Másodszülött vagyok.
Nekem sose jelentett problémát, hogy van testvérem, én ezt készen kaptam- mondhatni beleszületettem.
Mindenki nagyobb volt nálam, ki sokkal ki kevéssel. Aki kevéssel, ő volt a testvérem. A többiek, anyám, apám, nagyanyám, nagyapám.
Nem volt kérdés, hogy mi lenne, ha ő nem lenne, hiszen én is többé kevésbé azért voltam, mert ő (is) így kívánta. Volt egy pala felszegezve a kiskonyha falára, arra írta krétával az üzentét a Gólya néninek, hogy Kedves Gólya néni! Hozzál nekem egy kistestvért. De lány legyen ám!
És mit tesz Isten, Gólya néni kisvártatva meghozta az áhított lánytestvért.
Hogy ő aztán hogy élte meg egykeségének trónfosztását, csak később tudtam kikövetkeztetni- és arra jutottam, hogy nem volt könnyű és sose tudta nekem megbocsátani, hogy osztozni kellett velem anyánkon-apánkon.
De ezt akkor még nem tudtam.
Nekem nem volt probléma, én rögtön tudtam, hogy meg kell küzdeni azért, hogy rám figyeljenek és velem foglalkozzanak.
Persze nekem mindig az kellett, ami neki volt, hiába kaptam pont ugyan olyat, de abba nem volt írás, és én galád és gyors mozdulatokkal összefirkáltam az írás-füzetét, mondván, hogy én is akarok bele írni. Ennek persze ordítás lett a vége. Meg az örök szentencia, amit ejh de sokszor hallottam gyerekkoromban: Ami a tiéd az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!
Amire az én válaszom csak annyi volt, hogy nem szeretnék a te gyereked helyébe lenni!
Aztán iskolás koromban feszt azt hallgattam, hogy BezzegMAri!
Ő volt a példának állított kitűnő tanuló, a tűzeszű matematikus, a szorgalmas, szóval a bezzeg, aki mögött én csak kulloghattam, de utol sose érhettem.
Aztán 12 éves koromban hirtelen szinte egyke lettem.
Hét közben.
Mert BezzegMari egyetemre ment, na nem messze, csak ide Debrecenbe, de elköltözött otthonról, és csak hét végén járt haza.
De hétfőtől péntekig nekem állt a zászló, egyedüli gyerek voltam a házban. ekkor már láttam, hogy milyen jó az, amikor csak rám figyelnek - és milyen rettenetes, hogy mindenki csak velem foglalkozik, csak velem van baja mindenkinek.
Aztán persze hét végén anyámmal, nagyanyámmal közösen, egy emberként szolgáltuk, óvtuk, és elégítettük ki szegény egyetemista nyugalmát, pihenését, igényeit. Főztünk, sütöttünk a kiskonyhában, nemcsak a hétvégi családi ebédekre, hanem, hogy egész heti menázsiját is összekészítsük, mert ó jaj szegény, milyen sovány, milyen nyúzott, legalább enni legyen mit neki.
Első vizsgaidőszakra költöztettük haza decemberben, és amikor a Wartburg hátuljából pakoltuk ki a tankönyveit én szent fogadalmat tettem, hogy egy biztos, orvos nem akarok lenni, hisz megemelni sem tudom a tankönyveit, nemhogy megtanulni!
De azért dolgozott bennem a bezzeg... Hogy majd én megmutatom, hogy én is érek annyit, elérek annyit mint a példaként állított testvérem. De alig-alig sikerült az árnyékából kibújni, mert még a középiskolában is az volt az első kérdések egyike, hogy van neked Mária nevű testvéred?
Ennek ellenére a hét évnyi korkülönbség eléggé elválasztott minket. Először talán akkor nőttünk össze, amikor már én is egyetemista lettem - igen ám, de akkor ő már dolgozott, férjnél volt, én meg boldog, szabad egyetemistaként élveztem az életet, mert jogászként akkoriban még csak a vizsgaidőszakokban kellett tanulni - na akkor viszont iszonytatóan sokat- de év közben bejártunk előadásokra, szemináriumokra, megírtunk negyedévente egy-egy ZH-t és kész. Hasonló korú, hasonló érdeklődésű, fiatal, egészséges, közel hasonló anyagi eleresztettségű emberek között élhettünk és tölthettünk időnket kedvünkre egy remek nagyvárosban, szülőktől és kötöttségektől mentesen.
Amikor már a fia is megszületett, megint eltávolodtunk egymástól, neki alapvetően más problémái lettek- amikben én nem tudtam osztozni.
Úgy irigyeltem azokat a testvéreket, akik családostól együtt jártak nyaralni, élvezték egymás társaságát, gyerekeik együtt nőttek fel, együtt bandáztak - bár gyakran aztán kiderült ezekről a testvérekről is, hogy nem fenékig tejfel az életük, ugyanúgy lappang a kifelé mosolygó és vakulj-világ- felszín alatt a feszültség, a testvéri féltékenység, az irigység, ami annál hangosabban és vadabbul tör ki, minél békésebb és idillikusabb a látszat.
Életem párja fogalmazott jól, amikor testvéri dolgokról beszélgettünk, hogy ő békés viszonyban van a testvérével, de nem keveri a dolgokat, a testvére nem a barátja.
Talán, ha így szemlélnék a dolgokat, ha nem gondolnánk, hogy a testvéremnek a barátomnak is kellene lenni, ha el tudnánk határolni a barátságot a testvéri viszonytól... boldogulnánk ezzel a problémával.
