Régen nem írtam már, elnézést kérek érte, azért itt vagyok :). Ha idén is lesz éves összefoglaló, abban majd elmondom, miért nem jelentkeztem olyan sokáig.
Most az ajándékozás a témánk. Gyerekkoromban természetesen az volt a fontos, hogy én mit kapok. Karácsonykor szerettem a meglepetéseket, soha nem kerestem meg az ajándékokat, ha véletlenül mégis megtaláltam, úgy rántottam ki a kezem a dobozból, mint aki parázsba nyúlt. Nem is néztem meg, csak megállapítottam a tapogatás alapján, hogy ez bizony valamiféle pulóver lehet. Igazam volt, de azóta sem tudom, hogy az enyémet találtam meg vagy a tesómét (mivel nem láttam). Volt néhány emlékezetes ajándékunk, mivel anyu mindig nagyon odafigyelt arra, hogy legalább a karácsony gazdag legyen, és lehetőleg olyan ajándékot kapjunk, aminek igazán örülünk. Emlékszem, hogy ugrottunk a szüleink nyakába, amikor életünk első kazettás magnóját kaptuk (lehettem úgy 10 éves). Abban az évben nagyon gazdag volt a karácsony, mert síléceket is kaptunk, amit tudtunk is használni, mivel akkoriban még volt hó, a falu határában meg voltak dombok, szóval kiélveztük rendesen.
Később már az is fontossá vált, hogy olyan ajándékot adjak, aminek az ajándékozott igazán örül. A kis megtakarított pénzemet mindig igyekeztem jól elkölteni. Meg persze készítettem is ajándékokat.
Mióta gyerekeim vannak, még fontosabb, hogy jól válasszak ajándékot. Mivel a nagyszülők és rokonok is mindig engem kérdeznek, így elég sok ötletet kell összegyűjtenem :). Azt hiszem, eddig mindig sikeres volt a választás, nagy örömöt sikerült szerezni a fiaimnak. A szüleim pedig évek óta fényképes naptárat kapnak, aminek a legjobban örülnek.
Az én ajándékaim? Azok nem fontosak :). Meglepetést évek óta nem kapok, nincs kitől. De majd eljön az én időm is :). Addig is a gyerekek öröme engem is boldoggá tesz.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ajándék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ajándék. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. december 26., szombat
2015. december 22., kedd
Tőlem neked
Közel öt évig hoztam a hátamon köteles példányokat. Most
elporoszkálok valamerre a szamarak ösvényén. Búcsúajándékom a közös blog íróinak és olvasóinak
Sara Swink kisplasztikája. Hozzon mindenkinek békét, harmóniát.
2015. december 20., vasárnap
Adni - kapni
Ahogy most elgondolkodtam az ajándékokról, arra jöttem rá, lehet, hogy nekem nem is voltak vágyaim. Így az a szerencse ért, hogy nem is lettek csalódásaim :)
Egyetlen van, amire élesen emlékszem vissza: szerettem volna egy olyan igazi versenyrollert, amilyen a házbeli, pár évvel idősebb Istvánkának volt. Az a roller maga volt a gyönyörűség! Először is nem fából volt, mint az enyém, hanem fémből, fékje is volt, hátul le is lehetett ülni rajta, az egész nagyon dizájnos volt, ahogy ma mondanánk, és elől még fémlemezen egy szépen festett ötös szám is virított rajta. No, ez a roller volt, amit nem kaptam meg. Amikor kértem, még túl kicsi voltam hozzá, mire belenőttem volna, már kinőttem belőle.
Egy-egy ajándékra, persze, emlékszem, főleg karácsonyiakra, de, sajnos, már csak bennem élnek. A névnappal, születésnappal hátrányos helyzetű vagyok, ugyanabban a hónapban vannak, ráadásul nyáron, többnyire éppen itthon se voltunk, nem kapcsolódott az összevont ünnepléshez nagy ajándékozás.
Felnőtt koromra az igazán kedves ajándékok már nem annyira az ünnepekhez kötödnek, inkább eseményekhez vagy éppen azokhoz se. Ajándék, csak úgy :)
Aminek viszont minden részletét le tudnám írni, az az ajándékkészítés. Hetedik osztályos korom óta közösségben élek, eleinte tagjaként, majd, már a gimnázium vége felé, egyik vezetőjeként. Az ajándékozás alapfeladat volt. Örömteli, szép feladat. Kitalálni, elkészíteni, becsomagolni, átadni, hol egyformát mindenkinek, hol személyre szabottat. És milyen örömet szerzett idén adventben, ahogy az egyik, már harminchoz közeli fiatalember beszélgetés közben felemlegette, amit hajdan kapott. Pedig csak papír volt, még édesapámmal együtt vágtuk ki nekik a fenyőfákat zöld kartonból, hogy a ráragasztott hópehely-pöttyöket kiszínezve, jótettekkel díszített karácsonyfájuk legyen.
Mennyire megmelengette a szívemet az is, amikor egyszer az egyik, már szintén felnőtt lány mondta, hogy már harmadszor költözik, de azt a bizonyos képet, amit kapott, mindenhova viszi magával.
Én szeretek örülni. Az ajándékozás pedig - akár így, akár úgy, hiszen ez az adok-kapok nem is választható szét olyan egyszerűen - erre a legjobb találmány.
Egyetlen van, amire élesen emlékszem vissza: szerettem volna egy olyan igazi versenyrollert, amilyen a házbeli, pár évvel idősebb Istvánkának volt. Az a roller maga volt a gyönyörűség! Először is nem fából volt, mint az enyém, hanem fémből, fékje is volt, hátul le is lehetett ülni rajta, az egész nagyon dizájnos volt, ahogy ma mondanánk, és elől még fémlemezen egy szépen festett ötös szám is virított rajta. No, ez a roller volt, amit nem kaptam meg. Amikor kértem, még túl kicsi voltam hozzá, mire belenőttem volna, már kinőttem belőle.
Egy-egy ajándékra, persze, emlékszem, főleg karácsonyiakra, de, sajnos, már csak bennem élnek. A névnappal, születésnappal hátrányos helyzetű vagyok, ugyanabban a hónapban vannak, ráadásul nyáron, többnyire éppen itthon se voltunk, nem kapcsolódott az összevont ünnepléshez nagy ajándékozás.
Felnőtt koromra az igazán kedves ajándékok már nem annyira az ünnepekhez kötödnek, inkább eseményekhez vagy éppen azokhoz se. Ajándék, csak úgy :)
Aminek viszont minden részletét le tudnám írni, az az ajándékkészítés. Hetedik osztályos korom óta közösségben élek, eleinte tagjaként, majd, már a gimnázium vége felé, egyik vezetőjeként. Az ajándékozás alapfeladat volt. Örömteli, szép feladat. Kitalálni, elkészíteni, becsomagolni, átadni, hol egyformát mindenkinek, hol személyre szabottat. És milyen örömet szerzett idén adventben, ahogy az egyik, már harminchoz közeli fiatalember beszélgetés közben felemlegette, amit hajdan kapott. Pedig csak papír volt, még édesapámmal együtt vágtuk ki nekik a fenyőfákat zöld kartonból, hogy a ráragasztott hópehely-pöttyöket kiszínezve, jótettekkel díszített karácsonyfájuk legyen.
Mennyire megmelengette a szívemet az is, amikor egyszer az egyik, már szintén felnőtt lány mondta, hogy már harmadszor költözik, de azt a bizonyos képet, amit kapott, mindenhova viszi magával.
Én szeretek örülni. Az ajándékozás pedig - akár így, akár úgy, hiszen ez az adok-kapok nem is választható szét olyan egyszerűen - erre a legjobb találmány.
2015. december 15., kedd
Jobb adni, mint kapni
Az ajándék izgalommal jár. Izgatott várakozással, hogy vajh eltalálták-e, hogy mit szeretnék kapni? Persze már gyerekként tudtam én, hogy jó időben el kell kezdeni a célozgatást, hogy vajh, mit is hozzon a jézuska, vagy mit tojjon a nyuszi...
Aztán hamar eljött az idő, amikor már én is ajándékozni akartam. Nem emlékszem már, hogy hogy tettem szert pénzre, annak idején nem volt divatos zsebpénzt adni a gyereknek, de egy biztos, hogy volt pénzem (nyilván apámtól kértem már hetekkel karácsony előtt, hogy ajándékozási vágyamat teljesíthessem)
Szóval volt pénzem és ezzel kinyílt a ehetőségek széles tárháza, mert ugye akinek pénzre van, annak van lehetősége is válogatni, hogy kinek mit ajándékozzon.
Máig emlékszem arra az izgatott, bizsergésre, hogy ezt is megvehetném, arra is futja a pénzem, de vajon melyiknek örülne jobban a megajándékozott...
Már karácsony előtt több mint két héttel megvolt minden ajándékom, be is csomagoltam felmasniztam szépen és vártam, hogy jöjjön a karácsony este.
De az idő persze ólomlábakon járt, már minden szekrény aljában tudtam milyen ajándékok rejtekeznek, azt is megtaláltam, amit nekem szántak, de ez semmi volt ahhoz a kínhoz képest, hogy vajon az én ajándékomnak örülnek-e majd? vajon a többiek ajándéka mellett eltörpül-e az én ajándékom, vagy észreveszik-e egyáltalán, meg fogom-e tudni, hogy a karácsonyesti öröm mennyire szól a tőlem kapott ajándéknak és mennyire a többiekének? Izgatott voltam, kétségek gyötörtek.
Tűrtem, tűrtem, aztán egy héttel karácsony előtt, egyik este előálltam, hogy én már nem bírom tovább, és szépen mindenkinek átadtam a karácsonyi ajándékaimat.
Arra persze már nem emlékszem, hogy mennyire örültek az ajándékoknak - de bizonyára nagyon- mert én soha azelőtt olyan izgatott nem voltam egy ajándékozásnál, mint akkor, amikor én adtam ajándékot.
Azóta is megmaradt, hogy sokkal jobban élvezem az ajándékozást az ajándékot adó oldalról.
Update:
Nos, nem emlékeztem, hogy örült-e a megajándékozott az ajándéknak, de választ kaptam a kérdésemre. Most amikor édesanyám halála után nekem jutott az a rettenetes feladat, hogy a holmijait összeszedjem, eltegyem, kidobjam, elajándékozzam- találtam egy Óra és Ékszer Vállalat feliratú kis zacskót, benne az a két gyöngy, amit a fentebb emlegetett alkalommal ajándékoztam az anyukámnak- több mint ötven évvel ezelőtt...
Aztán hamar eljött az idő, amikor már én is ajándékozni akartam. Nem emlékszem már, hogy hogy tettem szert pénzre, annak idején nem volt divatos zsebpénzt adni a gyereknek, de egy biztos, hogy volt pénzem (nyilván apámtól kértem már hetekkel karácsony előtt, hogy ajándékozási vágyamat teljesíthessem)
Szóval volt pénzem és ezzel kinyílt a ehetőségek széles tárháza, mert ugye akinek pénzre van, annak van lehetősége is válogatni, hogy kinek mit ajándékozzon.
Máig emlékszem arra az izgatott, bizsergésre, hogy ezt is megvehetném, arra is futja a pénzem, de vajon melyiknek örülne jobban a megajándékozott...
Már karácsony előtt több mint két héttel megvolt minden ajándékom, be is csomagoltam felmasniztam szépen és vártam, hogy jöjjön a karácsony este.
De az idő persze ólomlábakon járt, már minden szekrény aljában tudtam milyen ajándékok rejtekeznek, azt is megtaláltam, amit nekem szántak, de ez semmi volt ahhoz a kínhoz képest, hogy vajon az én ajándékomnak örülnek-e majd? vajon a többiek ajándéka mellett eltörpül-e az én ajándékom, vagy észreveszik-e egyáltalán, meg fogom-e tudni, hogy a karácsonyesti öröm mennyire szól a tőlem kapott ajándéknak és mennyire a többiekének? Izgatott voltam, kétségek gyötörtek.
Tűrtem, tűrtem, aztán egy héttel karácsony előtt, egyik este előálltam, hogy én már nem bírom tovább, és szépen mindenkinek átadtam a karácsonyi ajándékaimat.
Arra persze már nem emlékszem, hogy mennyire örültek az ajándékoknak - de bizonyára nagyon- mert én soha azelőtt olyan izgatott nem voltam egy ajándékozásnál, mint akkor, amikor én adtam ajándékot.
Azóta is megmaradt, hogy sokkal jobban élvezem az ajándékozást az ajándékot adó oldalról.
Update:
Nos, nem emlékeztem, hogy örült-e a megajándékozott az ajándéknak, de választ kaptam a kérdésemre. Most amikor édesanyám halála után nekem jutott az a rettenetes feladat, hogy a holmijait összeszedjem, eltegyem, kidobjam, elajándékozzam- találtam egy Óra és Ékszer Vállalat feliratú kis zacskót, benne az a két gyöngy, amit a fentebb emlegetett alkalommal ajándékoztam az anyukámnak- több mint ötven évvel ezelőtt...
2015. december 13., vasárnap
A blokkfelszúró
Azt hiszem, négy éves voltam akkor. De az is lehet, hogy több. Jól emlékszem az esetre. Az anyuék megkérdezték, hogy mit kérek a Jézuskától. Erre nagy komolyan mondtam, hogy: "Blokkfelszúrót." Ezen kicsit megdöbbentek, ezért kis idő múlva újra megkérdezték, mit kérek. Ismét ugyanaz volt a válaszom. Akárhányszor kérdezték, én mindig csak blokkfelszúrót kértem. Kérdezték, hogy mit kérek még. Blokkfelszúrót. Semmi mást. Nekem ugyanis nagyon tetszett az, amikor elmentünk a presszóba vagy a csemege üzletbe, és fizetés után odaadtuk a kávé, a sütemény vagy a felvágott blokkját és azt felszúrták a blokkfelszúróra. Egy olyan csodás darabot szerettem volna. Egy darab fa, amelyből kiáll egy nagy szög. Semmi mást nem kértem. Ez volt minden vágyam. Évekkel később elmesélte az anyu, hogy bizony majdnem nem lett blokkfelszúró. Az történt ugyanis, hogy felállították az apuval a karácsonyfát, feldíszítették, odarakták az ajándékokat, mindent előkészítettek, és már majdnem csöngettek, amikor az anyunak eszébe jutott: Hoppá! A blokkfelszúró! Azt majdnem elfelejtették a nagy izgalomban! Az apu gyorsan kiment a kamrába, fogott egy fadarabot, átvert rajta egy nagy szöget, jó tompára lereszelte, nehogy magamat szúrjam föl vele, és gyorsan odatette a fa alá. Akkor már lehetett csöngetni. Izgatottan mentem be a szobába. (Addig a nagymamám mellett tébláboltam a konyhában.) Amint beértem a szobába, az első szavam ez volt: "Megvan a blokkfelszúró!" Ó, micsoda boldogság! Pedig abban az évben kaptam még egy babaházat, amelyet az apu készített, egy macit, amelyik egy kis gyerekszékben ült és telefonált, tehát csupa kedves, aranyos ajándékot. De az est fénypontja a blokkfelszúró volt. A világ legegyszerűbb és legolcsóbb ajándéka. Emlékszem, sokat játszottam vele, de persze a többi játékkal is, főleg a babaházzal.
(Rémlik, hogy ezt a történetet már talán leírtam itt egyszer régen, valami hasonló téma kapcsán, de a karácsonyi ajándékokról nekem ez mindig eszembe jut.)
2015. december 8., kedd
Emlékezés régvolt ajándékokra
Visszaemlékezős blog vagyunk, ezért én régi ajándékokról fogok mesélni. Amint itt oly sokszor megjegyeztük, pár évtizeddel ezelőtt a mainál sokkal egyszerűbb körülmények közt éltünk, nem meglepő hát, hogy az ajándékaink is másfélék voltak.
Gyerekkoromban születésnapomra, karácsonyra az ajándék nekem általában könyv és valami éppen szükséges ruhaféle volt, például egy flanellruha vagy kardigán, esetleg cipő (nem mind, hanem vagy egyik, vagy másik!), de emlékszem egy Húsvétra - kb. tízéves lehettem - amikor egy kis táskát kaptam, nevezhetjük retikülnek is, piros volt és a ráhajtós teteje belső felébe egy négyszögletes tükör volt beépítve. Tükör! Tisztára nagylányos! Rettentően örültem neki, folyton nyitogattam, hogy lássam... no nem magamat a tükörben, csak magát a tükröt. :)
Amíg élt a bácskai nagymamám, minden év decemberében rendszeresen megérkezett egy boríték a levélpapír közé finoman összehajtogatott széles fehér, halványkék, rózsaszín vagy piros, hajba köthető selyemszalaggal - ez volt az ő karácsonyi ajándéka az addig sosem látott egyszem unokájának.
De volt egy máig is emlékezetes karácsony, amikor a fa alatt valami egészen szokatlan ajándékot találtam. Csak feltételezem, hogy másodikos lehettem, abban az évben vágták ugyanis le a majd' derékig érő hosszú hajamat. Volt egy alvós, porcelánfejű hajasbabám, már nem új, néhány éves, ennek megfelelően kissé viharvert jószág, nagyon szerettem. Hogy miképpen sikerült "őt" úgy eltüntetni mellőlem több napra, hogy nem tűnt fel nekem a hiánya, fogalmam sincs, de tény, hogy azon a karácsonyestén a fa alatt ott feküdt a babám, fején az én saját hajamból készített vadonatúj hosszúhajú frizurával, melyet egy pesti babaklinikán szereltetett rá anyukám. És ez még semmi, hanem a baba egy méretének megfelelő gyönyörű kiságyban feküdt, mely tökéletes mása volt az én ágyamnak, rácsokkal, leereszthető elülső oldallal, csak éppen nem fehér volt, mint az enyém, hanem barnára lakkozott, komoly darab. Az ágyat természetesen Apu készítette.
Persze az ajándékozás oda-vissza működött, én általában saját készítésű ajándékokat adtam, aztán később már vásároltam valami apróságot. Egy esetre emlékszem, amikor otthon nem váltott ki lelkesedést az ajándékom, ez pedig egy nőnapon történt. Olyan 7-8 éves lehettem, amikor az iskolából kijövet vettem Anyunak egy csokor hóvirágot kifejezetten a nőnap alkalmából, amiről nyilván az iskolában hallottam, mert otthon biztos nem volt szó róla. Hazavittem és amikor átadtam, anyám örült neki és megköszönte ugyan, de aztán a szüleim egy félmondattal "helyretéve" az illető ünnepet megjegyezték, hogy azt mi itthon nem ünnepeljük. Úgyhogy nálunk akkor az egyszer volt otthon nőnap, többé soha. :)
Már nem tudom, hogyan, de az a szokás alakult ki, hogy a szüleim házassági évfordulójára nem ők ajándékozták meg egymást, hanem én vittem nekik virágot, legtöbbször kardvirágcsokrot, ami arra emlékeztette őket, hogy az esküvőjükön is fehér gladióluszok díszítették a rákoshegyi templom oltárát. Mindig külön program volt jó előre megszerveznem, hogy a két utcával följebb lakó Stadler nénitől, aki a kertjében nevelt különféle virágokat a piacon árusította, július 19-dikére feltétlenül be tudjam szerezni a gladióluszcsokrot.
Később, majdnem-felnőtt koromban volt olyan időszak, amikor sokan voltunk, akik egymást kölcsönösen megajándékoztuk: barátságok, szerelmek, rokoni és protokolláris kötelezettségek is álltak az ajándékozások hátterében. Addigra már alig érdekelt az, hogy én mit kapok egy-egy alkalomra, hanem hogy mit adok majd. Szerettem ajándékozni, általában már szeptember táján begyűjtöttem a karácsonyi ajándékokat, aztán titkoltam, rejtegettem, mert persze a meglepetés, az nagyon fontos volt. És ha jól meggondolom, a meglepetés talán az ajándék és ajándékozás elválaszthatatlan, de legalábbis igen lényeges kelléke.
Gyerekkoromban születésnapomra, karácsonyra az ajándék nekem általában könyv és valami éppen szükséges ruhaféle volt, például egy flanellruha vagy kardigán, esetleg cipő (nem mind, hanem vagy egyik, vagy másik!), de emlékszem egy Húsvétra - kb. tízéves lehettem - amikor egy kis táskát kaptam, nevezhetjük retikülnek is, piros volt és a ráhajtós teteje belső felébe egy négyszögletes tükör volt beépítve. Tükör! Tisztára nagylányos! Rettentően örültem neki, folyton nyitogattam, hogy lássam... no nem magamat a tükörben, csak magát a tükröt. :)
Amíg élt a bácskai nagymamám, minden év decemberében rendszeresen megérkezett egy boríték a levélpapír közé finoman összehajtogatott széles fehér, halványkék, rózsaszín vagy piros, hajba köthető selyemszalaggal - ez volt az ő karácsonyi ajándéka az addig sosem látott egyszem unokájának.
De volt egy máig is emlékezetes karácsony, amikor a fa alatt valami egészen szokatlan ajándékot találtam. Csak feltételezem, hogy másodikos lehettem, abban az évben vágták ugyanis le a majd' derékig érő hosszú hajamat. Volt egy alvós, porcelánfejű hajasbabám, már nem új, néhány éves, ennek megfelelően kissé viharvert jószág, nagyon szerettem. Hogy miképpen sikerült "őt" úgy eltüntetni mellőlem több napra, hogy nem tűnt fel nekem a hiánya, fogalmam sincs, de tény, hogy azon a karácsonyestén a fa alatt ott feküdt a babám, fején az én saját hajamból készített vadonatúj hosszúhajú frizurával, melyet egy pesti babaklinikán szereltetett rá anyukám. És ez még semmi, hanem a baba egy méretének megfelelő gyönyörű kiságyban feküdt, mely tökéletes mása volt az én ágyamnak, rácsokkal, leereszthető elülső oldallal, csak éppen nem fehér volt, mint az enyém, hanem barnára lakkozott, komoly darab. Az ágyat természetesen Apu készítette.
Persze az ajándékozás oda-vissza működött, én általában saját készítésű ajándékokat adtam, aztán később már vásároltam valami apróságot. Egy esetre emlékszem, amikor otthon nem váltott ki lelkesedést az ajándékom, ez pedig egy nőnapon történt. Olyan 7-8 éves lehettem, amikor az iskolából kijövet vettem Anyunak egy csokor hóvirágot kifejezetten a nőnap alkalmából, amiről nyilván az iskolában hallottam, mert otthon biztos nem volt szó róla. Hazavittem és amikor átadtam, anyám örült neki és megköszönte ugyan, de aztán a szüleim egy félmondattal "helyretéve" az illető ünnepet megjegyezték, hogy azt mi itthon nem ünnepeljük. Úgyhogy nálunk akkor az egyszer volt otthon nőnap, többé soha. :)
Már nem tudom, hogyan, de az a szokás alakult ki, hogy a szüleim házassági évfordulójára nem ők ajándékozták meg egymást, hanem én vittem nekik virágot, legtöbbször kardvirágcsokrot, ami arra emlékeztette őket, hogy az esküvőjükön is fehér gladióluszok díszítették a rákoshegyi templom oltárát. Mindig külön program volt jó előre megszerveznem, hogy a két utcával följebb lakó Stadler nénitől, aki a kertjében nevelt különféle virágokat a piacon árusította, július 19-dikére feltétlenül be tudjam szerezni a gladióluszcsokrot.
Később, majdnem-felnőtt koromban volt olyan időszak, amikor sokan voltunk, akik egymást kölcsönösen megajándékoztuk: barátságok, szerelmek, rokoni és protokolláris kötelezettségek is álltak az ajándékozások hátterében. Addigra már alig érdekelt az, hogy én mit kapok egy-egy alkalomra, hanem hogy mit adok majd. Szerettem ajándékozni, általában már szeptember táján begyűjtöttem a karácsonyi ajándékokat, aztán titkoltam, rejtegettem, mert persze a meglepetés, az nagyon fontos volt. És ha jól meggondolom, a meglepetés talán az ajándék és ajándékozás elválaszthatatlan, de legalábbis igen lényeges kelléke.
2015. november 29., vasárnap
Az ajándékozáshoz való hozzáállásomról
1. Az egyik legszebb ajándék kétségtelenül a gyermek. Nagy gond, nagy felelősség,
szeme csillogásának gyönyörűsége. A feltétlen bizalom kópiája. Aki szülővé
tesz, felelősségvállaló felnőtté. Párhuzamosan mellétehetem a jegyesek, házasok
olykor megcsillanó önfeledt boldogságát, amelynek hátterében annak a megélése
áll, hogy ajándék vagyok a másik számára. Hogy boldogíthatom őt holtáiglan,
holtomiglan.
2. Ajándék? Neked szánt időm. Odafordulás hozzád, mondanivalód figyelmes végighallgatása.
3. Ajándék? Olykor egy asztalra rögzíthető satu. Egyik legszebb karácsonyi ajándékom. Fiatal házasok voltunk. Pénz az ablakban, szerszámaim hiányosak. A satu az ember harmadik keze. Satu hiányában csak töredékesen voltam képes bizonyítani, hogy sok mindent alkothatnék, amire a háztartásban szükségünk adódhatna. Valahogyan kitalálta T., hogy merre kell tovább lépni. Azóta is használom a satut. Utóbb kaptam még egy fúrógépet is. Nagyon sokáig dolgozott.
4. A kalmárszellem megrontotta az ajándékozás jó ízét, ha a gyerekcse nem a megajándékozottság örömét keresi, hanem azt keresi, hogy mennyibe kerültek az ő cuccai. Muszáj, mert nem maradhat le. Mit szólnak az osztálytársak, ha egy kézzel készült plüssfigurát tud csak felmutatni, míg amazok egy okostelefont.
5. Engem zavarba ejt az is, ha az ajándékozás szokott értékét sokszorosan meghaladó ajándékot kapok. Persze, hogy mekkora az ajándékozás szokásos mértéke, az erősen hullámzó. Mindenesetre néhány éve kaptam egy 100 000 ft-nál is lényegesen többe kerülő digitális fényképezőgépet. Nagyon restelltem magamat, amiért ilyen sokat költöttek rám, aki a rokonoknak összesen sem szánt ekkora összeget a megajándékozásukra. Persze elfogadtam, s máig dolgozom vele (Kb. 22 000 kép készült néhány év alatt). Rövid videókat is készítek az unokákról.
6. Az ajándékozáshoz tapintat kell, a megajándékozott érzékenységének figyelembevétele. Nem lehetünk tolakodók, nem lehetünk smucigok, s azt kell vennünk, aminek megalapozott feltételezésünk szerint a megajándékozott örülni fog.
7. Ismertem egy családot, akik elkerülték a kereskedelmet, mondván, hogy az igazi ajándék személyes. Olyannyira, hogy saját maguk által készített ajándékokat kaptak egymástól szülők, gyerekek egyaránt. Nem tudom, hogy tartják-e még ezt a gyakorlatot. Eljött ugyanis az az idő, hogy növekvő terhelésük miatt egyikük se készült el vállalt feladatával. A kötés akkor se készült el, ha a karácsonyfa alatt még dolgoztak rajta. Így egyre kínosabb magyarázkodások kísérték ezeket a csinálmányokat. A fa alatt jöttek a beszámolók. Ha elkészült volna, akkor most lenne egy meleg kesztyűd, egy gyönyörű ikonod, egy magam kitalálta társasjátékod stb. Szerintem az ajándékozás nem módszer, hanem figyelmesség kérdése, szeretet kérdése, vágy arra, hogy örömet szerezzek a másiknak. És nincs szabály, hogy így, nincs szabály, hogy úgy.
8. Egy hívő vallomása.
- Minden ajándék.
- Minden kegyelem, Isten ingyenes ajándéka.
- Úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn)
- Saját életünk is ajándék, még akkor is, ha olykor szomorújáték jelleget ölt saját drámánk. - Észre kell vennünk, hogy megajándékozottak vagyunk.
- A megajándékozottságra a szeretetparancs szerinti élettel válaszolhatunk: Viszontszeretjük Urunkat, felebarátainkat.
2. Ajándék? Neked szánt időm. Odafordulás hozzád, mondanivalód figyelmes végighallgatása.
3. Ajándék? Olykor egy asztalra rögzíthető satu. Egyik legszebb karácsonyi ajándékom. Fiatal házasok voltunk. Pénz az ablakban, szerszámaim hiányosak. A satu az ember harmadik keze. Satu hiányában csak töredékesen voltam képes bizonyítani, hogy sok mindent alkothatnék, amire a háztartásban szükségünk adódhatna. Valahogyan kitalálta T., hogy merre kell tovább lépni. Azóta is használom a satut. Utóbb kaptam még egy fúrógépet is. Nagyon sokáig dolgozott.
4. A kalmárszellem megrontotta az ajándékozás jó ízét, ha a gyerekcse nem a megajándékozottság örömét keresi, hanem azt keresi, hogy mennyibe kerültek az ő cuccai. Muszáj, mert nem maradhat le. Mit szólnak az osztálytársak, ha egy kézzel készült plüssfigurát tud csak felmutatni, míg amazok egy okostelefont.
5. Engem zavarba ejt az is, ha az ajándékozás szokott értékét sokszorosan meghaladó ajándékot kapok. Persze, hogy mekkora az ajándékozás szokásos mértéke, az erősen hullámzó. Mindenesetre néhány éve kaptam egy 100 000 ft-nál is lényegesen többe kerülő digitális fényképezőgépet. Nagyon restelltem magamat, amiért ilyen sokat költöttek rám, aki a rokonoknak összesen sem szánt ekkora összeget a megajándékozásukra. Persze elfogadtam, s máig dolgozom vele (Kb. 22 000 kép készült néhány év alatt). Rövid videókat is készítek az unokákról.
6. Az ajándékozáshoz tapintat kell, a megajándékozott érzékenységének figyelembevétele. Nem lehetünk tolakodók, nem lehetünk smucigok, s azt kell vennünk, aminek megalapozott feltételezésünk szerint a megajándékozott örülni fog.
7. Ismertem egy családot, akik elkerülték a kereskedelmet, mondván, hogy az igazi ajándék személyes. Olyannyira, hogy saját maguk által készített ajándékokat kaptak egymástól szülők, gyerekek egyaránt. Nem tudom, hogy tartják-e még ezt a gyakorlatot. Eljött ugyanis az az idő, hogy növekvő terhelésük miatt egyikük se készült el vállalt feladatával. A kötés akkor se készült el, ha a karácsonyfa alatt még dolgoztak rajta. Így egyre kínosabb magyarázkodások kísérték ezeket a csinálmányokat. A fa alatt jöttek a beszámolók. Ha elkészült volna, akkor most lenne egy meleg kesztyűd, egy gyönyörű ikonod, egy magam kitalálta társasjátékod stb. Szerintem az ajándékozás nem módszer, hanem figyelmesség kérdése, szeretet kérdése, vágy arra, hogy örömet szerezzek a másiknak. És nincs szabály, hogy így, nincs szabály, hogy úgy.
8. Egy hívő vallomása.
- Minden ajándék.
- Minden kegyelem, Isten ingyenes ajándéka.
- Úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn)
- Saját életünk is ajándék, még akkor is, ha olykor szomorújáték jelleget ölt saját drámánk. - Észre kell vennünk, hogy megajándékozottak vagyunk.
- A megajándékozottságra a szeretetparancs szerinti élettel válaszolhatunk: Viszontszeretjük Urunkat, felebarátainkat.
Itt elharapom a további példálódzásokat.
2015. november 26., csütörtök
Ajándék
Igen, már meg is kezdődött a szezon. A nagy karácsonyi ajándékozási szezon! A boltok hónapokkal előtte készülnek rá, hiszen a gazdasagi válság ellenére mindenki szeretne részt venni benne. Inkább gyűjtöget, félretesz rá. Mert örömet szerezni jó.
Ha visszanézek a gyerekkoromra, a karácsony nagyon messze volt a mai gyerekek ajándék-halmazaitól... Mégsem volt hiányérzetem. Valahogy a gesztus számított, nem az ajándék mennyisége, pénzbeni értéke. A gesztushoz pedig nagyon értettek a szüleim. Áradt belőlük a boldog izgalom, mellyel a meglepetést előkészítették. Mert ugye, ha fanyar képpel, majdhogynem kelletlenül adja át valaki az akármilyen sokba került ajándékát, földbe tipor minden örömet. Pedig az örömöt meg kell tanítani, át kell adni, el kell sajátítani, s erre az élő példa a legalkalmasabb.
Az ötvenes évek elején nem telt drága ajándékra, nem is nagyon volt választék. Fel sem tettem a kérdést magamnak: örültem a doboz (6!) színes ceruzának, máskor a zsebkendőnyi hímezni való terítőnek a három színes fonallal, később könyvnek, amelyet különösen izgalmassá tett az előttem álló több napos olvasási perspektíva: beléphettem egy csodálatos világ kapuján...
Manapság szinte sajnálom az ajándékokkal elhalmozott gyereket: a sok doboz közül azt sem tudja, melyiket bontsa, s arra meg már szinte alkalom sincs, hogy felfedezze, elmélyüljön a tanulmányozásába, már ott a következő bontani való... Megkívánja, s már majdnem el is kell feledkeznie róla... Tévedés ne essék, nem sírom vissza a szegénységet, csak egy kis mérték után vágyom!
Az ajándék vásárlása mindig nagy fejtörés. Divat mostanában, hogy csekket, utalványt kap valaki, s ezzel az egyszerű gesztussal letudja az ajándékozó a keresgélés kínját, s csalódást sem okoz esetleg olyan ajándékkal, mely karácsony után valamilyen online portán talál új gazdára... Nem tudom, én valahogy idegenkedem ettől, kivéve, ha valaki nagyobb befektetésre gyűjt és "beszállókat" keres. Az örömszerzés izgalmát hiányolom, vállalva a kokázatát, hogy esetleg melléfogok a választással...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)