Tizenöt centi könyv

Nálunk nem műfaji vagy árbeli kötöttségek voltak a könyvvásárlásnál, hanem édesapám - műszaki ember lévén - így határozta meg a kettőnk által évente beszerezhető könyvek mennyiségét. Kicsi a lakás, és addigra már egyébként is tele volt könyvvel. Mindenhol könyvek voltak, a szekrény tetején, a maga készítette könyvespolcon és minden létező, apró szabad felületen. Persze, ezt a mértékegységet az év végére általában túlhaladtuk, főleg, mert az első számú ajándék nálunk is a könyv volt.

Nemcsak, hogy könyvek között nőttem fel, de bizony, elég kontrollálatlanul tettem ezt, magam válogathattam meg az olvasmányaimat. Volt olyan, hogy túl korán nyúltam valamelyikhez, nem igazán értettem, rossz emléket hagyott maga után, és amikor már itt lett volna az ideje, emiatt aztán akkor se vettem kézbe.
Nagyon sok útleírásunk volt, talán a teljes "Világjárók" sorozat, ma is itt lapulnak a polcon, némelyik ronggyá olvasva, másik csak úgy illedelmesen kézbe véve álldogál sértetlen állapotban. És versek, versek, versek..., azokat elég hamar elkezdtem gyűjteni. Meg, hát, a szüleim által még otthonról hozott vagy a közös életük elején megvett könyvek szép számmal.  És minden, amit aztán később olyan fontosnak tartottunk, hogy meglegyen. Idővel  lassú terjeszkedéssel bekúszott a szakirodalom is, ma is megtölt még egy egész sort a polcon, pedig éppen idén, a tanév elején, sikerült jó sokat elajándékoznom.
Ja, azóta lett szép, igazi könyvespolcom, kettő is! :)

Meglep, ahogy most végiggondolom, de bizony, már nagyon régóta, egyedül se merítem ki az évi 15 centis kvótát. Alig-alig veszek könyvet, jobbára csak ajándékba, és az én állományom is inkább csak azzal bővül, amit ünnepekre kapni szoktam. Mostanában viszont újra elkezdtem olvasni. Igazi könyvet! Betelepedve a kuckóba, kézbe véve, lapozva az oldalakat. Régit is, újat is, kölcsönt is (azt gyorsabban :)

Gondot jelent a sok könyv. A régiek azért, mert ha már nem is olvasom őket, de kötődöm hozzájuk, nehezen szánom rá magamat a megválásra. Az újabbak meg azért, mert több is van, amit már nem tartok értéknek, de mégiscsak könyv, amit nem dobunk ki. És odaadni, hát még eladni, olyan nehéz!

Nem szeretek a neten olvasni, így is épp eleget vagyok a világító képernyők előtt. Ha elhangzik a kérdés, hogy "Olvastad?" - előttem még mindig egy könyv képe jelenik meg.

A könyvek és én

Olcsó Könyvtár, karácsony - a könyvekről elsőre ezek a szavak jutnak eszembe.

Valamikor az 50-60-as évek fordulója táján egyik karácsony előtt apu egy hatalmas doboznyi Olcsó Könyvtár sorozatban akkoriban kapható könyvvel jelent meg - hogy hogyan szállította haza, elképzelni sem tudom, mert akkora volt a doboz, hogy az még a biciklijére sem férhetett fel. Ebből a sorozatból olvastam el a legtöbb klasszikust. Puhafedeles papírkötésű könyvek voltak, ennek megfelelően egyszeri elolvasás után is eléggé viseltes állapotúak lettek, hát még ha évente többször is kézbevettük őket, de ez senkit sem érdekelt, a lényeg úgyis a tartalom volt: a nagy magyar és világirodalmi klasszikus regények ugyanazok voltak a kissé zilált külsejű kicsi könyvekben, mint az elegáns kemény kötésűekben.

Rákosligeten a pedagógus szakszervezeti klubház termében körben a falakra szerelt polcokon elég gazdag könyvállomány volt, melynek darabjait Apagyi Bandi bácsi kölcsönözte ki minden hét meghatározott napjain ugyanúgy, mint egy rendes könyvtárban. Így olvastam ki például az utolsó, legalsó sorból egymás után a Verne-regényeket, vittem vissza a kiolvasott kötetet és máris vettem ki a következőt. No meg a Lányok évkönyvét, az éppen aktuális kötelező olvasmányokat, Dékány András regényeit, útleírásokat, Heyerdahl, Hanzelka és Zikmund könyveit és rengeteg mást is, általában mindig faltam a könyveket. A helyiséget egyébként a könyvtári órákon kívüli időszakban a zeneiskola is használta, ezért néhány tanévben oda jártunk a hegedűórákra, óra közben pedig, amíg a tanár másokkal foglalkozott, titokban tekintetemmel pásztáztam a kézreeső könyvespolcokat. Így néha ötleteket kaptam ahhoz, hogy  mit célozzak meg és vigyek haza a legközelebbi kölcsönzéskor.

A karácsony estékre úgy emlékszem, hogy amikor már minden lezajlott, az ajándékozás, meg a vacsora is, én betelepedtem egy sarokba és olvastam, természetesen az akkor kapott könyvet vagy könyveket. Mert könyvajándék mindig volt, az nem maradt el sohasem. A kislámpa alatt a sarokban kucorogva olvasás, a vadonatúj olvasmányba való teljes, külvilágot kizáró elmerülés, ez kivétel nélkül mindig hozzátartozott a Szentestéhez.

Egyetemi éveimben aztán főleg "kötelezően" olvastam. Az én két szakommal embertelenül sok kötelező olvasmány járt - és most nem a szakirodalomra gondolok, bár az is volt bőven, hanem a szépirodalomra, amiből minden szemeszterben több ezer oldalnyit írtak elő. Persze ezt sosem számoltuk össze, de ha csak a nagy, többkötetes regényeket vennénk, már azokból is kijönne pár ezer oldal, plusz az elbeszélések, drámák, versek. Az idő pedig mindig szorított, ezért rászoktam, hogy figyeljem, nagyjából hányadik oldalon tartok,  és így tudtam, jól állok-e vagy sem. Ez a szokásom egyébként aztán később is még sok éven át megmaradt, pedig akkor már semmi szükségem se volt rá, mert nem hajtott határidő vagy vizsga,  de alig tudtam leszokni róla.

Ma már alig veszek könyvet a kezembe. Ha mégis, akkor az olyan könyv, amiben utána kell néznem valaminek, vagy valamit ki akarok keresni belőle. Néha felbuzdulásból megpróbálkozom szépirodalommal, inkább csak saját magamra ráerőltetve, de ebben mindig csatát vesztek. Egyáltalán nem vonz már a fikció, nem köt le olvasmányszinten sem, most már kizárólag csak a tények, a dokumentált valóság érdekel. Amíg mindezek még könyvben is elérhetők, addig néha kezembe veszek még könyvet is.

E-könyv

Könyvek. Nekem egyre inkább csak e-könyvek.

Anyám halála után  egy diófa könyvszekrény is maradt rám, több mint ötszáz könyvvel. Én ezeket a könyveket még kislány koromban olvastam, a Milliók meg az Európa sorozat könyvei, klasszikusok, csodák, meg egyéb más könyvek. A különlegeseket, a számomra értékeseket  emlékezeteseket kiválogattam belőle és a többit eladásra meghirdettem. Eleinte senkinek sem kellet. Aztán jelentkezett egy régi kedves ismerősöm, hogy ő nagyon szeretné ezt az egészet. Eladtam neki a könyvszekrénnyel együtt. Négy könyv áráért.

Vérzett a szívem a könyvekért, de nekem magamnak is volt négy könyvespolcom tele könyvvel,  és már csak egy új könyvespolc fért el- amit meg is vettem és oda tettem a kiválasztott példányokat.

Évek óta nem vettem új könyvet.
Két héttel ezelőtt, amikor kitették a papír-gyüjtű szelektív kukát a ház elé, nyitva volt a teteje és megláttam benne két könyvet. Olvasatlan, lapozatlan példányok voltak. Kivettem a kukából és elhoztam. Mert könyvet azért nem dobunk ki...

Mondom évek óta nem vettem új könyvet.
De olvasni azért olvasok.  Jelenleg a második e-könyv-olvasómat használom.
A statisztikai oldala szerint 75 könyvet olvastam el és összesen 1401 órát töltöttem olvasással.

Könyves krónika

   Talán a könyvekből van a legtöbb ebben a házban! 1990-ben, amikor ide költöztünk, a

icipici töredék 

legnagyobb élvezetet, azt hiszem, az okozta, hogy végre minden könyvünk egy helyre került. Addig csak töredék részét vihettük magunkkal Szentes, Algéria, Laon, Berlin, Libourne, majd Isztambul felé, konténerben, hajón vagy kamionban. Az a bizonyos töredék persze mindig gyarapodott, hiszen Gilbert-t életében sosem láttam könyvet kidobni (mint ahogy és is csak kettőt dobtam ki eddig: 2 mai nagyon sikeres francia írónő 2 könyvét, melyek olvasása  -  pedig nem is végig  -  nagyon megviselt). Amikor Laon-ban pakolta a szállító a könyveinket a kamionba Libourne felé 1982-ben, nem győzte mondani: "Van még? Sosem láttam  még ennyi könyvet! El is olvasták mindet?..." Azóta sokkal több van.

  Kalandom a könyvekkel kb. 6 éves koromban kezdődött, amikor először szótagolva silabizáltam a szavakat, majd egyszercsak győzedelmesen egybeolvastam a szótagokat. Varázslat volt! Máig is fel tudom idézni az érzést magamban. Attól kezdve betűimádó lettem. Többször is megírtam ezeken a blogokon, hogy egy időben még evés közben is volt a térdemen könyv vagy újság, jobb híján agyonolvasott Kincses Kalendárium is megfelelt, csak betű legyen. 

   A családban nem sok könyv volt az imádságos könyveken kívül, azokat se forgatták gyakran. Nem volt ilyesmire idő. Nagyszüleim az olvasásnak alig-alig ismerték az alapjait, korán kiadták őket "szógáni". Az iskola áhított paradicsomának kapuja zárva volt előttük. A 19. sz. vége felé járt, igaz, "rabszolgáknak", jobbágyoknak ("servus"  -  írta a plébánia anyakönyve 1848-ig) már nem számítottak, de valójában nem sokkal jártak jobban.

   Szüleim nemzedéke már több osztályt kijárt (apa hatot, anya két "polgárit" is a háborúig), a felemelkedés azonban csak a háború után kezdődhetett. A kommunisták a kultúrának mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak a nép irányában, még akkor is, ha ez a kultúra cenzúrázott, kizsigerelt, agymosásra szolgáló szer volt. De a semmi után ennek is nagy értéke volt. Soha annyi könyvtárat, író-olvasó találkozót nem szerveztek vidéken talán azóta sem.

   10 éves korom körül beíratkozhattam a könytárba. Úgy éreztem, Ali baba kincsestárára bukkantam. Attól kezdve nem kaphattam szebb ajándékot egy könyvnél. A tanév végén majd leszakadt a karom a sok jutalomkönyv alatt, vittem őket haza a jövendő felfedezések izgalmas bűvöletében. 

   Egyetemista koromban már magam is vehettem az ösztöndíjamból, a különórák kis járadékaiból. A SZ.U-beli másfél év alatt sok könyvvel gyarapodtam, igaz, mindegyik a moszkvai, leningrádi magyar könyvesboltokból származott, annyira silány volt az orosz kínálat, mind küllemét, mind tartalmát tekintve. A nagy orosz klasszikusokra több évvel megjenésük előtt hosszú előfizetési listákra kellett feliratkozni...

   A szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanári szobájában a könyvtárosunk mindig kirakott reggel egy csomó új könyvet megvételre. Részletekben lehetett fizetni, erre ment csekélyke fizetésem nagy része (1971. szeptemberében 1600 Ft-tal kezdtem... Ebből kellett a menzát és az albérleti szoba felét fizetnem, egy másik kezdő kolléganővel megosztva). A díványom fölé a házigazda szerelt fel egy nagy polcot, amit én bőségesen megraktam könyvekkel, szótárakkal. Egy éjjel nagy zajjal leszakadt a polc, a vastag deszkák, könyvek elborították a heverőt. Ha nem hét végén történt volna, amikor hazamentem szüleimhez, most nem lennék itt, hogy elmeséljem... Őrangyalom egyik beavatkozása lehetett.

   Mióta Gilbert meghalt, továbbra is veszem a könyveket, néha időm sincs elolvasni, de akkor is meg kell venni némelyiket, hátha eltűnik a piacról. Nyáron pár magyar nyelvű könyvvel gyarapodik az állomány. A ház három szintjének mindegyikét elárasztották. Mostanában arra gondoltam, kezdem őket elajándékozni. Természetesen azokon kivül, melyekhez különleges élmény kapcsolódik, s amelyeket szívesen újra meg újra elolvasok(...nék).

De mikor írom már meg az enyémet? Elkezdtem.

Könyvszag

A könyvről, a könyvekről, a mindenféle könyveinkről írni, hihetetlenül jó, de nagyon nehéz feladat. Lenne. Egyszerűbb megoldást választottam, kicsit bátortalanul ugyan, mert sokáig bizonytalan voltam, megosszam-e itt az alábbi sorokat. Aztán rájöttem, kedves ismerősök között és jó társaságban mégiscsak merészelem idetenni egy évekkel ezelőtt, magamnak leírt élményemet.

Még nem sírt, még csak belül érezte a fájdalommal vegyes, összetett örömöt, kínt, hiányt, emléket, amint újra és újra végigpörgette a könyv lapjait. Egész közel tartotta arcához, és mélyen beszívta-lélegezte a múltat. Olyan hihetetlenül jóleső érzés volt, biztonságot adó.

Tudta, meg fog hatódni, nincs mese, ez elkerülhetetlen, ő bizony nagyon is meghatódós, ezért igyekezett az első lassún csorduló langyos könnycseppekig teljes szívvel és lélekkel befogadni, átélni az élményt.

A könyv szagát.

Csak egy polcról leemelt, (ki tudja, oda hogy is került) kötet volt. Sietve kapta össze indulás előtt az olvasnivalókat, gyorsan be akart dobni a szatyrába valami mást, újat a két soron lévő mellé. Persze mindig újraolvasna inkább a kedvenceiből, de most erőt vett magán, belepillantott a fülszövegbe, Rembrandt, Arisztotelész, Homérosz, regény is meg nem is, jónevű író, de neki csupán a filmről ismerős, - ez jó lesz! – döntötte el, s ment tovább pakolni élelmet, ruhát, rendezni, amit kell.

Két napig el is felejtkezett a könyvről, volt minden más, babfejtés, főzés, újságok, madarak, bámulás a zöldbe.

De ha már ez szabadság, hát legyen benne szieszta is, kényelmesen elnyújtózott a teraszon, s régi szokása szerint először megszagolta a könyvet.(boltban keresgélve, az újak illata is meghatározó volt neki, képtelen lett volna "rossz szagút " venni!)

Abban a pillanatban tudta, bármilyen érdekes olvasmány is lesz, most már csak ez a pillanat marad meg felejthetetlenül…

Amit belélegzett, maga volt mindaz, ami szép, jó, boldogító volt egykoron. Ami hiányzik azóta is.

A könyvet 88-ban írta Heller, magyar fordítását 90-ben adták ki. Öt évvel később tehát, mint ahogy a bajok elkezdődtek a családban. Ráadásul még a cím is: "Képzeljétek el'"…

Talán nagybátyjától került hozzájuk, Hrabálok, Vonnegutok, Páralok, egyebek társaságában. Összesimult éveken át, anyánál, majd aztán náluk sajátokkal, öröklöttekkel, mígnem átvette azt a sajátos, félreismerhetetlen szagot. A cigarettafüstét, a gyapjú, a szőttesek, a dohányillatú arcszesz, arab szőnyegek, rezek, a bútorok, a régi otthon szagát. 

A kórházból kiadott zsákból (csak az érti, aki tudja, milyen is az) anyával kivettek pár holmit, törölközőt, pizsamát, kávésibriket talán, áttették, bebugyolálták zacskóba, szatyorba, elzárták, lezárták a felejtés elől menekítve az illatot. Majd' húsz éve már!

És most, váratlanul, ismeretlen lapokat pörgetve itt volt.

A könyvszag. Az otthona. A múltja.

Apa illata.

a könyv népének gyermeke

A zsidókat a könyv népének is szokás nevezni, hát bármilyen konkrét elgondolásból (a biblia?) is adódik ez,az biztos , hogy származásomat e téren se lehet megtagadni. Rengeteg könyv közt nőttem fel!

S bár első -ajándékba kapott -könyveim meg lettek válogatva: Erős János c. mesekönyv, Petőfi összes (48-as diszkiadás) , úgy emlékszem, az olvasmányaim bizony nem voltak kiválogatva

így olvashattam túl korán . a fekete üveges könyvszekrényünkből -  a pesszimista Schopenhauert pl, ami meg is keseritette napjaim(?)

aztán boldog lettem, mikor én is gyarapíthattam a könyvtárunkat, beszereztem az összes valamire való költőt, s  pl, attól függően, mikor mi állt érdeklődésem középpontjában, színházi könyvet, zenei t,képzőművészeti, albumokat.., jóval később spiritualizmust.és lexikonok, kézikönyvek garmadával,,, na és gyerekkönyvek lányom születésével , mind-mind a tudás bástyája, regényeket, csakis az épp kedvenc íróimtól. de az Európa zsebkönyvek meg a Modern könyvtár ugyancsak zsebdarabjai sorozatban....

aztán egyszer csak észrevettem, hogy nem férek a könyvektől

mikor elköltöztünk kisebb lakásba ez komoly gondot jelentett,

megfordult a fejemben még az antikvárium is, el is vittem volna egy-két könyvet, pl mesekönyvet, (lányom már felnőtt! és nem is ragaszkodós tipus - gondoltam, de olyan kis összeget ajánlottak érte, hogy inkább odaajándékoztam egy ismerős kisfiúnak, akivel épp összetalálkoztam (Szutcsev vidám meséit.azóta is sajnálom, bár újra kapható, meg kéne venni unokámnak!)

csináltattam egy padlótól mennyezetig érő ,faltól falig könyvespolcot, a meglévő sok, meg a könyvesszkrények mellé, amikre duplán rakhattam fel a könyveket. de most az a helyzet hogy arra se fér föl, úgyhogy a padlón is tornyosulnak, rendetlenséget jelentve, sőt még kicsomagolatlan dobozokban is vannak a tárolóban....így már nem merek többet venni, nagyon meggondolom, hogy mit mégis....(de ez nem egyszer önmegtartóztatás, jó ha megtalálom a könyvtárban,)

Könyvekről - őszintén

Azt hiszem, hogy kissé könnyelmű voltam, amikor október közepén – lazán – felvetettem, hogy írjunk a könyvekről. Sokáig ültem a babérjaimon, és vártam, hogy megint mások kezdjék a sort. Nem mintha arra vártam volna, hogy mások ötletéből merítsek akárcsak egy gondolatot is. Nem erről van szó.

Gondolkoztam folyamatosan az elmúlt majdnem két hétben, hogyan is szedhetném össze a gondolataimat úgy, hogy ne hulljon atomjaira ez a nagyszerű téma, mint egy ÖKO tescós szatyor.

Másodjára is leírom: …más pedagógus családba születik, én meg egy ruhagyáros-naplós (napilap Hajdú-Bihar megyében) családba születtem. Ez sok mindenben befolyásol(hat)ta a könyvekhez való viszonyomat. Szüleim lakásaira visszagondolva fel tudom idézni, hogy mikor láttam először egy-két könyvnél többet az otthonunkban. Akkortól, amikor a 60-as évek legvégén megjelentek a már akkoriban modernebbnek nevezhető szekrénysorok. Azokban már volt vitrines könyvszekrény, ahol az alsó – még zárt – tárolószekrény fölé már üveges polcos részt is terveztek. Sok helyen ide leginkább porcelánt tettek anyáink. Nálunk is az volt eleinte, csak később kerültek a polc széleire könyvek, később kiszorítva a porcelánokat is.

Csak feltételezés részemről, hogy a pedagógus családokban - akár - kiskönyvtárnyi közegben nőnek/nőhettek fel a gyerekek. Mégis sokkal nagyobb eséllyel kerültek könyvközelbe, mint az átlag magyar család gyermekei a 60-70-es években. A szülők életvitele, példamutatása itt is nagyban befolyásolhatta egy gyermek könyvhöz való viszonyát. Én nem tudok eldicsekedni azzal, mint nagyon sok gyermek, hogy a nyári szünetekben 10-20 könyvet is elolvastam. A kötelező könyvekkel mindig is hadilábon álltam. Könyvtárba is csak felnőtt fejjel iratkoztam be. Az első, akkurátusan végigolvasott könyvre viszont nagyon jól emlékszem. Fritz Kahn: A szerelem iskolája. Ő lett a befutó. Kíváncsi gyermek voltam. Állandóan az érdekelt, mi van a szekrények aljában. Ezt találtam. Nem éppen „szépirodalom”, arra viszont jó volt, hogy kedvet ébresszen bennem az olvasáshoz. Jöttek utána a romantikus és fantasztikus irodalom darabjai is. Iskolában is vettek el tőlem könyvet azzal, hogy órán nem olvasunk, és majd visszakapom év végén. Nem kaptam vissza H. G. Wells Láthatatlan emberét, de Dumas Kaméliás hölgy(e) is más könyvtárába vándorolt.

Saját kiskönyvtáram első darabjainak vásárlását már 18 évesen elkezdtem. Szerencsés helyzetben voltam, mert a fizetésemmel szabadon ga(rá)zdálkodhattam. Az ezerhatszáz forintos kezdő fizetésemből – édesapám – kifejezett kérésére ezer forintot le kellett tennem „takarékba”, de a többivel szabadon rendelkezhettem. 1972-ben még nagyon barátságosak voltak a könyvárak. Száz forintért már komoly, szép kiadásokra tehetett szert az ember, de 20-30 forintért már történelmi sorozatok darabjaihoz is hozzájuthattunk. Igazi boldogság forrása volt számomra látni, hogyan gyűlnek a polcaimon a számomra kedves könyveim. Aztán az Alföldi Nyomdában kezdtem el dolgozni 1976-ban fényszedőként. Itt egybeeshetett a munkám a hobbimmal. Számtalan könyvben van benne a szedői munkám. 16 évbe sokféle műfaj belefért. Kialakulhatott volna bennem egyfajta műfaji elköteleződés. De nem ez történt. Mindenevő lettem, és az idő haladtával egyre nagyobb bennem a kíváncsiság. Krimit és horrort viszont nem olvasok. Nincs viszont csöpp tehetségem sem ahhoz, hogy rendszert vigyek a könyveim átláthatóságában. A gondolatától is viszolygok, hogy úgy tároljam a könyveimet, ahogy a könyvtárakban szokás. Ebből adódik aztán, hogy csak nehézségek árán találom meg időnként az általam keresett könyve(ke)t. Munkás éveimben folyamatosan arra készültem, hogy nyugdíjasként majd bepótolom az évek hosszú során át felgyűlt könyveim elolvasását. Már látom, hogy egy újabb élet is kevés lenne ehhez. Főleg, hogy berobbant a számítógépes világ. Nagy akaraterőre van szüksége annak az embernek a papíralapú olvasáshoz, aki imád ide-oda szörfölve, sok mindenbe bele-beleolvasva, ideje nagy részében a laptopját, számítógépét bekapcsolva tartva kipréselni a napjából annyit, hogy legalább 30-50 oldalt elolvasson a klasszikusokból, vagy a mai magyar- és világirodalom olvasásra méltó íróinak-költőinek alkotásaiból.

Pedig számomra ez lenne egy fontos cél.

Nézzük meg a "pötilarusszban"!

Már biztos, hogy megpukkadok mérgemben. A pinterest nevű oldalon megtaláltam azt a vintage-oldalt, ahol pontosan a "pötilarussz" 1937-ből származó gombaillusztrációi láthatóak, de nem hozhatom ide, mert amint rámutatok a nyíllal, elfeketül a kép. Naná. Hiszen nem vagyok tagja egyetlen közösségi gyűjtőfogháznak sem. Azt írja a pinterest őrült nagy ablakában, hogy előbb regisztráljak, aztán beléphetek. Hát nem. Keresse meg, akit érdekel a Larousse enciklopédia gyönyörű színes ábrája. Addig elmesélem a régi Larousse otthoni történetét.

Nálunk mindig sok lexikonnal, kézikönyvvel és enciklopédiával dolgoztak az ősök, többnyire magyar és német nyelvűekkel, ki-ki a maga munkája szerint. Édesapám az anyuval együtt járt francia szakra a szegedi egyetemre, együtt mindig is a francia nyelvet favorizálták a nagyobb családban megszokott német helyett. Apánk valósággal tüntetett a saját könyveivel, legnagyobb becsben a szótárjellegű, értelmező szótárra hasonlító, de enciklopédikus szócikkekkel bővített ismeretközlő könyvét tartotta, a háború előtt megjelent Le Petit Larousse Compact vegyes témájú kötetét. A Larousse kiadó azóta is vígan prosperál, de szegény  apánknak soha többé nem volt pénze a meglehetősen drága újabb kötetek beszerzésére.

Amit el akarok mesélni, az olyan 1947-48-ban lehetett, apánk még akkor nem dolgozhatott mint tanár, mert épphogy hazaért angol hadifogságból, és az akkori idők szerint várnia kellett, amíg igazolták, hogy nem nyugati kém, beépített ügynök vagy valami hasonló veszélyes manus az épülő népi demokráciára nézve. Itthon ügyködött ezalatt, gondozta a kertet, villanyt szerelt, tűzifát vágott, megigazította a padláson az elmozdult tetőcserepeket, permetezőszert főzött, a nevezetes kvassziát levéltetvek ellen.

Vele tartottam a kertbe, amikor  meglátott egy kistermetű gombát, amilyen addig még nem fordult elő a kerti gyomok között. Kiváncsi volt rá, miféle gomba lehet. Kiemelte  a földből egy spaklival, forgatta, nézte, van-e bocskora vagy vékony száron álldogál, a kalapja színe, a lemezei meghatározhatták a fajtáját. Ekkor mondta, hogy nézzük meg a pötilarusszban. Fölmentünk a könyvért, kinyílt a színes gombás oldal, rá is mutatott az egyik gombára, hogy na, ez lesz az, de  többre nem emlékszem. Nem tudom, mérges gomba volt-e, vagy a Szeged környékén gyakori szekfűgomba egy példánya.

A könyvre viszont emlékszem. Apró betűs, legalább ezer oldalas volt. A szócikkeket jól olvasható félkövér betűkkel szedték, a kiemeléseket kurziválták, a szövegközti ábrák fekete vonalas, érdekes, régies stílusú rajzok voltak. A színes táblákon a szedéstükör méretéig tartottak a rajzok,  a  táblákat ugyanerre a mértre vágott bibliapapírral védték.  Apánk óvatosan helyezte vissza a színeket őrző vékony papírt a gombaillusztrációk  tetejére.

KNYÍGI

Ha a közös blogunk témája a könyv, hát legyen. Ma felvázolok a könyvekről gondolatokat. Idézhetném Vörösmartyt: Hűség, barátság aljas hitszegők /Gunyáiból készült lapon regél. / Irtózatos hazudság mindenütt! / Az írt betűket a sápadt levél / Halotti képe kárhoztatja el.//  Országok rongya! könyvtár a neved…/
Értekezhetnék egy tanulmánykötetből: Vége a Gutenberg-galaxisnak? De azt sem teszem..
Mivel én közös témául a humort javasoltam, ide írok egy igaz történetet.
Orosz filmet nézett meg a B. család. Annak az egyik epizódja arról szólt, hogy a Szibériába száműzött foglyoknak bejelentik: Katalin cárnő szép gesztust gyakorolt velük: csomagot küldött nekik. Összegyűlnek mindnyájan az ajándékcsomag körül. Kinyitják, majd az éhező emberek a küldemény láttán csak annyit tudnak elkeseredésükben kipréselni magukból, hogy: KNYÍGI. A küldeményben nem volt kaja, csupán könyvek.
Történt aztán B.-ék életében, hogy hazajött a lány farkas éhesen. Benézett a frigóba, de nem talált ott mást, mint egy kevéske darakását. Szomorúan megjegyezte: KNYÍGI.
***
Persze a feldobott téma végtelen gazdag. Lehetne idézni, hogy a könyv jó barát. Lehetne idézni azt az antikváriust, aki meglehetősen borúlátón nyilatkozott a rádióban. „Néhány megszállott még keresi a könyvritkaságokat, de a korábbi érdeklődés alábbhagyott. A korábbi helyzet visszájára fordult: Az emberek szabadulni akarnak a könyvektől. Foglalja a helyet, és minden valamirevaló könyv megtalálható az interneten.”
Kicsit hasonló lett a helyzet a hanglemezpiac radikális csökkenésével. Minek tárolni bármit, hisz minden letölthető a youtube-ról.
***
Megoldásnak tűnhet az elcsatolt országrészekre küldeni a könyvfelesleget. De egyes vélemények szerint sok helyütt felhasználatlanul állnak a nem rendszerezett kötetek. (Ráadásul zokon a helyeken is megindul a menekülés a könyvektől.)
A könyvmegállókba legalább annyian visznek könyvet, mint amennyit onnan el.  
***
Mivel hozzánk költöznek átmenetileg a fiatalok, mi is felszámoltuk könyvtárunk javát. Nem kegyelmeztünk a regényeknek. Újra nem olvassuk el őket. Viszont megkegyelmeztünk fontosabb kézikönyveknek, valamint azoknak, amelyek nagyon hozzánk nőttek. A többitől fájó szívvel elbúcsúztunk. Próbáltuk őket célszemélyeknél elhelyezni. Az albumokat pedig olyan helyre vittük, ahol kedvükre válogathatnak bennük karácsony előtt az érdeklődők. Jut bőven a könyvmegállónak is belőlük.                 
Szeretjük a könyveket, szeretjük őket lapozgatni, szeretjük a nyomdafesték illatát, de a mieinket összehasonlíthatatlanul jobban szeretjük.