Bizalom és felelősség

Nagyon komolyan, talán kicsit pátoszosan is hangzik ez a cím, mégis úgy gondolom, hogy igazi, tartós változásoknak ez a kettő lehet az alapja. Az olyasféle változások, hogy elhatározom, márpedig mostantól ilyen leszek, ritkán szoktak hosszú távon sikerülni.

De az, amikor valaki már belém látja, amit én igazán még el se tudok képzelni magamról; az ki tud teljesíteni. Volt részem ebben, máig is ebből táplálkozom..

Csöndes, kevés beszédű, visszahúzódó, inkább magamnak való gyerek és fiatal voltam, semmint vezetőféle. Mégis, az érettségi utáni évben, 19 évesen, csoportot bíztak rám, 12-13 éves lányokból állót. Lassan, lépésről-lépésre kezdtem kinyílni, ráérezni ennek a feladatnak az ízére, örömeire, nehézségére. Talán jó is volt ez a csekély korkülönbség, hogy nem kicsikkel kellett kezdenem, hanem szinte idősebb barátnőként lehettem velük. Átalakultam, tetszett, megszerettem; már több örömet adott, mint gondot. Jópáran csodálkoztak, hogy nohát!
Azóta folyamatosan kerülnek a kezem alá az újabb és újabb csoportok, elsőstől nyolcadikosig, mikor melyiket kell vinni. És most már akkor csodálkoznak, ha a kezdetekről mesélek :)

A felelősség? Kényszerhelyzetek általában. Feladatok, amiket meg kell oldani. Először félve, nyögvenyelősen, sokszoros energiával, csak éljem túl-érzéssel. Kiállni előadást tartani egy konferencián, heteken át a vezetőt helyettesíteni..., aztán egyszercsak észreveszem, hogy a következő előadás már könnyebben megy, már simán alszom előtte éjszaka; hogy tulajdonképpen tetszik, hogy megszervezhetem  a munkát, és működik a szerepjáték, - hogy még mindig tudok változni. Fejlődni. Olyanokban, amit nem is gondoltam volna, ha rajtam múlik, nem is akartam volna. De ha felelős vagyok, föl kell nőni hozzá. Hogy változni kell-e hozzá, vagy éppen ez hozza magával a változást, ezen majd egyszer elgondolkodom, ha éppen semmi változás nem lesz körülöttem :)

Furcsa

Sokszor az az érzésem, "gyárilag" voltam a legjobb.

Abban azonban bizonyos lehetek, amik változtattak ezen az alapbeállításon, még akkor is szükségesek voltak, ha nagyon nem szerettem, hogy változom. Kiváltképp igaz ez arra, amikor alapjaimból neveltek ki - mert igaz, nem voltam sose valami jólnevelt kislány.
Erről már sokszor írtam, szóltam. Máig hálás vagyok a sorsnak, a felmenőimnek és bárkinek, hogy harmadik gyerekként, háború után születettként nem kaptam meg az úrilányoknak kötelezően járó, tőlük elvárt minták sokaságát.

Nemrégiben ebben a blogban fejtegettem két komoly döntésem elő- és utózmányait. Ma sem hiszem, hogy többet tudnék ebben a témakörben mondani.

Ma, immár öreg-igazolvány boldog tulajdonosaként el merem mondani, a visszaváltozásom sikeresebb volt, mint a kifordításom eredményessége. Ma is meggondolatlanul mondom ki sokszor, ami épp haladéktalanul el akar hagyni engem. Nem mindig szerencsés lépés, de lehet, ahogy öregszem, egyre gyakoribb lesz, ismét.

(Vettétek észre, hogy leginkább az ember-teremtette idősík felidézése lesz a legkevésbé megbízható emlékünk? Összemosódik, főleg a kapcsolatok, az egyes emberekhez való kötődésünk válik nehezen kihámozhatóvá. Gyakran az sem marad tiszta a hallgatóságnak, élő, vagy már régen elhalt kapcsolatokat mesélünk, belsőnkben mai valóságnak élve meg. Ez az egészen kicsi gyereknél néha tisztára olyan - fantáziavilágnak hívjuk -, mintha korábbi élete emlékeiből építkezne. Na, akkor most is sikerült jól eltérnem a tárgytól.)

Amúgy meg, az a biztos, hogy szinte naponta változunk. Nem véletlenül ma van az a Pál, aki fordul?

Változom - fejlődök?

Nagyon tetszett Ági megfogalmazása: „fejlődéstörténet”, mert úgy érzem, az én változásom egyértelműen fejlődésnek tekinthető. Életünk során fejlődnünk kell, feladataink vannak, ezeket meg kell oldani, ami nem megy változás – pozitív irányú változás – nélkül. Ha hibázunk, akkor abból tanulnunk kell, fejlődnünk kell, ha nem tanulunk, újra és újra ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni mindaddig, amíg meg nem tanuljuk a leckét. Ugyanazokkal a nehézségekkel fogunk találkozni életünk során, amíg meg nem értjük végre, mit rontottunk el. Én sem tudom megmondani a „tutit”, nem tudom pontosan, mikor mit rontottam el, de igyekszem javítani a korábbi hibáimon. Évek óta érzem, hogy minden tragédiaként megélt problémából ki lehet jönni pozitív egyenleggel, és amióta ezt vallom, sokkal jobb az életem. Pozitívan látom a dolgokat, sokkal kevesebbet panaszkodom, és tudom, hogy a pozitív gondolatoknak teremtő erejük van. A hozzám közel állók az elmúlt néhány (leginkább egy-két) évemet szerintem sokszor csodálkozva nézik. Vagy nem hiszik el, hogy változtam, vagy nem tetszik nekik a változás. Néhány jó barát van csak, aki látja az óriási fejlődést, amin keresztül mentem, és örül is neki. Mert miben is változtam? Türelmesebb lettem, nyugodtabb. Sokkal kevésbé stresszelek olyan problémákon, amiknek a megoldása nem rajtam múlik. Kerülöm a felesleges konfliktusokat, de továbbra is kiállok a saját érdekeim érvényesítése érdekében, és nem félek attól, hogy nagyot lépjek, sok mindent változtassak az életemen. Nem ragadok bele a megszokottba csak azért, mert félek az újtól. Jobban figyelek az apró jelekre, amelyek arra utalnak, hogy esetleg valamilyen probléma közeledik, így megelőzhetővé válnak a dolgok. Továbbra is határozott vagyok és felelősségteljes, de tudom, hogy nem kell feláldoznom magamat (a személyiségemet) senkinek a kedvéért. Kicsit önző vagyok, vagy inkább úgy fogalmaznék, önérdek-követő, mert ez az önzőség mások számára sem jelent hátrányt, sőt, akit szeretek, az még többet kap belőlem/tőlem, mint eddig. Akik viszont nem hatnak pozitívan rám, a fejlődésemre, azokat leépítem. Biztos vagyok benne, hogy jó úton járok. Fejlődök.

Egy a változások közül

Mint már annyiszor, most is kiderült, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezzük ugyanazt a témát. Én egészen egyszerű, földhözragadt módon közelítem meg és saját belső változásaim közül mutatok egyet.

Magamról el nem tudtam volna képzelni akár még 10 évvel ezelőtt sem, hogy új ismeretségeket kössek önszántamból, nem kényszerből, csak úgy, lazán, örömmel. Ha valaki rá akart venni, be akart vinni egy társaságba, mondván, "megismerkedhetsz másokkal", mindig azt feleltem, nem akarok, elég nekem annyi ismerős, amennyi van - és komolyan is gondoltam, tényleg így is éreztem.  Idegenek jelenlétében feszélyezve éreztem magam, de annyira, hogy például annak idején a menzán mindig rettentően zavart, hogy végig kell mennem az asztalok között, mielőtt leülnék, vagy amikor ebéd után kimegyek onnan. Úgy éreztem, mindenki engem néz, pedig nyilvánvalóan a kutya se törődött velem. 

Aztán magam lepődtem meg legjobban, - csak utólag ébredve rá a változásra - amikor néhány éve minden gond nélkül találkoztam olyanokkal, akikkel a blogvilágban addig csak kommentekben, emailekben érintkeztünk. Négy-öt ilyen találkozásom volt, sőt egyszer a Margit-hídnál szólítottam le valakit (az a bizonyos régi énem ilyet se tett volna), akivel évek óta olvastuk egymást és ráismertem a blogjában szereplő képek alapján.  Majd pedig nagy lelkesedéssel vettem részt egy igen jól sikerült találkozón, ahol összejöttünk heten, akik addig csak egymás blogjait olvasva és azokon keresztül kommunikálva ismertük egymást, de addig tulajdonképpen idegenek voltunk.

Mondhatná valaki, hogy lám, mit tesz az internet, de nem erről van szó,  mert ezt a változást több más vonatkozásban is érzem, csak itt ez a példa látszott a legszemléletesebbnek. Az ember változik.

A változás fölfedezése

- Te olyan excentrikus vagy – mondta egy évfolyamtársam, és hozzátette: - ideje megváltoznod. Majd beléptünk az Ady téri kapun, és soha többé nem beszéltem vele. Éreztem, hogy sértésnek szánta. De biztos volt bennem valami, amivel sikerült kivívnom az ellenszenvét. Persze, nyugtalanított a dolog, végül a tanulmányi csoportunk vezetőjéhez fordultam nagy szorongva, hogy ő is így lát-e engem.  K. Rózsa egy darabig méregetett, aztán odavetette: -Állj be a sorba! Ehhez ismerni kell az akkori idők követelményeit. Nem volt helye az egyéni megfogalmazásoknak, a „lelkizésnek”, a különbözni akarásnak, példakép volt a „közösségi ember”, meg Timur és csapata. Így kellett sorban állni, nemcsak fegyelem, hanem gondolkodásmód tekintetében is. Hát, beálltam a sorba.

A következő évünk gyakorlóév volt, nagy szerencsével egyik külterületi iskolába fölvettek helyettesítő tanárnak. Ugyanide kaptam meg a kinevezésemet is, hála az igazgatónak, aki megbízott bennem.

A bizalom. Ez volt az első pozitív élményem a felnőtt-életben. A tantestület megértő szeretete, máig élő baráti viszonyulása teljesen új minőséggel ismertetett meg. Addig ilyennel a családban sem találkoztam. Fantasztikus felszabadulást jelentett a „felnőttség” kezdetén. Egy idő után mégis kevésnek bizonyult.

 Itt állok ezen az osztályképen félidős terhesen. Még boldogan a várható változástól, és nyomasztó gondnak érezve, hogy mostantól örökké ugyanazt kell tanítanom. Ha a csengő szól, kimehetek az udvarra elszívni egy cigarettát, a tanítványaim alig tudnak olvasni, nemhogy a cirill betűket felismerni, kevés kivétellel szegény, fejletlen, igénytelen gyerekek voltak. Valamit mégis tanultam tőlük. A munka elismerését. Gyakorlati órán szárnyakat kaptak, melóztak mind, ástak, kapáltak, figyelni tudtak mindenre, ami nem főnévragozás volt. Egy született pedagógus biztosan kezdett volna valamit ezzel a helyzettel, a procc pesti iskolával is elbánt volna, de én nem. Nem is akartam.

A stressz és a szorongás napjaiban a minőségi változás úgy jött elém, mintha valaki kitalálta volna, mire van szükségem. (Már elbeszéltem, hogyan találtam rá a szerkesztői munkára, amely hamarosan hivatássá lett.)  Sok évig dolgoztam megnyugtató biztonságban,  már nem gondoltam, hogy valaha újat fogok megismerni.

 Idő előtt nyugdíjaztak, megszűnt a könyvszerkesztőség. A nyugdíjas létre egyáltalán nem voltam fölkészülve, tanácstalanul búsongtam, hogy most mihez kezdjek. Eljártam külsőzni lapokhoz, unalmas, fénytelen, rendszerváltás körüli összevisszaság volt mindenütt. Igénytelen lektür lektür hátán. Változásnak kellett jönnie. Egy régi kollégám megkeresett egy féldrágakő kollekcióval, hogy lenne-e kedvem, időm eladni. Megpróbáltam, és sikerült. Két évig kereskedő voltam, és később is ügynököltem más árukkal, kimondottan sikeresen. Ez is minőségi változás volt. Kiderült, hogy valamelyik (erdélyi görög) kereskedő ősöm szakmai affinitása, emberek közötti tapasztalatai, tárgyalókészsége, gyors helyzetfelismerő képessége szorulhatott belém,  még a lateinerségére annyira büszke anyukám is elismerte, milyen leleményes vagyok. De ez is elmúlt, már réges rég.
Amikor megvettük a kertet, új életvitelre tértünk át. Szunnyadó képességek, rejtett ismeretek ekkor is előjöttek. Nélkülük nem lenne kerek a világom. 

Életem végén új minőség fölfedezését hozta a számítógép. Összességében az e-kultúra. Többet és mélyebben kellene tudni, a gyakorlatban elsajátítani, csakhogy nem megy. Úgy gondolom, eddig majdnem jól viszonyultam minden változáshoz, talán többet is ki lehetett volna hozni a lehetőségekből. Mostanra sajnos, lassúvá lettem. Mínuszba fordul a minőség.       

változni és megmaradni

szakadár leszek és/mert lusta...

de a cim, különösen a Mick-es változat annyira a kezembe ad egy ötven évvel ezelőtti irásom (versem?), "Metamorphozis", hogy nem tudom kihagyni... (megjegyzésként még annyit, hogy 20 évesen irtam, megannyi terv fogytán, és változás előtt... vagy inkább szerepek előtt, ( gyermek, diák, szerelmes, hegedűs, énekkari, zenekari tag, tanár, rendező, feleség, anya, újságiró, nagyanya...  nyugdijas , na nem, ez nem szerep...legyen még blogger is) hiszen - merem remélni - hogy legvégül maradtam az, aki voltam, hogy vagyok, aki voltam... vagy mást ne mondjak - ne tartsatok nagyképünek, de szeretném hinni , hogy vagyok aki vagyok, és az is leszek...

 egyelőre nem találom azt a verset:( (és most "lusta" vagyok még megkeresni is)

---

nem keresem azt a régi, ifjú verset,  jut eszembe, kéznél van egy friss mai, végül is ez is a változásról szól... (sőt)... a mostaniról és egy végső jelzéséről (ehhez képest a többi csak részletkérdés.. volt... avagy csak forma,  iroda-lom:)) (bár, épp ez se zene...), csak egy pillanatkép és egyben summázat :

ÖSSZEMENTÜNK

a város, ahol felnőttem

összement

velem együtt

Hol vannak a nénik

akik: hogy megnőtt ez a kislány

mondták anyukámnak

és hol van ő

Ők is összementek

aztán végleg el

Én még eltotyogok itt

egy darabig

(S hogy ki fog rám

emlékezni?

Arra a kislányra

aki nagyra nőtt

már most sincs ki...

az újra kicsi

öregasszonyra se

sokan

de tán arra, ami

közte voltam...

kiknek valamit adtam)

---

persze még mindig lehet, adni mindig is.. ha más formában is...  az a baj , hogy mindig mindent idő előtt lezárok... a régi versben is, de azt is úgy fejeztem be valahogy, hogy " ... hogy élhessek a mának, s ami a legfőbb, nem magamnak: másnak."

Metamorfózisok

Ingerel a cím. Mármint, hogy saját anyagom címe is változásaink legyen, vagy változásaim. De hát mindenkinek ez a témája, aki hajlandó közzétenni saját változásait. Választok egy rokon értelmű szót, legyen metamorfózis az én címem. Ugye ez átalakulást jelent. Mindenki tudja biológiából, hogy a pl. a lepkék teljes metamorfózison esnek át: hernyó, báb, lepke.  Az átváltozások alól emberként én se vagyok kivétel. vallom, hogy jelenleg köztes állapotban leledzek. Voltam magzat, vagyok, testlélek egysége, leszek örökéletű jelen bábállapotomat követően: amikor történik velem valami. Ki ne mondd, hogy mi. Nem abban a korban élünk, amelyik elfogadja a halált. Ha tudná mindenki, hogy halálbiztos bábállapotának a vége, talán nem berzenkedne senki annyira ellene.
Persze a változások téma alighanem nem erre van kihegyezve, hanem azokról az apróbb-nagyobb változásokra, amelyek életem(ünk) során végbement bennünk. A megszorítás nemhogy szűkítené, inkább kiterjeszti a továbbgondolást. Emberi fejlődésünk, belső indíttatású változások, külső kényszer hatására történő változások, testi-lelki változások, életállapotbeli változások, életkor okozta változások, környezetünk hatására végbement változások, életfilozófiánk kikényszerítette változások, a politikai változásokra adott válaszunk, egészségi állapotunkban bekövetkező változások, iskolázottságunk, tevékenységeink (munkahelyünk) meghatározta változások. A világ kinyílása okozta változások, a világháló előidézte módosulások, megnyílások.
Az a bajom az előzőekben kibontott csomaggal, hogy az évek elemzésekor mindre kitértem. S senkit se szeretnék untatni az ismétlésekkel.
Anyám testében fogalmam se volt arról, hogy létezik másféle élet, mint az embrióé, a magzaté. 3,60-asl születtem, most legalább 30-szor ekkora vagyok. Ugyanúgy nincs fogalmam arról, hogy halálom mekkora változást fog eredményezni. (Írva van: Szem nem látta, fül nem hallotta, értelem föl nem fogta, amit az Úr készített az őt szeretőknek.)
Amikor születtem, ötmilliárd ember lakta a bolygót. Most, amikor írok kb. 7,2 md a létszámunk.             
Amikor születtem, nem volt (most már nincs eredeti) fogam, s kopasz voltam (mostanában kezd ritkulni a hajam). Amikor születtem, nem tudtam, hogy mi leszek. Érettségi idején se nagyon. Minden érték érdekelt, minden hitványság taszított. Végül üzemgazdász lettem, de ez csak a végzettségem. A nagy változás akkor következett be, amikor foglalkozást váltottam, és publicista lettem. Ez csakugyan nagy változás, de már legalább kétszer írtam róla.
Magánéletem nagy változásai a sereg, utána nősülés, amikor egy korábban ismeretlen ember lányát kezdtem el különleges módon kedvelni, szeretni. A gyerekek érkezése, akik korábban sose voltak, de lettek. Felnevelésük folyamata, az ő változásaik nyomon kísérése. Kirepülésük. Unokák érkezése. Gondok és hatalmas örömök. Fellini nyomán számukról azt mondhatnám, hogy nyolc és fél. részünkről ez nem érdem, csak teljesítmény.
Én, fölülírott Gyorgyovich Miklós, ép elmével és világos tudattal úgy nyilatkozom, hogy a legnagyobb változás egyelőre előttem áll. Pál apostol ír erről: „most még homályosan látunk, mintegy tükör által. Akkor majd színről színre”. Na, ez az előttem álló nagy ugrás még várat magára. De amikor bekövetkezik, akkor képtelen leszek megírni Nektek.