sportos emlékeim

nahát, akkor kaparásszam csak össze sportos emlékeimet a régmúltból, mert nagyon kevés maradt jelenidőre belőlük.. :( sajnos... (mint ahogy másból is)
pedig ugyebár azt mondják ép testben ép lélek... és az ép lélekben legalább bizunk, akkor is, amikor már nem egészen tudja követni a test (épségben)-- Hát igen , hogy "izmaim lazulnak"....

azt hiszem kifejezetten ügyes voltam gyerekkoromban, jó tornász... És ez nem is az iskolával kezdődött...anyu járatott balettra (először balettáncosnő is akartam lenni, csak aztán meggondoltuk, 9 évesen nem akartuk, hogy az "intézeti" rabszolga legyek...), nagyon hajlékony voltam és bravuros akrobata...spárga, (angol is), hid, abból felállás, cigánykerék meg se kottyant (érdekes módon csak a bukfencet nem szerettem , mert akkor mindig elszédültem a végén...ahogy a kupacomból felegyenesedtem), a strand is  - ahova rendszeresen jártunk - sporttal telt, amit nagyon élveztem, volt ott nyújtó, meg korlát, és vakmerőn sétálgattam is rajtuk! még rágondolni se szeretek , hogy mennyire óvatlan voltam, de biztos is magamban...(Nem is volt balesetem... Úszni is, magamtól, egyedül tanultam meg, még ovódás koromban, miután anyu megmutatta a mozdulatokat, és ő felment , hogy leússzon a folyón a többiekkel, én mindig több tempót tudtam, a sekélyebb vizben,és nem is olyan soká, akkor már anyám riadalmára, át is usztam a Marost...(no akkor már azért iskolás voltam) Épp a napokban találtam a régi dokumentumaim közt egy oklevelet a testnevelésben elért eredményeimért , hatodikos koromban... aztán valami megtorpanhatott. Hetedikesként másik iskolába kerültem. eltörtem a karom (egyébként épp téli sport, azaz szánkózás közben)...a csuklóm tört el, a hegedülés miatt aggódtunk, mi lesz. De emlékszem, hogy a teniszjátékban akadályozhatott, mert nagyon nehéznek találtam a teniszütőt. De lehet, hogy nem csak ezért nem ment olyan jól a tenisz. (A kórház melletti pályára jártunk, akkor már elsős gimnazistákként, 15 évesen, és ott lettem először szerelmes egy "cselédkönyves" orvos(tanhallgató)ba...Télen korcsolyázgattam... de nem nagyon volt megfelelő jégpályánk.... De  itt a fotó bizonyságul:

korcsolya

uszás (egri gimikiránduláson)

létrára mászás (húsvéti locsolók elől)

fáramászás (kedvenc diófámra (ez korábbi)

Nagyon jó és szigorú, következetes testnevelőtanárunk volt a gimiben, és minden területre, sportágra kiterjedt a figyelme, és ellenőrizte is, és utólag is büszke vagyok rá, hogy minden részjegyem is 5-ös volt... kivéve a kislabdahajitást...(Úgy látszik a labaérzékemmel is baj lehetett (?)
Egyetemen csak két évig volt kötelező a testnevelés, a z Ady téri sportpályán... ahol most az Egyetemi könyvtár csillog-villog..Teljesitettem...

bicklin

És hát a munkás évek  alatt egyre kevesebb sport maradt.(egy darabig jártam u.n. felnőtt-tornára (vagy dolgozó nők tornájára)... meg jógára is...Nyáron az úszás, de aztán a Maros se lett fürdésre alkalmas, el-elmaradtunk egymástól...

Talán csak a biciklizés maradt (ha azt egyáltalán sportnak lehet nevezni, de az szenvedélyesen, ma is....

Idősebbek is elkezdhetik

- hangzott a régi Tv-torna címe, és valahogy így vagyok én is a sporttal.

Gyerekkorom sportját a tiltások és kényszerek határozták meg. A szívem miatt nem volt szabad a hirtelen vagy erős igénybevétellel járókat űznöm, nem futhattam, nem bírtam hegyet mászni (ma sem), a bokám gyöngesége miatt szóba sem jöhetett például a korcsolyázás, a gerincem miatt meg a többi. Mindezek tetejében ráadásul szinte a kezdetektől egészen az érettségiig fel voltam mentve tornából, és a terem széléről, a padon üldögélve, hol örömmel (amikor tigrisbukfencezniük kellett), hol irigykedve-szomorkodva néztem a többieket. Jártam viszont végig gyógytornára, ami a maga nemében nagyon kemény óra volt, jó társasággal, remek tanárnővel, szívesen töltöttük ott minden héten a szombat délutánjainkat. Alapfeladat volt például, hogy a nagy tornaterem hosszanti falán végigfutó bordásfalsoron végig tudjunk függeszkedni, csak kézzel, és más hasonló erőpróbák.

Hogy mégis mi maradt egyébként? Biciklizni szerettem, akkor még nyugodtan lehetett is, alig volt felénk forgalom, a labdajátékokban nem voltam túl ügyes, de be-beálltam, viszont a tollasozás elég jól ment. És ott volt a nagy kedvenc: az evezés, sok nyáron át.

A kötelező sportágam az úszás volt, hamar megtanultam, és aztán változó intenzitással  tettem eleget a muszájnak. Gimnazista koromban például, négy éven át, a szombat-vasárnapok kivételével, minden áldott nap mentem úszni. Soha olyan egészséges nem voltam, mint azokban az években! Volt olyan tanév, hogy egyetlen napot se hiányoztam, még csak megfázva se voltam.

A főiskola első két évében a kötelező testnevelésen, természetesen, az úszást választottam, élvezetes, szinte edzésszerű foglalkozások voltak, nem jelentettek problémát, nagyon benne voltam akkor.

A főiskola utolsó évében egy, számomra egészen új sportot próbáltam ki - lám, már azt se fiatalon :) mégpedig lovagolni kezdtem. Ez is kényszer volt, de bizonyítási kényszer, magamnak, édesapámnak, mindenkinek. Meg is tetszett. de egy idő után reálisan átgondolva az egészet, meg kellett állapítanom, hogy kettőnk közül azért alapvetően a ló az ura a helyzetnek, örüljek, hogy eddig a nyeregben maradtam, és ezzel az elégedettséggel búcsút vettem a paciktól.

Majd dolgozni kezdtem és tunyulni. Néha elmentem úszni, nyaralásokkor pingpong ütőt fogtam a kezembe, és olykor, kölcsönbiciklivel, tekertem egy kört a templom körül, csak azért, hogy a tanítványaim emberszámba vegyenek.

Viszont szívesen néztem sokmindent, megmagyarázhatatlan okból leginkább a síelést, a négysánc-versenyeket. Egészen meghatódtam, amikor évtizedekkel később ott állhattam Garmisch-Partenkirchen valódi sísáncai alatt. Persze, nagy lelkesedéssel néztem az olimpiákat, a műkorcsolya-közvetítéseket, és volt idő, amikor a focit is. A küzdősportokat se akkor, se most, és az autóversenyt sem. Élő sportversenyre nem emlékszem, hogy valaha is kimentem volna, egy focimeccsen voltunk egyszer, főiskolai csoporttársaimmal, a Fradi, még a nagyok, valami kupafordulóban Brno csapatával játszott. Akkor még nyugodt, jó buli volt az.

Aztán csak telt-múlt az idő, már a tévében is alig sportoltam, amikor egyszerre felbukkant a legújabb és azóta megszeretett sportág: az íjászat. Remek sport! Nemcsak azért, mert történelmi (bár tőlem is retteghetne Európa, hogy kit találok el :) hanem, mert csak szabadban lehet űzni, többen együtt, és akkora céltáblája van, hogy azt nehéz nem eltalálni (persze, lehet : ). Különösebb erőkifejtést nem igényel (az íjak erősségét fontban mérik, egy normál férfi-íj 40 fontos, én 24 fontossal szoktam lődözni), viszont el kell sajátítani a megfelelő technikát, hogy a kiröppenő nyílvessző és a visszapattanó húr ne tépje,  sebezze cafatokra az ember karját-kezét, de az elején ezt úgyse lehet megúszni. További előnyei, hogy  - legalábbis nálunk - az élemedettebb korosztály is megpróbálja; csak ki kell lépnünk a kapun és találunk megfelelő terepet hozzá, meg, hogy csak kihúzott háttal lehet kezelni, mert ki látott mát görbe hátú, leszegett fejű íjászt?
A fénykép telefonnal készült hirtelen örömömben, amikor először sikerült első lövésből majdnem a középső körbe találnom (a narancssárga tollú, na, az az enyém :)
Csak télen nem igazán lehet íjászkodni.

Sport...

Nagycsoportos koromban csak azért jártam tornázni, mert a bátyámat hordták német órára (sokat nem ért a dolog), és engem nem volt hova tenni, hát vittek engem is ugyanabba az iskolába, ahol tornázni volt lehetőség az én korosztályomban. Konkrétan semmire nem emlékszem azokból az órákból (vagy edzésekből), csak arra, hogy mivel akkor tanultam meg az R hangot kiejteni, jó erősen megnyomtam, és azt hitték, Kriskónak hívnak. Meg egyszer nem mertem szólni, hogy pisilni kell, és becsorgott. Hát azt nagyon szégyelltem, nem csoda, hogy még most is emlékszem rá (még nem voltam hat éves). Az iskolában torna órákon vegyesen teljesítettem. Kötelet mászni sosem tudtam, életemben egyszer sikerült, érettségi előtt nem sokkal, amikor fenyegetett az egyes, hát minden erőmet összeszedtem és egy farmernadrágban (!) - hogy ne dörzsölje ki a kötél a combomat - felmásztam. Kaptam egy négyest, nekem tökéletesen megfelelt. A rúdra sem szabályosan másztam, de arra legalább sikerült valahogy. Az volt amúgy a szerencsém, hogy a tanáraim értékelték az igyekezetet is, illetve ha valaki amúgy mindenből ötös volt, nem adtak rossz jegyet, csak ha tényleg nagyon gyenge volt tesiből. Én meg nem voltam gyenge általában, csak nem mindenben voltam ügyes. De pl. a talajtorna egészen jól ment, kosárlabdázni is szerettem, szóval összességében sok bajom nem volt ezzel. A napi mozgást a biciklizés adta, nemcsak közlekedési eszközként használtam, hanem "idegnyugtatóként", ha nem sikerült valamilyen keményebb matek feladatot megoldani (ez már középiskolában volt), felpattantam a biciklire, bekerekeztem Nyíregyházáig meg vissza (kb. 10 km) és hazaérve megoldottam. A táncot sportnak tekintjük? Harmadikos koromtól hetedikig néptáncos voltam. Heti kétszer másfél óra, plusz a fellépések és extra próbák. Szerettem nagyon és jó is voltam benne. Csak botor módon abbahagytam, nem kellett volna. De most már mindegy. Az egyetemen választani kellett egy sportágat, négy féléven keresztül volt kötelező a testnevelés óra. Fél évig aerobicra jártam, nagyon utáltam. Aztán volt tollaslabda, azt szerettem a legjobban, és végül jobb híján kosaraztam. Kibírhatók voltak az órák. Mostanság a sport csak olyan formában van jelen az életemben, hogy kisCs. úszni jár, illetve mindkét gyerek judozni. Néha persze biciklizek velük, de most már a zumbát is hanyagolom elég régóta, mivel nem igazán van időm elmenni esténként, nincs kire hagyni a gyerekeket (anyósra nem szívesen, az apjuk meg nem jön annyiszor, ahányszor én zumbáznék). Pedig tudom, hogy mozogni kellene, de arra számítok, hogy egy-két év múlva akár már egyedül is otthon maradhatnak, hogy el tudjak menni egy-egy edzésre. Addig meg sétálok, amennyit tudok :).

Sportok talajon és szeren

Ha választani kellett volna ötödikes koromban a zongoraóra meg a korcsolyázás között, habozás nélkül a korit választom. Pedig fázós voltam, a bokám gyenge, utáltam a tömeget, folyton nekimentem valakinek és jól elestem. Ha ehhez képest a zongoraóra még rémesebb volt, elképzelhető, mit álltam ki ott. Miért is hozom ide a zongorát, miközben a sportról kellene írni?

Nyolcadikig borzasztó volt a tornaóra. Mérte a tanárunk (goromba férfiú, a nevére nem emlékszem), milyen messzire dobjuk a kislabdát, na, nekem sikerült ötven centire elhajítani.  A rókusi proligyerekek, főleg a két iker: Erzsi és Edit száznyolcvan centire teljesítettek. (Dehogy centi, méter! Csak a számokat azóta is összekeverem.) Minthogy versenyszerűen állította be a tanárunk, és persze utolsó lettem, afféle megalázás jellege lett a kislabda dobásnak. Versenyeztünk futás közben is. Mérte az időt, ki mennyi idő alatt fut le hatvan métert. Ebben jobb voltam, iszonyú gyorsan kilőttem magam, de mire elértem a kijelölt célt, félholtan rogytam össze. Semmi baj, alacsony voltam, beállított kézilabdázni. Az ikrek élvezték, hogy félek a labdától, nemhogy elkaptam volna, hanem elugrottam a felém süvítő kemény gömb elől.

A talajtorna gyakorlatokkal nem volt bajom, sőt jólesett, hogy végre olyasmit csinálhatok, ami mindig sikerül. Naná, hogy sikerült! Képzeletben közben balettoztam. Úgy nyújtottam karom - lábam, úgy hajlítottam a gerincemet, mint ahogy a színházban láttam. Titkoltam a többiek előtt, milyen képzelődések segítenek tornázni. Szerettem volna már alsós koromban balettra járni, de Anyu nem íratott be. Művészetből a zongora volt nekem előírva.

Később, középiskolában nagy könyörgésre felválthatta a zongorát a torna. A Textiles SC-be vitt el egy barátom, együtt jártunk edzésre. Itt először találkoztam a bajtársiassággal. Ha egy mozdulatot nem sikerült megcsinálni, megmutatták, elmagyarázták, melyik izmot hogyan feszítsd, hogy szép legyen a végeredmény. Ott tanultam meg a kézen átfordulást, a fejen állást, a tigrisbukfencet, ott ismertem meg a gerendát, ezen voltam a legjobb. Mérlegből láblendítéssel előre lép, karkörzéssel nekiveselkedik egy tarkón átfordulásnak, majd gyertyaállásba lendül a test a keskeny gerendán, mintha csak oda lenne nőve. Másik gyakorlatsorban fantasztikus élvezet volt hídba lemenni, a gerenda és én jó párost alkottunk.

Az egyetemen Szabó Ili néni, a tornatanárunk nagyon örült, hogy néhányan a bölcsészhallgatók közül az ő szívének is kedves talaj-és szertornát gyakoroljuk. Első két évben főiskolák közti versenyt szervezett, ekkor már szívesen mozogtam, ha néztek. Felemás korláton, talajon és gerendán egész jó pontszámot értem el.

Kábé nyolc évig az Édesapám természetjáró túráin is részt vettem. Napi tizennyolc-húsz kilométereket mentünk a Börzsönyben meg a Pilisben, jó szinteket győztünk le a HÉV-től Dobogókőig, Nagykovácsiból az Antónia-árkon át Pilisszentiván legmagasabb pontjáig: az Ördögszikláig. A Budai hegyekben sok rövidebb, nagyon szép túrát tettünk a Disznófőhöz, a Tündér-sziklához, számtalanszor végigkúsztuk a Pálvölgyi cseppkőbarlang látogatók előtt megnyitott járatait, később a Ferenc-hegyi barlang cseppköveit néztük meg. Éjszakai versenyen, tájfutáson sose vettem részt. Gyáva kukac voltam, az is maradtam. A tornában az volt a jó, hogy nem kellett másokkal versenyezni, elég volt az eredményhez, hogy magamat legyőztem.  

Ötvenhét nyarán. Cseszneki várfalon. Anyu fényképezte.

Hogy is voltam én a sporttal?

Mármint hogy a sport és én? Legegyszerűbb, ha végiggondolom, milyen mozgásformákat szerettem, milyeneket nem. 

Biciklizni például szerettem - már amennyiben sportnak számít, hogy ahová csak lehetett, azzal mentem,  talán csak iskolába nem, így utólag nem is értem, miért, talán nem volt szokás, legalábbis nem nagyon emlékszem az iskolaudvarunkon parkoló bringákra. A mi közvetlen környékünkön 1970-ig csak egy buszjárat volt, de sok hasznunk nem volt belőle, mert csak úgy elsuhant mellettünk a közeli főútvonalon és lement a kerület központjába, szóval, ha az ember nem akart gyalogolni, kerékpárra ült.  Hétvégén általában vad biciklis délutánokat rendeztünk a barátnőmmel, ami abból állt, hogy a ligeti temetőnél nekilódultunk és fékezés nélkül lerobogtunk végig a főutcán a vasútig, tényleg robogtunk, mert az út végig lejt. Ezt még párszor megismételtük és azt hiszem, ez volt a heti betevő adrenalinadagunk. Autóforgalom, mondanom sem kell, elenyésző volt, mondhatni semmi, pláne szombat-vasárnap.  

Tornaórán nem halmoztam a sikerélményeket, ráadásul a tanár néni - most nem kifejthető okból - nem is kedvelt, úgyhogy ösztönző dicséretet is ritkán kaptam, de ami igaz, az igaz: akkor se tartoztam volna az élvonalba, ha F. néni szeret. A mumus a gerenda volt, meg a rúdmászás. Túl hosszú volt karom-lábam, a talajtorna nem volt nekem való, inkább a csapatjátékokban éreztem jól magam, például a röplabda, az elég jól ment.  

Felsős voltam, amikor egyszer karácsonyra korcsolyát kaptam. Ez akkoriban nem vagyont érő, korcsolyával egybeépített csodacipő volt, hanem csak a korcsolya, amit a meglévő magasszárú cipő talpához kellett illeszteni és a talp két oldalához egy kulccsal odaszorítani. A rákosligeti szakszervezeti klubházhoz tartozott egy teniszpálya, amit télen vízzel felöntve korcsolyapályának használtunk. Oda mentünk ki délután vagy este korizni, szerettem, bár  különleges kunsztokat sose tanultam meg, nekem elég volt a körbe-körbe siklás is, közben dumcsizás a többi lánnyal, vihorászás a fiúkon, ilyesmi. Nem sportnak tekintettük, hanem jó szórakozásnak.

Az egyetemen az első két évben járnunk kellett testnevelésre, amit a helyi sportpályán teljesítettünk. Orvostanhallgató lányokkal voltunk egy csoportban, a tanárnő pedig az egyszerűség kedvéért minden órán egy rövid bemelegítést követően kézilabdát játszatott velünk és ezek a medikák kifejezetten durván játszottak. Na, azóta nem szeretem a kézilabdát.  

Honvédelmi ismeretek keretében hajtottak ki bennünket időnként a lőtérre, kispuska lövészet, így hívták a műfajt. Ebben viszont nagy voltam, pedig azelőtt sose volt fegyver a kezemben. Olyan lyuggatást vittem véghez a lőlap közepén, hogy magam is meglepődtem.

Úszni még kisiskolás koromban megtanultam, szerettem is nagyon, legalábbis amíg a nyaralások idején úszhattam a Balatonban vagy a Tiszában, illetve ha nyári szünetben nagy ritkán strandra mentünk itt a városban. De felnőtt koromban, amikor uszodában próbálkoztam vele, már a világ legunalmasabb sportjának találtam az úszást. Mert mi abban a jó, hogy töröm magam a szemközti falig, aztán vissza, és ez így megy a végtelenségig, ismételve mindig ugyanazt, ugyanott, ugyanúgy?  Persze akkor huszonévesen már főleg fogyni szerettem volna az úszás segítségével, ezért egy darabig gyötörtem magam vele, de aztán amikor azt tapasztaltam, hogy minden úszás után olyan éhes vagyok, hogy legalább kétszer annyi kalóriát veszek magamhoz, mint azelőtt, feladtam.

Ami pedig a mások által művelt sportokat illeti, nem vagyok rajongója egyiknek sem. Nem szeretem, hogy manapság közszolgálati tévécsatornákon műsorrendet felborítva, mindent háttérbe szorítva elsőbbséget élveznek némely sportközvetítések, ahelyett, hogy a fontosnak ítélt sporteseményeket egy ideiglenesen lefoglalt frekvencián adnák le és  akinek az fontos, nézhesse. De régen, a 60-as évek elején  a műkorcsolya és jégtánc bajnokságokat nagyon szerettem nézni, újdonság volt még a tévé is, meg az ilyen élő közvetítések is. Ha messzi égtájon rendezték az illető bajnokságot és emiatt nagy volt az időeltolódás, képesek voltunk fél éjszaka bámulni a műsort. Az adás ugyebár fekete-fehér volt, de Vitray szavakkal leírta a kűrruhák színeit, és már maga az is élmény volt, hogy valahonnan messzi kontinensről, vagy éppen a nem annyira messzi Svájcból vagy Franciaországból láthattunk egy éppen akkor játszódó, valós idejű eseményt. És lestük a jégre murisan kicsoszogó zsűritagokat, amint felemelték az erősen mechanikus megoldású, naptárlapokhoz hasonlító átforgatható pontjelző táblákat, hallgattuk a hangszóróból, hogy fünf komma drei, fünf komma neun, számolgattuk, hogy most akkor megnyeri-e Alain Calmat, Emmerich Danzer, Marika Kilius és Hans-Jürgen Bäumler, no meg a Protopopov házaspár, vagy sem... és persze megnyerték.

Néha persze olimpiát is, meg focit is néztem, de az is már régen volt. Ezek mind nagyon régen voltak.

Csak semmi sport!

A felkérés címe: A sport és én. Vakarom a fejemet és visszakérdezek: A sport és te? Mulatságos volna megírni ennyi közösen összehozott témasorozat után, mit gondolok, a többiek mit sportoltak, egyáltalán hogyan álltak hozzá a sporthoz? Ahányan vagyunk, nyilván annyiféleképpen. Nem osztom a folyton szivarozó és whiskyt szopogató W. Churchill véleményét, aki azt mondta (fama est): „Csak semmi sport”. Ez az ember 86 évet ért meg. Egyelőre kiegyeznék a 86-tal. 86 éves koromban pedig nem egyeznék ki vele, ha megérném.
Most maradjunk abban, hogy én és a sport. Az egész a mozgás örömével indult. Az új élőlény mindene vadonatúj. Nem érdekli, hogy téli szél, nyári nap, harmat van vagy hull a hó (vö. úttörőinduló), szeret mozogni. Mivel a láb mindig kéznél van (Peterdi Pál), fogócskázik, kidobózik, fut, sétál, hunyót játszik és ipiapacsot.  Ez velem is így történt. Aztán rákaptam a biciklizésre. Sose űztem versenyszerűen sportot, mindig csak a mozgás öröméért. Két pólusú a sportokhoz kötődésem. Ez egyik a szellemi sport, a sakk (a go és a malom-játék érdekes módon alig), a másik pólus a futball. Egy ideig párhuzamosan futott a kétféle torna, utóbb a focira redukálódott. Volt nekem egy sakkozó barátom. Sokat sakkoztunk váltakozó szerencsével. Ám egyszer, emlékezetem szerint, egymásután hétszer vertem meg. Akkor megmérte a lázát. Az erőfeszítéstől 38 fokos láza lett. Többé nem sakkoztam. Talán vele sokkal később egyszer, de mással se. Mi élvezet van abban, hogy legyőzöm a barátomat? Mi, ha ő győz le? Olyan játékokat szerettem volna mindig játszani, amelyeket egymással követünk el, s nem egymás ellen. Ilyen a strandon ütögetett tollaslabda. Ha nem sikerül szépen visszaadni a társamnak, elnézést kérek tőle. Egyszer láttam a tévében egy tollaslabda-bajnokságot. Igen meglepődtem, hogy éppen ellenkezőleg játsszák. Igyekeznek úgy ütni, hogy ne lehessen visszaadni. Na hiszen...
Foci. Grundon, salakon, füves réten, nagy gazban, forró nyáron, akármikor. Nem számított, ki győz. Kergettük a labdát ész nélkül. Az első ficam főiskolán ért. Osztályunk a házibajnokságra készült. Kevés fiút tudott felmutatni, ezért engem is kértek, hogy bár nem járok le focizni, álljak be, hogy legyen ki a létszám, mert kevés az emberük. Beálltam. Kispályás focibajnokság volt. Döntő. Elém pattan a labda a félpályán, és rutinosan belövöm az ellenfél kapujába. Társaim majdnem megettek: Nem ez volt a taktikai megbeszélés: Vedekezzünk, mert ők az erősebbek. (Én nem vettem részt azon a megbeszélésen.) Most kínlódhatunk! Lehet, hogy kínlódtunk, de megnyertük a házi bajnokságot. Sokáig nem fociztam ezután. Egyszer mégis. A 40 éves érettségi találkozón. 4:2-re nyertünk. Soha többet! Azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. Forró nyári napon, pohosan... Ma már csak tessék-lássék rugdosok az unokákkal. Kettő közülük szeret focizni. Tud is.
Még megemlítem, hogy lábtengózni is szerettem. Nem kellett hozzá sok, egy négyosztatú, krétával körülkerített flaszterdarab, s négy vállalkozó, aki a tengó szabályait ismeri, és hajlandó beállni. Kellemes órákat töltöttünk így.
Úszni nem, de kirándulni szerettem. Sokat túráztunk gyalog, biciklivel.
Rég volt, szép volt, tán igaz se volt.