Napirendről - magyarázkodással fűszerezve :)

Nagyon-nagyon régen nem írtam már ide, remélem, nem utáltok ki ennyi idő után J.

A mostani téma a legjobb arra, hogy elmondjam, miért is nem tudtam/tudok írni ide, pedig szeretem ezt a blogot, és nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írni kellene, de hát egyszerűen nem fér bele az időbe. Illetve sokkal ritkábban fér bele, mint én azt szeretném.

Most már egy ideje egyedülálló anyaként funkcionálok, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fiúk sokat találkoznak az apjukkal, de ha valami sürgős és váratlan van, akkor szinte biztos, hogy nekem kell ugrani. Néha bevethetők a nagyszülők is, de egyre kevésbé, hiszen ők sem lesznek már fiatalabbak.

Mindemellett a munkahelyemen már több mint egy éve igazgató vagyok, ami szintén nem kevés feladatot jelent, ráadásul nemzetközi területen, azaz időnként utazni is kell (tavaly 12 különböző országban jártam, októberben minden héten máshol, ami azért fárasztó nagyon, mert megyek-tárgyalok-jövök, és általában sem városnézés, sem pihenés nem nagyon fér bele a sűrű programba, vagy csak nagyon rövid idő, hogy épp emlékezzek rá, hol is jártam éppen).

A sok program miatt komolyan veszem a napirendet, a rendszert azt életünkben, mert azt vallom, hogy a gyerekeknek is könnyebb, ha tudják, mihez kell alkalmazkodni.

Reggel én 6.10-kor kelek, őket fél hétkor keltem. Előfordul, hogy addigra már felébrednek, és játszanak a telefonon vagy tableten, de sokszor alszanak fél hétig. Gyors reggeli (sosem hagyjuk ki), fogmosás, öltözés, és 7-kor már indulunk is. Elviszem őket a suliba, aztán megyek dolgozni, általában 8 előtt beérek, közlekedéstől függően néha már fél 8-ra.

A munkaidő hivatalosan fél ötig tart, de a vezetői állás előnye (ami amúgy hátránya is) a rugalmasság. Így aztán hétfőn négykor elindulok, hogy el tudjam vinni a fiúkat edzésre, de sokszor viszem magammal a laptopot, és amíg ők vívnak, én ülök a kispadon és dolgozom. Edzés után sokszor még tanulni kell a naggyal, most lett ötödikes, nehezen szokik hozzá, hogy ez már nem az alsó évfolyam, amikor csak oda kellett figyelni órán. Tanulás után, ha van még idejük, játszhatnak, aztán 8 körül zuhanyzás és legkésőbb fél 9-kor már alszanak (na jó, néha csak ágyban vannak, de 9 előtt azért el szoktak aludni).

Kedden elvileg az apjuk jön hozzájuk délután, ilyenkor szoktam tovább bent maradni dolgozni, ha szükséges, illetve ilyenkorra időzítem a magánprogramjaimat (barátok, vásárlás, doki, okmányiroda, egyebek). Szerdán fél ötkor szigorúan el kell jönnöm, mert viszem őket megint edzésre fél hatra, edzés után ugyanaz a program, mint hétfőn. Csütörtökön megint apás nap van, de elég sokszor előfordul, hogy mégsem tud jönni. A fociedzésre a nagyszülők viszik őket, de időnként nekem kell értük menni. Pénteken rövidebb napom van, munka után még elmegyek fallabdázni, aztán megyek a gyerekekért. Ha apás hétvége van, akkor 6 óra körül átviszem őket a nagyszülőkhöz, ha velem vannak, akkor még pénteken gyorsan megcsináljuk a hétvégi házi feladatokat, hogy ne kelljen szombaton és vasárnap tanulni.

A hétvége változó, gyerekekkel mindig van valami program (van, hogy minden héten megyünk focimeccsre, főleg a kicsivel, aki nagyon ügyes kapus), ha egyedül vagyok, néha csak nézek ki a fejemből, annyira ki vagyok merülve.

A munkanapok nagyon nehezek tudnak lenni, különösen, ha valami komolyabb feladat is áthúzódik egyik napról a másikra, olyankor legalább a telefonon követem az e-mailjeimet, miközben mondjuk épp matek feladatot gyakorlok nagyCs-vel. Tudom, hogy ez annyira nem jó, de nem mindig tudom kikerülni. Alapvetően próbálok olyankor dolgozni (ha szükséges), amikor ők már ágyban vannak.

Magánéletre aránylag kevés időm, lehetőségem van. Most ez jó így, de azért van bennem hiányérzet. Ezért aztán idén többször „magamra erőltetem” a színházat (januárban volt már egy előadás, áprilisra már két előadásra is van jegyem), néha éjszakába nyúlóan olvasok szépirodalmat (ez sokáig elmaradt, mert egész nap olvasok, és estére már ahhoz sincs kedvem), igyekszem többet mozogni (legalább otthon szobakerékpárral, de azt hiszem, újra fogok úszóbérletet is venni, tavaly ősszel nagyon bevált).

Az életem, és így a napirendem is a munka és a gyerekek körül forog J. Hát ezért van az, hogy ritkán jutok el közétek. 

idő(t)!

2012. február 16..

sose tudtam beosztani az időmet...

iskoláskoromban gyönyörű napirendjeim voltak, mindenféle foglalkozásokkal, nem igen maradt u.n. szabadidőm... talán az volt a jó! a szabadság elkényelmesít, látszólag megnyújtja az időt, valójában viszont egyre jobban felgyorsult, és/vagy én lettem lassú. Szóval állandóan el vagyok maradva mindennel, el vagyok csúszva az idővel, a ma átmegy a holnapba, és így is mindig marad restancia, aludni viszont kell(ene), s eleget (épp most olvastam valahol hogy a kevés alvás és az A. kórra való hajlam egyenesen arányos), szóval korlátok, határok mögé kéne szorítani a tennivalókat, nem átvinni, más napokba, hetekbe... évekbe?!... különben is mit tudom én, meddig van erre lehetőség... hiszen nem korlátlan az időm... nagyon is nem ...(már csak azért is kellene nekem is korlátozni, előbb. )

"kizökkent..." (már megint)....

...és még mindig! (2017. febr. 16-án)

Napirenddel vagy anélkül?

Amikor én még kislány voltam, iskolás, sőt nagyobb iskolás, felsős, meg gimnazista, akkoriban a reggeleknek az volt a menete, hogy miután a család feltápászkodott - mely tápászkodás főleg rám volt érvényes, a szüleim nem engedhették meg maguknak az időhúzást, vagy hogy kéressék magukat és a kelj már föl, fél hét van ismétlődő felszólításra még mindig csak dühös fal felé fordulással reagáljanak,  szóval, előbb-utóbb leültünk reggelizni a konyhában. Vajas- vagy zsíroskenyér volt a reggeli, rajta télen esetleg kis kolbászkarikákkal, máskor Mackó-sajttal, de leggyakrabban vajaskenyeret ettünk  lekvárral vagy mézzel, ehhez pedig általában pótkávéből készült tejeskávét ittunk. Ééés... mindeközben szólt a rádió, minden reggel, hírek, időjárásjelentés, zene. Ami ezekről a reggelekről feltétlenül eszembe jut, az a rádióból szóló zene:  Vörös Csepel, munkásőr-induló, Geier Flórián dala, gyermekkórus a reggeli tornáról szóló vicces dallal, Ifjú Gárda induló, hasonlók. A reggeleknek hangulata volt. Hogy ezekkel az aláfestő zenékkel tarkított hangulata? Hát kérem, akkoriban ezt kaptuk, ahogy ma mondják: ezt dobta a gép. Sok-sok évig, annyira, hogy én például közben kijártam az iskolákat. :) 

Reggeli nélkül nem indulhattam el az iskolába, ezt megszoktam. Általában tízórait is csomagolt Anyu, két vajaskenyér közé tett valamit, mondjuk sajtot és zöldpaprikát, de a legjobb az volt, amikor rántotta volt két szelet kenyér közt. Amikor kora délután hazaértem, már ott volt nálunk nagymamám és megmelegítette az ebédet. Ebédeltünk, aztán tanulnom kellett, meg hát ott volt a hegedű is, gyakorolni is kénytelen voltam, de ezt, ha csak tehettem, elblicceltem, nagymama nem volt szigorú, inkább hajlott a cinkosságra, szíve szerint bármit megengedett volna az ő egyszem unokájának. Napirend, na, olyan nála nem volt, legalábbis ha csak rajta múlt volna, akkor azt csinálok, amit akarok. :)

A hét hat munkanapja (igen, szombaton is volt iskola) hasonló rend szerint zajlott, de szombaton késő délután vagy estefelé takarítottunk. Anyu megkövetelte, hogy segítsek, kisebb koromban csak a portörlés volt az én reszortom, később aztán már mindent közösen csináltunk, hamarabb is végeztünk így. Nem szerettem takarítani, bevallom, egyik munkafolyamat se volt ínyemre, rendszeresen vitába bocsátkoztam ama kardinális kérdést illetően, hogy dehát miért kell a bútorok oldalait is letörölni? Merthogy szerintem azokon nem tud megállni a por. Így elvoltunk anyámmal, én próbálkoztam, ő replikázott, de mindig ő győzött, természetesen.

Hogy manapság nálam van-e megszokott rendje a napoknak, a hétnek, az életnek? Egyre kevésbé. De hogy ez jó-e, igazán nem tudom. 

Szabadon

Családunk bája,
hogy nincs alapszabálya.
Ugyanez vonatkozik a napjaim beosztására.
Soha nem bírtam (gyerekként sem) az egykor divatos „Franklin-táblát”. Lehet, hogy Franklinnak bejött, nekem nem. Hogy egész nap azon tipródjak, hogy megfeleljek a piros pontoknak és a feketéktől meg ódzkodjam? Na nem! Semmi természeteset nem találtam benne.
Gimnazista koromból őrzöm egyik tanárunk által citált szállóigét (valamelyik magyar kutatónak tulajdonította): „Kétféle laboratórium van. Az egyikben patikatisztaság uralkodik, a másikban pedig munka folyik. Lehet, hogy a padlón beleakadsz egy dinnyehéjba, vagy fuszeklibe, de nem ez a lényeg.”  
Egyik kedvenc viccem egy karikatúra. Kopasz pasi ül az íróasztalnál, jobbra elvágólag és nagyságrendben sorakoznak a tűhegyesre faragott ceruzák, mellettük egy vonalban a radírok. A kép alatti szöveg: „Ki mondta, hogy én egy undok precíz vagyok?”
Mindezek ellenére munkámban a tökéletességet céloztam meg, tudván, hogy a legjobb akarattal se lesz egyetlen elkészült anyag se tökéletes. (Látott már valaki hibátlan könyvet?)
Ami pedig a napirendet illeti – jelenthetem, hogy mégis létezik, de fenemód rugalmas.
A saját köreimben ugyanis azt tanultam, hogy a jobbért a jót azonnal ott kell hagyni. Nemritkán élek ezzel az alapelvvel.
Az persze nem megy, hogy a reggeli gyógyszert este vegyem be, a vízhajtót meg éjszakára.      
Mindenesetre merev időpontok nincsenek.
A napindítás forró feketével és tájékozódással, internetbe való belekukkantással kezdődik, majd közel egy órás néma elmélkedéssel folytatódik, amikor szeretteimre, a világra, a természetfelettire, az ifjúságra, a vallásra, az ismerősökre, a családokra, a lelkek vezetőire, az elhunytakra és a világ zűrzavarai közepette élőkre gondolok. A téma nem nóvum. Posztjaimban bőven benne vannak.
Reggel misére járunk (mindig nyolc órakor kezdődik), hacsak közbe nem jön valami: gyerekvigyázás, más váratlan esemény. Utána valamikor reggeli.  Délben vagy később ebédelünk.
Közben olvasok, írok, ha jobb az idő sétálok, fotózgatok. Délután olykor unokázunk szükség szerint. Éltetnek a kis lurkók, de alapelvem: Ajtónk nyitva áll, ám nem ragaszkodunk a rendszerességhez a megjelenésben. Ha jönnek, mindig örülünk.
A napirendet nem érinti, mert kedvem szerint a szintetizátor elé ülök-állok, és kalimpálok rajta minden előzetes elhatározás nélkül. Amerre visz az ihlet, az emlékezet.
Megveszem a fülesbagoly rejtvényfüzetet, (Olaszmódra típusú agytorna), ha kivégeztem, kidobom. Elég bizarr.
Több-kevesebb rendszerességgel könyvet olvasok. A tévét nem igazán szeretem, nem szólítanak meg a szappanoperák, se a reklámok. A propagandát utálom, a sorozatokat kerülöm, a krimi nem az én műfajom. A mezzo csatornát szeretem, szeretem behatárolni, és ha lehet pontosan megfejteni, hogy az éppen hallott-látott zenemű kinek az alkotása.
Későn fekszem, mert hajnalban így is kidob az ágy.

Kár, hogy nem beszél

A macska időérzéke csodálatosan működik Télen-nyáron délután 5 órakor odaül a tényérja elé, szemét le nem venné  a hűtőszekrény ajtajáról. Igaz, hogy sose kap semmit hidegen, de talán megfigyelte, hogy a mi vacsoránk onnan kerül elő. Az óraátállítás néhány napig okoz zavart nála, inkább korábban jön, mint később, le ne maradjon valamiről.

Az erős mínuszokba nincs szívünk kizavarni szegényt, így vacsora után megszokta, hogy felugorhat a radiátorra, és onnan legalább éjfélig nem is kell sehová mennie. A teraszon papundekli doboza van, benne mindenféle bélelés, gyapjúpárna, a saját bundája meg mennél hidegebb van, annál sűrűbbre nő.

Néha köhög. Aggódunk.

Éjjel benn maradhat, amíg le nem fekszünk. Én már éjfél körül nyugovóra térek. A ház ura  internetezik fél háromig. Macskabácsit ekkor kiküldi, én viszont nemsokára fölkelek, mert szól az ébresztőóra. Hajnali 4 órakor beegedem szegény vacogó állatunkat. Ilyenkor kicsit eszik, aztán az ágyam elé hasal, dorombolgat, ravaszkodik. Fölteszi a fél mancsát a paplan szélére, figyeli, mit szólok hozzá. Hunyorogva nézem.  Egy idő múlva fölrakja a másik lábát is, de még nem ugrik. Megmoccanok, ő visszahúzódik, tudja, hol a helye.

Reggel 8 órakor kimegyek kávét főzni. A macska előttem üget, most nem eszik, leül a másik tányérja elé, ebben kap tejet. Lefetyel, majd kimegy, ha süt a nap. Ha nem süt, fölugrik a radiátorra, onnan le se jön délig. 10-kor reggelizünk, közben megbeszéljük, hogy van a macska, hogyan töltötte az éjszakát, mit evett, mit nem evett, mit hozzunk neki a Tescoból.

Télidőben hamar sötétedik. A ház ura délután 4-kor kimegy, megtölti a fák alatt a madáretetőket, hogy kora reggel találjanak valamit a cinkék  meg a többi éhező. Az új nap nálunk estefelé kezdődik, rendje ugyan nincs, csak szokásaink vannak.
*
Cila, Cilu, Cinciri-Minciri,
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha.
(Szabó Lőrinc verse)