Elátkozott év

Bármennyire is szeretnék, nem tudok szépet és jót, vagy akár átlagos élményeket írni 1995-ről. Vannak évek, amelyek határkő, vagy mondhatni, időszámítás súlyúak az életemben. Ilyen ez az elátkozott 1995, szinte semmire nem is emlékszem belőle. De arra igen, hogy július  utolsó hetében egy szerdai napon munkába menet elvesztettem az irataimat, pénzemet, mindent, ami a zsebemben volt. Az iratok még aznap meglettek és nem is lenne említésre érdemes ez az egész, ha később, pár hét múlva valaki azt nem mondja nekem, hogy ez előjel volt. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben és elég lehetetlenül is hangzott, mégis néha elgondolkodtatott ez a feltevés.

A következő csütörtökön hajnalban Apu rosszul lett. Akkor már húsz éve volt szívbeteg, de ez most nem szívtünet volt, egészen más. Rohanás a sarki telefonfülkéhez, ügyelet, majd mentő, mindegyikre külön-külön várakozás. Aztán a Nyva mentőautó, rettentően ráz, ahogy szirénázva rohan velünk a Kerepesi úton, végig két kézzel tartom a hordágyat, hogy valamennyire visszafogjam a rázkódást. Kettes sebészeti klinika, felvétel, kórterem, kivizsgálás, minden bizonytalan.

Pénteken délelőtt mentem be hozzá újra, még mindig ide-oda hurcolták a vizsgálatokra, már második napja semmit nem evett, az arcán a két járomcsont bőre sápadtra halványodott. Sajnálkozva mesélte, hogy a szobájukba éjjel behoztak egy fiatalembert vesegörccsel és hogy szegény mennyire szenvedett. "Tudod, én már 80 éves vagyok, nem csoda, ha minden bajom van, de ez a Laci, ez még csak huszonöt... - mondta fejcsóválva.

Fél egykor köszöntem el tőle, megegyeztünk, hogy este felhívjuk a folyosói telefonon. "Anyunak mondjad, hogy ne idegeskedjen, én nem félek, csak ti vigyázzatok magatokra és viseljétek el egymást" - akkor még nem tudtam, hogy ezeket a szavakat kapom apámtól örökségül. Mert aznap este már csak az orvos jött oda a telefonhoz, nagyon sokára.

Abban az évben velem semmi más nem történt.

1995 - nem jó év

Hát, ez nem volt valami jó év számomra. Egy kis cégnél dolgoztam akkoriban. Úgy alakult, hogy létszámcsökkentést kellett végrehajtaniuk, mivel nem volt elég nyereséges a cég, ezért elküldtek néhány embert, köztük engem is. Zömmel a fiatalabbak maradtak. Tulajdonképpen nem igazán szerettem ott dolgozni, nem is voltam ott sokáig. Előbb-utóbb magamtól is elmentem volna, ha találtam volna megfelelő új helyet. Emberileg rendes társaság volt, de munka szempontjából nem az én világom. A főnök is rendes volt, és amennyire lehetett, emberi módon intézte az elbocsátásokat is. Arra persze nem vágytam, hogy munkanélküli legyek. Pedig az lettem egy jó időre. Csak 1996 tavaszán találtam magamnak megfelelő munkahelyet. Az viszont tartós lett.

Körösztmami

Napokkal ezelőtt jutott eszembe körösztnagyanyánk. Valójában a férjem és a sógorom keresztanyja volt, Mari néni, Szeged első varrónője, aki  gyerektelen volt, mi voltunk a családja, a mi gyerekeink az unokái. Élete végéig dolgozott, varrta a szebbnél -szebb ruhákat, a Vouge már akkor járt neki, amikor még itthon csak a Nők lapja divatmellékletéből tájékozódott az egyszerű halandó, és még a Burdáról is csak álmodozott, vagy magánimportban hozta be Szabadkáról a kishatárátlépőjét használva.
Szóval a divat nagyasszonya volt. Aztán januárban elesett a lakásában, úgy törte rá a férjem az ajtót, bekerült a klinikára, megszegecselték a combnyak-törését, aztán valami emésztési gondja lett, bélcsavarodás, vagy valami ilyen rettenetes dolog és a hasi-sebészetre vitték, megoperálták.  Aztán valami miatt, nem tudom miért, nem varrták össze a hasát, hanem csak egy gombbal összegombolták. Szegénykém megmutatta  nekem, és annyira kellett erőlködnöm, hogy meg ne lássa az arcomon a döbbentet, és igyekeztem nyugodtan mondani neki, hogy biztosan oka van ennek, és majd minden rendbe jön.
Aztán másnap már egy egészen kicsi, kis ablaktalan szobában találtuk, egyedül, azt hiszem már nem is volt eszméleténél, de én csak odaültem az ágya szélére, megfogtam a kezét, és  meséltem neki.
Hogy ne féljen, hogy képzeljük el, hogy lent vagyunk Füreden, kisétálunk a Balaton partra, és leülünk a Tagore sétányon, nézzük a rengeteg virágot, a víz kékjék, az égen lebegő felhőket, és  higgye el, hogy nemsokára minden jó lesz, elmúlik a fájdalom, minden békés és nyugodt lesz. Ha menni kell, induljon.
Várják. Ott lesz Erzsi, a nővére, már alig várja, hogy főzzön neki valamit... És mondtam, mondtam, meséltem, utaztunk együtt képzeletben,  sétáltunk illatos hegyi legelőn  az erdélyi faluja határában, beszéltünk minden rokonnal, hallgattuk a forrás csobogását, néztük a naplementét...
Ő pedig szorította a kezem, kapaszkodtunk egymásba.
Aznap éjjel meghalt.

Így kezdődött 1995.

Ha az vagy, akinek lenned kell...

A cím egy idézet első fele, mégpedig Sienai Szent Katalin mondta: "Ha az vagy, akinek lenned kell, az egész világot lángra lobbantod."

Ahogy 95-re visszagondolok, ha az egész világot nem is lobbantottam lángra, de egy kicsiny szeletében, úgy érzem, tüzet gyújthattam.
Az az év a gyerekekről szólt.

(Ehhez azért a hűséges tájékoztatás kedvéért hozzá kell tenni, hogy emellett javában dolgoztam is, már sokadik éve az államigazgatásban; édesapám, bár már beteg volt, de még el tudta látni magát, munka mellett tanítottam is, és egy havi lapnak és két időszakos újságnak voltam a munkatársa.)

Ebben az évben volt Szent László király halálának 900. évfordulója, és néhányan, fiatal papok és hitoktatók, már előző évben, a tanév első felében arra gondoltunk, mi lenne, ha a gyerekekkel megismertetnénk "László királynak vitéz lovagságát". Az elképzelés mindenkinek tetszett, de az ötlet kidolgozására végül csak ketten maradtunk. Össze is állítottunk egy feladat- és programsort, volt abban a történelmi ismeretektől a maguk kitalálta önzetlen, lovagi cselekedeteken és rövid színdarabon át a lovagi torna megvívásáig minden. Az alsósok László király apródjai lettek, a felsős korosztály pedig már lovag lehetett. Újságbeli fórumaink megvoltak, ahol meghirdethettük a végül vetélkedővé vált programot, amit nem remélt nagy érdeklődés kísért. Sorra neveztek a plébániák és az iskolák, egyháziak, önkormányzatiak egyaránt. Már bőven akadt segítő is. Testnevelő tanárok dolgozták ki a biztonságos, de izgalmas "lovagi torna" feladatait, plébánosok, káplánok, tanárok szervezték a területi döntőket, mert már annyi csapat nevezett, hogy így kellett válogatni, mi pedig jártuk az országot, Mezőkövesdtől Zsombóig, sok értékes emberrel, lelkes közösséggel megismerkedve. Többszáz gyerek kapcsolódott be legalább egy helyi forduló erejéig, természetesen, lányok is ugyanúgy, ennyi eltérést csak elbírt a lovagi eszmény.

A legjobb csapatok végül Budapesten, egy háromnapos találkozón mérhették össze erejüket, az időpont mi más lehetett volna, mint június 27. Szent László napja. Az ünnepi záró szentmisére, amelyet az akkor felújított, gyönyörűséges kőbányai Szent László-templomban tartottunk, Tempfli József nagyváradi püspök úr elfogadta meghívásunkat, hiszen Nagyvárad Szent László király városa. Ünnep volt, öröm volt, máig élő kapcsolatok kezdete és tűzgyújtás a világ egy szeletében.

Az aranyszínű matrica, amit minden résztvevő megkapott, megvan még nekem is, valahol újságcikkek is, és már mindigre megmarad a szívdobbanás, ha bárhol az athleta patriae-ről, a haza bajnokáról hallok.

Ez befejeződött júniusban, és éppenhogy csak egy hónap volt az utolsó simításokra, hogy minden rendben legyen az augusztusi hatvanfős táborban, amit már negyedik éve szerveztem, vezettem, részben összeszokott felnőtt gárdával, részben pedig mindig újakkal. Ez egy országos hittanverseny jutalomtábora volt, nagy izgalommal várták a mindenkori győztes csapatok, hazai és határontúli gyerekek. 95-ben Egerben voltunk, egy kollégiumban kaptunk szállást-ellátást. A készülődés, de a tábor közben sem tudtuk-gondoltuk, hogy az azévi lesz az utolsó ilyen tábor. Öröm volt ez is, és remélem, élményként őrzik az akkori gyerekek.

A szilvásváradi kisvasúton


Szinte el sem hiszem, hogy csak 18 év telt el azóta, annyira régenvoltnak tűnik mindez. Teli voltunk lendülettel, lelkesedéssel, kifogyhatatlan energiával. Értelme volt mindennek. És annyira fiatalok voltunk...

A gyászok kezdete...

   Azon a nyáron is Magyarországon töltöttük az augusztust... Rossz jellel kezdődött: eltűnt Kormos, a zseniális korcskutya, az egyetlen állat, amelyhez ragaszkodtam. Része volt életünk díszleteinek, François vele nőtt fel egyik évről a másikra, várta a nyári találkozót. Anya mesélte, hogy már érkezésünket megelőző napon kiült a kapuba és várt bennünket.

   Sok legenda keringett róla: anya néha elküldte a szomszéd utcában lakó nagynénémhez  a nyakörvébe kötött levélkével; esetleg oda-vissza is közvetítette az üzeneteket, s addig nem tágított, míg a címzett meg nem találta a neki szólót... Soha nem volt megkötve, s mindig tudta a dolgát. Ha néha rossz kedvem volt, udvariasan leült egy méternyire velem szemben, s csak nézett meleg barna szemeivel. Egyszer elütötte egy autó; elrejtőzött, s egyedül nyalogatta a sebeit, míg be nem gyógyultak: addig nem is mutatkozott. Akkor, 1995 tavaszán, végleg eltűnt. Megmérgezhette valaki magányos éjszakai bolyongásai során, s elbújt meghalni...

   Apa akkor már évek óta szívelégtelenséggel küszködött, néha kórházba vonult pár hétre kezelésre. Mindez azonban alig-alig fékezte a mezei munkákban: szénakaszálás, babszedés, szőlőmetszés és permetezés... Szerette a földet, tavasszal érezte a természet újraéledését, szerette a rekkenő nyári hőséget is... Ugyanazon a napon halt meg a reggeli kávé elkészítése után, mint Yitzak Rabin: november 4-én. 

   Telefonon kaptam a hírt: azóta is mindig félek, ha csöng a telefon... Egyedül repültem el a temetésre, Gilbert dolgozott, François fontos vizsgára készült. Elutazásomat megelőző éjjel írt a nagyapjának egy hosszú levelet magyarul, amin ma is elsírom magam...

   Nem akartam megnézni holtan... Azóta is elevenen él előttem, sőt, egyre elevenebben. Hetvenhárom éves volt. 

   A temetést nem mesélem el; nehezen viseltem a tömeget, a pap kenetteljes szónoklatát; az volt az érzésem, hogy kisajátították apám halálát: egyedül szerettem volna maradni vele, vagy csak a szűk családi körben. Ma már tudom, hogy anyának jólesett, hogy annyian szerették...

   Az a nyár készítette elő a következő év tavaszán lezajló újabb temetést is: unokanővérem augusztus végén tudta meg, hogy megtámadta a rák. Én kísértem el az első röntgenvizsgálatokra még. 62 éves volt, tele tervekkel a nyugdíjas évekre. Apa novemberi temetésének idején már túl volt az első kemoterápiás szérián, kendő rejtette csupasz fejét... Elmesélt egy megrázó epizódot, mely máig is kísért...

   Nagynénémmel este nézték a szegedi tévét. A sebészeti klinika riportjában az orvos éppen a műtőben előtte fekvő beteg esetét ecsetelte: ritka rákbetegséggel operálta, talán fél éve van hátra... E. felkiált: "Anya! Ez én vagyok! Én fekszem ott, rólam van szó!..." Így tudta meg, hogy a következő májusban fogjuk eltemetni.

1995 fiókjából

a végén kezdem, mármint a naptár végével, a ceruzával beirt listából válogatom, mit tűztem előre az elmúlt év elhanyagolt, megmaradt teendőiből, konzekvenciaként... (azt bevallom, hogy segédeszközök nélkül nem is tudnám ezeket az évszámos feladványokat megoldani, kihúzni a múlt fiókjait , képletesen, valóságosan teszem, lejárt naptárakat véve elő a fiókokból, meg fotókat (ott csak azért vagyok bajban , mert sok album dátumnélküli)

nos, nézzük, miminden maradt meg elvégzendő feladatul, még 18 év távlatában is!(csak azokat irom ki, tanulságul):

ruhákat, cipőket venni, rendesen öltözködni; jógázni; egészséges életmódot gyakorolni; méltóság(öntudat); elpakolni mindent (a tárgyak hontalansága); Calcium (görcsök), Magnézium (szív); "Ami egyetemes megirandó"; több alvás; szivkontroll (erős szivdobogás, kihagyások); gyakoribb hajmosás; háztartási eszközöket felújitani; selejtezni; elfogadni az ellenvéleményeket..

a legtöbb beirást megoldotta az idő, vannak, amiket nagyon fájdalmasan:

nemlétező kertben már nem tudok gazolni, és főleg nem tudok már levelet irni, se gyakrabban, se egyáltalán, a nagybátyámnak és a nagynénémnek..., dolgozatokat se kell már előbb kijavitanom, és nem kell törekednem több osztályzatra sem...

.....

viszont: nem bánom, hogy nem kell nyáron időben beszerezni a tüzelőt, és favágásról se kell gondoskodnom... bizony rengeteget kinlódtam fűtésszezonban a fűtés viszontagságaival (most csak az a bajom, hogy kisebb lett a gáz fűtöereje, a langyos radiátorban), de '95-ben még hadakoznom kellett kályhacsövekkel, szétporló brikettel, hamuzással, olajbeszerzéssel, - begyújtással (ha épp nem dugult be), javitással... stb...s azzal hogy folyton meg voltunk fázva...

lányom kis általános iskolás volt ekkor, 10 éves, negyedikes,de sikerrel felvételizett a gimibe, ahol tanitottam, akkor még, de később, még ugyanebben az évben úgy látta jobbnak, hogy visszajön régi, szeretett, iskolájába - egyelőre...(azt hiszem jól döntött)...

nagyon szép eredményeket ért el, itt is, ott is, (a probléma máshol (másban) gyökerezett)

megyei szavalóversenyt nyert Szegeden, az Éjszaka csodáival (két csodának voltunk tanui"..így kezdte az értékelést a zsürielnök (Kováts Miklósné, Novák Márisko)..  mindenkit  elbűvölt, a szép beszédével is, nem sokkal ezután megyei szépkiejtési versenyt is nyert., aztán meghivták a szegedi körzeti tévéstúdió irodalmi kávéházába, ahol Kosztolányi Játékát mondta el  (elfogult vélekedők szerint érettebben, mint a felnőtt Ruttkai Éva), a makói tévében gyereknapkor saját (gyereknapi) elmélkedéseit mondta el:

(egyébként csináltak vele, róla egy remek portréfilmet is)

Rajzolt, otthon a kopott barna puhafaszekrényre voltak kitéve a rajzai , részben ott is készitette, de aztán otthagytuk disznek,

 

rajzszakkörön külön dijazták is, az oklevelére azt irták, hogy "a leggazdagabb fantázájú rajzszakkörösnek" (amiben benne rejlett az irói tehetsége elismerése is, vagy tán még inkább az) (hiszen mondta is a rajztanára, hogy szerinte inkább iró lesz belőle - mint ahogy érdekes módon, őmaga is áttért az irodalom művelésére azóta...(Jámborné Balog Tünde)

Nagynéném: Magdi nénink meglátogatott bennünket (neki nem irhatok már levelet...), megnéztük a filmjeit is, és - bár ő sose volt elfogult és a könnyelműn dicsérő szavak embere - mégis azt mondta, hogy nagy jövőt jósol neki, csak nem tudja, milyen területen (akkor még leginkább az előadóművészetre, vagy a szinészetre gondolt)

 

1995-ben nagy jubileumi ünnepség volt a gimiben. Centenárium. Lányom mondott verset a tanévnyitón... (idejárt nagyanyja, apja, anyja, összes anyai rokona... és ő is most egy ideig, majd később 4 évig...) Megválasztották osztálytitkárnak is. (De aztán, miután kiderült, hogy nem lehet más véleménye  a diákparlamenten sem, mint az osztályfőnöknek, jobbnak látta, ha visszairatkozik a régi, familiáris iskolájába, miután volt egy kellemetlen  affér a testnevelési órán is... egy labdával és egy megfegyelmezetlen osztálytárssal..) A régi/ új iskolában minden osztálytársának csinált egy könyvjelzőt, azok összevesztek, hogy ki mellé üljön...(és megirta a történetet, "A labda" cimmel, több fejezetben...)

A zene is nagyon jól ment, már voltak saját szerzeményei is, itt volt Kanadából az unokabátyánk, és emlékszem, amikor először meghallotta játszani, a saját szerzeményeit (Csillag, Álom, Az utcagyerek dala) leesett az álla: "ez a gyerek zseni"- mondta, és hogy legközelebb, hozza a kamerát , hogy a hangot is fel tudja venni... kamarazenekarban is játszott, ott nemsoká saját szerzeményt is előadtak, Szentesen, megyei zenetalálkozón.... de az már más év történése... Bár az még idetartozik, hogy a Mester és Margaritához irt kamarazenét adtak elő, és ha már, akkor el is olvasta - Bulgakov Mester és Margaritáját, amiről (különös tekintettel Wolandra) élénk eszmecserét folytatott Popper Péterrel telefonon a rádió egyik telefonos-beszélős műsorában... és egy darabig folyamatos volt a kölcsönösen érdeklődő kapcsolattartás,... (de ez is egy külön történet)

 11.szülinap:

 Voltunk fényadó tanfolyamon az akkoriban "divat" is volt, de engem amúgy is érdekeltek, (ma is) a testen túli, de igenis létező dolgok - felsőbb dimenziókbeliek... (volt is részem megtapasztalásaiból, akkoriban, busásan, különösen reggelente, félig ébredve, de a tisztánál is tisztább és tágabb tudatállapotban) akkoriban az u.n. "fényadás" volt "divatban", de hozzáértő, intelligens és érzékeny tisztánlátó volt a tanfolyam vissza-visszatérő vezetője és egyáltalán nem sarlatán; most, pár év után mentünk újra, mennyire kinyilt a lányom azóta, hogy nem látott bennünket, (csak) ezt a változás...észrevételezte,  és mondta, hogy ő fog nekem segíteni, sokáig, s  hogy a "szelidség" legyen a kulcsszóm. Ne legyek kemény, hanem rugalmas. Adjak minél többet fizikailag, és fogadjam , amit ő -a "hajlító"- ad. És szeretettel hajoljak. Mert -genetikailag ő kódoltan - nyakas... A múltat meg engedjem el... (hát ezen most is van mit elgondolkodni) 

 Meg még egy pár bejegyzésen: (fakultáción Rilke Őszi napját tanitom - kapcsán:a saját  életet kell élni. ("másolja ám el életét a gyönge" )Ady)... Csehov csinovnyikja, vagy Gogol Akakaij Akakijevicse, Tolsztoj Iván Iljicse) A Prédikátor könyve szerint mindennek "ideje van"..., lekéshetünk az életünkről, ha időben nem voltunk otthon benne. (május 11.)

vagy: Azok vagyuk-e vajon, amik lehetnénk. A lényeg: felelősek vagyunk a sorsunkért. 

Érkezés és távozás

Ebben a sorrendben.

Az év elejéről nem tudok sokat mondani. Alighanem a mindennapok egyhangúságával jártunk dolgozni,  jártunk el a baráti társaságba délutánonként, és egyetlen számomra fontos momentumként elmondhatom, hogy előző év december elejétől nem gyújtottam rá. Talán máig sem szoktam le, de nem gyújtok rá. Életem Párja még csak a dohányzás felfüggesztésének fontolgatásáig jutott el, amiből a nyáron annyi meg is valósult, hogy a lakáson belül nem dohányzik. Az ok pedig itt következik.

Kisebbik unokám szépen fejlődő magzati korát élte, hogy aztán megmutathassa a maga bölcsességét is. Igen magabiztosan igyekezett ott is maradni, mígnem az ügyeletes orvos ki nem találta, hogy a mama és a baba érdekében akkor kiemeli ezt a szépségest. Aki pontosan olyan volt, mint a császárosok: gyönyörű. Az már a bónusz, hogy göndör fekete hajjal. Addig édeskettesben töltött napjainknak (ritka időszak volt életünkben, hogy kettesben éldegéltünk, de nem volt ez rossz nekünk sem) a gyermek hazahozatalával lett vége, a kis család - papa, mama, bébi - az újszülöttel hazaköltözött. Öröm volt látni a fejlődését.
Három hónapos volt, amikor a 30 éves érettségi találkozónkra elkísértek, így Apám is láthatta a legújabb jövevényt. Ekkor ő már a gyengénél is gyengébb volt, fájdalmai szinte folyamatosak. Kérdése ma is itt él bennem: mivel lehetne siettetni úgy, hogy senkit meg ne bántson? Ahogyan a magam tompa visszakérdezése is: épp tőlem kérdezed? És az  Ő csendes ítélete is: egyedül tőled lehet.

Karácsonyig tűrte-bírta, hogy nem mehet. Mellette voltam a mentőautóban, mellette, amikor ágyba tették, az infúziós szereléket babráló ujjai közé egy gézbabát adtam: ezzel szabad. Azt, kérlek, ne piszkáld. És éjjel úgy jöttünk el, hogy Anyám reménykedett, még hazahozzuk. Ő pedig, amikor egy pillanatig magához tért a tolóágyon úton a kórterem felé, annyit mondott csendesen: talán jobb is ez így. Hajnalra elment.

Azt gondolom, az én évem a szebbek közé tartozik. Még így is.

Baljós árnyak

95 rettenetes év volt. Nem hittem volna szilveszteri kétségbeesett, szomorú és megdöbbent állapotomban, hogy ez még lehet rosszabb. Sokkal-sokkal rosszabb. Mert lett. 96 a szenvedések, a kórházazás, a reménytelenség, a halál és a temetések éve volt nálunk..
Az 1995-ös év mindennek csak a kezdete, komor felhőivel, sötét árnyékaival és vésztjósló villámaival.
Nem is tudom, hogy indult mindez, mivel is.
Lehet, szép volt a tavasz? S vajon a nyár boldogságban telt? Nyaraltunk-e, jártunk-e a mi kedves szlovák falunkban, fürödtünk-e a jéghideg tó vizében? Jártuk-e az erdőt, szurdokok meredek létráin kapaszkodtunk-e felfelé szakadt, rongyosra-rövidre levágott farmereinkben? Talán. Ha ott jártunk, füstöltünk pisztrángot, ittunk beherovkát, szárítottuk a gombát, bizonyosan. Vagy azon a nyáron pihentünk Szentendrén? Vagy "csak" balcsizás volt, bográcsozással, nagy úszásokkal? Az is lehet. Nem tudom...
Mert semmire, de semmire nem emlékszem!
A jóból-szépből csak a gyerekeim boldog és tiszta tekintetét, gyermeki, ártatlan mosolyukat, az én drága Aranyhajúim arcocskáját tudom felidézni. Mert ebben a keserves 95-ös évben rajzolt rájuk az élet először új vonásokat. Ettől az évtől kezdődött el, túlságosan is korán, a felnőtté válásuk.
Az ősz, igen, az őszről már nagyon jól, szinte napra pontosan tudok mindent. Nagypapa (apósom) betegsége kezdetét, a vizsgálatokat, a diagnózist az orvosok biztatását, az október 2-i befekvést, műtétet, a gondokat, amik csak jöttek-jöttek sorban, egymás után, onnan, olyan irányból, ahonnan egyáltalán nem számítottam rá. Mert úgy igaz, a baj nem jár egyedül.
A születésnapom idejére már azt hittem, teljesen összecsapott felettem az ár. Anyu elment pihenni hál'istennek a Mátrába, legalább miatta nem aggódtam, s mivel nem látott, ő sem értem. Mert fogytam, nagyon gyorsan, sokat.(Ki gondolta volna, milyen sovány leszek majd 96-ban....)  Pedig nem is én voltam a beteg, hanem a körülettem lévők, meg az életem.
/Ennyi idő után meg itt nevetek magamban, mert bezzeg most, ki hinné azokat a leadott kilókat:)))) /
Novemberre, Anya születésnapjára, hazaérkezése idejére már kisírtam a könnyeim, és olyan nagyon akartam erősnek látszani, hogy persze mindenki átlátott rajtam. Karácsonyra kicsit összeszedtük magukat, próbáltuk valahogy normális mederbe terelni az életünket, valamiféle harmóniát és nyugalmat lelni, ápolni, gyógyítgatni, reménykedni.
De Anyában is, akkorra már ott lapult, támadásra várva a kór, hogy végleg ránkijesszen. S hogy megtanuljunk minden kis apró, kedves pillanatnak örülni. Mert lehet, az lesz az utolsó.
Úgy tűnik, mindaz, amit itt leírtam, nagyon szomorú, nagyon mélyen fájó. Persze hogy az. De...
Van, amibe bele lehet kapaszkodni abból a csúf 95-ből, s még ma is segít, ha baj van. Mert átvészeltük, kibírtuk, helytálltunk, mert nem hagytuk magunkat, s egymást sem hagytuk cserben. Ez adott akkor is, most is erőt.

Elszakadások éve

Amikor nyugdíjba löktek, olyan depressziós lettem, hogy évekig nem vezettem előjegyzési naplót. Mentem, ahová hívtak, többnyire a gyerekekhez Kaszásdűlőre, majd Dunakeszire. A kisebbik unokám betöltötte a harmadik életévét, ősszel tanácsos volt óvodába vinni, hogy szokja a közösséget. Előre láttuk, milyen nehezen fog leszakadni az anyjáról, ezért kitalálta a kislányom,  hogy beiratkozik a szarvasi óvónőképzőbe, és így, mint leendő szakembert fölvehetik óvónőnek a dunakeszi oviba, mert a tanári diplomája  nem számított megfelelő képzettségnek.

A probléma megoldódott, persze semmi nem ment simán. Eleinte biciklivel jártak „munkába”,  közben J. levizsgázott autóvezetésből és befejezte az első évfolyamot Szarvason. A nagyobbik  unokám második osztályba járt a helyi Waldorf-iskolában. Külön torna, zongoraóra, szolfézs és csoportos korcsolyaprogram Pesten a Duna Plázában nagyanyai kiséret nélkül nem volt lehetséges. Ezért aztán szinte egész évben, hetenként két-három napot kinn töltöttem  Dunakeszin, a fennmaradó napokon pedig vonattal utaztam Piliscsabára, mert ott volt a kert, amit szintén örömmel vállaltam.  Közben elfeledkeztem róla, hogy depressziós vagyok.

Az év utolsó harmadában Szegeden is gyakrabban fordultam elő. Édesapám szinte mozgásképtelenné vált, olyan erős fájdalmai voltak, ha ült, ha járt, ha feküdt. A derekát fájlalta, nem is tudott kiegyenesedni. Úgy ment ki a vécére, hogy anyu előre hajolt, apu a hátára borult, a karját előre nyújtotta, anyukám, amennyire csak az erejéből telt, szorította, húzta előre apu  sovány, csontos karját, aztán csoszogva elindultak, vigyázva, hogy ugyanazt a lábukat mozdítsák előre. A háziorvos még egy  fájdalomcsillapítót se írt föl neki, Inno reumakrémmel kenegették a fájó gerincet. Egy ottlétemkor azt mondta apu, ha lenne pisztolya, főbelőné magát. Na erre fölhívtam az orvost, beszámoltam neki  a tapasztalataimról. Nagyszerű terápiát talált ki: hangulatjavító tablettákat írt fel. Apu, különösen éjszakánként üvöltött a fájdalomtól.

 Édesapánkat Karácsony első napján vitte el a mentő. Másnap reggelre meghalt. Mi azon a reggelen értünk le Szegedre karácsonyozni. A gyerekek kedvéért – már akkor tizenegy dédunoka állta körül a fenyőt – bekapcsoltuk a fényeket. A szokásos gazdag ajándékozásra ebben az évben nem készültünk, de azért mindenki kapott valamit. Egy mécsestartót kaptam, a tetején a mélyedésben fenyőillatot lehet párologtatni.    

1995 - egyetemista lét

Az 1995-ös évet úgy kezdtem, hogy már túl voltam a sikeres analízis vizsgán (hármast kaptam!), amit kötelezőn a karácsony után, szilveszter előtt kellett letenni (ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy minden kötelező vizsga a két ünnep között legyen? Mindig a karácsonyfa alatt készültem a vizsgákra.), így a legnehezebb részét már letudtam a vizsgaidőszaknak. Voltak azért még nehézségek, számomra elég rossz eredménnyel zártam az első félévet, 4,2 lettem. Aztán amikor ezt a véleményemet elmondtam a volt középiskolámban, a tanáraim meg voltak rökönyödve, hogy mégis mit szeretnék én az egyetemen? Később bebizonyítottam, hogy ennél sokkal többet, már a második félévem is több tizeddel jobb lett (4,5), és azért nem lett még ennél is jobb, mert lineáris algebrából csak kettesre sikerült vizsgázni.
Volt egy emlékezetes számítástechnika előadásom azon a tavaszon. Előző év nyarán megismertem egy tanársegédet a felvételi előkészítő táborban, akit természetesen tegeztem, ahogy a többiek is. Viszont az évfolyam nagy része nem ismerte, számukra tanár úr volt. Az első előadáson valami megjegyzésem volt, és szokásomtól eltérően az nagy előadó felső részén ültem, ahonnan leszóltam az előadónak, hogy "Laci, szerintem az ott....", mire mindenki felhördülve rám nézett, majd csodálkozásuk még nagyobb volt, amikor Laci nem hordott le, amiért tegezni mertem. Később aztán rájöttek az évfolyamtársaim, hogy ők is tegezhetik.

Ez az év még arról is nevezetes, hogy akkor ismerkedtem meg a HIX-szel (Hollósi Information Exchange), és akkor kezdtem chatelni az Arena-n, akkor ismertem meg M. barátomat, akivel (mint később kiderült) egy napon születtünk, csak huszonpár év eltéréssel.
A tanévben a Studium Generale keretein belül első szerelmem (ld. 1993) mellett beletanultam a felvételi előkészítésbe, majd nyáron a Pénzügyi és Számviteli Főiskola felvételi előkészítő táborában közgazdaságtant tanítottam, már egyedül. Aztán ősztől már én mentoráltam egy első évest.

Szeptember végén vagy október elején részt vettem egy HIX-találkozón Szegeden, ahol megismerkedtem egy fiúval, akivel aztán szerelembe estünk és 2,5 évig együtt is jártunk.

Én lapszerkesztőségben, Éva Franciaországban

Ha 1989 a rendszer- – mások szerint módszerváltó év volt, 1995 nekem munkahelyváltó évvé lett, mivel három hónappal korábban kezdtem meg szerkesztőségi munkámat a jezsuitáknál. A hazatelepült P. Szabó Ferenc SJ keresett olvasószerkesztőt. A Távlatoknak írt első cikkem mindjárt nem jelent meg. Kilőtte Tomka Miklósé. Azért nem veszett kárba: lehozta az IGEN. Így második cikkem lett az első: Egy Istenes Szent Jánosra való évfordulós megemlékezés. Ő volt az a végtelenül egy-ügyű szent, aki létrehozta az irgalmas rendet, melynek, mint tudjuk, ma is működő kórháza van Budán. Ő volt az, aki annak idején a kórház kapuján feliratot helyett el: „A szeretet parancsol.”
Ezt a cikket aztán az évek során cikkek szériája követte. Akit érdekel, hogy másfél évtized alatt miket írtam a Távlatokba, lapozza fel a neten a lap repertóriumát. Más a helyzet A Szív újság esetében. Ennek nincs repertóriuma. Igaz, hogy minden olyan évfolyamot beköttettem, amelyben nekem vagy fiunknak cikke jelent meg. Sajnos a Bogár-mellékleteket nem lehetett hozzáköttetni, mert más alakja van. Munkásságomnak a sűrűje ezekben megtalálhatók. Írtam ugyan könyvekbe is felkérésre, és más lapoknak is, amelyek megkerestek. Pl. II. János Pál pápa halálát követően Mária-tiszteletéről a kolozsvári Keresztény Szónak. De ez jóval később volt. 1995-ben a számítógépeket hálózatba kötötték, és a szerkesztőség ettől kezdve rálátott a ház többi gépére is, ha azok ezt lehetővé tették. Ezután nem kellett egymáshoz mászkálni a kéziratokkal, elég volt emailben átküldözgetnünk egymáshoz. Ekkor került sor arra is, hogy eldöntsük: maradjon-e a DOS-os Word, vagy rátérjünk a windows-rendszerre. A korábbi kollégák a maradásra, én az utóbbira szavaztam. A Miniszterelnöki Sajtóirodán már ezzel dolgoztunk. Ismertem, mennyivel jobb kezelni, mint amazt. A neológusok győztek az ortológusokkal szemben. Senki nem bánta meg, hogy a fejlődést választottuk. Én még kínlódtam egy darabig a régi technikával, mert gépparkunk egy része kis kapacitásánál fogva alkalmatlan volt az új befogadására. Még hajlékony lemezt is használtak a kollégáim, még évekig a tűpontos Epson-sornyomtatót használták, melyből kettőt is hazahoztak Bécsből. Időbe telt, míg rájöttek a HP laser-jet előnyeire. Ettől kezdve viszont csak lézernyomtatókat használtunk. Én már nem dolgoztam hajlékony lemezre, csak diszkettre. (Erről meg kell jegyezni, hogy egy elvetélt magyar találmány, melyet lerúgott magáról a magyar ipar, s melyet változtatott formában legyártottak a külföldiek, s melyek jó egy évtizedig uralták a világpiacot.)  
Ebben az évben köt házasságot Éva lányunk és Fr. romantikus kalandok után. Több autó indult Saint Sorlin-en-Bugey-be, hogy részt vegyen ezen a lakodalomban. Október vége felé tartották az esküvőt (a közeli Lyonban). Kalandos út után rozoga Skodánkkal megérkeztünk a kúriába, dög álmosan. Azonnal beszálltunk az ifjú párnak segíteni, akik száznál több műanyagszéket kölcsönöztek hozzá tartozó asztalokkal a vendégek fogadására. A nagy létszám ellenére igen bensőséges esküvő és lagzi sikeredett, amire akik ott voltak, mind jó szívvel emlékeznek. A kis település a Rhône mellett fekszik. Lesétáltunk a partjára, hogy átpillantsunk a szomszédos hegyre, mely már Svájc. A falucska temploma olyan lejtőn áll, hogy a kijárata felé némileg lejt. Meg is jegyeztem, hogy itt egyszerű a takarítás. A szentélyben fellocsolják a kőpadlót, s az végigfolyva a hajón a kapun távozik. A hazafelé úton maga alatt teljesített a Skoda. Kapott két spricckövet útközben, elment az alapjárata, forrt a hűtővíz rendesen, St. Etienne-ben kereket cseréltünk, mert defektes lett, a magyar határon pedig hajszál híján egy árokban kötöttünk ki. Azért becsületére legyen mondva. csak hazaérkeztünk épségben. Elég sokára. Persze, hiszen a német sztrádán kamiont előztem, amikor Ulm felé jobbra le kellett volna térni. Megtettünk jó száz km-t hiába.

Az alapjárat pedig azért ment el, mert egy szabályozó csavar kirázódott, elhagytuk Münchennél. Micsoda konstrukció az ilyen? Az ember utólag belesápad, mikkel vágtunk neki az ezer km-eknek annak idején.
Itthon szomorú hír várt. Keringési zavar következtében hirtelen elhunyt velem korú sógornőm. (A tendencia mintha évek múlva erősödne. Egy-egy testvérünket a közlemúltban elveszítettük feleség, meg én. Igaz, hogy három unoka pedig elkezdte kis életét.)       
Legyen most ennyi elég a történésekből.