Első gondolatom az volt, hogy ezt
a témát passzolom. Aztán mégis elkezdtem puhítani magam. Nem futamodhatok meg,
inkább próbáljam a lelkemben még élő gyermekkori emlékeimet, mint egy „káposztát”
szépen levelenként felfejteni, és elérni a közepéig, és ott keresgetni az
elvesztett gyermeki énemet. Mert 70 évesen úgy érzem, alig-alig találom meg
magamban a valamikori gyermeket.
Ha élne édesanyám, most
megkérném, meséljen arról, milyen volt a 0-2-4 éves kicsi Éva. Szerethető? Apámnak,
mint két fiú után - végre - lányos
apának, minden bizonnyal. Arra máig nem
tudok rájönni, miért érezhettem úgy, hogy valamiért én a lány gyermek „idegen”
vagyok a bátyám után az Anyukámnak. (Idősebbik bátyám az apukám első
házasságából született.)
Édesanyám 16 évesen vesztette el
az édesanyját, a nővérét még hamarabb. Ott maradt a 16 évvel idősebb – már felnőtt
- bátyjával a kamaszkora közepén, aki egészen a férjhez meneteléig egyedül gondoskodott
róla. Ma már ezekről a régi időkről is nagyon sok kérdést tudnék feltenni neki.
A nagymamám életéről nagyon keveset, a fiatalkoráról és gyermek éveiről meg
egyáltalán semmit nem hallottam édesanyámtól. Pedig ha hiszünk Orvos-Tóth Noémi
transzgenerációs kutatásainak, sok mindenben választ kaphatnánk azokra a
sejtéseinkre, hogy mit örökíthettek át ránk anyáink, nagyanyáink, dédanyáink –
hetedíziglen visszamenőleg. A homályosan megmagyarázhatatlan kétségeinkre
biztosan ott lelhetnénk rá a megoldásokra, biztos válaszokra. De ez csak
keveseknek sikerül, a többség meg inkább nem is feszegeti a mélyebb,
fájdalmasabb rétegeket, emlékeket.
Próbálom visszaidézni, mi okozott
felhőtlen örömöt gyermekkoromban. Fel is tudnék sorolni jó pár dolgot kapásból,
ami még találkozhatna is a többi gyermek örömével. Ilyen volt a Vidámpark, ahol
imádtam a kis kerek tavacskában úszkáló fahalakat a pecabottal kihalászni, és
ha volt szám a hal hasán, még nyerhettem is vele valamilyen tárgyi ajándékot.
Vagy nyári szünetben társasozni a „még kisfiú” bátyámmal a „Gazdálkodj okosan!”
vagy „Ki nevet a végén?” játékkal. Akkoriban még megelégedett az én
lánytestvéri társaságommal. Pár év elteltével már nem igazán volt kedve, hogy akárcsak
felajánlja, elvisz magával Bécsbe a Queen koncertre, amit ügyesen kijárt
édesapámnál. Ezt az utat még a szüleink fizették ki neki, később meg már maga
is ügyeskedett, megtalálta a módját, hogyan finanszírozza a nem kevés pénzt
elnyelő zenemániáját. Imádtam gyermekként, ha a szomszédaink elvittek bennünket
magukkal a fürdőbe, vagy barátnőm építőiparban dolgozó édesanyja engem is
elvitt egy-egy Építők napján megtartott birkaebédre, ökörsütésre a saját
gyerekeivel együtt. Ezekre igazi ajándékként gondolok jó pár évtized elmúltával
is.
Számomra olyan gyorsan illant el
a gyermekkor, hogy már csak azon kaptam magam, hogy állandóan a felnőtt
életemről álmodozom. Meglehetősen lázasan ráadásul. Más gyerek nem akart
felnőni, én meg alig vártam, hogy végre kinőjek a gyermekkorból. Fel tudom
idézni máig, amikor a népitáncos barátnőmmel a Balaton partján egy padon órákig
beszélgettünk arról, ha férjhez megyünk és önálló lakásunk is lesz, milyen
hamar szeretnénk majd anyák lenni. (Mai fejemmel meg arra gondolok, hogy „erre
a világra” akarnék-e egyetlen egyet is vállalni???)
Nem igazán éreztem magam
gondtalanul játékos gyermeknek, és ezt nagyon-nagyon hiányolom magamból utólag
is. Azt az igazi felhőtlen játékos boldogságot, ami talán nincs is igazából,
vagy csak belőlem hiányzott, és talán az anyukámból is. Az anyámat imádták a
kollégái, és egyáltalán nem láttam őt soha komornak, bánatosnak, de manapság
sokszor jut eszembe majd húsz évvel a halála után, hogy vajon mennyire
ismerhettem a legbenső énjét? Az ő generációja még nem tartotta fontosnak, hogy
úgy igazán megnyíljon, és meséljen az őt igazán foglalkoztató dolgokról,
érzelmekről a gyermekeinek, unokáinak.
Ma délelőtt, amikor erre a
bejegyzésre gondoltam, elkezdtem előkotorni a belőlem mindig is hiányzó
farsangoló, jelmezbálozó, álarcosbálozó hajlandóságomat, és mindenféle
karácsonyi kellékeket aggattam magamra, amitől kicsit kezdtem úgy érezni, ilyen
lehet az az érzés, amikor valakiben magától terem a jókedv, móka, kacagás, és
nem kell erőlködnie, mint ahogy én éreztem ezt egész gyermekkoromban. (Ilyenkor
sajnálom, hogy nincs okostelefonom, mert bizony lőttem volna Nektek pár vidám
képet magamról.)
Nem is emlékszem rá, hogy valaha
részt akartam volna venni önszántamból bármilyen farsangon, jelmezbálon. Később
népitáncos koromban már nem tudtam kivonni magam ezekből a nagy előkészületet
igénylő mulatságokból, bulikból, de feloldódni ott sem tudtam soha igazán, bár
nagyon igyekeztem nem kilógni látványosan a sorból.
Egészen kicsiként egyetlen
egyszer 4 évesen Hajdúszoboszlón öltöztetett be a szomszéd nagylány egy „kreációjába”,
amikor a nagynénémnél nyaraltam. Nyáridőben szervezett jelmezbált Piroska
hosszú lócákkal és belépőjeggyel a nézőknek, s akit úgy csodáltam kicsiként,
hogy eszembe sem jutott ellenkezni. Kifestette az arcomat, kirúzsozta a számat,
és valami csipkét tett a fejemre, amivel úgy néztem ki, mint valami elsőáldozó
kislány (aki a való életben soha nem voltam).
S hogy mikor érzem ma is a bennem
lakozó gyermeket? Amikor nyáron a tikkasztó melegben megszólal a búgó (gerle)
vadgalamb hangja valahol az erkélyem fölött. Ilyenkor automatikusan beugrik apai
nagyszüleim hajdúszoboszlói házának a kertjében álló fészere, az oda száműzött
régi konyhai kredenc, aminek a fiókjaiban mindenféle már nem használatos dolgok,
régi evőeszközök, csavarok, semmire nem kellő edények, egy valamikori élet
kellékei várták további sorsukat. A kicsi Éva ott imádott kotorászni, senkitől
nem zavartatva az ebéd utáni sziesztában, hallgatva a vadgalambok huhúúú-hu
ismétlődő udvarló hangját, a tyúkok káricsálását, a kert oldalában folyó kis
csatorna kottyanásait, boltost játszva az akácfa leveleit pénznek képzelve, és
egy teljesen elvarázsolt kis mikrokozmoszban élve kiesni az idő kerekéből, és csak
úgy lenni. Mit nem adnék, ha ezt láthatnám egy videófelvételen.
De hát hol volt még akkor a mai
technika? Így csak az emlékeim őrzik bennem a régvolt gyermekkorom egyik
legszebb pillanatát. Jó volna majd ebben az álomban ringatózva átkelni a „túloldalra”.
De ez már bizonyára egy másik bejegyzés témája lesz Ágitól.
