Néhány eszembe jutott

Ez a téma is visszahozta a múltat. Amire hirtelen emlékszem:
Ha rendetlenül öltöztünk fel, félre gomboltuk a blúzt, azt mondta anyukám: Úgy nézel ki, mint "pencbandi". Volt egy kisgyerek tanítványa (Pencz Bandi), aki rendszeresen rangaszul (ismeritek ezt a szót?) volt felöltöztetve, anyukám szedte mindig egy kicsit rendbe. Megmaradt ez a mondás, de az eredetét már csak én ismerem.

Férjemtől sok mondást tanultam (némelyik nem is szalonképes), de fején találja a szöget.
A legismertebb: Na volt apád lova, te meg a kocsisa. Ezt nyilván akkor mondjuk, ha valaki azt mondja: Na! Volt egy kamasz tanítványom, aki gyakran mondta nekem, hogy Na. Egy idő után bedobtam ezt a mondást. Később már ő maga mondta, ha kicsúszott a száján a NA.

Sokszor mérgemben szitokszó helyett mondom főleg gyereknek, most az unokámnak (3 éves), ha nem jól viselkedik: a szapperlottyát! Hangosan nevet rajta, s ismételgeti. Ilyen még a teremburáját, apád fülit. Valamelyik nap hallom, hogy mondja: márimáját! mi lehet ez? Rájöttem, hogy én mondtam neki, mikor rosszalkodott: A Máriáját. (Nem tudom, honnan vettem, bocs, ha valakit megsértenék vele.) Azóta néha elhangzik a márimáját.

A "sajtos békáról" jutott eszembe a nyúlszárny. A keresztfiam, mikor kicsi volt még, (most 16) a nyúl kisebb combjára mondta, hogy szárny a csirke mintájára. Azóta ez maradt nálunk nyúlszárny.

Még gondolkodom a többin.

Arcaim

Többször is megnéztem az általatok feltett fotókat, köszönöm, hogy megtekinthettem őket. Nagy élmény volt.

Már korábban is raktam fel képeket magamról az öltözködésnél, ezeket nem mutatom meg újból.

Az elsőn testvéreimmel vagyok 1949-ben. Én, a legkisebb, középen. Mivel a bátyám 7, a nővérem 5 évvel idősebb, nem igazán voltam nekik társ ebben az időben, csak nyűg, mert vigyázniuk kellett rám.

Az unokabátyámmal viszont sokat voltunk együtt gyerekként is és később is. 2 évvel idősebb. Imádta a motorokat éa autókat, sokat motoroztam vele, egyszer volt egy könnyebb balesetünk is.

Utólag nézve elég rémes ez a frizura, de hát ez volt a divat.  Nem is tudom, mikor készült. Talán a gimi elején?

Később már hosszú hajam volt, íme: Egerben a főiskolán.

 


Már itt, a fővárosban. A kislányom is megvolt már. Nem volt könnyű távol a nagyszülőktől. Én tanítottam a közeli iskolában. 28 évig volt a munkahelyem. (Angela Davis-frizura)

A kedvenc helyem az iskolában. Sokat tettem azért, hogy ez megvalósuljon. A kép nyugdíjazásom előtt nem sokkal készült. (előnyugdíj - de ez egy másik történet)

S mostanában, imádott, örökmozgó, lecsifecsiző, huncut unokámmal.

2001 februárjában hagyott itt minket az anyukám. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá.
 Ezen a fotón a húgával látható. (anyu a jobb oldalon)

Nekem is volt...

Szinte ugyanolyan kiskabátom volt, mint Áginak. Ez kék volt, szoknyával.
Azért ide írom, mert a hozzászóláshoz nem tudok képet tenni.

Öltözködés anno...

A szüleim a háború alatt szinte mindenüket elvesztették. Aztán jött az új élet új helyen. Pedagógus házaspár, két majd három gyerekkel. Én vagyok a legkisebb. Egyszerűen öltözködtünk. Jött a házi varrónő napi ellátásért, s alakította a ruhákat. Nagymama kabátjából, anya régi ruháiból, olcsó anyagokból készültek. Anyu is varrt, horgolt, kötött. Bokáig érő télikabátot kaptam, amit hosszú évekig hordtam, mire teljesen kinőttem. S az utálatos térdzokni. Még a gimiben is. Más már rég nejlonharisnyát viselt. Szerencsére, a nővéremnél magasabb voltam, ezért az ő levetett ruháit, cipőit nem sokáig örökölhettem.

Hamar megtanultam a varrógéppel bánni, s varrtam magamnak. Nem tanított senki. Ráakadtam a PRAMO-ra, (Biztos ismeritek, NDK-s divatlap volt, megfizethető áron.) Egészen jó, nekem tetsző ruhákat varrtam magamnak. Később a férjemnek még inget is varrtam. A kislányomnak is. Rengeteget kötöttem, szebbnél szebb pulóvereket a családnak néhány nap alatt.

Most már csak az unokámnak varrok ezt-azt. Teljesen ellustultam.

Néhány a műveim közül:

A második képen a lányom szoknyáját és blúzát is én csináltam. A legalsó képen a nővérem kislányával vagyok, a kis ruha is az én művem.

Utálom ezt az új blogformát.

http://zsuzsafoltjai.blogspot.com/

Az én 3 dolgom

1. Egyre lustább vagyok. Mióta ráérek, s azt csinálom, amit akarok, én lettem Pató Pál.
2. Nagyon otthonülő lettem, fóbiafélém van, de ha van "indíték" (lányom, unoka), akkor rohanok és pattogok.
3. Sikerült 8 kilót leadnom augusztus óta, így tilos a káposztás tészta. De én is szeretem borssal cukor nélkül.

Ifjúkorom filmjei

Egy kisvárosban nőttem fel, ahol egy mozi volt, viszont ahol laktunk, a város egyik szélén, a volt bányakaszinóban is vetítettek hétvégén filmeket. Nem nagyon jártam moziba, testvéreim, nagyobbak lévén, nem vittek engem. Tizenévesen mehettem csak egyedül, illetve barátokkal.

A látott filmeket meghatározta a kínálat is, abból válogathatok csak, amit akkor a moziban vetítettek. Az akkori érzések idéződnek fel bennem. Talán ma már nem ugyanezeket gondolnám?

Tizennégy évesen láttam az Istrati novellájából készült filmet, címe: "Codine". Ez a színes, francia-román játékfilm 1962-ben készült. Egy pestisjárvány idején játszódott, részben szerelmi történet. Nagy hatással volt rám. 18 éven felülieknek ajánlották, de mégis beengedtek. Talán azért, mert inkább a témája volt az. Illetve ruha nélkül lehetett látni a fiatal, beteg nőt, amint a férfi végigdörzsöli valamivel, hogy meggyógyítsa őt. (Egy képet se találtam a neten a címszereplőről, csak egy kicsi, satnya plakátot)

Szép emlék a „Cherbourgi esernyők” (1964) is. Zenéje felejthetetlen! Egy fiúosztálytársammal láttam, talán ezért is.
http://www.youtube.com/watch?v=9aPSa75L94U

Egy másik emlékezetes film: a „ Fekete Orfeusz”, színes brazil-portugál-francia-olasz filmdráma, (1959) gyönyörű zenével. Orfeusz és Eurüdiké mítosza elevenedik meg fekete szereplőkkel a Rio de Janeiro-i Karnevál idején.
http://www.youtube.com/watch?v=TxX7LxLdykw&feature=related

Nagyon tetszett a Lampedusa regényéből készült film: „A párduc” (1963) a sármos Burt Lancasterrel, Alain Dalonnal és a gyönyörű Claudia Cardinaleval. Később a regényt is elolvastam.

Magyar filmek közül az „Esős vasárnapra” emlékszem.

A szovjet filmek közül is voltak kedvenceim, de a legnevezetesebb talán az volt, amikor az egész gimit kirendelték Solohovot nézni. 3 részből állt a film, teljesen elültük magunkat. Talán a feltört Ugar lehetett vagy valami hasonló.

A volt bányakaszinó, később kultúrotthon, majd diákotthon. Ez a jelenlegi, felújított állapot.

(fotó: Galagonya/tarjanikepek.hu)

Lakás!!

1974-ben esküdtünk. Anyósomékhoz (férjem nevelőanyja) költöztünk egy kis kertes házba. Kis átalakítással külön bejárattal lett egy pici „lakásunk”. Anyósomék konyhájából lett a szobánk, a vékony falú verandarészből az előszoba-konyha, s volt egy pici fürdő a legszükségesebbel. Télen az egészet egy kis olajkályha fűtötte.
Anyósom második felesége volt az apósomnak. Az első fiatalon meghalt. Nem kedvelte a férjemet, mert a saját vér szerinti gyerekét elvesztette. Mégis szép volt tőle, hogy ott lakhattunk.
A lányom is oda született, nem volt kíváncsi rá. Nehéz életünk volt. Ha szükségem volt segítségre, a szomszédhoz mentem. Természetesen, a lakáskérvényt rögtön beadtuk. Ismeritek az akkori helyzetet, reménytelen ügy volt. Minden követ megmozgattunk, járkáltunk a lakásosztályra is. A férjem azt mondta, sátrat verünk az utcán, s ott fogunk lakni, mert már nem bírtuk idegileg a helyzetet.
Valami csoda folytán megkaptuk az értesítést, hogy kapunk egy tanácsi elosztású szövetkezeti lakást. (Ezt csak az „öregek” értik, igaz?) Két lakás közül választhattunk, még egyik sem volt kész, de megnéztük mindkettőt. Természetesen azt választottuk, amelyik hamarabb kész lett. 1976 nyarán költöztünk. Az összes bútorunk: ágy, kiságy, kis könyvszekrény, egy asztal és 2 műanyagból készült ülőke.
Anyósomra nem neheztelek, megértem, mert neki se volt könnyű élete. Miután apósom meghalt, ő vette meg a szolgálati lakásként funkcionáló kis házat. Itt lakik most a lányom kis családjával, mivel anyósom neki szánta.

1962

Erőt veszek a mostanában rajtam eluralkodó lustaságon (depresszión?), és nekidurálom magam. 1962-ben én is nyolcadikos voltam. Ötödikben egy új iskolába kerültem, amelyről már korábban tettem fel egy képet. (Talán a ballagás témánál) Orosz tagozatra jártam. Tanáraimat és osztálytársaimat nagyon kedveltem. Nem emlékszem semmilyen különleges eseményre. Kirándulásokra a szüleim nem engedtek, nem tudom, miért. Nagyon jó kislány voltam. Év vége felé májgyulladásom lett. Talán fájt egy kicsit a májam környékén, de semmi más tünet. Sárga se voltam. (Ez már a későbbi epekövem előjele volt?) A ballagást a fertőző osztályon töltöttem. Az osztálytársaim eljöttek a ballagás napján, persze csak ablakon keresztül üdvözölhettük egymást.
Ebben az évben (2011.) zárta be az önkormányzat ezt az iskolát.

Szeptemberben kezdtem el a gimnáziumot szintén orosz tagozaton. Két évig délután jártunk, mert a létszám kinőtte az iskolát. Nagyon szerettem és tiszteltem a tanáraimat. Az osztálytársaimat is. (Erről is írtam talán a ballagásnál.) Ekkor már mehettem kirándulni, nagyon jó kis élmény volt mindegyik. A gimiben akkor még volt gyakorlati oktatás, egy teljes nap volt erre. Mi szombatonként voltunk beosztva. A lányok többsége varrodába került, négyen pedig a városi nyomda könyvkötészetére kerültünk. Mennyei volt, ha lehet erre ilyet mondani. Megtanultunk könyvet fűzni, kemény lappal ellátni („beakasztani”). Albumot, irattartó mappát is készítettünk. Elrongyolódott könyveket „restauráltunk”. Papírt is festettünk. Nagyon szerettem. „Egyszerű” de igazi mesteremberek tanítottak minket. Lelkiismeretesen felkészültek az elméleti oktatásra, pedig erre nem volt képesítésük. Máig hálás vagyok nekik. Sokszor eszembe jut, nem lett volna-e jobb, ha könyvkötőnek mentem volna?
(A közelünkben mostanában megnyílt egy kis könyvkötészet. Nem tudom, meddig bírom ki, hogy ne menjek be!)

Eszembe jutott még...

Anyai nagyanyám korán meghalt, én négyéves voltam. Később nagyapám megnősült újra. Egy özvegyasszonyt vett el, igazi nagymamánk lett. Nagy traktákat tartottak minden családi ünnepen, s a nagy család unokatestvérestül vendégeskedett náluk. Díszes teríték, hidegtálak, finom sütemények vártak ránk. Nagyon jól tudott Mamika sütni. A női szeszély és a répagolyó fenséges volt. Amikor anyám több hétre kórházba ment, apánk bentlakásos tanfolyamon, ő látott el minket, mosott, főzött, törődött velünk.

Édesanyám főztje és a többi...

Ahogy az írásaitokat olvasgatom, nekem is eszembe jutnak ezek az ízek, kedvencek: Balaton-kocka, cukros tojássárgája (ma már nem merem), csöröge fánk, tócsni, sztrapacska.
Csak néhány nem kedvelt ételem volt. Többnyire a napköziből. Például a salátafőzelék. Édes-savanykás, benne a saláta mosogatórongyszerű.(bocs). Aztán a tojásleves. Úszkáltak benne a liszt nélkül összekevert tojás "izéi", amit nem tudtam lenyelni. Ezért kellett a forralt tejet is mindig leszűrni, mert utáltam a "fölét". Egyébként a tejet is csak kávéval, kakaóval tudom meginni, magában nem.
Édesanyám amellett hogy tanított, rengeteg társadalmi munkája is volt (többek között tánccsoport, analfabéta katonák tanítása), mi, hárman, hétvégén mindig kitett magáért a főzéssel. Remek vadast csinált, ahogy meg van írva, zsemlegombóccal. Rétest nyújtott, ilyenkor kizavart minket, mert idegesen csapkodta, ha elszakadt. Gombócot, fánkot, rakott tésztát. Ez utóbbi édes, dióval, mákkal, lekvárral, végül sütőben megsütve. Azóta se ettem. Finom húslevest marhából vagy csirkéből remekül készített. Imádtuk testvéreimmel a csirkelábat, sajnos csak kettő volt neki, ki kellett "érdemelni". A múltkor vettem is magamnak, kocsonyaalap lett belőle, remek volt. (Szép válogatott csirkelábat kaptam.)
Szerettük a tepsiben, héjában sült krumplit libazsírral, hagymával. Egy történet, amit sokat emlegettünk. Anyukám mindig felkarolta a fiatal kollégáit. Egyik nap jött a fiatalasszony, s mondja: "Piroskám, tepsis krumplit szeretnék csinálni vacsorára, mindenem van hozzá, csak krumplim nincs. Tudsz adni?"
Folytathatnám, de túl hosszú lesz. Majd olvasom a tiéteket, s nosztalgiázom!

Eszembe jutott még valami. Ismeritek a marcipánburgonyát? Gimiben azt csemegéztük. Nem is volt drága.

Szép évem volt

Történetem 1966 nyarán kezdődik, diákként és később pedagógusként is tanévben számoltam.
1966-ban érettségiztem. A főiskolára előfelvételivel kerültem be, tehát volt egy szabad évem. Apám keresett nekem állást. Választhattam. Elmehettem orvosírnoknak a közeli rendelőbe. Napi 4 óra üldögélés. Másik lehetőség: képesítés nélküli „tanárnak” Szorospatakra. Az utóbbit választottam. Ez a helyes kis bányászfalu Nagybátony (ma Bátonyterenye) mellett található. Salgótarjánból a reggel 6-kor induló gyorsvonattal kellett menni, majd busszal. Délután, sokszor inkább este vissza. Mivel már általános iskolától orosz tagozatos voltam, oroszt kellett tanítani. Most utólag látom: hályogkovács módjára. Az igazgató és a kollégáim is nagyon kedvesen fogadtak. Végtelenül segítőkészek és megértőek voltak. Különösen Karancs Berci és Molnár Margitka álltak a szívemhez közel. Meg se érdemeltem. Nem volt könnyű dolgom a kamaszokkal. Volt olyan nyolcadikos, aki 16 éves volt. Nehéz, de nagyon szép évem volt. A tanév végén nagyon kedvesen búcsúztattak. Gyönyörű vörös rózsákat kaptam. Máig hálás szívvel gondolok rájuk.
Sajnos a település később szinte teljesen lepusztult. „Galagonya” képeit nézegetve sírni támad kedvem.
http://tarjanikepek.hu/?p=114
Remélem, újjáéled ismét ez a gyönyörű kis település. Most erdei iskola működik ott.

Ez volt az iskola, az emeleten az igazgató lakott a családjával. A képet Galagonya készítette. (tarjanikepek.hu)

Erről a képről egy német (NDK) srácot vágtam le (csak digitálisan), akivel évekig leveleztem, persze oroszul.

Számtalan "mi lett volna, ha..."

Sokat töprengtem ezen a kérdésen. Életünk szinte minden pillanatában feltehetnénk a kérdést. Különösen, ha valami rossz dolgot szeretnénk megváltoztatni, de nem lehet. Ezért nem is írtam semmit.

Aztán Ági biciklis képeit nézegetve (Miért pont akkor???) valahogy beugrott: Mi lett volna, ha a világra sem jövök. Családunkban a szüleim sok mindent titkoltak, de azért később csak kitudódott. Harmadik gyerekként születtem. Már felnőttként jutott tudomásomra, hogy születésem "meggondolás tárgyát" képezte. Minek már a harmadik gyerek ilyen nehéz körülmények között? Anyám gyermektelen barátnője próbálta őt lebeszélni az újabb szülésről. Apám se nagyon akart újabb "terhet". S hogy mégis itt vagyok? Talán nem volt akkor más lehetőség legálisan? Anyám sose beszélt erről, szigorúan nevelt polgárlány volt, nem "illett" ilyesmiről beszélni. Azt mondta, úgy döntöttek, én leszek a vigaszuk öreg napjaikra. (Anyám születésemkor 30 volt). Nem így lett. Elkerültem a közelükből.

Szerettek, és ennyi elég.

(A "Képzőbe" jártak mindketten. Ekkor még csak udvarolt apám. Sajna a képet én barmoltam el, az eredetit nem találtam meg a gépen.)

Álmodtam egy világot magamnak...

Nagyon jó érzéssel, nosztalgiázva olvastam előző írásaitokat a ballagásról.

Saját ballagásomról nem sok maradt meg emlékezetemben. Vidéken még nem volt olyan nagy felhajtás. Elővettem a tablót, s a képeket nézve mindenkiről eszembe jutott valami. Nándi huncutul megcsipkedte az arcom, haragudtam ezért. Ityo nagyon tetszett, sose mondtam meg neki. Matekból korrepetáltam őt, s jobban izgultam, mikor felelt, mint ő. Gabi, aki az iskola mellett lakott, s mindennap elkésett mégis. A latintanárnőnk, aki véletlenül zsebkendő helyett a táblatörlő rongyot dugta a ruhája ujjába, s majd elájult, amikor elővette, mert nagyon pedáns volt. S folytathatnám.

A címben lévő sor egy Edda-dalból való. A régi Eddát kedveltem, de a búcsúzó tanítványaim választották e dal néhány sorát a meghívójukra. Az első osztályom volt itt Pesten.

A tablókép sajnos elég megviselt, s sötét. Az oldalt lévő grafika nem is látszik, pedig neves tanárunk, Czinke Ferenc rajzolta.

Néhány mondat csak...

1977-ben otthon voltam a kicsi lányommal még. 1976-ban költöztünk egy tízemeletesbe, kellemes környék volt. Sok hasonló korú házaspár kicsi gyerekkel, gyorsan kialakult a barátság, s a gyerekek is jól érezték magukat. (6-7 gyerek) Oviba és suliba is együtt jártak később.





(Ez a kép nem a legjobb, de egy régi diából készült képtől mit várunk? Emlékeztek még erre a Sasson-frizurára?)

1986-ban

Kislányom 4. osztályos volt. Oda járt iskolába, ahol én is dolgoztam. Annak ellenére, hogy nagy iskola volt, úgy jött ki a lépés, hogy negyedikben én tanítottam őt oroszra. (Volt már ilyen a történelemben. Engem anyukám tanított 4 évig alsóban) Igyekeztem nem kivételezni vele, szegény jelentkezhetett majd kiugorva a padból, ritkán szólítottam, s piros pontot se kapott mindig, amikor megérdemelte volna. Egyszer az igazgatónő bejött az órámra. Ő nem is tudta, hogy a lányomat tanítom. No, amikor megbeszélte velem az órát, az volt az első, hogy kijelentette, a következő évben nem taníthatok ebben az osztályban, mert teljesen elnyomom a lányom. Hát utólag én is belátom, nem jó ötlet volt. A következő évben viszont tanítói végzettségű, de orosz szakkal nem rendelkező kolléga tanította.

Ebben az évben került sor az epeműtétemre is. Évekig kínlódtam, a végén már a falat kapartam. Az ultrahang kezdetleges volt még, nem mutatta ki a követ. Egy kivizsgálás után a felülvizsgáló orvos azt mondta, nem tud a kórházba utalni, ha rosszul leszek, hívjak mentőt, s majd akkor bevisznek. Kolléganőm műtőssegéd fia segítségével (azóta már orvos) kerültem a Tétényi úti kórházba, ahol az ultrahangkészülék is jó volt, s műtétet is elvégezték. Azóta a vasszeget is megeszem. Legalább hat hetet hiányoztam a suliból, ezért mivel közel laktunk az iskolához, otthon korrepetálgattam a negyedikeseket, ne maradjanak le nagyon.

Semmi különös..

Nem emlékszem, mi is történt ebben az évben. Hatodikos voltam, s a város talán legrégebbi, patinás iskolájába jártam. Valamikor a "polgári" nevet viselte. Mostanában jutott tudomásomra, hogy az önkormányzat bezáratja az iskolát. Kissé elszomorít. Jó az épület, a tantestület, gyerek is van ebben az iskolában. Ifjúságom egy darabja.

Ez egy 1925-ben készült képeslap. Az iskola az emeletes épület, ami igazán ritka volt még később is. A környezete egészen másképp néz már ki, hiszen 1960-ban kezdődött a teljes városátalakítás.

Átképzés

1999-ben kaptam meg másoddiplomámat. Nem voltam már mai csirke, mit szépítsek, 51 voltam.
A rendszerváltás után az orosz szakom nem ért semmit, s az igazgatónő összehívta a magyar és nyelvszakosokat, s megígértette a társasággal, hogy új nyelvet tanulunk. Nekem magyar volt a másik szakom, de volt egy rakás egyszakos (főleg magyar) a suliban, s ez megoldást jelentett volna. Angol vagy német volt a legjobb választás. Én az angol kiejtéstől nagyon féltem, ezért a németet választottam. Mondanom se kell, hogy rajtam kívül senki se kezdett új nyelvet tanulni, pedig én voltam a legidősebb. Annyi „kötődésem” volt a nyelvhez, hogy korábban leveleztem egy német sráccal az NDK-ból oroszul. Teljesen a nulláról indultam. Ekkor indultak az átképző csoportok. Két évig heti 12 órát tanultunk, a s én még legalább ennyit otthon hajnalonként. „Szerencsére” a férjem rokkantnyugdíjas lett súlyos érszűkülettel, s lassanként átvette otthon a „hatalmat”. Főzött, vásárolt, elviselte, hogy tanulok. Ekkor jött a középfokú nyelvvizsga a Rigóban. Az egész csoportból hármunknak sikerült csak. Ekkor kaptunk még egy év képzést: egy kis történelem, országismeret, irodalom, módszertan stb. Nagyon jó tanáraim és csoporttársaim voltak. Akkor azt mondták, lehet középfokúval tanítani. Én is kaptam két kezdő negyedikes osztályt. Egy év kihagyás után mégis jelentkeztem a Pázmányra, ott indítottak csoportot az átképzősöknek. Jó kis „húzós” csoport voltunk, elég lett volna egy kis kettes is, de senki nem engedte meg magának ezt a „luxust”. Mindenki nagyon igyekezett. Szerettem, hogy tanulhatok, s élveztem, hogy mennyivel másabb mondjuk egy eredeti verset vagy regényt olvasni, mint fordításban.
Nagyon sokszor hallottam lekicsinylő véleményeket az átképzésről. „Gyorstalpalónak” nevezték. Nekem ez 6 évig tartott. Azt nem mondom, hogy szinkrontolmácsnak elmehettem volna, hiába folytak az órák németül, hiányzott a spontán beszéd. Még a „Goethe” kávézójába is jártam beszélgetni (fizettem érte). Úgy érzem, nem vallottam szégyent, ezt igazolják a visszajelzések volt tanítványaimtól s a kerületi kollégáktól.
Az, hogy aztán miért nem volt mégse elég az én három szakom a más egy szakjával szemben az iskolában, az egy másik történet.

Sajnos, mióta nyugdíjba mentem, nagyon megkopott a nyelvtudásom.

A szüleim anno...

A képeken szüleim láthatók. Édesanyám 1922-ben, édesapám 1924-ben állt a kamera elé. Apám négy évvel volt idősebb anyukámnál.

Anyai nagyapám Erdélyből jött suhancként Magyarországra. Teljesen árva volt. Sajnos, részleteket nem tudok. Megnősült, nála néhány évvel idősebb nőt vett el. Sosem derült ki, hány évvel volt idősebb, mert nagyapám titkolta. Még a sírjára se a valódi számot íratta.
Asztalosinasként kezdte, mérhetetlen szorgalommal dolgozott, később egy műhelye lett, ahol bútorokat készítettek néhány alkalmazottal. Persze erről csak emlékezésekből tudok. Néhány szép intarziás (kissé megviselt) bútor megmaradt még egy ideig, aztán anyámék kisebb lakásba költöztek, s megszabadultak tőlük. Egyébként a 2. világháború alatt szinte mindenüket elvesztették. Két lányuk igen szigorú polgári és vallásos nevelést kapott. Karakán, magára sokat adó férfi volt. Még nyugdíjas korában is dolgozott rajzolóként egy építészeti irodában. Nagyon szeretett minket. Sajnos, nagyanyámra már nem nagyon emlékszem, 1954-ben meghalt. Nagyon szép asszony volt, s jó édesanya.

Apai nagyszüleimnél fordított volt a helyzet, nagyapám volt 14 évvel idősebb. Ő is az ötvenes évek elején halt meg. Rá nem is emlékszem. Nem is volt otthon róla szó a foglalkozása miatt. Nem lehetett otthon ezt a szót kiejteni, apánk mérges lett, ha valaki mégis kiejtette. Még rám is átragadt apám félelme, most is sokáig hezitáltam, leírjam-e. Hát csendőr volt. Gondolom, sima közrendőr lenne ma. Nem tudom. Tett vajon valamit, amire nem lennék büszke? Sose fogom megtudni. Szegényes körülmények között éltek, négy gyerek volt. Apám a legidősebb.

Anyám és apám a tanítóképzőben találkozott, de ez már később történt.

Az utolsó évem lányként

Abban a kisiskolában tanítottam, ahová alsó tagozatosként jártam. Annak idején szüleim is ott tanítottak. (’73-ban már nem) Korábban már írtam, édesanyám volt 4 évig a tanítóm.

Egy-két fiatalabb kollégán kívül azok lettek a kollégáim, akik már gyerekként is ismertek. Fura helyzet. De kedvesen fogadtak. Természetesen rögtön mindent a nyakamba sóztak.

Az iskolához tartozott egy akkor induló kis hetes kollégium is, ahová a nehezen kezelhető és hátrányos helyzetű gyerekek kerültek a környékről. (csak hétvégén mentek haza). Kaptam egy 8. osztályt, fiúk voltak zömmel a kollégiumból. Hát mit mondjak…

Gondolom, kitaláltátok, hogy a „Foxi Maxira” is nekem kellett menni. (a fiatalok kedvéért: Marxista Leninista Esti Egyetem – 3 év) Ki volt adva a kvóta, hány ember menjen egy tantestületből. Restellem, de nagyon jól éreztem magam egyetlen nőként a negyvenes vállalatvezetők, orvosok és mérnökök közt. (ne tartsatok sznobnak) Az utolsó vizsgám hiányzik. Most „büszkélkedhetem” vele, hogy ezzel lyukat ütöttem a „szocializmus bástyáján”.

Az a „megtiszteltetés” ért, hogy a csapatvezető is én lehettem. Rengeteget kirándultunk a gyerekekkel a közeli dombokra, várakra. Nagyon jó kapcsolatom volt az ifikkel. Jókat pingpongoztunk, beszélgettünk, számháborúztunk. Politikáról szó sem volt.

Az összes ünnepélyért (márc.15., ápr.4., nov.7.) én voltam a felelős. A műsorért és a lebonyolításért is. Annak ellenére, hogy ballagtattam, a ballagást is nekem kellett intéznem. Még a búcsúztató beszédet is, amit az igazgatók szoktak mondani, én tartottam. El is bőgtem magam rögtön az elején, s nem tudtam befejezni.

Ma is nosztalgiával gondolok azokra az évekre. Nagyon szerettem ott lenni.
Ez év decemberében ismerkedtem meg a férjemmel, ezért volt ott ez az utolsó tanévem.

A fotókat én készítettem akkor egy kis orosz géppel.