Szinte ugyanolyan kiskabátom volt, mint Áginak. Ez kék volt, szoknyával.
Azért ide írom, mert a hozzászóláshoz nem tudok képet tenni.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öltözködés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öltözködés. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. június 15., péntek
2012. június 13., szerda
Ruhák az emlékeimben.
Gyerekként egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy mit adott rám az anyukám, volt ennél ezer fontosabb dolog.
Azért arra élesen emlékszem, hogy volt egy fehér, fodros és apró virágokkal hímzett kötényem, még a nevem is bele volt hímezve és ebben jártam iskolába. Nagyon kellett vigyázni, hogy el ne piszkolódjon, mert nem cserélhettem naponta, hanem egész héten hordtam. Egy reggel véletlenül rácsöppent a tejeskávé és büntetésből foltosan jártam benne azon a héten. Nem jó emlék.
Mikor serdülő korban értem, mindenem megnyúlt hosszúra: az arcom, a kezem, a lábam. Olyan esetlenül álltak rajtam a ruhák, legalábbis így éreztem. Aztán kezdtem kikerekedni, akkor meg az volt a gondom, hogy az akkor divatos ráncos aljú ruhák, szoknyák még kövérebbnek mutattak.
Na, aztán úgy 16-17 éves korom körül kinyíltam, ahogyan a virágok szoktak. A Török lányok a varrónőink egyre csinosabb ruhákat remekeltek nekem. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben .
Konfekciót is vásároltunk. Volt egy fehér-kék csíkos ruhám ferde pántokkal, fehér gombokkal, négyszögletes kivágással elől-hátul. Azt nagyon szerettem. Aztán még a királykék taftszoknyát, a fehér garbóval, a fémszálakkal beszőtt estélyi komplét, a szövetruháimat sötét és mályvaszínben raglán újakkal.
2012. június 10., vasárnap
múló évek, múló ruhák
no, irok valamit én is, de ez olyan kimerithetetlen téma, hogy gondoltam semmit vagy mindent, s akkor inkább semmit, mert nincs időm (talán kedvem se nagyon) kibontani ezt az öltözködési gordiuszi csomót... ami annyira változó az időben, nem csak a divat változásai miatt... volt idő, amikor nagyon fontosnak tartottam (bár azt is tudtam, hogy nem a ruha teszi az embert, s volt/van! , amikor kevésbé stb... )
tulajdonképpen szerettem (volna?) szépen öltözködni, mindig is... különböző módozatokkal ugyan, talán sikerült is, főleg harmonikusan, de voltak akadályai (anyagi?)... most főleg a kor, mert igaz, hogy fiatalon minden jól áll(t), hát most nem ...:( azt el se tudom képzelni, hogy másfél éves koromtől két és fél évesig mikben járhattam a deportálásunk alatt... bár anyu leleményessége, ha az életünket meg tudta menteni - biztos ezt is megoldotta... (ő egyébként sokat varrt, bár foglakozása-szakmája szerint inkább fürdőruhát), de olykor felsőt is...
sok ruhát örököltem a rokonságból, unokatestvérektől, meg kaptam külföldről, csomagban, (emlékszem, a háború utáni években mennyire vártam egy ilyen ruhacsomagot, egy segélyező intézménytől (Joint?) és micsoda csalódás lett belőle, amikor csupa fiús ruha volt benne, mert a nevem Julianna, Juliannak nézhették - félre... aztán megkaptam a lányos csomagot is, de addigra szinte már kinőttem a méretet, emlékszem volt benne egy gyönyörű, bordó, szövetegyüttes, szines diszitésű kiskabát, nadrággal, különleges, zipzáros, gallérnak is kinyitható kapucnival, amit azért nem szerettem hordani mégse, mert csak nekem volt olyan, és nem szerettem volna kiríni sehonnan...(PEDIG MINDENKÉPP "KIRITTAM", azért is deportáltak ugyebár? bár szőke és kékszemű voltam, és fehérbőrú, akár Hans Hansen vagy akár egy "árja"...hm) )(aztán odaadtuk a nálam 10 évvel fiatalabb unokahugomnak, szinte használatlanul, és viszontláttuk az ő egyik játékbabáján (ő se hordta ezek szerint!)
...
igy öltöztetett anyukám, mielőtt idegszanatóriumba került, hosszú hónapokra, az elszenvedett traumák miatt - és igy "kapott" vissza, a rokonoktól (nagynéniktől,) akik gondomat viselték, hálás is vagyok nekik ezért ma is...de azért nem csodálom, hogy anyu egy kicsit meglepődött a változásomon (ami főleg a praktikusabb frizura (copf) és mackónadrág miatt történt csak, de kicsit szivfacsarónak tűnt...:
s átmenetileg csak, pár hónap múlva visszavedlettem (ruhába, bár a copf maradt, csak másképp, kislányosabban..:)
szépek, különlegesek voltak az amerikai ruhák, az akkori, itteniekhez képest, a gálaruháim voltak szépek igazán (kiskoromban mindig voltak u.n. gála (vagyis elegáns ) ruháim, amit különleges, ünnepi alkalmakra volt szabad felvennem...az "új ruhát" először mindig ilyen alkalmakra tartogattuk... (: világoskék, fehér csipkegallérral pl... a hajamban fehér masni.. . szinte mindig igy mentem templomba is az őszi nagyünnepekkor... a ruha illett az azóta már lebontott templom kék, aranycsillagos koloritjához is, és ünnepélyességéhez...
az elmaradhatatlan masni, a fénykép kedvéért kibontott hajban (6 évesen már) ... és komolyan (a ruha szintén "gála", unokatestvértől, drapp, kis barna szegéllyel)
általános iskolás vagyok itt... (itt épp levágattuk majd újra növesztettük a hajam), kicsit szedett-vedett az öltözékem, innen-onnan, de azért "összejött"... (azt hiszem a térdzokni gumija szorithatott)
ezt a szövetkötényszoknyát anyukám varrta,volt ez az anyag, ugyanabból varrt magának is ruhát... (itt már kisnagylány vagyok, felsős)
gimnáziumban kötelező volt a köpenyviselet. ("ápolt és eltakart"), nem is volt sok ruhám, tánciskolába kellett egy báli, azt is "örököltem", a gimibálra anyu csinált sötétkék taftszoknyát, meg egy meglévő világoskék átlátszó nagymasnis nylonblúz alá csinos felsőrészt, következő évben már a matróz egyenruhánkban mehettünk, bálba is (micsoda hasznos demokratizmus!) - nagy megkönnyebbülés volt (bár az idehelyezett pesti fogorvos,aki felkért táncolni, elég jót szórakozott ezen (is)... hétköznaponként piros fehér pöttyes, dirndli ruhában jártunk, (Egerben árvaháziaknak néztek bennünket emiatt) és még nyáron is a szövet bocskai diáksapkával, oldalt annyi aranyzsinórral ahányadik osztályba jártunk...
az egyetemi gólyabálba is anyu alakitotta át ezt az organdi ruhát -azt hiszem a derekát szükebbre kellett venni egy külön övrésszel...)
ez kedvencem volt.... )
szerettem ezt a farmerszerű halásznadrágot is, igy jártam strandra... (ekkoriban (1962?) még nemigazán volt nálunk farmer
ezt alig-alig hordtam, kár(?) (nem volt túl kényelmes...
ezt is ritkán, bár ezt a nagybátyám Olaszországból úgy küldte, hogy ebben tud igazán elképzelni (egyszer-kétszer tán vizsgáztam benne)
1964 nyarát velük, náluk töltöttem, Nyugat-Európában... (ez itt Svájcban készült)(micsoda elegancia volt ott!) ezt a zsákruhát (kedvencem!) magammal hoztam, de nem voltak vele elégedettek, különösen a nagynéném, mondván, hogy direkt eltakarom vele az alakom(!)
Kaptam tőlük egy drága jersey kosztűmöt, igy "vedlettem át", a kép már otthon készült... hát nem is egészen én vagyok:)
itt Siófokon, 1970-ben nyaralok, mint ifjú pedagógus, a szakszervezeti üdülőből, akkor először és utoljára)
ez már 1972... mini-maxi divat (bőrszoknya, és ballonkabát...)
.... emlékszem, hogy az első fizetésem körül az egyik legnagyobb élmény az volt, hogy vehetek magamnak, új ruhát, amit én választok, ezt többnyire konfekcióboltban tettem, bakfisméretben, sokáig jó volt rám, az ára is kedvezőbb és a fazonja is... kellett is adnom az öltözésre, a tanitványaim árgus szemekkel figyelték, mibe öltözöm, (a fehér köpeny alatt) milyen a frizurám (némileg utánoztak is, pedig nem "akartam" példa lenni, feltétlenül...) (pl a szemhéj festésről épp miattuk mondtam is le inkább...)... rég volt... abba is hagyom... igy befejezetlenül... de úgyis retró ez a témakijelölés... amúgy meg a retro is divat, tehát mai, messziről visszanézve, olyan mindegy, mikor miben jár(t)unk... hát nem?!!
2012. június 9., szombat
Retródivat ráadás
Nem akarok túltengeni itt a blogban, de a többiek bejegyzései, no meg a komment-dialógusok annyi mindent eszembe juttattak utólag, hogy úgy gondoltam, még egyszer megszólalok az öltözködés témában. Sajnos ehhez már nem tudok képeket prezentálni, csak szövegelek, illetve... majd meglátjuk.
Például maradandó emlékem úgy 9-10 éves koromból egy húsvétra kapott kis válltáska, piros volt, és a lehajtós tetejének a belsejébe egy tükör volt beépítve, ettől volt különleges. Ezzel a táskával sokáig nagyon boldog voltam, persze csak vasárnap villoghattam vele. Egyébként is az volt nálunk a szokás, hogy az ajándékba kapott ruhát vagy lábbelit első alkalommal mindig a templomba "vittük el", vagyis a vasárnapi misére vettük föl először.
Aztán emlékszem olyan trükkre, hogy ha egy kicsit nagyobb ruhát vettek a gyereknek "majd belenő" jelszóval, akkor a szoknya aljára körben pár centis hajtást, úgynevezett piét varrtak, amit ahogy nőtt a kislány, később le lehetett engedni.
Valaki említette a legombolható ujjú köpenyt, ami nagyon praktikus volt, mert a szeptemberi, majd később a május-júnusi meleg időben rövid ujjal hordhattuk. Még ma is az orromban érzem azoknak az augusztusban vásárolt új köpenyeknek azt a jellegzetes szagát, ami valószínűleg a speciális sötétkék festékből és a gyári kikészítés vegyszereiből eredt. Később aztán a mosással eltűnt ez a szag, de a szeptemberi iskolakezdéshez szorosan hozzátartozott. Merthogy addigra az ember általában kinőtte a tavalyi köpenyt és újat kellett venni, meg persze tönkrement a tornadressz, abból is új kellett, de a tornacipőt nemigen nőttük ki, mert arra nem volt idő, ugyanis egy tanév alatt biztosan tönkrement. Ezen kívül ha nem is minden évben, de időnként új iskolatáskára is szükség volt.
Általánosban még szabályos iskolatáskám volt, még nyolcadikban is. De mire elkezdődött a gimnázium, léteztek már a sporttáskák, eleinte műbőrrel szegett, zsákszerű, felül zsinórral vagy műbőrszíjjal összehúzott fazonok, ezeket sportszatyornak hívtuk, később pedig divatba jöttek a nagyobb, a maiakra hasonlító sporttáskák. Ezen kívül rajzóra napján vittük a rajztáblát is, fejesvonalzóval "megfejelve", és persze amikor kellett, a tornacuccot is egy külön tornazsákban.
A gimiben egyensapkánk is volt, de sajnos olyan, ami élő embernek nemigen állhat jól: keskeny, hosszú katonasapka fazon (mint az orosz katonasapkák), az elejére pedig a gimnáziumi jelvényt tűztük. Ezt a sapkát mindenkinek kötelező volt megvarratni egy bizonyos üzletben a Rákóczi úton. Ha valamit utáltunk, akkor ezt nagyon, de annyira, hogy mindig csak az utolsó pillanatban csaptuk a fejünkbe, amikor befordultunk a sarkon, ahová már odaláttak a tanáriból és az igazgatói irodából.
Középiskolában már kötelező volt a matrózblúz, szerettem is, a hozzárendelt sötétkék rakott szoknyát már annál kevésbé. A színével nem voltam kibékülve, ma sem tudom, miért, de valahogy a sötétkék szoknya jelentette nekem a szabályokba, keretekbe szorítást, ami ellen lázadni kell, nagyjából ebben ki is merült minden lázadás-igényem, de hogy miért pont szerencsétlen sötétkék szoknya volt a lázadás célpontja? És bár törvénytisztelőként mindvégig viseltem, ha kellett, a sötétkék szoknyát, de jól emlékszem, érettségi idején megfogadtam, hogy sötétkék szoknyát ezután föl nem veszek. Mintha a középiskola befejezésének egyik legnagyobb öröme az lett volna számomra, hogy ezentúl, ha nem akarok, nem kell sötétkék szoknyát hordanom. A fogadalmamat nagyon sokáig be is tartottam, eltelt legalább 20-25 év, mire hajlandó voltam sötétkék anyagból szoknyát varrni magamnak. :)
Ehhez még annyit teszek hozzá, hogy a rakott szoknya általában csak vizes vasalással alakult rakottá - a gondosan lesimogatott egyenlő hajtásokat vizes ruhán át forró vasalóval lenyomták - , de létezett a rakott szoknyának úgynevezett plisszírozott szoknya változata is (úgy nézem, ma megint van ilyen). Ez apróbb, sűrűbb hajtásokat jelentett és valamilyen vegyi-hőtechnikai eljárással készült, ezért a kész darab sokkal merevebben állt, nem volt természetes esése. Viszont nem gyűrődött, sőt ki sem lehetett belőle simítani a plisszéket, hosszabb használat során inkább eltört az anyag a hajtás mentén, de hajtogatott maradt örök életre. :) Molettebb lányokat rémesen vastagított az ilyen modell, de amilyen langaléta és deszka voltam, ez akkoriban engem nem érintett :)
Sminkelni, szemhéjtust, rúzst használni, hajat festeni tilos volt a suliban. Máig emlékszem, milyen aggodalmat okozott, nehogy kivilágosodjon a hajam színe és úgy látsszon, mintha szőkítettem volna, amikor a hajmosás után kamillateával öblítettem le - mert ugyebár a kamilláról az volt a tapasztalat, hogy szőkít.
Tizenéves koromban mindig megterveztem a szomszéd nénivel varratott ruhákat (meséltem már, hogy gimnazistaként elsősorban divattervezőnek készültem), közülük sokra máig is emlékszem. Aztán érettségi után megtanultam varrni és sok-sok évig nagyon szerettem is, varrtam mindent, még télikabátot is, meg amikor divatba jött a steppelt pufikabát, még azt is. És ahogy már NZsuzsi is említette, szerencsére kapható volt egy remekül használható NDK-divatlap, a Pramo (a praktische Mode összevonásából alkotott névvel), abból szedtem ki rengeteg szabásmintát és évtizedekig ezekből varrtam mindent. Nekem sokkal jobban bevált, mint a nehezen és drágán hozzáférhető Burda.
Például maradandó emlékem úgy 9-10 éves koromból egy húsvétra kapott kis válltáska, piros volt, és a lehajtós tetejének a belsejébe egy tükör volt beépítve, ettől volt különleges. Ezzel a táskával sokáig nagyon boldog voltam, persze csak vasárnap villoghattam vele. Egyébként is az volt nálunk a szokás, hogy az ajándékba kapott ruhát vagy lábbelit első alkalommal mindig a templomba "vittük el", vagyis a vasárnapi misére vettük föl először.
Aztán emlékszem olyan trükkre, hogy ha egy kicsit nagyobb ruhát vettek a gyereknek "majd belenő" jelszóval, akkor a szoknya aljára körben pár centis hajtást, úgynevezett piét varrtak, amit ahogy nőtt a kislány, később le lehetett engedni.
Valaki említette a legombolható ujjú köpenyt, ami nagyon praktikus volt, mert a szeptemberi, majd később a május-júnusi meleg időben rövid ujjal hordhattuk. Még ma is az orromban érzem azoknak az augusztusban vásárolt új köpenyeknek azt a jellegzetes szagát, ami valószínűleg a speciális sötétkék festékből és a gyári kikészítés vegyszereiből eredt. Később aztán a mosással eltűnt ez a szag, de a szeptemberi iskolakezdéshez szorosan hozzátartozott. Merthogy addigra az ember általában kinőtte a tavalyi köpenyt és újat kellett venni, meg persze tönkrement a tornadressz, abból is új kellett, de a tornacipőt nemigen nőttük ki, mert arra nem volt idő, ugyanis egy tanév alatt biztosan tönkrement. Ezen kívül ha nem is minden évben, de időnként új iskolatáskára is szükség volt.
Általánosban még szabályos iskolatáskám volt, még nyolcadikban is. De mire elkezdődött a gimnázium, léteztek már a sporttáskák, eleinte műbőrrel szegett, zsákszerű, felül zsinórral vagy műbőrszíjjal összehúzott fazonok, ezeket sportszatyornak hívtuk, később pedig divatba jöttek a nagyobb, a maiakra hasonlító sporttáskák. Ezen kívül rajzóra napján vittük a rajztáblát is, fejesvonalzóval "megfejelve", és persze amikor kellett, a tornacuccot is egy külön tornazsákban.
A gimiben egyensapkánk is volt, de sajnos olyan, ami élő embernek nemigen állhat jól: keskeny, hosszú katonasapka fazon (mint az orosz katonasapkák), az elejére pedig a gimnáziumi jelvényt tűztük. Ezt a sapkát mindenkinek kötelező volt megvarratni egy bizonyos üzletben a Rákóczi úton. Ha valamit utáltunk, akkor ezt nagyon, de annyira, hogy mindig csak az utolsó pillanatban csaptuk a fejünkbe, amikor befordultunk a sarkon, ahová már odaláttak a tanáriból és az igazgatói irodából.
Középiskolában már kötelező volt a matrózblúz, szerettem is, a hozzárendelt sötétkék rakott szoknyát már annál kevésbé. A színével nem voltam kibékülve, ma sem tudom, miért, de valahogy a sötétkék szoknya jelentette nekem a szabályokba, keretekbe szorítást, ami ellen lázadni kell, nagyjából ebben ki is merült minden lázadás-igényem, de hogy miért pont szerencsétlen sötétkék szoknya volt a lázadás célpontja? És bár törvénytisztelőként mindvégig viseltem, ha kellett, a sötétkék szoknyát, de jól emlékszem, érettségi idején megfogadtam, hogy sötétkék szoknyát ezután föl nem veszek. Mintha a középiskola befejezésének egyik legnagyobb öröme az lett volna számomra, hogy ezentúl, ha nem akarok, nem kell sötétkék szoknyát hordanom. A fogadalmamat nagyon sokáig be is tartottam, eltelt legalább 20-25 év, mire hajlandó voltam sötétkék anyagból szoknyát varrni magamnak. :)
Ehhez még annyit teszek hozzá, hogy a rakott szoknya általában csak vizes vasalással alakult rakottá - a gondosan lesimogatott egyenlő hajtásokat vizes ruhán át forró vasalóval lenyomták - , de létezett a rakott szoknyának úgynevezett plisszírozott szoknya változata is (úgy nézem, ma megint van ilyen). Ez apróbb, sűrűbb hajtásokat jelentett és valamilyen vegyi-hőtechnikai eljárással készült, ezért a kész darab sokkal merevebben állt, nem volt természetes esése. Viszont nem gyűrődött, sőt ki sem lehetett belőle simítani a plisszéket, hosszabb használat során inkább eltört az anyag a hajtás mentén, de hajtogatott maradt örök életre. :) Molettebb lányokat rémesen vastagított az ilyen modell, de amilyen langaléta és deszka voltam, ez akkoriban engem nem érintett :)
Sminkelni, szemhéjtust, rúzst használni, hajat festeni tilos volt a suliban. Máig emlékszem, milyen aggodalmat okozott, nehogy kivilágosodjon a hajam színe és úgy látsszon, mintha szőkítettem volna, amikor a hajmosás után kamillateával öblítettem le - mert ugyebár a kamilláról az volt a tapasztalat, hogy szőkít.
Tizenéves koromban mindig megterveztem a szomszéd nénivel varratott ruhákat (meséltem már, hogy gimnazistaként elsősorban divattervezőnek készültem), közülük sokra máig is emlékszem. Aztán érettségi után megtanultam varrni és sok-sok évig nagyon szerettem is, varrtam mindent, még télikabátot is, meg amikor divatba jött a steppelt pufikabát, még azt is. És ahogy már NZsuzsi is említette, szerencsére kapható volt egy remekül használható NDK-divatlap, a Pramo (a praktische Mode összevonásából alkotott névvel), abból szedtem ki rengeteg szabásmintát és évtizedekig ezekből varrtam mindent. Nekem sokkal jobban bevált, mint a nehezen és drágán hozzáférhető Burda.
Befejezésül mutatok pár igazolványképet, különféle célból készültek, de a ruhákra, melyekben lekapott a fotós, kivétel nélkül mindegyikre élénken emlékszem.
Ez volt az első személyi igazolványom képe - mi még 16 évesen kaptunk személyit - fekete vékony szövetből varrt kiskabát volt rajtam fehér piké gallérral és egyetlen nagy fehér gombbal, én terveztem, de nem én varrtam, hanem R. néni a szomszéd utcából.
Ez is 1964-ből való kép, és ez is egy kiskabát, szintén saját tervezésű: halvány orgonalila szövet, háromnegyedes ujjal és a széleken körben sötétkék bársonyból készült paszpóllal.
Ez már egyetemi éveimből való kép (a diákigazolványomon volt, rajta a dékáni hivatal pecsétje), mégpedig harmadév befejeztével nyáron készült, amikor épp túlestem a kéthetes gyakorlaton, melyet otthon, a kerületi napközis táborban szenvedtem végig. Ezt a nyári ruhát már nemcsak terveztem, hanem én is varrtam, ujjatlan, vékony kartonruha volt piros alapon virágokkal és az akkor divatos nyújtott gallérral.
2012. június 7., csütörtök
Nem papírbabák
Így jár, aki utolsónak marad, a nagyok már minden ruhát elhordtak előtte :)De legalább eszembe juttattatok sokmindent: a műszálas zöld steppelt hálóköntöst, a hócipőt, a harisnyákat, a legombolható köpenygallért, a bundabugyit...
Akkor néhány fénykép által az én időszakomat és ruhatáramat mutatom be, hátha ez is emlékeket idéz másokban.
Öltözködésemnek két meghatározó alakja volt: nagymamám és Gréti néni. Nagyi nagyon jó érzékkel varrt és rendkívül szépen és szívesen hímzett. Kislánykoromnak legtöbb öltözéke az ő keze alól került ki. Még kapucnis kabátot is varrt nekem rózsaszín pokrócból, később meg anyu kifordított télikabátjából. Talán ezen a képen is a pokróc-kabát van rajtam, mert, ugye, akkoriban, a dzsekit hírből se ismertük, nagy és nehéz kabátokat - leginkább bundát - hordott felnőtt és gyerek. Az meg ott lent, a lábamon, a híres hócipő.
A kedvenc, rózsaszín kockás, nyári, kantáros szoknya-boleró együttest is nagyi alkotta, erre a ruhára már tényleg emlékszem is. Anyu ruhájára is mellettem, vékony fekete csíkos, pörgős szoknyás, szép ruha volt. Sajnos, pont a kockák és a csíkok látszanak kevésbé, a kép már eléggé megfakult.
És egy ünneplős ruha, szerintem, puha flanellből.
Öltözködésemnek két meghatározó alakja volt: nagymamám és Gréti néni. Nagyi nagyon jó érzékkel varrt és rendkívül szépen és szívesen hímzett. Kislánykoromnak legtöbb öltözéke az ő keze alól került ki. Még kapucnis kabátot is varrt nekem rózsaszín pokrócból, később meg anyu kifordított télikabátjából. Talán ezen a képen is a pokróc-kabát van rajtam, mert, ugye, akkoriban, a dzsekit hírből se ismertük, nagy és nehéz kabátokat - leginkább bundát - hordott felnőtt és gyerek. Az meg ott lent, a lábamon, a híres hócipő.
A kedvenc, rózsaszín kockás, nyári, kantáros szoknya-boleró együttest is nagyi alkotta, erre a ruhára már tényleg emlékszem is. Anyu ruhájára is mellettem, vékony fekete csíkos, pörgős szoknyás, szép ruha volt. Sajnos, pont a kockák és a csíkok látszanak kevésbé, a kép már eléggé megfakult.
És egy ünneplős ruha, szerintem, puha flanellből. Gréti néni pedig anyu barátnője vagy kolleganője volt, aki valahogy (nyilván 56-ban) kijutott Hollandiába, és onnan küldözgetett csomagokat, ezek a ruhák képezték ruhatáram előkelő darabjait. A fejkendős, holland kislányos, kék nadrág, szerencsére, nagyon sokáig jó volt rám.
És, hogy egy kicsit a korszak felnőtt divatjára is nézzünk rá: A padon ülős képen az én öltözékem már szót se érdemel, az ilyent a fehér magasszárú cipőtől a bubigalléros blúzig már bőven kitárgyaltuk, de anyun a kereknyakú felső, meg a kosztüm tipikus 60-as évek eleje.
A másik kép pedig kicsit az állandóságot mutatja: korszakok, divatok jöttek-mentek, de a dédnagymama öltözéke 58-ban is ugyanolyan volt, mint akár 100 évvel azelőtt, és talán még ma is egyes vidékeken az ő életkorában. A többi szereplő már korának gyermeke :)
 |  |
A másik kép pedig kicsit az állandóságot mutatja: korszakok, divatok jöttek-mentek, de a dédnagymama öltözéke 58-ban is ugyanolyan volt, mint akár 100 évvel azelőtt, és talán még ma is egyes vidékeken az ő életkorában. A többi szereplő már korának gyermeke :)
Későbbi évekből már nem nagyon készült rólam fénykép, onnan - úgy, a kamaszkoromból - csak az emlékek maradtak, hogy mennyire örültem az elsőknek! Az első garbónak, az első nejlonharisnyának, amit
nyolcadikban vehettem föl, amikor a március 15-i ünnepségen műsorvezető voltam, az első hosszú kabátnak, a trapéznadrágnak, a trapperfarmernak, a hímzett szalaggal dííszített tarisznyának, a kékfestő ruhának vagy éppen a vastag talpú alföldi papucsnak.
Örültem annak, hogy olyan lehetek, mint a többiek. Hogy követhetem a divatot, ami olyan fontos volt :)
nyolcadikban vehettem föl, amikor a március 15-i ünnepségen műsorvezető voltam, az első hosszú kabátnak, a trapéznadrágnak, a trapperfarmernak, a hímzett szalaggal dííszített tarisznyának, a kékfestő ruhának vagy éppen a vastag talpú alföldi papucsnak.
Örültem annak, hogy olyan lehetek, mint a többiek. Hogy követhetem a divatot, ami olyan fontos volt :)
2012. június 6., szerda
Ruhák, cipők, frizurák - mi teszi az ember lányát?...
Milyen szépen belelendültünk a témába, pedig eleinte nehezen indult! Ahogy olvasom soraitokat, én is fel-felkiáltok: jé, tényleg! A Szilvia! Fogkrémre emlékeztetett, csak kicsit folyékonyabb, kis üvegből kellett használt fogkefére vagy rongyra önteni belőle, s aztán kenni...
Régi fényképeket nézegetve (bár sok nem készült abban az időben, csak fényképésznél, évente ha egyszer), sorjáznak az emlékek... Itt az egyik első, a hátoldali dátum szerint (1949. márc. alig másfél éves voltam). Főleg a "füles" sapka miatt teszem közzé, bizonyára sokakban felötlik ez a kellék... Nomeg az alul gumis "mackónadrág", amelyet sokáig nem cserélhettem a sokkal elegásabb pantallóra, pedig kiskamaszkoromban áhítoztam már a kissé csábosabb viseletre...
A cipő az ötvenes évek elején fontos beruházás volt, úgy szeptember táján. Ki kellett tartania legalább 3 évig. Mivel azonban a gyerekláb növekedése nem állt meg, a méretnél nagyobbat vettek, s az orrát vattával tömték ki. A következő év volt az ideális, a harmadikban meg apa akkutátusan kivágta a cipő orrát, hogy még az esős idő beállta előttig kitartson, a belőle kilógó lábujjakkal... Az első és utolsó fázist meglehetősen utáltam...
Volt egy másik "kellék" is, amit nehezen bírtam, bár még vitába se lehetett bocsátkozni viselését illetően! Ki emlékszik nőtársaim közül a bundabugyira?... Többnyire gyengéd rózsaszín volt, belül bolyhos, meleg, s le kellett húzni a szárát a harisnyáig... Amikor végre megszabadulhattunk tőle, egyben a tavasz eljöttét is jelentette. Egytemista koromban felváltotta a nyugatról jövő "nyeles bugyi" divatja, ami azonban már sokkal csábosabb volt: a szivárvány minden színében pompázott, alul csipkével, melynek direkt ki kellett villania a miniszoknya alól! Moszkvában annak idején nagy hatást keltett, Natasa szobatársnőnk megkísérelt néhányat elrejteni csizmája orrába préselve...
A boltokban gyér volt a választék, ruháinkat többnyire varrattuk. Sokszor kaptam egy darab anyagot ajándékba. Volt egy nagyon ügyes varrónőm, akinél órákat álmodoztam a divatlapok felett, hogy végül is összekombináljak valamilyen egészen egyedi modellt, aminek a megvalósításán törhette a fejét... Igy aztán mindig egyedi darabjaim voltak. Egy-kettőre ma is emlékszem, nagyon kötődtem hozzájuk. Az esküvői ruhám volt az utolsó munkája számomra, szintén saját tervezésben.
Másik fontos egzisztenciális problémám a hajviselet volt. Ahogy a fényképeket nézegetem, évente változott a fejem hatodikos koromtól. Örültem, amikor a masnik uralma leáldozott, a divatosabb frizurára még várnom kellett. Ezen a képen gimnazista vagyok, s a hatvanas években a tupír dívott. Téptük is a hajunkat kegyetlenül, minden nap; nem tudom, hogy is tudott belőle megmaradni...
A cipő az ötvenes évek elején fontos beruházás volt, úgy szeptember táján. Ki kellett tartania legalább 3 évig. Mivel azonban a gyerekláb növekedése nem állt meg, a méretnél nagyobbat vettek, s az orrát vattával tömték ki. A következő év volt az ideális, a harmadikban meg apa akkutátusan kivágta a cipő orrát, hogy még az esős idő beállta előttig kitartson, a belőle kilógó lábujjakkal... Az első és utolsó fázist meglehetősen utáltam...
Volt egy másik "kellék" is, amit nehezen bírtam, bár még vitába se lehetett bocsátkozni viselését illetően! Ki emlékszik nőtársaim közül a bundabugyira?... Többnyire gyengéd rózsaszín volt, belül bolyhos, meleg, s le kellett húzni a szárát a harisnyáig... Amikor végre megszabadulhattunk tőle, egyben a tavasz eljöttét is jelentette. Egytemista koromban felváltotta a nyugatról jövő "nyeles bugyi" divatja, ami azonban már sokkal csábosabb volt: a szivárvány minden színében pompázott, alul csipkével, melynek direkt ki kellett villania a miniszoknya alól! Moszkvában annak idején nagy hatást keltett, Natasa szobatársnőnk megkísérelt néhányat elrejteni csizmája orrába préselve...
A boltokban gyér volt a választék, ruháinkat többnyire varrattuk. Sokszor kaptam egy darab anyagot ajándékba. Volt egy nagyon ügyes varrónőm, akinél órákat álmodoztam a divatlapok felett, hogy végül is összekombináljak valamilyen egészen egyedi modellt, aminek a megvalósításán törhette a fejét... Igy aztán mindig egyedi darabjaim voltak. Egy-kettőre ma is emlékszem, nagyon kötődtem hozzájuk. Az esküvői ruhám volt az utolsó munkája számomra, szintén saját tervezésben.
Amikor az egyetemre kerültem, a következő radikális változás történt: a lehető legrövidebbre "kopasztottam" a fejem (1967-68 táján). Emancipációs kísérlet is lehetett a mélyén, kicsit tudat alatt... A baloldali kép 1970. januári. A következő év első félévét Leningrádban töltöttem, vállig érő hajjal... Azóta is így váltakozik, de az évek számával többnyire rövid. A fel-felbukkanó ősz hajszálak leplezésére meg a melírozásnál jobb találmány nincs szőkék számára...
 |
| Hát, manapság ez van... |
2012. június 5., kedd
Kosztüm, körömcipő? Farmer, póló!
Az öltözködés és én? Ez tényleg kész röhej. Annak ellenére, hogy tkp. szerettem csinos lenni. Már ami nekem a csinosságot jelentette... 40 éves voltam, mikor Anya elment, de még a hozzám írt végrendeletébe is beleszőtte, hogy "öltözködj, E.-kém." Hogy ne csak farmerek és hozzávaló dzsekik, mindenféle színben, legyenek a vágyott és áhított ruhadarabjaim, hanem kosztüm és egyebek is legyenek a szekrényemben. Úgynevezett "jó darabok". Eltelt már több, mint 15 év azóta. És én kinőttem az igazi farmerokból. Szó szerint, főként derékban. :) Ha Levi'st már nem is hordhatok, azért máig a farmerszerű nadrág számomra a felhúzható és viselhető ruházat, pólóval, blúzzal, pulcsival, évszaknak megfelelően.
Hogy mit is adtak ránk gyerekkorunkban a szüleink (rám sajnos sok időn át nagyanyám: gyerekpróbáló időszak volt! :), arról már a többiek beszámoltak, főként Ági remek fotói idéztek fel megannyi emléket.
Ezért úgy gondoltam, valami mást próbálok itt elmesélni, illetve valaki másról mesélnék, egy igazi, ízig-vérig nő ruháiról és öltözködéséről. Az Anyukáméról, ugyanis erre Ő a legjobb példa. A semmiből, fillérekből tudott elegáns, modern és divatos lenni, bármilyen alkalomra. A pont hozzá illő, az ő stílusához, egyéniségéhez tökléletesen passzoló ruhatárat nem lehetett könnyű összehozni. Sem fiatal lány korában, sem később, a hatvanas évek idején. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki.
Ezen a fotón egy maga varrta kis ruhában van, a fehér-rózsaszín csíkos vászonanyagból jutott a hajába is egy széles szalagnyi. Hozzá persze fehér körömcipő (az arab piacon vett vagy 10-15 egyforma párat, mindenféle pasztell színből, minimális összegért, még az árus örült, hogy megszabadul az eladhatatlan, pici méretű (34-35-ös) készletétől. /A képen a "díszlet" is mind a casbah-ból, pár dínárból került a sivár kórházi kis lakásba, hogy eltakarja az ócska vaságyakat, és "kicsit" feldobja a hangulatot :) /
Mi is volt legjellemzőbb Anya öltözködésére? Igen, a kiegészítők. Anya és a sáljai. A pöttyösök, csíkosok, a fekete-fehér-piros, a kék-piros, a muszlin, a kötött, a selymes, a színes, a mintás, a kendőalakú, a hosszú, a széles - felsorolhatatlan, mint Gombóc Artúr csokifajtái :) Meg a sapkák, a kozákos fejfedők, a napszemüvegek, az a rengeteg pici kis kesztyű, minden évszakra, mindenféle anyagból és színből! Amik "feldobták" a legegyszerűbb, legszerényebb olcsó kis ruhát is. Mert Anya ilyen volt. Ügyes, ötletes, egyszeri és egyedi. Úgy öltözködött, ahogy főzött, ahogy a lakást rendezte be: a semmiből teremtette elő a dolgokat. Ahogy Apa szokta mondani: Ciluskám egy varázsló.
Akartam még hosszabban is írni a régi idők divatjáról, csináltatott cipőkről, (gojzer varrott, vagy mi, de ezt sose értettem:), a dirndlikről, lódenről, a rémes ormótlan bőrkabátokról, mindenféle kontyról, lokniról, frizurákról, svájci sapkáról, steppelt hálóköntösökről, orkánkabátról, a fekete-fehér magasszárúról, lakkcipőcskéről, nagyanyám kalaptűiről (ez miért is kellett?-nem volt szabad hozzányúlnom, az biztos :), a mi "lázadó" minijeinkről, levágott iskolaköpenyekről, sarukról, surranóról, harisnya-csizmáról, a szütyőimről, amiben a könyveimet hordtam, de bevallom, itt vannak előttem Anya fényképei. Most velük kicsit bele-visszamerülök a múltba. Mert az néha kell, néha jobban muszáj, mint blogba írni....:)
Meg különben is, olyan felfedezést tettem az előbb, miközben írtam, hogy csak mosolygok itt magamban, magamon. Anyáról írtam, a sáljairól, az egyéni stílusáról, a lakás-berendező, főző, ötletes anyámról. Amit akár szinte szóról szóra a Lányomról is írhattam volna. Hát ilyen az élet. Elvesz, kifoszt, elszomorít, de azért néha igyekszik adni is -valahogy, a maga módján- pótolni kicsinykét a hiányokat. Csak észre kell venni....Örülni, aminek lehet. Például a sok sálnak, szeretteink nyakában.:)
*
Hogy mit is adtak ránk gyerekkorunkban a szüleink (rám sajnos sok időn át nagyanyám: gyerekpróbáló időszak volt! :), arról már a többiek beszámoltak, főként Ági remek fotói idéztek fel megannyi emléket.
Ezért úgy gondoltam, valami mást próbálok itt elmesélni, illetve valaki másról mesélnék, egy igazi, ízig-vérig nő ruháiról és öltözködéséről. Az Anyukáméról, ugyanis erre Ő a legjobb példa. A semmiből, fillérekből tudott elegáns, modern és divatos lenni, bármilyen alkalomra. A pont hozzá illő, az ő stílusához, egyéniségéhez tökléletesen passzoló ruhatárat nem lehetett könnyű összehozni. Sem fiatal lány korában, sem később, a hatvanas évek idején. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki.
Mi is volt legjellemzőbb Anya öltözködésére? Igen, a kiegészítők. Anya és a sáljai. A pöttyösök, csíkosok, a fekete-fehér-piros, a kék-piros, a muszlin, a kötött, a selymes, a színes, a mintás, a kendőalakú, a hosszú, a széles - felsorolhatatlan, mint Gombóc Artúr csokifajtái :) Meg a sapkák, a kozákos fejfedők, a napszemüvegek, az a rengeteg pici kis kesztyű, minden évszakra, mindenféle anyagból és színből! Amik "feldobták" a legegyszerűbb, legszerényebb olcsó kis ruhát is. Mert Anya ilyen volt. Ügyes, ötletes, egyszeri és egyedi. Úgy öltözködött, ahogy főzött, ahogy a lakást rendezte be: a semmiből teremtette elő a dolgokat. Ahogy Apa szokta mondani: Ciluskám egy varázsló.
Akartam még hosszabban is írni a régi idők divatjáról, csináltatott cipőkről, (gojzer varrott, vagy mi, de ezt sose értettem:), a dirndlikről, lódenről, a rémes ormótlan bőrkabátokról, mindenféle kontyról, lokniról, frizurákról, svájci sapkáról, steppelt hálóköntösökről, orkánkabátról, a fekete-fehér magasszárúról, lakkcipőcskéről, nagyanyám kalaptűiről (ez miért is kellett?-nem volt szabad hozzányúlnom, az biztos :), a mi "lázadó" minijeinkről, levágott iskolaköpenyekről, sarukról, surranóról, harisnya-csizmáról, a szütyőimről, amiben a könyveimet hordtam, de bevallom, itt vannak előttem Anya fényképei. Most velük kicsit bele-visszamerülök a múltba. Mert az néha kell, néha jobban muszáj, mint blogba írni....:)
Meg különben is, olyan felfedezést tettem az előbb, miközben írtam, hogy csak mosolygok itt magamban, magamon. Anyáról írtam, a sáljairól, az egyéni stílusáról, a lakás-berendező, főző, ötletes anyámról. Amit akár szinte szóról szóra a Lányomról is írhattam volna. Hát ilyen az élet. Elvesz, kifoszt, elszomorít, de azért néha igyekszik adni is -valahogy, a maga módján- pótolni kicsinykét a hiányokat. Csak észre kell venni....Örülni, aminek lehet. Például a sok sálnak, szeretteink nyakában.:)
*
(*Kicsit eltértem végül a divat témától, talán túl személyesre sikeredett, bocsánat)
2012. június 4., hétfő
Nem a divat
Hajjaj, már amikor először láttam ezt a témát, akkor is elég tanácstalan voltam, de nem akarom kihúzni magam, úgyhogy igyekszem valamit ügyesen elmondani erről az egész öltözködési herce-hurcáról.
Mivel a hatvanas évek közepén születtem, nagy divatozásról és különösebb öltözködésről nem volt szó, nem is mintha ez engem bármilyen szinten lázba tudott volna hozni gyerekkoromban. Egy különösség azért eszembe jutott. Nagyon kisméretű gyereklány voltam, így a szűköcske kínálat gyakorlatilag a nullára redukálódott. De anyám, aki kreatív asszony volt, nem esett kétségbe, így szükség esetén csábos kis fürdőruhát tudott kerekíteni valami elfekvő fehér anyagból.
Hiába voltam lány, édes mindegy volt, mit veszek fel, amíg kényelmesen lehetett benne szaladgálni. Ha volt valami, amire kényes voltam a ruhákkal kapcsolatban, az éppen a kényelem volt. Semmi kényelmetlen ruhát, különösen pedig cipőt nem szívelhettem magamon fél óránál tovább. Anyám szegény próbálkozott egy darabig, de aztán felhagyott vele.
Talán egyetlen olyan korszaka volt az életemnek, amikor valahogyan fontosnak tűnt, mit veszek magamra reggelente, úgy 16 és 20 éves korom között, de sajnos akkor meg rám tört az önmagvalósítás, meg az alternatív szabásvonal, úgyhogy a ruháim többségét én magam kötöttem és varrtam, így meglehetősen feltűnő jelensége voltam a szolid középiskolának. Volt is velem 'elbeszélgetés', a történelemtanárom elmondta nekem, hogy nem megengedhető az ilyen fajta viselet (bokáig érő fekete szoknya, piros cipő stb.), de a dolog ennyiben maradt, nem volt az leírva sehova, hogy túl hosszú szoknyában sem szabad járni.
Sminkelni is csak ekkor sminkeltem igazából, vörös rúzs, fekete körmök... Minden, ami bosszant. Mert nekem nem a divat mondta meg, hogy ki vagyok. (Hivatkozva a Neurotic számra.)
Aztán ez az öltözködős korszakom elmúlott, ma megint a kényelem vezérel, ki nem állhatom a ruhaboltokat, és őszintén irigylem azokat a nőket, akik jó ízléssel tudják egymáshoz válogatni a ruhadarabjaikat, akik elegánsan öltözködnek, és akik tudnak magas sarkú cipőben járni.
Mivel a hatvanas évek közepén születtem, nagy divatozásról és különösebb öltözködésről nem volt szó, nem is mintha ez engem bármilyen szinten lázba tudott volna hozni gyerekkoromban. Egy különösség azért eszembe jutott. Nagyon kisméretű gyereklány voltam, így a szűköcske kínálat gyakorlatilag a nullára redukálódott. De anyám, aki kreatív asszony volt, nem esett kétségbe, így szükség esetén csábos kis fürdőruhát tudott kerekíteni valami elfekvő fehér anyagból.
Hiába voltam lány, édes mindegy volt, mit veszek fel, amíg kényelmesen lehetett benne szaladgálni. Ha volt valami, amire kényes voltam a ruhákkal kapcsolatban, az éppen a kényelem volt. Semmi kényelmetlen ruhát, különösen pedig cipőt nem szívelhettem magamon fél óránál tovább. Anyám szegény próbálkozott egy darabig, de aztán felhagyott vele.
Talán egyetlen olyan korszaka volt az életemnek, amikor valahogyan fontosnak tűnt, mit veszek magamra reggelente, úgy 16 és 20 éves korom között, de sajnos akkor meg rám tört az önmagvalósítás, meg az alternatív szabásvonal, úgyhogy a ruháim többségét én magam kötöttem és varrtam, így meglehetősen feltűnő jelensége voltam a szolid középiskolának. Volt is velem 'elbeszélgetés', a történelemtanárom elmondta nekem, hogy nem megengedhető az ilyen fajta viselet (bokáig érő fekete szoknya, piros cipő stb.), de a dolog ennyiben maradt, nem volt az leírva sehova, hogy túl hosszú szoknyában sem szabad járni.
Sminkelni is csak ekkor sminkeltem igazából, vörös rúzs, fekete körmök... Minden, ami bosszant. Mert nekem nem a divat mondta meg, hogy ki vagyok. (Hivatkozva a Neurotic számra.)
Aztán ez az öltözködős korszakom elmúlott, ma megint a kényelem vezérel, ki nem állhatom a ruhaboltokat, és őszintén irigylem azokat a nőket, akik jó ízléssel tudják egymáshoz válogatni a ruhadarabjaikat, akik elegánsan öltözködnek, és akik tudnak magas sarkú cipőben járni.
2012. június 3., vasárnap
Tornaruha
a leányka tornaruha szögletesen kivágott trikóval, fekete nadrággal.
Még szerencse, hogy a papírbaba-gyűjteményemben szinte mindenfajta öltözet megtalálható. Ha kívántok még úttörőinget, iskolaköpenyt, kötényruhát, kombinét, kempingruhát, bármit; csak szóljatok :)
2012. május 31., csütörtök
Retródivat képekben elbeszélve
Bármilyen különös, de velem gyakran előfordul, hogy életemnek bizonyos eseményeit felidézve emlékszem a ruhára, ami akkor rajtam volt (egyébként innen jött a téma ötlete is).
Az első kép persze nem ezért kerül ide, erre a koromra nem emlékszem - olyan másfél éves lehettem, erősen kapaszkodom a gyerekkocsiba, későn kezdtem önállóan járni - de ez a kis kabát később is még sokáig megvolt és időnként előkerült a szekrény mélyéről, úgyhogy magára a ruhadarabra jól emlékszem. Kék szövetkabát volt piros zsebekkel és gallérral. Azt mondták róla, hogy Anyu kabátjából fordíttatták ki, mert létezett ilyen eljárás: ha az anyag színe már kopott volt, de a visszája ép, szétszedték és az ép oldalt színének használva varrtak belőle újat. (Jóval később is volt ilyen kifordított és újraszabott kabátom, de azt már én varrtam egy elhasználódott külsejű kék télikabátomból, aminek a visszája tökéletesen ép, nagyon szép halvány kockás volt. Szétszedtem, kifordítottam, megvarrtam és még pár évig hordtam a "vadonatúj" kockás kabátot egyetemi éveimben.)
A következő kép profi intézményben készült, a legendás Mosoly Albuma egyik műtermében és azért teszem 
ide, mert kisgyerek, sőt kisiskolás koromból is az ilyen flanellruhákra emlékszem leginkább. Ilyet kaptam minden karácsonyra, mert ez volt a folyamatosan szükséges ruhadarab: aprómintás flanellruha levehető fehér gallérral vagy anélkül. Ilyen ruhámnak minden télen lennie kellett, hiszen az előző télit addigra mindig kinőttem. A térdzokni semmi különös, ám külön figyelmet érdemel a magasszárú cipő, Szilviával bekenve. Emlékszik még valaki a Szilviára? Fehér, sűrű tejszerű maszat volt, amivel időről időre át kellett kenni az elkoszolódott fehér cipőket, aztán amikor rászáradt, úgy nézett ki, mint a kréta és ugyanúgy porzott is lefele a cipőről. Emlékeim szerint később is létezett valami hasonló, de akkor már inkább a fehér kismamacipőkre használták.
ide, mert kisgyerek, sőt kisiskolás koromból is az ilyen flanellruhákra emlékszem leginkább. Ilyet kaptam minden karácsonyra, mert ez volt a folyamatosan szükséges ruhadarab: aprómintás flanellruha levehető fehér gallérral vagy anélkül. Ilyen ruhámnak minden télen lennie kellett, hiszen az előző télit addigra mindig kinőttem. A térdzokni semmi különös, ám külön figyelmet érdemel a magasszárú cipő, Szilviával bekenve. Emlékszik még valaki a Szilviára? Fehér, sűrű tejszerű maszat volt, amivel időről időre át kellett kenni az elkoszolódott fehér cipőket, aztán amikor rászáradt, úgy nézett ki, mint a kréta és ugyanúgy porzott is lefele a cipőről. Emlékeim szerint később is létezett valami hasonló, de akkor már inkább a fehér kismamacipőkre használták.
Az ünneplő pedig ugyanebben a három-négyéves koromban a fekete kantáros szoknya volt boleróval (sőt később is volt ilyen fazonú ünneplőm, az elsős osztályképen is ilyen van rajtam). De ez a régi felvétel vasárnapi ünneplőmben valahol Rákosliget és Cinkota között készült az út menti mezőn. Szoktunk annak idején vasárnap délutánonként kirándulni arrafelé, ahol akkoriban még se buszgarázs, se Hungarocamion-telep, semmi sem volt, csak a Cinkotára vezető aszfaltút, körülötte pedig megművelt vagy műveletlen terület ritkásan beültetve gyümölcsfákkal.És mint látható, öltözködésemben az egyetlen biztos pont a masni volt és sokáig az is maradt. Masni fehér, rózsaszín, piros, világoskék selyemből, ezeknek egy részét Anyu vásárolta, de mint már többször is elmeséltem, a többit, a legszebbeket a bácskai nagymamám küldte odaátról borítékban, gondosan a levélpapír közé hajtogatva. Ha jól emlékszem, valamikor hatodikos koromban tűntek el a selyemszalagok a hajamból, akkor már rövidebb volt a frizurám is, meg már akkora lakli voltam, hogy a masni elég komikus is lett volna rajtam.
 |  |
Napozónak hívták azt a kantáros bugyogószerű nadrágot, amit nyáron hordtak az öt-hatévesek, vagy még kisebbek. A baloldai kép valahol Diósjenő környékén készült, ott nyaraltunk azon a nyáron, mielőtt első osztályba kerültem volna. Két egész turista, a kicsi, meg a nagy, hanyag eleganciával, sportos öltözékben, frissen vágott botokkal. :)
De a másik képen már iskolás vagyok, sőt másodikba megyek, ez kiderül a kép hátoldalán lévő feliratból: 1955. aug. 5. Hát így jártam iskolába, nem volt még köpenyünk, hanem vagy teljesen civilbe öltöztettek, vagy valamilyen kötényt adtak ránk a ruha fölé, mint itt énrám is. Hátitáskám volt - milyen kicsi a maiakhoz képest! - és ami itt nem látszik, egy gyékényből font kicsi szatyorban vittem az uzsonnát. Tornafelszerelésünk akkor még nem volt (igaz, az iskolánknak tornaterme sem), ahhoz a tornázgatáshoz, amit alsós korunkban az osztályteremben a padok közt állva végeztünk, nem kellett külön tornaruha. Ötödiktől aztán már komolyabbak lettek a tornaórák, akkor egy elég messze lévő épületbe (a jelenlegi Gózon Gyula Színház van most benne) vonultunk át, annak az alagsorában volt berendezve a tornaterem. Akkor már kellett tornacipő és gondolom, valamilyen tornaruha is, de én csak a cipőre emlékszem, arra is csak azért, mert ötödikben egyszer elvesztettem, otthagytam a délelőttös tanítás végén a padomban és nem is lett meg se aznap délután, amikor otthonról visszarohantam érte, sem másnap. Ez elég megrázó esemény volt, nemcsak azért, mert nem voltam elvesztős fajta, nemigen veszítettem el a dolgaimat, hanem azért is, mert újat kellett venni, nem volt az mindegy nekünk akkoriban, úgyhogy nagy szidást kaptam otthon.
Érdemes megnézni az elsős osztályképünket, így öltöztettek bennünket 1955-ben. Rajtam a szokásos bolerós fekete együttes, és szinte mindenki hajában ott vannak a masnik.
Aztán volt persze a mackóruha, szabályos nevén tréningruha, de mi csak mackónak hívtuk. Ez a két kép jól illusztrálja, milyen is volt igazán, bőszárú nadrág alul gumírozva és cipzáros felsőrész, mindez pedig amolyan békebeli anyagból: kívül sima, belül bolyhos. A képeken olyan ötödikesforma vagyok, talán az ötödik osztályt megelőző nyáron nyaraltunk Fonyódon egy másik családdal együtt, sátorban, és a felnőttek homokkal mosogatták el az edényeket és petrofórral főztek (na, mi az a petrofór?) - ez a két kép akkor készült, amikor Fonyódról áthajóztunk Badacsonyba.
 |  |
Aztán lassan jött már a kamaszkor, rövid hajjal (mint már többször említettem, Audrey Hepburn-re szerettem volna legalább a frizurát tekintve hasonlítani), egyre kevesebbet hordott mackóruhával (azt már inkább csak kiránduláshoz vettük fel), és néha, ritkán, csináltatott ruhával. Na persze nem szalonban, drágán, hanem szomszéd nénivel varratva fillérekért. A mi környékünkön három ilyen nyugdíjas varrónő is volt, akik szigorúan titokban, megbízható jó ismerősöknek elvállalták a ruhavarrást. Emlékszem, R. nénivel varrattuk ezt a ruhát, amiben itt feszítek Nagymama mellett (igaz, a fehér kardigán sokat takar magából a ruhából). Egészen halványzöld anyag volt apró fehér beleszövött pettyekkel, tűpettyesnek nevezték ezt a megoldást. Szóval, halványzöld tűpettyes, derékban elvágott, húzott szoknyás ruha volt, alatta alsószoknyával, merthogy akkoriban jött divatba az alsószoknya. De nemcsak ilyen ünneplősebb ruha alá vettünk alsószoknyát, hanem nagy divat volt nyárra a pöttyös vagy aprómintás, húzott kartonszoknya, alatta szintén húzott, alján fodorral és csipkével vagy madeiraszalaggal szegett fehér vászon alsószoknyával, amit persze nagyon, de nagyon ki kellett keményíteni. Sőt még abroncsszoknya is létezett, amikor az alsószoknya aljába körben drótot húztak, hogy minél jobban elálljon (nekem ilyen nem volt). És mindehhez a derekunkra széles, szoros gumiövet tettünk, elöl egymásbaakasztható fémcsattal összefogva. Ezt az övet hordtuk a köpeny fölé is, mert akkor már köpenyben jártunk iskolába. A köpeny külön műfaj volt, erős, kellemetlen vászonanyagból, esetleg kicsit barátságosabb tapintású vastag szaténból készült, de fényes matlaszéköpeny is létezett, bár az osztályunkban csak egy lánynak volt ilyen, meg a felsős osztályfőnökünknek, Magdi néninek. A köpenyhez tartozott külön rávarrható fehér gallér is, általában pikéből, tán azért, hogy minél nehezebb legyen kivasalni. Mert a piké nemcsak vastag, de ráadásul bordás is, szenvedtünk vele sokat, mire olyan állapotba került, hogy rá lehetett öltögetni a köpeny gallérjára. A köpennyel aztán lehetett trükközni (már persze ha nem a fent említett gumiövet vettük rá), a saját anyagából készült övet elöl, vagy hátrahúzva hátul megkötni, ahogy a hangulat és a cél megkívánta.
Ahogy karácsonyra flanellruhát, úgy húsvétra általában szandált kaptam, az kitartott őszig. De ősztől tavaszig ott volt a magasszárú cipő, na azt igazán gyűlöltem, legalábbis amikor már kamaszodtam. Nyolcadikos koromig ilyenben jártam télen, aztán a gimnázium első évében vettünk télire egy fehér bokacipőt meleg béléssel. Boldog voltam vele, végre nem az utált fűzős magasszárút kellett hordanom. De pechem volt, mert az utolsó magasszárúmat nem tudtam kinőni, ugyanis 13 évesen elértem a végleges cipőméretemet és a magasszárú megmaradt. Így amikor első gimiben egyik reggelre akkora hó esett, hogy az utcánk sarkáig se értem és máris teljesen beázott a mutatós fehér bokacipőm, kénytelen voltam visszamenni és az ominózus tavalyi magasszárúban menni iskolába. Máig emlékezetes lelki trauma volt - pedig aztán bent az osztályban mindenki az átázott cipőjét és lábát szárítgatta és a kutya se foglalkozott azzal, hogy milyen "szégyenletes" lábbeliben jöttem. :)
És ha már cipő, akkor harisnya is: emlékeztek a flórharisnyára? Fényes volt és vastag, de nála is rettenetesebb volt az a barna, bordás, vastag harisnya, aminek semmi rugalmassága sem volt, akármit csináltunk, harmonikázott és nemcsak csúnya volt, hanem nagyon kellemetlen érzés volt hordani (mintha lett volna ennek is valami neve, de nem jut eszembe)***. Persze harisnyatartóval hordtunk minden harisnyát, ami aztán tényleg kínzóeszköznek számított (esetleg barbár módon harisnyagumival, amiért a gimiben a tornatanárnő nagyon leszúrt, ha meglátta rajtunk a nyomát). A nylonharisnyával csak már jócskán gimnazista koromban találkoztam először, akkor viszont egyenesen Jugóból hozott egyik nagynéném igazi vékonyszálú harisnyát, amit csak komoly alkalmakra vettem föl (a harisnyanadrágot még nem ismertük).
Magassarkú cipőt negyedikes gimnazista koromban kaptam, először egy fehéret, aztán közeledvén a ballagás, egy feketét is. Mindkettőnek kb. 4-5 centis vékony sarka volt, és akkor még tudtam is járni bennük. :)
Aztán felnőttem... állítólag. A divatelemek pedig időről időre visszatérnek. A hatvanas évek elején vietnámi papucsnak nevezett kétpántos lábbeli is, meg a széles gumiöv a keskeny beakasztós fémcsattal, ezek például újra divatba jöttek az utóbbi években. Mert mint tudjuk, nincs új a nap alatt.
*** Update: Akimotonak köszönhetően kiderült, mi volt a neve a bordás vastag harisnyának: patentharisnya! Most már igyekszem megjegyezni, mint nélkülözhetetlen retró-információt, de tényleg bosszantott, hogy sehogy se jut eszembe, azért is írom ide pótlólag, hogy rákereshető és megtalálható legyen, ha megint elfelejteném. :)))
2012. május 28., hétfő
Tető és talp
Minthogy többen beszámoltak már a régebben kedvelt kényelmes és kényelmetlen öltözékekről, megpróbálom felidézni a hajviseletek egymásutánját lánykorom óta, és a cipődivatot, melyről kevés szó esett eddig. Pedig mindenki emlékszik rá, csak valahogy nem olyan érdekes, mint egy csináltatott kiskosztüm az ötvenes évek végéről, gyapjúdzsörzéből.
Szóval, a haj, mármint az enyém, nagyon világos szőke, vékony szálú képződmény volt világéletemben, ami miatt sokszor nehéz volt divatos frizurát csinálni belőle, de én tűzön-vízen, sütővason keresztül mindig a legdivatosabbat hordtam (Most is. Az elöl cupfos, hátul fölnyírt fazont éppen most váltottam vissza gombafrizurára. )
A háború után sokáig két ágra fonott copfot kellett viselnem, ünnepnapokon leeresztett hajat loknikba sütve kaptam Anyutól. Középiskolában „olaszka” volt a divat, tizenhat éves koromban nagy könyörgésre meg lett engedve a dauerolás, különösen az olaszka utáni maximka viselésekor volt hasznos. Később jó magasra feltupírozott hajakat viseltünk, én kihagytam a tál rakott krumplira emlékeztető vuklis kontyot, és itt leáll az emlékezet. Amikor divatba jött a Sasoon, én is olyanra vágattam, aztán megint erősen dauerolt, vizes törülközővel fésülendő frizurám volt, majd félhosszú, lányos haj, kis homlokba hulló frufruval, legtovább a gombafrizurát vágattam, mint írtam, éppen visszatértem hozzá.
A cipők iránti szenvedélyes vágyam már kicsi koromban megmutatkozott. Az iskolában a redőnyös tolltartóval együtt mindenki barna sertésbőr félcipőt viselt, télre ugyanebből az anyagból beázásra hajlamos fűzős bakancsot. Vastag bőrtalpa volt, a korcsolyát külön kellett rászerelni, ami nem tett jót a szocialista ipar remekének. Ötvenhatban a jampecek divatba hozták a csíkos zoknit, hozzá vastag gumitalpú, gojzervarrott cipőt hordtak. Hol tettek rá szert, nem tudom. Én szürkére festett bőr félcipőt, jóval vékonyabb gumitalpút kaptam, kék csíkos zoknival viseltem az iskolaköpenyhez. Az első magassarkú fekete cipőt ballagásra vettük, nem volt valami csinos, se kényelmes. Viszont az akkoriban (57-ben) divatba jött balerinacipőt nagyon kedveltem, kényelmes volt a szintén divatos rock and roll nevű tánclépésekhez (messze nem olyan, mint a mai rock). Várandós koromban kismamacipőt – ki emlékszik, milyen is volt - , az iskolában a padok között járkálva törpe tűsarkút hordtam.
Amikor Pestre költöztünk, valamikor 68 körül, éppen divatba jött a hosszú szárú fűzős csizma, volt valami neve is, tudom már, kánkáncsizma. Vettünk, persze, igaz, drága volt. A Scholl papuccsal felváltva ki lehetett bírni. Milyen cipőket viseltünk még? Az emblematikus Tisza-cipőn túl annyiféle, hol hegyes, hol kerek, hol vágott orrú cipő kínálkozott a kirakatokban, egytől egyig kényelmetlen, valami hülye kaptafán készült gyári cipők voltak. Ebben az időben Jugóban szereztem be a cipőket, később, amikor már mindegy volt, miben járok, hozzájutottam egy francia gyártmányú edzőcipőhöz, évekig hordtam, könnyű volt, kényelmes, belül lábformájú, kívül szintén. Sírva dobtam ki, amikor viselhetetlenre kopott.
Öltözködés anno...
A szüleim a háború alatt szinte mindenüket elvesztették. Aztán jött az új élet új helyen. Pedagógus házaspár, két majd három gyerekkel. Én vagyok a legkisebb. Egyszerűen öltözködtünk. Jött a házi varrónő napi ellátásért, s alakította a ruhákat. Nagymama kabátjából, anya régi ruháiból, olcsó anyagokból készültek. Anyu is varrt, horgolt, kötött. Bokáig érő télikabátot kaptam, amit hosszú évekig hordtam, mire teljesen kinőttem. S az utálatos térdzokni. Még a gimiben is. Más már rég nejlonharisnyát viselt. Szerencsére, a nővéremnél magasabb voltam, ezért az ő levetett ruháit, cipőit nem sokáig örökölhettem.
Hamar megtanultam a varrógéppel bánni, s varrtam magamnak. Nem tanított senki. Ráakadtam a PRAMO-ra, (Biztos ismeritek, NDK-s divatlap volt, megfizethető áron.) Egészen jó, nekem tetsző ruhákat varrtam magamnak. Később a férjemnek még inget is varrtam. A kislányomnak is. Rengeteget kötöttem, szebbnél szebb pulóvereket a családnak néhány nap alatt.
Most már csak az unokámnak varrok ezt-azt. Teljesen ellustultam.
Néhány a műveim közül:
A második képen a lányom szoknyáját és blúzát is én csináltam. A legalsó képen a nővérem kislányával vagyok, a kis ruha is az én művem.
Utálom ezt az új blogformát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)