A boldogság mozaik-kövecskéi...

 Mióta bloganyánk kiírta az új témát, fejemben egyre csak Françoise Héritier neve forog. Híres francia antropológus volt, 1933-2017 között élt.

2013-ban írt egy vékony könyvecskét "Le sel de la vie" ("Az élet sója") címmel, mely igazi nagy könyvsiker lett.  Szabad asszociációkban, szinte egyetlen mondatban 80 oldalon át felsorolta azokat a kisebb-nagyobb élményeket, benyomásokat, lecsapódott, mélyen rögzült érzékeléseket, melyek olyan utánozhatatlan ízt adnak az életnek. Akár az ételnek a só. Nélkülözhetetlenül. Amitől a puszta tény, hogy élünk, olyan telített boldogságtudattal áraszt el bennünket, hogy az emlékétől is visszatér az a bizonyos teljesség-érzés...

Olvasásakor lehetetlen nem kapni kedvet tőle saját listára. 2014-ben irodalmi estet rendeztem nálam a témából, arra biztatva a résztvevőket, hogy saját listájukkal érkezzenek, ha akarnak. Az akkori terror támadások sora, barátok elvesztése után szükségünk volt egy mély lélegzetvételre, örömforrások emlékeire.  "Hiszen amíg élünk, ajándékként kell fogadnunk ezt a tényt. Erre biztatnak azok is, akiknek hiányát nap mint nap érezzük", hogy magamat idézzem a bevezetőből.

   Françoise Héritier könyvecskéjében szabadon követik egymást a feltoluló emlékképek, szinte egyetlen végetérhetetlen mondatban. Vajon milyen lenne az enyém?... Pl. ha a nyári vakációk emlékeiben merülnék el nagyszüleim kis dunántúli falujában...

  ... érezni az aszfaltozatlan út meleg nyári porát mezítlábas talpam alatt; beszívni egy új ajándékkönyv sokat ígérő sajátos illatát; kihajolni éjszaka a vonatablakon és megcsodálni a mozdony kéményéből kipattogó szikrák csóváját a kanyarban; felmászni nagynénémék óriás cseresznyefájára és teleenni magam a ropogós mézédes cseresznyével; átolvasni fél éjszakákat náluk, mert külön szobám van és nem muszáj villanyt oltani; a falánk kacsáknak friss répalevelet szelni, kukorica darával meghinteni és nézni, amint egymást tiporva rávetik magukat; friss tojást szedni a tyúkok alól és a sárgáját cukorral kikeverve megenni uzsonnára (mennyei íze máig a számban!); a legelőn elmerengve figyelni nagynéném tehenét, amint órák hosszat, módszeresen és fáradhatatlanul legeli a füvet; vasárnap ünneplőbe öltözve végigmenni a falu fő utcáján s elraktározni a figyelő, inkább elismerő tekinteteket; kóstolgatni az első ártatlan flörtöcskék újszerű izgalmait, amikor elutazáskor a pár kilométerre levő állomásra menet a kamasz kocsis megállítja a lovas hintót, hogy a mezőn szétszórt nagy madártollakból szedjen nekem emlékbe egy csokorral; ivóvízért menni a kék zománcos kannával a falu közepén található ártézi kútra; az egyéb célokra (állatok számára, takarításhoz, tisztálkodáshoz...) a szomszédban láncos vödörrel vizet húzni az ásott kútból; estefelé kiülni a ház elé a szomszédokkal és érezni a virágok felszabaduló illatát, nagyapám tangóharmonikájának kíséretében... (végenincs lista!)

   Ezek a megszámlálhatatlan emlékfoltok is bizonyítják talán, hogy a nagybetűs BOLDOGSÁG mozaikja végül is ezekből a lenyomatokból tevődik össze... 

"... te szülj nekem rendet..."

    Igen, tudom jól, hogy átléptem a határidőt... Ezennel megkövetem elsősorban Endit, de a többi írogató társamat is, akiket megvárattam a továbblépéssel. Igyekeztem én, mióta visszajöttem otthonról ide haza, de még mindig nem tértem igazán magamhoz a nyárból (és a nyártól...). Ráadásul megint visszapillantott a meleg, de szerencsére már sokkal enyhébben. Nem panaszkodom.

   Ha hiszitek, ha nem, sokszor gondoltam a megírandó témára : a szabadság. Az évek számával egyre többet gondoltam rá, sőt, néha igazán át is élhettem. Manapság szinte állandó téma a közéletben, már-már attól lehet félni, hogy elkopik az igazi értelme. Erről jutott eszembe egy esetleges meghatározás, miszerint a szabadság olyan, mint a levegő : csak akkor érzékeljük igazán, ha hiányozni kezd.

   A fogalom meghatározása talán könnyebb, ha az ellenkezőjéből indulunk ki. Az elnyomás, tehát a szabadság hiánya sokféle területen tanulmányozható : lehet politikai, filozófiai, morális értelemben vizsgálni. Mindenesetre valamiféle alávetettséget jelent valakivel, valamivel, esetleg akár egy eszmével, érzéssel kapcsolatban is. A továbbiakban igyekszem saját helyzetemre hivatkozni, ha lehet.

   Életem első 26-27 éve a kommunista rendszerben telt el. Bevallom, nem is tudatosult bennem olyan érzékenyen a szabadság mibenléte, esetleges hiánya. Talán azért is, mert amit az ember nem ismer, az nem is hiányozhat neki annyira, mint amit megvontak tőle...Életünk keretei olyan szigorúan voltak meghatározva, hogy megelégedtünk a szerény lehetőségekkel, a legkisebb engedményt is örömmel nyugtáztuk, akárcsak a szigorú fenyítések árnyékában nevelt gyerek. A nagyszüleink, szüleink elbeszéléseiből kibontakozó múlt, az ő gyerekkoruk pedig sokkal nehezebbnek tűnt, mint a miénk, s ezért még szerencsésnek is éreztük magunkat. A hatalom vállára vette a gondolkodás, a választás gondjait, mint valami gondos családfő  -  vagy mondjuk egy börtönőr... Egyes régóta raboskodó foglyok nehezen hagyják el a börtönüket, hiszen a felelős döntés súlyát odabent leveszik a vállukról, napjaik előre megírt rendben folynak, anélkül, hogy bármiben is választaniuk kellene. Egy diktatúrában helyettünk gondolkodnak, a többség lehajtott fejjel elfogadja, hiszen az ellenállás a relatív nyugalom elvesztésének kockázatát jelenti. A magánéletben például hányan szenvednek némán egy mérgező kapcsolatban akár évekig is, mert a szabadulás egyben a következmények vállalását, az esetleges egyedüllétet, az anyagi nehézségeket jelentené. S akkor még nem beszéltünk a megszokások börtönéről, hiszen az ismeretlentől való félelem nagyobb, mint a láncok súlya.

   A társadalomban élés nem fér össze a korlátlan szabadság gondolatával. Az egyén szabadsága addig ér, míg a másikét nem korlátozza. Szabályok, törvények szervezik meg az együttélés formáit, szükséges és közösen elismert korlátait, hogy létrejöhessen a társadalmi kohézió. Hiszen a szabadság nem egyenlő a szabadossággal, sem tettekben, sem szavakban. A felelősség érzése adja meg a súlyát.

   Nekem pedig, aki egyre nehezebben élvezhetem az utazás, a felfedezések hajdanán szédítő, új ízét, marad az a jóleső, biztonságot nyújtó érzés, melynek a tudat szabadsága a neve. Lehet szabad véleményem, ahelyett, hogy önmagam is cenzúra alá kéne vetnem, mielőtt kimondanám. "Ne szólj szám, nem fáj fejem!" - intett annyi éven át őseim bölcsessége. Marad a belső szabadság, mely el nem vehető, hiszen önmagunknak köszönhetjük, s egyedüli őrei mi vagyunk.

kroki szénnel, a múlt század vége felé... (T.R.)

   

Akkor mulasztás, vagy megbánás?... Esetleg ez is, az is...

    Amikor blogunk adminisztrátora megemlítette, honnan jött a mostani téma ötlete, világosabbá vált számomra is, hogy milyen mulasztásról, megbánásról is beszélhetnék. Őt Edith Piaf egyik leghíresebb dala ihlette meg a témát illetően. Esetleg követem Mick érvelését, hogy amin nem változtathatunk, azon jobb, ha nem gyötörjük lelkiismeretünket, és a múlt helyett inkább a jelen és a jövő felé fordulunk. Hajlok az érvelésre. A témát ispiráló Edith Piaf dal is ezt hangsúlyozza elejétől végig : "Non, je ne regrette rien, c'est payé, balayé, oublié, je me fous du passé"... (vagyis : nem bánok semmit sem, minden ki van fizetve, kisöpörve, elfelejtve, fütyülök a múltra!) 

   Elismerem, hogy igaza van, ugyanakkor nem mindig sikerül ilyen egyszerűen átlépni egy régi lelki konfliktuson. Pedig érdemes a múlttal békét kötni, éppen a jelen és a jövő érdekében. 

   Néha mégis felbukkannak szánom-bánom gondolataim. A napok (hetek?) óta tartó forróság okozta tehetetlenség szinte megbénít és cselekvésképtelenné tesz. A vényomásom, melyet egyszerre 2 féle gyógyszerrel igyekezett orvosom csökkenteni, tegnap este váratlanul felére süllyedt (160-ról 80-ra) és csak szédelegtem még ma reggel is.

   Valaha hajlamos voltam meglehetős könnyedséggel megbocsátani egy-egy mulasztást magamnak. Pl. sok barátom lévén, nem tudtam mindegyikre elég nagy figyelmet fordítani, s néhány barátságot hagytam lassanként elsorvadni. Súlyosabb kérdést is felvetettem magamnak : hibáztam-e, hogy annak idején elhagytam a szüleimet (nem magukra, hiszen öcsém és családja pár utcányira laktak és naponta megjelentek.) Idősek se voltak még, apám 50, anyám 44 éves volt, amikor Algériába költöztünk. A további vándorlásainkról is, mindenhonnan legalább 1 hónap szünetre visszajártunk minden évben, s hétvégeken egy magyar és egy francia, közösen írt levelet küldtünk szüleinknek. Jó 40 éven át...

   Ma már kicsit másként gondolok a szülőktől elszakadás problematikájára is. Bennünket, a háború utáni években született generációt még abban a szellemben neveltek, hogy a szülők gondozása majdan a gyerekekre vár, mint szent kötelesség. Nem voltak még az idős generáció ellátását átvevő öregek otthonai (igaz, hogy ennyi 100-115 éves öreg sem!), a családokban a nő akkoriban még az otthon megszervezéséért volt elsősorban felelős, s csak később "emancipálódott" a házon kívüli munkával, mely ugyan jót tett az egyenlőség érzésének  -  és a családi jövedelemnek  -  de hozzáadott egy műszakot a terheléshez. Az öregek többnyire a fiatalokkal laktak együtt, s ott végezték be életüket is. Nálunk 3 generáció ült az asztal körül.

    Hogy mi lesz velem, ha nem tudom majd egyedül ellátni magam? A kérdés óhatatlanul felmerül az én koromban. A választ egyelőre nem tudom.

"... ha majd egyszer megöregszünk,
sose veszekszünk
ülünk a kandallónál,
fogjuk majd egymás kezét..."

   

Akkor grafománia vagy nem?... Tény, hogy jólesik.

   Mióta megjelent a legutóbbi téma, érlelődik bennem a gondolat, mivel is fogok hozzájárulni. Elolvastam Mick, Éva, E. és Aliz hozzászólásait, kicsit elbizonytalanodtak addigi elképzeléseim. Mintha szabadulni szeretnének még a grafománia gyanújától is.

   Az írás vonzott, mióta eszem tudom. Az olvasás pedig afféle mágikus hatalomnak tűnt, ahogyan a szótagokat sikerült összeolvasva szavakká, majd történetté varázsolni, szinte egyidejűleg a betűk elsajátításával. Az írás maga  -  természetesen kézzel!  -  rokon volt a rajzolgatással : nem munka, hanem kedvtelés, soha meg nem unható szórakozás. A gépelés, majd sokkal később a minden illúziót kielégítő nyomtató az Internettel egybekötve akár azt is elhitette velünk, hogy szavaink mindenhova eljuthatnak!

   Természetesen én is nagy levélíró voltam, ha nem is érhetnék ezen a téren E. poros nyomába sem. Kamaszkorom mesélési vágyát, melyet nagyanyáim kivételével szinte minden ősöm rám ruházott, muszáj volt a nyári szünetekben levelezéssel folytatni. Irásuk izgalmas élvezet volt (segítségükkel újra lehetett élni minden eseményt, minden érzést), akárcsak az akkoriban végnélküli várakozás a válaszra... Az e-mail-ek, SMS-ek azonnali kézbesítése korában születettek nem is tudják elképzelni, hogy milyen édes is lehet a várakozás íze !... Manapság, a kívánságaink azonnali teljesüléséhez szokott türelmetlenség nem tűri a legkisebb frusztrációt sem és azonnal más táplálék után néz...

   Gyakori költözködéseink egyik országból a másikba sajnos azzal jártak, hogy a múlt e számomra felbecsülhetetlen relikviái nagyrészt elvesztek... Anya sokáig őrizgette Algériából, Berlinből, Franciaországból, Isztambulból szorgalmasan, minden hétvégén írt leveleinket  -  egyet a magyar, egyet a francia szülőknek  - , esténként újra olvasgatva őket, itt-ott könnyek nyomát hagyva rajtuk... Külön dobozt érdemeltek a szerelmes levelek, melyeknek forrásai Gilbert belépésével az életembe szinte azonnal kiapadtak, kivéve azokat, melyeket eleinte ő írt hozzám, de csak eleinte, hiszen hamarosan szinte állandóan együtt töltöttük az előttünk álló 33 évet...

   Ennyit a levelezésről, aminek talán több köze van a grafomániához. És itt merül fel a kérdés : mi is a grafománia, melyet egyes pszichológusok a drogfüggéshez hasonlítanak?   "Ellenállhatatlan közlési vágy"? Szerintem ennél több. Hiszen egyeseknél ezt teljesen kielégíti a beszéd, esetleg más kommunikációs mód. Az írás más.

   Miért is érti egy-két blogtársam bejegyzésében a grafomániát negatív árnyalattal?... Talán azért, mert a meghatározási kísérletek során a Neten gyakran belebotlunk a "kényszer" szóba. Meg a "függés"-be... Kezdő koromban még azt is megkockáztatta egy blogos ismerősöm, hogy mindez csupán pótcselekvés azok számára, akiknek az élete nem tölti be minden vágyukat. Ami engem illet, biztos van benne valami, bár akkoriban energikusan tiltakoztam. Arra azonban most is megpróbálok ügyelni, hogy a nyilvánosság elé bocsátott mennyiség ne menjen túlzottan a minőség rovására. Hogy időm jó részét rostálással, meglehetősen kíméletlen húzásokkal töltsem. Már amennyire az ember megítélheti saját produkcióját...

Fiatal koromban soha nem vezettem naplót. G. halálakor döbbenten próbáltam megérteni az élet-halál összecsapását, szavakba önteni a rajtam átviharzó érzéseket, hiábavaló kérdéseket. Hová lett a minden, a teremtő gondolatok, érzelmek, az óriási helyet betöltő hullámzó évek, egy perc alatt?... Kerestem a legpontosabb szót, a színét és az ízét, ami legjobban kifejezte volna ezt a megrázó élményt. Hogy közelebb kerülhessek a megértéséhez. Igy született kézzel szorosan teleírt, egyenként kb. 240 oldalas naplóim sora : a kilencediknek a felénél tartok a majdnem 20 év alatt. A mindennapokról szólnak, hogy ne tűnjenek el a felejtés süllyesztőjében, s velük az életem, még ha semmi világrengető sem történik. Mert mivel is töltjük életünk legnagyobb részét?... Bámészkodunk, ügyködünk és GONDOLKODUNK. Hát legalább maradjon valami nyoma számunkra is.

   Aztán jött a blogvilág 2008-ban, először franciául, majd elsősorban Ági példájára, biztatására magyarul is. Ekkor csukódott rám a csapda, a szavakkal játszadozás gyönyörűséges csapdája. Immár nem elégített ki többé csupán az olvasás, s először rettentő lámpalázzal, majd egyre ellenállhatatlanabbul megadtam magam a csábításnak. Belekóstoltam a fikció részegítő hatalmába is, amikor egyszerre lehetek Én és a Másik...

   Legtöbbünknél az írás  -  mesélés, rögzítés, tanúságtétel. Magunkról szól, közeli emberekről, akiket szeretünk  -  vagy nem. Közügyekről is. De a mi szemszögünkből. Mintha ez a szubjektív nézőpont igazolná, engedélyezné, hogy ennyi időt áldozzunk szenvedélyünknek. 

   

     Pár napja felvetettem írogató blogos ismerőseim előtt a fikció határozott elutasításának kérdését. Nem vitatom az "önírás" (écriture de soi) létjogosultságát, született jónéhány remekmű ezen a téren is. "Mindent nem teregethetek ki"... "Nincs hozzá fantáziám..." "Abszolút lehetetlennek tartom..." "Szerintem csak az igazat szabad megírni, a többi árulás..." "Csak a tényirodalom érdekel..." Bevallom, számomra mindegyik egyaránt izgalmas és vonzó. Más világ, más megközelítés, de egyaránt szédítő kaland. 

No és tudjuk, hogy egy dologban dől el az író tehetsége : a stílusában.

A költészetről szóló nem könnyű vallomás...

    Valamikor nagyon régen olvastam egy "idegenbe szakadt hazánkfia" tollából, hogy a magyarok világbajnokok a következő 3 területen : a matematikában, a zenében és a költészetben... Az első kettőt nem tudom megítélni, de a  költészetben nem kételkedem... Akkor sem, ha tisztában vagyok az efféle összehasonlítások abszurd voltával. Pedig van is rá némi alapom az orosz és a francia költészetben való bizonyos fokú otthonosságom miatt. Sőt mi több, néha fordításra is vetemedtem e veszélyes talajon, tudatában az eredmények kétes voltának. Tökéletes fordítás nem létezik, legfeljebb a fordító igyekszik a lehető legközelebb kerülni az eredeti hangulatához, zenéjéhez, szavaihoz.

   A költészethez vezető utam sem volt magától értetődő : gyerekkoromban nem volt könyvtárnak nevezhető könyvállományunk otthon, versből egy sem, mert ez az érzékeny, kényes műfaj valóságos beavatást igényel, amire a kétkezi munkásnak kevés ideje, módja volt. Azt se mondhatom, hogy az iskola, a gimnázium behozta volna a hátrányt. Nem volt szerencsém az irodalom órákkal, még a jobb tanáraim is "favágásként" végezték a tanítást, főleg a versekét. A penzum elején elhangzott az elrettentő mondat, az ún. verselemzés kötelező első pontja, mely magjában megölte a vers minden szépségét : "Mi a költő mondanivalója?" Ezzel el is vágta a hozzá vezető utat. Miközben a diák azon gyötrődött, mi is lehetett a rég elporladt költő szándéka azon kívül, hogy őt ebbe a kínos csávába lökte, s ráadásul módja sincs már rá, hogy megkérdezhesse tőle! Ekkoriban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a költő, író, művész szándéka végül is másodlagos az eredményhez képest, hiszen az olvasó a saját érzelemvilága alapján fogadja majd az alkotást. (Ezzel persze nem tagadom a költőről szóló ismeretek fontosságát, sem a vers keletkezésének történetét, mely újabb kapukat nyithat meg az olvasó előtt, de ezek nélkül is beszélni fog hozzá.) Az egyetem orosz tagozatán tűnt fel előttem a költészethez vezető út minden gazdagságával, bűvöletével együtt. Bevallom, főleg Szőke György, Fejér Ádám, Han Anna jóvoltából, kiknek esti verselemzési szemináriumai feledhetetlenek számomra. Nekik köszönhető, hogy rövid tanári pályafutásom orosz óráiból nem maradhattak ki Puskin, Lermontov, Jeszenyin, Rozsgyesztvenszkij, Jevtusenko, Ahmatova, Cvetajeva stb. versei, sőt, azóta is előveszem őket irodalmi estjeink alkalmából a magyar költők mellett, hiszen errefelé az oroszok sem ismertebbek... 

   A mai magyar költészettel is igyekszem megismerkedni, bár nehezebb messziről követni, még ha a Net sokat segít is benne. Régi szerelmeim József Attila, Radnóti, kamaszkoromban Ady, majd később Pilinszky súlyos szűkszavúságával, Nemes Nagy Ágnes visszatartott mélységeivel s a maiak közül is néhányan, pl. Turi Timea titkos zeneiségével. A lista nyilvánvalóan és messziről nem teljes.

   Itt, Franciaországban is sok költő ismerősöm van, különösen a 90-es évek végétől 10 éven át létező folyóiratunk jóvoltából. Sokukkal kerültem baráti kapcsolatba. Itt jegyzem meg, hogy ha költőkről beszélek, igazi költőket értek rajta, nem pedig verejtékező versláb faragókat... Őket se tántorítanám el soha kedvtelésüktől, hiszen nem szabad senkit se megfosztani a boldogság forrásától. Mi jogon tenném? Mennyiben lehet jogos az én ítéletem? Soha nem hazudtam azt nekik, hogy amit művelnek, én költészetnek nevezném. Az egyéni ízlés közbeszólásának jogát se vitatnám el senkitől. Vajon van-e valamilyen abszolút hiteles mérce, amely ki tudná nyilatkoztatni, ki mennyit nyom a latban?

    Végül csak annyit : én magam soha nem vetemedtem (és nem is vetemednék a jövőben sem) versírásra. A vers  emócionalis lobbanásai  -  esetleg robbanásai  -  nem az én önkifejezési műfajom. Úgy érezném, mintha nyilvánosság előtt kellene levetkőznöm... S akkor még nem is említettük a zeneiséget...

   

Milyen is volt az a 2025-ös ?...

    Sietek behozni a hátralékomat, nehogy elhaljon rám várva ez a kedves közös blog!

   Bevallom, az év eleje óta nemigen volt időm, hogy átfussam a tavalyi évet és összegezzem a "mérlegét", pedig szeretem elvégezni az effajta visszatekintést, mert úgy érzem, hogy segít a folytatásban, az előrelépésben. Amíg meg nem teszem, valami folyton visszafelé húz... Az idei év eleje nagyon elfoglalt volt a 70 "újévi" lap elkészítésével, megírásával es elküldésével, "Egyszarvúm" befejezésével és a rövid, de tömény magyarországi úttal. Most végre törlesztem az adósságom. Azt hittem, ezen a héten fellélegezhetek, de erre még várni kell!... 

   Az elmúlt év nagyjából olyan volt, mint az átlagos előző évek : volt benne jó is, meg rossz is... "Kibírjuk, csak rosszabb ne legyen!" tolakszik elém a gyerekkorom óta őseimtől ezerszer hallott, beidegződött sóhaj.

   Az első hónapokban alig mozdultam ki, egy-két társulati összejövetel kivételével. Feltűnt, hogy a blogomon meglehetősen filozofikus hangvételű bejegyzéseket írtam : stressz, fáradtság, futok az időm után, holott saját magamon kívül senki sem sürget! Az egyedüllét súlya, mint a szabadság ára. A tétovázó március után egyszerre berobbant a tavasz és én hónapokig vártam a kertészre. Őt is Anne barátnőm "kölcsönözte" nekem, akárcsak a gyógytornászát, szívgyógyászát, pedikűrjét stb, stb. Merthogy én hamar belefáradok  beleunok a keresésbe... Sajnos, csak november végére ért ide hozzám. Mivel utcánk teljes felújítása is elhúzódott december végéig (2 és fél éven keresztül!), az egész évre rányomta bélyegét ez a végnélküli "átmeneti állapot", mely rendkívül kimerítő volt.

Kellemes megszakítást jelentett a lassan folydogáló rutinomban a gyerekeknél töltött 10 nap májusban, mialatt a szülők elmentek Izlandra. A lányokra azalatt vizsgák, ill. a szokásos megfeszített ritmus várt, amiben lehetőségem szerint segítettem őket (főztem, néha elvittem őket a tetthelyre, hogy valamennyi időt nyerjenek a közlekedésen, kicsit beszélgethettünk is az asztalnál). Gyönyörű időnk volt, tavaszi illatok szállongtak a kivirult több száz éves kertben, csobogott a kerten átfolyó kis patak, szürke gémek próbáltak a gyepre leereszkedni a kutyus vigyázó szemeit kijátszva.

   Aztan lassan eljött a kánikula is, minden évben kicsit az előzőnél korábban. Július 11-én és 13-án készer is óriásit zuhantam az ebédlőasztal mellett, úgy d.u. 4 óra felé. Először a takarítónőm, Valérie emelt fel, segítségül híva egy közeli munkatársát, másodszor pedig Evelyne barátnőm egyik lánya és unokája jöttek segítségemre. E második sérülés nyomai máig sem múltak el. Az esés után pár nappal elmentünk fiammal Mindszentre. Autóval. Ilyen lett a jobb lábam tőle jó ideig, megkékülve, feldagadva, aminek sem az autóban töltött hosszú órák, sem a kánikula nem használt különösebben... Ezért fordultam végül is egy gyógytornászhoz, hogy segítsen némi izomzatra és egyensúlyra szert tennem. E héten végzek a első 20 szeánsszal.

Októberre maradt egy sor elmaradt születésnap megünneplése, majd november végén újra összejöttünk a fiaméra nálam, s már itt is volt a karácsony, melyre viszont mi mentünk hozzájuk 2-3 napra. Visszajövet pedig várt a hangulatos Szilveszter kedves barátnőm, Anne otthonában.

Ebből is látszik talán, mennyire elszaladt rajtam az idő... Azelőtt valóságos eseményekkel telt meg a beszámoló : utazásokkal, színházzal mozival, kiállításokkal, könyvszalonokkal... Aztán közbeszólt egy komoly betegség, és egyből perspektívát kellett váltanom. Lelassulni, közelebbről és mélyebbről szemlélni a kevesebbet. Azelőtt esetleg úgy mondták volna : feltupírozni a szappanbuborékot...

   

május a gyerekeknél

 

újjáépítés alatt az utcánk

 

kánikula idején

karácsony esti beszélgetés

"Vágjunk bele!"

    Mindjárt dél lesz. Nekifogjak-e ilyen kevés idő birtokában az idáig halasztgatott téma megírásának, így "zárás előtt" vagy egyszerűen ejtsem az amúgy is nehezen megfogalmazható gondolataimat?... Hiszen pont ezért lett olyan hosszú a vajúdás és tűnik olyan nehéznek a szülés...

    Fő oka az, hogy nem is tudom, milyen példákat hozhatnék elő, melyeket esetleg más címszó alatt már meg nem írtam volna. Éva, Endi és Mick sok-sok példával illusztrálták mondanivalójukat, én meg még mindig azon rágódok, hogy ez és ez az esemény eléggé témába vágó-e, esetleg nyilvánosság elé kerülhet-e?... S nem utolsó sorban : nem ismétlem-e vele magamat?...

   Na mindegy, "vágjunk bele!", ahogy a vakmerő fodrász mondaná, ollóját csettegtetve... S ahogy eszembe jut.

   Tudvalevően nem teng túl bennem az önbizalom. Ezért a sikerélményt valahogy sosem vártam el : nem számítottam rá, inkább arra koncentráltam, hogy megfeleljek a feladatnak, kihívásnak, amennyire csak tőlem telik. Emiatt gondolom, hogy a siker mindig valamennyire váratlanul ért, és azt hiszem, ez adta meg különleges ízét, zamatát, s ugyanakkor megmentett a nagyobb csalódástól, hiszen nem vártam el. Sőt, ha tovább görgetem a témát, az is lehet, hogy az "el nem várást" is azért fejlesztettem ki belső használatra, hogy öntudatlanul megóvjam magam a csalódástól... Efféle katartikus érzésnek nevezném (utólag) azt az epizódot, amikor még általánosban (7-8?) magyar órán egyszuszra felmondtam a "Toldi" mind a 12 énekét, melyet Bódai tanárnő kérésére - mintegy kihívására - tanultam meg... Jó érzés volt, mintha magamat, kételyeimet győztem volna le! Vagy amikor a felnőtt esti rajzszakkörben mindenki előtt megdicsért a modell portréjáért - mintegy felfedezésként - a szakkörvezető festő, mint egyetlen (14 éves) gyereket... Hogy jobb, mint a felnőtteké...

   Más téren - pl. az érzelmek játszóterein - sem vártam el különösebb sikereket, mivelhogy a "szépség" mint olyan, nem is volt téma otthon. Ilyen irányú elismerésre nem emlékszem senkitől sem a családban, ezért majdhogynem súroltam magamban a "rút kiskacsa" státuszát... Senki sem tett ugyan rá célzást, egyszerűen nem volt téma! Gimnazista, majd egyetemista koromban fedeztem fel, hogy egy-két fiúra tettem bizonyos hatást, bár bennem volt a halvány gyanú, hogy úgyis hamarosan rájönnek a tévedésükre...Talán ezért maradtam meg az óvatos, játékos flörtölésnél. 

   Találkozásom Gilbert-rel annyi véletlen összejátszásán alapult, hogy végül a sorsszerűség képét öltötte fel. Itt most nem is részletezem; amit felfedhetek belőle, már megírtam magyarul is, franciául is blogjaimon. Valóban sorsszerű lett, nagyon is intenzív 33 év, melynek intenzitása főleg neki köszönhető, jóban, rosszban. Voltak benne nagyon katartikus pillanatok pozitív és negatív előjellel egyaránt, nem mondhatom, hogy egyszer is unatkoztam volna! Fiam születése az egyik kiemelkedő esemény, mondanom sem kell. Nagy betegségek, a halállal szembesülés, majd szembenézés szintén ilyen sorsdöntő pillanat, mely után az ember nem egészen olyan lesz, mint addig volt.

3-4 évesen

2 hónap híján 78 ezen a képen...

Csalódások vagy mégsem?...

    Csalódások... Látszólag meglehetősen egyértelmű a téma. Kit ne ért volna, kit ne érne csalódás élete folyamán, főleg ha annak hosszúsága nap mint nap kezdi meglepni, hogy ne mondjam : megdöbbenteni. 

   Mikor is érhet bennünket csalódás? Amikor mást kapunk, mint amit előre elképzeltünk, esetleg egy személytől, akibe bizalmunkat fektettük. Mert a bizalom igenis befektetés, számomra legalábbis elég nehéz megelőlegezni, mert az esetleges csalódástól nagyon lehet szenvedni!

   Magunkban? Talán a legkönnyebb rá felmentést találni, nekem legalábbis, hiszen én ismerem legjobban a körülményeket és ritkán vagyok magammal könyörtelen. Mert ugye, kire számíthatok legjobban, ha nem magamra? Ha még én is ostorozom magam, ki legyen az ügyvédem? Legfeljebb elkönyvelem az ügyet a kudarcok fejezetében, ahogy ezt már meg is írtuk, de ezen aligha változtathatunk. 

   Bizonyos eseményeket nagyon vártam, előre megálmodtam, előre repestem, és többnyire más színük lett : megtanultam, hogy lehetőleg mellőzzem az előre átélést, pozitív és negatív értelemben egyaránt, hagyjam az eseményeket lejátszódni saját törvényeik szerint, így kevesebb csalódás vár rám. Esetleg ez utóbbi kellemes is lehet.

   A végére hagyom a legnehezebb élményt : csalódni emberekben. Volt egy igazi nagy csalódásom, egy hozzám nagyon közelálló  -  talán a legközelebbi  -  személyben, még kamaszkoromban. Vakon megbíztam benne, tudta igazi nagy titkomat, melyet senki másnak nem fedtem fel, csak hordtam magamban, hét lakattal lezárva. S akkor egy harmadik személytől hallom, szinte könnyedén utalva rá, kb. ilyenformán : "Ahogy te is tudod, hiszen mindennapjaid része..." Szinte kővé váltam a döbbenettől, mert nem volt kétséges, kitől tudhatta. Attól kezdve összeomlott a bizalmam az egyetlen személyben, akiben fenntartás nélkül megbíztam. Ezt a veszteséget ma is érzem. Nem kérdés, hogy azóta nagyon nehezen osztogatom bizalmam, vagy csak másodlagos témákban, ami nem érint olyan tragikusan, ha néha csalódáshoz vezet.

   Fiam nehezen teszi magát túl a csalódásokon, amelyek baráti és munkakörben nem ritkák. Sokszor szeretnék segíteni rajta egy nálam jól bevált módszerrel, melyhez sok év tapasztalata vezetett el. "Ha adsz, egy pillanatig se gondolj rá, hogy akárki is viszonozza. Adj magadból, amennyit akarsz, mert neked jólesik. Ha valaki mégis viszonozza, az már csak ráadás. Ily módon csak kellemes meglepetés érhet."

   

Ahány nyelv, annyi ember

    Ideje lenne nekilátnom a nyelvekről szóló krónikának, hiszen, ha úgy vesszük, életem sorsdöntő fordulatát is ők okozták. Sokféle kíváncsiságomnak 10 éves koromtól egyik területe lett az orosz nyelv. Előtte is megvolt ugyan bennem nyomokban az idegen nyelveken értés iránti csodálat : Anya néha idézte a pár német mondatot, ami megmaradt benne a polgári iskolából, ahol apácák tanították a németet vesszővel a kezükben, hogy lecsaphassanak a hibákra. Máig is megmaradt emlékezetemben ez az egyetlen mondat : "Unten ist der Fussboden, oben ist die Decke", amint az idegen szavakat ízlelgettem magamban. Mindkét nagyapám hónapokig orosz fogságban volt az első világháború idején. Az apai a Kaukázusban egy tanyán, az anyai pedig a Krímben, egy cukorgyárban dolgozott. Mindkettőjükre elég sok orosz szó ragadt, meg tudták értetni magukat. Anyai nagyapám, a kőművesmester, a második világháború alatt a falun átvonuló oroszoknak tolmácskodva megmentette egy-két honfitársa életét...

   Már a nyolcadikban részt vettem a megyei orosz versenyen, második lettem és vásárhelyi Bethlen Gimnáziumban annak a Bosos Mártinak a padtársa és jó barátnője lettem 4 évre, aki előttem az első helyezést elérte. A gimnáziumban már megnyertem a megyeit és az országoson találtam magam, ahol szintén az első tíz között (ha jól emlékszem, negyedik) lettem, amivel megtakarítottam az írásbeli érettségit és felvételit. Mellé a franciát választottam második nyelvnek (az orosz tagozaton az osztály fele a latint, a másik fele a franciát választhatta... már akkor is az élő nyelvek vonzottak jobban...)

   Onnan már magától értetődött az egyetem francia-orosz szakja. A szegedi egyetem orosz tanszéke kiváló tanárokból állt. Nem megyek bele a részletekbe, de ehhez járult még a másfél éves szovjetunióbeli képzés is. Bőven álltuk a szintet a pesti, debreceni csoportok színvonalával. Franciából természetesen alaposan lemaradtam, pedig volt egy francia lektorunk is az egyetemen, Mademoiselle Brachet, aki sokat tett a beszédkulturánkért.

   Szentesen kezdtem, főleg oroszt, de franciát is tanítani, mindjárt tagozatos osztályokban, és nagyon szerettem tanítani. Máig is nosztalgiám van e pár év iránt. Szerettem a diákokat is, néhányukkal ma is kapcsolatban állok.

   Akkor jött a gimnáziumba az első francia lektor, pont amikor én pedig 1 éves francia ösztöndíjra készültem Grenoble-ba. Már az útlevelem is megjött (az a bizonyos kék színű, nyugat felé), amikor visszaküldtem útlevelet, programcsomagot és eldöntöttük G-rel, hogy összeházasodunk. 

   Mikor vette életem folyása a fatális fordulatot?... Hajlamos vagyok rá, hogy azt feleljem : gimnazista koromban, amikor a latin helyett a francia nyelvet választottam, hiszen ellenkező esetben nem lettem volna francia szakos tanár, sőt, valószínűleg nem is Szentesre kerültem volna.

   Ezzel viszont eddig 3 generáció sorsa pecsételődött meg... Én pedig belekóstoltam pár idegen nyelvbe, a németbe, a szerb-horvátba, a bolgárba, de még törökbe is! Mindannyiszor élvezettel szívtam őket magamba, mert idegen kultúrák felfedezéséhez, a másik és magam megértéséhez vezetett. Nekem pedig a kommunikáció, bevallom, nélkülözhetetlen életelemem.

   Itt, Észak-Franciaországban fellelhetők az itteni tájbeszéd nyomai, főleg az idősebb korosztályban. Abból is lehet szemezgetni, mert mint minden nyelvi kifejezés, tükrözi az őt beszélőket. A nyelveket mindig is úgy szívtam magamba, mint egy vízszomjas szivacs (szerencsére, fiam is tőlem örökölte ezt a szerencsés hajlamot) : nem féltem, ha eleinte nyelvtanilag nem is volt tökéletes, ha hiányzott a pontos szó, lényeg a megértésen, megértetésen volt! Később jöhetett a tökéletesítés, amiben viszont az olvasásnak, később az írásnak nagy szerepe van. Néha töredelmes, de mindig boldogságos út!

Változott-e valami?...

    Régóta szerettem volna írni a témáról. Ági egyik legutóbbi bejegyzése utalt rá épp akkoriban, ezért javasoltam neki, hogy esetleg legyen belőle közös téma, hogy megtudhassuk, mi túlélők, ki milyen tanulságot vonna le belőle. Voltak, akik azonnal elzárkóztak az ötlettől, mondván, hogy kár visszatérni rá, túl fájdalmas időszak volt, még álmukban se jöjjön vissza! Már-már azt hittem, hogy nem lesz belőle közös fejezet, pedig az mindig jó alkalom az emlékezésre, az  elgondolkodásra. Mick, szokás szerint kimozdított bennünket a kezdés körülményes pontjáról.

   A járvány felbukkanását eleinte  -  még Kínában  -  szinte kíváncsian kísértük, el se képzelve, hogy olyan gyorsan elárasztja majd az egész világot és annyi áldozatot követel. Mindenkit készületlenül ért. A hivatalos szervek, hogy tanácstalanságukat leplezzék és megmutassák, hogy a helyzet magaslatán vannak, mindenféle bizottságot neveztek ki, a sok szakértő eleinte néha egymás lábát tiporta (persze, biztosat senki sem tudhatott!). Itt, Franciaországban 2020. januárja körül derült ki, hogy nincs elegendő maszk raktáron (ami volt, már elavultnak (?) nyilváníttatott, mert évtizedek óta porosodott raktáron... Leváltották az egészségügy minisztert, megrohamozták a kínai maszk-gyártókat (ők reagáltak leggyorsabban), a kórházaknak se volt elég belőle, házilag készíthető szabásminták árasztották el a Netet (legcélszerűbbnek melltartó és férfigatya ügyes és gyors átszabása bizonyult!...) Divat lett sajátkezűleg készült csinos, mosható maszkot ajándékozni (én is kaptam párat : itt és most bevallhatom, egyet se hordtam).

   A gyors visszatekintésre jó segítséget jelentenek blogjaim bejegyzései. Az első riasztó jel február végén ért : a szobám egyik redőnye óriási zajjal leszakadt. Mintha csak az életemre húztam volna le, két évig kellett várnia a javításra. Március közepétől megismerkedtünk a karanténnal. Az első majd 2 hónapig tartott. Nehéz volt megszokni a korlátozásokat  -  ne feledjük, hogy akkoriban a vakcina gondolatban sem volt jelen!  -  és főleg a perspektíva hiányát. Nem tudtuk, meddig fog tartani. Itt május közepe táján kezdték nagyon fokozatosan feloldani. Kinyíltak a boltok, vendéglők. Esténként a párizsiak a Szajna partján táncoltak.

   A  nyár viszonylag gondtalanul telt el, augusztusban M.o-on jártunk. Október végén újra támadott a Covid, ismét karantén következett. Kezdtünk a Karácsony és a Szilveszter miatt aggódni : láthatjuk-e egymást az év végén? Végül mégis sikerült és bevallom, nem tudtam magam megtartóztatni, hogy ne szorítsam magamhoz a gyerekeket, ahányszor csak tehettem!

   Egyes üzletek nagy megszorításokkal kinyíltak november végén. Az emberekben tetőzni kezdett a tűréshatár. Egyesek lázadoztak, mások letargiába süllyednek : főleg az egyedül élő öregek és fiatalok szenvedték meg az elszigeteltséget.

   2020. decemberében, 2021. januárjában óriási elővigyázatossággal elkezdődtek az oltások. Először a legveszélyeztettebbeket, az öregeket az otthonokban, közülük is az önkénteseket, miután a vagy 60 oldalas kísérő szabályzaton átrágta magát az otthon vezetője. Emlékszem, nagyon lassan érkeztek a titkos helyen tárolt szállítmányok, eleinte rendőrjárőr kíséretében! Korosztályonként, egészségi állapot szerint csurrant-cseppent belőle.

   A közvélemény nagy nyomására ki kellett nyitni a könyvesboltokat, színház, mozi, éttermek egyelőre zárva maradtak. Még azok is reklamálták, akik egy könyvnek se jutottak a végére 1 év alatt... A karantént felváltotta lassanként (körzetenként) a kijárási tilalom 18 órától. Olyan bonyolultan szervezték meg, hogy végül senki sem értette, mit tehet, mit nem. Márciusban végre megkaptam az első oltást, májusban pedig először mehettünk el egy vendéglőbe és moziba! 

   A 2022-es év elhozta végre a szabadulást. Évente azért egyszer-kétszer felveszem az oltást (mindig is ingyenes volt és beadják a gyógyszertárban is), tekintettel mindenféle nyavalyámra. Hogy bezárult-e a két év zárójele és visszatértünk-e maradandó változások nélkül a járvány előtti bőrünkbe, ez a kérdés már menet közben is érdekelt.

   Már az elején felvetették egyesek a nagy megrázkódtatások sodrában : lehetetlen, hogy az emberek ne tanuljanak ebből az egyedi, nagy próbára tevő tapasztalatból! Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszülessen az új, humánusabb, tudatosabb, jobban megszervezett társadalom, ahol nagyobb szerepet kap a szolidaritás és még a természetvédelem is... Nem voltak kevesen, akik a természet, esetleg egy isten haragjának, büntetésének tulajdonították a világméretű eseményt, hiszen az ember nagyon messzire elment az egyéni szabadság korlátainak feszegetésében. Ideje lenni visszamenni egy kis alázathoz! Mihelyt túl leszünk rajta, ez lesz az első gondunk!

   Azóta nagyjából eltelt 3 év, és minden visszatér lassan a régi kerékvágásba. Azaz, számomra nem egészen. Embertelenül nehéz volt megszoknom a mozgáskorlátozást. Még ha nem is jártam el túl gyakran hazulról, annak tudata, hogy nem mehetek, elviselhetetlenül nehéz volt! Aztán beletör(őd)tem. Most meg már az a baj, hogy alig lehet elcsábítani odúmból a szabad levegőre...

   Ami pedig a puszilkodást, ölelkezést, kézfogást illeti, minden a régi! Egyesek megpróbálták fenntartani a kézfogás helyett öklük, esetleg könyökük számomra elfogadhatatlan, végtelenül groteszk és nevetséges összeérintését, de akkor inkább a semmi! Puszilkodáshoz némelyek engedélyt kérnek.

Családfák

   Gilbert jó negyven évvel ezelőtt vett egy ún. "Családi Aranykönyv"-et, amelyben összegezni lehetett a 8. generációig visszamenőleg az apai-anyai ősöket. A könyv 2 x 200 oldala fiunkból indult ki, így az egyik felét G. felmenői, a másik felét az enyémek foglalják el, ha lehet, fényképekkel illusztrálva. 

   Akkoriban nagy divatját élte a családfa kutatás, G. részét könnyebb volt kitölteni, mert öccse már évek óta kutatott komolyan, levéltárakat is átböngészve. Egy nyári szünetben mi is felkerestük a mindszenti plébániát (a váci püspök engedélyével a zsebünkben, s egy üveg finom vörösborral a kezünkben). A plébános úr napokon át engedett kutatni a poros anyakönyvek között, de kiderült, hogy nagyon hiányosak az adatok a különböző tatár-török dúlások és egyéb háborúk, tűzvészek miatt. 1945 után pedig a helyi tanácsok vették át az anyakönyvi nyilvántartást. Igy csak az én apai ágam kutatásában jutottunk el a 18. század végéig, ahol is őseim neve mellé latinul a "servus" (jobbágy, szolga?) állapotot jegyezte be a megfakult tinta, ezzel mintegy megbélyegezve engem is... Legalábbis arculcsapásként éltem át akkor, nem számítva a megalázó kiszolgáltatottság érzésére... Annak ellenére, hogy semmi rendkívülit nem vártam a családfámtól : se kék vért, se hírességek felfedezését korábbi ágakon, akikkel különösebben büszkélkedni lehetne, mintha rám is átszállhatna a dicsőségükből... Sőt, átéreztem, magamévá tettem küzdelmes, kiszolgáltatott életüket, hiszen ágyútöltelékekre is szükség van, hogy kerek legyen a világ! Hogy ez a néma, ismeretlenségre ítélt szolgafaj, akinek legtöbbször az a lehetőség sem adatott meg, hogy írni-olvasni megtanulhasson, arra ítéltetett, hogy két keze munkájával biztosítsa mások dicsőségének kibontakozását és fennmaradását. Cipeltem őket, hagyatékukat hátizsákomban hűségesen, és minden sikerből, új tapasztalatból, előrelépésből odaadtam gondolatban az őket megillető részt. Nem tagadhattam meg őket (de nem is volt szándékomban), hiszen belőlük lettem, génjeimben lerakódott örökségükből.

   Anyai ágam feltárása csak szájhagyomány útján valósulhatott meg, mert a hivatalos források után az ország másik végébe kellett volna utazni, valahol Veszprém- és Vas megye környékére. Erre pedig a vakáció magyar része nem volt elegendő (s ne feledjük, az Internet sem létezett akkoriban).

   Irtam már többször is, hogy idősebb-fiatalabb rokonaim szívesen meséltek a múltról. Természetesen a TV, s még inkább a mai smartphone, tik-tok előtti boldog világról beszélek, amikor is az emberek még beszélgettek egymással ahelyett, hogy  megbabonázva képernyőjükre meredtek volna... Nem mondom, hogy a családi mesék helyettesíthetik az egyéb ismeretszerző lehetőségeket, de mindennek meg kellene, hogy legyen a maga helye és ideje.

   Igy ivódott belénk a családi múlt, származásunk három-négy generációra visszamenő élő meséje. Apai ágon földnélküli földművesek, anyai ágon pedig kőműves generációk sora. Ez utóbbi a felemelkedés első lépcsőfoka volt már, meg-megszakítva a két világháborúval, melyekből kis szerencsével hazatérhettek. A nők férjhezmenésükig módosabb házaknál szolgáltak, megtanulva a jövendőbeli háztartás alapvető fortélyait, szegénységükhöz idomítva azokat.

   Hát ennyi dióhéjban. Megpróbálom majd jobban részletezve is megírni, összegezni, hogy a jövendőbeli generációknak könnyebb dolga legyen, ha kíváncsiak lennének, honnan jöttek. 

Visszatekintés 2024-re

  Most már tényleg "csöngetés után" érkezem! Már második hete az újévi lapok gyártása, megírása és feladása foglalja el időm jó részét. Nade mégis szeretném "leadni" az összefoglalót az elmúlt évről, hogy legalább meglegyen magamnak. És hogy átlássam valamennyire, volt-e benne egy kis vigasztaló...

  Igen, volt benne sok jó, többnyire családi vonatkozásban: kezdve azzal, hogy fiam nálam lakott előző novembertől április végéig, míg a gyakorlata tartott az itteni bíróságon. Hétvégenként sietett haza autóval a családhoz, ami közel 500 km-t jelentett a két nap alatt. Mindketten szívesen emlékezünk vissza (főleg az estékre, mert csak 19h30 tájban került haza) ezekre az időkre, sok filmet, meccset néztünk meg együtt, aminek nagyon örült, mert otthon senki nem osztja ezt a kedvtelését, én pedig annak idején G-rel megszoktam és megszerettem ezt a fajta szórakozást. Talán háromszor sikerült elmennünk vacsorázni, ami nem sok, de ő nagyon korán kelt és este fáradtan érkezett haza.

   Nyár elején elmentünk 1 hétre Magyarországra fiammal és 2 unokámmal, mialatt anyjuk dolgozott, François viszont a leendő állására várt. Két találkozás hagyott bennem mély nyomot : az egyik volt osztálytársaim egy részével, a másik szeretett orosz tagozatos osztályom néhány diákjával, akik hirtelen össze tudtak jönni ottlétem alkalmából. Ilyenkor mindig óhatatlanul eszembe jut : vajon ez volt-e az utolsó?... S nem vigasztal az sem, hogy "ez az élet rendje"... A családdal találkozás mindig nagyon rövidnek tűnik. Az odautazás pedig egyre fárasztóbb.

   Pedig októberben mégegyszer megejtettük fiammal kettesben : munkája még nem kezdődött el (be kellett várnia, hogy minden csoport végezzen a gyakorlati idővel, ami elhúzódott az év végéig.), s így születésnapomra meglepett egy 10 napos hazautazással. Igazán váratlanul  -  és fáradtan  -  ért, mert nemrégen előtte fogadtam kedves unokahúgom és férje látogatását nálam.  François szintén velünk volt egész idő alatt, és átvette tőlem a sokszáz km levezetését az egy hét alatt. Nagyon jó hangulatban telt az idő, bár akkor még nem tudtuk, hogy 2 hét múlva viszontlátjuk egymást Magyarországon. Fiam imád rögtönözni, ha teheti!

   Megemlítem még a kedélyborzoló események között a köztársasági elnök máig sem értett lépését : a parlament feloszlatását és az új választásokat. Azóta se sikerült stabil kormányzást létrehozni...

   Két lelkesítő olimpiai hét következett, ami alatt a TV előtt ültem, izgultam, gyönyörködtem, lelkesedtem az egész országgal együtt. Mint 50 évvel ezelőtt Magyarországon. 

   Családi, baráti találkozások váltogatják egymást, időnként egy-egy társulati összejövetel teszi változatossá az életem. Születésnapok, karácsony színezi a mindennapok szürkeségét. Az utca felújítása (kb 2km hosszan) még javában folyik, ami kissé megmérgezi a hangulatunkat, főleg azoknak, akik már napközben nem járnak el dolgozni otthonról. Megemlítem még szegény autóm barbár betörését májusban, mely 3-4 hétre megfosztott a közlekedéstől. Ha az ember lába gyengül (és fáj!), az autó nélkülözhetetlen a bevásárláshoz, orvosi és egyéb ügyek intézéséhez.

   A másik szemem is átesett a műtéten; talán ezt veszem legjobban igénybe érzékszerveim közül. Órákat tudok a képernyők előtt ülni, olvasni, írni, anélkül, hogy észrevenném az idő múlását. Tudom, hogy egészségemre káros, de jó, hogy van. Tudom, hogy életem vége felé közeledek : minek is takarékoskodjak azzal a kevés örömmel, ami még kijár nekem? Másik kedvtelésem a beszélgetés, szerencsére van egynéhány jó partnerem ebben. Néha mozi, a szinház is két lépésre, de az utóbbi időben azt várom, hogy új igazgató jöjjön kicsit frissebb, jobb műsorral (ízlésem szerint legalábbis). 

   Ez lenne dióhéjban az egész év története. Hogy el ne felejtsem az év utolsó előtti estéjét és a sürgősségin töltött éjszaka egy részét  -  de a részleteket a blogomon már úgyis megírtam!...

Hol az a néhai...?

   Kihasználom a délelőttből megmaradt rövid órát, hogy megpróbáljam összeszedni gondolataimat, mielőtt lejárna a határidő. Krónikás társaim írásait olvasgatva kezdett kialakulni bennem a téma kidolgozása, pedig eleinte azt hittem, hogy bennem már egy morzsa se maradt a néhai gyerekből. Nem azért, mintha siettem volna kilépni a korból, de nem is ragaszkodtam hozzá görcsösen, mint egyik ismerősöm (aki büszkélkedett a benne rekedt kisgyerekkel, még negyvenen is túl, "Peter Pan-szindrómának" titulálva a számomra természetellenes, visszatetsző vonást. Igaz, nemcsak emiatt utáltam az illetőt...)

   Mialatt a témát kerülgettem, eszembe jutott egy-két tulajdonságom, melyek nemhogy elhalványultak volna, de makacsul megmaradtak (innen az emlékezéseimben néha előforduló "mióta az eszem tudom" féle bevezető)... Pl. az elfojthatatlan kíváncsisági rohamok... Miért is töltök megszámlálhatatlan perceket  -  sőt, órákat!  -  a kvízekkel! Ha a tévében vagy a Neten elém kerül egy-egy kérdés-sorozat, legyen témája alap-műveltség, vagy egy-egy ágra specializált fejtörő, mágnesként húz magához akár éjjel 3 h felé is! Ellenállhatatlanul szeretném megtudni, mennyi maradt meg bennem az egykori ismeretekből, esetleg az újabban felszedettekből, melyeket még mindig kielégíthetetlen tudni- és megérteni vágyással csipegetek! S ha "meg tudtam felelni", nagyon kellemes érzés tölt el : nem is annyira büszkeség, inkább valamiféle - pillanatnyi - elégedettség!

    A másik az, hogy mindennek szinte mániásan végére járok, ellenőrzök : nincs az az elő- és utószó, lap alji apró betűs megjegyzés, ami elkerülné a figyelmemet  -  erre még iskolás koromban szoktam rá, s folytattam az egyetemen is. Nehogy elszalasszak valami fontosat, esetleg olyasmit írjak, amit más már régen megírt, s ezzel olyan színben tüntessem fel magam, mintha én találtam volna fel a puskaport!

   Hogy a legfontosabbat ki ne hagyjam : a játék szerelme! Nem emlékszem rá, hogy akármilyen fáradtan is, játszási lehetőséget, ajánlatot visszautasítottam volna. Igaz, szüleim kicsi korunktól beavattak bennünket az együtt játszás örömeibe, különösen Anya, aki François-val is rengeteget játszott még idős korában is. Máig sem értem, honnan örökölte és mentette át játékos természetét, hiszen ahogy elmesélte, gyerekkorukban nemcsak játékban, de még anyai gyengédségben se nagyon volt részük... Szeretem a játékok pezsgő hangulatát, a nyerést, de a vesztést is elfogadom, és várom a jó szerencsét! Mostanában egyedül játszogatok (az említett kvízek is ide tartoznak), többnyire pasziánszot. Barátaim között, sajnos nincs meg ez a hajlam, így arra várok, hogy a gyerekekkel találkozhassak. Számomra ez a legpihentetőbb kikapcsolódás!

... az ötvenes évek elején... (1952?)

Megfelelés, de minek?...

    Bár érdekesnek találtam a témát, jó ideje csak nézegetem, nem tudom, melyik végén fogjam meg. Mert egyszerű igennel vagy nemmel nem is tudnám megközelíteni. Ági, jól feladtad a leckét!

   A "blogvember" kihívásban nem veszek részt, mert amúgy is sok írnivalóm gyülemlett össze, annak is nehezen tudok eleget tenni az év végi születésnapok, a közeledő ünnepi előkészületek mellett (hogy személyes lassulásomat ne is említsem!)... Viszont szeretnék MEGFELELNI a közös blog felhívásainak, mert szeretném, ha minél tovább élne! Ha minél többen részt vennének aktívan is a fennmaradásában.

   Ha visszamegyek gondolatban a gyerekkoromba  -  ahol annyi minden eldőlt  -  a szülői, nagyszülői nevelés fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy kialakuljon bennünk, gyerekekben az ún. megfelelési kényszer a "jó legyél!", azaz nálunk a "jók legyetek! " intelem felhívására. Hogy mit is értettek a "jó" alatt, nem emlékszem, hogy konkrétan egyszer is megmagyarázták volna, nem is igen volt rá szükség. Öcsémmel korban közel álltunk egymáshoz (21 hónap), különösebb fegyelmezésre nem adtunk okot, időnként néha egyedül is hagyhattak bennünket szükség esetén.

   Ha belegondolok, hogy miért is lehettem sokáig olyan "engedelmes"? Talán azért is, mert olyan kellemes érzés volt a szülői szeretet, elégedettség gyakori és konkrét megnyilvánulása : a mosoly, a jókedv, az ölelés, a kedves szavak mind ebbe az irányba hívogattak s olyan meleg hangulatot teremtettek, amiben mindennél jobb érzés volt elmerülni... 

   Természetesen a házi és kerti elfoglaltságokban már elég korán, lehetőségeinkhez képest részt kellett vennünk. De ennek is olyan beavatás féle rituáléja volt, amelyhez a bizalom is hozzájárult : ügyes vagy, te is meg tudod csinálni. Sőt, emlékszem, ezermester apám még méretre kis kapát is fabrikált nekem! Beavatott mindenbe, amit csinált (kosárkötés, un. necc hálókötés, gyümölcsfa oltás, szőlőkötözés, szénagyűjtés, krumpliültetés stb, stb...) Én pedig személyes kihívásként igyekeztem legjobban megfelelni a bizalomnak. Ugyanígy tanultam meg kötni, hímezni, takarítani anyámtól, míg nagyanyám inkább a konyhai tudományokba próbált beavatni, már kevesebb sikerrel.

   Az iskolában is ezt szerettem, a beavatást annyi féle rejtelembe, amelyek nyitogatása egy másik dimenziót tárt fel előttem : a könyvek kimeríthetetlen birodalmát! Jó tanuló voltam, különösebb kényszer nélkül, nem volt nehéz megfelelni a követelményeknek, mert érdekes, izgalmas kihívások voltak.

   Az egyetemen jöttek olyan tanárok, tantárgyak is, melyeket kényszermunka gyanánt végeztem. Ilyen volt a pedagógia, melyet utáltam főleg tanára miatt, aki nyilvánvalóan csak politikai káder mivoltában volt jelen, a párttörténet, mely teljesen hidegen hagyott, és még 1-2 tárgy, ahol csak a minimumnak kívántam megfelelni, hogy ne kelljen évet ismételni, amivel szüleimet nem akartam terhelni, sem szégyenben maradni előttük.  

   Aztán jött a felnőttkor, az újabb és újabb területekkel, más-más próbát kellett kiállni. Úgy emlékszem, nemigen lázadoztam, többnyire megpróbáltam eleget tenni a sokszor nem is magam választotta kihívásnak. 

   Most meg már, a vége felé, főleg maga az élet adja fel a tétet : felvenni a kesztyűt a halállal, a gyásszal szemben, kiállni a betegség(ek) próbáját, megragadni az egyre szűkülő élettérben a szépet és jót, mely még élni segít. Legalábbis megpróbálni annak a példának megfelelni, melynek emberi méltóság a neve.

   

Ki tudja, jobb lett volna-e...

    Lemondások... Ha gyerekkoromra gondolok, biztos volt egy-kettő, de nincs nagy tolongás az emlékeimben... Sőt, felnőttként se nagyon, talán azért is, mert ahogyan egy előző témából kiderült, generációnknak óriásira méretezett vágyai se nagyon voltak, nem kellett róluk lemondania... Valahogy nem volt szükség arra sem, hogy szüleim észérvekkel meggyőzzenek, megtettem magam is. Belátó kisgyerek voltam. 

   Egyetlenegyet említenék, amely nem véletlenül azonnal az eszembe jutott, bár abba is viszonylag könnyen beleegyeztem. Ki tudja, talán kezdettől fogva a sztoikus filozófiára hajlottam... A szegedi Tömörkény Gimnáziumnak volt egy kirakata nem messze az iskolától. Valahányszor megtehettem  -  évekig!  -  arra vettem az utam és sóvárogva megcsodáltam a grafikus tagozat kiállított munkáit... Máig is szeretek mások (színvonalas) teljesítményében gyönyörködni, szemernyi irigység nélkül, sőt, őszintén örülök, ha elismerésre méltónak ítélhetem őket. Ott a kirakatban mindannyiszor elképzeltem, hogy közöttük vagyok, "megmérettettem" saját szememben, hogy vajon megütném-e a mértéket, és magamat ismerve, tudtam, hogy a nálam jobbak arra ösztönöznének, hogy a lehető legjobban teljesítsek! Anélkül, hogy feltétlenül az első helyre tiporjam magam, nem dőltem a kardomba, ha nálam jobbat kellett elismernem.

   Titokban dédelgettem ezt a vágyat, de amikor a 8. osztályban választásra került sor, engedtem anyám féltésének attól, hogy kollégista legyek Szegeden... Pedig 4 év múlva mégiscsak az lettem az egyetemen. Volt azonban egy másik féltés is ebben : a festő afféle éhenkórásznak számított abban az időben, aki nyáron a hóna alatt cipelt képeivel házal... Készüljek inkább egy "rendes" foglalkozásra. Mivel szerettem az idegen nyelveket, az irodalmat (akkoriban írogattam is) és a tanítást, viszonylag könnyen megemésztettem a lemondást.

                    Nagyapám, a dunántúli kőműves... iskolás kori rajzom, lehettem ötödikes...

Éltető kíváncsiság

  Van egy órám, míg melegszik az ebéd (jó adag borjúragu, ami vagy 4 napig leveszi a vállamról a főzés gondját), megpróbálom összeszedni gondolataimat, emlékeimet a "kíváncsiság" témájáról, nehogy a végén nagyon összetorlódjanak a résztvevők írásai. 

   Közel áll hozzám a téma. A kíváncsiság mondhatni első számú mozgató erő számomra. Remélem, életem végéig elkísér, mert meggyőződésem, hogy a legjobb orvosság az unalom ellen.

   Kis korom óta sokszor hallottam, hogy olyan kíváncsi vagyok, mint Kispál Eszti (apai nagyanyám, akivel egy fedél alatt éltem majd 20 évet, haláláig). Nagyanyám szobája az utcára nézett, s ha egy árnyék elhaladt az ablak alatt, rögtön félrehúzta a függönyt, hogy lássa, ki ment az utcán. Esetleg ki is szaladt az udvaron át a kapuig. A járdán biciklizőket néha söprűjével fenyegette, hogy tartsák be a szabályt. Átadta talán nekem is ezt az ellenállhatatlan erőt, mely a meg nem értett titkok felfedése felé vonz bennünket. Igy vettem rá majd két évvel fiatalabb öcsémet úgy 6 éves korom táján, hogy álljunk az rá apa szerelmetes dinnyepalántáit védő melegágyi ablak üvegére  -  mezítláb!  -  hogy vajon elbír-e bennünket?... Nem bírt el, ripityára tört, s vele a gyenge palánták!... Később, úgy 9-10 éves lehettem, mert már az új házunk kertjében történt, hogy meggyőztem öcsémet, hantoljuk ki az ugyancsak általunk egy cipősdobozban eltemetett kiskacsát, s nézzük meg, hogy néz ki kb. egy hét múlva... Hát, életem máig is egyik legmegrázóbb élménye maradt, és nem csodálnám, ha ez lenne a halott állatok iránti iszonyom első állomása. Sőt, a halott állatokon túl, általában a halál egészére kiterjed. Első közvetlen, "emberi" találkozásom 2006-ban, G. képében történt vele, de ez elől már nem tudtam elmenekülni...

   Gyerekként szerettem kipróbálni, ellesni bizonyos kézügyességet kívánó dolgokat : ide tartozott a kötés, hímzés, horgolás, necc, de a kosárkötés is... Nomeg a rajzolás is itt kezdődött talán, mert anya néha rajzban is mesélt. Én pedig úgy tudtam kíváncsiságomat a "hogyan készül?" irányában  legjobban kielégíteni, hogy magam is megpróbáltam.

   A kíváncsiság felnőtt koromban intellektuálisabb szintre terelődött. Kíváncsi vagyok a dolgokra, az emberekre, próbálom beleélni magam a különböző élethelyzetekbe. Igy mielőtt ítélkeznék, igyekszem a lehető legtöbb tényezőt feltárni, mentségeket, igazolást keresek, nemcsak elmarasztalást. Számomra minden ember egy felfedezendő világ. Igyekszem minél jobban kibogozni, megérteni. Hol ér véget a kíváncsiság, hol kezdődik az érdeklődés? Talán itt.

  Mindennek legnagyobb veszélye számomra abban rejlik, hogy rengeteg időmet falja fel! Ha pl. elkezdek szemlélődni egy könyvben, esetleg ne adj isten az Interneten, jaj az időmnek! Elveszek a kíváncsiság tengerén, mert mindennek a végére akarok járni. Igy van ez a rádióval, a tévével is, főleg mióta a távirányítót feltalálták! Kicsit jobban járok, ha a gépet ki tudom kapcsolni, mielőtt letelepednék a TV előtt, mert úgy éjjel 2-3 óra tájban nagyon veszélyes a távirányítót kézbe vennem vagy a számítógépen kerülnöm egy utolsó kört! Többnyire akkor fekszem, amikor "normális" ember kel. De úgy érzem, amíg él bennem a kíváncsiság egy szikrája, én is élek. Hogy "aztán" mi lesz? Remélem, SEMMI. Nem vagyok rá kíváncsi.

a dinnyepalánták idején...