program volt... de ami a legjobban megfogott, azok a színházi közvetítések voltak... szinte minden héten volt ilyen...
Feküdtünk az ágyon, csak egy kis éjjeli lámpa világított... na meg a rádió fényei...
Feküdtem, elbűvölten néztem a varázsszemet... és hallgattam a közvetítést...
Ami érdekesen zajlott... szinte mint a sportközvetítéseknél... hallottam a színészek hangját, hallottam, ahogy lépkedtek a színpadon... és amikor éppen nem volt dialógus, akkor egy suttogó női hang konferálta, mi történik a színpadon...
- Mari bejön, és letesz egy pohár vizet az asztalra...
- József idegesen leveszi a szemüvegét, és megtörli...
Aztán megint a színészek hangja, ahogy folytatódott a darab... így, végig, konferálva... és megpróbáltam a jeleneteket magam elé képzelni...
Szóval így éldegéltünk 1960-ban…
Ne ijedjetek meg, de kb. így néztem ki 1960-ban, a hatodikkal végezve, a hetedikbe lépve. Még arra is emlékszem, hogy ez a pulóver fehér volt és nyakán kék a csík, kék színű kis csokor a szív fölé hímezve... Akkoriban sokáig kellett a ruháinkra vigyázni, nem volt nagy választék és így csábítás sem... A képet fényképész csinálta műhelyében, nálunk még elképzelhetetlen luxus volt a házi fényképezőgép. Etelka néninek így még sok munkája akadt, hetekig kellett várni a gondosan retusált fényképekre.
Ötödikes koromtól rengeteget rajzoltam, miután "felfedezett" (magam előtt is) rajztanárnőnk, Tóth Emma, és hetenként egy délutánt a rajzszakkörben töltöttem. Kiállításokra is vitt bennünket a környező városokba, a vásárhelyi Őszi Tárlat pl. nem maradhatott ki a programból. Hihetetlen formáló ereje volt ennek az időszaknak: azóta is imádok kiállításokra, múzeumokba járni, szinte olyan áhítattal, mint mások a templomba... Mindig nagy várakozással a mások munkája iránt, mely mindig ihletadó, felvillanyozó, és olyankor legszívesebben azonnal nekiülnék!
A hatodikban még a magyar-tanárnőnk, Bódai Eszter volt rám nagy hatással: ő is "felfedezett" magának és egyúttal velem is nagyon megszerettette az irodalmat! (pl. megírtam versben (!) Vörösmarty "Szép Ilonká"-jának folytatását!) Voltam prózamondó versenyen (a versmondáshoz nem volt tehetségem: nem szerettem nyíltan átadni magam az emócióknak már akkor sem!) és nyertem is járási szinten: ötödikben Móricz "Hét krajcár"-jával, hatodikban meg Szabó Magda: "Mécses helyett"-jével... Akkoriban nagyon jó volt még a memóriám: pl. Bódai tanárnő egyszuszra felmondatta velem a Toldy 12 énekét! Nem tudom, hogy bírták a többiek!
A hatodik után nagy változás történt : iskolás éveimben először, csupa lány osztályba kerültem, hatedik-nyolcadikban megszűnt a "koedukáció", összevontak bennünket az addig is lány-osztállyal. Megvallom, nem nagyon szerettem ezt a kamaszlányos, fülledt, állandóan felvillanyozott hangulatot, mihelyt egy fiú tekintete vetődött ránk. A vegyesben, emberközelben, demisztifikálódott a másik nem, így egészségesebb volt a hangulat. Osztályfőnökünk, szegény, ötvenen túl és haláláig egyedül, egy hajdani plátói nagy szerelem gyászával, megkapta az utasítást, hogy "szexuális felvilágosítást" tartson nekünk... Nyilvávaló volt, hogy ezen a téren ő se tud nálunk sokkal többet, sőt, egyeseknél jóval kevesebbet... Együttérzéssel szenvedtük végig vele az osztályfőnöki órát, miközben szibillai intelmeit próbáltuk megfejteni...
Egy hideglelős esztendő
„Az 1960. június 21-én elfogadott MSZMP KB PB határozat a belső reakció elleni harc fő irányát a nemzeti kommunista és horthysta szervezetek mellett a klerikális erőkben jelölte meg. A határozat végrehajtásaként 1960 őszén és 1961 elején nagyszabású rendőrségi akcióra került sor, amely során mintegy 300 egyházi személyt vettek őrizetbe” – idézem Balogh Margit munkájából.
Mivel magam 1958-tól a régóta illegalitásba kényszerített Regnum Marianum tagja voltam, megfigyeltek minket.
Legkisebb húgom 1958-ban született. 1960-ban tehát heten voltunk testvérek (orgonasípok). Magam ebben az évben kezdtem el a nyolcadik általánost. Bátyám ekkor harmadéves volt a Piarista Gimnáziumban. Apánk már korábban súlyos keringési elégtelenséggel küszködött. Amennyire tőlem telt, vidám kis fickó voltam, de mert hittanra be voltam íratva, valamiféle távolságot tartottak tőlem azok, akik féltek, tudja Isten, mitől. Legvalószínűbb, hogy a párttól és aktivistáitól. Sok vagány zuglói srác között próbálkoztam a tudományok magamba szívásával. Útközben az iskola felé sokszor dudorásztam kedvenc slágereim valamelyikét, pl. az „Oh, Bernadine”-t [Pat Boone], pl. az általam is nagyon kedvelt „Marina”-t [Rocco Granata]. Abban az évben tanultuk a magyar irodalom egyik legszebb versét, a Nem tudhatom c.-t. És mivel a Fűrész utca járdája macskaköves volt, kiválasztottam egyet, melyre ráléptem, hogy „aznap ne feleljek én”. Nem mindenki örült ennek a versnek. F. tanár úr egymásután feleltette a delikvenseket. A kölkök felálltak: Nem tudhatom, és beleröhögtek öreg tanárunk arcába. No őt se kellett félteni: Ha nem tudhatjátok, most megtanulhatjátok. Olvasni tudtok, menjünk csak sorban. Mindenki egy mondatot olvas a versből. Az óra végére az egész osztály fújta a verset. Többé senki sem mondhatta, hogy nem tudhatom.
Emlékezem szerint 1960 nyarán úttörőtáborban is voltam, noha nem voltam úttörő. A szervező tanárunk azt mondta: ne foglalkozzunk vele, kit érdekel az, úgyszólván ingyen mehet a gyerek (azaz én), s mivel heten vannak testvérek, már csak a szociális meggondolások miatt se hagyjuk ki a kínálkozó lehetőséget. Nem hagytuk ki. A balatonboglári kikötő mellett a parton táboroztunk, persze téglaépületekben, sokféle gyerekműsort, játékot szerveztek nekünk. Egyszer abban a kitüntetésben részesültem, hogy felhúzhattam a tábor trikolorját az árbocra (ha tudták volna, hogy osztályellenségnek kellene titulálniuk, legalább rutinból).
1960-ban eldőlt, hogy miként bátyám, én is a piarista gimibe jelentkezem. Akartam is ezt a komoly sulit, mert láttam, hogy értelmes erőfeszítésekkel jár az odatartozás. Én meg fel akartam készülni az életre, méghozzá úgy, hogy felvérteződjek a legalapvetőbb tudományokkal. Akkori ofő.-nőm egy tiszt felesége volt. Belesápadt abba, hogy az oroszlánbarlangba készülök. Nem merte kimondani az osztály előtt a tanintézmény nevét, ahova igyekeztem. Csupán annyit nyögött ki: Még mindig „abba a bizonyos gimnáziumba” akarsz jelentkezni?
Én meg abba a bizonyosba akartam.
Tanított a Telepes u.-i iskolában néhány szétszóratásban lévő apáca is. Ezek egyike, K.M. egy alkalommal kiállított a sorból a lépcsőházban az osztály levonulásakor. Ide figyelj, Miklós, itt járt két detektív az igazgatónál. Akaratlanul is fültanúja voltam annak, hogy irántad érdeklődtek. Ha tehát van otthon olyasvalami, ami terhelő lehet rátok nézve (tiltott vallásos tartalmú gépelmény, tudom is én, mi), akkor most, ha hazamentél, égesd el azonnal, mert nem lehet kizárni, hogy házkutatást fognak tartani nálatok.
Nem voltam feldobva ettől a hírtől, melynek hullámai aztán lassan elcsendesedtek, mert nem jöttek utánam a kopók. Megállapodtak hittanárunk személyénél (H.F. r.k. pap), akit később csakugyan lecsuktak majd 1970-ben, államellenes szervezkedés koholt vádjával, meg a hatalom elleni izgatással, amiből persze egyetlen szó sem volt igaz. (Az RM papjai azt mondták, a politika nem ér annyit, hogy vásárra vigyék a bőrüket, de Isten ügye igen. Azért bármire készek.)
Sajnos számomra az év szomorúan fejeződött be. Apánk ágynak esett, és december 18-án – 49 éves korában – elhunyt. 21-én temették, temettük.
Mit mondjak, szomorú karácsony elé nézett anyánk hét gyermekével.
Az idősödő ember egyes dolgokra nagyon emlékszik. Pl. arra, hogy dec. 18-án anyám apánk kedvenc ételét készítette: göngyölt marha volt makarónival. Aznap este átjött nagybátyánk, valamennyiünk keresztapja, és együtt énekelgettünk karácsonyi nótákat oldott hangulatban.
A vendég távozása után apánk rosszul lett. Bátyám akkor jött meg egy énekkari próbáról. Még találkoztak. Hamarosan agyvérzést kapott. Immár harmadszor, mely végzetesnek bizonyult. Nem is folytatom tovább. Öcsénk nem is volt otthon, Parádsasvárra vitték iskolaidőben. Voltak akkor is erdei iskolafélék.
Mindegy is már. Régen volt, 51 éve.
Apánk idén lenne 100 éves.
Mivel magam 1958-tól a régóta illegalitásba kényszerített Regnum Marianum tagja voltam, megfigyeltek minket.
Legkisebb húgom 1958-ban született. 1960-ban tehát heten voltunk testvérek (orgonasípok). Magam ebben az évben kezdtem el a nyolcadik általánost. Bátyám ekkor harmadéves volt a Piarista Gimnáziumban. Apánk már korábban súlyos keringési elégtelenséggel küszködött. Amennyire tőlem telt, vidám kis fickó voltam, de mert hittanra be voltam íratva, valamiféle távolságot tartottak tőlem azok, akik féltek, tudja Isten, mitől. Legvalószínűbb, hogy a párttól és aktivistáitól. Sok vagány zuglói srác között próbálkoztam a tudományok magamba szívásával. Útközben az iskola felé sokszor dudorásztam kedvenc slágereim valamelyikét, pl. az „Oh, Bernadine”-t [Pat Boone], pl. az általam is nagyon kedvelt „Marina”-t [Rocco Granata]. Abban az évben tanultuk a magyar irodalom egyik legszebb versét, a Nem tudhatom c.-t. És mivel a Fűrész utca járdája macskaköves volt, kiválasztottam egyet, melyre ráléptem, hogy „aznap ne feleljek én”. Nem mindenki örült ennek a versnek. F. tanár úr egymásután feleltette a delikvenseket. A kölkök felálltak: Nem tudhatom, és beleröhögtek öreg tanárunk arcába. No őt se kellett félteni: Ha nem tudhatjátok, most megtanulhatjátok. Olvasni tudtok, menjünk csak sorban. Mindenki egy mondatot olvas a versből. Az óra végére az egész osztály fújta a verset. Többé senki sem mondhatta, hogy nem tudhatom.
Emlékezem szerint 1960 nyarán úttörőtáborban is voltam, noha nem voltam úttörő. A szervező tanárunk azt mondta: ne foglalkozzunk vele, kit érdekel az, úgyszólván ingyen mehet a gyerek (azaz én), s mivel heten vannak testvérek, már csak a szociális meggondolások miatt se hagyjuk ki a kínálkozó lehetőséget. Nem hagytuk ki. A balatonboglári kikötő mellett a parton táboroztunk, persze téglaépületekben, sokféle gyerekműsort, játékot szerveztek nekünk. Egyszer abban a kitüntetésben részesültem, hogy felhúzhattam a tábor trikolorját az árbocra (ha tudták volna, hogy osztályellenségnek kellene titulálniuk, legalább rutinból).
1960-ban eldőlt, hogy miként bátyám, én is a piarista gimibe jelentkezem. Akartam is ezt a komoly sulit, mert láttam, hogy értelmes erőfeszítésekkel jár az odatartozás. Én meg fel akartam készülni az életre, méghozzá úgy, hogy felvérteződjek a legalapvetőbb tudományokkal. Akkori ofő.-nőm egy tiszt felesége volt. Belesápadt abba, hogy az oroszlánbarlangba készülök. Nem merte kimondani az osztály előtt a tanintézmény nevét, ahova igyekeztem. Csupán annyit nyögött ki: Még mindig „abba a bizonyos gimnáziumba” akarsz jelentkezni?
Én meg abba a bizonyosba akartam.
Tanított a Telepes u.-i iskolában néhány szétszóratásban lévő apáca is. Ezek egyike, K.M. egy alkalommal kiállított a sorból a lépcsőházban az osztály levonulásakor. Ide figyelj, Miklós, itt járt két detektív az igazgatónál. Akaratlanul is fültanúja voltam annak, hogy irántad érdeklődtek. Ha tehát van otthon olyasvalami, ami terhelő lehet rátok nézve (tiltott vallásos tartalmú gépelmény, tudom is én, mi), akkor most, ha hazamentél, égesd el azonnal, mert nem lehet kizárni, hogy házkutatást fognak tartani nálatok.
Nem voltam feldobva ettől a hírtől, melynek hullámai aztán lassan elcsendesedtek, mert nem jöttek utánam a kopók. Megállapodtak hittanárunk személyénél (H.F. r.k. pap), akit később csakugyan lecsuktak majd 1970-ben, államellenes szervezkedés koholt vádjával, meg a hatalom elleni izgatással, amiből persze egyetlen szó sem volt igaz. (Az RM papjai azt mondták, a politika nem ér annyit, hogy vásárra vigyék a bőrüket, de Isten ügye igen. Azért bármire készek.)
Sajnos számomra az év szomorúan fejeződött be. Apánk ágynak esett, és december 18-án – 49 éves korában – elhunyt. 21-én temették, temettük.
Mit mondjak, szomorú karácsony elé nézett anyánk hét gyermekével.
Az idősödő ember egyes dolgokra nagyon emlékszik. Pl. arra, hogy dec. 18-án anyám apánk kedvenc ételét készítette: göngyölt marha volt makarónival. Aznap este átjött nagybátyánk, valamennyiünk keresztapja, és együtt énekelgettünk karácsonyi nótákat oldott hangulatban.
A vendég távozása után apánk rosszul lett. Bátyám akkor jött meg egy énekkari próbáról. Még találkoztak. Hamarosan agyvérzést kapott. Immár harmadszor, mely végzetesnek bizonyult. Nem is folytatom tovább. Öcsénk nem is volt otthon, Parádsasvárra vitték iskolaidőben. Voltak akkor is erdei iskolafélék.
Mindegy is már. Régen volt, 51 éve.
Apánk idén lenne 100 éves.
Semmi különös..
Nem emlékszem, mi is történt ebben az évben. Hatodikos voltam, s a város talán legrégebbi, patinás iskolájába jártam. Valamikor a "polgári" nevet viselte. Mostanában jutott tudomásomra, hogy az önkormányzat bezáratja az iskolát. Kissé elszomorít. Jó az épület, a tantestület, gyerek is van ebben az iskolában. Ifjúságom egy darabja.
Ez egy 1925-ben készült képeslap. Az iskola az emeletes épület, ami igazán ritka volt még később is. A környezete egészen másképp néz már ki, hiszen 1960-ban kezdődött a teljes városátalakítás.
2011. március 2., szerda
Boldog ifjúságom nyara, 1960.
Jelentem, határozottan kamaszlány lettem.
A nyüzge, pipaszár lábak megformásodtak, én még nem láttam, de már többen megfordultak utána - fél évszázad távolából jelentem: nagyon élveztem, bár nem sok fogalmam volt arról, mivel váltottam ki ezt a hatást.
Ja, és ebben az évben vették ki a mandulámat, a szopránból altba kerültem, holott közben csak egy nyári szünet kísérte a műtétet. Ahol természetesen már a műtőben nagy volt a szám - csak arra voltak kíváncsiak, hangszálak rendben? Azért én mesélni akartam.
A kórteremben aztán volt rá lehetőség. Idősebb társaim között a leggyorsabban gyógyuló, hát a tízágyas üdvöskéje lettem. Sose fogom elfelejteni, vesztemre vallottam meg, hogy kedvelem a sárgarépa főzeléket. Mert, ugye, amit adnak, azt meg kell enni. Műtét utáni harmadik napon. És le is kellett nyelni. Alagsori kórtermünkbe legalább néha egy kis fagylaltot be tudtak adni az értem aggódó rokonok és ismerősök. Az ekkor szerzett kapcsolataim közül koros barátnőm sokáig kísért figyelemmel, én meg nagy tisztelettel fogadtam ezt el.
Végre egy év, amiben történt is velem valami!
A nyüzge, pipaszár lábak megformásodtak, én még nem láttam, de már többen megfordultak utána - fél évszázad távolából jelentem: nagyon élveztem, bár nem sok fogalmam volt arról, mivel váltottam ki ezt a hatást.
Ja, és ebben az évben vették ki a mandulámat, a szopránból altba kerültem, holott közben csak egy nyári szünet kísérte a műtétet. Ahol természetesen már a műtőben nagy volt a szám - csak arra voltak kíváncsiak, hangszálak rendben? Azért én mesélni akartam.
A kórteremben aztán volt rá lehetőség. Idősebb társaim között a leggyorsabban gyógyuló, hát a tízágyas üdvöskéje lettem. Sose fogom elfelejteni, vesztemre vallottam meg, hogy kedvelem a sárgarépa főzeléket. Mert, ugye, amit adnak, azt meg kell enni. Műtét utáni harmadik napon. És le is kellett nyelni. Alagsori kórtermünkbe legalább néha egy kis fagylaltot be tudtak adni az értem aggódó rokonok és ismerősök. Az ekkor szerzett kapcsolataim közül koros barátnőm sokáig kísért figyelemmel, én meg nagy tisztelettel fogadtam ezt el.
Végre egy év, amiben történt is velem valami!
A semmi kertjében...
Óhóóóó !!!! ennek az évnek nagyon örülök, mert / viszonylag semmit nem tudok írni. Szüleim ebben az évben házasodtak össze, én pedig a Semmi kertjében voltam (még).
Azt gondolom biztosan jó év lehetett - valakinek....
Azt gondolom biztosan jó év lehetett - valakinek....
2011. március 1., kedd
Korai emlék
Azt hittem, na most aztán nem írok semmit. Semmi nem történt velem ebben az évben, amire emlékeznék.
Aztán mégis.
Óvodás voltam. Az óvodában új csoportszobát építettek, és a mi csoportunk kapta meg. Sok berendezés nem volt, a kisszékeket egy nagy körbe állították, és úgy ültünk. Az óvónéni egy új kislányt kísért be közénk, akit beállított a kör közepére, és azt mondta, na itt egy új kispajtás, Z Katikának hívják, ide fog járni a mi csoportunkba.
És Katika ott állt a kör közepén egyedül és nem történt semmi.
Ekkor felállt egy kislány, odament Z Katikához, kézen fogta, és odavezette a mellette lévő székhez, leültette, és azt mondta neki, gyere ülj ide mellém, itt van hely, és majd én leszek a barátod.
És így is történt.
Aztán általános iskolába más-más iskolába kerültünk.
De mi sokat játszottunk együtt, a bátyja rendes heti feladatai közé tartozott, hogy minket kísérgessen egymáshoz.
Aztán a gimnáziumban ismét egy osztályba jártunk, és - minő véletlen- a négy év alatt egymás mellett ültünk. Z Katika és én. Pont, mint az óvodában...
Aztán mégis.
Óvodás voltam. Az óvodában új csoportszobát építettek, és a mi csoportunk kapta meg. Sok berendezés nem volt, a kisszékeket egy nagy körbe állították, és úgy ültünk. Az óvónéni egy új kislányt kísért be közénk, akit beállított a kör közepére, és azt mondta, na itt egy új kispajtás, Z Katikának hívják, ide fog járni a mi csoportunkba.
És Katika ott állt a kör közepén egyedül és nem történt semmi.
Ekkor felállt egy kislány, odament Z Katikához, kézen fogta, és odavezette a mellette lévő székhez, leültette, és azt mondta neki, gyere ülj ide mellém, itt van hely, és majd én leszek a barátod.
És így is történt.
Aztán általános iskolába más-más iskolába kerültünk.
De mi sokat játszottunk együtt, a bátyja rendes heti feladatai közé tartozott, hogy minket kísérgessen egymáshoz.
Aztán a gimnáziumban ismét egy osztályba jártunk, és - minő véletlen- a négy év alatt egymás mellett ültünk. Z Katika és én. Pont, mint az óvodában...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)