Igazi Emberek

Az ötvenes évek második felében és a hatvanas években két gyermekorvos látta el a hegyen a cseperedő ifjúságot és a két iskolát. Nekem mindkét doktornőhöz szerencsém volt, egyikük volt a - mai szóval - háziorvosunk, másikuk pedig az iskolaorvos.

A gyermekorvosomat csak doktor Erzsi néniként emlegettük. Már az is biztonságot adott, amikor belépett a szobába, ahol a nagyágyon feküdtem betegen. Emlékszem hűvös kezének érintésére, hiszen mindig lázas voltam ilyenkor. Otthon nem is féltem tőle, a rendelőben is csak a kötelező kisgyermeki ijedséggel. Hogy nagyon jó orvos volt, azt mondanom se kell. De ő volt az, aki nemhogy elfogadta volna a pénzt (nem tudom, szokásban volt-e ez egyáltalán akkoriban), hanem ő hagyott itt anyunak annyit, hogy ki tudja váltani a gyógyszert. Emberséggel, szeretettel, segítőkészséggel állt mellettünk mindig, arról pedig én "gondoskodtam", hogy orvosi tudása is ki legyen használva :)

Később, amikor már kinőttem a keze alól, akkor is megmaradt a családi jó kapcsolat, nem múlt el Erzsébet-nap úgy, hogy ne mentem volna el felköszönteni. Igen, a hegy  - különösen akkori - zárt világában ez természetes volt. Mindkét doktornő itt lakott, nap mint nap találkozhattunk velük, részei voltak az életünknek.

Amikor meghalt, a gyászjelentésen az szerepelt, hogy a temetése szűk családi körben történik, és csak a gyászmise időpontja volt megadva. Mint egy éjféli misére, úgy megtelt a templom, még a téren is álltak kint! Jött mindenki megköszönni, hogy doktor Erzsi néni gondoskodó szeretete és tudása segített fölnőni neki vagy a gyerekeinek.

A másik doktornő egészen más habitus volt, inkább féltem tőle, ez azonban tulajdonítható volt annak is, hogy az iskolaorvos személye szorosan összekapcsolódott az oltásokkal. De gondos volt, alapos és törődő, odafigyelt rám is. Ő volt az, aki átnevelt a balkezes írásról a jobbkezesre, akkor ez nem tetszett, ma már nem bánom, hogy keményen végigvitte.

Érdekes módon, vele felnőttként kerültem emberi kapcsolatba, amikor már nem volt mitől félni. Persze, hogy köszöntem neki az utcán, és persze, hogy ismert és emlékezett rám, mint mindegyikünkre, akihez köze volt. Mivel a közelben lakott, gyakran futottunk össze és beszélgettünk, érdeklődött az életemről. Magas kort élt meg, két éve halt meg 95 évesen. A kerületi újság a 90. születésnapján köszöntötte, érdemes elolvasni a beszélgetést.

Aztán időben nagy ugrás, térben csak egy lépés; úgy látszik, olyan szerencsés vagyok, hogy megbecsült, kedves orvosaim közt a mostani háziorvosomról is írhatok. Mostani - olyan pillanatnyiként hangzik ez a szó, pedig, bizony, lassan már húszéves kapcsolatot takar. Már akkor sem volt fiatal, amikor idekerült, manapság pedig igencsak meglátszik rajta a kora. Nehéz szívvel gondolunk arra az időre, amikor egyszer majd tényleg elmegy nyugdíjba. De addig örülünk, hogy van egy nagy szakmai tudású, alapos, emberséges, jó orvosunk, aki értelmes, felnőtt embernek tekinti a beteget, elmondja-elmagyarázza, amit a saját bajainkról tudnunk kell.
Néha, amikor hosszan ülünk a váróban, cinkos mosollyal összekacsintunk, mi, betegek, magunkat türelemre intve: A doktor urat nem a gyorsaságáért szeretjük.
De, hogy szeretjük, az biztos! :)

És nem írhatok róla anélkül, hogy még valakit meg ne említenék, hiszen a jó nővér nélkül az orvos is csak félkarú óriás. A mi orvosunknak pedig egy nagyon jó nővére van, aki tűzről pattant, pörgős, elrendez, megold mindent. A karácsony előtti napokban valódi angyalszárnyakat öltve röpdös a rendelőben, nem lehet mosoly nélkül megállni. De tudom azt is róla, hogy azt az idős beteget, akinek senkije nincs, ő kísérte, vitte-hozta a kemós kezelésekre, pedig ez biztosan nem szerepel a munkaköri leírásában.

Orvosok, nővér - Emberek, nagybetűs emberek, akik csöndben élik-élték a hivatásukat, szolgálnak, és amikor belépek a rendelőbe, a doktor úr pedig a megszokott kérdéssel fogad: Krisztina, mi a baj? - úgy érezhetem, talán nem is olyan nagy az a baj, mert ő biztosan segíteni fog.

Igazi orvosok

Gyerekkoromból két orvosról vannak emlékképeim, mindketten Rákosligeten rendeltek. 

Az egyik a gyermekorvos volt, F. Júlia doktor néni, akivel első találkozásomat csak a családi elbeszélésekből ismerem, mert alig voltam egyéves, amikor először megmentett a csúnya és veszélyes fülbetegségtől. De később is sokáig hozzá vittek, bármi bajom volt és mindig nagy türelemmel kezelt, pedig nehéz eset voltam, rettenetesen féltem minden orvosi beavatkozástól, voltak nagy sírások, rábeszélések és vigasztalások. A rendelő berendezéséből arra emlékszem, hogy a nagy fehér szekrény tetején állt egy szerkezet, azt ha felhúzták, benne két törpe fát fűrészelt. Ez persze nagyon tetszett nekem és gondolom, a pár másodperces odabámészkodásomat ki lehetett használni egy-egy injekció megejtésére. 

A másik orvos P. doktor úr volt, a körzeti orvosunk.  Amikor Ligetre költöztünk, anyám  meglepve fedezte föl, hogy ő ezt az embert ismeri. Pár évvel azelőtt ugyanis a Lánchíd budai hídfőjénél az alagút melletti épületben dolgozott és minden reggel látta őt katonaorvosi egyenruhában a siklóra várakozni. És valóban, P. doktor eredetileg katonaorvos volt,  '45 után pedig Rákosligetre került körzeti orvosnak -  rossz nyelvek szerint ez volt a büntetése a Horthy-rendszerbeli katonatiszti múltjáért. 

Katonás stílusa megmaradt, pattogott a szava, ellentmondást nemigen tűrt, de jó humora is volt. Néhány mondása klasszikusként őrződött meg a családunkban. Például amikor kanyarós lettem és lelkemre kötötte, hogy ne vakargásszam a kiütéseimet, bármennyire is viszketnek, ez tőle így hangzott: "Nem vakarni, mert fintorogni fog a vőlegény!" Amikor kiderült, hogy hegedülni tanulok, huncutul rámmosolygott: "a kis Jascha Hajpec..." - így mondta a Heifetz-et, nem mintha nem tudta volna helyesen a nevet, de így viccesebben hangzott.

Autója sosem volt, gyalog rótta az utcákat. Könnyedén öltözve járt, nem láttunk rajta nagykabátot, télen is rövid, derékig érő lemberdzseket viselt, kezén mindig fekete bőrkesztyűt hordott.
Volt egy különösen nehéz tél a hatvanas évek végén, amikor nagymamámat  gyakorlatilag meghalni küldték haza a kórházból, félholtan, tályogokkal az oldalán. P. doktor úr naponta jött a tályogokat  szakszerűen tisztogatni, nem pénzért jött és nem nővért küldött, hanem ő maga látta el a beteget. Hogy nagymamám akkor végül is meggyógyult (és aztán még 15 évig élt), azt nagy részben neki köszönhettük. Ő maga ugyan, kicsit elérzékenyülve azt mondta erre, hogy "köszönje Isten után a lányának a néni..." - de mindannyian tudtuk, hogy ebben azért nagyon is benne volt P. doktor úr.

Nemrég elgondoltam, vajon mit tenne P. doktor úr, ha ma lenne háziorvos? Hogyan tenne eleget annak az agyonszabályozott, mindenért szankciókkal fenyegető rendszernek, amiben ma a háziorvosok evickélnek? P. doktor úr ebbe a rendszerbe már rég belehalt volna. Ő, akiről hiteles tanú mesélte, hogy amikor a kerületi tanács eü. osztályától számonkérő telefont kapott, mert valaki feljelentette, miszerint túlzottan sok gyógyszert ír fel, lila fejjel ezt ordította a telefonba: "Tessék tudomásul venni, hogy sz@rral nem tudok gyógyítani!" 

Mert P. doktor úrnak a beteg érdeke mindenek fölött állt és aki ezt akadályozni próbálta, az megkapta a  magáét akkor is, ha a magasságos felsőbb szerv telefonjáról szólamlott alá. Mert P. doktor úr orvos volt a szó legszebb és legigazibb értelmében.

Emlékezés a szegedi gyermeksebészeti klinikára

 

 

Három éves volt a kislányom, éppen óvodás korba jutott, amikor szakorvosi javaslatra műtétre kellett vinnünk. Nyaki fisztulával született. Eleinte biztattak, hogy majd bezáródik magától, de sajnos, minél többször fázott meg vagy kapott influenzára hasonlító fertőzést, annál jobban nedvedzett a fisztula a nyaka mindkét oldalán.

A gyermeksebész elmagyarázta, hogy a magzati életben vannak ilyen sipolyok, más néven fisztulák, amelyek összeköttetésben vannak a magzat testének egyes üreges részeivel, és mire megszületik a baba, a járatok bezáródnak. A mi esetünkben nem ez történt. A kicsi lány nyakán mint két kis nyitott orrjáratból, szivárgott a váladék, ha megfázott, akkor nagyon csúnya gennyes nátha folyt a nyakán, ha szárazabb volt az idő, egész jól beszáradt a két kis nyílás.

A gyermeksebészeten három éves korában vette fel műtétre Dr Altorjay István, a klinika vezetője. Szakmailag érdekes és ritka esetnek tartotta, s hogy ezért-e vagy másért, gondoskodott róla, hogy egy munkatársa rendszeresen ellenőrizze a gyerek állapotát. A fiatal orvos havonta járt ki, jó tanácsokkal segített, receptet írt, sőt a posztoperatív szakaszban szemmel tartotta a kislányomat a teljes gyógyulásig.

Eszembe jut azóta többször, milyen szerencsénk volt a gyengéd, csecsemőgondozáshoz profi módon értő fiatal orvossal. Valószínű, ha nem fájt is a gyereknek, de náthás időszakban diszkomfort érzés nyugtalaníthatta. Észrevette az orvos a csecsemő feszült viselkedéséről, hogy mivel segíthet. Éjszakára nyugtató tablettákat írt fel.  Hüledezett a család, csecsemőnek nyugtató, miféle divat ez. Én megbíztam az orvosban, gondoltam, ő ismeri a klinikai gyakorlatot.

Mostanában minden laikus jobban ért a gyógyításhoz, arat a természetgyógyászat meg az alternatív orvoslás. A hatvanas évek végén (abban az átkosban)  komolyan vették a Hippokratészi esküt. Köszönettel és elismeréssel emlékszem vissza a szegedi gyermekklinika orvosainak és ápolóinak tisztességes munkájára.  

a múlt doktorbácsijai

valamelyik nap régi makói képeket keresve - bukkantam egy a makói közegészségügy történetét feldolgozó tanulmányra, és ott a régi orvosok fotóira... ezek a képek az én egykori orvosaim is felsorakoztatták - valamivel fiatalabbnak, mint ahogy én ismertem őket, "doktorbácsikként", de eszembe juttatta Kosztolányi szegény kisgyermekének panaszai közül a doktor bácsijáról szólót.(mostanság meg meg lehetne írni a (szegény kisfelnőtt vagy kisöreg) panasz(ai)t, az u.n. közegészségügy irányába...

hol vannak ezek a régi orvosok? akikről ilyen verset lehetett irni:

A doktor bácsi.

Áldott aranyember.

Világító, nyugodt szemei kékek.

Komoly szigorral lép be a szobába,

szemébe nézek és csöppet se félek.

Borzongva érzem biztos újjait,

ha kis, sovány bordáimon kopog.

Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,

hideg kezén arany gyűrűsorok.

Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,

keserűt, édest, sárgát vagy lilát.

Az ő kezéből hull a paplanomra

nagynéha egy halvány, szelíd virág.

Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon

párnáimon oly egyedül sirok.

Ő az egészség és a bizonyosság,

titkok tudója és csupa titok.

Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,

prémét szelíden prémezi homály.

De elmegy innen és itthágy magamra,

színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...

Ilyenkor látom otthon s páholyában,

amint valami víg tréfán nevet.

De kék szeme egyszerre elsötétül,

rám gondol, mit csinál a kis beteg?

A béke ő, a part, a rév, az élet.

Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,

míg ájuló álomba lengve árván,

kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,

ködös habok közt ringatóztam.

Tóth Aladár doktorbácsi az orrmanduláimat vizsgálgatta, a képen is látható orvosi műszerrel a homlokán -u.i. nyitott szájjal aludtam, volt egy kis orrhangom, meg reggelente fájdogáló torkom, így aztán anyukám időnként elvitt hozzá, javasolta, nem túl erőszakosan, inkább szelíden, hogy vetessük ki az orrmandulámat, de anyu sajnált, féltett ettől, így aztán megmaradtak az orrmanduláim.

(nem úgy , mint lányom esetében, akinek kivetettük, 4 éves korában, és utána újra visszanőttek.)

(súlyos emlék, hogy mikor meglátogattuk anyukámat a kórházban, lányom -örömmel -újságolta neki, hogy ő is jön be, a jövő héten, orrmandulakivétel miatt, és igy majd együtt lesznek bent,.. nagyanyja mindig mosolygott, amikor meglátta, de most lehervadt arcáról a mosoly, s mire bementünk az orrmandulakivétel miatt, ő már nem volt... a kórházban...)

ma az orvosi rendelő előtt áll a Tóth Aladár mellszobra áll

Szilágyi Géza "bácsi" volt a körzeti orvosunk - . (és egyben az anyósának a barátnője az én nagynénikém, igy voltunk náluk civilben is, egyszer egy válságos helyzetben, anyukám miatt, emlékszem arra a végtelen empátiára s segítőkészségre, amit tanúsított, akkor is)

Tapintatos, visszafogott, jólelkű emberként emlékszem rá. Csak bizalommal lehetett irányába még egy olyan szégyellős kislány is , amilyen én voltam.

akkoriban halt meg, amikor anyukám, tán egy nappal később, én erről nem tudtam, de megálmodtam... (aztán később az anyakönyvben láttam, hogy egy lapra, egymás alá került a bejegyzésük)

Bogdán Jóska bácsi" volt a fogorvosom (itt ő se bácsi, én már őszen ismertem, de nagyon fiatalos, erős emberként, férfias is volt mindig (egy nálam fiatalabb lányt vett feleségül később, másodjára) mindig mosolygott, sőt viccelődött is... az érzéstelenítőre azt kérdezte meg mindig, hogy vanília- vagy csokoládé("fagyi)t parancsolok-e ...(persze volt úgy, hogy hiába is érzéstelenített, injekcióval is, mert nem hatott, borzasztó kínok árán tudta csak s darabokban kiszedni fájós, már megdagadt fogam, amit olyan oroszlánordítással kísértem, hogy kilépve a váróterembe, ottani egyik tanárom csak vigasztalni tudott, hogy "nem baj, kislányom..." (törődtem is

vele... de aztán elmúlt a fájás, és nem maradt egy szilánk se az ínyemben...)

Szabó György - ő szemorvos volt, elismert, nagytekintélyű professzor! pár méterre a házunktól laktak. Anyukámék gyerekkori játszótársa volt. A szememmel nem volt baj, talán egyszer jártunk a magánrendelőjében, anyunak lehetett valami szemproblémája? vagy nekem is valami bagatell? -nem is emlékszem, csak arra, hogy kedves volt - a hatalmas tekintélye ellenére is, sőt.)(meg is figyeltem, minél inkább lehetne valaki büszke valós érdemeire, annál kevésbé az)

(egyébként az unokája fogorvos lett, jó, lányom egyszer hozzá vittem, nagyapja volt eleve a garancia)

Diósszilágyi Sámuelt - akiről elnevezték a kórházat, orvosként  s közvetlenül nem ismertem, de kislányként láttam gyakran az utcán, bottal, hosszú cipőiben, cvikkerrel, messzire néző tekintetével, jellegzetes , komoly járásával, hozzátartozott a város "látványához" a maga különleges egyediségével...

nem is csak orvos volt, irt is, pl. Hollóssy Kornéliáról monográfiát.

(Mint ahogy Szilágyi Géza festett - tudtam meg később)

Batka István , jóval később lett körzeti orvosunk, mint ezen a képen látható...már idős bácsiként...

mostanában gyakran emlegethetik, a Maros gyógyiszap elismertetéséért, felhasználásáért komoly harcot folytatott..., ami talán kezd beérni a fürdő újjáépítésével?

Azóta szobra is van a megvalósult álomfürdő (Hagymatikum)gyógyrészlege közelében

a kedves Sonkodi házaspár is hozzátartozott a város képéhez...

igy mosolygósan...

anyu Sonkodiné doktornőhöz járt a reumájával.. s tőlük vettük az első (feles) hegedűmet, mert az ő fiúk - sajnálatukra (-nem akart tanulni hegedülni,

fiaikból is jó orvosok lettek (Szegeden egyetemi tanárokként)(unokájuk pedig az a Sonkodi Rita akinek képeit csodálom, (és csodáltatom időnként itt a blogom lapjain is)

Jó szivvel gondolok rájuk.... Makó egykori orvosaira... Hiányzanak!

( 2011. október)