A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1940-es évek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1940-es évek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 17., szombat

Így kezdődött

Nehéz a választás, miről is írjak, mert minden nem férne egy bejegyzésbe, de akkor mit válasszak?  Alighanem csak vázlat lesz ebből. Vázlat, önkényesen kiemelt mozzanatokkal és némi illusztrációval.
Niš, 1941 január

A negyvenes évek elsősorban a szüleimről szólnak, a szüleimről, akik az évtized első felében még nem ismerték egymást. Apu kántor volt Bácskában hol egyik, hol másik faluban, 1940-ben éppen Martonoson. Onnan sorozták be először, lovastüzér hadosztályba. Dél-Szerbiába, Niš-be került azon a hideg télen, amikor még a Nišava, a város folyója  is teljesen befagyott. Kora tavasszal aztán elindították őket észak felé és áprilisban már német hadifogságba is estek a Bécshez közeli Hainburgban. Így történhetett, hogy épp akkor, amikor szülõfaluját visszacsatolták Magyarországhoz, szerb egyenruhában került a hainburgi táborba, de a magyar királyi konzulátus pecsétjével ellátott "dögcédulát" kapott. Mellesleg dizentériát is, de kiheverte, később pedig hazaengedték.
Otthon eleinte csak a községházán kapott állást, később Gyulafalván, majd egy szabadkai tanyasi iskolában, végül pedig Bácsföldváron lett "átmeneti minõségben ideiglenesen alkalmazott oklevél nélküli tanító". 



A bácsföldvári tantestület 1943-ban
 Bácsföldváron a tanítás mellett kántorkodott is és a kántorlakásban lakott (ezt a házat még a hatvanas években is az ő nevéhez kötve emlegették a helybeliek). 1944 őszén aztán Dél-Bácska mozgósításakor ismét bevonultatták. Miközben haladtak észak felé a Duna mentén, majd a Balaton-felvidéken, föl egészen Nagyszombatig, azalatt ismét átrohant felettük és az otthonmaradottak feje fölött a történelem, Bácskát elcsatolták. Mire Szárazpatakon a század a szó szoros értelmében elzavarta a parancsnokot,  egészen hontalanok lettek. Amikor elindultak, még magyar honvédek voltak, most pedig nem voltak már magyar állampolgárok sem.
Apu elvergődött Budapestig, onnan azonban nem mert elindulni hazafelé, mert bár kapott a kultuszminisztériumtól menlevelet ilyen szöveggel: "a katonai és polgári hatóságok nevezettet útjában ne tartóztassák fel ..." - de alighanem jól sejtette, hogy ezzel otthon nem sokra menne. Egy nővérén kívül minden rokona odaát maradt. Kalandok következtek, a túlélés időszaka, minden hónap elsején jelentkezés a rendőrségen (mert még évekig jugoszláv állampolgárnak számított), aztán tanítói állás Kalocsa mellett, Foktőn, majd pedig Dunavarsányban.

Kolléganők a hivatal ablakában (Anyu jobbról a második)
Anyuék Dunavarsányban laktak a vasútállomás emeleti lakásában, mert nagyapám állomásfőnök volt. Anyu már elvégezte a polgárit, meg egy gépíróiskolát, és Budára járt dolgozni a közlekedési minisztériumba, a Sikló lánchídi állomásánál lévő (később lebombázott) épületbe.
Két öccsét 1943-ban besorozták: Sanyit még csak leventének, de Lacit már honvédnek, mert épp megütötte a 18 éves korhatárt. Nagyapám addigra már a délivasút alkalmazottaival együtt Németországban volt, Anyuék pedig a front közeledtének hírére néhány holmit összekapkodva Budára költöztek egy kolléganője Karátsonyi (ma Kuny Domokos) utcai lakásába.
A héthetes ostromot ott élték át, annak a háznak az óvóhelyén. Nagymama hamarosan teljesen legyengült és éjjel-nappal csak feküdt, úgyhogy Anyu gondoskodott magukról, élelmet szerzett, vízért gyalogolt a Rudas fürdőhőz. Sanyiról csak annyit tudtak, hogy valahova a Dunántúlra vitték őket, de Lacival egyszer-kétszer találkozhatott.  Valahogy mindig megtudta, hol állomásoznak éppen és ott meglátogatta, így ment el egyszer hozzá Fótra is. Később az alakulat a Sashegyre került és a Sion-zárdában (a mai Arany János iskola) szállásolták el őket. Anyu 1945 karácsony estéjén  oda is elment, ahogy mesélte, az öccse kedvencét, mákostésztát vitt ajándékba. De a találkozás elmaradt, csak a csomagot tudta leadni, mert Lacit arra az éjszakára őrségbe vezényelték. Sose látták többé, 1945. január 20-dikán egy légitámadásban ott halt meg a Sashegyen sok társával együtt. Húsz éves volt.
Ő volt Laci







1945: Anyu Laci sírjánál a sashegyi zárda kertjében














Aput 1946 tavaszán helyezték a dunavarsányi iskolába, ahol egy idősebb kollégával, Csorba Dezső tanító úrral jó barátságba keveredett, amolyan összejárós, ebédmeghívásos baráti viszonyba. Anyuék akkor már nem laktak ott, mert miután nagyapám hazajött Németországból, azonnal bélistára került - se munka, se fizetés, se nyugdíj - és ekkor Rákoshegyre költöztek. Anyu tehát már csak látogatóba járt Dunavarsányba egy barátnőjéhez, aki mellesleg Csorba Dezső tanító úr lánya volt. Náluk találkoztak először.
Ezt a két színházjegyet évekkel ezelőtt találtam egy notesz lapjai közé szorulva. Mesét lehetne köréjük kanyarítani a két fiatalról, akik 1946. december nyolcadikán, vasárnap délelőtt az Operába mentek, hogy miután az alsó ruhatárban leadták kabátjaikat, a balközép hetedik sor első és második székéről végignézzenek egy előadást. Mi játszódott vajon a színpadon? Pár éve megpróbáltam kideríteni az akkori repertoárt, de nem sikerült, csak találgatni tudtam: december lévén, karácsony közeledtével talán a Diótörő.

 Aztán eljött 1947 júliusa, 19-dikén volt az esküvőjük a rákoshegyi templomban. Az oltár fehér kardvirágokkal volt feldíszítve (ezért később minden házassági évfordulójukra gladióluszcsokorral szoktam köszönteni őket), egy kapucinus atya, Anyu polgári iskolai hittantanára volt az eskető pap, a fotós pedig egy barátjuk volt, aki nagyon elrontott valamit, mert az összes kép közül csak ez az egy sikerült valamelyest.


A következő év májusában pedig én is megszülettem.





2012. március 12., hétfő

Azt meséld el,hogy...

Szerencsémre anyai nagymamám sokat mesélt a régi dologokról, főleg arról, amikor Anya kisgyerek volt. Nógattam is eleget (="Azt meséld el, hogy volt, amikor..."), így aztán voltak történeteket, amiket már kívülről fújtunk unokaöcsikémmel :) De nem bántuk, mindig újra és újra hallani szerettük volna. Persze a negyvenes évekbeli mesék nagyon távoliak és a mi kis életünktől olyan nagyon különbözőek voltak! No és nem épp a legvidámabb eseményeket elevenítették fel...
Sajnálom, hogy gyerekként nem azokra a momentumokra figyeltem, nem azokat a kérdéseket tehettem fel, amire ma kíváncsi lennék, amit tudni szeretnék. Mert mára már hiába, nincs aki felelhetne.
Így hát most azzal a gyermeki ésszel felfogható emlékanyaggal próbálok "gazdálkodni". Mert mindenkinek muszáj őrizni és továbbvinni, átadni a családi mozaikdarabokból összeálló múltat. Hogy kicsit megérezhessük eleink sorsát, azt a sokféleképp megélt, mégis közös, a hétköznapi kisember életére vonatkoztatott történelmet.
Hiába elbeszélésekből tudom csupán, mégis képekben "látom" a negyvenes éveket. Néha össze-vissza ugrálva és szétszórtan fogom leírni ezeket, ahogy előbukkannak a "fotóim". Még rapszodikusabb leszek, mint egyébként :) Szóval elnézést.

Anya az udvaron ugrálja át a fal melletti bokrokat, egyiknél a kiálló téglába veri a térdét, a helyén a heg megmaradt örökre.
Anya vizet visz ki -azt hiszem-gondolom, ugyanarra- az udvarra. Picike lány még, de szolgálatkész, szívesen segít. Hisz olyan esdeklőn kérik a szomjazók. Nagyanyám az ablakból látja meg- és meghűl benne a vér, annyira megijed. Mert a lakásuk a községháza kertjére néz, oda terelték be a "menetet". "Azokhoz" az emberekhez szólni, segíteni, uram bocsá' ételt-italt adni tilos volt és főbenjáró bűn. Anyu meg csak ment és itatott. Nem bántották a hajcsárok...
Másik kép ugyanabból az időből: Nagyanyám a Váradra induló vonatra nyomja fel a tömegben majd' elájuló, a szerelvény lépcsőjéről visszatántorodó édesanyját. Hogy hazajusson Erdélybe.(Sosem látták többet egymást, a Dédit elvitte a szíve. A másik Dédimet, az apait meg a valahol Győrnél dobták ki a vagonból...)
Az állomásról visszafelé alig haladt, sőt, órákig állt a kocsi, mert menetelő tömegbe kerültek, Nagyanyám nem tudta, mit is mondjon a kislányának, kik ezek a bácsik meg a nénik és hová mennek. Hová is hajtják őket.... Ahogy visszagondolok, sejtem, élete egyik talán legrettenetesebb élménye lehetetett. Ami nem lehetséges, felfoghatatlan, mégis ott volt körülöttük, valóságosan. Araszolva a tömegben, kívülről ugyan, de mégis megérezni a félelmet, a tehetetlenséget.
Mikor lehetett ez??? "1942. január 25.-én és 26.-án Szenttamásról sok zsidót elhurcoltak" -olvasom. Szóval 42-ben.
/A nagyapámat a visszacsatolások után Srbobránba helyezték, büntetésből. Jó lenne tudni, mit is tett a DGT ellen, a h-i bányászokért. Egyszer talán megtalálom a padláson a régi papírok közt a választ erre is. A sors különös játéka, mennyire szeretem Gion Latroknak is játszott c. könyvét. Annyira elvarázsolt minden sora, hogy rá se jöttem, Szenttamás a helyszín./
Aztán jött a menekülés, mindenük ottmaradt, csak Anyu cipelte a babáit a kocsihoz, a kaucsuk Mérivel még én is játszhattam. A halántékán lévő repedésről sokáig azt hittem, háborús sérülés- talán bombatalálat érte szegényt. Így fantáziálgatott egy óvodás korú gyerek a hatvanas években a negyvenes évekről:)
Nagybátyámnak közben biztonságos helye volt bentlakásosként a Piusban. Apa is, amíg lehetett, bejárt ugyanoda, ugyanabba az osztályba, -hisz a világ oly kicsi, nem?-és tanult, készült az érettségire, 45-ben. Ha kicsit előbb született volna, viszik katonának.

Apai nagymamám mesélt a negyvenes évekről a legkevesebbet, szinte semmit. Életben maradt, csupán ez volt a lényeg.
Menekülés, megpróbáltatások, üldöztetés, bújkálás, éhezés, otthontalaság: a családom apai és anyai ágában, mint megannyi családéban, a háború alatt ezek voltak a jellemzőek. Kinek mi jutott, származástól, lakhelytől, mindenféle körülménytől függően.
A háború végével persze nem szüntek meg a család gondjai. Valahogy mégsem a szomorúságot és az elkeseredettséget tükrözték a negyvenes évekről szóló meséik. Talán mert túlélték? Örültek, hogy van honnan visszanézni, hogy azért csak jobbra fordult a sorsuk.
Olyan kép jött elő végezetül, ami azért kicsit vidámabb:
Anya megleste a karácsonyfát, már 24-én délelőtt. Nagy dérrel-durral rohanta körbe a lakást, és mindenkinek elújságolta, hogy itt járt, már megjött a Jézuska, nézze csak meg mindenki, ott áll a szobában a fenyő! Mire felértek a lépcsőn, Tatyinak becézett nagypapája eltüntette a hatalmas fát, díszestől, gyertyástól. Csodás módon, nem is értette Nagyanyám, hogy sikerült neki. Anya estig kétségbeesetten szenvedett, hogy "elmarad" a Szenteste, mert ő leselkedett és elijesztette, megharagította a Jézuskát. Persze a fa mégis előkerült, visszakerült a helyére:)
Ez a karácsony lehetett talán a 41-es, bár már háborús év, de azért még boldog és békés ünnepük, az utolsó ilyen a 40-es években...

2012. március 9., péntek

40-es évek

Természetesen nincsenek saját emlékeim a negyvenes évekről, csak néhány családi elbeszélésből. Sokat nem meséltek a családtagok sem, de ma úgy gondoltam, muszáj néhány szót mondanom, mivel nagymamám temetése volt, akinek nagyon nehéz élet jutott.
A negyvenes években tinédzser volt, mivel az anyukája nagyon korán meghalt (nem sokkal az ő születése után), a legnagyobb nővére nevelte. Nehéz gyerekkora volt, sokat dolgozott, 12 évesen már főzött az uraságnak, később vigyázott a nővére gyerekeire. A negyvenes évek végén (talán 1948-ban) ment férjhez, hamar meg is született az első gyereke, aki csupán 5 napig élt. Ráadásul császármetszéssel szült, ami akkoriban még sokkal veszélyesebb volt, mint manapság, és később jutott neki még két ilyen nagyműtét (de ez már az ötvenes évek története).

A másik családi szál apué, aki 1944-ben született ötödik gyerekként a családban, két bátyja és két nővére volt, majd később még született két húga. A negyvenes évek végén óvodába járt, de nagyon utálta, mert kakaót kellett innia, és azt nagyon nem szerette. Valószínűleg a gyomra már akkor sem bírta (ahogy azóta sem), ezért aztán ő fogta magát és megszökött az oviból, "tökön-paszulyon" keresztül hazaszaladt. Gondolom, otthon megkapta a maga büntetését.
Egyébként sem volt jó gyerek, és ha valami rossz fát tett a tűzre, mindig a húgaira kente a dolgot, akik persze később megbosszulták, úgyhogy nem járt jól a dologgal.


2012. március 8., csütörtök

A negyvenes évek...

Csak elbeszélésekből tudok ezekről az évekről... Apa 1922-ben, Anya 1928-ban született  -  a többi kis fejszámolás kérdése. Egyikük az Alföld délkeleti csücskében, másikuk a Dunántúl északnyugati sarkában. Igy átlósan kellett az országot átszelni, hogy találkozhassanak. 
Ha nincs a háború, nagy valószínűséggel én se lennék... Erről jut eszembe, hogy életünk eldőlése valami véletlen folytán, melynek sohasem kellett volna bekövetkeznie, talán családi atavizmusnak is tekinthető... Már nagyapám is majdnem ottmaradt a kaukázusi hadifogságban egy orosz asszony szép szeméért, s akkor apám se született volna meg. S ha a visszavouló németek nem terelik a magyar egységeket a határ felé, akkor ő se kötött volna ki abban az erdők között rejtőzködő kis faluban, ahol anya született... 
A családi papírok között megdöbbenve bukkantam rá a plébánosi hivatal hétpecsétes anyakönyvi kivonatára, mely ahhoz kellett, hogy apa bevonulhasson: negyedik generációig visszamenőleg nem volt zsidó a családban...(annak ellenére, hogy dédapám keresztneve Mózes volt!) Igy mehetett a háborúba, ahelyett hogy internálták volna: mégiscsak kicsivel több esély a túlélésre...
Arról már szót ejtettem a blogomon, hogy Anya tanítónői álmait a háború elsöpörte. Az oroszok elől rejtegették a fiatalabb nőket a faluban, bújtak ide-oda a szénapadlásra. Igencsak kutattak utánuk, még vasvillával is megszurkálták a boglyákat. Nagyapám tolmácsolt: őrá még az első világháborús krími fogságban ragadt némi orosz tudomány. A háború végén nagybátyám is megjött fogságból: combnyaktörés miatt élete végéig sántítva, megsoványodva kapták vissza a délceg lovaskatonát. De élt és ez volt a lényeg! A lovak iránti nagy vonzalma is megmaradt: a kőművesdinasztiához ő lett egyedül hűtelen és öcsémnek is átadta a vírust.
Anya és Apa 1946. decemberében házasodtak össze. A következő tavaszon elköltöztek az Alföldre és én már ott születtem októberben. Nagy nyomor várta őket eleinte, csak nagy akaraterejük és munkabírásuk lendítette fel lassan az élet színvonalát. Mick elég érzékletesen leírja a születése előtti időket is, én azt hiszem, nem szeretném újra átélni (mint ahogy egyesek hipnózis alatt ajánlják)... 3 napig tartott, míg megszülettem egy antik bábaasszony karmaiban s a nyomát máig is két ujjhegynyi mélyedés őrzi a koponyámon... A csontszilánkot már orvos vette ki, azzal a kommentárral, hogy szerencsére nem befelé tartott... Mégegy szerencsés véletlen, amin annyi minden múlt! 

2012. március 6., kedd

egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerban

Mindannyiunk története elmondhatatlan történet”

Tulajdonképpen erre nem kéne, nem lehet emlékezni… Másfél évesen deportáltak, két és fél évesen jöttem vissza. Anyukámmal. Eszmélni valójában akkor kezdhettem, amikor már hazajöttünk. – Néha bevillannak emlékképek, (olykor látomásszerűek is), de valószínű a mástól hallott elmesélések nyomán, illetve azok a látomásszerűek valahonnan nagyon mélyről, de mégiscsak belőlem. Azt hiszem arra is emlékezünk, amire – látszólag – nem. A sejtjeink emlékezhetnek. S ki tudja, milyen távoli időkbe is, vissza…


Elmondom hát amire „emlékszem”, illetve azt is, amire nem emlékszem, de tudom, másoktól, elmondom, mert el kell mondanom, át kell adnom. Ez nálunk, zsidóknál, amúgy is parancs.


Én a háború kellős közepén születtem. 1943. január 11-én. Szinte pont 9 hónapra rá, hogy anyám és apám összeházasodtak. Elég merész „vállalkozás” lehetett ez akkoriban, velem együtt! Apámat már be-behívták munkaszolgálatra, Borba. Születésem környékén meg le is csukták kis időre, mert valaki feljelentette, mivel nyilvános helyen ezt mondta: „Fordul még a kocka!” Hát fordult is később, csak hogy ő azt nem érhette meg. Legutolsó behívása után, mikor én pár hónapos lehettem, talán kettő, többé nem tért vissza. Valószínű a cservenkai tömegkivégzésnél esett áldozatul, már amikor Németország felé hajtották őket, az „erőltetett menetben”. Akik haza jöttek, mesélték, hogy gyakran elővett egy fényképet, ami egy csecsemőt ábrázolt. Engem. (8hónaposan)











Hívták, hogy szökjön meg, akiknek végül is sikerült, de ő nem tartott velük. Azt hitte, hogy nem élünk, a hírek alapján (akkoriban és ott írta Radnóti: „Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?).

Hát mi megmaradtunk. Véletlenül?


A makói levéltárból kaptam egy kisebb paksamétát – anyám hadigondozás-kérelme révén lettek iratok, igazolványok egybegyűjtve, köztük egy ceruzával írt tábori postai levelezőlap is apámtól, 1944. március 17-i keltezéssel, melyben örül, hogy anyja (az én nagyanyám) le fog látogatni hozzánk (Pestről) unokanézőbe. Örül az öccsére vonatkozó jó híreknek (bár hiába várja beígért lapját). Eldicsekszik azzal, hogy most neki is jó sora van(!), mert kölcsön kapott egy „Magyar Csillag” számot, (mivel nem érdekes mindig csak „A szellem, hétköznap”-ot olvasni). És ezt írja – többek közt – a lap alján: „üdvözlöm anyósaink unokáját…” Így köszönt el tőlem. Viccelődve. –












Minket nem sokkal később gettóba kényszerítettek, saját városunkban, Makón, úgy, hogy mindenünk leltárba vétele és zárolása után, még a legszükségesebb holmikat sem vihettük magunkkal; az egyik – levéltárból megmaradt – irat szerint anyu kérelmét, hogy egy-két melegebb holmit utólag megkaphasson, már csak azért se teljesíthették, mert, mint ráírták a kérvény hátuljára: „a kérelem a zsidók gyűjtőtáborban való elhelyezése folytán tárgytalanná vált.” Gyűjtőtáborba, azaz a szegedi sportpályára majd a téglagyárba kerültünk...


Itt pár nap után marhavagonokba raktak bennünket, miket eredetileg Auschwitzba szántak. Három vagon indult, de végül is ezek közül csak egy, a harmadik ment Auschwitzba. Nem is tudom, min múlott, hogy ki melyik vagonba szálljon. Borból is két menetben indították Németország felé a munkaszolgálatosokat, miután a felszabadító csapatok közeledte elől felszámolták a táborokat. Az első lépcsőbe kerültek nem menekültek meg, a második lépcsőbe tartozók lettek a szerencsésebbek. De hogy min múlott? Apám az első lépcsőbe került. A rosszabba. Mi véletlenül - jó vagonba szálltunk.


A vagonban zsúfoltság, elmondhatatlan. Nem lehetett se levegő, se étel, se víz, se semmi… El se tudom képzelni, hogy egy másfél éves gyerekkel a karjában egy anya, ilyen körülmények között mit tehet, hogy bírhatja ki… De anyu mindig tudta, mit kell tennie. És erős volt. (Lehet, hogy én adtam neki erőt? Illetve az anyaság tudata? Egy kisgyerekre vigyázni kell, ő még nem tud vigyázni magára. Békében sem, nemhogy háborúban.)


Strasshofig ment a vagonunk, Bécs mellé. Majd rövid idő múlva Zlabingsba. Innen tovább akartak bennünket vinni, anyut és engem (a „hasznavehetetlen” kisgyereket), mint mondták, valami szanatórium- vagy üdülőfélébe, ecsetelgették, hogy valami jobb helyre…, de anyu nem akart, gyanút is fogott; remekül tudott németül, s meghallott, (vagy talán inkább kihallgatott?) valamit, ami a valósághoz közelebb állt, mint amit nekünk hazudtak, s ez után kérte, hogy ne vigyenek el bennünket sehova, maradhassunk, ő dolgozni fog, annak ellenére, hogy pici gyereke van. Éjszakai műszakot vállalt, egy hadi gyárban, ahol hajszálvékony műszereket készítettek. S nappal ügyelt rám. Azt hiszem sohasem aludt… Én persze éjjel aludtam, akkor nem kellett rám vigyázni. De már hajnalban a láger kapujában álltam, és vártam őt. Örökké éhes lehettem. Az első mondatom ez volt: Mami, kenyér! Kislánykoromban az egyik lágerbeli néni, mindig szélesen rám mosolygott, ha látott, megcsípte kétfelől az arcom, s még akkor is úgy hívott: kis konyhamalac. A lágerkonyhában a platnin nyers krumplit sütögettünk felszeletelve. Évekig ez a plecsninek nevezett sivár étel volt a kedvencem, amikor már mást is (olajba sültet is) ehettem volna, itthon. De nekem plecsnit volt ehetnékem mindig! Egyszer beugrott egy kép, – már túl az ötvenen – anyut láttam, soványan, fiatalon, görnyedve, osonva-futva, s a kezében-szoknyájában sáros krumplik… Anyu krumplit szedhetett („lophatott”?) nekem. Ő húsz kg-ot fogyott, ötvenhatról harminchatra, én kis gömbölyű aranyszőke göndörfürtös mosolygós-derűs Murillo-angyalkaként úsztam meg az „éhezést” is. Anyu nem aludt, nem evett. Mindent nekem adott, a pihenésre szánt órákat, és az élelmet. Kétszer adott nekem életet.


Van egy történet, amit mindig nevetve adtak nekem elő –, s nem túl szívesen hallgattam, mert rajtam nevettek… Én ezen még mindig nem tudok nevetni. Egyre kevésbé. Ez akkor történt, amikor anyu még a gyárban volt. Éjjeli edény helyett egy nagyobb konzervdoboz szolgált kis- és nagydolgaim intézésére. S egyszer összekentem magam a konzervdoboz barna tartalmával… Sose tudtam viccesnek felfogni ezt az esetet, bár valószínűleg akik nevetve idézték fel, láttak is, nagyon mulatságos lehettem, valóban… Nem is olyan rég döbbentem rá egy mélyebb összefüggésre, azóta még kevésbé találom mulatságosnak a dolgot… Miért is kenhettem össze magam? Csak úgy? Egyszer csak? Játékból? Butaságból? Érthetetlen.

Csakhogy van nekem egy érdekes történetem, a fenti pandantja, jóval (vagy negyven évvel) későbbről, a lányom első éves csoki tortás születésnapjáról. Ott ugráltunk körülötte, anyukám, én, a férjem, az anyósom, a tortán gyertya, s az ünnepelt baba, szemünk fénye, undorodva nézi a barna csoki krémes tortát. Minél inkább kínáljuk neki, minél inkább akarjuk rátukmálni, annál inkább. Lányom erősködik, hogy ő igenis emlékszik, azért nem akart enni abból a tortából, mert azt hitte, hogy nem csoki krém van rajta, hanem valami egészen más… Az, amit én annak idején magamra kentem. (Persze ő az én történetemről nem tudhatott. – Még kiskorában felvettem egy lágerban készített dokumentumfilmet, videóra a tévéből, azzal a szándékkal, hogy mementóként megmaradjon, hogy majd felnőtt korában a lányom is megnézhesse. Rögtön letöröltem, olyan borzalmak vannak rajta, hogy nem bírtam elviselni, s dehogy is akartam a lányom kitenni, később se, ezek látványának!)


A „felszabadulás” – igen, én joggal használom ezt a ma szinte tiltottként kezelt szót –, a felszabadulás már Theresienstadt-ban ért bennünket. Azt mondják, ez afféle mintatábornak számított, megtévesztő propagandaként… Hát nem tudom, de az mindenesetre nagyon jó, hogy itt vége szakadt a fogságunknak. „Haza” mehettünk. Bár utólag én emiatt szemrehányást tettem anyunak, hogy mehettünk vissza oda, ahonnan elhurcoltak bennünket, ahonnan halálba küldtek bennünket? – De hát hova mehettünk volna? – kérdezett vissza, riadtan. S én elszégyelltem magam.


Két tárgyat hoztunk magunkkal. Egyszer, már útban hazafelé, bármit el lehetett volna hozni, hátrahagyott dolgokból; anyu csak egy babát vett el, nekem, amit (akit?) Alíznak nevezett (talán fura fintorral utalásként arra az Alízra, aki Csodaországban járt?!) Együtt jöttünk haza. Milyen országból is? Lényegében, ahol mi jártunk, az a hely is túl volt a ráción, a normális dimenziókon – abszurd és irracionális, józan ésszel felfoghatatlan, ma is... A baba feje maradt csak meg, az is repedten, s anyu csinált neki anyagból új testet, s horgolt neki szép új, türkizkék ruhát. Szerettem, bár nem voltam babázós típus, voltak babáim (amikkel többnyire a szomszéd kislány játszott), de Aliz babát mindig nagy és külön becsben tartottam – tudtam, mit jelent ő… Anyu magának egy kis fadobozt hozott el, tetején aranyló Jerusalem felirattal, héber betűkkel is… „Ha elfelednélek Jerusalem, száradjon el jobbom!” ...Hát anyu – úgy látszik – nem feledkezett el róla! Ezek szerint talán mégis lett volna alternatíva, legalábbis szellemileg, hiszen biztos, csak a felirat miatt kellett anyunak épp az a kis doboz… Csak az. Mehettünk volna Jeruzsálembe is? Izraelbe? (Mint ahogy én, később, már itthon, a Mizrachiból, a cionisták meggyőzésére, akartam is Erec-be menni …egyre hátizsák-kéréssel riogatva anyut.) De „haza” kellett mennünk. Ott vártuk a többieket: anyu testvéreit, anyukájukat, (nagymamámat), a férjét, az én apámat. De őt, hiába…


Útban hazafelé, egy tóban megfürödtünk. Erre a képre tisztán emlékszem. Szinte idilli volt. Még a táj is. Vagy főleg az? S a fürdés – mint valami megtisztulás… Lemosni azt a sok mocskot… Persze kívülről. De ha az embert fogva s bűnösnek tartják, egy idő után ártatlanul is azt élheti meg, mintha tényleg bűnös lenne! Gondolom. Anyu tiszta mosolyára határozottan emlékszem. S egyfajta önfeledtségre. Meg egy igazi csokoládédarabra, amit egy ugyancsak mosolygó fiatal orosz katonától kaptam.


Haza, Magyarországra mentünk vissza, de először még nem a szülővárosomba, Makóra, hanem Pestre, apukám szülővárosába, az ő hozzátartozóihoz: apukám anyukájához: Franciska mamájához, ahogy selypítve hívtam, és apukám öccséhez. Őket – mint általában a fővárosiakat – nem deportálták, illetve nagybátyám megúszta a munkaszolgálatot. Mindnyájan aput vártuk haza: az apát, a férjet, a gyermeket, a testvért. Hiába. Csak kósza híreket kaptunk róla a bori rézbányából, azaz haláltáborból gyéren hazaszállingozóktól. Utoljára Cservenkánál látták. Ahol a tömegkivégzés volt… 1944. október 6-án. Mégis vártuk. Csodában reménykedtünk. Nagymama el se hitte, vagy nem akarta, hogy elhiggye. Nagybátyám szerint úgy halt meg, 1961-ben, Amszterdamban, abban a biztos hiszemben, hogy apu, a fia él. Ő pedig, aki bátyját nem csak testvérének, hanem barátjának és tanítómesterének is tekintette, egész hátralevő, hosszú életében nem tudott menekülni az önvádtól, ami pusztán a túlélő mivoltából táplálkozott. S hogy miért is nem tudta megmenteni egyetlen, szeretett bátyját.

Kiskoromban sokáig ábrándoztam arról, hogy hazajön apu, hármasban megyünk az utcán, és én fogom anyám és apám kezét. De apám kezét sohase foghattam. Nagyon sokáig vártam! Akkor is, amikor már semmi reális alapja nem lehetett ennek a várakozásnak. Nem akartam elfogadni, hogy apaként csak a hiányát ismerhetem. Nagy becsben tartottam hát azt az egy-két megfogható tárgyi emléket, amit kézbe vehettem, talán, hogy csökkentsem az apahiány miatti fantomfájdalmat? Egyetlen igazolványképét, amit anyu magával vitt a deportálásba, és a melltartójában őrzött meg, így egy átlós repedés keletkezett rajta, addig rakosgattam, dugdosgattam, hogy végül is elkallódott. De a hosszúkás, szomorú arc, a szemüvegen is áthatoló, okos, mély tekintet belém vésődött így is. Maradt még egy kis fekete kockás notesz, amibe filozófiai tanulmánya jegyzeteit, képleteit írta apró betűkkel, néhány bekezdést X-szelve áthúzott benne, nézegettem-nézegettem, még olvasni nem tudtam, amúgy se érthettem volna meg, hát én is áthúztam egy párat, ostoba módon, őt utánozva így, külsőlegesen, csakhogy valami megfogható-látható kapcsolatot létesíthessek ilyen (torz) módon akár, vele… 18 éves lettem, nagykorú, leérettségiztem épp, amikor – már rég külföldön élő – nagybátyám közölte velem nagymama halálhírét (egy autó ütötte el), s egy csomagban megkaptam egy paksamétát, apám jogi egyetemi indexe volt benne; két Nyugat szám, még gimnazista korában megjelent esszéivel, Goethe-ről, illetve Thomas Mann Varázshegyéről; egy színházi lap, a Délibáb, benne 19 éves kori fényképe, s egy kotta, amivel díjat nyert egy dalszerző versenyen; s a legfontosabb: egy 60 oldalnyi gépirat; fekete, fehér vignettás füzet, egy filozófiai tanulmánya: A logika értelme, amit akkor nyomott öccse kezébe apám, mielőtt fellépett arra a végzetes vagonra, mely Borba, a halálba vitte… Afféle szellemi örökhagyás lett ez a tanulmány, ami tulajdonképpen azt igazolja, hogy a logikai alaptörvények semmit se érnek, valójában csak üres formák, és az a már nem is paradoxon, hanem igazság a summája, hogy ha Istennek minden hatalmában áll, kivéve a logikai törvény megsértését, úgy Istennek minden hatalmában áll kivétel nélkül. Tehát valójában nincs is a logikának értelme. Életünk nem logikus.


Pesten történt valami, amiről, ha mellékesen is, beszélnem kell… A „véletlenek” sorsteremtő lehetőségeiről. Vagy arról, megint, hogy nincsenek véletlenek? Ki tudja…

Elvesztem! Két nap és egy éjjel nem voltam meg! Hazahozott anyám a pokolból, ahogy mondták, erre én fogom magam, és elveszek… S még élvezem is a dolgot – állítólag.
Úgy történt, hogy óvodába járattak, mivel anyu – mint mindig és mindenhol – dolgozni kezdett, annak a színháznak a varrodájában, melynek nagybátyám volt az igazgatója (az államosításáig). Mamája jött volna értem az óvodába, de kiderült, hogy későn, már senki nem volt ott, hét vége lévén, neki meg elfelejtettek előtte szólni, hogy korábban jöjjön. Nos, én nem voltam sehol! Kiderült, hogy az óvónő a házmesterre bízott, aki nem ügyelt elég éberen rám, én a kapuban álltam egy darabig, s mikor a házmester lement valamiért a pincébe, fogtam magam, és az utcán épp arra játszó gyereksereghez csatlakoztam, akik csak este vették észre, már egész más helyszínen, mikor már hazafelé kezdtek szétszéledni, hogy én ott maradtam egymagamban, mert hogy én nem tartozom valójában egyikőjükhöz sem. Végig fel sem tűntem nekik, illetve azt hitték, hogy valamelyikőjüknek a kishúga vagyok. Hiába kérdezték, nem tudtam megmondani, hogy hívnak. Csak a keresztnevem: Jujika. A hol laksz-ra pedig csak azt tudtam felelni: szálloda. A Continentál nevet valóban nehéz lett volna kiejteni egy két és fél évesnek. Az egyik fiú hazavitt hozzájuk. Szeretettel fogadott a család, már az örökbefogadásomat is latolgatták, nagyon jól éreztem én is magam náluk, eszembe se nagyon juthattak az enyémek…, de másnap – a fiú színinövendék nővére indítványára – színházba mentünk, épp a nagybátyáméba, ahol Karády Katalin énekelt, s én cserfes kislányként, aki megszokta a tömeget, az embereket maga körül, hisz folyton abban élt, – egy évig a lágerben, egymás hegyén-hátán éjjel-nappal, - gátlástalanul felkiáltottam a színpadra: Ennek a néninek olyan mély a hangja, mintha bácsi lenne!

Karády felfigyelt a bekiabálásra, felhívott magához a színpadra, és nagyon kedvesen magasba emelt.
Hát – kisebb botrányt okozva – így lettem meg. Míg elveszettnek hittek, nagymama magán kívül volt, magát okolta, miért is nem ment hamarabb értem, az óvodába. Anyu keresztül-kasul rohanta a romos, felszakított sínek szabdalta várost, hivatalos helyekre szaladgált, volt az orosz főparancsnokságon is, bemondtak a Magyar Rádióba. Mindenhol sajnálkoztak, de –tekintettel a még kaotikus helyzetre is – semmivel se bíztatták (sőt mivel akkoriban volt egy beazonosítatlan, utcai gyermekbaleset, ez órákig rémületben tartotta, míg az azonosításnál meg nem győződhetett róla, hogy nem én estem áldozatul.) Itthon, anyu rokonai is elhűlve hallgatták a rádióból, hogy eltűnt G. Julika, két és fél éves szőke göndörhajú kislány, piros csizmában, ekkor és ekkor, innen és innen…

Később visszajöttünk Makóra, a régi családi házba, anyai nagymamámhoz. Nagymama beteg lett még kint a lágerban, s én már úgy emlékszem rá, mint aki mindig feküdt az ágyban, félkönyökére dőlve, cigarettázva. Az arcbőre színe sárgás volt, én azt hittem a sok cigarettától, de valójában a végzetes epebetegségtől. Anyu egy emlékezetes délelőttön az ágyához vitt, azt mondta, pusziljam meg nagymamám homlokát, ami már hideg volt és nyirkos. Valamennyi gyermeke, mind a hat, hazajött a deportálásból, családtagjaikkal együtt, de ő mindössze két évvel élte túl a deportálást, azt is fekvő betegen.


Először a legidősebb unoka hagyta el az országot, férjével – aki szüleit Auschwitzban elvesztette – kimentek Parisba, majd Kanadába, ahol a fiút egy ott élő rokonházaspár adoptálta. Anyukája, anyu nővére, gyakran énekelte, sírva, takarítás közben, hogy Elment a rúzsám Ámerikába, és én nem megyek utána… Aztán mégis elment, férjével együtt, miután a másik gyereke, a fiú is kivándorolt, a nővére után. S lassan minden rokonunk külföldre szivárgott körülöttünk, a legkisebb testvér kivételével. (Ő Pesten lakott.) Apai nagybátyám is visszament Hollandiába, ahol a háború előtt is élt, táncművészként, s ezúttal kivitette anyukáját, mamaját is.


Anyuval magunkra maradtunk. Nagymama nővére lakott még itt a városban, pár sarokkal feljebb, ugyanabban az utcában, a másik házban, amit persze a miénkkel együtt hamarosan államosítottak. (Rövid ideig lehetett újra az elkobzott „zsidó vagyon” a miénk.) Ő még az első világháborúban vesztette el férjét, majd nem sokkal később, egyetlen 15 éves lányát, aki korrepetálás közben kapta el tanítványától az agyhártyagyulladást. (Talán tragikus sorsa miatt is mondta mindig, nekem, hogy szerencse is kell az élethez, mindenhez.) Amikor – anyu idegösszeomlást kapott, s be kellett vinni klinikára, Erzsi néninél töltöttem azt az időt, amíg anyu rendbejött. Mindig rendbejött rövid idő alatt. És sose jött rendbe véglegesen. A kiegyensúlyozott periódusaiban ő volt a világ legharmonikusabb lénye. De vagy a mély depresszió vagy a felhangolt, lázas, túlhajszolt időszakok váltogatták egymást, megnehezítve életünket. Ami amúgy se volt túl könnyű. Nem egyszer fakadt ki anyu ezzel a mondattal: A lágerban jobb volt. Haza jöttünk, de nem érezhettük magunkat igazán itthon, sokszor. És ez nem rajtunk múlott. Mi mindig megpróbáltunk egyszerre hűségesek lenni őseinktől örökölt zsidóságunkhoz, és elvitatott magyarságunkhoz is. Megpróbáltunk lenni zsidó is, magyar is, egyszerre. És főleg ember. A lágerban jobb volt?! – kérdeztem vissza értetlenül. De anyám ezzel a kifakadással közel sem azt akarta kifejezni, mintha a lágerban valóban jó lett volna, hanem azt, hogy ott a közvetlen környezetünk legalább megértő, baráti volt, összetartó. Itt nem egyszer ellenségek vettek körül, egy ellenséges világ… Mintha nem lett volna vége a deportálásnak. Mintha újabb és újabb deportálásoknak lettünk volna kitéve folyton, országhatáron, sőt városon, kisebb közösségeken belül. Mert minden elszigetelés, idegennek tekintés, be nem fogadás, kirekesztés – „deportáció”; még ha már nem is életre – halálra menő.


De ezekről - talán - majd máskor beszélek.

(http://esztertaska.blogter.hu/115788/gonda_julia_egy_hasznavehetetlen_kisgyerek_a_lagerban)

a szöveg megjelent a Sós kávé c. antológiában is (elmeséletlen női történetek)(Novella kiadó)

Bejegyzések a 40-es évekről


Furcsa, hogy a mostani, 2012. év januárjában pontosan a 40-es éveket idéztem fel néhány bejegyzésben. Ha megnézitek a blogomat: http://akimotonapjai.blog.hu/

minden évről szól egy poszt, körülbelül négy éves koromtól kezdve. Annyira eleven benyomásaim vannak a háborúról, az óvóhelyről, a bombázásról, a menekülésről, hogy akár hosszabban is írhatnék róla, de nem fárasztalak vele benneteket.

A blog oldalsávjában a „címkék” segítségével lehet tájékozódni, ide írom, melyik évhez melyik címke vezet.

1944. Címkéje: ínség . A bejegyzés címe: Cukorrépa

1945. Erről másutt, máskor írtam, nem ismerhetitek, ez lenne az:

Menekülés

Délelőtt a terasz alatt játszunk. Levisszük a babaedényeket, megtöltjük vízzel a kis fazekakat, sárga porral a kancsót. Ha ráöntjük a vizet, tejeskávét képzelünk a kancsóba. A játék kávéval megitatom a babáimat, adnék a húgomnak is, de ő keményen ellenáll. Most ledobjuk a babaedényt, megyünk epret lopni. Pálcával piszkáljuk ki a pirosra érett szemeket a kerítés rácsai alatt.
A nyár minden percét ki kell használnom, ősszel iskolába megyek. Még nem töltöm be a hat évet, de korengedéllyel beíratnak. Dédnagymamánk, akit Ómikának szólítunk, nem bírja már, hogy a testvéremmel örökké veszekszünk, vitatkozunk.

Az iskola egyáltalán nem érdekel. Tudomásul veszem, hogy csendben kell ülni, hátratett kézzel, elvétve figyelek arra, mi történik a tábla előtt.
Beszélgetés órán mondja a tanítónéni, hogy az orosz csapatok felszabadították hazánkat a fasiszta iga alól. Azt a szót, hogy iga, nem ismerem, de az oroszokról vannak emlékeim. Fel is nyújtom mindjárt a két ujjamat, és jelentem, hogy tavaly az oroszok elől menekültünk át a zajló Dunán. A tanító néni ijedten kijavít, talán a németek elől… Elbizonytalanodom, ráhagyom, hogy igen, a németek elől.
Rákönyökölök a padra. Látom a lábamnál úszó jégtáblákat, a komp horpadt oldalát, a piszkos habos vizet. Anyánk visszaránt a lánc mellől, érzem a rettegését, pedig biztonságos távolságra álltam meg a komp szélétől. Nincs veszélyérzetem. Nem volt akkor sem, amikor a sziréna sivítását meghallva felkaptuk az előszobaajtó mellé készített csomagokat, és a kertek között átrohantunk az óvóhelyre. Apánk ekkor légótiszt volt, úgy tudtam, ő nyomja meg a sziréna gombját. A hivatalához hozzátartozott, hogy előbb kapta meg a front híreit, mint a civil lakosság. A hírei alapján tanácsos volt elmenekülni a városból. A felnőttek úgy döntenek, Anyu velünk, a két kicsivel megy Ibafára, egy sváb faluba, ahová feltehetően nem érnek el az oroszok, a németek pedig kíméletesen bánnak majd a lakossággal.
Megint jelentkezem, hogy mégis az oroszok elől menekültünk, de éppen kicsöngetnek. Eltűnnek a szemem elől a katonai teherautók, a cigarettázó katonák, elmosódik a testvéremet karjában cipelő anyám arca. A tanító néni szelíden kitessékel a folyosóra.

#

1946. Apánk megszökött a hadifogságból. Hiába ért véget a háború, a foglyokat még nem engedték haza. A háború utáni éhezés, a rekkenő nyarak és kemény telek emlékeit négy poszt idézi. (Címkék: neköd adom, de profundis, negyvenhat hideg tavaszán, negyvenhat telén.)

1947. Megszületett a kisebbik húgom, mialatt én Pécsett nyaraltam. (Címke: negyvenhét nyara)

1948. Anyu a nyári szünetben bevitt magával az iskolába. Ebből az évből való a közös blogunkon felnagyítható tablón bemutatott fotó, melyen Akimoto copfos-masnis vigyora látható. (nem engedtünk a negyvennyolcból)

1949. Már hallgattam a rádiót, a néprádiót, ami állandóan szólt a konyhában. Rajk László halálát később Örkény István magyarázta meg. A bejegyzésem erről szól. (Szabadság!)

1950. Az első békekölcsön jegyzés. Nagyikám emlékére írtam. (Címkéje: megfizette)

2012. március 4., vasárnap

Gyerekszáj, és három tesó

Gyerekszáj
1947-ből szintén nem sok élményem maradt. Mivel abban az évben kezdtem beszélni, és az én általam összehordott „gyerekszáj”-akat később megidézték eleim, könnyű dolgom van az ezekre való emlékezéskor. Mondtam én mindenféle szamárságot. Amikre emlékszem: „Retkhéj ment a kávémba”. Nyilván valahogyan a hámozott retek egy darabkája úszkált a kávémban, mely persze nem szemes kávéból készült, arra csak keresztszüleimnek volt lehetőségük (máig orromban van a házi pörkölés semmi másra nem emlékeztető illata), hanem pótkávé volt. Anyánk egy-két evőkanál malátakávét forralt kb. egy liter vízben, s közben két darabot dobott bele a  henger alakú Frank-kávéból (ez cikória, ha jól tudom, katángkóróból készül). Forrás után megvárta, amíg leülepszik a zacc az edény aljára, majd a kék zománcos merőkanállal egy-egy adagot tett a bögrénk aljára, erre jött három teáskanál kristálycukor és tejjel tette tele a bögrénket.      
Jókedvű kissrác lehettem, mert efféle közléseken kacagtam: „Astomta pakadáj, mitmámúsz hulye.” (Azt mondta a papagáj, hogy mit bámulsz, te hülye!) Ez nekem nagyon tetszett, amikor csak lehetett, elsütöttem, és együtt nevettünk anyámmal ezen a beszélő papagájról szóló épületes viccen.
Volt egy harmadik játék is, mely ugyancsak kétszereplős volt. Anyám megkérdezte, hogy a kenyér héját ki fogja megenni? Én próbálkoztam: „Huhhuhu – híja ham-ham.” Azaz, majd a kutya eszi meg a kenyérhajat. Láttam, hogy ez nem jön be, ezért tovább próbálkoztam: Nem a huhhuhu híja ham-ham. Anuna híja ham-ham. Ez az anuna anyukát jelentett. Mivel anuna sem kívánta megenni, tovább próbálkoztam: Nem anuna híja ham-ham, Mikike híja ham-ham. Ezt elfogadta anyám is. Én pedig rágtam a kenyér haját. (Egy kiló kenyér ára volt 3 Ft igen sokáig. A legkorábbi emlékem a világról egy ilyen anya-gyerek kapcsolatról szól. Felültetett az íróasztalra, gyanítom, hogy tisztába tett. Majd én üldögéltem, ő előttem álldogált és rám mosolygott. Nagyon szépnek láttam anyámat. És illatosnak. Bátyám emlegette, de könnyen azonosultam vele: „Én szeletem a mamát, mel azs jó sagú.” Csakugyan az volt. Pici korunkban Chat noir kölnit használt. Nem volt túlságos a  választék (talán még Molnár Moser, meg Chipre és 4711-es). Sokkal később tért rá a Kék nárcisz nevűre, majd megint később az Opera kölnire (talán parfüm is készült ilyen néven). Utoljára a népszerű Charley parfümöt használta.

1948. Három tesó
Én sose voltam egyke. Nem is lehettem, mert bátyám két évvel megelőzött. Talán ezért is van, hogy külön nem készült rólam fotó. Együtt fényképeztek bennünket: Nála volt egy összecsukott vadászszék, nálam egy pöttyös labda. Ő kapaszkodik a kapukilincsbe, én állok mellette. Ketten ülünk egy emlékműt körülölelő láncon. Érdekes módon utóbb született húgomról készült fotó, melyen csak ő szerepel. A bérház gangján felfordított hokedliben álldogál. Ez a felfordított stoki volt a korabeli járóka. Kapaszkodhatott a gyerekcse a lábakat összekötő fába, és álldogálhatott benne, amíg el nem fáradt. Ha elég nagy volt az alkalmatosság, és a gyermek még elég kicsi, akár le is ülhetett benne. Innen leshette, hogy anyja mikor, milyen házimunkát végez éppen.
Mindezt azért is írom, mert ezek az első fotók Miskolcon készültek. Azért ott, mert apám lévén OTI tisztviselő, tartós kiküldetésben az ottani munkáltatók társadalombiztosítási ellenőrzését  folytatta munkatársaival együtt.
Zárójel. Apám jogi egyetemet végzett, ledoktorált, de ügyvédi vizsgát nem tett. Bátyja említette végzős apámnak, hogy be tudná ajánlani a Fiumei úti OTI-hoz, de ennek az az ára, hogy első havi keresetét (kezdőkeresete 120 pengő volt annak idején, amikor a kuplészöveg szerint „havi 200 fixszel az ember könnyen viccel”) odaadja a protektornak. Odaadta.
Talán 1948-tól kb. egy évig tartott ez a miskolci albérlet, egy Berta nevű néninél. Amennyire emlékszem, a képeket is ő készítette, mert nagyon szeretett bennünket ez az egyedül élő hölgy. Sok más emlékem aztán persze nem rögzült ebből az időszakból.
A családi anekdota úgy szól, hogy apám és a munkatársai egész héten Miskolcon ellenőriztek. Ám előfordult, hogy lényegesen hamarabb elkészültek a vizsgálatokkal. Ilyenkor haza-hazaruccantak „hosszú hétvégére”. Egy alkalommal szuperrevizort kaptak, aki nem találta ott őket. Volt apámnak egy rinyáló kollégája, aki amikor megtudta, hogy lebuktak, egzisztenciális válság lett úrrá rajta, és így fakadt ki: „Így jár az, akinek gyenge kezű főnöke van (ez apám volt). Azon gondolkozom, ne vessem-e a vonat kereke alá magamat.”
Volt eszében. Jóval később, még 1960-ban is egy helyen dolgoztak jó cimboraságban.
Miskolcon szerettünk lenni. Jól is ment a sorunk, mert akkor még sokat ért a napidíj. Csaknem meg lehetett belőle élni. Amikor pedig feljöttünk Kelenföldre az Albert utcába, akkor a hét elején magunk laktunk, a hét közepétől pedig keresztszüleimmel (apánk öccse és a felesége) és egyetlen fiukkal társbérletben. Keresztszüleink is az országot járták egy mozgó röntgen-szűrőállomással. Egy zárt teherautót kell elképzelni, melyen a rtg.-készülék és a labor kapott helyet. A vidéki lakosságot szűrte egy csapat. 

2012. március 3., szombat

Azt mesélték...

A negyvenes évekből három eseményt idézek föl a család életéből.

Az első kicsit olyan „meseautós”.

1942 volt, a katonák már a harctereken, de itthon még megrendezték májusban a BNV-t, a háborús években az utolsót. Édesanyám akkor – az előző évben letett kereskedelmi érettségi után – első dolgozó évét töltötte, mégpedig a Futura Vetőmagkereskedelmi cégnél volt tisztviselő. Nem lehetett ez túl nagy élmény egy fiatal lány számára, dehát ennek az állásnak is örülni kellett. Vasárnapi szórakozásnak azt találták ki a barátnőjével, hogy kimennek a Vásárba nézelődni. Odakint a Rádiónak is volt egy pavilonja, ahonnan zenés üzeneteket lehetett küldeni a katonáknak, amolyan élő Szívküldi-módra (mondhatnám online, ha akkor ismerték volna ezt a fogalmat). Ahogy ott ácsorogtak, a rádiósok megkérdezték őket, nem segítenének-e fölírni az üzeneteket, mert ekkora érdeklődésre nem számítottak. Vállalták, kaptak papírt-ceruzát, és írták, írták a sok, messzibe küldött kedves szót. A barátnő egy idő után elunta, hiszen vásárt nézni jöttek, nem most is körmölni, és odébbállt, anyu azonban maradt zárásig.
Mégis váratlanul érte, amikor este, a segítséget megköszönve, megkérdezték, nem lenne-e kedve náluk dolgozni? A Rádió Zenei Osztályán….

Hogyne lett volna! Amint lehetett, „átigazolt”, és élete legboldogabb éveit töltötte a Zenei Osztály sokoldalú titkárnőjeként, egészen 1957-ig, édesapám elítéléséig, amikor őt pedig elküldték. Soha nem tudott már visszakerülni, nem engedték. „A” Rádió megmaradt el nem múló, szép szerelemnek, a kollegák pedig segítő jóbarátoknak. Évekkel későbbi halálakor a Rádióújság is megemlékezett róla, minrt több évtizeden át hűséges munkatársról.
Ki gondolta volna ezt 1942-ben, azon a májusi vasárnapon?

A másik történet édesapám családjához kötődik, és ennek kapcsán el szoktam gondolkozni azon, vajon mai fiataljaink tudnának-e így helyt állni?

Már 1944-et írunk, javában zajlik Budapest ostroma, bombázása. Apai nagymamám az egyik bombatámadásnál súlyosan megsebesül, sikerül eljuttatni a Rókus-kórházba. Nagynéném, a 17. évét betöltött fiatal lány, ott marad egyesegyedül a háború kellős közepén. Bátyja – édesapám – katonaként a fronton, alig kap hírt tőle, édesanyja a kórházban, látogatni kéne, élelmet vinni neki, a rokonok odaát Budán, elérhetetlen messze. Egy magányos fiatal lány meg könnyű zsákmány a katonáknak, vigyázni kell emiatt is.

Kibírta, túlélte, közben az édesanyjáról is gondoskodott. Amikor már lehetett járni „batyuzni”, a vonat lépcsőjén, tetején lógva ment Debrecenbe, hogy ennivalót hozzon maguknak.

Elnézem a 86. évében járó törékeny, idős asszonyt és nehéz felidézni azt a fiatalkort. Elnézem a gimnazistáinkat, és nehéz őket elképzelni ma egy ilyen, embert próbáló helyzetben…

A harmadik történetben pedig már a családomról beszélhetek.

Anyuék esküvőjének már a napja is ki volt tűzve 1948-ban, amikor egy hónappal előtte váratlanul meghalt az anyai nagyapám. Az esküvőt el kellett halasztani, a gyászévet megtartani. Végre 1949 karácsonyának másnapján esküdhettek meg a Rózsák terei templomban. 1950. január 9-én meghalt az anyai nagyanyám. Még „engedte”, hogy a fiatalok már egybekelhessenek.

...mondom még …: 1946.


Nos, eldicsekedtem vele, hogy a háború befejezése utáni első karácsonyra esik fogantatásom. 1946. szept. 24-én születtem. Életem során gyakran találkoztam olyasvalakikkel, akik szintén szeptember 24.-iek. Nem véletlenül. Ha csak saját családomat veszem, két testvérem született hasonló időpontokban. Egyik húgom szept. 20-án, egy másik 27-én. Ennyi „szóródás” még belefér. Volt olyan kolleginám is, akivel nemcsak egy napon, de egyazon évben is születtünk. 
Abban az időben jeles ünnepnek számított szeptember 24. Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepe volt ez. Fogolykiváltásra egyebekben egy szerzetes közösség vállalkozott, a trinitáriusok rendje. Sok világi foglyot váltottak ki gályarabságból, s ültek maguk helyettük az evezőpadra. Ameddig a kalapos király meg nem szüntette őket több mint 7000 foglyot váltottak meg pénzen. Nálunk az óbudai Kiscellben éltek, és művelték a földet, ma a kolostorukban múzeum működik.  A másképpen merceriánus rend kolostora elég lepukkant állapotban vár szebb időkre.
Szeptember 24. utóbb Szent Gellért emléknapja lett. Gellértre úgy emlékszem, ahogyan a róla elnevezett, (korábban Kelen-hegy) oldalában máig látható szobor (Jankovich György, 1904.) mutatja. Kereszttel a kezében őrködik a magyarok felett, a főváros felett. Szerettem a róla szóló éneket is:
„Felmutat égbe Szent Gellért keresztje, / Ahhoz, ki hozzánk küldte, ki az Eszme. / Apostolod volt, boldog magyar nemzet, / Áldjuk a Szentet!” (Magyar Bálint)
Ahogy a kis Jézusnak születésekor nem jutott más, csak a szalma, „koldusi hely” (Gárdonyi), nem valószínű, hogy sokkal különb sorsom lett volna a háború vége után. Romok, szilánkok, repeszek, felhalmozott sitt, kemény hidegek, fűtőanyag alig, hiányos táplálkozási lehetőségek. Négyen laktunk egy kisebb szobában – kb. 4x2,5 m-es lehetett. Minden egyéb közös helyiségnek számított a lakáson belül. A fürdő, a konyha, az üres kamra, és a lakás előtti terasz. Bár a VIII. k. Baross utcai klinikán születtem, lakásunk Kelenföld csücskén volt, a Keserű ér nevű patakon innen, éppen Albertfalva határán. (Albert u. 139. I. em.)
A cifra villának is nevezett korábbi vadászkastély 14 családnak biztosított otthont.
Mivel kb. egy hetes magzat voltam 1946 elején, kilenc hónapot kellett várni érkezésemre. Az érkezésem előtti időkben döntött inflációs világcsúcsot a pengő, volt milpengőnk, majd billpengőnk. Sokat ugyan az sem ért, mert naponta iszonyú mértékben inflálódott. (Ma úgy mondják, hogy Rákosiék mesterségesen gerjesztették, hogy azután a forint bevezetésével a megváltó színeiben tetszeleghessenek.) Mindenesetre ennek az ámokfutásnak augusztusra vége lett. 20-án bevezették a forintot, mely mind a mai napig (2012. márc. 2) érvényben van. Én csak szeptember 24-én láttam napvilágot, tehát Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepén. Ez az ünnep nem maradt meg. A Fogolykiváltásról legalább annyit érdemes megjegyezni, hogy erre a napra esett Werner Alajos bebörtönzött regnumi papnak a szabadulása, aki zeneszerző is volt, és ez alkalomból alkotta meg a Mercedes-misét, mely címében a fogolykiváltásra utal. Másik érdekes vonatkozása, hogy ezt a titulust hordja egy kegytemplom (Makkosmária). Bár a nyóckerben, a Baross utcai klinikán születtem, Kelenföld külső csücskén laktunk, s házunk elől a Gellért-hegyre láttunk. Nos, érkezésemkor nem vetett fel bennünket a gazdagság. Apánk ennek az új pénznemnek a legnagyobb címletéből (százforintos) havonta csak néhányat kapott, s bár értéke elég sokáig tartotta magát, a háború utáni ínséges időkben nem sok mindent lehetett érte vásárolni. Az asszonyok megismerkedtek a házi szappanfőzés technikájával. Fahamuból készült a hamuzsír. A lúgos mosószerrel tisztították a ruhákat. Úgy gondolom, hogy ebben az időben is melaszt használtak a hiányzó cukor pótlására. Valamiért pelenka sem volt. Anyám elbeszéléséből tudom, hogy arany karóráját cserélte el néhány pamutpelenkára, hogy legyen tiszta gyolcs, amelybe becsavargathatta aztán szegény magamat. Adódik, hogy semmire nem emlékszem ebből a korszakból. Mások elbeszéléséből tudom, hogy elég sokat sírtam. Ezért is ragadt rám első becenevem. Az egyszerűség kedvéért Bőgőmasinának hívtak.  Még 1946-ban megkereszteltek, október 21-én, hogy örök üdvösségemet megalapozzák.
Feltételezem, hogy karácsonykor már a kiságyból bámultam a csodára, a néhány gyertyára, a jó szagú fenyőre, talán akadt csillagszóró is. Mindenesetre később emlékezetemben megőriztem a fa díszeit, a madarat, melynek üveggyapot farka volt, a régi üvegdíszek mintáit, a fehér színű kristályba mártott papírtemplomot, melyet szintén fára akasztottunk, aztán a papír angyalt, az üveggyapotot, mely a havat idézte, s a színesre festett gipsz betlehemet, melynek minden lényeges szereplője ott sokasodott a fa alatt. A fa alatt, mely fa az íróasztal tetején állt „világvevő” Telefunken rádiónk mellett.

2012. március 2., péntek

Kezdetem 1945?



Történészek szerint az emberi történelem során alig volt száz olyan nap, amikor a világ egyetlen pontján sem háborúztak. Ez szerintem csak a hírek áramlásának a csököttségét bizonyítja, és azt, hogy számos fehér foltja volt a világnak (talán még ma is van, ha egészen összezsugorodott mértékben is). Magyarán: nincs az a történészgárda, amely képes volna felmérni a világ az eseményeit, benne a helyi csetepatékat is, törzsi villongásokat, helyi háborúkat minden létező időpontra és helyre nézve.
Mindenesetre két hatalmas vérzivatart tartanak számon, és mindkettő a XX. sz.-ra esett: I. és II. világháború.
Az én történetem ott kezdődik, ahol a II. világháború véget ér, 1945-ben. Még mielőtt megmorognál érte, hogyan írhatok le ilyen szamárságot, hiszen csak 1946. szeptember 24-én születtem, gyorsan megjegyzem: Ha visszaszámolsz kilenc hónapot, 1945. december 24-t kapsz eredményül. Magyarán a háború befejezését követő első karácsonyra esik „ihletésem”. Gloria in excelsis Deo! – énekelik az angyalok. Majd így folytatják: …et in terra pax hominibus, bonae voluntatis.  Azaz: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a Jóakarat embereinek.
Ez az ünnepi érzés járhatta át apámat és anyámat, bizalom az Istenben, bizalom és remény a Jóakarat emberei áhította békét illetően. Kettejük szerelme ekkor testesült egy kis életcsírává, aki én voltam, akiből én lettem, aki szívesen folytatja az angyalok énekét: „Laudamus te,  benedicimus te, adoramus te, glorificamus te”, azaz dicsőítünk téged, áldunk téged, imádunk téged, magasztalunk téged. Megvalósulásom hálájával éppen csak ébredező önmagamban ezeket persze nem tudtam artikulálni, ezért megteszem utólag.
Az embriót, aki én voltam, ha jól emlékszem, magyarul az orvosok annak idején még „ébrény”-nek nevezték. Nos, 1945-ben kezdődtem. Testem zigótája a maga egyesült kromoszómáival egyszer s mindenkorra kódolta összes örökölt tulajdonságomat. Eldőlt a nemem is. A beágyazódás után lemerültem anyám méhébe, hogy a táplálósejtekből burok képződjön körém. Ezután morula (szedercsíra), blastula (hólyagcsíra), majd glandula (bélcsíra) állapotban leledzhettem, de az utóbbi két állapot már 1946-ra esik. Fogantatásom alkalmával Isten teljes értékű és halhatatlan lelket lelkedzett kezdetleges és hallatlan gyors tempóban gyarapodó, osztódó, differenciálódó testembe.
Az a vicc, hogy lelkem idősebb születésemkori énemnél, és újabb vicc, hogy jottányit se öregedett, tekintettel arra, hogy örök életre van kalibrálva.
Utólag, hogy újra elolvastam életem első mínusz háromnegyed évének az első hetéről szóló beszámolómat, arra jöttem rá, hogy velem egykor ugyanaz történt, mint bárkivel embriókorában, azaz az itt írottak egy kivonatos biológiaórának és egy rövid transzcendens eszmefuttatásnak felelnek meg. Mégis meg kell bocsátanotok nekem, amiért rácsodálkoztam a saját keletkezésem apropóján arra, hogy ember jött a világra, ember, aki korábban sose volt.
A tisztesség persze úgy kívánja, hogy azonnal hozzátegyem: ez a rácsodálkozás minden élőnek kijár megjelenése alkalmával. Jogos, kívánatos és méltó, lett légyen a Te életed éppen olyan fontos, mint az enyém. Méltóságod létezésed első pillanatától kezdve azonos az én emberi méltóságommal, a dalai lámáéval, akármelyik busmanéval, vagy éppen egy Rotschildéval. (P.S. QQ rám telefonált, hogy a 9 hónap holdhónapban értendő, és akkor éppen 1946 január elsején fogantam. Lehet. Jól kezdődött akor az év. A 45-ről írottakat azért nem vonom vissza: Quod scripsi, scripsi (azaz: Amit írtam, megírtam).
Még írhatok 3 évről. 49-et már megírtam. 1950 meg – nevénél fogva – talán már inkább az ötvenes évek.)     

2012. március 1., csütörtök

Legyen talán az 1949-es év

1949.
A keresztanyámékkal közösen használt konyha közepén nem húzódott demarkációs vonal, mégis anyánk a mi térfelünkön terített, ők meg jobbára a maguk felét használták. Most nem kezdem el magyarázni, hogy mi is az a petrofor, mindenesetre ezen a gyorsfőzőn készült el a reggeli tejeskávénk pótkávéból.
A konyhában két hokedli volt. A miénk szolgált reggeli asztalként kettőnknek, G.-nak és nekem. Fiúk lévén azonnal kijelöltük két kezünkkel territóriumunk határait. Ez a te feled, ez az én felem. Alighanem csak játék volt ez. Mindenesetre anyánk nemigen foglalkozott a feleinkkel. Lerakta a pöttyös bögrét és az ibolyás mintájút. Ameddig lekvárkészletünk tartott, kaptunk barack- vagy szilvadzsemet is a kenyérhez. Mi szilvareszternek hívtuk a héjastul megrottyantott, saját levében úszó kimagozott gyümölcsből készült dzsemfélét. Azért többnyire általában zsíros kenyér járta, ritka kivétellel talán vajas vagy parizeres, krinolinos, szafaládés, szilveszterkor virslis. Mustárral bolondítottuk a harapnivalót.
Emlékszem rá, hogy ekkorka koromban kompótos tálból ettük a bogyós gyümölcsöket. Jobban szerettem az édes cseresznyét, kevésbé az aromás, de savanyúbb meggyet. Egyszer a krumplis körettel készült pörkölt mellé anyánk szép színű céklát tálalt. Gyönyörű lila színe olyannyira ellentétben állt kevéske, a prizmában állástól dohos ízével, hogy évtizedekig nem tudtam ránézni erre a szép színű, de nekem csalódást hozó salátafélére.
Ugyancsak erre az időre tehető, hogy marhahúslevest kaptunk, utána paradicsomos káposztát a levesben kifőtt hússzelettel. Már a paradicsomos káposztával is baj volt. A paradicsomot szerettük nyersen és levesnek is. Még szósznak is megettük, de káposztával... A két íz nem akart harmonizálni bennem. Ám a szűkös anyagiak miatt általában mindent meg kellett ennünk, amit elénk adtak. Ezúttal is legyűrtük a köretet, de a hússal nem tudtam megbirkózni. A cipőtalpszerű, rágós-rostos, vén marha nem akart elomlani a szájamban. Gombócban állt össze, mely elrághatatlanabb volt, mint a rágógumi. Percekig kínlódtam vele, mígnem kiköptem. Nem örültek neki.
Ha már az ételeknél tartunk, megírom, hogy szabályos gyerekek voltunk, az édességre nyitottak. Szerettük a mákos, diós tésztákat, bármiféle süteményeket, de nem szerettük a túrós tésztát, mert savanyú, nem szerettük a paprikát, mert csípős, a szódavizet, mert szúrós, a sört, mert keserű, a bort, mert savanyú stb., stb.
Szerettük viszont a fagyit. Egyszer keresztanyánk kölcsön kapott egy kézi vezérlésű fagylaltkészítő masinát. Vett egy vödör jeget, s hozzálátott a fagylaltkészítésnek. Azt hiszem, tovább tartott elkészíteni, mint megenni. Sok-sok eperfagyit kanalaztunk akkor. Tán még torokgyulladást is kaptunk tőle. Pedig az nem volt jó, mert lázunk hamar felszökött, és a legpocsékabb ízű kinines tablettát kaptuk (Germicid), amit csak életemben beszedtem. Nemcsak keserű volt, mint az epe, hanem még büdös is.
Apropó szagok. Mivel minden kilincsünk rézből volt, anyánk Sidollal, vagy kifejezetten szalmiákszesszel tisztította őket. Ennek a szaga semmi mással össze nem téveszthető. Szúrós, felhatol az orrnyálkahártyába, s talán még a nátha is elmúlik igen kellemetlen szagától. Komiszabb, mint a dijoni mustár.
„Tovább is van. Mondjam még?”    

Negyvenhét

Nekem nincs saját emlékem ezekről az évekről, lévén, hogy még csak pajzán gondolat sem voltam ekkoriban.

Anyám és apám fiatalsága ez az időszak, amit az ő elbeszéléseikből ismerek.
A negyvenes évek eleji életet a helyi bálokat, ahová anyám nagyanyám felügyelete mellett járhatott, a korai évek udvarlóját, Kántor Pétert, akit elvitt a háború és sose hozott haza, akiről apám néha úgy emlékezett meg évtizedekkel később egy-egy házastársi vita után, hogy "bezzeg Péter komám, neki volt igaza, inkább megbújt egy bokor alatt..."

A 45 utáni időszakot, a maga sok-sok politikai bajával, nyűgével, de fiatalok voltak, élték az akkor lehetséges legjobb verzióját az életnek. Vasárnaponként jártak kirándulni, teherautó platóján utazva a Mátrába, társadalmi munkába, ürge lyukat betaposni a földekre, kukoricát törni, szemináriumokra, városi sportnapokra a Lóger pályára, Május elsejei felvonulásokra, majálisokra. Volt közösségi élet, volt összefogás, ment mindenki, csinálta mindenki, hittel, bizakodással, hogy majd jobb lesz, jegyezték a békekölcsönt, álltak sorba húsért, megtermelték amit csak lehetett és a korszellemnek megfelelően bizakodva tekintettek a jövőbe.
De ez az évtized mindenkinek ilyen lehetett.

A családi legendárium egyik szép története, annak az 1947-beli estének a története, amikor apám húgának az eljegyzési vacsorájára voltak hivatalosak, anyám és a szülei.
Apám 26 évesen volt, ekkor még csak udvarolt az én 22 éves anyámnak.

Nagyapám - mivel apám édesapja évtizeddel korábban meghalt és nem volt apa a lányos háznál, aki a kérőnek adhatta volna a lányt- szép beszéddel készült, hogy így az ifjú pár, meg úgy az eljegyzés, meg amúgy a szeretet. Gyakorolta is már napokkal előre, hogy szép és kerek legyen a beszéd.
Amikor apám értement anyámért és szüleiért, hogy hozzájuk kísérje őket,- kérdezgette nagyanyámat, hogy tudja-e Balogh néni hova megyünk? Hát hogyne tudnám fiam, megyünk hozzátok, a húgod eljegyzésére! A kérdés és a válasz elhangzott párszor az úton.
Oda is értek, meg is volt a vacsora, aztán a mikor az első pohár borhoz a vőlegény elővette a jegygyűrűket, hogy felhúzza az ujjára a szíve választottjának, nagyapám már fogta a poharát, köszörülte a torkát a pohárköszöntőhöz ,-akkor apám megfogta anyám kezét, húzta felfelé, hogy gyere csak, álljunk csak fel mi is, miközben zsebéből elővarázsolta a kis dobozt a két vékony aranykarikával, és ott helyben megkérdezte anyámtól, hogy akar-e a felesége lenni?
Anyám -a szelíd, szép, szőke, kék szemű- aki szintúgy mit sem tudott erről, mint a többiek, pirulva mondta ki a boldogító igent.
Nagyapám beszéde persze, rögtön nem passzolt az új helyzetre, hiába volt a nagy gyakorlás- csak néhány suta, meglepett mondat lett a szép szónoklatból.

Apám, miután felhúzta anyám ujjára a gyűrűt, fogta az ékszeres dobozt, és a háta mögé dobta, a cserépkályha előtti hamuzósba.
Amikor az édesanyja megkérdezte tőle, hogy hát fiam miért dobtad ki azt a szép kis dobozt? -csak annyit mondott mosolyogva: Édesanyám, nem kell ez a doboz többet, nem lesz mit beletenni, ezt a gyűrűt nem húzzuk le többet az ujjunkról.

Anyám még ma is viseli az övét, hatvanöt év elteltével is.
Apám ujján is ott van -vele temettük, több mint húsz éve.

Kezdeteim

Erről az évtizedről emlékeim - olyan sajátjaim - nincsenek, de életem már van, és ezért jogosnak vélem, hogy elsőként szólaljak meg. (Utat mutatva a nálam többet tapasztaltaknak, akik szintén alighanem többször idenéztek, megállapították, hogy még nincs bejegyzés és eldöntötték: kezdje valaki más.)

A történelem gondoskodott erről az évtizedről, volt ebben mindenféle, több nehéz és fájdalmas történelmi tény, mint boldog magánéleti emlék, ami ugye szinte sosem tart igényt közérdeklődésre. Ettől aztán az az aprócska tény, melyet anyánk a 25. házassági évfordulójukra közös életükről készített fotóalbumban így örökített meg: a Papa hazaért (itt apánk katonaköpenyben látható); íme a bizonyíték: na, ez a kép már rólam készült, néhány hetes lehetek. Őszintén sajnálom, hogy az album nyelvén nem merem idézni, mert mondani tudnám, leírni meg a franciául tudók érdekében meg sem kísérlem. Oka: szüleink egymást közti kommunikációjára mindkettőjük egyik szakja, a francia nyelv szolgált. Ezért anyánk a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy a gyerekek is megérthessék az ő legbizalmasabb beszélgetéseiket. (Az én bosszúm egészen sajátságos és mélyen elítélendő: a helyette oly nagy elvárásokkal felajánlott német nyelvet első perctől utálva nem voltam hajlandó elsajátítani, a kötelezően tanult oroszt a pechemre mindannyiszor átképzősök meg átadni nem tudták. De ez csak kitérő, és már elhagyja a kérdéses évtizedet.)

Na akkor rólam, hiszen a mi emlékeink képezik ennek a visszaemlékezős blognak a tárgyát.
Ebben az évtizedben alakíthattam ki ellenállhatatlan vágyamat az Ismerd meg hazádat mozgalomban való részvételre. Gondolom, lehettem közel 2 éves, amikor a szüleimet elküldték Egerbe oroszul tanítani tanulni, és engem kénytelenek voltak magukkal cipelni - a bilimmel együtt, mert ugyebár annak akkor volt ideje. Elmondhatom, hogy én ott meg is tanultam nevezett edény használatát, miközben a felmenőim is megtanulták, amit nekik kellett tudniuk a közeljövőben.

Van jelentős ismeretem is ebből az évtizedből. Mikor 3 éves lettem, dédanyánk alkalmasnak ítélt a römikártya megismerésére. Nos, a harminc mint fogalom még nehéznek bizonyult, de terccel indulhattam és ez bizony már nem okozott gondot az én hároméves agyamnak.

Viszont ezzel az évemmel el is köszönhetek az 1940-es évektől. Sőt, 2 és fél évesen kell ezt megtennem.