Nálam gazdagabb fantáziával ellátott bloggerek erre a témára olyan fiktív szózatot tudnának rittyenteni saját tizenéves önmagukhoz intézve, mint a pinty... vagy mondjuk, mint Karinthy abban a bizonyos
novellában. Nekem ilyesmihez nincs tehetségem, úgyhogy én arról írok, milyen voltam tizenévesen.
Akkoriban még nemigen használták azt a szót, hogy tizenéves, azt meg, hogy tinédzser, végképp nem, serdülőknek neveztek bennünket, a fiúkat esetleg kamaszoknak, a lányokat meg bakfisnak, ami elég idétlenül hangzott már akkor is, ma meg egyenesen rémes, jobb is, hogy már nem is ismerik. A serdülés nálam, már amennyire emlékszem, úgy 11 éves korom táján kezdődött, csak nőttem, nőttem, pedig azelőtt se voltam kicsi. A tornasornak mindig a végén álltam, a farsangi Hófehérke előadáson csakis a királyfit játszhattam, a néptáncot legénynek öltözve, kalappal a fejemen roptam. A hajamba már nem tettünk masnit, de még félhosszúra vágattuk, a köpenyemre pedig időnként széles piros gumiövet csatoltam, ahogy sokan mások is. A tartásom, anyám nagy bánatára egyre romlott, később is sokat emlegette, hogy pedig azelőtt egyenes voltál, mint a nádszál - de az biztos, hogy ekkoriban legsűrűbben a "húzd ki magad!" szókapcsolat hangzott el nálunk, többnyire hiába.
Hetedikes voltam, amikor elértem a végleges magasságomat és cipőméretemet, valamint abban az évben vágattam le a hajamat még rövidebbre. Akkor azt a frizurát fiúsnak mondtuk, de a fiústól azért messze volt, viszont a frufrut előre lehetett húzni, amit a kedvenc Audrey Hepburn hajviselete mintájára szorgalmasan műveltem is, ezzel keserítve anyut, aki "hadd látsszon az a szép magas homlokod" felkiáltással naponta sokszor hátrasimította a gondosan elrendezett frufrumat - én viszont pont azzal a szép magas homlokommal nem voltam kibékülve egyáltalán. Volt velem baja elég, de csak ilyesmiben harcoltunk, mert egyébként nem műveltem semmi botrányosat és veszélyeset.
Persze voltak érzelmi viharok is. Nemcsak a másik nemhez kapcsolódóak, hanem néha megmérettek barátságok, tanárok, mindenki. Hangulatok jöttek-mentek, versek érintették meg a lelkemet, délutánok tűntek el a semmiben, melyeket valamelyik osztálytárssal végigkóboroltunk ahelyett, hogy hazamentünk volna. De muszáj volt bóklászni keresztül-kasul a ligeti utcákon, meg kellett tárgyalni, ki kellett elemezni hol ezt, hol azt, nem ám csak mindig a tanulás, meg az otthoni fegyelmezés. És hát igaz, ami igaz, időnként meg kellett lesni egyik vagy másik fiút a fiúiskolából, az ilyen akciókban volt az igazi izgalom.
A gimnáziumi évek mozgalmasabbak voltak, a lányiskolában töltött nyolc év után nagyon szerettem, hogy fiúk is vannak az osztályban, de nem azért, amiért gondolod, kedves olvasó, hanem nekem bizony azelőtt is mindig voltak fiú játszótársaim, barátaim a szomszéd házból, szomszéd utcából, meg a zeneiskolából, szóval, már kicsi koromtól kezdve jól kijöttem a fiúkkal. Persze a vegyes osztályban hamar ráébredtem, hogy az a tizenvalahány fiú a haverjának tekint inkább, mintsem lánynak - igaz, hogy csak egy volt köztük, akitől szerettem volna ennek az ellenkezőjét tapasztalni, de mindhiába. A többiekkel nagyon jól éreztem magam az ilyen érdek nélküli barátkozós kapcsolatban, szünetekben snúroztam velük (persze nem pénzzel, csak kavicsokkal), az egyetlen gitártulajdonos sráccal pedig Shadows-számokat hoztunk kottázható állapotba: ő pengette a dallamot, majd miután megvitattuk az elméleti kérdéseket, én lekottáztam.
Egy ideig jártam az iskolai tánciskolába is, ami nem annyira az én igényem volt, inkább a szüleim kívánsága. Nem is volt az én világom, de a fiú osztálytársaimé még kevésbé, úgyhogy csak ímmel-ámmal gyötörtük a lépéseket és fellélegeztünk, amikor vége lett a tanfolyamnak.
Arra nem emlékszem, hogy úgy igazán álmodoztam volna például a jövőmről. Sőt, amikor 16-17 éves korunk táján az osztálybeli lányokkal ilyesmi került szóba, mindegyikük tudta ragozni, hogyan is lesz majd később, milyen férj, hány gyerek, milyen élet... Én meg akárhogy próbáltam, semmit nem tudtam elképzelni és egy ilyen alkalommal viccesen azt találtam mondani, hogy biztos azért nem látom a jövőmet, mert nem is érem meg a felnőtt kort. Persze lehurrogtak (és mint látható, igazuk is volt), de erre az esetre határozottan emlékszem. Csak az volt magától értetődő, hogy tanárnak fogok tanulni, de ennél több tervem nem volt.
Aztán vége lett a tizenévességnek, részemről kiforratlanul és éretlenül értem a végére. Felnőnöm majd csak évek múlva sikerült, először a diploma átvétele napján - sose felejtem el azt az üresség-érzést - később pedig még néhányszor, egyre jobban és jobban felnőttem. Pedig a mai eszemmel szívesebben maradtam volna máig is tizenéves.
(Egy tizenéves 1961 nyarán Zamárdi-felsőn. Szerintem ekkor sem álmodoztam, inkább csak éppen búval bélelt hangulatban voltam. ) :)
