Barátságos, meleg szobában - adja meg a választ is Petőfi, válaszolva egyúttal arra a korábban feltett kérdésre is, hogy van-e a fűtésnek poézise? Van, bizony, hogyne lenne.
De, aki utoljára marad, az így jár, már szinte mindent leírtak előtte, így hát, én csak azokat a felvillanó emlékeket - stílszerűen szikrákat - mondom el, ami a tieitekből kimaradt.
A cserépkályha volt az első fűtési mód, amit megismertem, és nagyon bánom, hogy a sárgacsempés kályháról nem készült fénykép, amíg élt, úgy a 80-as évek elejéig.
Fontos tartozékai is voltak a tüzelésnek, nem esett még szó, például a piszkavasról. Valami megmagyarázhatatlan okból nagyon szerettem a piszkavasat. Szolgált az kardként és bármiféle izgalmas eszköznek, aminek elképzeltem. Amikor már nagyobbacska voltam, rendeltetésszerűen is használhattam, az volt ám csak a felelősségteljes feladat!
A kályha előtt a parketta - hiába volt ott a hamutál - mindig megfeketedett, égett volt; ha valahol vendégségben jártunk, ott is ugyanúgy. A hamutál..., az ajtó fogantyúja..., a felirat a kályhaajtón... mind-mind csak homályos emlékképek.
Mi a fűtésen kívül egy praktikus dologra is használtuk a kályhát, mégpedig ruhaszárításra. A felső harmadánál volt körbekötve egy zsineg, és a kimosott apróbb holmik arra lettek fölaggatva, hogy a kályha melegétől hamarabb száradjanak.
Később Héra (és gáz) lett bevezetve a cserépkályhába, és mivel a kályha a sarokban állt, még mindig maradt egy szabad oldala, aminek neki lehetett dőlni. Aztán egyre kevésbé volt praktikus ez a fűtési mód, és lebontattuk, konvektor került a helyébe. Nem is akármilyen, hanem öntöttvasból készült. (Emlékszem, megszenvedtek vele, amikor hozták föl a lépcsőn, olyan súlya volt.) Idén pontosan 30 éves és még mindig szolgál, hála az érte oroszlánként harcoló gázszerelőnek, aki inkább gyógyítja minden apró hibáját, mintsem hagyná kicserélni.
Egy fűtési mód, amihez, úgy látszik, senkinek sem volt szerencséje, ez pedig az infra hősugárzó. Gázzal működött és a fürdőszobát melegítette. Még most is emlékszem pirosan izzó fényére.
Gimnázium első évében ért az a meglepetés, hogy az osztálytermekben vaskályha volt. Reggelente Mihály testvér végigjárta a termeket és begyújtott, mi pedig napközben sütöttünk mindent a kályhán, ami akadt: radírt, vonalzót, almát, Az almáért nem szóltak, de a többiért kaptunk rendesen, ha "véletlenül" megtörtént :)
Az emlékeimben nincs olyan, hogy hideg lett volna a lakásban, most meg alig győzöm föltekerni a konvektort. Mondják, hogy csökkent a gáz fűtőértéke, de nekem úgy tűnik, talán inkább én lettem sokkal-sokkal fázósabb :)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fűtés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fűtés. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 17., vasárnap
2013. február 13., szerda
Kályhamese
Egyszer volt, hol nem volt, egy réges-régi télen egy kicsinyke baranyai faluban a fiatal anyuka belesett egyetlen, fűthető szobájukba, kifigyelni, vajon aluszkál-e az ő kis csöppsége, vagy vajon játszogat-e szépen a ráccsal leválasztott térben. Bizony elfáradt, s aludt a dundi kislány. A matraccal, pléddel bélelt, a nemrég még hófehér lepedővel takart jó meleg, puha helyén, játékokkal körülvéve, édesdeden. És kormos-koszosan, olyan szurokfeketén és szénporosan, mint egy igazi kéményseprő... Hogy történhetett, ez kétségbeejtő állapot. De hisz ez lehetetlen!!! A rács érintetlen, s mégis, ó, jaj, a szobában mindenütt széndarabok, a kályha melletti szeneskannából szerteszórva, ágy alatt, padlón, szőnyegen.
A rejtély azért megoldódott. Boldogan, nevetve mutatta meg Anyjának az álmából ébredő kisgyermek legújabb játékát: hogy tud kicsavarni egyet az ágyrácsból, milyen jó is kibújni a résen, s mekkora öröm újra visszakúszni-mászni megint, s ügyesen betenni a helyére a hiányzó rudat.
Nos, nekem először ez volt a szénfűtéssel az első élményem. Igaz, nem emlékezhetek rá, hisz csak másfél éves lehettem....
59 telén kerültünk H-be, ott cserépkályhákkal, fával, szénnel fűtöttünk, nagyon szerettem az átfagyott lábam, derekam a forró cserepeken melengetni a nagy szánkázások után. A kis platni-szerűn meg sült az alma, ínycsiklandozó illatot árasztva a gyerekszobába.
A konyhában eleinte sparhelt volt, ezen főztek is, de inkább a mosáshoz, mosdáshoz szükséges vizet melegítették a nagy fazékban, a reggeli kakaóm és az ebéd a kis villanytűzhelyen készült.
A szüleimnek persze nem csupán meleget, de munkát is adtak bőven a kályhák. A fás és szeneskamrához először utat kellett törni, ellapátolni a havat. (Valahogy régen akkora nagy telek voltak, nem? Vagy csak én voltam kicsi a hókupacokhoz képest?) A két szobai kályhát, meg a váróban, rendelőben lévőt kellett már jó korán kihamuzni, bekészíteni. Később segítség is akadt, Margit néni jött reggel begyújtani, mire jöttek a betegek, langyosodjon legalább. Margit néniről egy másik kályhás történet jut eszembe... A házunk a temető melleti nagy rét és a templom közötti lejtős telken állt, eléggé nehéz volt az óriás-nagy hodályt kifűteni. A sarokszobának nevezettben nem is gyíújtottak be, csak ünnepekkor, ott állt a karácsonyfa is. Egyszer Margit néni, hogy hamarabb bemelegedjen ez a téli használatból kimaradt helyiség is, ráöntötte a sütéményekhez pucolt dió héját a tűzre. Valóban, a vödörnyi adag pillanatok alatt lángra kapott, olyannyira hogy a kályha teteje meg el is szállt, felrobbant egy szempillantás alatt.... Karácsony reggelén. Azért valahogy csak megcsinálhatták, meleg is lett, gondolom a másik szobából átfűtve,s a Szenteste se tolódott el későbbre. :)
Volt még hasonló durranás többször is, emlékszem, egyszer Anyuval mindketten betegen feküdtünk, épp frissen húzott ágyneműben, amikor belepte a korom a szobát.
Valószínű, a cserépkályhákkal lehetett a gond, öregecskék voltak már nagyon, hiába samottozták, rakták újra s újra nyaranta.
Valamikor, talán 64-65-ben a tanács hajlandó volt áldozni a rendelőre, lakásra is, bővítették a várót, rendbehozták a rendelőt, közös, kintről rakható kályha került oda is, meg talán akkor tették a Friedrich féle kályhát a szolgálati lakásba is. Ebben az volt a jó, hogy a konyhában lehetett megrakni, csak ott volt vele rumli, hamuzás, de fűtötte mindkét szobát és a fürdőszobába is meleget adott a falba épített rácsokon keresztül.
A fürdőszobai hengert vasárnaponként gyújtották alá, később ezt felváltotta a boyler, de csak jópár év múlva.
A hatvanas évek közepe után már egyéb fűtésmódokat is megtapasztaltam. Algériában alig, vagy egyáltalán nem is volt? Nem igazán emlékszem, csak egy szobai kandallóra, amit ugyan nem lehetett használni, de nekem nagyon tetszett. Apa egy nagy fatönköt szerzett elé valahonann, azon remekül lehetett üldögélni, még kép is készült róla, csak épp a lángnyelvek hiányoztak a lezárt tűztérből:)
Mikor hazajöttem, Nagyikámnál, bent a városban szintén Friedrich kályha volt, de a kisebbik szobában olajkályha is fokozta a meleg-hatást, na ezt nagyon utáltam. Nem mindig akart begyulladni, meg csak addig volt meleg, amíg égett, de a nyitott ajtón keresztül azért átmelegítette kicsit fürdőszobát. Sajnos a konyhába nem jutott a szobai melegből, ott bizony elkelt a bekecs is, ha mosogatásba, ebbe-abba besegítettem. A bekecs-szerű talán valami régi kabát bélése lehetett, abban mentem le a pincébe is a szénért. Nem bántam volna, mert hamar nagyra nőttem és szívesen segítettem is a Nagyanyikámnak, csak ne lett volna ott lent olyan furcsa szag és ne lett volna olyan sötét, homályos a hely. A villanykapcsoló valahol a zegzugos folyosó közepén volt, addig nagyon kellett sietni:))) Bár a külső pinceajtó se csinált nagy kedvet a belépéshez. Egy ócska, megsárgult kartonpapíron valami ilyesmi állt:
"Kérem az ajtót becsukni, patkányok miat!" - Nem tudom, vajon ennek az állatnak az említése, vagy a "miat" egy tével való írása háborított fel jobban?!:) Szegény nagyanyám, hiába magyarázta el ezerszer, hogy ott még soha egér se volt, nemhogy patkány, azért én mindig nagyon igyekeztem elérni a szeneskannával a meredek lépcsőig, ki a világosra.
Igazi, régi, ormótlan, de csodás meleget adó kályhával egy barátnőm albérletében találkoztam, az volt a főző-fűtő-fürdővízkészítője is egyben. (Remek fácánleves mellett bifláztuk együtt az anatómiát, de szép, messziségből felderengő emlék ez is!)
A távfűtés aztán, F-re költözésünk után nagy változást hozott a teleinkbe. Azt hiszem, leginkább Anya élvezte az egész lakásban egyenletes és állandó jó meleget.
A fázósságot én is örököltem, és ezért nem is szeretem nagyon a telet. Pedig most a gázkazános fűtésre igazán semmi panaszom se lehet.
Sőt. Még a régi álmunk is valóra válhatott, pár éve kandallónk is lett, a nagyim régi foteljébe kucorodva élvezem a meleget és emlékeket idézve bámulok a táncoló lángokba.
A rejtély azért megoldódott. Boldogan, nevetve mutatta meg Anyjának az álmából ébredő kisgyermek legújabb játékát: hogy tud kicsavarni egyet az ágyrácsból, milyen jó is kibújni a résen, s mekkora öröm újra visszakúszni-mászni megint, s ügyesen betenni a helyére a hiányzó rudat.
Nos, nekem először ez volt a szénfűtéssel az első élményem. Igaz, nem emlékezhetek rá, hisz csak másfél éves lehettem....
59 telén kerültünk H-be, ott cserépkályhákkal, fával, szénnel fűtöttünk, nagyon szerettem az átfagyott lábam, derekam a forró cserepeken melengetni a nagy szánkázások után. A kis platni-szerűn meg sült az alma, ínycsiklandozó illatot árasztva a gyerekszobába.
A konyhában eleinte sparhelt volt, ezen főztek is, de inkább a mosáshoz, mosdáshoz szükséges vizet melegítették a nagy fazékban, a reggeli kakaóm és az ebéd a kis villanytűzhelyen készült.
A szüleimnek persze nem csupán meleget, de munkát is adtak bőven a kályhák. A fás és szeneskamrához először utat kellett törni, ellapátolni a havat. (Valahogy régen akkora nagy telek voltak, nem? Vagy csak én voltam kicsi a hókupacokhoz képest?) A két szobai kályhát, meg a váróban, rendelőben lévőt kellett már jó korán kihamuzni, bekészíteni. Később segítség is akadt, Margit néni jött reggel begyújtani, mire jöttek a betegek, langyosodjon legalább. Margit néniről egy másik kályhás történet jut eszembe... A házunk a temető melleti nagy rét és a templom közötti lejtős telken állt, eléggé nehéz volt az óriás-nagy hodályt kifűteni. A sarokszobának nevezettben nem is gyíújtottak be, csak ünnepekkor, ott állt a karácsonyfa is. Egyszer Margit néni, hogy hamarabb bemelegedjen ez a téli használatból kimaradt helyiség is, ráöntötte a sütéményekhez pucolt dió héját a tűzre. Valóban, a vödörnyi adag pillanatok alatt lángra kapott, olyannyira hogy a kályha teteje meg el is szállt, felrobbant egy szempillantás alatt.... Karácsony reggelén. Azért valahogy csak megcsinálhatták, meleg is lett, gondolom a másik szobából átfűtve,s a Szenteste se tolódott el későbbre. :)
Volt még hasonló durranás többször is, emlékszem, egyszer Anyuval mindketten betegen feküdtünk, épp frissen húzott ágyneműben, amikor belepte a korom a szobát.
Valószínű, a cserépkályhákkal lehetett a gond, öregecskék voltak már nagyon, hiába samottozták, rakták újra s újra nyaranta.
Valamikor, talán 64-65-ben a tanács hajlandó volt áldozni a rendelőre, lakásra is, bővítették a várót, rendbehozták a rendelőt, közös, kintről rakható kályha került oda is, meg talán akkor tették a Friedrich féle kályhát a szolgálati lakásba is. Ebben az volt a jó, hogy a konyhában lehetett megrakni, csak ott volt vele rumli, hamuzás, de fűtötte mindkét szobát és a fürdőszobába is meleget adott a falba épített rácsokon keresztül.
A fürdőszobai hengert vasárnaponként gyújtották alá, később ezt felváltotta a boyler, de csak jópár év múlva.
A hatvanas évek közepe után már egyéb fűtésmódokat is megtapasztaltam. Algériában alig, vagy egyáltalán nem is volt? Nem igazán emlékszem, csak egy szobai kandallóra, amit ugyan nem lehetett használni, de nekem nagyon tetszett. Apa egy nagy fatönköt szerzett elé valahonann, azon remekül lehetett üldögélni, még kép is készült róla, csak épp a lángnyelvek hiányoztak a lezárt tűztérből:)
Mikor hazajöttem, Nagyikámnál, bent a városban szintén Friedrich kályha volt, de a kisebbik szobában olajkályha is fokozta a meleg-hatást, na ezt nagyon utáltam. Nem mindig akart begyulladni, meg csak addig volt meleg, amíg égett, de a nyitott ajtón keresztül azért átmelegítette kicsit fürdőszobát. Sajnos a konyhába nem jutott a szobai melegből, ott bizony elkelt a bekecs is, ha mosogatásba, ebbe-abba besegítettem. A bekecs-szerű talán valami régi kabát bélése lehetett, abban mentem le a pincébe is a szénért. Nem bántam volna, mert hamar nagyra nőttem és szívesen segítettem is a Nagyanyikámnak, csak ne lett volna ott lent olyan furcsa szag és ne lett volna olyan sötét, homályos a hely. A villanykapcsoló valahol a zegzugos folyosó közepén volt, addig nagyon kellett sietni:))) Bár a külső pinceajtó se csinált nagy kedvet a belépéshez. Egy ócska, megsárgult kartonpapíron valami ilyesmi állt:
"Kérem az ajtót becsukni, patkányok miat!" - Nem tudom, vajon ennek az állatnak az említése, vagy a "miat" egy tével való írása háborított fel jobban?!:) Szegény nagyanyám, hiába magyarázta el ezerszer, hogy ott még soha egér se volt, nemhogy patkány, azért én mindig nagyon igyekeztem elérni a szeneskannával a meredek lépcsőig, ki a világosra.
Igazi, régi, ormótlan, de csodás meleget adó kályhával egy barátnőm albérletében találkoztam, az volt a főző-fűtő-fürdővízkészítője is egyben. (Remek fácánleves mellett bifláztuk együtt az anatómiát, de szép, messziségből felderengő emlék ez is!)
A távfűtés aztán, F-re költözésünk után nagy változást hozott a teleinkbe. Azt hiszem, leginkább Anya élvezte az egész lakásban egyenletes és állandó jó meleget.
A fázósságot én is örököltem, és ezért nem is szeretem nagyon a telet. Pedig most a gázkazános fűtésre igazán semmi panaszom se lehet.
2013. február 2., szombat
Van-e a fűtésnek poézise?
Fűteni lehet könnyedén, egy-két gombnyomással, és lehet nehezen is. Ez utóbbiról tudok mesélni, kerek ötven év tapasztalatával, ugyanis az én életemből nekünk pontosan ennyi jutott a nehezebb fűtési módozatokból.
Eleinte vaskályhánk volt. Lehetett benne tüzelni fával, szénnel, mindennel, ami éghető. A tatai brikett tojás alakú volt és jó sok hőt adott, a koksz szabálytalan darabokból állt, de amikor elégett, egyetlen tömegbe volt képes összeállni, ezeken kívül volt még a német brikett, az tartotta legtovább a meleget, és úgy emlékszem, az volt a legdrágább is. A szenet rendelni kellett, aztán meghozták és lerakták, ami külön izgalmas program volt, mert rafinált pasasok voltak a szállítók, hiába ismertük jól őket évek óta, mégis nagyon észnél kellett lenni, hogy annyi kosár legyen és mellesleg a kosarakban annyi cucc legyen, amennyit kifizettünk. Az ötvenes években még a pincében tartottuk a tüzelőt, ezért a szállítók leborogatták a kosarukból a pinceablakon keresztül.
És akkor még sehol se volt a begyújtás. De ha ez is sikerült, akkor már csak arra kellett vigyázni, hogy lehetőleg minél később aludjon ki a tűz, odafigyelni, rakni és rakni. Persze amikor éppen nem német brikettel fűtöttünk, olyankor reggel mindig újra kellett gyújtani, mert csak a német brikett volt képes tartani a parazsat órákon keresztül.
De ezzel még nem volt vége a tortúrának, mert ki is kellett hamuzni. Ez volt a legkellemetlenebb fázis, kiszedni a hamuládából a hamut, megfelelő óvintézkedésekkel, hogy a kályha környékére lehetőleg minél kevesebb kerüljön belőle - na, ez szinte lehetetlen feladat volt. Mert a hamu szóródik, és az még hagyján, hogy a kályha körül fel kell takarítani, de száll is, beleeszi magát mindenbe, a szőnyegbe, függöny anyagába, a rádió gombjai közé és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre.
A kályha persze karbantartást is igényelt, elkophatott és eltörhetett benne a rács, belső falán kikophatott, széttöredezhetett a samott, akkor rácsot kellett szerezni, vagy samottal újratapasztani a belsejét.
A kályha persze karbantartást is igényelt, elkophatott és eltörhetett benne a rács, belső falán kikophatott, széttöredezhetett a samott, akkor rácsot kellett szerezni, vagy samottal újratapasztani a belsejét.
A szobai vaskályhákon kívül a fürdőszobában fürdőkályha volt a kádhoz csatlakozva. Ez egy nagy, álló vörösréz henger volt külső fémlemez-borítással, rajta a kád csaptelepével. Meleg víz akkor volt, ha a fürdőkályhába is begyújtottunk, télen általában folyamatosan tüzeltünk benne. A mi lakásunk kétszobás volt, tehát télen két vaskályhát és a fürdőkályhát kellett etetni.
Meg persze a konyhában a tűzhelyet, mert azért ne feledkezzünk meg a sparheltről sem, ami ugyan elsősorban főző-sütő eszköz, de jelentős szerepe volt a fűtésben is, nálunk legalábbis télen a konyha volt a lakás legmelegebb helyisége. És ha lehet egyáltalán a fűtés poéziséről beszélni, az én emlékeimben egyedül a konyhai melegségnek volt hangulata: a pattogó tűz hangja közepette ültem a kis sámlin és rajzoltam, vagy később az egyik hokedlin ülve tanultam, miközben nagymamám gyúrta, nyújtotta, vágta a kifőzni való tésztákat, vagy éppen Anyu sütötte valamelyik süteményt. De a sparhelt sütőjében gyakran készült a sütőtök is, vagy a platnin csak úgy héjában sült a krumpli (aztán amúgy forrón ettük, kétfelé vágva, megzsírozva, hagymával... óhh, de elkalandoztam). :)
És akkor még a kéményről, illetve a fűtéscsövekről nem is esett szó, azokkal se volt mindig könnyű, a csöveket időnként tisztítani kellett, esetleg némelyik kilyukadt, szóval, rengeteg gond volt a fűtés körül. Kisiskolás koromból emlékszem több olyan télre is, amikor csak a kisebb szobában fűtöttünk, és mivel a fürdőszoba a lakás másik végén lévő nagyszobából nyílt, minden alkalommal kötelező volt felvennem a bácskai nagymamáéktól kapott bárány-bekecsemet (gyerekméret volt, külön nekem varratták ott a falujukban), csak úgy mehettem át a hideg helyiségeken.
Meg kell még említenem, mi volt a helyzet az iskolákban, mert az olajos padló és a mellmagasságig olajfestékkel bekent falak mellett az iskolai osztályok hangulatához is sokat tett hozzá a kályha, amit időnként, akár óra közben is megrakott a pedellus vagy gondnok. Az általános iskolában nálunk - ha jól emlékszem - vaskályhákkal fűtöttek, a gimnáziumunkban viszont már központi fűtés volt. Aztán később, abban az iskolában, ahol tanítani kezdtem, cserépkályhák voltak az osztályok egymással érintkező, közös falai közé építve, úgyhogy ott megtapasztalhattam azt, ami otthon kimaradt az életemből, hogy hátamat a világosbarna csempékhez támasztva milyen jó átmelegedni.
A vaskályhákhoz képest a lakásunkban 1971-től az olajkályhák nagy könnyebbséget jelentettek, mindaddig, amíg újak voltak és semmi gond nem volt velük, de amikor már egyre gyakrabban rakoncátlankodtak, attól kezdve nem sok különbséget éreztünk a szén- illetve az olajtüzelés között. Mert ugyebár az olajat is rendelni, szállíttatni kellett, sőt tárolni is, és persze nem a pincében, hanem kint az udvaron. Onnan behozni, átöntés vagy szivattyúzás, marmonkanna, cipekedés, kályhába töltés - és letisztíthatatlan mocsok. Munkásruha, feláldozható kabát a behordáshoz, töltéshez, mert lehetetlen megúszni olajfoltok nélkül. Hiába teszel vaslemezt a kályha elé, sőt az egész kályha alá, az olaj, ki tudja, hogyan, de előbb-utóbb átjut azon is, és ha egyszer a padló olajos lesz, azzal nincs mit tenni. A szaga pedig... hát igen, az rányomja bélyegét az egész lakásra. Amikor pedig egy olajkályhát javítani kell - volt benne részem elég sokszor -, hát az olyan förtelmes dolog, hogy nem kívánom senkinek.
Aztán sok év után eljött a perc, amikor tönkrement mindkét olajkályha, akkor megint áttértünk a vaskályhákra, persze a régiek már nem voltak sehol, sőt addigra a sparheltet is kivontuk a forgalomból. Lett új kályhánk, belsőleg régi szerkezetű, kétaknás, külsőre viszont sokkal modernebb és elegánsabb, salgótarjáni gyártmány, elöl vajszínű dizájnos zománcozott borítással, de bármilyen mutatós volt, az is csak úgy tudott működni, ha szenet rendeltünk, szállíttattunk, becipeltük, raktuk, hamuztunk, etc., szóval, megint ott voltunk, ahol a part szakad.
1998-ban költöztünk el onnan és attól kezdve már csak a könnyű fűtésmódokat élvezhettem és élvezem ma is. Előbb pár évig egy cirkófűtéses lakásban laktunk, aminél egyszerűbbet és kellemesebbet nem tudok elképzelni, majd pedig jött a kies mezőváros a gázkonvektoros házzal, és most itt is konvektorral fűtök. Nincs vele semmi gond, semmi cipekedés, semmi piszok, csak két kattintás és melegít. Bevallom, még azt se bánom, hogy ennek már poézise sincs.
2013. január 27., vasárnap
Fűtések
Ilyen fűtéseink voltak: fűrészporos kályha, kis "Jancsi-kályha", olajkályha, távfűtés, gázkonvektor, cirkófűtés. A fűrészporos kályháról csak meséltek, akkor még nem éltem. Nem sokkal a születésem előtt fűtöttek azzal a szüleim. Állítólag jól fűtött, csak egyszer majdnem tűz lett. Szerencsére időben észrevették. A többi fűtést már én is átéltem. Az olajkályha jó volt, csak vigyázni kellett, hogy a betöltéskor nehogy melléöntse az ember, mert akkor nagyon büdös volt. Hát, bizony, előfordult. Én még akkor gyerek voltam, nem én töltögettem. De jó meleget adott az olajkályha, és a szeneskályhához képest sokkal tisztább és egyszerűbben kezelhető üzem volt. A későbbiek már modern fűtési rendszerek voltak.
2013. január 23., szerda
különböző fűtési módozatok (és életünk)
a régi polgári családi házban ,amit még a múlt század elején épittetett nagyapám nagy, egyre bővülő (6gyerekes családjának, személyzettel, fateleppel), olyan magasak voltak a falak, a "belmagasság", és nagy a szobák terjedelme, hogy nagyon nehezen lehetett felfűteni. Igaz, hogy napgyapa idejében meg volt oldva központi fűtéssel, és a fatelepe nyilván szolgáltatott elegendő és remek mennyiségű fát is a fűtéshez (sőt még a kovácsoltvas disze is megmaradt, a mi időnkre is, már funkciótlanul, de még jelezve a régi "szép" időket......, de a "mi időnkben" már ,-az államositás után mi maradtunk csak a régi házban, a meghagyott két (egy udvari és egy utcai szobánkban), gond lett a fűtés. Képtelenség volt felfűteni az egész lakást, sőt egy szobát is teljes térfogatában. Az utcai szobát nem is fűtöttük, az udvariban (az egykori gyerekszobában), amely déli fekvése miatt eleve kedvezőbb hőmérsékletű volt, bár hatalmas: több mint 7 méter hosszú... volt egy kokszos jó kályhánk... abban szépen, jól izzott is a túz, a tetején nagyon finom sült krumpli készült, fedővel lefedve...anyukám időben beszerezte mindig a tüzelőt (volt is egy mondása, amit átadott, hogy nyáron kell beszerezni a télire valót, télen a nyárravalót.) igy aztán nyáron pár nap pluszban melegitett a tüzelőnk, amikor hozattuk, e fényképek tanusága szerint én is bekacsolódtam az előkészületekbe, 16 évesen lapátolom a kokszot, a fotók hátlapján : 1959. julius 21.
elmélyült szénlapátolás: elkeseredve (sok van még hátra)
,A kályhát később kicseréltük időközben egy automata (német)kandallóra, ami brikettel működött, és amig tényleg működött az automatikája, bekattant , és ontotta a tárolt meleget, és nem kelltt állandóan pakolgatni rá... elég volt egyszer jól megrakni a begyújtáskor... közben az üvegen át (amig el nem törtek) lehetett gyönyörködni az izzó tűzben is. Mikor vendégeink jöttek Kanadából, anyu sógornője és testvére, akkor is ezt a kályhát ültük körbe...(1982. dec.)
Közben, (még 1979-ben) férjhez mentem, és az utcai szobában laktunk, mint eszkimóék, szinte... de aztán odavettünk olajkályhát(anyu ragaszkodott a kinti széntüzeléseshez, szerette ezt a kandallót, mellette volt egy hintaszék, abban ülni... ki is cseréltük egy ugyanolyan újra, nem birta az olajnak a szagát se), az olajjal az is probléma volt, hogy állandóan hozni kellett, s télen, hóban, fagyban (azt nem lehetett előre beszerezni nyáron, veszélyes is lett volna nagyobb mennyiség tárolása tárolása, igy egyszerre 2x10, ill. 2x20 litereket hoztunk...de persze mindig volt tartalék is... végül is jó meleget lehetett vele csinálni, de barátságos az nem volt, és nem tárolta a meleget, viszont nehezen is melegitett be.
gyerekvárás és favágás (1984.)
Mikor megszületett a lányunk, éjjel nappal megállás nélkül műlködtettük az olajkályhát, volt is igy állandóan tán még melegebb is a kelleténél..(27 fokra emlékszem,, és a lányom kicsit megizzadt fejecskérjére is.) De az a tél, mikor született, 1984-ben, nagyon zimankós volt! kellett is az erős fűtés... Nem volt könnyű. (de erről már irtam a nagymamablogomban)
az "olajkályha" itt már 4 éves lányom hátterében:
aztán, ketten maradtunk kislányommal...
hol az utcai (olajkályhás), hol az udvari széntüzeléses kályhával viaskodva...mindkettővel voltak bajok. A favágáson, begyújtáson, olajhordáson, hamuzáson túl, a rendszeres kályhacsőpucolás - igy is előfordult, hogy a füst elöntötte a szobát, és nagy szellőztetés és egy jó kiadós séta a töltés felé, volt a nembetervezett programunk, sőt emlékszem, volt egy éjszaka, amit fűtési zűrök miatt a Korona szállóban töltöttünk, hogy éjszaka jól ki tudjon szellőzni a lakás...
tulajdonképpen főleg a fűtés nehézségei miatt költöztünk egy olyan (panel)lakásba ahol radiátoros, távfűtés volt(van) ... de akkorra már 14 éves körüli lett lányom, nyolcadikos...
ime, költözés után a(még) üres lakásban , a lényeg azaz a radiátor előtt:
szokatlan volt a kényelem; hogy nem kellett füteni, és az is hogy egyenletes meleg volt az egész lakásban, az összes, igaz, kis helyiségben, s akkor még nem is volt olyan drága a dija, ami egyre emelkedett, aztán viszont költségelosztót szereltek rá, amivel szabályozni lehet...
persze problémák, gubancok mindig vannak , itt is, (most is), de mi ez a korábbiakhoz képest...?!
-----------u.i. (épp most tették fel az internetre az Ex Symposion c. foylóirat "pizsama"számát:http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_issue_toc&issue_id=128
ebben a fűtés témához is kapcsolhatón, olvashatók lányom -gyerekkorát idéző - írása: (persze több annál):
"Nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól, ez legfőképp azt jelenti, hogy azt hiszem ébren, hogy álmodom. Ettől frusztrált leszek, estére paranoiás, és nem merek elaludni. Hajnali kettőt mutat az óra, anyám az olajkályha előtt jellegzetes állásban: egyik talpát a másik combjának támasztja, és aggódik. Én jobban. Attól félek, reggelre csigává válok, vagy minden nap ugyanazt a napot élem tovább, esetleg az idők végezetéig a Mindent vagy semmit műsorát kell néznem Vágó Istvánnal és Mártával, aki folyton rábeszél egy turmixgépre.
Félek az örökkévalóságtól."
(kiemelés tőlem, a teljes szöveg itt:
.2013. január 22., kedd
Cserépkályhától a központi fűtésig
Az én történetem is úgy kezdődik, mint sokunké.
Cserépkályha mellett tanultam gyerekkoromban, neki támasztottam falának a hátam. Odabújtam mellé vasárnap délutánonként indián könyveket olvasni is. Kabátomat feladás előtt Anyu megmelegítette vele, hogy úgy induljak iskolába a kinti hidegben.
Néztem sokszor a vörösen izzó ajtaját, csodának tartottam, ahogy képesek voltak begyújtani. Számomra tudomány volt a papír, a gyújtós, majd nagyobb fa egymás fölé rakása, aztán ahogy lángra kap az egész " piramis". Megvolt az ideje annak is, mikor kellett bezárni az ajtaját, már nem volt akkor az a kis rés, hogy bemehessen a levegő. "El lehetett már zárni", ahogy mondták a szüleim.
Tetszettek a lángok, és ahogy bent hunyorogva izzott a parázs. Meg lehetett néha kotorni a piszkafával ( szikrák!)és újabb hasáb fát rárakni. Pattogva éledt fel újra a láng..
Volt olajkályhák is a másik szobában és a konyhában, annak begyújtása az én feladatom volt miután hazaértem gimiből, majd később Anyu is jött, végül Apu. Addigra meleg volt már a konyha és a szoba. Orromban az olajszag, és az ujjhegyemen is éreztem, mert mindig összekentem magam kicsit.
Reggelre persze mindig hideg volt minden. Lehetett a cserépkályhát salakolni, tüzelőt bekészíteni, és kezdődött minden elölről.
Aztán központi fűtéses házba költöztünk egy lakótelepre. Fizettük az átalánydíjat, szabályozni nem tudtuk a radiátor melegét..Ment veszendőbe a sok hő. Mindig túl meleg volt, ha ablakot nyitottam, akkor pedig vágott be a hideg levegő. Viszont kényelmes volt valóban az előzőekhez képest.
Utána jött a jelenlegi fűtésem a panelprogram keretében. Sok munka volt vele az ablakcserével összekötve. 5 évig fizettük havonta a nem kis összeget érte, de már közben lehetett spórolni is a fűtéssel.
Új radiátorok, szabályozható a meleg, el is zárható a radiátor. Megszerettem. Mindig igényemnek megfelelő a hőmérséklet és feleslegesen sem fizetek a felesleges hőért. Nem kell fűtött szobában aludnom, mert azt nem szeretem.
Az volt a téma, hogy visszaemlékezzünk, hogyan fűtöttünk régen, de én még hozzátettem a jelent is.
Nosztalgiát érzek a cserépkályha iránt, és nagyon tetszik a kandalló, ami lakótelepi lakásban megoldhatatlan, pedig szeretném nézni a lángokat! Megnyugtatóan szép látvány.
Cserépkályha mellett tanultam gyerekkoromban, neki támasztottam falának a hátam. Odabújtam mellé vasárnap délutánonként indián könyveket olvasni is. Kabátomat feladás előtt Anyu megmelegítette vele, hogy úgy induljak iskolába a kinti hidegben.
Néztem sokszor a vörösen izzó ajtaját, csodának tartottam, ahogy képesek voltak begyújtani. Számomra tudomány volt a papír, a gyújtós, majd nagyobb fa egymás fölé rakása, aztán ahogy lángra kap az egész " piramis". Megvolt az ideje annak is, mikor kellett bezárni az ajtaját, már nem volt akkor az a kis rés, hogy bemehessen a levegő. "El lehetett már zárni", ahogy mondták a szüleim.
Tetszettek a lángok, és ahogy bent hunyorogva izzott a parázs. Meg lehetett néha kotorni a piszkafával ( szikrák!)és újabb hasáb fát rárakni. Pattogva éledt fel újra a láng..
Volt olajkályhák is a másik szobában és a konyhában, annak begyújtása az én feladatom volt miután hazaértem gimiből, majd később Anyu is jött, végül Apu. Addigra meleg volt már a konyha és a szoba. Orromban az olajszag, és az ujjhegyemen is éreztem, mert mindig összekentem magam kicsit.
Reggelre persze mindig hideg volt minden. Lehetett a cserépkályhát salakolni, tüzelőt bekészíteni, és kezdődött minden elölről.
Aztán központi fűtéses házba költöztünk egy lakótelepre. Fizettük az átalánydíjat, szabályozni nem tudtuk a radiátor melegét..Ment veszendőbe a sok hő. Mindig túl meleg volt, ha ablakot nyitottam, akkor pedig vágott be a hideg levegő. Viszont kényelmes volt valóban az előzőekhez képest.
Utána jött a jelenlegi fűtésem a panelprogram keretében. Sok munka volt vele az ablakcserével összekötve. 5 évig fizettük havonta a nem kis összeget érte, de már közben lehetett spórolni is a fűtéssel.
Új radiátorok, szabályozható a meleg, el is zárható a radiátor. Megszerettem. Mindig igényemnek megfelelő a hőmérséklet és feleslegesen sem fizetek a felesleges hőért. Nem kell fűtött szobában aludnom, mert azt nem szeretem.
Az volt a téma, hogy visszaemlékezzünk, hogyan fűtöttünk régen, de én még hozzátettem a jelent is.
Nosztalgiát érzek a cserépkályha iránt, és nagyon tetszik a kandalló, ami lakótelepi lakásban megoldhatatlan, pedig szeretném nézni a lángokat! Megnyugtatóan szép látvány.
2013. január 21., hétfő
Fázom
Már harmadik hete fázom. És ennek nagyon prózai oka van: a lakás, ahol harmadik hete töltöm az estéimet, éjszakáimat, jóval hidegebb, mint amihez én hozzászoktam. A szobámban jól be tudok fűteni éjszakára - bár néhány napba beletelt, mire rájöttem, mit kell tenni a fűtőtesttel, hogy dolgozzon -, de a ház többi része számomra hideg. A fürdőszoba különösen, ott nincs fűtés, és szerintem valami ablak is nyitva van állandóan a magasban. De nem szólok a házigazdának, hálás vagyok, hogy nem kell fizetnem súlyos fontokat a szállásért. Inkább felveszek még egy pulóvert :).
A múlt héten nap közben is fáztam, mert az iskolában (ahol most három hétig tanulok) nem működött a fűtésrendszer. A kazán valamelyik alkatrésze tönkrement, amire néhány napot várni kellett. Ma már újra meleg volt. Természetesen ennek a problémának a tél leghidegebb hetében kellett történnie, amikor kint is súlyos mínuszok voltak, amihez itt (London) nincsenek hozzászokva az emberek, és én sem erre számítottam. Egy szóval fázom - még néhány napig, aztán megyek haza a még hidegebbe :).
Gyerekkoromban a házunkban két cserépkályha volt. Az egyik az anyuék szobáját és az én szobámat fűtötte, és mivel az előszobában lehetett megrakni, azt is. A másik az ebédlőt és a bátyám szobáját melegítette. Ezek a cserépkályhák azért voltak különösen jók, mert koksszal működtek, és ha apu ügyelt rá, akkor ősszel egyszer kellett begyújtania, aztán tavaszig csak naponta egyszer vagy kétszer megrakni és mindig meleg volt. Persze előfordult, hogy néha kialudt a tűz, olyankor újra be kellett gyújtani, amit apu csinált, de a koksz bepakolását mi gyerekek is meg tudtuk oldani. Szerettem a cserépkályhát. Mellette volt a fotelom, oda bújtam be olvasni délután, este a paplanomat a kályhánál melegítettem fel, hogy ne fázzak alatta.
Amikor bevezették a faluban a gázt, mi is úgy döntöttük, bevezetjük a házba. A kisebbik kályhát lebontottuk, mert kiderült, hogy a kályhába is be lehetne ugyan vezetni a gázvezetéket, de elég bonyolult az engedélyezési folyamat, nem biztos, hogy hozzájárul a tűzoltóság. A másik kályhát meghagytuk, hiszen egy házban nem árt ha van két különböző fűtésrendszer. Az első gázfűtéses télen mentem haza az egyetemről, előtte mondtam anyuéknak, hogy jó-jó ez a gáz, de nem lehet hozzábújni este a kályhához. Azon a hétvégén kb. 30 cm hó leesett. Amikor hazaértem, nagy meglepetésemre a kályhába volt befűtve, anyuék örömöt akartak szerezni nekem (sikerült). Estére elment az áram az egész faluban, és mint tudjuk, ha nincs áram, nincs gáz. Bő egy napba beletelt, mire megjavították a villanyvezetéket, de mi addig sem fáztunk a meleg cserépkályha mellett.
A múlt héten nap közben is fáztam, mert az iskolában (ahol most három hétig tanulok) nem működött a fűtésrendszer. A kazán valamelyik alkatrésze tönkrement, amire néhány napot várni kellett. Ma már újra meleg volt. Természetesen ennek a problémának a tél leghidegebb hetében kellett történnie, amikor kint is súlyos mínuszok voltak, amihez itt (London) nincsenek hozzászokva az emberek, és én sem erre számítottam. Egy szóval fázom - még néhány napig, aztán megyek haza a még hidegebbe :).
Gyerekkoromban a házunkban két cserépkályha volt. Az egyik az anyuék szobáját és az én szobámat fűtötte, és mivel az előszobában lehetett megrakni, azt is. A másik az ebédlőt és a bátyám szobáját melegítette. Ezek a cserépkályhák azért voltak különösen jók, mert koksszal működtek, és ha apu ügyelt rá, akkor ősszel egyszer kellett begyújtania, aztán tavaszig csak naponta egyszer vagy kétszer megrakni és mindig meleg volt. Persze előfordult, hogy néha kialudt a tűz, olyankor újra be kellett gyújtani, amit apu csinált, de a koksz bepakolását mi gyerekek is meg tudtuk oldani. Szerettem a cserépkályhát. Mellette volt a fotelom, oda bújtam be olvasni délután, este a paplanomat a kályhánál melegítettem fel, hogy ne fázzak alatta.
Amikor bevezették a faluban a gázt, mi is úgy döntöttük, bevezetjük a házba. A kisebbik kályhát lebontottuk, mert kiderült, hogy a kályhába is be lehetne ugyan vezetni a gázvezetéket, de elég bonyolult az engedélyezési folyamat, nem biztos, hogy hozzájárul a tűzoltóság. A másik kályhát meghagytuk, hiszen egy házban nem árt ha van két különböző fűtésrendszer. Az első gázfűtéses télen mentem haza az egyetemről, előtte mondtam anyuéknak, hogy jó-jó ez a gáz, de nem lehet hozzábújni este a kályhához. Azon a hétvégén kb. 30 cm hó leesett. Amikor hazaértem, nagy meglepetésemre a kályhába volt befűtve, anyuék örömöt akartak szerezni nekem (sikerült). Estére elment az áram az egész faluban, és mint tudjuk, ha nincs áram, nincs gáz. Bő egy napba beletelt, mire megjavították a villanyvezetéket, de mi addig sem fáztunk a meleg cserépkályha mellett.
A búbos kemence és a többiek...
Csak azt a szobát lehetett fűteni, ahol a kemence állt, pont ilyen fehérre meszelve, csak a "kispadka" volt a másik oldalon, s balról a kuckó. A padkát rongypokrócok, párnák védték, s így körül lehetett ülni, derék- és hátmelegítésre, ami vonzotta is a fejkendős szomszéd öregasszonyokat. Máig is előttem vannak, amint fűzérben ülnek a félhomályban, s halottakról, "visszajáró lelkekről" mesélnek suttogva... Talán ekkor született bennem a máig is tartó iszony a halállal szemben...
9 éves voltam, amikor nagyobb házba költöztünk, de nagyanyám ott is ragaszkodott a kemencéhez. Rakott hát apa a kisszobába egyet, ugyanilyen búbosat, amelyet az előszobából lehetett "táplálni". Sült is benne olyan finom púpos kenyér, amely egy hétig sem száradt meg! Hát még a szilveszteri szárma és a mákos kalács! Sokszor megfigyeltem, hogyan kell felfűteni, hogy aztán a forró téglák sokáig visszaadhassák a meleget.
Nagyszüleim halála után lebontottuk a kemencét. Apa azonban épített egy kisebbet az udvaron, amiben még sokáig sütötte a tököt télen. Olyan híre volt, hogy szinte nem is maradt belőle a piacra: mind elhordták a háztól, előre lefoglalva a mézédes szeleteket!
Közben modernizálódott a fűtés nálunk. Az olajkályhák megjelenése a hatvanas években kiszorította a napi hamuzás kellemetlen robotját (sokszor az én reszortom volt), még ha büdös is volt egy kicsit, az olaj minőségétől függően. Ezt váltotta fel a ma is működő gáz. De e modern fűtési eljárások poézisét már nehezebb megfogalmazni...
2013. január 20., vasárnap
Fütözünk
1. felvonás 1946-56.
A II. világháború után Kelenföldön laktunk. A konyhában alkalmanként a sparheltet használtuk (télen bizonyára sűrűbben), hétköznapokon többnyire a petrofor nevű jószágot. Főtt ezen leves, készült palacsinta. A petróleum igen intenzív hőt fejlesztett. A fürdőhengert leginkább szombatonként fűtöttük fel, hogy végigmosakodjon az aprónép és a felnőttek is. Szobácskánkban lemezkályha állt, egy Salgótarjánban készült samottos kályha. Ha rendes szenet kapott, izzottak a bádog füstcsövek. Emlékezetem szerint jól megégettem magamat, amikor nekidőltem az oldalának. A sufnik úgy sorakoztak a ház mögött, mint ma a lapos tetejű garázsépületek. Mindenki külön tőkével rendelkezett. Itt vágatta öreganyám egy alkalmi munkákból élő, előkelő családból származó férfival a tűzifát méretesre.
2. felvonás:
1956 elején Zuglóba költöztünk. Januárban piszok hideg fogadott. A lakás fűtése padlót fogott. A konyhai tűzhely szétrozsdásodva. (Az előző lakók csak a butángázt használták főzésre.) Itt is vegyes tüzelésű „henger” állt a fürdőszobában. Sűrűn kellett javíttatni. A forrasztásai elengedtek. Sokat kínlódtunk a mesterekkel, ők meg a forrasztással. A két szobát egy lepukkant cserépkályha fűtötte volna. Inkább csak füstöt termelt, mint hőt, amíg át nem rakattuk. Januárban költöztünk, és +8 fok volt az első éjszakán a szobánkban a fűtés ellenére.
Azzal tüzeltünk, ami éghető anyagból volt. A forradalom után el-eljártunk egy-egy vödör szénért a villamosmegállónyira lévő TÜKER-telepre, ha volt éppen barnaszén. Egyszer kaptunk negyedbe hasított méteres farönköket. Felcipeltük, és a konyhában aprítottuk fel kézi fűrésszel mi gyerekek. Ugyancsak mi hoztuk haza a butángáz palackokat. Ott suhogott a fejünk mellett az alutartályon belül a folyós gáz. tartottam tőle, hogy egyszer felrobban, és nem fognak belőlem semmit se találni. Azért évről évre gyarapodtunk. Az ócska konyhai tűzhely helyett utaltak ki egy újat. A Bosnyák tér mellől húztuk haza kiskocsival. Később, mint említettem, átrakattuk a cserépkályhát. Attól kezdve jól dolgozott. Én is. A 60-as években az én reszortom volt a befűtés. Két emelettel lejjebb a lépcső alatt állt a mi rekeszünk dróthálóval elrekesztve. Igen sötét volt ez a hely, és egy kandúr macska telepedett bele. Simán befért a drótháló és a lépcső közötti résen. Ne tudjátok meg, milyen szagot árasztott, a macska, merthogy ott végezte a dolgát. Olykor meglapult, és miközben raktuk a szenesvödröt, mellettünk elsüvített a frászt hozva ránk. Ezért aztán azzal kezdtük ügyködésünket, hogy szenekkel hajigáltuk meg a sötét hátulsó traktust. Kiűztük a macskát, s csak aztán láttunk munkához.
Klasszikus tűzrakás. A samott két oldalán vastag fák, rajta keresztben az aprófa. Alul egy TÜKER-alágyújtós (később gyehenna alágyújtós), papír. Az aprófán széndarabok.
Általában egy gyufa elég volt hozzá, hogy az égés elinduljon. Hamu ajtó nyitva, hogy huzat legyen. Szenet pótlólag még ráraktunk, ha kellett. A parázsra rázártuk az ajtót, hogy a kihűlést késleltessük. A végén ki kellett a salakot-hamut kotorni a tűzhelyből.
3. Felvonás. Kispest. Korszerűsítés, vezetékes gázzal működtettük a konyhai tűzhelyet, és a két fali melegítőt. Szerettem.
4. felvonás. Baross u (Józsefvárosi ltp.) Kp-i fűtés. Problémamentes, unalmas, kényelmes és igen levegőszárító megoldás.
5. felvonás, Örsvezér-park, ld. mint Kispest. De itt cirkó.
6. felvonás. 24 éve Aquincumban. Távfűtés. A földalatti vezeték nyomvonala jól követhető havazás idején. Itt azonnal elolvad a hó. Svédországban – úgy hallottam –, fűtik az országutakat, hogy ne akadjon el a közlekedés. Lehet, hogy nem így van. Itt meg a gyepet fűtik a házak között, mert ócska a csövek szigetelése. (Illetékesek: Megoldandó nagy kérdés!)
A II. világháború után Kelenföldön laktunk. A konyhában alkalmanként a sparheltet használtuk (télen bizonyára sűrűbben), hétköznapokon többnyire a petrofor nevű jószágot. Főtt ezen leves, készült palacsinta. A petróleum igen intenzív hőt fejlesztett. A fürdőhengert leginkább szombatonként fűtöttük fel, hogy végigmosakodjon az aprónép és a felnőttek is. Szobácskánkban lemezkályha állt, egy Salgótarjánban készült samottos kályha. Ha rendes szenet kapott, izzottak a bádog füstcsövek. Emlékezetem szerint jól megégettem magamat, amikor nekidőltem az oldalának. A sufnik úgy sorakoztak a ház mögött, mint ma a lapos tetejű garázsépületek. Mindenki külön tőkével rendelkezett. Itt vágatta öreganyám egy alkalmi munkákból élő, előkelő családból származó férfival a tűzifát méretesre.
2. felvonás:
1956 elején Zuglóba költöztünk. Januárban piszok hideg fogadott. A lakás fűtése padlót fogott. A konyhai tűzhely szétrozsdásodva. (Az előző lakók csak a butángázt használták főzésre.) Itt is vegyes tüzelésű „henger” állt a fürdőszobában. Sűrűn kellett javíttatni. A forrasztásai elengedtek. Sokat kínlódtunk a mesterekkel, ők meg a forrasztással. A két szobát egy lepukkant cserépkályha fűtötte volna. Inkább csak füstöt termelt, mint hőt, amíg át nem rakattuk. Januárban költöztünk, és +8 fok volt az első éjszakán a szobánkban a fűtés ellenére.
Azzal tüzeltünk, ami éghető anyagból volt. A forradalom után el-eljártunk egy-egy vödör szénért a villamosmegállónyira lévő TÜKER-telepre, ha volt éppen barnaszén. Egyszer kaptunk negyedbe hasított méteres farönköket. Felcipeltük, és a konyhában aprítottuk fel kézi fűrésszel mi gyerekek. Ugyancsak mi hoztuk haza a butángáz palackokat. Ott suhogott a fejünk mellett az alutartályon belül a folyós gáz. tartottam tőle, hogy egyszer felrobban, és nem fognak belőlem semmit se találni. Azért évről évre gyarapodtunk. Az ócska konyhai tűzhely helyett utaltak ki egy újat. A Bosnyák tér mellől húztuk haza kiskocsival. Később, mint említettem, átrakattuk a cserépkályhát. Attól kezdve jól dolgozott. Én is. A 60-as években az én reszortom volt a befűtés. Két emelettel lejjebb a lépcső alatt állt a mi rekeszünk dróthálóval elrekesztve. Igen sötét volt ez a hely, és egy kandúr macska telepedett bele. Simán befért a drótháló és a lépcső közötti résen. Ne tudjátok meg, milyen szagot árasztott, a macska, merthogy ott végezte a dolgát. Olykor meglapult, és miközben raktuk a szenesvödröt, mellettünk elsüvített a frászt hozva ránk. Ezért aztán azzal kezdtük ügyködésünket, hogy szenekkel hajigáltuk meg a sötét hátulsó traktust. Kiűztük a macskát, s csak aztán láttunk munkához.
Klasszikus tűzrakás. A samott két oldalán vastag fák, rajta keresztben az aprófa. Alul egy TÜKER-alágyújtós (később gyehenna alágyújtós), papír. Az aprófán széndarabok.
Általában egy gyufa elég volt hozzá, hogy az égés elinduljon. Hamu ajtó nyitva, hogy huzat legyen. Szenet pótlólag még ráraktunk, ha kellett. A parázsra rázártuk az ajtót, hogy a kihűlést késleltessük. A végén ki kellett a salakot-hamut kotorni a tűzhelyből.
3. Felvonás. Kispest. Korszerűsítés, vezetékes gázzal működtettük a konyhai tűzhelyet, és a két fali melegítőt. Szerettem.
4. felvonás. Baross u (Józsefvárosi ltp.) Kp-i fűtés. Problémamentes, unalmas, kényelmes és igen levegőszárító megoldás.
5. felvonás, Örsvezér-park, ld. mint Kispest. De itt cirkó.
6. felvonás. 24 éve Aquincumban. Távfűtés. A földalatti vezeték nyomvonala jól követhető havazás idején. Itt azonnal elolvad a hó. Svédországban – úgy hallottam –, fűtik az országutakat, hogy ne akadjon el a közlekedés. Lehet, hogy nem így van. Itt meg a gyepet fűtik a házak között, mert ócska a csövek szigetelése. (Illetékesek: Megoldandó nagy kérdés!)
Emlékeim közül
Nagyikáék Mária-üveggel ellátott, brikettel fűtött kályhája az ő szoba-konyhás lakásukban. Gyerekkorom mindennapjaiban a hálószoba kokszos kis kályhája, ahová apánk akkor volt hajlandó begyújtani, ha a belső hőmérséklet 4 fok alá esett. A koksz és tojásbrikett etetésre reagáló cserépkályha az udvariban, melyben beépített sütőrész is volt - hogy abban micsoda finom piszkos-tészta készült! És a középsőben a fatüzelésű, gyerekkorunkban csakis karácsonykor használt komoly cserépkályha, ahová később gyakrabban volt szabad begyújtani. Kamaszlányként tisztára tűzimádó lettem előtte.
Aztán feleségként anyósom második emeleti lakásában a kis zománcos kályhát a pincében tárolt tüzelővel etettük. Leginkább én mentem a tápanyagért, míg saját lakásunk nem lett. Ahol a férjem kijelentette az első napon: itt én fogom felhordani a tüzelőt! A lakás a magasföldszinten, a fűtés gázkonvektorral. Meghatódtam, milyen szolgálatkész lett az új lakás tiszteletére.
Ó, aztán vannak még történetek, későbbről is, meg egészen régről is. Ha írtok, talán megtoldom néhány "sírva vigadunk" sztorival.
Aztán feleségként anyósom második emeleti lakásában a kis zománcos kályhát a pincében tárolt tüzelővel etettük. Leginkább én mentem a tápanyagért, míg saját lakásunk nem lett. Ahol a férjem kijelentette az első napon: itt én fogom felhordani a tüzelőt! A lakás a magasföldszinten, a fűtés gázkonvektorral. Meghatódtam, milyen szolgálatkész lett az új lakás tiszteletére.
Ó, aztán vannak még történetek, későbbről is, meg egészen régről is. Ha írtok, talán megtoldom néhány "sírva vigadunk" sztorival.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)