Művészetpártoló

A szó eredeti értelmében inkább mecénást jelent, de én most saját megfogalmazásban használom: olyan ember, aki szereti a művészeteket. Sőt, folytathatnám is mindjárt: szereti, de nem műveli. Merthogy ahhoz tehetség is kell(ene). Lehet, hogy nem mindenki osztja azon tapasztalatomat, hogy egy ember vagy mindenben tehetséges (jól énekel, zenél, rajzol, fest és még előadni is tud), vagy egyikből se jut neki. Na, ezekből lesznek az én művészetpártolóim :)

A művészet számomra borzongás és élmény. Hogy mi a borzongás? Amikor kamasz ministránsként állok az oltárnál, és hallom, ahogy Simándy József a templomunk kórusáról a Panis angelicus-t énekli. Ahogy hatalmába kerít a pillanat... Máig bennem élő élmény.
Amikor - már bőven felnőtt fejjel - belépek a Vatikáni Múzeum egyik termébe, és az ajtóból tudom, hogy az ott egy Caravaggio-kép, mert kiált róla a fények játéka.
Amikor először találtam rá az egyik Babits-versre, és éreztem, hogy addig kell olvasnom, amíg egészen az enyém nem lesz.
Állni egy szobor előtt, amelyik elmondja a történetét és viszed tovább magaddal.

Ami már művészet, azt tisztán lehet érezni. Azt is, ami csak alkotás.

Korán szembesültem azzal, hogy a zene és a képzőművészet bármely ága nem lesz erősségem, nem is próbálkoztam komolyan egyikkel sem, miután az iskola rendre legyalulta ambícióimat. Két terület maradt, ami - divatos szóval az önkifejezésben - örömet ad: az írás és a fényképezés.Persze, ezek sem művészi szinten, de talán annak igényességével.

Még egy vetülete van számomra a művészeteknek: maga a művész. Sok művészembert ismerek, leginkább a volt tanítványaim szülei közül, de már a tanítványaimból is van nem egy, aki kóstolgatja a művész-létet. (Igen, a felkérésre lelkesen  követője leszek a rajongói oldalnak, lájkolok, szavazok, ha kell, és elmegyek a koncertre az FB-n küldött meghívóra is - mert ők már ilyen művészek (is) :)
A művészből átsüt az a megmondhatatlan, amit őt azzá teszi.
Az a megmondhatatlan, amitől művészet lett, amivel találkozunk, vagy ami kikerül a kezünk alól.

A művészetek és én

Annak a rajzolásnak, amit én iskolás koromban műveltem, semmi köze nem volt a művészethez. Mindenesetre rajzolni nagyon szerettem, de a festéshez már kevesebb tehetségem volt, valahogy a festés technikai részével mindig meggyűlt a bajom. A rajztanárunk, Julika néni emiatt sokszor elmarasztalt engem és műveimet, ezért aztán igen meglepődtem, amikor néhány éve egy más  évfolyamra járt régi iskolatársam felemlegette, hogy annak idején  Julika néni az ő osztályukban mutogatta az én rajzaimat mint követendő példát. Julika néni az én rajzaimat?! Szinte hihetetlen. :)

Viszont amikor a gimnáziumban már nem is tudom, hányadikban - talán harmadikban - bejött a tantárgyak közé a művészettörténet, az nagy fordulópont volt számomra.  Attól kezdve a művészeti lexikont bújtam, meg a művészettörténeti ABC-t (ma is itt figyel a felső polcon), beneveztem képzőművészeti pályázatra, ahol a Csók István Galéria kiállított festményeiből választott képekről kellett esszéket írni, még plakátpályázaton is indultam és az utóbbi kettő közül az egyiken még nyertem is, de mit tesz az idő... bizony már nem tudom, melyik volt az. 

Nemrég találtam egy "definíciót", vagy inkább próbálkozást annak meghatározására, hogy mi is a művészet. Ebben többek közt azt írja a szerző: "Szépség létrehozásának módszere..." -  majd pedig így folytatja: "A művészet sok formát ölthet, lehet zene, szobor, előadás, építmény."  Igen, feltétlenül művészet az építészet is, mely iránt szintén a gimnáziumi évek alatt kezdtem érdeklődni és ez a "szerelem" azóta is tart, még a szenioregyetemre is hajlandó vagyok járni miatta és érte. :)

És persze volt még a zene. A zene, ami mindig hozzátartozott az életemhez, hol csak zenehallgatás formájában, hol énekléssel, hol pedig hangszeres játékkal. Énekelni egész pici gyerekkoromban kezdtem, selypítve és nyekeregve, de tisztán - legalábbis a családom így mesélte. Ezért aztán jó korán beírattak zeneiskolai előkészítőbe, még írni se tudtam, de ütemre tapsolni, meg dallamot hallás után visszaénekelni már igen. Akkoriban vittek el bennünket a zeneiskolából a Zeneakadémia vasárnap délelőtti gyerekmatinéjára, ahol a fiatal Lukin László ismertetett meg velünk sok-sok érdekességet és persze meg is énekeltetett minket. Amíg csak iskolába jártam, mindig énekkaros is voltam, sőt később is próbálkoztam vele, de a felnőtt élet már keresztülhúzta a rendszeres kóruspróbákat,  így még huszonévesen kikoptam belőle, sajnálom is, hogy így esett. 

Ahogy azt is sajnálom, hogy eltűnt az életemből a hegedű  is, amit  hatévesen kényszerűségből kezdtem el, mert a vágyva vágyott zongoratanulásra nem volt reális esélyem, otthon nem volt zongoránk. Úgy általában nem szerettem hegedülni, egyedül a zeneiskolai zenekarunkban szerettem játszani, de nem szerettem gyakorolni, nem kedveltem a tanárunkat - nem volt az a kimondottan biztató egyéniség, tényleg - és nagyon terhemre voltak az évvégi vizsgaelőadások is, amit hol valamelyik kultúrházban, hol a szomszéd kerület egyik iskolájában kellett elszenvednünk.  Hét év után hagytam abba a hegedűtanulást, magát a hegedűmet még évtizedekig őrizgettem, aztán eladtam. Mostanában, az utóbbi években kezdett el hiányozni, pedig a kezem ma már alkalmatlan lenne a játékra és mégis... 

A fentebb említett művészet-definíció azt is mondja, hogy a művészet "szépség létrehozásának módszere... szép dolgok alkotása, a szépség megjelenítése a szemlélő hangulatának, állapotának javítása, vagy pusztán gyönyörködtetés céljából". Akkor hát  legyen hangulatjavító a zene, a képek, szobrok, épületek látványa, nem alkotok semmit, csak hagyom a művészeteknek, hogy gyönyörködtessenek, ha már úgyis az a dolguk.

Művészek és remekművek

Menjünk kicsit távolabbra. Mit tud a bal és a jobb agyfélteke? A balról most legyen elég annyi, hogy az összes racionális, intellektuális dolgot tudja, a beszédközpont helye, kiváló mérnököket produkál. A jobb félteke kreatív, fantáziadús. Muzikális. Az éneklésért felel, Jó a térlátása, felismeri a színeket, az alakokat, arcokat. Jó a humorérzéke. Erősek az érzelmi reakciói, nem beszél, ám érzi a hanglejtés színezeteit.
Mondhatod, hogy nincs félfejű ember, mindenkinek egyaránt van bal és jobb agyféltekéje. Van, és a legtöbb emberben kialakul valamelyik fél dominanciája. A művészlelkeket azért fogadják el olyan sokan nehezen, mert gondolkozásmódjuk nem feltétlenül olyan, mint a hétköznap embereié. Csapongó, viselkedése kiszámíthatatlan, exhibicionista, aki meg akarja mutatni munkáit a világnak. Magatartása kevéssé konvergens. Egyedi utakat próbál meg. Kreaciókban gondolkodik. Olyat próbál alkotni, ami korábban sose volt.
Voltaképpen a bloggerek is ezzel próbálkoznak. Megteremteni a sosevoltat. Ha a tökéletes Istennek tulajdonítjuk a teremtést (én neki tulajdonítom), akkor a képlet egyszerűsödik. Művész az, aki részt vesz a teremtő munkában. A művész által elkészített mű annyira lesz remek, amennyire megközelíti a tökéletest.      
  Váli Dezső kortársfestőművésztől veszem a következőket: „egy remekmű villámvillanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét”. A művészet pedig, ha szigorú akarok lenni, a remekművek keletkezésének a tere, bölcsője, ihletési lehetőségének a kerete. És most el kell tekintenünk a műformáktól, műfajoktól. Minden hangzó, látható, megépített mozgáskultúrát tükröző mű lehet remekmű: a festészet, szobrászat, építészet, az alkalmazott művészet, tánc, a zene, s minden mindeddig fel nem talált ága egyaránt termelhet remekműveket.
Mi a biztosítéka annak, hogy egy mű igazán remekmű-e? Csaknem semmi. Azaz valami mégis, a művész emberi hitelessége. Az tudniillik, hogy önmagához képest elmegy-e a végsőkig, hogy tehetsége legjavát adva hozza-e össze munkáját. Ha csupán az átlagnál tehetségesebb volna, az önmagában kevés. Sokan termelnek mestermunkákat. Ezek nem remekművek. A művész önmagát túllépve alkot. Így születnek a csúcsminőségek.
Még meg kell emlékeznem az izmusokról. A korunkat behálózó izmusokkal az a bajom, hogy tagadások szülöttei. Az izmusok leszűkítik a kifejezés szabad lehetőségét. A kubizmus csak mértani formákból építkezik. Stb.
A klasszikus művész nem tagad meg semmit, hanem a lehetőségek széles tárházából merít szükséglete szerint. Minden szükségeset felhasznál, és semmit se használ azokból, amelyek nem segítik a mű születését.    Végezetül egy Picasso anekdotát hozok. A művészt megkereste egy nő, egyik korábbi vevője. Egy kerámiát hozott Picassónak, hogy dedikálja neki pótlólag. P. kijelentette, hogy a tárgy hamisítvány, s nem ő készítette. Ne mondja, így a nő, a szemem láttára alakította a tárgyat.Ja, mondja, Picasso, néha hamisítványt is szoktam csinálni.   

ars pedagogicám

....azt hiszem a művészetek iránti vonzalom vitt a tanári pályára is, bármi furcsa is, és egy kicsit jobb híján. ("A művészet mindig vonzott/ Imádtam, csodáltam embereit/ Egyetlen vágyam az volt/ hogy majd én is alkossak valamit/Művész akartam lenni mindig." .- írtam valaha) Lehettem volna: grafikus ? (szerettem rajzolni, aránylag jól is), zenész? (jártam a konziba is, hegedültem, zenekarokban játszottam első hegedűsként, zenét is szereztem, énekkari tag is voltam), színész? (jól szavaltam, nyertem is szavalóversenyeket, szerepeltem is rengeteget versmondással, u.n. "kisérleti szinpad"nak is tagja voltam a kulturházunkban (de aztán, érettségi után, amikor dönteni kellett,  maradt a (viszonylagos)józanság, a bölcsészet, de azon belül azért a magyar azaz az irodalom, mert az is mégis csak művészet. (ja persze írtam is, magam is). Az orosz jött hozzá a magyarhoz, de azon belül is az irodalom vonzott igazán, nem maga a nyelv (persze eredeti nyelven olvasni Csehovot, Turgenyevet, Tolsztojt...egész más, jöttem rá később, és az orosz irodalomórákon az egyetemen talán több is csurrant irodalomból, mint a magyarokon... És épp az egyetemi orosz (irodalom)tanárom elégedetlenkedett, amikor meghallotta, hogy eredetileg (két évig úgy is maradt) csak orosz órát kaphatok ('Marhaság! - berzenkedett - olyan irodalmi érzékkel...!") Aztán tanárként, szívesen vállaltam rögtön a szinházlátogatások szervezését (buszrendelésekkel Szegedre), mozilátogatásokat, kiállításokra "kirándulásokat", foglalkoztam versmondókkal, "szép kiejtéssel", versenyekre készítettem fel a diákokat, végeztem el a rendezői  szakot, és lettem  már előbb is - diákszinpadvezető...

 de az irodalomórákon is a költők, írók műveivel való foglalatosság, a művek  tolmácsolása, igazán a művészet állandó közelségét jelentette, és jó érzés is volt átadni ezeket a - számomra - jelentős élményeket a gyerekeknek is.

Tulajdonképpen szerettem tanítani.

 És hálás is lettem utólag is, azért hogy olyan nemes gondolatok, érzelmek "társaságában", közelségében élhettem, amit az irodalom szolgáltatott,(társművészetekkel! - amikkel mindig megtaláltam a kapcsolatot), és azért is, hogy ezt közvetíthettem. (S hogy fiatalok társaságában élhettem,"Ifjú szívekben...")

azt hiszem, nem is voltam, nem is lehettem addig "öreg", amíg csak köztük voltam, csak ezután , hirtelen... de szinte nem is tudtam abbahagyni a tanítást nyugdíj után se, muszáj volt tovább, ha más formában is: egy kulturális, közéleti hetilapban, egy saját  IRODA-LOM rovatban továbbtenni,taní-tani, (talán nem véletlen, hogy épp egy volt tanítvány főszerkesztősége alatt... (aki igy emlékezett az én tanárságomra vissza az ő idejéből, arra, hogy  milyen tanár is voltam én "...aki rádiókritikát íratott velünk már az elsőben, és kiki szabadon boncolgathatta Ádámot és Évát, mert Az ember tragédiájáról volt szó. Babitsot olvastatott velünk, meg Pilinszkyt, és talán még kazettán (bakelitlemezen!)hozta közénk a Képzelt riport egy popfesztiválról rockoperát. Mesélt Pál Istiről, a szegény színházról, az értékről, az értéktelenről. Talán most már - ha nehezebben is - eligazodunk."

De mégis, ezt írtam a naplómba, igaz, még 1969.decemberében:  

"Én nem akarok csak tanár lenni! Legalább is a hagyományos értelemben. Én ember akarok lenni. S lehet, hogy ez megint nagyképűen hangzik, de igenis vallom, és továbbadom a gyerekeknek is, hogy ez a lényeg,. Akkor is, ha a reneszánszot tanitom.... Végre!  S minek végén a gyerekek odajönnek hozzám, (s már úgy tűnik, nem is atanárhoz,) s az épp látogató igazgató is így jellemzi az órám: "Ez már nem is tanítás volt, hanem művészet. Szép volt. Köszönöm," - Talán sikerül olyan tanárnak "teremtenem" meg magam, amivel nem ütközik össze az "ember" fogalma - amin én a ma elérhető teljességet azaz legalább is igényt az új és új dolgok befogadására értek. Azaz örökös megújulást, újjászületést. S azt is, hogy ha úgy adódik,  - merek hibázni és bevallani, és esetleg holnap megcáfolni, megcáfolni hagyatni - amire tegnap még esküdtem. A tanitványaimban is a kételkedés, a tudásvágy csiráit akarom elhinteni. De néha - lehúznak a sárba. És kettőzött energiát követel a szárnyalás, ami belső igényem,  de ilyen körülmények közt oly nehéz. És ha a tanitásom "művészet"... miért nem lehetek  művész ott, ahol igazán létjogosult a művészi érzék? Miért nem lehetek "iró"? Miért vet vissza a külső elismerés hiánya? Miért nincs magamban annyi belső erő, bizonyosság, amiből merithetnék további, s talán igazi alkotásokra? ! Vagy felemészt az a másik terület?  A pályám - ahova kénytelen vagyok becsempészni művészi hajlamaim?  Igy aztán vagyok egy rendhagyó tanár. Mindenek ellenére…"

És már az se.

 de a művészetek (mások művészetének) élvezete ma is átszövi és megemeli napjaim... (irodalom, film, szinház, képzőművészet, zene.... mert KELL), mert emberebbé tesz.

A művészetről

   Ugyebár, valakinek el kell kezdeni...  Általában nem szívesen ugrok elsőnek a vízbe, de úgy látszik, legtöbben húzódoznak az első lépéstől ezen a kicsit megfélemlítő talajon. Ági pedig szeret szélesen témát meríteni, hogy bármilyen irányból megközelíthessük.

   Talán azzal kezdeném, hogy mióta az eszem tudom, a "művészet" szó úgy világított előttem, mint a lámpás, vagy a világítótorony a hajóknak. A családban pedig senki nem "művészkedett", sőt, apa részéről főleg, enyhe irónia kísérte a hónuk alatt képeikkel házaló "éhenkórászokat"... Pedig rajzolási hajlamaimat valószínűleg tőle örököltem.

   Már többször leírtam, hogy ötödikes koromban milyen földrengésszerű változást hozott az életembe az első rajzóra és rajztanárunk, Emike néni lelkes felfedezése: én, a mit sem sejtő, diszkréten csendes egérke hirtelen az osztály legtehetségesebb rajzolójának lettem kikiáltva! Szárnyakat adott Emike néni. Azután is ugyanolyan visszafogott maradtam, csak gondolataim, szabadidőm nagy részét a rajzolás, festés (és az olvasás) tette ki. Jöttek a rajzszakkörök, a gimnáziumi évek alatt a zötyögő bejáró vonatban, a váróteremben sebtében rajzolt krokik a többi utasról, osztálytársaimról, a nyári vakációk tájai akvarellben... Illusztráltam a Toldit, a János vitézt, Móricz novellákat... Csak úgy, kedvtelésből... Rengeteg portrét rajzoltam, főleg modell után. Jó iskola volt.

   Szüleim lebeszéltek arról, hogy a képzőművészeti gimnáziumba menjek Szegedre. Kollégista lettem volna, és ezt anya nem akarta. Nyilván attól is féltettek, nehogy "éhenkórász" legyek magam is, hiszen szemükben ebből legfeljebb csak rajztanárként élhettem volna meg. S mi lett az eredmény? Életem nagy részében nemigen lettem se ez, se az. Csak a kérdések maradtak bennem, jónéhány betört tövisként. Most, hogy nemsokára itt a számadás.

   Nagyon szeretek tárlatokra, múzeumokba járni. A képek előtt keresem a művész világának kulcsát, vágyakozom  belépni ebbe a világba, hogy mértsem, megérezzem a titok nyitját, mit miért csinált pont úgy, ahogy tette. Mennyi lehet benne a tudatos, mennyi az intuíció? Szeretem nagyon nézőként is átélni az alkotás folyamatát. Ilyenkor szinte eltűnik a világ körülöttem, kezemben érzem a művész kezének lendületét és azt is, hogy mit miért csinál. Ezért is szeretem nagyon a műhelymunkát. Hallatlan energia kering a résztvevoők között, mely szinte a szárnyára vesz és a súlytalanság állapotába kerülök tőle.

   Mindezzel együtt természetesen nem akarom a művészet fogalmát a képzőművészetre korlátozni. Sőt, ha választhattam volna, valószínűleg az éneklés vagy a tánc iránti tehetség mellett döntöttem volna... De nem örököltem belőlük egy cseppet sem.