Például ez kimaradt

Természetesen mostanra már csak egy töredéke jut eszembe annak, amit az elmúlt 1-2 év folyamán a bejegyzéseimből véletlenül kihagytam, úgyhogy választottam közülük hármat, de ebből kettő összefügg egymással.

1982-ből kimaradt például, hogy az volt az utolsó év, amikor még dohányoztam. A júniusi Moszkva-Leningrád utamhoz is feltankoltam cigivel, akkor éppen Helikont szívtam, ezért a reptéren vettem belőle egy kartonnal, hogy az majd elég lesz. Nem lett elég. A leningrádi utolsó napokra mind elfogyott, nekem viszont fogalmam sem volt, milyent merjek venni, csak azt tudtam, hogy az ottaniak mind erősebbek, mint amit idehaza megszoktunk. Az Ermitázs mellett volt egy Табак feliratú kioszk, egy darabig nézegettem az üveg mögött szemlére tett készletet, amitől nem lettem sokkal okosabb, de végül kiválasztottam az ígéretes Космос nevűt, elég szolíd doboza volt, felirata szerint filteres, hát legyen. Azért megkérdeztem az eladó hölgyet, hogy elég könnyű-e ez a cigi, rábólintott.

Az általam addig ismert cigarettákhoz képest csak mérsékelten volt kapadohány erősségű, de  azért mondjuk ki bátran, borzasztó volt. Addigra az évek során már szívtam Fecskét, Filtolt, majd Helikont, sőt néha "köpködős" Szimfóniát, de ezek mind harmatgyenge sóhajok voltak, a Kozmosztól viszont itthon még napokig igazi agyonbagózott hangon köhögtem.

Aztán eljött az 1983 és tavasszal szívpanaszaim lettek, nem súlyosak, csak ijesztőek, úgyhogy azt mondtam, most már tényleg leszokom a dohányzásról. Azelőtt néhányszor már volt erre kísérletem, csak rosszul fogtam hozzá, mert mindig engedményt adtam magamnak: nem gyújtok rá, csak a kávéhoz  és/vagy ebéd után. Ebből aztán néhány nap múlva egyre több lett, már nemcsak kávé és ebéd ürügyén, hanem annál jóval gyakrabban, és hamarosan ott voltam, ahol azelőtt.

Most viszont megembereltem magam. A munkahelyi köpenyem zsebében mindig ott volt az éppen használatos doboz cigaretta és az öngyújtó. A nagy elhatározás reggelén már nem gyújtottam rá, de a zsebemből nem vettem ki a készletet és ez így ment kb. három hétig, ami alatt tényleg egyszer sem szívtam egy szálat sem. Akkor kivettem a cigi-öngyújtó kombót a zsebemből és elajándékoztam leszokni nem szándékozó kollégámnak. Így sikerült leszoknom, nálam ez a módszer vált be. Úgyhogy amikor novemberben kiutaztam Leningrádba, már nem kellett sem kivinnem, sem ott beszereznem cigarettát, ami minden tekintetben csak előnyt jelentett.

Amikor az 1940-es évekről írtunk, eleve reménytelen is lett volna abba mindazt beleírni, ami egy évtizednyi időből említést érdemelne. Most sem tudnék mindent elősorolni, ami kimaradt abból a bejegyzésből, de azért keresztmamámat szívesen fölemlíteném így utólag.

Vele nem vagyunk vér szerinti rokonok, ő Anyu iskolai osztálytársa és barátnője volt a ferencvárosi Tóth Kálmán utcai polgári leányiskolában. Egy évvel idősebb Anyunál, 1921-ben született, de egy hosszadalmas betegség miatt veszített egy évet, így kerültek egy osztályba. A barátság az iskola után is megmaradt, így amikor én megszülettem, Anyuék őt kérték fel keresztszülőnek.  

2008-ban jártam ott: Kispest, Wekerle-telep, a ház

Keresztmamám a Wekerle-telepen született egy telepi típusház emeleti lakásában. Korán árvaságra jutott, nagynénje nevelte és együtt is maradtak egészen a néni haláláig. A wekerlei lakásban sokszor jöttünk össze névnapokon, karácsonykor és egyéb alkalmakkor, gyerekkoromból szép emlékeket őrzök  ezekről a főleg vasárnap délutánonként megejtett találkozásokról. Almáspite, zserbószelet és mákosbejgli illatú, málnaszörp és tojáslikőr ízű emlékek ezek, melyekben felrémlik az üveges vitrinben sorakozó nippek képe is, például a karikát kergető fiú porcelánfigurája, azt különösen szerettem nézegetni.

Élete túlnyomó részét ugyanabban a lakásban élte le, ahol született, mindaddig ott lakott, míg néhány évvel ezelőtt be nem kényszerült egy idősotthonba. Már évek óta ágyhoz kötve él, súlyos cukorbeteg, egyre gyengébben lát és egyre rosszabbul hall, de szellemileg friss, minden régi történésre, személyre, névre pontosan emlékszik, nagyon jól elbeszélgetünk, amikor meglátogatom. A haja szinte egyáltalán nem őszül, ugyanolyan sötétszőke, mint amilyennek mindig ismertem. Bár néha kifejti, mennyire terhére van már ez a sok szenvedéssel, kiszolgáltatottsággal járó élet, a humorát szerencsére megőrizte. Az idén januárban töltötte be a kilencvenkettőt.

Az első kép valamikor a negyvenes években készült, a második pedig a kilencvenedik születésnapján. Hát íme, ő a keresztmamám.

Utólag 89-hez

 Ha úgy vesszük, ami nincs leírva itt a megközelítően harminc év emlékezetében, az mind kimaradt. Emlékezetes epizódok, vicces vagy szomorú pillanatok, találkozások és búcsúzások, a történésük pillanatában fontos, később elenyésző esetek kimaradtak. Vagy mert eszembe se jutottak, vagy nem is akartam elmondani. Valamit mégis megosztanék  utólag.

http://evekesemlekek.blogspot.hu/2012/04/dios-pite-es-paprikas-pogacsa-kozt.html

A miért és a hogyan volt a legnagyobb kérdés. Azaz, ugyan miért ne cigarettázzam, ha egyszer jólesik, nélküle nem lenne jó a kávé, és a hivatali írnivalókba bele se tudnék kezdeni, ha előbb nem gyújtanék rá.

Na jó, gondoltam, vegyük úgy, hogy mindez nem fontos. Úgyis egyre drágább a cigi, tegyük föl, hogy hajlandó lennék leszokni. Hogyan? Csak úgy?

Hiába agitáltak a cigaretta ellen, engem nem érdekelt. Viszont a két éves unokámat gyakran vittem sétálni, persze sportkocsiban, gyalog a lakásunktól a Meggyfa utcáig nem hosszú az út, de kétszer is rá kellett gyújtanom út közben, mert láncdohányos voltam harminckét évig. Más nem is kellett ahhoz, hogy kilépjek a lakásból: lakáskulcs, zsebkendő, cigaretta, öngyújtó. Esetleg pénztárca. A gyerekkel együtt nagy teher volt, ugye az ő motyója a pelenkától a cumis üvegen át a fehér sapkáig, plüssjátékokig és más babaellátó izékig  már megviselte a memóriámat. Gondolkodtam, mi a fölösleges ebben a rumliban? Egyszerű. A cigaretta és a függés, hogy biztos velem legyen, mert mi lesz cigi nélkül. Tehát meg kell szabadulnom tőle, különben is egy öreg ráncos sovány vénasszony cigivel a szájában, kicsi babát tologatva ugyan miféle látvány?

A motiváció meglenne, de a módszer a harmadik próbálkozásra jött be. Először  elmentem egy maszek stúdióba, már a lépcsőházban hosszú sor állt. Akupunktúrára vártak, a cég néhány szúrás után végleges leszokást ígért. Na, erre nincs időm, gondoltam, és ki se vártam a soromat. Újabb módszert bevetve megpróbáltam csökkenteni a mennyiséget, mondjuk óránként egyet szívni, persze, már délután egyikről a másikra gyújtottam.

Kerestem tovább az üdvözítő módszert. A munkahelyi könyvterjesztőnél rátaláltam egy amerikai leszoktató könyvre, pontos utasításokat adott, lépésről lépésre. Azt ígérte, ha betartom, amit javasol, egyetlen éjszaka alatt el fogom hagyni a cigarettát, másnap reggel eszembe se fog jutni, hogy rágyújtsak. Sőt. Eszement boldogságot fogok érezni, hogy íme, megszabadultam a függéstől, és a jó hangulat egész napon át, sőt jóval tovább velem marad. Tényleg ez történt. Hipnózis olvasás által, vagy mi, de azóta nem cigizek. Huszonnégy évvel, és negyven kilóval ezelőtt történt.

Fontatlan dolgok

Amik egy-egy év történéseiből fontosak voltak számomra, azokról legjobb emlékezetem szerint
beszámoltam. Maradnak hát a kevésbé fontos dolgok (fontatlanok) :) Egyik ilyen
Szobánk Kelenföldön, ahol a háború végétől 1956-ig laktunk. Erről írok hát.
Társbérletünkben kizárólagos használatra csak „a szobá”-nk szolgált. Méreteire azért emlékszem, mert egymás végében állt két felnőtt ágy, ez kb. 4 m lehet. Egyikben aludtunk mi gyerekek, a másikban szüleink. Onnan lehetett tudni, melyik a mi ágyunk, hogy a fal ágyunk mögött itt-ott meg volt fúrva. Elég ócska malterral kenhették ki a téglafalat, merthogy kicsi ujjainkkal lyukakat tudtunk mélyíteni benne. Máig érzem a vakolat semmivel össze nem keverhető szagát. A két ágy fölött középen volt a szoba egyetlen ablaka. Oda hozta a Mikulás a csomagokat és arannyal festett virgácsokat. Csak addig hozta a Mikulás, amíg kíváncsiságom le nem győzte aludhatnékomat. Egyszer elhatároztam, hogy meglesem az öreget. Sikerült. Késő éjszaka apám neglizsében megnyitotta a belső ablakszárnyat és az oda készített cipőkbe helyezte a csomagokat. Boldogan aludtam el az immár egyértelmű bizonyítékkal a tudatomban: van Mikulás, de apu a neve. Az ablakunkból egyébként egy szépséges kertre láttunk, melynek virágzó barackfái tavasszal tündérivé avatták az ablakkivágás előtti látványt. 
A szobához fűződő élményünk az is, hogy szinte minden este közös imádkozás esett kötött szövegekkel. Miatyánk, üdvözlégy, esetleg hiszekegy és verses esti ima. Csaknem minden esetben a szorzótáblát is el kellett darálni, mint egy litániát. Szerettük hangsúlyozni, hogy 5x5=25, Jancsi bácsi megdöglött, de kihagyhatatlan ríme miatt szerettük még ezt is: 6x6=36, amit a szamarak nem tudnak.
Aki a fal mellett aludt, nemritkán igyekezett beljebb húzódni, mert a falból olykor „sugárzott” a hideg. A belső meg izzadt, mert a vaskályha igen közel került az ágyunkhoz. Egyszerűen ennyi hely volt. Kályhánk Salgótarjánban készült, ajtaja Csepelen. Felirata szerint „kettes, Csepel”, melyet előszeretettel settek lepecsnek mondtunk. A samottos, hasáb alakú kályhát olykor vörös izzásig felfűtöttük szénnel. Csövén hőtároló dob kívánta még jobban hasznosítani a megtermelt hőt. A kályha túlsó szélén egy bársonyhuzatú dívány állt. Azon is két kicsi aludt. Később még egy kiságyat is beállítottunk középre. Abban aludt a legkisebb lány, aki még a budai lakásunkban született. Anyánk egyszer kórházba került, és a pici lány a cumisüvegből semmiképpen nem kívánta elfogadni a tejecskét. Mit tehetett apánk? Fogta a cumisüveget, és szőrös mellére helyezte. Húgocskánk azonnal rákapott és nem is hagyta a „szopás”-t, ameddig tartott a tejből.
A dívány mellett álló szekrény tetejéről előszeretettel ugráltunk a díványra, melyet az megadással nyugtázott. Szakadoztak a rugókat összekötő erős zsinegek. A díványon kerek, lószőrrel töltött párna szolgált díszként.
Szüleink ágya mellett ócska íróasztal állt, tetején a „bőrrel”, mely bőr valójában erős, vastagabb linóleum volt, a szaga elárulta minőségét. Az asztalon ógörög vitorlásokat ábrázoló pergamenű ernyős lámpa állt. Egyszer kitekertem belőle az izzót, és mivel ki volt kapcsolva, belenyúltam. Na, nem sokáig tartott ez az érdeklődés, mert irgalmatlanul megcsapott a 220V. Bátyám se járt jobban, aki ollóval zárta rövidre a porcelánkonnektor pólusait. Ő is megrázó élményben részesült. A konnektor általában foglalt volt, mert az asztalon álló TELEFUNKEN világvevő rádió zsinórját oda dugtuk be. Ez a rádió igen sokáig apánk csaknem egyetlen szórakozása volt. Sokat időzött azzal, hogy a Szabad Európa Rádió híreit mégiscsak meghallgassa valahogyan a zavarás ellenére. Akkor gyerekfejjel nem gondoltam, hogy az adások zavarása teljesen ellentmond a legelemibb sajtószabadságnak is. Növekedvén rájöttünk, hogy még a kikapcsolt rádió is képes hangot hallatni, elég hozzá egy kötőtű, amit a hangszórót takaró kárpitba szúrtunk. A membrán igen érdekes zajt keltett. Sajnos ki is készült a szurkálásoktól elég rendesen.  
És a parkett. Hányszor vakarta fel anyánk a ráömlő kék tintafoltokat. Hányszor súrolta fel a háborús repeszsérüléseket viselő parkettet, hányszor kente be padlóbeeresztővel (ez egy keményebb viasz volt, mely a nyers parkettre került). Erre jött a benzinszagú „TANGÓ-paszta”, közönségesen pedig csak a padlóviasz. A pasztát a parkettre kentük, a viaszt a padlókefére, melyen táncolva illett fényesre csiszolni a szoba padlóját. Az így ápolt parkett csakugyan a tisztaság érzetét keltette és megadta a lakás kellemes alaphangulatát. A parkett alatt az alsó lakás plafonja volt. Az alsó lakást pedig Borosék (idős pár) lakták. Az öreg mama rekedtes hangján folyton méltatlankodott. Oda jártak hozzájuk látogatóba unokáik, a nagyobbacska Ákos, és a kisebb, a szépséges, szöszke Edit. Utóbbival nem sok baja lehetett a nagyszülőknek, annál gyakrabban hallottuk az öregasszonyt, amint reszelős hangon kiabálta: Ááákos! (Ákossal később a regnumban beszélgettünk gyerekkorunkról. Kiderült, hogy ő volt az az Ákos, aki oda járt, ahol mi laktunk. Az ő reszortja volt, hogy felkopogjon a partvisnyéllel hozzánk, mert igen hangosnak ítéltettünk. Hogy is lehetett volna ez másként. Ha öt gyerek meg a szülei suttognak, már az is lármás, hátha még elevenek, és a lakásban játszanak is a gyerekek. Vagy pl. a kicsike rázza a kiságyat, mert ki szeretne belőle törni.)   
Ágyuk alatt egy papírdobozban őrzött apánk illatos szappanokat. Ritkán engedte meg, hogy használatba vegyünk egy-egy újabbat. Nos, ezzel szűkebb birodalmunk végére érkeztem. Bár nem szóltam még a bergmann-csőből kikandikáló drótokra tekert foglalatról, melybe csupasz égőt csavartunk. Nem szóltam arról se, hogy a karácsonyfa helye az asztalon volt. De hogy a meszelt falú szobánk leírásának csakugyan a végére érjek, megemlítem, hogy a fürdőszoba felől lehetett megközelíteni (a másik ajtó a rokonok által bérelt másik appartement-ba vezetett volna, de eltorlaszolta a díványunk, meg aztán kulccsal le is volt zárva). A szobaajtónk felett deszka pótolta a téglafalat. Feltehetően azért, mert a háborús károk helyreállításakor ez állt rendelkezésre. Porcelán gombja volt ennek a deszkaajtónak rézfoglalatban. Utóbbi azért érdekes, mert örök munkát adott a ház asszonyának, anyánknak a rézkilincsek és minden réztárgy heti kiszidolozása. Tehát alacsony lehetett ez a szűk ajtó, merthogy egy kora reggel nagytestű nagybátyánk érkezvén homlokát beleverte az ajtó feletti kiváltódeszkába.
Nos, elérkeztünk addig a falig, mely a fürdőszobát választotta el kicsi szobánktól. Ez újonnan rakott fal lehetett. Mesélte anyánk, hogy a háború végén történt: csecsemőkorú bátyánk egy, a szennyesláda tetejére helyezett ruháskosárban tartózkodott, amikor közelebb jött a front. Elővigyázatosságból eggyel beljebb vitték a picit kosarastul. Néhány percen belül belövést kapott a ház, s a leomló fal maga alá temette volna a kosárban heverőt. Miken múlik egy-egy ember élete. (Miken? Egy dolgon, a megtapasztalt kegyelmen.)
     Szobánk utóélete: amikor 56 elején, nem sokkal a dunaharaszti földrengés (erős lehetett ez a korareggeli földrengés, mert lámpánk himbálódzott, a föld vészesen morajlott, a szekrények és a falépcsőház csikorogtak eresztékeiben, ágyunk pedig ki akart szaladni alólunk) után elköltöztünk, a szobák közötti, korábban zárt ajtó megnyittatott, és unokatestvérem lakta egyedül azt a helyiséget, melyben mi kirajzásunk előtt heten szorongtunk: öt gyerek és a szülők.
Legkisebb húgom még selypes volt, és nosztalgiával gondolt vissza az ulesszobála (üres szobára), hiszen kiköltözésünkkor csakugyan üressé vált a szoba. Erre csodálkozott rá kishúgom.

Ami kimaradt

Fűtés: elég nagy konyhánk volt otthon, a pince fölött. Ergó meglehetősen hideg volt ott mindig, ha épp nem sütött-főzött anyu. Volt egy régi típusú kályha, amit időközönként begyújtottunk, pl. ha anyunak épp varrnivalója akadt, ugyanis a varrógép is a konyhában volt. Ezen a kályhán aztán lehetett krumplilángost sütni, amit kristálycukorral megszórva ettünk. Benne héjában sülhetett a krumpli, amit én személy szerint olvasztott vajjal vagy olajjal, savanyú káposztával és teával szeretek. Mostanában is anyuéknál szoktam enni, csak most már a tűzhely sütő részében készül.

2012: néhány új kedves ismerős, megerősödő barátságok – hogy jó dolgokat is említsek a tavalyi évből, mert a listán inkább a rosszak voltak túlsúlyban.

1992-1993: kimaradt az 1991-es történet folytatása a magyar-töri tanárunkról. Aki ellen másodikban keményen fellázadtunk, az osztályfőnökünk pedig mellénk állt. Összehívott egy szülői értekezletet is ez ügyben. Ahol a tanárnő természetesen előadta magát, a legjobb formájában, ahogy a hallottat is fel tudná támasztani. A szülők megdöbbenve hallgatták, és nem értették, mi bajunk nekünk vele? Hogy bebizonyítsuk, milyen az órákon, felvettünk pár órát diktafonra. De végül ezt nem tudtuk lejátszani „hivatalosan”, hiszen nem járult hozzá, de néhány szülőhöz azért eljutott. És az osztályfőnökünk továbbra is teljes mellszélességgel támogatott minket. Ennek köszönhetően 1993-ban már másik magyar és történelem tanárunk volt. A magyar tanárunk a könyvtáros volt, aki meglehetősen egyszerű stílusban adott elő, magázott minket (nő létére), és nehezen barátkoztunk össze, de legalább korrekt volt, azt kérte számon, amit tanított. A történelem tanárunk egy fiatal (talán még pályakezdő) férfi volt, aki nagyon lelkesen vetette bele magát a munkába, mi meg értékeltük a lelkesedését, és tanultunk ezerrel. Ez amúgy nem volt jellemző az osztályunkra, úgyhogy okoztunk is meglepetést vele 1994-ben (ha nem felejtem el, ld. majd ott).

Kérdőív: a kérdések egy részére ebben a pillanatban másképp válaszolnék.

Játékok: kis kiegészítés – most már a nagyfiammal játszunk kőrömit, egyre jobban játszik, már gondolkodik és változtat a sorokon, ahogy jönnek a lapok. Ma a kisebbik fiam is játszani akart, de ő még a számokat sem ismeri rendesen, így aztán csak ahogy tetszenek neki a lapok, rakja egymás mellé. Amikor megengedte, hogy kicsit segítsek neki, nyert :). Most meg van róla győződve, hogy tud már játszani.

1989: két nyári táborról elfelejtettem mesélni. Az egyik a balatonmáriafürdői, ahol akkor voltam másodszor, két másodunokatestvérem társaságában mentem. Volt ott egy fiú, aki nagyon tetszett nekem (még mindig emlékszem a nevére), és azt hiszem, én is neki. De 13 évesen az ember lánya még nagyon gyáva (legalábbis akkor még nem volt szokás 13 évesen kezdeményezni, mostanában azt hiszem a 13 évesek már nagyon sok mindenen túl vannak), úgyhogy az igazi ismerkedés elmaradt. Nagyjából a nyaralás utolsó napján lett volna rá lehetőség, ha van egy kis bátorságom/bátorságunk. Nem volt, úgyhogy soha többet nem találkoztunk, nem hallottunk egymásról.

A második a gergelyiugornyai úttörő-tábor volt, ami akkor már csak nevében volt úttörő, egyáltalán nem tűnt annak. Megismerkedtem ott egy ikerpárral (fiú-lány), akikkel később egy középiskolába jártunk, és azért voltak emlékezetesek, mert két bátyjuk is ikerpár volt.