Bármilyen különös, de velem gyakran előfordul, hogy életemnek bizonyos eseményeit felidézve emlékszem a ruhára, ami akkor rajtam volt (egyébként innen jött a téma ötlete is).

Az első kép persze nem ezért kerül ide, erre a koromra nem emlékszem - olyan másfél éves lehettem, erősen kapaszkodom a gyerekkocsiba, későn kezdtem önállóan járni - de ez a kis kabát később is még sokáig megvolt és időnként előkerült a szekrény mélyéről, úgyhogy magára a ruhadarabra jól emlékszem. Kék szövetkabát volt piros zsebekkel és gallérral. Azt mondták róla, hogy Anyu kabátjából fordíttatták ki, mert létezett ilyen eljárás: ha az anyag színe már kopott volt, de a visszája ép, szétszedték és az ép oldalt színének használva varrtak belőle újat. (Jóval később is volt ilyen kifordított és újraszabott kabátom, de azt már én varrtam egy elhasználódott külsejű kék télikabátomból, aminek a visszája tökéletesen ép, nagyon szép halvány kockás volt. Szétszedtem, kifordítottam, megvarrtam és még pár évig hordtam a "vadonatúj" kockás kabátot egyetemi éveimben.)
A következő kép profi intézményben készült, a legendás Mosoly Albuma egyik műtermében és azért teszem

ide, mert kisgyerek, sőt kisiskolás koromból is az ilyen flanellruhákra emlékszem leginkább. Ilyet kaptam minden karácsonyra, mert ez volt a folyamatosan szükséges ruhadarab: aprómintás flanellruha levehető fehér gallérral vagy anélkül. Ilyen ruhámnak minden télen lennie kellett, hiszen az előző télit addigra mindig kinőttem. A térdzokni semmi különös, ám külön figyelmet érdemel a magasszárú cipő, Szilviával bekenve. Emlékszik még valaki a Szilviára? Fehér, sűrű tejszerű maszat volt, amivel időről időre át kellett kenni az elkoszolódott fehér cipőket, aztán amikor rászáradt, úgy nézett ki, mint a kréta és ugyanúgy porzott is lefele a cipőről. Emlékeim szerint később is létezett valami hasonló, de akkor már inkább a fehér kismamacipőkre használták.

Az ünneplő pedig ugyanebben a három-négyéves koromban a fekete kantáros szoknya volt boleróval (sőt később is volt ilyen fazonú ünneplőm, az elsős osztályképen is ilyen van rajtam). De ez a régi felvétel vasárnapi ünneplőmben valahol Rákosliget és Cinkota között készült az út menti mezőn. Szoktunk annak idején vasárnap délutánonként kirándulni arrafelé, ahol akkoriban még se buszgarázs, se Hungarocamion-telep, semmi sem volt, csak a Cinkotára vezető aszfaltút, körülötte pedig megművelt vagy műveletlen terület ritkásan beültetve gyümölcsfákkal.
És mint látható, öltözködésemben az egyetlen biztos pont a masni volt és sokáig az is maradt. Masni fehér, rózsaszín, piros, világoskék selyemből, ezeknek egy részét Anyu vásárolta, de mint már többször is elmeséltem, a többit, a legszebbeket a bácskai nagymamám küldte odaátról borítékban, gondosan a levélpapír közé hajtogatva. Ha jól emlékszem, valamikor hatodikos koromban tűntek el a selyemszalagok a hajamból, akkor már rövidebb volt a frizurám is, meg már akkora lakli voltam, hogy a masni elég komikus is lett volna rajtam.
Napozónak hívták azt a kantáros bugyogószerű nadrágot, amit nyáron hordtak az öt-hatévesek, vagy még kisebbek. A baloldai kép valahol Diósjenő környékén készült, ott nyaraltunk azon a nyáron, mielőtt első osztályba kerültem volna. Két egész turista, a kicsi, meg a nagy, hanyag eleganciával, sportos öltözékben, frissen vágott botokkal. :)
De a másik képen már iskolás vagyok, sőt másodikba megyek, ez kiderül a kép hátoldalán lévő feliratból: 1955. aug. 5. Hát így jártam iskolába, nem volt még köpenyünk, hanem vagy teljesen civilbe öltöztettek, vagy valamilyen kötényt adtak ránk a ruha fölé, mint itt énrám is. Hátitáskám volt - milyen kicsi a maiakhoz képest! - és ami itt nem látszik, egy gyékényből font kicsi szatyorban vittem az uzsonnát. Tornafelszerelésünk akkor még nem volt (igaz, az iskolánknak tornaterme sem), ahhoz a tornázgatáshoz, amit alsós korunkban az osztályteremben a padok közt állva végeztünk, nem kellett külön tornaruha. Ötödiktől aztán már komolyabbak lettek a tornaórák, akkor egy elég messze lévő épületbe (a jelenlegi Gózon Gyula Színház van most benne) vonultunk át, annak az alagsorában volt berendezve a tornaterem. Akkor már kellett tornacipő és gondolom, valamilyen tornaruha is, de én csak a cipőre emlékszem, arra is csak azért, mert ötödikben egyszer elvesztettem, otthagytam a délelőttös tanítás végén a padomban és nem is lett meg se aznap délután, amikor otthonról visszarohantam érte, sem másnap. Ez elég megrázó esemény volt, nemcsak azért, mert nem voltam elvesztős fajta, nemigen veszítettem el a dolgaimat, hanem azért is, mert újat kellett venni, nem volt az mindegy nekünk akkoriban, úgyhogy nagy szidást kaptam otthon.
Érdemes megnézni az elsős osztályképünket, így öltöztettek bennünket 1955-ben. Rajtam a szokásos bolerós fekete együttes, és szinte mindenki hajában ott vannak a masnik.
Aztán volt persze a mackóruha, szabályos nevén tréningruha, de mi csak mackónak hívtuk. Ez a két kép jól illusztrálja, milyen is volt igazán, bőszárú nadrág alul gumírozva és cipzáros felsőrész, mindez pedig amolyan békebeli anyagból: kívül sima, belül bolyhos. A képeken olyan ötödikesforma vagyok, talán az ötödik osztályt megelőző nyáron nyaraltunk Fonyódon egy másik családdal együtt, sátorban, és a felnőttek homokkal mosogatták el az edényeket és petrofórral főztek (na, mi az a petrofór?) - ez a két kép akkor készült, amikor Fonyódról áthajóztunk Badacsonyba.

Aztán lassan jött már a kamaszkor, rövid hajjal (mint már többször említettem, Audrey Hepburn-re szerettem volna legalább a frizurát tekintve hasonlítani), egyre kevesebbet hordott mackóruhával (azt már inkább csak kiránduláshoz vettük fel), és néha, ritkán, csináltatott ruhával. Na persze nem szalonban, drágán, hanem szomszéd nénivel varratva fillérekért. A mi környékünkön három ilyen nyugdíjas varrónő is volt, akik szigorúan titokban, megbízható jó ismerősöknek elvállalták a ruhavarrást. Emlékszem, R. nénivel varrattuk ezt a ruhát, amiben itt feszítek Nagymama mellett (igaz, a fehér kardigán sokat takar magából a ruhából). Egészen halványzöld anyag volt apró fehér beleszövött pettyekkel, tűpettyesnek nevezték ezt a megoldást. Szóval, halványzöld tűpettyes, derékban elvágott, húzott szoknyás ruha volt, alatta alsószoknyával, merthogy akkoriban jött divatba az alsószoknya. De nemcsak ilyen ünneplősebb ruha alá vettünk alsószoknyát, hanem nagy divat volt nyárra a pöttyös vagy aprómintás, húzott kartonszoknya, alatta szintén húzott, alján fodorral és csipkével vagy madeiraszalaggal szegett fehér vászon alsószoknyával, amit persze nagyon, de nagyon ki kellett keményíteni. Sőt még abroncsszoknya is létezett, amikor az alsószoknya aljába körben drótot húztak, hogy minél jobban elálljon (nekem ilyen nem volt). És mindehhez a derekunkra széles, szoros gumiövet tettünk, elöl egymásbaakasztható fémcsattal összefogva. Ezt az övet hordtuk a köpeny fölé is, mert akkor már köpenyben jártunk iskolába.
A köpeny külön műfaj volt, erős, kellemetlen vászonanyagból, esetleg kicsit barátságosabb tapintású vastag szaténból készült, de fényes matlaszéköpeny is létezett, bár az osztályunkban csak egy lánynak volt ilyen, meg a felsős osztályfőnökünknek, Magdi néninek. A köpenyhez tartozott külön rávarrható fehér gallér is, általában pikéből, tán azért, hogy minél nehezebb legyen kivasalni. Mert a piké nemcsak vastag, de ráadásul bordás is, szenvedtünk vele sokat, mire olyan állapotba került, hogy rá lehetett öltögetni a köpeny gallérjára. A köpennyel aztán lehetett trükközni (már persze ha nem a fent említett gumiövet vettük rá), a saját anyagából készült övet elöl, vagy hátrahúzva hátul megkötni, ahogy a hangulat és a cél megkívánta.
Ahogy karácsonyra flanellruhát, úgy húsvétra általában szandált kaptam, az kitartott őszig. De ősztől tavaszig ott volt a magasszárú cipő, na azt igazán gyűlöltem, legalábbis amikor már kamaszodtam. Nyolcadikos koromig ilyenben jártam télen, aztán a gimnázium első évében vettünk télire egy fehér bokacipőt meleg béléssel. Boldog voltam vele, végre nem az utált fűzős magasszárút kellett hordanom. De pechem volt, mert az utolsó magasszárúmat nem tudtam kinőni, ugyanis 13 évesen elértem a végleges cipőméretemet és a magasszárú megmaradt. Így amikor első gimiben egyik reggelre akkora hó esett, hogy az utcánk sarkáig se értem és máris teljesen beázott a mutatós fehér bokacipőm, kénytelen voltam visszamenni és az ominózus tavalyi magasszárúban menni iskolába. Máig emlékezetes lelki trauma volt - pedig aztán bent az osztályban mindenki az átázott cipőjét és lábát szárítgatta és a kutya se foglalkozott azzal, hogy milyen "szégyenletes" lábbeliben jöttem. :)
És ha már cipő, akkor harisnya is: emlékeztek a flórharisnyára? Fényes volt és vastag, de nála is rettenetesebb volt az a barna, bordás, vastag harisnya, aminek semmi rugalmassága sem volt, akármit csináltunk, harmonikázott és nemcsak csúnya volt, hanem nagyon kellemetlen érzés volt hordani (mintha lett volna ennek is valami neve, de nem jut eszembe)***. Persze harisnyatartóval hordtunk minden harisnyát, ami aztán tényleg kínzóeszköznek számított (esetleg barbár módon harisnyagumival, amiért a gimiben a tornatanárnő nagyon leszúrt, ha meglátta rajtunk a nyomát). A nylonharisnyával csak már jócskán gimnazista koromban találkoztam először, akkor viszont egyenesen Jugóból hozott egyik nagynéném igazi vékonyszálú harisnyát, amit csak komoly alkalmakra vettem föl (a harisnyanadrágot még nem ismertük).
Magassarkú cipőt negyedikes gimnazista koromban kaptam, először egy fehéret, aztán közeledvén a ballagás, egy feketét is. Mindkettőnek kb. 4-5 centis vékony sarka volt, és akkor még tudtam is járni bennük. :)
Aztán felnőttem... állítólag. A divatelemek pedig időről időre visszatérnek. A hatvanas évek elején vietnámi papucsnak nevezett kétpántos lábbeli is, meg a széles gumiöv a keskeny beakasztós fémcsattal, ezek például újra divatba jöttek az utóbbi években. Mert mint tudjuk, nincs új a nap alatt.
*** Update: Akimotonak köszönhetően kiderült, mi volt a neve a bordás vastag harisnyának: patentharisnya! Most már igyekszem megjegyezni, mint nélkülözhetetlen retró-információt, de tényleg bosszantott, hogy sehogy se jut eszembe, azért is írom ide pótlólag, hogy rákereshető és megtalálható legyen, ha megint elfelejteném. :)))