A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tizenéves önmagunk. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tizenéves önmagunk. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 11., szerda

Szembesités, igen

   Ami engem illet, valahogy állandó párbeszédben állok gyerekkori, kamaszkori önmagammal. Mit is mondanánk egymásnak, ha valami varázslat folytán tényleg találkoznánk? (ha kicsit több időm lenne, megpróbálnám ebben a formában lejegyezni a témát.)
12 évesen
   Az is igaz, amit Aliz fogalmazott meg: tizenéveink széles skálát ívelnek át, nagy különbség van a tíz és a huszadik éves között... Az előbbi még a gyerekkor keretein belül, az utóbbi már a felnőttkor küszöbén...
Nyolcadikos vagyok
   Már megírtam, hogy nem voltam látványosan lázadó kamasz, gyereknek is szerettem a harmonikus légkört és nem kerestem ennek felbolygatására alkalmat. Engedelmes gyerek voltam. Idegen szemmel mindez unalmasnak is mondható, csak én tudhattam, hogy lázadásaim, ha voltak, belül forrongtak, ritkán csapódtak a felszínre. Belül egyáltalán nem unatkoztam, sőt, nem is emlékszem erre az érzésre. S most mondom a hajdani tizenévesnek: látod, ez a tulajdonság máig is megmaradt! Ugyanolyan kíváncsisággal, várakozással tekintek a világra, mintha még mindig adósom lenne egynéhány kellemes meglepetéssel!...
Negyedikes gimnazista
   Apai nagyszüleimmel laktunk együtt, halálukig anya gondviselését élvezhették és mi, gyerekek a generációk látható láncolatába épültünk be. Számunkra a nagyszülők nem epizodikus és esetleg egzotikus látogatások statisztái voltak, hanem mindennapjaink tevékeny részesei. Mindenkinek megvolt a saját "reszortja", mely bizonyos fontosságot kölcsönzött neki. Senki se érezte magát feleslegesnek. Idillikus kép? Természetesen sok kompromisszum-készséget igényelt.
   Öcsémmel (kb. 20 hónappal fiatalabb volt nálam) kamaszkorunkig nagyon jól megértettük egymást, többnyire közös játszótársaink voltak. Akkor kezdtek az ő fiús "kiváltságai" kiütközni (több zsebpénz, több kimenő), amit én már akkor is botrányos igazságtalanságként éltem meg és erélyesen tiltakoztam apa előtt. Kamaszkoromban vele volt legtöbb vitám: rá hasonlítottam abban is, hogy mindketten ki akartuk mondani az utolsó szót, s ehhez neki volt több joga... Sokszor méregbe gurítottam ezzel. 
20 évesen
    Nehézségeim feletti aggodalmaimat általában nem osztottam meg, igyekeztem magam erejéből úrrá lenni rajtuk. Ezen a ponton is hű maradtam akkori önmagamhoz. Sőt, még most sem jutottam kérdéseim, kételyeim végére, megoldásukat máig is keresem, de legalább eredetüket, megértésüket szeretném elérni. Sajnos, anyának, apának, nagyszülőknek már nem tehetek fel egy kérdést sem... 
   Az volt az érzésem mindig, hogy nem vagyok a kockázatok embere. Kihívásaim csak nekem szóltak, nem voltak látványosak, de én nagyon is jól imertem arányaikat. Anya kicsit túl elővigyázatos féltése is ebbe az irányba terelgetett. Viszonylag könnyen beletörődtem, hogy a szegedi képzőművészeti, a Tömörkény helyett egy általános gimnáziumot választottak nekem, s bentlakó helyett bejáró lettem 4 évig. Minden helyzetben van valami új, valami felfedezni való. A bethleni évekre szívesen emlékszem, kellemes osztályunk volt, a tanárok jó része is érdekes emlékeket hagyott. Máig is vannak évenként osztálytalálkozóink, melyekre vagy húsz éve nem tudtam eljutni...
   "Nem vállaltál volna kockázatot?"  -  csodálkozik kissé akkori önmagam  -  "Hiszen ami több mint 45 éve veled történik, mind csupa kockázatvállalás!" Igaza van. S talán még mindig nincsen vége...

2015. március 6., péntek

Álmodozások nélkül

Nálam gazdagabb fantáziával ellátott bloggerek erre a témára olyan fiktív szózatot tudnának rittyenteni saját tizenéves önmagukhoz intézve, mint a pinty... vagy mondjuk, mint Karinthy abban a bizonyos novellában. Nekem ilyesmihez nincs tehetségem, úgyhogy én arról írok, milyen voltam tizenévesen.

Akkoriban még nemigen használták azt a szót, hogy tizenéves, azt meg, hogy tinédzser, végképp nem, serdülőknek neveztek bennünket, a fiúkat esetleg kamaszoknak, a lányokat meg bakfisnak, ami elég idétlenül hangzott már akkor is, ma meg egyenesen rémes, jobb is, hogy már nem is ismerik. A serdülés nálam, már amennyire emlékszem, úgy 11 éves korom táján kezdődött, csak nőttem, nőttem, pedig azelőtt se voltam kicsi. A tornasornak mindig a végén álltam, a farsangi Hófehérke előadáson csakis a királyfit játszhattam, a néptáncot legénynek öltözve, kalappal a fejemen roptam.  A hajamba már nem tettünk masnit, de még félhosszúra vágattuk, a köpenyemre pedig időnként széles piros gumiövet csatoltam, ahogy sokan mások is. A tartásom, anyám nagy bánatára egyre romlott, később is sokat emlegette, hogy pedig azelőtt egyenes voltál, mint a nádszál - de az biztos, hogy ekkoriban legsűrűbben a "húzd ki magad!" szókapcsolat hangzott el nálunk, többnyire hiába. 

Hetedikes voltam, amikor elértem a végleges magasságomat és cipőméretemet, valamint abban az évben vágattam le a hajamat még rövidebbre. Akkor  azt a frizurát fiúsnak mondtuk, de a fiústól azért messze volt, viszont a frufrut előre lehetett húzni, amit a kedvenc Audrey Hepburn hajviselete mintájára szorgalmasan műveltem is, ezzel  keserítve anyut, aki "hadd látsszon az a szép magas homlokod" felkiáltással naponta sokszor hátrasimította a gondosan elrendezett frufrumat - én viszont pont azzal a szép magas homlokommal nem voltam kibékülve egyáltalán. Volt velem baja elég, de csak ilyesmiben harcoltunk, mert egyébként nem műveltem semmi botrányosat és veszélyeset.

Persze voltak érzelmi viharok is. Nemcsak a másik nemhez kapcsolódóak, hanem néha megmérettek barátságok, tanárok, mindenki. Hangulatok jöttek-mentek, versek érintették meg a lelkemet, délutánok tűntek el a semmiben, melyeket valamelyik osztálytárssal végigkóboroltunk ahelyett, hogy hazamentünk volna. De muszáj volt bóklászni keresztül-kasul a ligeti utcákon, meg kellett tárgyalni, ki kellett elemezni hol ezt, hol azt, nem ám csak mindig a tanulás, meg az otthoni fegyelmezés. És hát igaz, ami igaz, időnként meg kellett lesni egyik vagy másik fiút a fiúiskolából, az ilyen akciókban volt az igazi izgalom.

A gimnáziumi évek mozgalmasabbak voltak, a lányiskolában töltött nyolc év után nagyon szerettem, hogy fiúk is vannak az osztályban,  de nem azért, amiért gondolod, kedves olvasó, hanem nekem bizony azelőtt is mindig voltak fiú játszótársaim, barátaim a szomszéd házból, szomszéd utcából, meg a zeneiskolából, szóval, már kicsi  koromtól  kezdve jól kijöttem a fiúkkal. Persze a vegyes osztályban hamar ráébredtem, hogy az a tizenvalahány fiú  a haverjának tekint inkább, mintsem lánynak - igaz, hogy csak egy volt köztük, akitől szerettem volna ennek az ellenkezőjét tapasztalni, de mindhiába.  A többiekkel nagyon jól éreztem magam az ilyen érdek nélküli barátkozós kapcsolatban, szünetekben snúroztam velük (persze nem pénzzel, csak kavicsokkal), az egyetlen gitártulajdonos sráccal pedig Shadows-számokat hoztunk kottázható állapotba: ő pengette a dallamot, majd miután megvitattuk az elméleti kérdéseket, én lekottáztam. 

Egy ideig jártam az iskolai tánciskolába is, ami nem annyira az én igényem volt, inkább a szüleim kívánsága. Nem is volt az én világom, de a fiú osztálytársaimé még kevésbé, úgyhogy csak ímmel-ámmal gyötörtük a lépéseket és fellélegeztünk, amikor vége lett a tanfolyamnak.

Arra nem emlékszem, hogy úgy igazán álmodoztam volna például a jövőmről. Sőt, amikor  16-17 éves korunk táján az osztálybeli lányokkal ilyesmi került szóba, mindegyikük tudta ragozni, hogyan is lesz majd később, milyen férj, hány gyerek, milyen élet... Én meg akárhogy próbáltam, semmit nem tudtam elképzelni és egy ilyen alkalommal  viccesen azt találtam mondani, hogy biztos azért nem látom a jövőmet, mert nem is érem meg a felnőtt kort. Persze lehurrogtak (és mint látható, igazuk is volt), de erre az esetre határozottan emlékszem. Csak az volt magától értetődő, hogy tanárnak fogok tanulni, de ennél több tervem nem volt.

Aztán vége lett a tizenévességnek, részemről kiforratlanul és éretlenül értem a végére. Felnőnöm majd csak évek múlva sikerült, először a diploma átvétele napján - sose felejtem el azt az üresség-érzést - később pedig még néhányszor, egyre jobban és jobban felnőttem. Pedig a mai eszemmel szívesebben maradtam volna máig is tizenéves.

(Egy tizenéves 1961 nyarán Zamárdi-felsőn. Szerintem ekkor sem álmodoztam, inkább csak éppen búval bélelt hangulatban voltam. )  :)


2015. március 3., kedd

Nem szerettem tinédzser lenni

A tizenéves én? Nem volt könnyű eset J. Hatalmas igazságérzettel védtem a gyengéket, ami együtt járt azzal, hogy bántottam (szó szerint ütöttem, rúgtam) a bántalmazókat, akik általában néhány évvel idősebb fiúk voltak. Egyik-másik egy idő után félt tőlem J. A tanárok csak azért viselték ezt el, mert ők nem üthettek akkor, amikor szívesen tették volna. Én megtettem helyettük is. 

Nem voltam mintagyerek tanári szemszögből sem, csúnyán írtam, nem volt tip-top a ruhám és a táskám, ezek a dolgok nem érdekeltek. Viszont a véleményemet rendszeresen megmondtam, és ez nem mindig aratott osztatlan sikert. Ezért aztán kaptam igazságtalanságot (vagy valamit, amit annak éreztem) eleget. Például nyolcadikos koromban az évfolyamon négyen voltunk kitűnők, hárman kaptak igazgatói dicséretet, én nem. Nyilván a magatartásom miatt. Akkor ez nagyon fájt, azóta azért az élettől kaptam egy kis elégtételt, négyünk közül szerintem én állom meg a helyem legjobban minden téren.

Elég korán kezdtem nőiesedni, ez akkoriban azért okozott gondot nekem, mert nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Utáltam szoknyában járni, mindig fiúsan öltözködtem. A korosztályombeli fiúknak természetesen az elöl deszka – hátul léc típusú cicababák tetszettek, nem én. Az idősebbek persze már ekkor is próbáltak udvarolni, de egy tizenhét éves lány nyilván nem veszi olyan nagy örömmel, ha egy 50-60 év körüli férfit nem tud lerázni az uszodában. Húszas éveimre fordult a kocka, akkor már a korosztályom is értékelte a formámat.


Középiskolás éveimet egy lányosztályban töltöttem, nem túl nagy örömmel. Nem azzal volt gond, hogy lányok voltak, hanem azzal, ahogy felfogták az életet. Gyökeresen másképp, mint én. Ők bulizni, fiúzni akartak, tanulni a legkevésbé. Én meg egyetemre készültem, fontosak voltak az eredmények. A többség strébernek tartott, pedig csak céltudatos voltam, és eszemben sem volt a tanárok kedvét keresni. Arról igazán nem tehettem, hogy a tanárok nagy többsége a tanulmányi eredmény alapján ítéli meg a diákokat, nem pedig a személyiségük alapján (ezt igyekeztem elkerülni később tanárként, azt hiszem, sikerült). 

Nem voltam kibékülve a tizenéves önmagammal. Nem sírom vissza azokat az éveket. 

2015. március 1., vasárnap

tizenéveim , naplóbazárva

Gondolkodom a témán...
10 év , és pont a tizenévek, túl sok ahhoz , hogy egy bejegyzésben képet adjak róluk, hiszen annyi minden volt benne, hiszen gyerekből fel/nő/tt ekkor lesz az ember... és mennyi minden váltás még...(hát persze, nem ripsz-ropsz).. azért 11 évesnek vagy 19-nek lenni nagy különbség (nagyobb mint pl mostanában 61 vagy 69 volt), viszont túl kevés ahhoz, hogy elintézzem egy "ez volt"-tal

mindig segédeszközökhöz nyúlok. De a sajátjaimhoz, korabelekhez, igy  eszembe jutott, hogy vezettem én naplót tizenéveimben (is)....sőt, blogositottam is (s zölddel még reflexiókat is fűztem bele... pár éve  -2008-ban, amikor 65 voltam, lányom meg 24))...(s ezért is lett a blog címe, hogy AKKOR ÉS MOST)

 1957-1961  a naplóboritón....  57-ben még ÁLTALÁNOS ISKOLÁS


KÖZBEN GIMISTA

tablókép

61-BEN MÁR EGYETEMISTA IS   (felvettek a bölcsészkarra Szegeden... )

nézegetem, a naplót, majd megpróbálok kisütni belőle valami summázatot...

milyen voltam "akkor "? tizenévesen?  mintha olyan egyszerű lenne a kérdés...
az se az, hogy milyen most ....

folyton változunk!!!!!

azt lenne izgalmas és fontos megtalálni ami mégis változtlan bennünk - a tizenévesben és a hetvenen is túliban....


2015. február 28., szombat

/ Hová lettél, hová levél, / Oh lelkem ifjusága /

(Nb.: Ez a 4. írás, ha Klárié kettő, Ági pedig ígérte)
Aranyt idézem, és ideidézhetném egész versét, nem csak a konokul visszatérő refrént.
Az ő kérdése éppúgy jogos, mint az enyém. Arról az időről kellene mesélnem, amelyben először beleakadtam Arany versébe gimnazista koromban, vagy az azt követő egy év segédmunkálkodásomról, avagy a tini korból kinövő főiskolás évekről? Is. Vagy éppen a vers megismerését megelőző kiskamasz koromra, a felső tagozatos 10 és 14 környékére? Is. Tíz év az nagy idő és élményekkel teli. (Mostanában ugyan tíz évnyi időintervallum eddig tart: Tak-tak.)
Azt hiszem, koravén voltam. Könnyen tanultam, legalábbis az általánosban. A mércét aztán néhány éven belül a piaristák feltették a csodába, s én kapaszkodtam. Ott már nehezebben tudtam csak a jobbak között maradni, de nem sajnáltam rá az energiát. Megtanultam igen sok mindent (utóbb éppen ezért jöttem rá, hogy alig tudok valamit, és képtelen vagyok a tempót tartani a résztudományokkal és interdiszciplinákkal). Nemrég a fb-on olvasom: A tanár úr egy tárgyból készül, nekünk meg mindegyiket tudnunk kell. Az volt az elvem – és gyakorlatom: Most a töltekezésnek van itt az ideje. Most dől el, hogy kivé-mivé leszek felnőve. Úgy gondoltam, és jól, hogy amit összeszedek, annak jó részére szükségem lehet felnőttkoromban, mert nekem kell eltartanom családomat egy engem is folyamatosan érdeklő feladatsor végrehajtásával. Nevezzük ezt munkának.
Felnőttesen érett gondolkodásomat kellemesen váltotta fel egyévnyi betanított munka a Goldbergerben. Ekkor is szükség volt erőfeszítésekre, kelés hajnalok hajnalán, vagy az éjszakai műszak stb. De amit vállaltam, azt röhögve tudtam teljesíteni és még fizettek is érte.
Sorsom még oldottabbá lett a kereskedelmi főiskolán töltött időszakban. Itt éreztem, hogy a többiek között tekintélynek számítok, hogy bizalommal vannak irántam, hogy adhatom önmagamat, hogy könnyedén és különösebb felelősség nélkül élhetek bele a vidám diákéletbe. Sokat marháskodtunk, szellemeskedtünk, szünetben előkaptam szájharmonikámat, kirándulásra vittem a gitárt, s örültem neki, hogy létezem. Onnan tudom, hogy egészséges voltam, hogy semmit se tudtam egészségtelenség megtapasztalásáról. Testemet nyűhetetlennek éltem meg. Lelkileg se voltak gondjaim, hacsak az nem, hogy a föld alá kényszerített vallási közösség, a RM tagja voltam, s mint ilyen, állandó szellemi ellenszélben találtam magamat. A főiskolai KISZ-titkár egyszer megemlítette, hogy én vagyok az az egyetlen csodabogár, aki az épületen belül nem KISZ-tag. Hozzátette, ez senkit nem zavar. Engem se zavart. Csak később tűnt fel, hogy előmenetelemnek határt szab az, amit rólam tudnak, de nem közölnek. Akkor se zavart. Tudomásul vettem átugorhatatlan lécként.
Ekkor indult kb. a párválasztás. Vonzódtam másokhoz, mások vonzódtak hozzám. Ezek az érzelmek hol találkoztak, hol nem. Ebben az időben nem kívántam elköteleződni, s gondolom, mások se. Mindenesetre igen kellemes várakozó állapot volt ez, tele idealizmussal, nyitottsággal a jövőre, meghintve azzal a könnyedséggel, amit erősen meghatározott annak a tudata, hogy én férfivá kezdek lenni, társacskáim jó része pedig nővé.
A főiskolát nem vettem olyan komolyan, mint tehettem volna. Megosztott figyelemmel vettünk részt az órákon. Előfordult, hogy minisakkba temetkeztünk órák alatt, az órák közti szünetekben, órák után, miközben levonultunk a menzára stb. Vagy területfoglalós vonalkázós játékot játszottunk, amihez egy-egy ceruza és egy számtanfüzet lapja elég volt.
Szép volt, rég volt, gondtalan volt, a magyar beat kialakulásának ideje volt. A banda két részre szakadt. Omegásokra és Illés-pártiakra. Én az utóbbiakhoz tartoztam, noha el kell ismernem a másik tábor igazát is.
Szerettem a jazzt, megismertem kialakulását s nyomon követtem fejlődését a free-jazzig. Ott ejtettem, mert nem tudtam tovább követni.
Itt abbahagyom. Hogyan mondhatnám el egy posztban életem 10 évét?
Talán fogható így is hangulata, stílusa, életigenlése. 

2015. február 27., péntek

Írók gyermekkori emlékei



Rövid, kedvcsináló ajánlással a blogírótársak számára

Lángh Júlia: Egy budai úrilány ( Ötvenes-hatvanas évek a családban, az iskolában és egyebütt.)
Granasztói Pál: Ifjukor a Belvárosban (Családi történetek a neves építész „zsúrfiú” korából, emlékei a nagypolgári család háború előtti életviteléről.)
Vámos Miklós: Zenga zének (Ötvenes évek az általános iskolában meg otthon.)
                          Anya csak egy van ( Színésznő mama fiának lenni…)
Moldova György: Szent Imre induló ( Osztálytársak,  „osztályviszonyok” az egyházi középiskolában a harmincas évek végén és a háború előtt, amíg a törvények lehetővé tették az iskolába járást.)
Agata Kristof: A Nagy Füzet ( Háború és ötvenes évek az egymástól elszakított ikerpár szemével.)
Bánki Zsuzsa: Az úszó (Városi szegénygyerekek megismerkednek egy még szegényebb falu lakóinak és saját rokonaiknak különös viszonyaival.)
Nádas Péter: Egy családregény vége (Az író kisgyermekkori emlékei, középpontban a nagyapával.)
Gergely Ágnes – Fenákel Judit: Hajtogatós (Az írónők unokatestvérek. Endrődi nagyszüleiknél nyaralnak, fejezetenként váltogatják emlékidéző írásaikat. Fotókkal!)
Dragomán György: A fehér király ( A romániai magyarság élete az ötvenes években egy kisfiú előadásában.)
                               Máglya (Erdély, szegénység, kitaszítottság egy kislány szemével láttatva.)
Oravecz Imre: Halászóember (Verses elbeszélés a költő falujáról, lakóiról, gyermekéveiről.)
Tolnai Ottó: A tengeri kagyló ( Egy kisfiú csínytevései pajtásaival Szabadka környéki faluban. Nem vidám, csak nyomokban.)
Borbély Szilárd: Nincstelenek ( Szegények,  kiszolgáltatottak, hit és  tudás nélkül vegetálók az ötvenes évek hazugságai között. Egy kisfiú mondja el családja szívszorító történetét.) 
Tóth Krisztina: Akvárium (Pesti bérház szoba-konyhás földszinti lakásairól és a benne élőkről filmszerűen. Ötvenes-hatvanas évek.)

Csigalom, nyugavér


Ezzel biztatott a kis srác, akivel elbújtunk a pókhálós pincében egy nagy hordó mögé, amikor Ipi-apacsot játszottunk, és halálra izgultam magam, hogy megtalálnak, és mehetek hunyónak, amiből sose fogok kikeveredni, lévén ügyetlen és lassú tizenegy éves koromban. Izgulós, feszült  gyerek voltam, talán azért, mert ellenőrzés, bírálat és számon kérés követte minden lépésemet.
 Egy nagy balhéról már beszámoltam ebben az évszámblogban, megtalálható a tartalomjegyzékben 1954- nél, a címe: Találkozásom Ihtianderrel.
Úgy vélem, az örökös olvasás menekülés volt a család élete elől. Szerencsére nem láttak bele a fejembe, mert a sok értékes olvasmány, akár könyvtári, akár otthoni szerzemény (az ősök meg voltak elégedve a választásaimmal),  elsősorban azt a tapasztalatot adta, hogy másképpen is lehet élni. (Sőt: lehet élni, de ez messzire vezet.) Magyarul: az olvasmányaimban titokban  az életet kutattam.
Kamaszkori kisebb-nagyobb krízisek minden óvatos elhallgatás ellenére bekövetkeztek. Volt azokban értékrendi válság, zűrös magatartás, a felnőttek által nem kedvelt barátok. Furcsa mód a büntetések és fenyegetések ellenére nyugodtabb lettem. Tizenöt évesen rátaláltam a női szerepre, talán ez segített átváltani a gyerekes önérzetről felnőttes önérzetre. A nagylányság néhány évig a nyugalmam és önbizalmam titkos forrása volt.
És most a kamaszkor másik jelentős mozzanatáról, amiről Karinthy olyan megrendítően írt: Találkozás egy fiatalemberrel. Karinthy fiatalembere nyugodt, majdnem fölényes, a tapasztalt író viszont kapkodó, kiegyensúlyozatlan, bizonytalan. Fiatalkori énje előtt mentegetőzik, amiért feladta a terveit, hebegve hivatkozik a körülményekre, az élet kihívásaira, a lehetőségeinek beszűkülésére. Én pontosan a fordítottjáról tudnék beszámolni, ha ilyen helyzetbe jutnék. Azt mondanám a tizenévesnek: „legyenek terveid, elképzeléseid, kezdj magaddal valamit. Lázadj, ha úgy látod, lázadni kell, de ne öncélúan, csak azért, hogy vitatkozz és ellentmondj”. Mi tagadás, katasztrofális gyerek voltam.
A későbbiekben sok változás, felismerés juttatott odáig, hogy terveim és szándékaim legyenek. Az autonómiára törekvés viszont az identitásom része maradt. Úgy gondolom, talán nem kell mentegetőznöm egykori énem előtt.