2012 - az elmaradt világvége éve

Tavaly elmaradt a világvége. Azért ez tulajdonképpen jó.
Vissza kellett nézni a bejegyzéseimet, mert úgy jártam, mint Akimoto, gomolygó köd maradt 2012 után. Aztán a bejegyzéseket átfutva rájöttem, se nem haszontalanul, se nem rosszkedvben telt az év. Erre is jó egy ilyen visszatekintés.
Ami a családot illeti, változnak a dolgok, nőnek a gyerekek, Eszti idén érettségizik, egyre függetlenebb ember. A "kicsik" sem kicsik már, hiszen Dani néhány napon belül elüti a tizennyolcat, Bori meg ... ó, kamaszodni kezdett. Küzdelmes persze, hol ne volna az, ahol gyerek van a háznál. Mindig történik valami, valakinek mindig megoldandó problémával kell szembenézni ... végül is erre szerződtünk.
A munkahelyemen tulajdonképpen nem változott semmi, még akkor sem, ha közben minden nap változnak az oktatással kapcsolatos elképzelések. A feladat ugyanaz marad, csak tavaly már nehezebb volt kivitelezni. Idén meg még nehezebb lesz.
Nagy öröm, nagy élmény, nagy meglepetés volt tavaly a Rómában töltött egy hét. Gyakran gondolok rá, hogy valami jóra tudjak gondolni. Az utazás öröm. Lengyeltóti minden évben többször is az tud lenni, és tavaly blogos kiránduláson is voltam Akimotoéknál. Az nagyon vidám emlék 2012-ből.
Ami a blogírást illeti, a sajátomat igyekszem rendszeresen írni (különben most nem lennének emlékeim?), próbálok szorgalmas lenni a VilágMán (több-kevesebb sikerrel), és júniustól egy kicsit a kultúra felé is nyitottabb vagyok, és igyekszem írni ezt-azt a Gittegylet oldalára. Az év első felében sok filmet néztem, aztán inkább olvastam és zenét hallgattam. Voltak Nádas Péter Párhuzamos történetei, Bach, jazzisták és Samuel Yirga. (Utóbbi fiatalember nagyon különleges zongorista, akinek a játéka mostanában elvarázsol. )
2012-ben készítettem életem első (és minden bizonnyal utolsó) riportját egy íróval. Elég fura figura volt, úgyhogy nem kaptam kedvet nyűgös írókkal beszélgetni. Viszont ezt is kipróbáltam, és jó érzés, hogy még mindig tudok olyat csinálni, amit nem csináltam előtte soha.
Örülök, hogy az elmúlt nehéz évben mindig voltak körülöttem szeretettel teli emberek, és hogy mindig akadt a sok sötét gondolat elől menedék. Utazás, könyv, zene, blog, mikor mi.
Az év vége aztán sok feszültséget, bosszankodást hozott, mert január első napjaiban költöztünk.
Nem volt nagy kedvenc az elmúlt év, talán egyszer majd jobban látszanak az értékei, mint most.

Berlin

Meg lettem szólítva. Sőt, fel lettem szólítva. (Most nevetek, mert nem bánom.)

Pár hónapja (?) tényleg azt írtam, Berlin az én alternatív hazám, és most okosan indokolnom kellene valamivel, ami akár racionálisan, akár emocionálisan felfogható. Nem biztos, hogy sikerülni fog.

Kezdem azzal, hogy nem beszélek németül. Tanultam, ha nagyon megszorongatnak, és pont van nálam egy szótár, majdnem mindent kiguberálok, ami fontos számomra. Terts István tanár úr húsz évvel ezelőtti odaadó munkájának eredményeképpen pedig mára (MÁRA! a tanár hosszú távra dolgozik) megszerettem ezt a kedvesnek éppen nem mondható nyelvet. Lehet hogy csak képzelem, de mintha egyszer azt mondta volna nekem, hogy úgy nem lehet megtanulni németül, hogy az ember gyűlöl mindent, ami német ...

Most mit mondjak, velem senki sem szerettette meg gyerekkoromban se Németországot, se a német embereket. Sőt, jó pacifista gyerekhez illően gyűlölni is tudtam a nácikat, hiszen a barátságos és mosolygós orosz katonákhoz képest a mogorva német tisztek mindig le akarták lőni a jó szereplőket a filmekben. (Ennek ékes bizonyítékaként azt mesélik, egy vállalati üdülés alkalmával, amikor az NDK-s vendégmunkások is a magyar bányászcsapattal tartottak szalonnasütésre, én bátran kiálltam a rét közepére, és apámék teljes döbbenetére elordítottam magam, hogy a nácik menjenek haza. Lám, milyen jó, hogy nem tudtam németül. Azért anyám a mondat második felénél már befogta a számat ...)

Ilyen előzmények után, már angol szakos egyetemistaként keveredtem Berlinbe 89 nyarán öt sráccal. Nem kell magyaráznom, semmi közöm nem volt az ötlethez, maradjunk annyiban, hogy valószínűleg egyszerű biológiai díszletként funkcionáltam, de ez nem zavart. Már akkor is szerettem utazni.

Nehezen tudom elmagyarázni, mitől lettem azonnal és visszavonhatatlanul berlini. Ha azt írom, én illek abba a városba, biztosan furcsán hangzik. Hiába, hogy csak kétszer jártam ott, az az én otthonom.

Berlin nyugodt és öreg, mint a Speer. Talán ez vonz benne. Meg az is, hogy ugyanakkor fiatalos is, és hogy olyan barátságos bizalommal volt irántam mindkétszer. Hogy örökbe fogadott.

Jártam már néhány nagyvárosban, találok mindegyikben szeretni valót, megtalálom a zugokat, az utcákat, ahol sétálni lehet, a kocsmákat, ahol helyi lehetek, de aztán kiérek a varázs sugarából, és igazi ellenszenvet érzek. Néha undorodom is. De Berlin, az én Berlinem, nem ilyen. Minden porcikáját szeretem, a mocskos, ködös rosszkedvét is, ebben biztos vagyok, még akkor is, ha ilyennek még sosem láttam. (Mindkét alkalommal nyáron voltam ott.)

Engem Berlin szeret, és én viszontszeretem őt. Biztonságot ad, az ismeretlen utcái is ismerősek, a Speer az én életem folyója, a Pergamonban nőttem fel, és az Unter den Linden hársai alatt voltam először szerelmes. Nincs semmi Berlinben, ami ijesztene, nincs ami taszítana, testvérként ölelnek magukhoz a berliniek.

Most úgy érzem, ha holnap oda kellene költöznöm, negyvenöt év száműzetés után hazaköltöznék. Nem tudom megmagyarázni. Nem utálom a hazámat, és nem bánom, hogy ide születtem. Örülök, hogy magyar vagyok, örülök, hogy magyarul írom ezt most ide. De berlini vagyok. Nem lehet megmagyarázni. Talán az embernek egyszerre több élete is van párhuzamosan, két egymástól néhány centiméterre létező univerzumban.

Nem a divat

Hajjaj, már amikor először láttam ezt a témát, akkor is elég tanácstalan voltam, de nem akarom kihúzni magam, úgyhogy igyekszem valamit ügyesen elmondani erről az egész öltözködési herce-hurcáról.
Mivel a hatvanas évek közepén születtem, nagy divatozásról és különösebb öltözködésről nem volt szó, nem is mintha ez engem bármilyen szinten lázba tudott volna hozni gyerekkoromban. Egy különösség azért eszembe jutott. Nagyon kisméretű gyereklány voltam, így a szűköcske kínálat gyakorlatilag a nullára redukálódott. De anyám, aki kreatív asszony volt, nem esett kétségbe, így szükség esetén csábos kis fürdőruhát tudott kerekíteni valami elfekvő fehér anyagból.

Hiába voltam lány, édes mindegy volt, mit veszek fel, amíg kényelmesen lehetett benne szaladgálni. Ha volt valami, amire kényes voltam a ruhákkal kapcsolatban, az éppen a kényelem volt. Semmi kényelmetlen ruhát, különösen pedig cipőt nem szívelhettem magamon fél óránál tovább. Anyám szegény próbálkozott egy darabig, de aztán felhagyott vele.
Talán egyetlen olyan korszaka volt az életemnek, amikor valahogyan fontosnak tűnt, mit veszek magamra reggelente, úgy 16 és 20 éves korom között, de sajnos akkor meg rám tört az önmagvalósítás, meg az alternatív szabásvonal, úgyhogy a ruháim többségét én magam kötöttem és varrtam, így meglehetősen feltűnő jelensége voltam a szolid középiskolának. Volt is velem 'elbeszélgetés', a történelemtanárom elmondta nekem, hogy nem megengedhető az ilyen fajta viselet (bokáig érő fekete szoknya, piros cipő stb.), de a dolog ennyiben maradt, nem volt az leírva sehova, hogy túl hosszú szoknyában sem szabad járni.

Sminkelni is csak ekkor sminkeltem igazából, vörös rúzs, fekete körmök... Minden, ami bosszant. Mert nekem nem a divat mondta meg, hogy ki vagyok. (Hivatkozva a Neurotic számra.)
Aztán ez az öltözködős korszakom elmúlott, ma megint a kényelem vezérel, ki nem állhatom a ruhaboltokat, és őszintén irigylem azokat a nőket, akik jó ízléssel tudják egymáshoz válogatni a ruhadarabjaikat, akik elegánsan öltözködnek, és akik tudnak magas sarkú cipőben járni.

Döntések

Érdekes, hogy néha milyen könnyű döntéseket hozni. Azt nem tudom mondani, hogy jó döntéseket, mert az egy döntésről nemigen látszik eleinte, jó-e vagy sem. Azt hiszem, amikor 1987 nyarán úgy döntöttem, nem lesz belőlem magyar szakos tanár, nem láttam előre, nem lesz-e majd olyan pillanat az életemben, amikor ezt megbánom.
Azóta eltelt 25 év, és nem bántam meg. Annyi időm felszabadult az egyetemen a második évtől kezdve, annyi mindenkit hallgattam, annyi mindent köszönhetek ennek az egy döntésnek ... Ezt most nem nosztalgikusan mondom, hanem objektíven. És persze könnyű szívvel, mert soha nem lett volna belőlem jó magyartanár.
Az első év végén rájöttem, tévedés volt, hogy alapvetően reál beállítottságú emberként magyar szakra jelentkeztem. Persze szerencsém is volt, az angol tanszék támogatta a kérésemet.
Nagyszerű éveket köszönhetek ennek az egyetlen döntésnek, amiért akkor elég sokan dühösek voltak rám, és nagyszerű barátságokat.
Most megint jól kellene dönteni. Kár, hogy minél idősebb leszek, annál nehezebben tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy nem látom a döntéseim következményeit.

Játék

1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?
Szerintem múlt héten. De minden bizonnyal ma este is fogok.

2. Mikor sírt utoljára?
Alapvetően nem vagyok egy búval bélelt ember, de elég gyakran sírok. Ma reggel.

3. Min tud igazán felháborodni?
Hülyeségeken, meg a hülyeségen.

4. Minek tud leginkább örülni?
Ha békében tehetem azt, amit szeretnék. 

5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti?
A rosszkedvem.

6. Mi a kedvenc színe?
Na az ilyen kérdések ... Fogalmam sincs. Mindenféle színt kedvelek. De volt fekete korszakom utolsó éves középiskolás és első éves egyetemista koromban. Földig érő fekete magamvarrta gönc, fekete vagy tűzpiros körömlakk. 


7. Mi a kedvenc étele?
Spenót bundáskenyérrel.

8. Mi a kedvenc itala?
Szódavíz. Ha szesz, akkor a Guiness.

9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese?
Ez a másik kedvencem. Remélem, lesz filmes is. Sok kedvencem van mindenféle műfajban, és napja is válogatja. Vagy időszakja. Mondjuk, ha zeneszerző, és az első, aki eszembe jut, akkor az Bartók Béla. Zenész/zeneszerző ezen a héten Laurie Anderson, de lehet, hogy holnap más lesz.

10. Ki a kedvenc írója/költője?
Bárki, aki jól ír.

11. Ki a kedvenc festője?
Frida Kahlo most éppen.

12. Melyik a kedvenc filmje?
Hogy tudtam!

13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tud lenni?
A késés. Magam is. :(

14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani?
Nem tudom.

15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában?
Azt hiszem, az aktuális tanítványaimmal.

16.  Kivel békülne ki a legszívesebben?
Malvinával.


17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál?
Csodálni talán Jeanne d'Arcot csodálom.

18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet?
A diktátorokat.

19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben?
Az embereket úgy általában.

20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai? 
A nyitottság.

21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai?
Az együttérzésre való képesség.

22.. Mit tart Ön a legfontosabb erényének?
A türelmemet, ha éppen van.

23. Mit tart Ön a legnagyobb hiányosságának?
Néha nem tudom befogni a szám.

24. Mi az, amitől a legjobban fél?
Nem félek.

25.  Hol élne a legszívesebben?
Új-Zélandon.

26. Hogyan képzeli el a földi boldogságot?
Ülök egy ablakkal szemben, előttem írógép, nézem a tengert. (+Család és barátok.)

27. Történt-e az Ön életében igazi csoda?
Sokszor. Akimoto azt írta, nem szakadó szálak. Ilyesmikre gondolok.

28. Miben vagy kiben hisz Ön?
Istenben.

29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?
Nem szeretnék sírkövet.

30.Ha visszamehetne a múltba egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választaná?
Egy olyan napot, amikor még nem élt ember a földön, de mondjuk már volt légkör. Csak hogy meg ne fulladjak azonnal.

31. Ha előremehetne a jövőbe egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná?
Mondjuk két-három évszázaddal előre. (De ha lehet, valami védőbuborékban.)


32. Mit kívánna magának egy jó tündértől?
Nyugalmat.

33. Kinek a sorsára cserélné el az életét?
Senkiére, köszönöm.

Unter den Linden

89 jó régen volt, szerintem nem is nagyon tudnám, melyik egyetemi évem volt az pontosan, ha nem azon a nyáron megyünk Berlinbe a fiúkkal. Másodév után voltam, és megérezve a változás szelét (márhogy a fiúk érezték, én aztán nem), elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak Nyugat-Berlint. Öt fiú és én.

Érdekes helyzet volt, magyarok már vízum nélkül mehettek oda, de ott lakni drága lett volna, ezért a keleti részen szálltunk, ettünk, aztán teli hassal átsétáltunk bámulni a Nyugatot.

Hogy miféle bátor ötlet vitt engem rá, hogy öt középiskolai osztálytársammal nekiinduljak egyedüli lányként, ennyi év után nehéz felidézni.

Két autóval mentünk, eredetileg egy Dacia, egy Volkswagen bogár felállásban, de a Dacia Székesfehérvárnál elromlott, így Balázsék elmentek Balatonra elkérni a család tartalék Trabantját. Akkor még nem tudtuk, hogy akkor látja utoljára a szüleit, mert mire mi megjöttünk, a szülők elutaztak egy kirándulásra Ausztriába, hazafelé pedig mindketten meghaltak a buszbalesetben. Az ember sosem tudja, mikor látja a másikat utoljára...

Az út furcsa volt, Prágában nem kaptunk szállást, ezért életemben először és remélem utoljára egy vasútállomáson aludtam. Borzalmas volt. Meleg is volt, meg valaki nagyon horkolt. Jó sokan aludtunk ott, ezek szerint több volt a csóró turista ott annak idején, mint az olcsó szállás. Hajnalban rendőrök jöttek hatalmas kutyákkal, és a gumibotjukkal verték a vaskorlátot. Ilyen vidám ébresztő szolgáltatás volt.

Kelet-Berlinben egy kempingben laktunk, ami hihetetlenül olcsó volt még a mi kis lapos pénztárcánknak is, és négycsillagos szállodák éttermében ettünk, ahol jól utáltak minket. Hangosak voltunk, fiatalok, és nem voltunk megfelelően öltözve. A fiúk rövid gatyában és pólóban, ketten a biztonság kedvéért elválaszthatatlan gördeszkájukkal, én meg akkoriban meglehetősen feltűnő jelenségként egy centis hajjal, magam kreálta fekete göncben. Akkor és ott azonban megtanultam, hogy egy jó étteremben az idióta vendéget is hiba nélkül kell kiszolgálni. Le a kalappal a berlini pincérek türelme előtt.

Keleti reggelink után minden nap átmentünk a 'másik városba', hol S-Bahnnal, hol a Friedrich Strassénál. Minden nap sorban állás, szúrós tekintetek, pecsét, mittudomén. Német fegyelem. csak egyszer piszkáltak minket, ez egyik barátunknál volt keleti márka, azt elvették tőle. A fiúk szerint azért, mert nyugaton 1:1-ben váltották át a másik márkára, de szerintem ez simán csak valami városi legenda volt. Akkor megmotozták, elvették tőle, de nem volt belőle nagy cirkusz.

Azért ami nagyon élénken megmaradt bennem, az az a jelenet, hogy az S-Bahnos átkelőnél egy határőr egy idős kelet-német asszonyt rángatott, és ordított vele. Valami lekvárokat akart átvinni, gondolom a rokonoknak. Majdnem megszakadt a szívem. A másik meg az a hosszú, néma út az S-Bahnon, a lezárt állomások mellett, át a falon. Néma csendben utaztak az utazók. Csak a hosszan elnyúló kopár falat lehetett nézni.

Nyugaton meg tátott szájjal bámultuk a csillogáson, mert bizony ki volt ott kirakatolva a virágzó kapitalizmus rendesen.

Hazafelé egy cseh erdőben aludtunk a pályaudvar helyett. Én rettegtem, hogy felfalnak a medvék, de kiderült, valami falu mellett voltunk. Reggel a munkába bicajozó vidám emberek köszöngetésére ébredtünk. Jót nevettünk, de a hangom elment az éjszakai hidegtől.

Nagy szerelem lett Berlin, ez az igazság. Aztán szeptemberben ledöntötték a falat. Én meg sírtam a tévé előtt.

Azóta jártunk már ott a férjemmel 2000-ben, de a fiúk nélkül. Mindig visszavágyom a hársfák alá. Berlin az én alternatív hazám.

(Ha sikerül előásnom képet is, utólag berakom majd.)

Három dolog

Ha évek óta van blogja az embernek, nehéz három újdonságnak ható dolgot írni. Megpróbálom azért.

1. Fiatalon négy évig könnyűbúvárkodtam az MHSZ-nél. (Gerincferdülésem volt, aztán gyógyúszás közben keveredtem a búvárok közé.)

2. Ön- és közveszélyesen biciklizem.

3. Nagyon szeretem a Guiness-t.

Alanyi ragozás

Kicsit furdal a lelkiismeret, mert kevés időm van mostanában, és leginkább ez a kedves emlékezős blog szorul háttérbe, pedig emlékezni azt nagyon szeretek. Mivel a moziról, A Moziról egyszer valahol a pécsi filmes hét alkalmából már írtam két éve, a saját blogomon meg mindig mozizom, azt most nem pótlom. Talán egyszer még előkerül ez a téma valahogyan.

Maradnak most a tárgyak, amiről azért nagyon nehéz írnom, mert legendásan rossz viszonyom alakult ki a tárgyakkal. Vagy legendásan semmilyen.

Próbálom megfejteni egy ideje, miért. Ha a gyerekkoromra gondolok, nemigen van olyan tárgy, amihez ragaszkodtam volna. Nem is igen volt olyasmi, ami kifejezetten az enyém lett volna akkoriban, vagy ha volt is, mindig elromlott, tönkrement, elveszett. Persze olyasmi, hogy ruha, meg cipő, az volt sajátom, de az is csak olyan időlegesen, mert ugye hiába nőttem lassan, előbb-utóbb csak kinőttem őket.

Olyasmire persze emlékszem, hogy fontos ajándék, és akkor örültem, nagy becsben tartottam, egy könyvet, egy-egy íróeszközt, egy órát, ilyesmiket, de mivel hárman voltunk testvérek, saját szobám pedig soha életemben nem volt, a birtoklás kizárólagossága soha nem tudott bennem kialakulni. Ha elkérték, odaadtam, ha elromlott, egy-két napig szomorkodtam, aztán ment tovább az élet.

A tárgyak és a közöttem hosszú évek során kialakult rossz viszonyban természetesen én is ludas vagyok. Nem vagyok túl elővigyázatos, a cserép, az üveg, kiesik a kezemből, szétszaladnak a tárgyak a feledékenységem miatt is. Nem vagyok hűséges gazdájuk.

Ha egyáltalán túléli tárgy azt, hogy a birtokomba kerül, az az esetek nagyon nagy százalékában valamiféle írás. Könyv, kézírás, esetleg fénykép, hadd tartsam most azt is írásnak egy kis időre. Ezek fontosságán nem tud rontani az idő.

Ha fontos tárgyakra gondolok, csak ilyesmikre tudok gondolni, mert az életem arra tanított, hogy a tárgyak megbecsülés híján bizony eltűnnek, elbújnak, nincs a környékemen maradásuk. Csak ezeket tudom sorolni, ha tárgyakról kell beszélnem. Néhány levél, néhány könyv. Dedikált könyvek leginkább. Junot Diaz sietős sorai, egy Len Roberts kötet a szerző kedves szavaival, a Boldog Zoli kézírásával kezdődő Szeged antológia, Rugási Gyula akaratomon kívül megfogadott jótanácsai, Tatár György levele Jeruzsálemből, két barátnőm amerikai születésnapomra írt levele, gyerekfogalmazások, képeslapok, apám aláírása valami elsárgult lapon, egy Missale kötet, egy Mózes első könyve héberül, egy ógörög újtestamentum, egy volt tanítványom tusrajza...

Az utóbbi években csak annyiban változott ez a szűkre szabott tárgykultusz, hogy a varrott szavak is kaptak maguknak egy aprócska sarkot.

De talán nem is csak a szó. Talán inkább a nekem szántság a lényeg. Ha úgy adják, hogy csak én kaphatom. Ez a legtisztább önzés a világon. A többi, a hétköznapi kis önzésem, egy sálé, egy tollé, egy óráé hamar elfelejtődik, szétporlad, elhordja a szél. Ha mindent el is veszítek, ha földönfutó is leszek, a nekem szánt üzenet legalább megmarad.

De attól tartok, ez már megint olyasmi, amit nem tudok majd az unokáimra hagyni.

Impresszió

Az emlékezés kedves feladat. Maguk az emlékek ... nos, azok már nem feltétlenül.

2011 - ben bennem volt a mehetnék. Januárban elkötöztettem a blogom a blogspotra, júliusban tárhely problémák miatt megint. Július végén aztán a család is új helyre költözött, ezért aztán a nyárból jobbára dobozemlékeim vannak.

Szerettem volna felmondani már idén nyáron, de nem alakultak úgy a dolgok. Ősszel aztán megpályáztam egy állást, de sajna egy pont miatt lemaradtam a további megmérettetés lehetőségéről. Ez nem szépítette meg az elmúlni készülő évet, még akkor sem, ha tulajdonképpen valóban nem lenne nekem való napi nyolc órában ülni egy irodában és törvényeket meg rendeleteket fordítani.

Továbbra is tanítok tehát, ami rendkívül szórakoztató és rendkívül nehéz feladat is tud lenni egyszerre, és amitől, bár kedvelem, kezd elmenni a kedvem. Talán a következő évben lesz arra lehetőség, hogy mást (is) csináljak.

Ebben az évben elkerültek minket az új nyavalyák, nem volt gipszelés nyáron, a derekam is egészen jól bírta, sőt mintha a gyerekek sem lettek volna betegek. Persze valami futó vírus, ez-az, biztosan volt, de nem maradt róla emlék. Akkor az, mintha nem is lett volna.

Érdekes egyébként az emlékezés. Az én emlékezetemre különösen igaz, hogy nem egynemű. Hol csak a szín elmosódott foltja látszik, a bánat sötétje, a boldogság fehére, a vágyakozás izzó vöröse, hol meg a legapróbb részletig élesen egy óra állóképe, egy mosoly kimerevített pillanata, egy kéz mozdulata valami kivehetetlen háttér előtt, egy metsző pillantás gyűlölettől csillogó éle.

Ebből a szempontból 2011 nagy impressziója világosabb, mint a 2010-es festmény . Több a fehér, több a vörös. Van békés zöld, és végtelen kék is jócskán. Meg a sarkokban a sötét. De az minden képen van.

Egy év attól is jó, azt hiszem, ha pozitív a mérlege. Ha többször tehettük azt, amiben kedvünket leltük, mint ahányszor a kényszer utasított minket. Ha többször szerettünk, mint ahányszor nem. Ha tettünk valamit, amitől valakinek jobb lett az élete. Ha létre tudtunk hozni valamit a világban, ami pluszt jelentett.

Ha közgazdasági értelemben nézem, az én 2011-es évem nagyon aprócska profitot termelt a világnak. Nagy eredményeket nem tudok felmutatni. Nem állítottam meg a környezetszennyezést, nem vívtam ki a sajtó szabadságát, de, de talán többször tanítottam kedvvel, mint sem, szerettem, öleltem, igyekeztem távol tartani a bánatot és a kétséget a barátaim és a családtagjaim életéből. És szerettem a macskánkat, ami az ő esetében mindenképpen dupla súllyal esik a latba. (Éppen a karácsonyfát szedi atomjaira. Játékosan persze.)

2011-ben azt szerettem, hogy a sok munka mellé jutott idő a hobbikra is. Fotóztam, írtam a saját blogjaimba, írtam néha ide is, decembertől pedig egy másik közös blogba is. Varrtam, megnéztem rengeteg filmet, és visszaszoktam a kicsit fegyelmezettebb olvasásra a könyves körünk miatt. Jártam jógázni, amire decemberben ugyan nem volt se időm már, se pénzem, de amihez visszatérek januárban legkésőbb, legfeljebb az itthoni szőnyegen.

Jó év volt 2011, még ha rossz év volt is.

1982

Ha jól számolom, ebben az évben szerelmes voltam. Ez önmagában nem túl meglepő, mert életem első 12 ártatlan, elmélkedésre szánt évét leszámítva mindig szerelmes voltam valakibe. 82-ben többnyire egy zenész fiúba, aki a házunkban lakott.

Az általános iskola utolsó évében jártam, és januárban már tudtam, hova akarok továbbtanulni, az akkori legjobb pécsi gimnázium angol tagozatára. Nem volt nagy izgalom, kitűnőket nem utasítottak el.

Hogy a nyarat mivel töltöttem, nem emlékszem pontosan, gondolom azzal, amivel általában, dolgoztam egy hónapot valami unalmas irodában, a fennmaradó időben pedig színes könyveket olvastam. A Világirodalom Remekeit színes textilkötésben.

Szeptemberben aztán sokkolt a gimnázium. Egyrészt, Isten bocsássa meg, hogy ezt írom, nagyon csúnyácska és öreg osztályfőnököm lett, másrészt magyar szakos is volt a szentem. Nagyon rossz konstelláció. A többi tanárral sem volt szerencsém, a matektanár kedves volt, de borzalmasan unalmas, töritanárnak a párttitkárt kaptuk, a biosztanár pedig egy ősöreg nénike volt. Imádták a frontális órákat, mi pedig derekasan küzdöttünk, hogy az óra eleji feleltetés izgalmai után nehogy látványosan elaludjunk. Emlékszem, abban az időben (is) adta a tévé az Abigél című sorozatot, úgyhogy unalmamban azt képzeltem, én is egy ilyen borzalmas bentlakásos iskolában tanulok.

Sajnos az angol órák sem szolgáltak felüdüléssel, a nő valami hisztis, fiatal tanerő volt, aki gyakran fakadt sírva órán, amikor a fiúk megjegyzéseket tettek a mellére vagy a seggére. Év végén első dolga volt, hogy megszabaduljon a csoporttól, amiért életem végéig hálás leszek neki. Ekkor vett át minket Klári, aki egy csodálatos nő volt, és aki miatt tulajdonképpen angoltanár lett belőlem.

A zenészből, aki felettem járt egy évvel, hamar kiszerettem. Már akkor se voltam híve a hosszú, reménytelen szerelmeknek. Aztán, talán a sok tanulás, talán az új környezet miatt, 82-ben már nem szerettem bele jelentősen senkibe. Volt pár fiú, aki tetszett, volt pár fiú, akinek tetszettem, de hogy matematikai hasonlattal éljek, nem volt metszethalmaz. Ez persze nem maradt így sokáig, de az már egy másik év története.

Csak mert enni kell

Ami talán a legnagyobb különbség a gyerekkorom és a most között, hogy akkoriban én nem szerettem enni, sőt az ételek sem érdekeltek egyáltalán. Ettem, mert enni kellett, de nem azért, mert ez különösebben érdekes, vagy élvezetes lett volna számomra.

Kis súllyal születtem, tényleg, a szüleim akár erőszakoskodhattak is volna, hogy egyek, meg hogy egészséges ételt egyek (bár akkoriban, úgy rémlik, minden étel valahogy egészséges volt), mégsem tették. Örökre hálás vagyok nekik ezért. Gondolom, úgy tartották, az ember azt eszi, amit kíván, ami jót tesz a szervezetének. És majd megnövök. Ez a növés dolog sem volt valahogy annyira fontos akkoriban.

És tényleg megnőttem, és tényleg megtanultam élvezni az ételek ízét.

Ha mégis vissza kell emlékeznem, mit szerettem enni kisgyerek koromban, akkor a lista rövid lesz; vajas-lekváros kenyeret és vajas-mézes kenyeret. Hónapokig. Nagy néha májkrémes kenyeret (abból a kis fémdobozból). Persze ettem mást is, nem lehetett válogatni, de ezek voltak, amit kértem, ha megkérdezték, mit ennék.

Évente egyszer, Húsvétkor, pedig egy évre bezabáltam sonkából és főtt tojásból. Az volt a szülők nagy napja, akkor hátradőltek, és néztek.

Arra egyszer sem emlékszem, hogy anyám bármi ételt belém erőltetett volna, csak arra, kicsit csalódott volt, amikor a nehezen szerzett banánt undorodva tettem le egy harapás után, mondván, tök íze van, meg mert a gyümölcskocsonyáját ki nem állhattam. A mai napig idegenkedem a kocsonyás állagú ételektől.

Nagyon kevés nosztalgikus emlékem van gyerekkoromból ételekről. Anyai nagyanyám kelt süteményeit imádtam, meg egyszer jártunk anyám valami sváb rokonainál, ahol Teri (??) néni zöldbabfőzeléket főzött csirkepörkölttel. Az isteni volt.

Egy dolog azért nagyon megmaradt bennem. Óvodás lehettem, amikor egy éjszaka kalácsról álmodtam. Még fel is ébredtem sírva. Úgy emlékszem, kaptam is egy szelet kalácsot, hogy ne sírjak, de ez teljességgel valószínűtlen, mert el nem tudom képzelni, hogy lett volna otthon kalács csak úgy ...

67 kölcsönbe

Előre szeretném bocsátani, hogy saját emlékeim nincsenek erről az évről. Úgyhogy amit írok, kölcsönben van nálam. Emlékek rólam.

Nos az év első néhány hónapjában aprócska méretem ellenére elég sok fejfájást okoztam anyámnak. Pontosabban gyomorfájást. Addig-addig fájdítottam a gyomrát, amíg gyomorfekélyes nem lett, és gyakorlatilag őszibarackon meg rántottlevesen élt.

Októberben aztán vendégségbe mentek apám családjához Kővágószőlősre. A nagyanyám csak ránézett anyámra, és mondta, hogy a gyerek (ez voltam én) meg akar születni. Apám egy szavát sem hitte, hiszen novemberre vártak. Éjjel aztán kiderült, én mégiscsak meg akartam születni.

A szülészeti klinikán az ügyeletes doki egy picit kétségbeesett, amikor meglátta anyám hasának méretét, és konstatálta, hogy a hasméretből kiindulva ez egy elég kicsi gyerek lesz. Ezt persze megosztotta anyámmal is ...

Tényleg elég kicsi voltam, két kiló húsz deka. Apám szerint akkora voltam, mint egy kismacska, elfértem a tenyerében. Na azért ez erős túlzás. Apámnak sosem volt akkora tenyere.

Különben elég nagy feltűnést keltettem a klinikán, merthogy hajam az nem volt, viszont az egész testemet hófehér pihék borították, a fele fejem kutacsból állt (anyám), a körmeim pedig mind le voltak ragasztva, mert puhák voltak. Alien formájú kismacska. De életrevaló, az biztos, mert még az inkubátort is megúsztam. Úgy tapadtam anyám mellbimbóira, mintha el sem akarnám többet engedni, úgyhogy a dokik bátorítóan paskolták anyám kézfejét.

Apám nagyon örült. Második gyerek voltam, de elsőnek is lányt akart volna. Azért nem könnyítettem meg senki életét, szép koloratúrszoprán vinnyogásban nyomtam 24/7-ben. Nem hitték, hogy van ilyen. Szegény apám állítólag két hét után a kezébe vett, és azt mondta: 'Nagyon akartam, hogy megszüless kislányom, de hallgass már el egy kicsit, kérlek.' Viszont anyámnak új képessége fejlődött ki, két hónap után tudott állva aludni.

Aztán már 68 lett. Tavasz környékén elcsendesedtem.

1992

1992-ben nagyon sok dolog történt. Az egyetem utolsó félévét húztam le, az amerikai ösztöndíj miatt ugyanis évet kellett halasztanom. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy alig pár órám volt az egyetemen, közben meg már óraadó voltam abban a középiskolában, ahol most is tanítok.

A fennmaradó időben latin szerzőket olvastam, befejeztem a szakdolgozatom egy második századi eretnek szektáról, és készültem a keresztségre. Abban a tanévben barátkoztunk össze Gyurival, aki eredetileg alattam járt két évvel. Vele jártam Somogysámsonba egy csodálatos kis keresztény közösségbe havonta egy hétvégére. Meghatározó élmény volt, az biztos. A nagyszerű és megértő Varga Laci akkori plébános keresztelt és bérmált meg a húsvéti feltámadási misén a somogysámsoni templomban.

Rossz volt, hogy a keresztelőmre Gyuri aztán már nem jött el, dühös volt talán a készülődő esküvőm miatt, de se Laci nem kérdezett semmit, se én nem kérdeztem tőle semmit. Akkor már ez Isten meg az én ügyem lett.

Aztán nyáron volt az esküvőnk, éppen július 4-dikén, a függetlenség napján, a havihegyi kápolnában. Hétfőn lesz éppen 19 éve...

Néha elnézem az esküvői képeket, milyen fiatal voltam, milyen sok dolog állt még előttem. Néhány képen ott van Gyuri is, aki mégiscsak eljött, és egy gyönyörű Missale kötetet hozott ajándékba. A mai napig örülök, hogy a szeretet meg tudott maradni közöttünk.

A nyár a berendezkedéssel telt, ősztől pedig megkezdtem a tanítást teljes óraszámban, státuszban, akkor még a régi épületben, az állomás mellett.

Az idős kollégák, a 'nagy öregek' kedvesen fogadtak, és még az is megesett, hogy az új csoportba belépve, farmerdzsekiben, hosszú szoknyában a diákok maguk közülinek gondoltak. 1992-ből a munkahelyemmel kapcsolatban sokkal több dologra nem emlékszem, legfeljebb még a könyvtárra, és az ott működő szellemi és nikotinklubra.

Szilveszterkor sokat sírtam, arra is emlékszem. De akkor már Eszter a hasamban lakott.

Furcsa játékos az idő. Visz magával jó és rossz emléket, aztán csak visszafúj egy sikátoron át néhányat belőlük.

La Divina

Ahány útkereszteződés, annyi ha. Nem könnyű eldönteni, nekem nem könnyű, akkor így mondom, melyik volt fontos. Hogy a sok HA által megjelölt útkereszteződés után kirajzolódó utak vajon más irányba vitték volna az életem, mármint gyökeresen más irányba, na azt azért kétlem.

Azt hiszem, a kezdő és a végpont rögzített, a honnan és a hova ismert, a kettő között meg ... ide-oda kanyarog, de az talán majdnem mindegy. Persze nem úgy mindegy, hogy nincs jelentősége, hanem úgy, hogy az ember mindenből mást tanul, akkor ha az egyik HA esetében balra lép, akkor valamit előbb tanul meg, ami a célig kell, ha meg jobbra akkor egy másik valamit. Na így mindegy. Mert a végére meg mindent meg kell tanulnia.

Gondolkodtam, mik azok a HA-k, amik miatt jelentősen sokat tanultam meg valamiből. Nem biztos, hogy mindre emlékszem, de azért a legfontosabbakra igen. Tanulságok vannak. Megbánás? Hú, ez a legnehezebb kérdés. A legvégén derül csak ki majd.

Gyerekkori nagy HA az nincs. Szerintem. Az nem a nagy döntések időszaka volt nekem. Középiskolában már kellett dönteni, amikor nem lettem orvos. Nagy döntés volt, de végül mindegy lett. Nem lettem pszichiáter. Ha most az lennék, akkor sem lenne sok dologban más az életem. Mert mit csinálok? Beszélgetek. Mondjuk angolul sokszor, de nem ez a lényeg. A munka a segítség. Lehetnék szociális munkás is ennyi erővel, de akkor talán többet innék.

Az egyetem nagy HA-ja, az hogy nem lettem irodalomtanár is, jó sok girbe-gurba útkeresést adott. Kiváló döntés volt egyébként így utólag. Minden bizonnyal lemaradtam volna egy csodálatos költő barátságáról, az esélyről, hogy egy fantasztikus filozófusnál írjam a szakdolgozatom, és arról, hogy(az akkor még/már nem is létező) szabad bölcsészként végezzem az egyetemet. A szabadságban kényszerűen hosszabbak az utak, de többet lehet tanulni. Gondolom én.

Felnőttként sokáig megkímélt az élet a nagy döntésektől, aztán egy túl nagyot gondolt nekem egy beteg gyerek miatt. Nem tudok nehezebb HA-t már a hátralevő éveimre sem elgondolni. Ha akkor másképpen döntök ... Ez nehéz, mert nem tudom, van-e értelme jó és rossz döntésekről beszélni. Erkölcsileg nem tudtam jó döntést hozni, az biztos. Ez a HA egy nagyon furcsa, sötét útra vitt, gyanítom, Dante is járt már erre. Megyek előre, ha jól gondolom, hogy erre van az előre. Sötét erdő ez. "Kusza, vad vadon."

De szép lassan minden erdőből ki lehet érni, "miként a mérnök, ki a kört szeretné megmérni".

Színjáték ez, hiába. A színpadon mi, az örök emberek. Ki lassabban, ki gyorsabban ér körbe. Sietni úgysem lehet.

Jó kis szomorúság

Ez is ilyesmi. A ballagás.

Nem, nem voltam annyira megindulva a saját ballagásomon, hogy erre élesen emlékeznék. Inkább valami szomorúság volt bennem, úgy általánosan, nem konkrétan. Az elmenés szomorúsága, nem az iskola elhagyásáé.

Különben is, be voltam szarva az érettségitől, minden bizonnyal szorított a cipőm is, ha az a cipő volt rajtam, amiben hétfőn érettségiztem, idegenül mozogtam az ünneplős szoknyában, mert nem voltam hozzászokva, és utáltam a tömeget. Erre különben tényleg emlékszem, hogy nagy volt a tömeg, meleg volt, az igazgató pedig hosszasan beszélt. Nem tudom megmondani, miről.

Egyébként meg nem izgatott az egész, az osztálytársaimat kedveltem, de a nagy barátságaimat későbbre tartogatta az élet. Meg nem is éreztem ezt végleges elválásnak a barátoktól, hiszen továbbra is együtt buliztunk, a mai napig szinte mindenkiről tudunk, és a férjemmel is osztálytársak voltunk, így akiről én nem tudok, ő valószínűleg igen.

Az újdonság izgalma volt bennem, a bizonytalanság félelme, az utazás az ismeretlenbe.

Az iskoláért nem fájt a szívem. A példaképem akkor már egy éve nem tanított az iskolában, igaz, érettségiztetni visszajött minket. Voltak persze tanáraim, akiket nagyon nagyra becsültem, de összességében többször féltem az iskolában, mint örültem.

Nekem a ballagásról inkább már a munkahelyemhez kötődő ballagások jutnak eszembe. Eddigi tanári pályafutásom alatt két osztályom volt, bár egyiknek sem én voltam az osztályfőnöke végig. Az első osztályfőnökségemet Bori 'törte derékba'. A másik osztályomat egy kolléganőmtől vettem át. Az elsőket nagy hassal én ballagtattam szülés előtt két héttel, de abból az osztályból sokan haragudtak rám a gyerekvállalás miatt, a kolléganőm, aki átvette az osztályt pedig ... nos nem hívott be az utolsó osztályfőnöki órára, így elbúcsúzni nem tudtam az egész osztálytól. Ezt sajnálom, ez is egy szomorú ballagás.

A tavalyelőtt érettségizettektől nehéz szívvel váltam meg, bár ott is volt, aki csak rutinból köszönt el. Mivel angol szakos vagyok, mindig csak maximum az osztály felét tanítottam, így sok diákkal hetente egy alkalommal, osztályfőnöki órán, ha, találkoztam. Az emberi szív meg olyan ugyan, hogy nem a találkozások száma a fontos, de azért kicsit könnyebb egymáshoz utat találni, ha van alkalom is kerítve. Azon a ballagáson sírtam persze. De amennyi szomorúság, annyi öröm is volt a könnyekben. Azért a mai napig hiányzik az a kelekótya társaság, akik a végére már csak tizenkilencen maradtak. Tizenkilenc egyéniség. Szaladtak a világban szerte.

Aztán ott volt még TSB osztályának a ballagása három éve, az is szép emlék, mert hozzá voltak nőve a szívemhez onnan sokan. Máig is. A németesek közül is.

Az én ballagásom valahogyan elszállt az időben. Akkor talán még biztosabban láttam az utat előre, vitt a lendület. Még a ballagás pillanatát is sajnáltam arra, hogy visszanézzek.

(A cím egy dalból van, amit Sasótól kaptam. Ide is illusztrálom, ha nem baj.)

Mese

Az idő kegyelmes, felejteni hagy. Nem is túl sok dologra emlékszem 1977-ből, azért aztán majd itt-ott a képzelettel pótlom ki a tényeknek tetsző emlékmorzsákat.

Én ebben az évben lettem tíz éves, ezt egészen nagy bizonyossággal állíthatom. Az új iskolát, amibe előző szeptemberben fatális véletlenként anyám beíratott, már egészen megszoktam. Azért volt ez véletlen, mert anyám engem egy német tagozatos iskolába szeretett volna járatni, sváb rokonság satöbbi, de az új lakás közelében frissen nyíló egyetemi gyakorlóiskola csak angol nyelvet indított. Ezzel anyám a beiratkozásnál szembesült, és vállat vonva egyezett bele, hogy a gyerek valami kapitalista nyelvet tanuljon.

Januárra már megszoktam Gizi nénit, aki nagyon más volt mint az előző évem tanítónénije, kedves, de felszínesebb, persze mindegy volt, addigra én már szerelmes voltam a matematikába, elviseltem hát Gizi néni irodalmiasnak gondolt bölcsészkedését. Az osztálytársak között volt már amolyan barátnőféle is, bár nem pontosan illeszkedtem én sehova sem, sem az orvosgyerekek kifinomult világába, se a bányászgyerekek őszinte egyszerűségébe. Amolyan bonyolult bányászgyerek voltam, ami nem volt valami népszerű kategória.

A fiúk nem érdekeltek még akkoriban, kicsi is voltam, kicsit túl szemtelen is, kicsit túl ügyetlen is. A könyveket viszont nagyon szerettem. Talán ezért is van csupán egyetlen valamirevaló biztos emlékem 77-ből. A születésnapi ajándékaimra nemigen emlékszem, de arra, mit kaptam a tizedikre, pontosan. Egy Benedek Elek meséskönyvet, a Többsincs királyfit, szép sötétkék alapon színes királyfival az elején, textil gerinccel, hozzá egy aranyszín penkalát. A könyv máig megvan, már elég rossz állapotban ugyan, a penkalának azonban valahol a középiskola vége felé nyoma veszett.

A mesekönyvet én olvastam többnyire, szerettem a meséket még, és csak nagyon ritkán olvastak nekem akkor már fel. De egyszer, talán beteg lehettem, nem tudom, apám egy nagyon hosszú mesét olvasott. Ültünk abban a kicsi panelkonyhában, és apám két este olvasta fel a mesét, olyan hosszú volt.

Érdekes, hogy nem emlékszem, melyik mese volt az pontosan, és nem is szeretném megkeresni a könyvben. Maradjon úgy, ahogy apám elmesélte. Még akkor is, ha a mesére magára már nem is, csak apámra emlékszem az egészből.

25

1986 tavaszán is sokat tanultam, ahogy az már el is várható egy érettségi vizsgáira készülő teljesítmény-kényszeres gimnazista lánytól. Ha jól emlékszem, azon a tavaszon még a szerelem is elkerült, vagy ha meg is környékezett, a sok könyv között nem találta az utat a szívemhez.

Akkor már biztosan tudtam, hogy nem jelentkezem az orvosi egyetemre és nem lesz belőlem pszichiáter. Fogalmam sincs, miért ... Fogalmam sincs arról sem, vajon miért hallgattam osztályfőnököm tanácsára, én, a reál beállítottságú ember, a matematikai logika és a kémia szerelmese, hogy magyar szakra jelentkezzem. Az ember útjait végig kell járni, gondolom most visszanézve 25 év után. Így kellett ennek lenni, hogy nem lettem medika, viszont magyar szakos is csak egy évig, és maradtam annak, aki mindig voltam, már 1986-ban is, érdeklődő embernek.

1986 tavasza tovaröppent, tanulással, lázadással, szárnyaink próbálgatásával.

Talán április lehetett, amikor egy osztályfőnöki óra után a terem előtt várt az osztályfőnököm férje, az iskola párttitkára, hogy elbeszélgessen az osztály három legjobb tanulójával. Nagy kitüntetésben volt részünk, felajánlották, hogy lépjünk be a pártba ... Már nem emlékszem, hogy vágtam ki (és el) magam, de habogtam valami marhaságot arról, hogy nem vagyok elég érett, erre hála az égnek, futni hagytak. Emlékszem, milyen csalódott voltam, nem a másik lány miatt, róla tudtam, hogy az édesapja párttitkár, hanem a fiú miatt, akiből több forradalmi szellemet néztem ki.

Aztán a Zöldnap előtt néhány nappal hallottunk Csernobilról, mi meg beöltöztünk a Peti barátunk által szerzett műtősruhákba, és fejes salátákat tologattunk valami kiskocsin. Ennek mi értelme volt, nem tudom, de majdnem igazgatóit kaptunk.

Aztán szépen leérettségiztem, felvételiztem, összeszerelmesedtem egy fiúval, akit elhagytam egy hónap után a legjobb barátjáért. Mentségemül szolgáljon a tény, hogy az utóbbihoz férjez is mentem később.

A nyárról, bevallom, emlékeim sincsenek. Augusztus végén beköltöztem a kollégiumba egy hétre a gólyatáborba. Nagyjából onnantól kezdődött a felnőtt, önálló életem. Az egyetem első hónapjai az eszetlen bulizások és a rengeteg tanulás két szélsőértékén mozogtak. Nem büszkeséggel mondom, de nem is szégyenkezve: egyikben sem ismertem korlátot. Ezekben az első hónapokban megismerkedtem a bölcsészkaron nagyjából mindenkivel, aki akkor és ott valamit is számított: diákkal, tanárral.

1986 decemberére alapjaiban kérdőjeleződött meg az addig büszkén vállalt materialista világképem, miután találkoztam egy amerikai antropológussal, Felicitas Goodman-nel. Decemberre túlestem Ingmar Bergman teljes életművén és a francia újhullámon. Decemberre kezdett körvonalazódni az a gondolat is, hogy belőlem nem lesz magyartanár. Nem is lett. De ez már 1987...