Kedves blogtársak!

Sajnos olyan dolgok történtek velem az elmúlt pár hónapban (és történnek még folyamatosan), ami képtelenné tesz arra, hogy postoljak... egyszerűen nem tudom összerakni a gondolatokat, a mondatokat, és nem tudom leírni, mert a gondolataim most máshol járnak...

az életem egy egymillió darabos puzzle, ami szanaszét hullott... és próbálom összerakni... egyelőre sikertelenül... nem találom a kiutat a labirintusból...

azért vagyok... és elvagyok... aránylag jól vagyok...

ha végre sikerül valamennyire egyenesbe jutnom, írni fogok ismét... sőt... ígérem, amit kihagytam, még oda is... mert történtek akkor is dolgok, amire most is szívesen emlékezem (vagy nem... de az is életem része)...

üdv pacemaker

Elszállt, különös esemény nélkül...

Nem volt emlékezetes esemény ebben az évben…

Jófiúként mentem az iskolába… nap, mint nap…

Na azért nem volt egy egyszerű osztály, amelyikbe jártam… oda járt Janikovszky Janó, Éva néni, az ismert írónő fia… Keszler Ági, az akkori ORI, később az operett színház igazgatójának a lánya… Báthory Kriszta, Lilu anyukája… Radocsay Anna (R. I.P.) a későbbi újságíró, és rádiós szerkesztő… Szokol Adri, a színész Peti nővére…

Na meg másik 25 roppant jó fej gyerek… aki nem lett ugyan később híres ember (vagy nem annak a gyereke-testvére-anyukája volt)… sokukkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot… tavaly ősszel volt osztálytalálkozó… több, mint tízen ott voltunk… sőt, Mária néni, a tornatanárunk is eljött…

Szóval tanultam, és mellette edzésre jártam, hetente háromszor… hétvégén meccsek voltak… a KSI-ben fociztam… nyáron pedig elvittek minket Gyulára edzőtáborba…

A tanulással persze „lavíroztam”… hiszen ha rossz jegyet vittem haza (értsd: 3-ast, vagy rosszabbat), akkor kemény büntetésnek néztem elébe… a legenyhébb az volt, ha nem kaptam vacsorát… de pofon, sőt verés is előfordult (fakanállal „természetesen”… néha annyira, amíg el nem tört rajtam)… szerencsére elég jó tanuló voltam, így megúsztam havonta „csak” 2-3 veréssel… apám hangulatától függött a büntetés… ami egy egyesért halmozott volt… verés, plusz vacsora nélkül fekvés, plusz nem nézhetek TV-t két hétig…

Hogy mit kaptam születésnapomra, karácsonyra, nem emlékszem… nálunk az volt a „divat”, hogy amire szükségem volt (ruha, cipő, egyéb cucc), azt ilyenkor kaptam meg…

Arra emlékszem még ebből az évből, hogy egy kiadós verés után megszöktem otthonról… mivel sokat kirándultam annak idején a Szabadság-János hegyen… ismertem szinte minden ösvényt… arra vettem az utam… egy esővédő házikóban éjszakáztam, a Normafa közelében… másnap elmentem nagyanyámhoz, aki a Hűvösvölgyben lakott… apám ott akadt rám estefelé (akkoriban még nem volt telefon… de sejtette, hogy ott húzom meg magam)… nem tudnám megmondani, hazáig hány pofont kaptam… rendesen kék-zöld pofával mentem suliba másnap…

Kemény… úgy is mondhatnám… szilaj tartással neveltek… akkor megfogadtam, hogyha gyerekeim lesznek, soha nem bántom őket… amit igazán nehéz volt betartani… és őszintén megmondom, bizony néha elcsattant egy –egy pofon, vagy seggrepacsi, amikor igazán kihoztak a sodromból… de egyik srácom se kapott életében háromnál többször… és akkor se nagyon…

Futottam a pénz után…

A Kiskakukk étteremben talált rám az újév… munkával töltve az év kezdetét… pár hét múlva elcsábítottak egy szállodába dolgozni… nem régen nyílt meg, és csak fiatal „harcosokat” kaptak személyzetnek, kellett egy gyakorlott séf nekik… mivel a fizetés elég kevés volt, a beüzemelés után újabb munkahely után néztem…

Olyan helyre kerültem, ahol végre minőséget is kellett adni, viszont roppant hosszú műszakok voltak… éjjel egykor végeztünk…

A pénz nagy úr… akkor már négy gyerek, és egy gyesen lévő feleség… aki igen nagyvonalú költési szokásokkal bírt… eltartására kellett keresnem…

Mivel a nagylányom befejezte az iskolát, nyár elején, átköltözött a betegeskedő anyámhoz… dolgozni kezdett, és jól elvoltak ketten…

Nekem meg kicsit könnyebb lett a helyzet… na nem sokkal… valahogy elfolyt a hazaadott pénz… főleg parfümökre, kozmetikumokra…

Ezért júniusban elvállaltam egy bitang melót… a Dunaharaszti kemping konyhájának vezetését… egész nyáron kánikula volt… csak két esős napra emlékszem… a strand tele emberrel, akik bizony éhesek is voltak… elfért a strandon vagy 8000 ember… az étterembe pedig egyszerre 600… más étkezde a környéken nem volt… a legközelebbi talán úgy 5 km-re…

Összesen hárman voltunk szakácsok, három kisegítővel… és voltak olyan napok bőven, amikor csak karajból adtunk el 120 kilót feldolgozva ennek-annak… húslevesből napi 150 liter fogyott…

Reggel felébresztettem a két középső gyereket… beültünk a „jajzöld” Wartburgba… jöttek velem nyáron minden nap (szabadnapom nem volt szeptemberig)… én dolgoztam, ők strandoltak, ha megéheztek, beugrottak hozzám enni valamit… aztán este 10 körül indultunk haza…

Ősztől azért könnyebb volt a munka, bár a nyár jól elhúzódott… és akkor már akadt szabadnap is… persze a gyerekek akkor már iskolában voltak…

És itt kezdődtek a bajok…

Mentem haza este 10 körül… a gyerekek még ébren… kérdezem - mi a gond?… azt válaszolták - még nem vacsoráztak!... kérdem – anyátok?... a válasz - bent ül a nagyszobában, és nézi a kedvenc TV sorozatait...

És az idő haladtával csak romlott a helyzet…

A szabadnapomon mostam, takarítottam, főztem pár napra előre… hogy csak melegíteni kelljen a gyerekeknek…

Ami rend volt, azt főleg az akkor 11 és fél éves lányomnak köszönhetem… az öccsét, meg a kétéves húgát is ő etette meg rendszeresen…

Nejem meg csak vásárolt, vásárolt (kaját csak ritkán… abból inkább csak nasit, meg kólát saját magának)… meg nézte a sorozatokat a TV-ben… előre kijelölte magának kihúzó filccel az újságban, mit akar megnézni… de videóra is felvette, hogy amikor nincs épp sorozat, akkor legyen, amit nézzen…

Hosszú évekig tűrtem…

HA lett volna... nem lett...

Az ember elmélázik ezen a gondolaton…. Mi lett volna, HA!...

Ha a nagymamám sárga lett volna… ő lett volna a villamos… de legalábbis kínai milliomos…

Hiszen csak egy betű különbségen múlik az élet… és mást jelent… sőt akár egy ékezeten is múlhat…

hallgatod a sírásóm vagy hallgatod a sírásom… nem mindegy…

Játszom egy gondolattal… és játszik velem egy gondolat… (ugye ismerős)…

De nézzük az én életemet…

HA…

anno nagy „F” lett volna az osztálynaplóban a nevem mellett, akkor lehettem volna kirakatrendező, ötvös, vagy elektrotechnikus… de mivel nagy „É” volt ott, „csak” szakács lehettem (majd 1969-nél megírom, hogy is történt)….

HA…

Az első feleségem nem azt teszi, amit tett (1977-es történet)…

Ha a második feleségem nem azt teszi, amit tett (1988-as történet… majd megírom, ha az kerül sorra)…

Ha a harmadik feleségem nem azt teszi, amit tett ( 1989- 1999 között… és ha sorra kerül ezt is megírom)…

Ha az élettársam nem azt teszi, amit tett (2000-2003 között… szintúgy)…

Ha a negyedik feleségem nem azt teszi, amit éppen tenni készül… (és lehet, hogy ezt soha nem írom már meg)…

Akkor talán boldog ember is lehetnék…

Nem vagyok az… talán voltak boldognak mondható időszakok az életemben… de rájöttem az elmúlt napokban, hogy csak önámítás volt… káprázat, álmok, tervek…

amik sec perc alatt dőltek rommá…

amit páros lábbal tiportak a sárba…

Szóval…

Belegondolni sem merek abba… mi lett volna HA…

Ha bedöglött egy zár, tudom, hol van a csavarhúzó…

Ha eldugult a csap, meg tudom javítani…

Ha leégett egy edény, ki tudom sikálni…

Ha kiégett egy égő, ki tudom cserélni…

Ha lázas vagyok, tudom, hogy hol van a csillapító…

Ha megcsípett egy rovar, tudom, hol a krém…

Ha szomjas vagyok, tudom, hol a vízcsap…

Ha éhes vagyok, tudom, hol kapok kenyeret…

Ha lerobbant a motorom, hívhatom a mestert…

Ha elromlott a mosógép, tudom, honnan hívjak szerelőt…

Ha beszorultam a liftbe, van, aki kimentsen…

Ha elrontották az életem, ugyan kit hívjak, hogy segítsen?...

Amikor még zenélgettem…

Akkoriban a Nemzetközi Előkészítő Intézet konyháján dolgoztam… ez tulajdonképpen egy kollégium, ahol a magyarországi egyetemekre érkezett külföldi diákok kaptak egy egyéves képzést magyar nyelvből, illetve valamennyi egyetemi felkészítést…

Jó munkahely volt… napi 8 órás munka, minden második hétvége szabad…

A gyerkőcöm növekedett (akkor áprilisban volt 1 éves)…

Gitározgattam különböző zenekarocskákban… és gyakorolgattam odahaza, a szomszédok nem kis „örömére”…

Rendszeresen olvastam az Ifjúsági Magazint… egyszer csak látom, meghirdettek egy Pol-Beat pályázatot… gondoltam egyet, és három szerzeményt „összetákoltam”… felvettem magnóra… a szalagot meg a kottát postáztam a szerkesztőségbe…

Lejárt a határidő, de az újság csak annyit írt, hogy mivel rengeteg anyag érkezett, ezért az eredményhirdetés csak később lesz… eltelt vagy két hónap…

El is feledkeztem a dologról… amikor a kollégám nevetve dugta az orrom alá a saját újságját…

- Ez csak nem te vagy? – mutogatta a nyertesek névsorát…

Egy pillanatra megkövültem… erre nem számítottam… az első 10 helyezett között szerepelt a nevem és a címem…

Ezután sorban érkeztek a felkérések szereplésre… először még levélben, aztán már telefonon is… kellett írnom még néhány nótát, hogy legyen egy kis műsorom, hiszen ilyen jellegű csak az a három volt, amivel pályáztam… sok felé jártam, sok helyen léptem fel… persze közösen másokkal, hiszen mindannyiunknak rövidke műsora volt…

Akikre emlékszem: Boros Lajos, Rév Tamás, Nyeső Mari, Muszty Bea, Dobay András…

Persze kaptunk működési engedélyt is az OSZK-tól… akkoriban ez kötelező volt, különben nem léphettünk volna színpadra… és még csak vizsgáznunk se kellett, mint az „átlag” zenészeknek…

Persze érkezett pár szerelmes levél is (mivel a címem is megjelent az újságban), volt olyan, hogy matekfüzetből kitépett lapra írták…jókat derültem rajta…

Jártam a KISZ klubokat… de volt szabadtéri fellépés is…

Írtam, ami eszembe jutott… írtam az életről…

Íme egy dalszöveg, ami még ma is aktuális (bár eléggé kezdetleges… de akkoriban elment)…

Emberek vigyázzatok

A kimondott szavakra!

Mert a szóval gyilkolni is lehet…

Ha bármit cselekszel,

Gondolj a másikra,

És add meg a kellő tiszteletet!

Életed során megfigyelheted,

Ha bajban vagy, nem találsz barátot.

Egyedül neked kell megküzdened!

De legközelebb te is elbújsz, ha keresnek!

Van két szó, mely legnehezebb nyelvünknek.

Aki csak teheti, valahol elhagyja…

A kérem, és a köszönöm elmarad…

És pusztán a nyers parancs marad!

Ha megbántottál valakit, aki szeretett téged,

És a végén rájössz, mekkorát hibáztál,

Utoljára még néhányszor jó nagyot rúgsz belé,

Inkább, mint hogy egyszer bocsánatot kérnél!

Emberek vigyázzatok

A kimondott szavakra!

Mert a szóval gyilkolni is lehet…

Ha bármit cselekszel,

Gondolj a másikra,

És add meg a kellő tiszteletet!

Egyre merészebb szövegeket irkáltam… aminek úgy vettem észre, elég nagy sikere volt…

Aztán beütött a ménkű…

A „nagy” ember berendelt a központba… Jászai Mari tér, fehér ház… nagyon morcosan nézett rám… nem szólt, csak bekapcsolta az asztalon lévő magnót… a saját hangomat hallottam… az egyik szerzeményem szólt a szalagról, amit nem rég adtam elő egy KISZ klubban…

Öltönybe bújt vénember

Integet az emelvényről,

Szenilis már… hmmm… de mégis

Ő dönt az életemről!

- Ugye ismerős? – kérdezte a „nagy” ember…

- Igen. – feleltem… tagadni kár lett volna, hiszen volt pár száz tanú, hogy ez bizony elhangzott…

- Ezt az egyik emberünk vette fel a múltkori műsorából! – mondta – Ezennel bevonjuk a

működési engedélyét, többet nem léphet fel sehol nyilvánosan!… Ha mégis, akkor nagyon kemény büntetésre számíthat! És örüljön, hogy ennyivel megúszta!

Éljen a szabad világ!... gondoltam, és szabadon távozhattam…

De nem úsztam meg ennyivel…

Egy hét múlva a postás katonai behívót hozott… pedig régebben azt ígérték, hogy nem fognak bevinni… mivel már van gyerekem…

Szóval elvittek katonának… mint kiderült, az ország egyik leglepusztultabb, és legkeményebb laktanyájába, Kalocsára, a Forradalmi ezredhez… hét kemény hónapot nyomtam le ott (októbertől április végéig)… aztán szerencsémre Pestre kerültem egy tiszti konyhára…

Vén diák...

A ballagás részben kimaradt az életemből…

az általános iskolai kimaradt, mert pont akkor voltam a szüleimmel Badacsonytomajban nyaralni… aki még emlékszik rá, akkoriban szakszervezeti üdülőkbe kaptak a dolgozók beutalót… és ekkor volt időpont…

a vendéglátó ipari iskolában viszont ballagtam…

sok mindenre már nem emlékszem… csak arra, hogy a négyemeletes épület minden termén végigsétáltunk… és rengeteg virágot kaptunk menet közben… ebből mindenki egy szálat tartott meg (az osztályunkból) és a többit az osztályfőnökünknek adtuk… szegénynek taxit kellett hívnia, hogy haza tudja vinni a sok virágot…

én a vizsga után 2 nappal már a Balaton parton dolgoztam… Füreden a Marinában… a bizonyítványomért csak októberben mentem be az iskolába…

persze a gyerekeim ballagásán ott voltam… (óvoda, iskola, középiskola)… de az már más történet…

Az élet "csavarjai"...

Az év szilveszteri ügyelettel kezdődött… sorkatona voltam… igaz, papírkatona, hiszen egy tisztkonyhán kellett dolgoznom…

mivel a családosokat karácsonykor engedték haza, be kellett vállalni a szilvesztert… nem is volt gondom vele, hiszen otthon vihar volt… komoly vihar… és kerestem a kiutat…

karácsony előtt három hónapig nem voltam otthon, büntetésből (talán a „jó magaviseletem” miatt)… és amikor hazamentem, az asszony elém dugott egy papírt, hogy írjam alá… 6 hetes terhes, és katonafeleségnek ingyen van az abortusz…

aláírtam…

ezek után nem sokat mentem haza… akkor is csak azért, hogy lássam az akkor három éves lányomat…

elindult a válóper, ami majdnem 2 évig húzódott, és aminek a végén nekem ítélte a bíróság a gyereket (a leszerelésem után pár hónappal már velem élt a gyerek… magamhoz vettem)…

május környékén megismerkedtem egy lánnyal, akivel aztán közelebbi kapcsolatba kerültem… voltunk kirándulni, nyaralni együtt (sikerült kicsikarni némi szabadságot a parancsnokomtól)… aztán teljesen egymásba bolondultunk…

persze a kapcsolatunkat mindenki ellenezte… szülők, testvérek mind a két oldalról…

titokban találkoztunk… és loptunk magunknak boldog órákat…

október végén szereltem le… 24 hónap bakaruha után… nem kis „küzdelem” árán honvédként…

egy katonatársam az utolsó napokban odajött hozzám, és panaszosan mesélte:

- kaptam egy vidéki állásajánlatot, még szállást is adnak… de én nem akarok vidékre költözni… nem érdekel?...

- érdekel! - válaszoltam…

tudtam, hogy a bevonulásom előtti munkahelyemet átvette egy másik cég, és irdatlan állapotok uralkodnak… ezért felhívtam a kapott telefonszámot…

megállapodtunk… így lettem 22 évesen a dobogókői BM üdülő konyhafőnöke… a lány pedig a bárban lett pultos… lett szállásunk is egyúttal…

az indulásunk regénybe illő volt…

mivel senki nem tudta a családban, hogy mit is szervezek (apáméknál laktam éppen)… kora hajnalban, mint aki dolgozni indul, kiosontam a lakásból… egy szatyorban csak a legszükségesebb holmimmal (a többit évekkel később vittem el)…

taxival mentem a Sárkány utcába, ahol a lány lakott… felosontam a körfolyosós ház második emeletére, és bezörgettem halkan az ablakon… a lány kinyitotta, kiadta a kis motyóját, majd ő is kimászott… óvatosan becsuktuk az ablakot kívülről, amennyire csak lehetett (az anyja, az anyja élettársa, a huga, és az élettárs fia is ott aludtak békésen, az egyszobás lakásban)…

és elillantunk…

a taxival mentünk fel a hegyre… összesen kétszatyornyi cuccal… de boldogan!…

fantasztikus évek jöttek utána…

Csendes év…

Nálam az volt… csendes év…

Budaörsön laktunk, a lakótelepen…

A két kicsi német nyelvű óvodába járt, a nagylány meg az alig pár száz méterre lévő iskolába…

Mivel kényszerűségből szakmát váltottam (ez még az előző év története… majd ott), karbantartóként dolgoztam abban az iskolában, ahova a lányom járt…

1986-ban lett Budaörs város… így elvállaltuk a feleségemmel, hogy a városháza előtti terecskén egy mesterséges rézsűre virágból kiültetjük: Budaörs város 1986… jó kis munka volt, de sikerült…

Ebben az évben is Balatonszemesen nyaraltunk… ugyanúgy vigyázva másik három gyerekre (ahogy azt ’84-nél már leírtam)… szerencsére most már nagyobbak voltak… na meg mi is gyakorlottabbak… így jó hangulatban, gond nélkül telt az a két hét…

Ősztől vállaltam másodállást is… hogy jobban menjen a szekér… esténként műanyag fröccsöntő gépeken dolgoztam… meg is lett az eredménye, mert vettünk egy akkor 18 éves kombi Trabantot, amit Bocinak hívtunk… ugyanis az eredetileg fehér „autóról” tenyérnyi foltokban hiányzott a festék, és úgy nézett ki, mint egy magyar tarka tehén…

Ment, mint a golyó… nagyon jó motorja volt… csak az első utunkon volt vele baj…

Akkor hoztam el a szerelőtől, aki átnézte, és levizsgáztatta… csak éppen egy csavart rosszul húzott meg, így szép lassan elfolyt a fékolaj…

Vasúti kereszteződés… piros lámpa… jön a vonat… fékezek… nem áll meg, sőt beesik a pedál… reflexből padló gázt adtam, és legalább 90-el átrobogtam a síneken, úgy 5 méternyire a dübörgő mozdony előtt… aztán kézifékkel megálltam… kezem-lábam remegett… mellettem a feleségem megnyekkenni sem tudott…

Elbotorkáltam az első telefonfülkéhez, és felhívtam a szerelőt… negyedóra múlva ott volt halálra váltan, és nem győzött elnézést kérni… ott helyben megjavította a kocsit…

Később néhány alkatrész cserével (aksi, laprugó, féltengely), és kisebb javításokkal összesen 4 évig hajtottam… szó szerint… nem volt kímélve egyáltalán…

Később az eladása elég érdekesen zajlott… de ezt majd annál az évnél írom meg…

Ettől eltekintve tényleg csendes év volt… dolgoztunk… éldegéltünk…

Gyermekévek a nagyinál...

Akkoriban a nagymamánál laktam, a szüleimet csak kéthetente hétvégén láttam…

A nagyi háza… egy pici egyszobás házikó… egy hatalmas telken állt, ami kertészetként működött… mindez Budán, a Budenz út 5. szám alatt… most három társasház áll a helyén, és még így is jókora darab maradt a telekből kertnek… pár évvel a nagyi halála előtt (†1969) kisajátították, és elkezdtek építkezni rá (egy fillért nem kapott érte)…

Ma ez a környék kiemelt „úri negyed”… 1960-ban viszont onnan pár háznyira már kezdődött a kiserdő… ahol rengeteget kóboroltam, játszottam…

A telken volt minden… üvegház, gyümölcsfák (alma, körte, meggy, dió), hatalmas málnás a kert végében, veteményes babbal, borsóval, krumplival, epreskert… és a ház másik oldalán volt virág is… szegfű, rózsa, tulipán, kardvirág…

Mivel a nagyinak nem volt nyugdíja… bár hosszú évekig dolgozott szakácsnőként… ebből a kertből tartott el kettőnket… árulta a Budagyöngyén működő piacon a portékát, ami éppen megtermett a kertben…

Engem is sokszor befogott segíteni az ültetéseknél, kapálásnál, gyomlálásnál… pedig alig voltam 5 éves…

Ha nem kellett segítenem, akkor a kiserdőben lehetett rám találni… ott játszottam… versenyeztettem a csigákat, a szarvasbogarakat, a hangyavárat átalakítottam erődítménnyé, toronnyal, vizesárokkal… építettem lombsátrat, kunyhót, amit be is rendeztem néhány otthonról elcsent edénnyel, kissámlival…

És persze mindezt nyáron egy szál fekete klottgatyában, mezítláb… télen mackóruhában, durábel bakancsban…

Ha éhes voltam, csak hazaszaladtam, kaptam egy szelet cukros-zsíros kenyeret, aztán futás játszani tovább…

A nagyi sokszor vitt el színházba... gyerekfejjel láttam Sárdy Jánossal a János vitézt, Honthy Hannával a csárdáskirálynőt... emlékszem még néhány címre: Diótörő, Péter és a farkas, Münchausen báró kalandjai...

Esténként minden ugyanúgy zajlott…

A nagyi lefürdetett a lavórban… aztán vacsora…

A nagyinak nem volt TV-je soha... és egyébként is, amikor nála laktam, alig volt még néhány embernek TV-je az országban...

Viszont volt egy nagy rádiója... hatalmas fadoboz, elefántcsont színű gombokkal, maroknyi hangerőszabályzó görgővel és keresővel, világító adó-skálával... és hatalmas, zöld fényű „varázsszemmel”...

Esténként ezt a rádiót hallgattuk... az esti mese és a Szabó család kötelező program volt... de ami a legjobban megfogott, azok a színházi közvetítések voltak... szinte minden héten volt ilyen...

Feküdtünk az ágyon, csak egy kis éjjeli lámpa világított... na meg a rádió fényei...

Feküdtem, elbűvölten néztem a varázsszemet... és hallgattam a közvetítést...

Ami érdekesen zajlott... szinte mint a sportközvetítéseknél... hallottam a színészek hangját, hallottam, ahogy lépkedtek a színpadon... és amikor éppen nem volt dialógus, akkor egy suttogó női hang konferálta, mi történik a színpadon...

- Mari bejön, és letesz egy pohár vizet az asztalra...

- József idegesen leveszi a szemüvegét, és megtörli...

Aztán megint a színészek hangja, ahogy folytatódott a darab... így, végig, konferálva... és megpróbáltam a jeleneteket magam elé képzelni...

Szóval így éldegéltünk 1960-ban…

A mélypont…

Ez az egyik olyan év, amire nem szívesen emlékezem vissza…

mert ebben az évben semmi sem sikerült…

bármibe fogtam, balul sült el, amihez nyúltam, az „összetört”… hónapokig nem volt munkahelyem, anyagilag padlóra kerültem… a magánéletem romokban hevert…

egyszerűen nem láttam a kiutat… csak sodródtam az eseményekkel, irányítani nem tudtam őket… év végére teljesen magam alatt voltam… karácsonyfát sem állítottam… minek?... egyedül voltam… a család, a „barátok” eltűntek… mindenki „lelépett”… mindenki, akik addig mindig számíthattak rám, ha segítség kellett…

bárkit hívtam, mindenki lerázott, még azok is, akiknek előtte sokszor segítettem baráti beszélgetésekkel… de sokszor anyagilag is… érdekes volt hallani, hogy pl. akinek az előző években többször adtam kölcsön… nem kis összegeket… csak sajnálkozott, hogy nem tud adni, mert éppen nincs neki (tudtam, hogy van)… sőt, volt akitől azt kértem volna vissza, amivel tartozott már két éve (komoly összeggel)… mindig lerázott… a mai napig nem kaptam meg (nem is találom őt sehol)…

az év egyetlen pozitív eseménye az volt, hogy megjelent az Elon Kontakt című lemeze…

Off...

Bár beírtam a kommentbe is...

"elrettentésül" itt a "rémísztő" munkahely-listám :)))

a jelenlegi a negyvenedik... de mellette még vagy 15 helyen dolgoztam beugróként is (másodállásban)... sőt, más munkaterületeken is ténykedtem évekig (szintén másodállásban)...

ja... és az előző plázás "természetesen" kimaradt belőle... ahogy írtam az előző postomban, nem kerülhet bele :)))

1973?... nem unatkoztam…

Újév napján hajnalig dolgoztam (a Budapest körszállóban)… úgy négy óra körül engedett haza Lukács István chef úr… felültem a 18-as villamosra, hogy hazamenjek Kelenföldre… aztán arra ébredtem, hogy újra látom a szállodát… akkor már hat óra volt… tehát mehettem vagy három kört a villamossal…a végén azért sikerült hazaérnem…

Pár napra rá áthelyeztek a Vörös Csillag szállodába, a Szabadság-hegyre… jó buli volt fogaskerekűvel járni dolgozni…

Április végén szakított velem a barátnőm, akivel lassan egy éve együtt jártunk… komoly indoka nem volt… Ilu azt mondta, nem bírja az én pesti tempómat (vidéki lány volt, aki Pesten tanult tovább, és kollégiumban lakott)…

Május elején a cég áthelyezett Balatonalmádiba dolgozni, az Auróra étterembe…

Az első napom már jól indult… a szállásom a Tulipán szállóban volt… mivel elég hűvös időjárás fogadott, amikor leértem… begyújtottam a szobában az olajkályhát… aztán lementem nyugodtan vacsorázni az étterembe… nagyban vacsorázok, amikor hallom, hogy szirénázik a tűzoltó autó… kíváncsi ember lévén kimentem az utcára megnézni, mi történt…

Két tűzoltó autó állt az utcában… és füst ömlött ki a szállóból… ahogy jobban megnéztem, hát az én ablakomból… rohantam egyből… a tűzoltók nem akartak beengedni, mire mondtam, hogy az összes vagyonom… értsd: egy bőrönd ruha, meg a gitárom… abban a szobában van…

Végül kiderült, hogy nincs nagy baj… az egész télen hidegen álló olajkályha füstcsöve a melegedéstől szétugrott, és az összes füst a szobába ömlött… onnan meg ki az ablakon…

Nem kis élmény volt, hogy mindent ki kellett mosnom (Hajdú forgótárcsás, centrifuga meg csak a mesében)… a bőrönd és a gitár (mű)bőr tokja a kukában végezte… szerencsémre még nem pakoltam ki, így a bőrönd nagyjából megvédte a cuccokat… a szobát viszont ki kellett festetni…

Igaz, már akkor este kaptam egy másik szobát, de hetekig éreztem a füstszagot mindenemen…

Attól kezdve a portások minden fázós vendéget hozzám irányítottak (és nyerítve röhögtek közben)…

Beindult a szezon… dolgoztunk ezerrel… a műszak kezdetén Babszi néni restijében „írtuk alá a jelenléti ívet” (értsd: megittunk egy felest kávéval)… műszak után pedig a Kedves nevű „műintézményben” volt bérelt helyem a zenekar mellett… saját asztal, ahova csak az ülhetett, akinek megengedtem (jól fizető törzsvendég lévén)… mindig tudták, mikor érek oda… addigra szabad volt az asztal…

Egyszer megyek be… elég fáradtan, mert volt egy beeső 250 fős osztrák csoport a szokásoson felül… és látom, hogy két lányzó ül az asztalomnál… mivel már csak egy szék maradt, levetődtem rá (háromszemélyes asztal volt… és a kedvenc székemen éppen egy barna ült)… a pincér kapásból hozta a konyakomat, a kísérő szódával (már rendelnem se kellett, tudta kívülről a „menetrendet”)… na meg utána széttárt karokkal sajnálkozott, hogy nem tudta megakadályozni, hogy elfoglalják a helyemet… de gondolta, nem akadok ki, ha két csaj ül az asztalomnál…

A barna közben átnyúlt az asztalon, és se szó, se beszéd, megitta a kísérőt… erre felkaptam a konyakot… amit egyébként kortyolgatni szoktam… és odaröffentettem neki:

- na ezt nem kapod meg!...

azzal egy hajtásra megittam… lesett is a pincér, ilyen még nem volt… de hozott másikat egyből…

Hogy ezt miért írtam le ilyen részletesen?... mert most is magam előtt látom a sztorit…

Na meg…

A barna lett az első feleségem 1973 szeptember 20.-án… és később az első (lány)gyermekem… aki lassan 37 éves… anyja…

Mivel összejöttünk (szó szót követett a presszóban)… na meg össze is házasodtunk (Almádiban)… és mivel egyikünk szállására sem költözhettünk össze… kerestünk egy albérletet… találtunk is megfelelőt, csak bútor nem volt benne…

Kéne hát venni…

Na ez volt az akkori világ legnagyobb sztorija…

A legközelebbi bútorbolt Veszprémben volt… bementünk… válogattunk, kiválasztottuk…

A képlethez tartozik, hogy a szezonban havonta több, mint a dupláját megkerestem annak, amit apám, aki Budapest egyik legnagyobb cégének volt a munkaügyis atyaistene legalább 10 éve már… havonta 7-8000 kemény magyar Forintot sikerült összedolgoznom (két helyen melóztam)… akkoriban ez nagyon nagy pénz volt… a másik, hogy vállig érő hajam volt, és szakadt farmeröltönyben jártam (ami ráadásul vastagon szegecsekkel volt kiverve)…

Mondja az eladó:

- akkor kérem az OTP-s papírokat, igazolványokat…

Mondom neki:

- az nincs… kézpénzzel fizetek, egy összegben…

először is kirohant az üzletvezető… és nem hitte el… erre elővettem a zsebemből egy vastag köteg pénzt… úgy harmincezret…

Rendőrt hívtak!… és vagy két óra macera, igazoltatás, ellenőrzés után végre teherautóra került a kiválasztott bútor…

Utólag belegondolva, ilyet ők még nem láttak… 1973-ban (meg előtte is) mindenki OTP-re vásárolt szinte minden tartós fogyasztási cikket… (még 1985-ben is belefutottam egy hasonló helyzetbe… de ezt majd ott írom meg)…

December elején… a szüleim többszöri invitálása után felköltöztünk hozzájuk Pestre (mégis pesti gyerek vagy te… meg terhes az asszony, itt jobb orvosok vannak… stb.)…

Így lettem a János kórház diétás szakácsa, majd a diétás konyha vezető-helyettese…

Zűrös év...

2010

Január elsején dolgoztam… egy zuglói pizzéria-étterem konyháján… volt bőven forgalom… ez egy olyan étterem, ahol nem csak a betérő vendégeket szolgáltuk ki, hanem kiszállítás is volt… a munkaidő: reggel 9-től hajnali 2-ig, pénteken és szombaton hajnali 4-ig… havonta 18 nap… gombócból is sok…

amikor egymás után két-három napig műszakban voltam, akkor ott aludtam a futárok pihenőhelyén, egy lakókocsiban, hogy valamivel többet tudjak pihenni (az étterem 25 km-re volt a lakásunktól)…

fél évet „nyomtam” itt le… április közepén jöttem el…

egyrészt azért, mert nagyon megterhelő volt… nem csak a hosszú műszak miatt, hanem műszakonként egy szakács dolgozott egy kisegítővel a technikailag elég gyengén felszerelt konyhában… pl. bár pizzéria, nem volt dagasztógép, kézzel dagasztottuk a tésztát, naponta többször…

másrészt gondok voltak a fizetés körül… februártól kezdve már heteket csúszva, részletekben kaptuk meg a pénzünket… félhavival a mai napig tartoznak…

egy Krisztina körúti étterembe hívtak dolgozni… átmentem…

először úgy tűnt, minden rendben van… a csapat is jó volt… a munkaidő is kedvezőbb („csak” napi 13 óra, havonta 18-20 nap)… a pénzünket is kifizették… két hónapig… a harmadikban közölték, hogy csak félpénzt kapunk, mert elfogyott (!)… ez elég érzékenyen érintett, főleg, hogy nyaralás előtt álltunk (de úgy egyébként is)… 70 ezer úszott el (ismét)…

azért csak elmentünk nyaralni a Balatonra… és milyen mázli… a nyár legjobb idejét fogtuk ki, végig jó idő volt… és bár szűkös volt a keret, jól éreztük magunkat…

mivel már több, mint egy hónapja „üldöztek” egy munkaajánlattal… hosszas fejtörés után úgy döntöttem, elvállalom…

azért volt nehéz a döntés, mert az étterem Szigligeten van… messze az otthontól, a családtól…

tehát csomagolás… nem volt egyszerű felpakolni a cuccomat a motorra, de sikerült…

és 200 km motorozás után beálltam dolgozni…

napi 12 óra, heti 1-2 szabadnap… és időben fizettek…

nagyjából kéthetente találkoztunk a családdal… vagy én mentem haza, vagy ők jöttek le hozzám… közben lehoztuk a számítógépemet is… így esténként a skype-on keresztül tartottuk a kapcsolatot…

október vége felé bizonytalanodtam el… még nem tisztázódott, hogy télen is nyitva marad-e az étterem… illetve, hogy oldják meg a téli szállásomat… így november elején hazacuccoltam…

némi pihenő után elkezdtem munkát keresni… de katasztrofális helyzet van manapság a szakmában… ajánlat szinte semmi, ami meg van, az nevetséges… na meg a korom miatt is nehéz az elhelyezkedés…

ekkor hívott fel az a kollégám, aki a pizzériában a váltótársam volt, hogy menjek oda dolgozni, ahol most van… új pláza, önkiszolgáló étterem… nem az én „műfajom”… de dolgozni kell… elvállaltam… nem részletezném, mit „kellett” alakítanom főzés címén… nem is javaslom senkinek, hogy ilyen helyen egyen… na ez a hely nem fog belekerülni az önéletrajzomba…

javában készülődtünk a karácsonyra… bevásárlás, egyebek… pár nap az ünnepig… hétfőn (20.-án) éppen hazafelé tartottunk, amikor megszólalt a telefonom… Szigligetről hívott a helyi vezető… gondban vannak, mi lenne, ha visszamennék?... 48 óra gondolkodási időt kértem… másnap felhívott a „még nagyobb főnök”… és fél órán keresztül győzködött…

szerdán visszahívtam őket, hogy vállalom…

a karácsony szépen telt el… nejem szokásához híven akkora fát vett, hogy a felettünk lakónak is elég lett volna, ha átfúrjuk a plafont…

27.-én visszaköltöztem Szigligetre… délben értünk le… itt kiderült, hogy bár a szilveszteri menüt kiajánlották (szép menü: 14 féle étel, plusz köretek)… és van rá vagy 80 jelentkező… nincs hozzá ételkalkuláció, és az alapanyagból semmi nincs bent a házban, és nincs is megrendelve…

alig négy napom maradt a szervezésre (kalkuláció, árulista, rendelés-beszerzés, előkészületek, főzés)…

31.-én délután 4-re készen voltunk mindennel… betárazva minden, szállításra készen… ugyanis egy másik egységben volt a buli… átszállítottuk, kitálaltuk… este 8-ra minden a helyére került…

a visszajelzések alapján mindenkinek ízlett a vacsora…

szóval zűrös egy év volt…

BUÉK mindenkinek!

1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?

Csak szakmunkásvizsgáztam, ott nem kellett irodalomból vizsgázni… viszont történelemből igen… Bizánc és kora volt a tételem…

2. Ennek hány éve is?

Harmincnyóóóc…

3. Emlékszel az első tanítód/tanítónénid nevére?

Stefánszky Ibolya néni…

4. Emlékszel a középiskolás osztályfőnököd nevére?

Juhász Imréné, Marika…

5. Milyen tanulmányi versenyen vettél részt?

Matematika (kerületi első hely)…

6. Milyen szakkörbe jártál?

Szakkörbe nem jártam, viszont a KSI-ben fociztam…

7. Hányas számú és milyen nevű úttörőcsapatban voltál pajtás?

8. Mi volt a tisztséged az őrsödben?

Sportfelelős…

9. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?

Az első csók…

10. Milyen fakultációra vagy tagozatra jártál?

Szakácsnak tanultam, nem volt fakultáció…

11. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?

Csak majdnem (általános iskola 8.-ban)… megúsztam…

12. Ki volt az általános iskolás nagy ő?

Szécsényi Mari...

+1. Aztán intő, bukás volt-e?

Intő-gyűjteményem volt hetedikben és nyolcadikban (szinte hetente volt egy, egészen az igazgatói megrovásig)… bukni viszont soha nem buktam, 4-es 5-ös osztályzataim voltak, csak néha csúszott be rosszabb…

Tanulóévek...

Újév napja…

Ott kezdődött, hogy első éves ipari tanulóként (szakács) dolgoztam a Béke szállodában… közölték, hogy szilveszter éjjel dolgozni kell…

kupola terem, sárga terem, söröző, borozó… mindben teltház… sőt a szálloda halljában is megterítettek… minden szék, és asztal le volt foglalva, olyan szinten, hogy a pótszékek és asztalok is elfogytak, amit a szállodában fel lehetett lelni…

neves fellépők voltak a műsorban: Korda Gyuri, Aradszky Laci, Mátrai Zsuzsi, Medveczky Ila…

kiadtuk a vacsorát… de nem is ez volt a lényeg…

a tanulók „bulija” a malacozás volt…

az állatvédők most csukják be a szemüket!... J

a malacozás azt jelentette, hogy kaptunk igazi szakács kabátot, kötényt és sapkát (addig csak olyan munkaruhánk volt, mint a segédmunkásoknak)… megfürdettük a két malacot, amit külön-külön betekertünk egy nagy abroszba, hogy csak a feje, és a farka látszott ki… ezzel mentünk körbe az éttermekben…

aki meghúzta a malac farkát, és az visított neki egyet, annak szerencsét hozott a következő évre… persze trükk volt az egészben, hiszen szegény malacok megmozdulni nem bírtak, ráadásul rettenetesen félhetek, így egy ceruza volt a kezemben (a terítő alatt), amivel a kellő időpontban megböktem a szerencsétlent, és erre felvisított…

a lényeg a dologban az volt, hogy ketten mentünk párban, egy malaccal… az egyikünk a malacot tartotta (én) oda a vendégnek, a másik egy letakart habüstöt tartott a kezében, amibe a „szerencsepénzt” dobták a farok-húzogatók… mert anélkül nem volt húzogatás… (ez volt Feri barátom, aki vagy egy fejjel magasabb volt nálam… azért ő volt a „pénzes”, mert nála nagyobb biztonságban volt az esetleges „támadás” ellen)…

amikor végigjártuk az összes éttermet, már nem csekély lóvé gyűlt össze…

de kitaláltam a „frankót”…

mondtam a többieknek, hogy öltözzünk be a szakácskabát alá (úgyis vagy két számmal nagyobb volt, mint kellett volna)… és sétáljunk végig a körúton… benne voltak a buliban…

mi ketten Ferivel az Emke felé indultunk, majd vissza a körút másik oldalán…

a másik csapat a Margit híd irányába indult…

amikor visszaértünk a szállodához, megszámoltuk, mennyit is kerestünk… az osztozkodás után kiderült, hogy a séf úr havi fizetésének a duplája volt fejenként a bevétel…

és ez a miénk volt… a tanulók malacpénze…

mi akkor már mehettünk haza…

fáradt voltam és nem akartam „bumlizni”… így leintettem egy taxit…

amikor beültem a taxiba, a sofőr rámnézett (akkor voltam 14 és fél éves), és megkérdezte…

- kisfiam, van pénzed?...

megmutattam neki.. a taxis nem kicsit csodálkozott… meg se merte kérdezni, egy kölyöknek honnan lehet ennyi pénze… simán hazavitt Kelenföldre…

annyi pénzem gyűlt össze, hogy megvehettem életem első igazi erősítőjét (Marschall… igaz használtan)… és még maradt is belőle…

a Béke szálloda egyébként fantasztikus hely volt… olyan emberektől tanulhattam a szakmát, akik tényleg mesterek voltak…

a séf, Glázer Józsi bácsi… hatalmas „medve”, hatalmas szakács sapkában, Csongor szivarral a szájában, és az elmaradhatatlan boroskancsójával…

róla írtam is a blogomban úgy öt éve, most ide másolom:

A fiú a szakmát tanulta egy nagy szálloda konyháján… a konyhafőnök… Józsi bácsi a mester… hatalmas medve termetű ember… mogorván elküldte maga mellől… igaz, soha senkinek sem mutatta meg, hogy mi az az apró trükk, amitől olyan fenségesek lettek az ételek… mindent ő fejezett be, és a zsebe mélyéről elővarázsolt fűszereket rakott a lábosokba, mikor senki nem figyelt oda…

Józsi bácsi a mester ráadásul nagyon szerette a bort… amit a söntésből felhoztak az ételekbe, mindig megitta… tudta ezt az igazgató is, és egy alkalommal bejött a konyhába ellenőrizni… megállt a tálalópultnál, Józsi bácsi a mester mellett…

a fiú a hátsó tűzhelynél dolgozott… épp egy ötven literes, hatalmas lábosban kevergette a mártást…

gyere ide fiam… mondta az igazgató… látni akarom, hogy ezt a bort beleöntöd a mártásba… és a fiú kezébe adta a kétkancsónyi, háromliternyi bort…

a fiú hátrament a tűzhelyhez… és jó magasról, hogy messziről látni lehessen, beleöntötte a bort a nagy lábosba… utána lassú mozdulatokkal jól megkeverte…

az igazgató diadalittas mosollyal ment ki a csapóajtón…

Józsi bácsi a mester lila fejjel közeledett a fiúhoz, és üvöltött vele… mit csináltál te szerencsétlen!...

a fiú elmosolyodott… belenyúlt a nagy lábosba… levette a mártás tetején úszó kisebb lábost… és felmutatta…

mester… csak egy kicsit le kell hűteni… itt a bora…

Józsi bácsi a mester egy pillanatig szóhoz sem jutott… aztán hatalmas nevetésbe tört ki… mekkora csibész vagy te fiam!… mondta… mától te leszel az én kis segédem…

mindent megmutatott, megtanított szépen sorban a fiúnak… az összes szakmai titkot…

ez is ’70-ben történt…

aztán ott voltak a helyettesei…

Verrasztó Gábor…a híres úszógyerekek apukája (Zoli és Gabi) és nagypapája (Evelyn és Dávid)… 84 évesen is emlékezett rám, amikor Zolival üzentem neki egy évvel ezelőtt…

Szepesi Iván (Ivánka)… vele most is tartom a kapcsolatot…

Aztán…

Auspitz Emil…

Losits Antal…

Körmendi Jancsi…

sajnos róluk nincs információm…

mindegyikükkel imádtam dolgozni… rendkívüli emberek, jó emberek voltak…

egyébként munkával és tanulással telt az év…

akkoriban szakmunkástanulóként heti két napot (hétfő-kedd) jártunk iskolába, és négyet a gyakorlati helyen töltöttünk…

igen, csak heti egy szabadnap volt…

egy évben csak 30 nap szabadság járt (tehát iskolaszünetben hétfőn és kedden is „gyakorlatoztunk”)… meg is tanultuk a szakmát… tisztességesen…

a szabadidőmben meg gitár… gitár… gitár…

na meg strand (télen uszoda)…

ugyanis apám munkahelyet váltott, és a Fürdőigazgatóság munkaügyise lett…

előző év októberben költöztünk Kelenföldre, a vadiúj lakótelepi lakásba… ezek némi változást jelentettek a családunk életében…

nekem viszont ingyen belépőt az összes budapesti strandra és uszodába… ki is használtam rendesen…

Az élet körforgása...

Február végén álmomból ébresztett az üdülő portása… meghalt apám… nem hittem el, ezért felhívtam a nagybátyámat (anyámat nem mertem)… aki megerősítette a hírt…

a parancsnoki autóval száguldottunk pestre…

még otthon volt… előbb értünk oda, mint a hullaszállítók…

álmában érte a halál… olyan gyorsan, hogy félúton volt a keze a szíve felé… infarktus…

anyám teljesen összeomolva, csak bámult maga elé… a két nagybátyám téblábolt ott… felhívtam öcsém parancsnokát (öcsém éppen katona volt), hogy engedjék haza… mire hazaért, addigra elvitték…

kapcsolataim révén sikerült gyorsan elintézni a boncolást, és a temetést… májusban lett volna 50 éves…

nehezen tettük magunkat túl rajta… anyám csak egy jó év múlva engedte, hogy „leselejtezzük” apám ruháit… így is sok mindent megtartott…

az élet azért ment tovább… dolgozni kellett… és zajlott az „ifjúsági élet” is…

az irodalmi színpadon és a bábjátékokon (gyereknapra és Mikulásra is összehoztuk) kívül elmentünk a csapattal szemetet szedni az erdőbe… és rájöttünk, kevés ez így gyalogosan, szemeteszsákokkal… elkértük az üdülő teherautóját, és arra dobáltuk, amit találtunk… nem vicc… másfél tonna vasat szedtünk össze… a fürdőkádtól a vaskályháig, az autóalváztól a lábosig találtunk mindent… vittük a MÉH-be… a többi szemét meg megtöltött vagy két konténert…

aztán szedtünk almát Csobánkán… jó hangulatban, hiszen borocskáztunk közben… egy nap alatt háromtonnányit szedtünk le…

az ezekből kapott pénzen szerveztem egy három napos kirándulást a csapatnak… busszal, szállással, kajával, piával… Pécsre és Siklósra… eszméletlen jól éreztük magunkat…

nyár elején kiderült, hogy a párom ismét terhes… na vigyáztunk is rendesen, nehogy valami fertőzést kapjon… a karácsonyt és a szilvesztert gömbölyödő hassal dolgozta végig (nem hitték, hogy januárban már szülni fog, alig látszott rajta)…

de ez már ’81…

Csak hogy röhögjetek :)))...

Mint írtam többször, próbálkoztam zenéléssel... persze zeneszerzéssel, és szövegírással is... nem túl sok sikerrel (ami talán sikeresnek mondható, majd annál az évnél megírom)...

egy normál és egy többsávos Tesla magnó, segítségével próbáltam néhányat annak idején rögzíteni... elég macerás volt... hiszen minden hangszert én "nyekergettem"... olyat is, amin se előtte, se utána soha nem játszottam (orgona, fuvola, dob)...

a zenéket hangszerenként vettem fel, úgy, hogy a egyik magnó felvételre volt állítva, a másikon az addig felvett dolgok szóltak, és úgy "nyomtam" rá a következő hangszert... és a végén úgy csináltam, mint aki tud énekelni is... szóval ráénekeltem a zenei alapra...

eléggé béna dolgok jöttek ki a végén, de akkor büszke voltam magamra, hogy sikerült...

egyetlen felvétel maradt meg abból az időből... ami valamilyen csoda folytán túlélte a költözéseimet, az élet viharát... és megmaradt egy magnókazettán...

úgy 7-8 éve digitalizáltam... most, hogy rendezgettem a régi CD-ket, az egyiken megtaláltam...

szóval tessék nyugodtan teli szájjal röhögni :)))...

itt hallgatható meg ...

79'... telis tele eseménnyel...

Sűrű programmal indult ez az év…

már decemberben levizsgáztam kreszből és a többiből, ami a jogosítványhoz kellett… januárra maradt a gyakorlati oktatás és a vizsga… mivel sürgetett az idő (erről picit később)… megbeszéltem az oktatóval, hogy öt nap alatt letudom a kötelező óraszámot, és le is vizsgázom… a tanulóautó egy Skoda sport kupé volt, ami „főállásban” taxiként üzemelt…

egy óra tanpálya után azt mondta az oktató, hogy irány a forgalom…

és mentünk… hóban, sárban, jeges úton…

hétfőn kezdtem és pénteken délelőtt vizsga… utolsó nap… miért ne… gond volt az autóval, csak úgy indult, ha nagyobb gázt adtunk neki (az oktató ki is akadt, hogy rossz az autó)… különben úgy kellett betolni, mert leállt… szerencsémre az oktató ezt elmondta a vizsgabiztosnak is…

simán átmentem… aztán rohantam… készülődni…

ugyanis másnap volt az esküvőm (a második) a nyóckerben a tanácsháza házasságkötő termében…

ehhez azért hozzátartozik, hogy már másfél éve együtt éltünk Dobogókőn, a BM üdülőben… a párom volt a bárban a pultos-felszolgáló… én pedig az üdülő konyhafőnökeként ténykedtem…

és hétfőn elutaztunk nászútra… Galyatetőre a másik BM üdülőbe… hegyről hegyre…

aztán volt öröm és bánat is ebben az évben… szerencsére öröm az több…

két hónap után már postázták is a jogsit… tavaly cserélődött le plasztikra… igaz autónk még évekig nem volt… de a lehetőség nyitva állt, hogy vezethessek…

a bíróság hosszas huzavona után (ne felejtsük el, hogy 79’-et írunk, amikor még keményen anyapártiak voltak) végre meghozta az ítéletet, miszerint nálam helyezi el gondozásban az akkor öt éves lányomat az előző házasságomból… az már csak részletkérdés, hogy a lányzó már több mint egy éve velünk élt már akkor…

kibékültem apámmal, akivel majdnem négy évig nem voltam beszélő viszonyban…

a párom terhes lett… de… rubeólát kapott… így… bár már túl volt a határidőn… úgy döntöttünk hosszas vívódás után, hogy elvetetjük… nem vállaljuk a rizikót, hogy egy nyomorék gyerekünk szülessen… kényszerszülésnek hívták… nehéz volt túltenni magunkat rajta…

átadtuk a Börzsönyi úttörő-vasutat… a felső végállomás színpadán az egymást váltó fellépők között én voltam az „összekötő” az egy szál gitárral előadott dalocskáimmal… aztán kiderült, hogy a köztes állomások nincsenek készen… lehet, máig nem készültek el…

voltunk kempingezni két hétig a Balatonnál...

szerveztem névadó ünnepséget… az üdülő dolgozói javarészt fiatal párok voltak, sok gyerek született… és mikulás ünnepséget bábjátékkal (a vendégek gyerekeinek is)… én voltam a Mikulás, 54 kilósan… ilyen karcsú Mikulás még a földön nem volt…a párom piros fürdőköpenyét alakítottuk át mikulásruhává… vatta szakállal a fejemen… a lányom valahogy mégis felismert… állítólag a csizmámról…

az üdülőben dolgozó fiatalokból szerveztem egy irodalmi színpadot… kétféle műsor volt, az egyik héten komoly, a másikon humoros műsorral (két hétig voltak beutalva a vendégek… két műsort nézhettek meg)… egy évig minden hétfőn műsort adtunk a színházteremben… elég nagy sikerrel (2-300 néző)… ezért a műsorért, illetve a kulturális munkámért később még KISZ KB dicsérő oklevelet is kaptam… hogy ki „jelentett fel”, a mai napig nem jöttem rá :))))…

Hé 68’…

A nemzetközi politika átsuhant a fejem fölött…

igaz, csak majdnem… picit azért érzékeltem belőle…

ugyanis jóapám (aki meggyőződéses komcsi volt) egyszer csak odajött hozzám, hogy mutassam meg hol fogható a rádión a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádióadó… elhűlve néztem rá… és az akkori szokásomhoz híven… támadó állásba helyezkedtem…

- én nem tudom… a nagyi szokta hallgatni (füllentettem)…

- ha mindjárt kapsz két nagy pofont tudni fogod?... kérdezett vissza… és hetekig nem fértem a rádióhoz…

na ennek azért volt némi előzménye…

12-13 évesen meg voltam őrülve az akkori beat zenékért… hallgattam (naná!!!!), Beatlest, Rollingot, Elvist, és aki csak hallható volt a fent említett két adón… teenager party-t és társait… persze leginkább csak akkor, amikor faterék nem voltak otthon (tuti, hogy nagymutti szólta el magát, aki velünk lakva pesztrált engem és az öcsémet)…

hallgattam a zenéket, a ritmusukkal együtt dobogott a szívem, és persze, hogy akartam egy gitárt magamnak… és meg akartam tanulni gitározni...

bár úgy egy évvel előtte már barkácsoltam magamnak egy „majdnem” gitárt… azért majdnem, mert azon nem voltak boundok, és nejlon húrokat pengettem rajta… ez a „gitárkezdemény” egy rossz osztályzatnak esett áldozatul… fater büntetésből eltörte…

ezek után az, hogy a szülőket rávegyem, vegyenek nekem egy gitárt, annyi esélye se volt, mint ma egy srácnak a Marsutazásra… ráadásul faterék (bár akkor még csak 38 évesek voltak) leragadtak Hollós Ilonánál és Német Lehelnél… és nem is tolerálták zenei ambicióimat (egyszer, jóval később igen, de azt majd annál az évnél írom meg)…

mivel soha nem volt zsebpénzem, valamiből meg kellett oldani a kérdést…

a körúti hangszerboltban már ismertek az eladók (egy érdekes adalék: ők nem tudták, hogy a központban, ahova a bolt tartozott, a faterom volt a munkaügyis „atyaisten”)… tanítás után mindig ott „csorgattam a nyálam”… bámulva azt, ami a legjobban tetszett, egy Jolana Solo (Cseh gyártmányú) elektromos gitárt… még az árára is emlékszem: 3660,-Ft… (jut eszembe… pont 68’-ban itt találkoztam Szörényi Leventével, amikor éppen egy gitárt vásárolt)…

szóval ott lógtam a boltban egy jegyzetfüzettel… és… mivel megengedték… lemértem a gitáron minden fontos méretet… mivel a Jolana Solo elég nagy testű gitár volt, egy Jolana Mini adatait is lejegyeztem…

de még mindig nem volt pénzem rá… hiszen pont annyiba került, mint fater egy havi fizetése…

ezért két dolgot is bevállaltam… az egyik, hogy a tavaszi és a nyári szünetben munkát vállaltam egy játékboltban a Mártírok útján (Margit krt.)… akkor még lehetett ilyen fiatalon is… de az ott keresett 800 kemény forint még mindig távol volt az álomtól…

a másik, hogy a szemben lévő ház pincéjében volt egy asztalos műhely… addig győzködtem a főnököt, amig belement, hogy napi 20 Forintért összesöpröm, és kiviszem a forgácsot…

és itt jött össze a képlet…

elmondtam neki, hogy gitárt szeretnék, de nem jön össze… mivel szeretek barkácsolni, csinálnék egyet… minden adat meg van hozzá … sőt, már húrokat is vettem, meg pengetőt, meg húrfeszítő gépezetet… csak a gitár teste hiányzik…

- fiam, látom, milyen elszánt vagy - mondta...

- itt van egy diófa polc, egy 50 éves szekrényből maradt itt, neked adom, sőt géppel kivágom, ha lerajzolod mit is akarsz…

és két hónapig dolgoztam rajta… csiszoltam, illesztettem, rézlapocskákból boundot készítettem, festettem lakkoztam…

elkészült… szép volt!... (több, mint 8 évig használtam intenzíven… aztán egy szomszéd srác megkapta ajándékba, évekig díszítette a szobája falát)

igen ám, de az elején volt egy baj vele… a pénzemből már nem futotta (akkor) hangszedőre… és egy elektromos gitár anélkül nem ér semmit, csak cincog… az egyik fizika óra adta az ötletet… és szégyen ide, szégyen oda, loptam egy telenfonfülkében lévő készülékből egy hallgató-betétet… ez volt az első hangszedő rajta, a gitár hátlapjára erősen, a membrán felőli oldalával rárögzítve…

erősítőnek a kéthangszórós Orion rádiónkat használtam, a pickup bemeneten… szólt, mint az atom…

később persze vettem rá igazi hangszedőt… ami a mai napig megvan (azt levettem róla, amikor szobadísznek elajándékoztam)… még később egy komoly (Marshall) erősítőt is…

még egy feladat várt rám…

az oké, hogy van gitárom… de meg is kéne szólaltatni… vagyis meg kéne tanulni valamilyen szinten játszani rajta…

vettem mindenféle gitáriskola és gitárakkord füzeteket… ha valahol játszott egy zenekar, én mindig a gitárost néztem… mármint a kezét…

és volt a családnak egy régi barátja, Szélesi Jóska, aki a Halló bárban gitározott… megfűztem, hogy tanítson… és gyakoroltam, gyakoroltam…

egy évvel később már „zenekarosdiztunk” (69’ tavaszán) a suliban… a pincében volt a próbaterem (messzebb nem is jutottunk J )…

nem sokkal később még egy gitárt készítetem (még 68’-ban)… egy basszgitárt… volt is ámélkodás amikor feljöttek hozzánk az osztálytársak…

- neked két gitárod is van?... és elektromos?...

mert néhány srácnak ugyan volt az osztályban klasszikus gitárja… de „madzagos” csak nekem… még ha saját „gyártmány”, akkor is… és szólt mind a kettő rendesen… ráadásul az egyik basszgitár… ilyen a környéken nem volt senkinek… a csajok oda voltak érte(m)… én meg élveztem a helyzetet J …

aztán vettem jó néhány kottás füzetet… még van belőle egy most is egy szatyorral… és próbálkoztam saját zenét is fabrikálni… de ez már későbbi történet…

és végre elcsendesedett a politikai vihar… fater nem zavart el a rádiótól… és hallgathattam újra az akkori felnőttek szerinti hülye je-je zenét…

1984... Boldog békeidők…

Előző ősszel utalták ki a lakásunkat, nagy balhék után… aki még emlékszik rá… a kerületi tanácsnál lehetett lakásigénylést beadni… és éveket vártunk rá… mi „csak” hat évet…

egy lepusztult, hatalmas bérlakást utaltak ki, a nyócker sűrűjében, amit sajátkezüleg újítottunk fel (előzőleg négyes társbérlet volt… ha mond ez még valakinek valamit), hogy karácsonyra be tudjunk költözni… külön élmény volt a felújítás is…

előtte egy sötét 24 m² lakásban laktunk (udvari közös wc-vel)… akkor már három gyerekkel a „nyakamon”…

ez meg 124 m² lakás volt… a bútoraink elvesztek benne… a középső szobában elfért volna az egész előző lakás…

mivel hamarosan kiderült, hogy a rezsijét nem igazán tudjuk kigazdálkodni, a feleségem is munkába állt… igaz, ehhez kellett némi cocialista kapcsolat… hiszen akkoriban sem volt egyszerű háromgyerekes anyaként elhelyezkedni… az óvodát és a bölcsödét sem volt könnyű elintézni… de azért sikerült…

és akkoriban még volt „jegyestej”, amit igényelni kellett szintén…

sőt el lehetett adni az anyatejet is… az asszonynak volt bőven… viszont a TV-n összesen két csatorna adását lehetett fogni… lehet, hogy azért van ennyi gyerekem?...

nyár végén én is munkahelyet változtattam… a több fizetés reményében… amire rá is faragtam… ez volt az első olyan munkahely, ahol nem kaptam meg a kialkudott bért (azóta is tartoznak)… ráadásul pont karácsony előtt…

de mégis boldogok voltunk… sőt… még nyaralni is voltunk Balatonszemesen…

na az volt az igazi élmény…

mivel az anyagiak elég szűkösek voltak, egy (áttételesen) ismerős házát „béreltük” ki… a bérleti díj az volt, hogy az ő három unokájukat is pesztrálni kellett két hétig…

reggel felültem egy rozzant bringára, eltekertem a boltba… három szatyor cucc bevásárol… reggeliztetés, ebéd, vacsora… aztán fürdetés, altatás…

amikor lementünk a strandra úgy járt a szemem, mint a flippergolyó… melyik kölyök éppen hol van… úgy álltam a „nagy fürdőkád” partján, hogy folyamatosan azt sasoltam, meg van-e mindegyik…

na, hogy legyen csúcs is a dologban, még kutya is volt a házban… a mai napig emlékszem a nevére… Breda… valahol még megvan néma szuper8-as filmen… ahogy az akkor nagyon kicsi fiam kergeti (most már magasabb mint én 28 évesen)… és az egy mérettel nagyobb lányom menekül előle sikítozva (aki viszont alacsonyabb nálam)…

de itt… Szemesen… volt életem egyik olyan élménye, amikor majdnem negyven ember kergetett meg…

késő este… ettek a srácok… le is nyugodtak már valamennyire a napi pörgés után… kimentünk sétálni a mólóra (csapatostól… mert jó lenne, ha hamar elaludnának végre, hogy kettesben is tudjunk lenni kicsit)…

gyönyörű este, csillagos ég… rengetegen sétáltak a mólón… horgászok áztatták a madzagot a vízben a másnapi ebéd reményében…

szóval sétálunk… sétálunk… egyszer csak beindult bennem a kisördög…

- ufó! - kiáltottam…

- ufó! - mégegyszer… és kinyújtott karral a víz felé mutattam…

- ufó!! - és már mindenki arra nézett…

- ufomefter! – kiáltottam pöszén… aztán a többiekhez

- futás!...

érdekes látvány lehetett, ahogy nyolcan rohanunk mint az őrültek… mögöttünk pár méterrel néhány morc ember rohan az öklét rázva…

aztán persze kacagásba fulladt a történet…