A sárga rajztábla

Az első asztalom - íróasztalnak nem nevezhetjük, hiszen azt éppen csak próbálgattam rajta - egy közönséges iskolai rajztáblából állt. Olyanból, amit a nagyobbak füles mappában hordtak magukkal a rajzórákra. Édesapám befestette sárgára, két lécből lábat szögelt hozzá, volt egy kissámlim, és készen is volt a szoba sarkában az én játszó-, színező- és munkaasztalom. Ennyi. Nem jártuk előtte az áruházakat, hogy melyik is lesz a legmegfelelőbb :)
Sajnos, akkoriban a szüleim nem gondoltak arra, hogy ezeket a tárgyakat legalább fényképen jó lenne megőrizni, így csak az olvasó fantáziájára bízom, milyen is lehetett. Szerettem különben, jól emlékszem rá.

Sem ennek, sem pedig majd a máig is élő asztalnak a bemutatásával nem akarom a szegény kisgyermek panaszait előadni, ez egyszerűen így volt természetes, ezek között nőttem föl, megszoktam, megszerettem.

Volt egy kitérő azért asztal-ügyben, alsós koromban egy néni vigyázott rám tanítás után, őhozzájuk mentem az iskolából. Négyszögletes, nagy asztal állt a hallban (hall - ez is olyan furcsa volt, mit hall?) , vastag üveg volt rajta (remekül lehetett a másik, felvigyázott kisfiúval gombfocizni rajta), az üveg alatt pedig horgolt csipketerítő volt. Ahogy visszagondolok, most is érzem a karommal az üveg hidegét, ahogy a leckét írtam rajta.

Ötödikes koromtól aztán otthon voltam, és lett is asztalom a tanuláshoz. Az is házi készítésű, sajátos darab volt, mégpedig egy felhajtható asztal az ablak alatt. A világosság garantált, odahúztam egy széket, és már forgathattam is a könyveket, írhattam a házi feladatot. Amikor a nyolcadikat elértem, édesapám a konyha feléből alakított ki nekem egy saját szobát, oda be se fért volna más, lett hát ott is egy felhajtható asztal :)
Ennél az asztalnál jártam ki az iskolát, készültem az érettségire és szereztem két diplomát. Ami éppen nem előttem volt könyv, füzet, de aktuálisan kellett a tanuláshoz, azok a mellettem lévő ágyon hevertek, este csak átkupacoltam őket az asztalra, vagy vissza a helyükre.

2001-ben, amikor már egyedül maradtam a lakásban, felújíttattam, átalakítottam. De elképzelhetetlen volt, hogy az ablak alatti felhajtható asztal ne éledjen újjá az újratervezett szobában. Így legalább meg tudom mutatni:

Persze, a dizájn és a konstrukció már sokkal modernebb, a méret azonban nem változott.

Ma már a számítógépasztal szolgál itthon is munkaasztalnak, íróasztalnak, központi helynek.

A munkahelyeimen, amilyen gyakorisággal költöztem szobáról-szobára, épületből-épületbe, olyan sűrűséggel váltakoztak az asztalok is, nem volt idejük a szívemhez nőni. Az csak az itthoninak sikerült :)

Íróasztalok

Nagyjából akkor lett saját szobám, amikor iskolába kerültem. Lett íróasztalom is, bár eleinte ez egy sima ebédlőasztal volt, később aztán fiókos, polcos íróasztalt kaptam. A fiókok jobb oldalon voltak, a polc pedig alul a lábamnál. Sokat ültem mellette, mivel szerettem tanulni, igaz, általános iskolás koromban nem volt szükség rá, elég volt odafigyelni órán. Középiskolás koromban, különösen, amikor már felvételire készültem, már hosszú órákat ültem mellette matek és közgáz feladatok megoldásával töltve az időt. Emlékszem, egyszer egy matek feladat megoldás zuhanyzás közben jutott eszembe, így aztán törölközőben álltam neki a megoldásnak :).

Egyetemista koromban főleg a kollégiumban tanultam, ahol 2-3 ágyas szobákban laktam, saját íróasztallal. Otthon csak a karácsonyi vizsgaidőszakban. Az íróasztalomon leginkább a tanulnivalók, a ceruzák, tollak, asztali lámpa volt elhelyezve, és aránylag rendet tartottam :).

Amikor lediplomáztam és albérletbe költöztem, vettem egy hatalmas íróasztalt. Fontos volt, hogy nagy legyen, mert másképp nem fértem volna el a magántanítványokkal mellette. Különösen a számvitel oktatásához kellett sok hely, a naplók és akasztófák mindig nagy helyet igényeltek. Így aztán vettem egy 150 cm x 75 cm méretű fenyő íróasztalt, mindkét oldalán polcos szekrénnyel, és billentyűzet tárolására alkalmas fiókkal. Az egyik szekrényben elfér(t) a számítógép háza, a másikban a könyvek, feladatgyűjtemények. Az íróasztal több költözést is megélt már, és mindenhol jó szolgálatot tett, hogy elfért mellette két ember.
Most már évek óta nem tanítok otthon, ezért nincs kihasználva. Néha rendet rakok rajta, hogy tudjak rajzolni (de a rajzolást mostanában inkább a nappaliban csinálom, a dohányzóasztalon), néha odaülök a számítógép mellé is (de leginkább a laptopot használom, szintén a nappaliban), de az idő nagy részében szegény íróasztalom csak tárolónak van használva. Hivatalos levelek, jövedelemigazolások, csekkek, egyebek vannak rajta. Otthon ritkán dolgozom, ha mégis, akkor szinte kizárólag laptopon. A fiúknak van saját íróasztaluk (persze nem használják, az ebédlő asztalnál írják a házit).

A munkahelyemen most nagy L alakú íróasztalom van, mindenféle praktikus tárolóval és jól pakolható formában. Kényelmesen elférek mellette, a két monitorral, telefonnal együtt. Volt ennél kisebb asztalom is, értelemszerűen az iskolában, ahol éppen hogy elfértek a dolgaim. Ha nem lett volna a hátam mögött egy kétajtós szekrény (aminek egy részét használhattam én), akkor nagy bajban lettem volna. De mivel az iskolában töltött idő nagy részét úgyis a különböző termekben töltöttem, így meg tudtam oldani a kis asztal mellett is az életemet (a dolgozatokat meg otthon javítottam a hatalmas asztalomnál). A mostani munkakörülményeim azért nagyságrendekkel jobbak, mint az akkoriak :). Minden értelemben.

Régi idők tanúi - folytatás

Visszajöttem, mert feltétlenül pótolnom kell, amit múltkor kifelejtettem. Hát persze, hogy a kollégiumi tanulóasztal! 

A kollégiumban nyolcágyas szobákban laktunk, vagyis két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az ablakra merőlegesen sorakozó, egymáshoz illesztett asztaloknál, magát a tanulót pedig szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el az előszobaként szolgáló helyiségtől.

Egyszerű íróasztalok voltak, az egyik oldalukon polcos szekrényrésszel. Az én asztalom általában a bal oldali második volt, nem emlékszem, hogy bármelyik évben másutt ültem volna. Ha a múltkori bejegyzésben azt írtam, hogy sok mindennek volt tanúja az a bizonyos otthoni asztal, akkor ugyanez nyugodtan elmondható a kollégiumi asztalról is. 

A szobánkban mindig én voltam az egyik éjszakai bagoly, jól tűrtem az éjszakázást, ha úgy fél egyig nem dőltem ki, akkor már akár reggelig is bírtam. A tanulóasztalnál töltött éjszakai óráknak felejthetetlen hangulata volt, a fejem fölött zúgtak a neoncsövek (mert azok zúgtak rendesen!) és úgy hajnali három után végigzörgött előttünk a tejes autó, a kis közértnél megállt, majd lerakták róla a csörömpölő tejesüvegekkel teli rekeszeket. A tanulóasztalnál jegyzeteltem, szótároztam, ott gyötrődtem egy-egy referátumhoz szükséges anyaggyűjtés alatt, ott írtam a dolgozatokat, aztán letisztáztam - ezeket kénytelen voltam az asztalnál végezni, mert azért olvasni általában az ágyon hasalva, fekve, forgolódva szoktam. És persze a tanulóasztalok tanúi voltak sok nagy beszélgetésnek, lelkizésnek, leginkább éjszaka a nagy csendben, amikor a többi lakó már régen aludt. A pár hónap alatt, amikor Rózsával szobatársak voltunk, sok órát beszélgettünk így végig rettentően fontos dolgokról, miközben időről-időre igyekeztünk magunkat visszakényszeríteni eredeti feladatainkhoz, a referátumíráshoz, vizsgatanítás-vázlatíráshoz, egyebekhez. Mégis, az esetek többségében a fontos témák győztek. :)

Meg kell még emlékeznem a mi kollégiumi tanulószobánk egyik sajátosságáról, a lemezjátszóról. Emlékezetem szerint volt legalább két tanév, amikor a mi szobánk őrizte az emelet egyetlen lemezjátszóját. Hogy ez valami jutalomféle kiváltság volt-e, vagy esetleg csak azon múlt, hogy a szobafelelősünk, K. Ági ügyesen lobbizott a jog megszerzéséért, már nem tudom, de a lényeg, hogy nálunk volt a lemezjátszó, ennek a helyzetnek minden előnyével. A helye mindig az ablak felőli utolsó asztal végén volt és persze gyakran bekapcsoltuk. Nappal az egész szoba hallhatta, éjszaka aztán a maradék éjszakai baglyok, akik kiszorultak a tanulóba, halkra vették a hangerőt. Több szobatársam volt angol szakos, közülük néhányan addigra már jártak Angliában is és onnan hoztak bakelitlemezeket, ezeket nagy becsben tartottuk. Ettől van az, hogy amikor a kollégiumi tanulószobára gondolok, mindig eszembe jutnak azok a zenék, például egy Beatles-lemez, az egyszerűen csak Bors őrmesterként emlegetett album. Hát... ki hinné, de így lehet eljutni a munkaasztaltól a Beatlesig. :)

íróasztalaim

   A hokkedli, mint első munkaasztal Áginál! Ismerős! A miénknek fehér volt a lába és almazöld a teteje: anya festette be?... Lehet. Ezen írtam első "irodalmi szándékú" szövegeimet egy kockás füzetbe, úgy 10 éves korom körül... Nyoma sem maradt. Nem a hokkedlinek. Kár.

    A leckémet eleinte a konyhaasztalon írtam: ott volt a legvilágosabb, a legmelegebb.

Később, amikor már több könyv, füzet kellett, előfordult, hogy a középső szobában, a szőnyegen teregettem szét mindent és afölé görnyedve dolgoztam, ami nagyon bántotta anya szemét, mert legszívesebben ő mindent glédába állított volna! A rendetlenségben nyilván volt némi ellenállás is részemről... Emlékszem, ilyen földön térdelő helyzetben kezdtem el festeni is rajztanárnőnk, Emmi néni néni lelkes biztatására, ötödikben. Illusztráltam a "János vitéz" minden énekét egy nekifutásra! Csak az előszoba csempéin fértem el, mindent kiteregetve, térden. Furcsa módon sem a csempe hidege, sem a keménysége nem maradt meg...  

   Ági emlékszik még jobban, mint én, a Móra kollégium tanulószobájára, melyet vizsgaidőszakban jobban látogattam, évközben inkább az ágyamon olvastam. Sőt, szigorlatok előtt a folyosók kanyarulataiban leterített pokrócon is tanultunk éjjelente, még a telefonfülke is foglalt volt. Egy újabb kép ugrik be: éjfél után van jócskán, küzdök az álmossággal a pokrócomon. Egy ötödéves lány érkezik, kezében vodkás (vagy pálinkás) üveg, aminek az alján lötyög még egy kis maradék... "Hát te mit csinálsz itt? Azt hiszed, megéri? Inkább húzd meg ezt!"  -  nyújtja felém az üveget... Azt  hiszem, megköszöntem, de elutasítottam, mert az ízére nem emlékszem...

   Rengeteget költöztünk, így íróasztalaim is sokat változtak, mert nem követtek az új helyekre. Új hely, más környezet, más íróasztal, új élet, fel se tudnám sorolni őket. Itt, ebben a házban, ahol a 27. évet töltöm (rekord!), az írás többnyire a képen látható asztalnál történik, a képernyő előtt, az ebédlő sarkában. Pedig van egy "igazi" dolgozószoba is, a Gilbert-é, ahol könyvei születtek. Ideális hely lenne, a kertre néz az ablaka (amin ő sose nézett ki), könyvek bélelnek 3 falat. Ritkán megyek föl, a 36 lépcsőfok miatt. Amire szükségem van itt kéz alatt, lassan levándorol a földszintre. 

   Amúgy néha a konyhaasztalnál is írok, háttal a radiátornak, szemben a kerttel, de ott többnyire kézzel. Teleírtam már 2009. óta 4 füzetet (átlagban 240 oldalasak), most telik be az ötödik, 3 oldal híján...

Régi idők tanúi

Igazán nem akarom itt előadni a szerencsétlen csóró kisgyermek panaszait az átkos múltból, de az tény, hogy igazi íróasztalom nekem sosem volt, sőt sokáig saját asztalom sem. Amikor még egészen kislány voltam, általában nem is asztalnál írtam a leckémet, hanem a konyhában egy hokedli előtt a sámlin ülve. Főleg télen volt ez így, mivel a konyhában volt a  legmelegebb, ott folyamatosan égett a tűz a sparheltban, estefelé a platnin nagy krumplik, a sütőben sütőtökdarabok sültek valami összetéveszthetetlen illattal töltve be a helyiséget. A hokedlire ráfért a könyvem, füzetem, meg a tolltartóm, ez utóbbi fából készült, a tetejére virágmotívum volt festve. Egészen a legutóbbi évekig megőriztem, sőt valamikor a hetvenes években újrapingáltam a mintáját, majd pedig lelakkozva szépen felújítottam és a munkahelyemen mindig az asztalomon tartottam. Nemrég döbbentem rá, hogy már nincs meg, nem tudom elhinni, hogy kidobtam volna, pedig tényleg elveszett.

Szeptemberben, szép nyárias időben gyakran ültem a teraszon egy kerek asztalnál. Ott ugyan sok minden elvonta a tanulásról a figyelmemet, de előbb-utóbb azért mindig végére értem a tanulásnak és mégis jobb volt a levegőn tölteni a délutánt még akkor is, ha közben szívesebben rajzoltam, például öltöztető babákat teljes ruhatárral, vagy frissen szedett vadgesztenyékből és gyufaszálakból mindenféle emberkéket, állatokat, házikókat vagy talicskákat gyártottam. Íme, bizonyság: ezen a képen éppen e mellett a kerek asztal mellett ülök 1955 szeptemberében.

Középiskolás éveim alatt egy varia asztalnál tanultam (van-e még, aki tudja, mi az a varia asztal?), ugyanennél, mely ma is itt áll a szobában. Nem használhattam igazi íróasztalként, mert a nagy szobában állt és így minden este el kellett róla pakolnom a szétteregetett iskolai könyveimet, füzetet, atlaszt, függvénytáblázatot, szótárt, vonalzókat, egyebeket, ugyanis a nap többi részében ő volt "az" asztal a nagy szobában. Aztán amikor délután hazaértem, ismét tanulóasztallá változott, estig megint az én iskolaszereim borították. Ott szenvedtem a nehezebb tananyagokkal, főleg a kémiával, ennél az asztalnál próbálta apám megértetni velem a vegyértékeket, gyököket, fene tudja, miféle atomok egymáshoz kapcsolódását, nem sok sikerrel, mert a kémiához finoman szólva reménytelenül tehetségtelen voltam. E mellett az asztal mellett készültem az érettségire is, májusi-júniusi kánikulában, megtámogatva anyám felejthetetlen almáspitéivel és egyéb süteményeivel, de amennyire emlékszem, még azok sem igazán enyhítették szenvedéseimet. Szóval, sok mindent átélt ez az asztal az elmúlt ötvenvalahány évben! 

Felnőttként aztán lett saját asztalom igen változatos funkciókkal: íróasztalként, rajzasztalként, varróasztalként, vasalóasztalként, esetenként barkácsolóhelyként is szolgált. Ja, és néhány évig erre szereltük fel a kötőgépet is. Ennek megfelelőek voltak a sérülései is, pár év alatt már inkább látszott valami lepusztult műhelyből a lakásba hurcolt, agyonkopott, farigcsált, lyukakkal és sebhelyekkel tarkított munkapadnak, mintsem íróasztalnak. Amikor először elköltöztünk, már nem hoztam magammal, azt hiszem, tűzifa lett belőle. Végül is, előbb-utóbb ez az asztalok sorsa.

Mikrokörnyezet

Ha felemeltem a fejem, a napköziben a tanári asztalra esett a pillantásom.  A katedrabútor régen valami vékony furnérlemezből készült, halvány sárga-drapp festéssel idézték rá a fa erezetét. A katedrán Nagyika ült, ő volt a napközis tanító néni 1954-ig. Szemüveget viselt a naplóíráshoz, ajkát szigorúan összezárva tartotta. Amikor a délutáni szünetben megkérdezte, ki megy a Francia utcai Népboltba kenyérért, mindjárt jelentkeztem. Persze, már mosolygott, nem sokáig bírta a szigorúskodást. Ketten-hárman mentünk kenyérért, a napközi népe minden délután megszavazta, mit hozzunk mellé. Lehetett választani: zsírt, kristálycukrot, margarint, dobozos gyümölcsízt vagy Hóvirág sajtot. Nagyika fölszeletelte a kenyereket, kétkilós félbarnák voltak, azóta se ettem olyan jót. A cukrot mindenki egy darab papírra kapta, abba mártogattuk a frissen kissé ragadós kenyeret. Uzsonna után takarítottunk és folytattuk a tanulást.

*

A középiskolában tanulószobás voltam. Ha fölemeltem a fejem, a tanári asztalra esett a pillantásom. Ott ült Vozáry Katinka néni, töri szakos tanárnő, nagyon öregecske. Ültében gyakran elbóbiskolt.

Egy óra múlva az énektanárnő váltotta fel Katinka nénit a katedrán. Addigra elfáradtunk a padokban, és pihenésül röhigcséltünk. Az énektanárnő elég goromba volt. Csúfolt bennünket így: -"Hihihi, ránéztem a macska farkára". Gyorsan megkomolyodtunk, mert a macska farka tényleg nem nevetséges. Bár, a képzelődés már akkoriban is könnyen ment nekem, az imbolygó csíkos farok: nahát, szóval hihihi. "Menj ki fiam a folyosóra, ott röhögd ki magad."

 Nemsokára jött a földrajztanár. Fekete bajszos alak, szája görbe, pillantása szűkre húzott, gyanakvó. Pfff. Otthon máshoz voltam szokva.

Három óra eltelt valahogy a tanulószobán. A jobb napokon, hetente kétszer délután énekkarra mentem. A karvezető öreg bácsi nem tudott fegyelmet tartani. Annyira sajnáltam szegényt, pedig milyen jó lett volna több szólamban énekelni, de úgy, hogy a gyerekek néha bele is nézzenek a kiosztott kottákba.

Négytől ötig, ha nem volt karének, majdnem minden nap Ilonka néni, az osztályfőnököm jött be tanulószobai ügyeletre.  Sápadt arca, dauerolt, korán őszülő haja,  kedves félénk mosolya volt. Mit olvasok mostanában, titkos otthoni polcok hátsó traktusában fölfedezett könyvekről suttogtunk, nem ám a többi tanulnivalóról. Ez volt első gimnáziumban a Tömörkényben. A következő évet a Ságváriban kezdte az osztály, ott minden más volt.  

Mikroélmények az iskolában: akár folytatni lehetne.