Fölülök a vonatra

Gimnazista koromban bejárós voltam, négy éven át napi 2x45 perc vonatozás, oda-vissza (és mi még szombaton is mentünk). De nem hagyott rossz emléket bennem, mivel mindig csapatostul utaztunk, és zsenge koromnak köszönhetően még csak fárasztónak se éreztem. Viszont ezáltal létformámmá vált a vonatozás, és a későbbiekben se jelentett különös élményt, ha vonatra kellett szállni, egyszerűen az élet része volt.

Persze, voltak sajátos hangulatú utak, legelsőbben is a balatoniak, amikről többen is írtatok. Megpillantani a végre kibukkanó Balatont, olvasgatni a különféle, többnyire leánynevű lakok feliratait, látni az integető embereket, vagy - már a nyaralás alatt - kisétálni az esti vonathoz, mind-mind elmaradhatatlan részei voltak a balatoni utaknak, napoknak. Visszafelé pedig meglátni a százhalombattai finomító égő fáklyáját, és végül befutni a Déli előtti alagútba. Akkor már itthon voltunk.

Szerettem a kisvasutakat is: Királyrét, Nagybörzsöny, Felsőtárkány, Szalajka-völgy... táborok, kirándulások emlékei

Adódtak nagyon hosszú utak is: Moszkva-Leningrád az Ezüst Nyíllal és egy átbeszélgetett éjszakával az étkezőkocsiban. Akkor hallottam először a kárpátaljai magyarokról a partnerkísérőnktől, aki maga is onnan való volt. Washington-Atlanta, 17 óra, egyedül a nagy Amerikában. Olyan egyszemélyes hálófülkém volt, hogy még a mosdó is bent volt! Kicsit azért féltem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy igazán aggódjak, inkább elaludtam. Máskor meg volt olyan, hogy Brassóig, júliusban, tömött vonaton, ülve, mert már kusett jegy sem volt. Tizenhárom óra..., de gyönyörű volt a napkelte a Kárpátokban.

Van azonban a vonatozásnak egy olyan része is, amiről eddig nem esett szó: ez pedig a kikísérés és kimenni valaki elé. Ha ezek a pályaudvaron történnek, egészen mást jelentenek, mint például a repülőtér nyüzsgésében. Talán maguk a fogalmak is inkább - és korábbról - a vonatokhoz köthetők.
Mindez azért jutott eszembe, mert volt nekem egy régi blogom, amiben egy ilyen élményemet írtam le. Ezt teszem most be ide, úgy, ahogy volt, akkor, 2007. július 23-án. Hiszen a főszereplő itt is a vonat :)

"Ha nekem igazi fiam lett volna, és nem ilyen fogadott, az biztos, hogy ez a bozontos fejem már rég hófehér lenne, mint a jegesmacié. Merthogy ma utazott haza délután a háromnegyed hatossal, de reggel még össze kellett pakolni a hétvégére ittmaradt holmit, még rendesen elköszönni a többiektől, és mellesleg gyorsan még lement a Balatonra. A kórusból mentek néhányan egyikükhöz, hívták, valaki még azt is vállalta, hogy délután visszahozza Pestre, hát hogyne ment volna élvezni a nyarat, négyre visszaér, jó lesz az.

Úgy egyeztünk, hogy negyed hatkor találkozunk a vonatnál, odaadom az úti elemózsiát, meg az ajándékaimat, leveleimet, amit az otthoniaknak szánok, mert hát én se tudtam hamarabb összekészíteni, hmmm. Nagyon elhatároztam, hogy nem aggodalmaskodom, úgyis fölösleges, egészen biztos, hogy késve fognak fölérni, csak idegesíteném magamat vele.
Így csak 16,40-kor csörögtem rá - a pályaudvar felé menet - hogy tudjam, érdemes-e egyáltalán kimennem. Ó, már legalább Pesten volt! Igen, mindjárt indul, ki fog érni. Nem, nem is kell taxi, majd ha elakad a busz, akkor átszáll róla. Csak még....

17,18 - legyek kedves, mondjam meg, melyik vágányról indul a vonat, hogy egyenest oda tudjon jönni. És hol van az ötös vágány?

Állok a vonatnál, még 20 perc - ó, ideér, nem gond - már csak 14... egy szatyorba összerakok mindent, hogy futtában a kezébe tudjam nyomni..., 12... nem, nem fogok semmit se szólni, nem mondom, hogy miért kellett még lemenni a Balatonra... 10... de mit fogok adni vacsorára, tizenegyig ott fog ülni, hiszen a kulcsokat leadta már, és csak éjfél előtt megy a következő vonat, na, ott fut valaki!... de nem, mégsem,... 9 ... lelki szemeim előtt a kép, ahogy fut és éppen kigördül a vonat, jaj, csak föl ne akarjon ugrani az utolsó lépcsőre, még elvéti az ugrást... 8 ... vajon ért a kalauz magyarul, ha mondom, hogy várjon még? ...7 ....hogy honnan került elő egyszerre? itt nyargal már szembe, jó időre futja körbe a Keletit, hátizsákkal, táskával... na, szállj föl gyorsan!, ..... adom a kezébe a szatyrot..... dehát ez a 428-as kocsi, a jegyem meg a 425-re szól........szállj föl!!!!!.... már fönn áll az ajtóban, állhat nyugodtan, nem jön már senki... kicsit liheg még a futástól, nem kellett volna lemenni a Balatonra, de olyan jó volt! ... én nem mondok semmit, mondom nyomatékkal... nevet, az arcát megkapta a Nap, a szemében a víz, a szél, a ma és a tegnap öröme, lenyújtja még a kezét: köszönök mindent ....jó vonatra szálltam? kérdi szemtelenül ..... sípol a kalauz és már csak integetek.

Búcsú? Fájdalom? Ugyan! Megkönnyebbülés.

Ahogy ülök a buszon hazafelé, hirtelen az a gondolat ugrik be, hogy mit fog majd szólni édesapám, ha elmesélem, hogy a gyerek már megint alig érte el a vonatot. Egyik se, másik se, mégis ösztönös, magától értetődő a gondolat. A helyemen vagyok és így kerek az egész."

Vonatozós múlt

Nagy szégyen lenne rám nézve, ha éppen én nem írnék erről a témáról. Anyai ágon több felmenőm is vasutas volt, nem csoda hát, hogy a vonatok iránt genetikusan vonzódtam kezdettől fogva.

Utaztunk is vonaton gyakran, mert a közelünkben a nyolcvanas évekig működött a Rákoskeresztúr vasútállomás, buszjárat  pedig nálunk a metró elkészültéig nem lévén, a vonat volt a legegyszerűbb közlekedés be a városba. "Bemegyünk Pestre" - mondta mindenki, mert az a tizenvalahány kilométer, ami a kerület és a város belseje közt van, elválasztotta a kerületet Budapesttől, hiába tartoztunk hozzá. Az emberek vonattal jártak dolgozni, középiskolába, egyetemre, néha szórakozni, színházba, moziba. A Keleti pályaudvarra viszonylag gyorsan beértünk, onnan még épp elég volt tovább bumlizni a városban.

Nagymamám az állomáshoz közel lakott és mint vasutasözvegy, némileg bennfentesnek érezte magát, jó viszonyt ápolt az állomásfőnökkel, a forgalmistával (akit következetesen és szabályosan forgalmi szolgálattevőként emlegetett) és a személyzet minden tagjával. Ha nagyritkán valami nagyon fontos telefonálásra volt szükség, protekciósként oda szaladt át azt lebonyolítani. Gyerekkoromban sokszor nézelődtem befelé a forgalmi iroda ablakán, nagyon tetszett a falon lévő nagy tábla, amelyen kis lámpácskák mutatták a pályán éppen zajló forgalmat. Az a lámpácska, ami a közeledő vonatot jelezte, eleinte távolabb, aztán egyre közelebb világított, ahogy a vonat haladt a mi állomásunk felé. 

Nagyobb utazásunk legfeljebb évente egyszer volt, legtöbbször a Balatonra. Ilyenkor a Keletiből még át kellett vergődnünk a városon a Déli pályaudvarig, aztán jött a nagy utazás. A Déliben az Utasellátó pavilonjából kérhettem egy édességet - előrecsomagolt szendvicseket, egyebeket persze vittünk magunkkal - ez az Utasellátó desszert volt a nyaralás előtti luxus. Máig emlékszem azoknak a színes sztaniolba burkolt, papírcsíkkal átfogott nagy kockáknak, meg a csokiroládnak az ízére: ha jól meggondolom, bárhogyan nevezték őket, mindegyiknek nagyjából ugyanolyan egyen-íze volt, de én nagyon szerettem. Ma újra árulnak ilyeneket Utast ellátó névvel, de ízük természetesen nem is hasonlít a régire. 

Aztán indulás után hamarosan jött az első élmény, az alagút. Amikor a vonat odaért, ajánlatos volt felhúzni az ablakokat,  ellenkező esetben a gőzmozdony füstje becsapódott a kocsiba. Az alagút az akkori érzésem szerint hosszú volt, ez persze abból is adódott, hogy olyankor  a vonat még nem gyorsult fel, hanem szinte lépésben poroszkált és így elég sokáig haladtunk a teljes sötétségben. Ha ezt elhagytuk, Aligáig már tulajdonképpen nem történt semmi, a vonat csattogott a sínen, számoltam a pálya melletti villanyoszlopokat, vagy kártyáztunk, rejtvényt fejtettünk, és mire minden szórakozásból kifogytunk, odaértünk az első parti nyaralókhoz, melyeknek fái közt megpillanthattuk a Balatont. 

Húszéves voltam, amikor Szegedre kerültem, onnantól kezdve már sokkal gyakrabban vonatoztam. Általában három-négyhetenként hazautaztam pénteken este vagy szombaton reggel, ahogy az órarend éppen megengedte. Ezek az utak mindig rohanással kezdődtek, futás az állomásra, futtában jegyvásárlás, felkapaszkodás a kocsiba, és ugyan anyám már régen lelkemre kötötte, hogy sose szálljak olyan fülkébe vagy szakaszba, ahol csak férfiak vannak, ilyesmire nemigen kellett figyelnem, mert a szegedi gyors legtöbbször már az induláskor tele volt utasokkal. A sok út között persze akadtak izgalmasak is, volt, hogy valaki rámakaszkodott és máig se tudom, jóval később hova tűnt, volt, hogy valami miatt elakadtunk és rengeteg késéssel érkeztünk a Nyugatiba és olyan is megesett, hogy egy vizsga után beszálláskor halálfáradtan azonnal elaludtam és Kiskunfélegyházánál a kalauz rázott fel. Mindenesetre a szegedi utazások egy életre elvették a kedvemet a vonatozástól - akkor még nem tudtam, hogy sok-sok év múlva pár évig naponta vonatra fogok ülni és mondhatom, azok az utak a szegedi gyorson átélteknél is százszor több élményt szolgáltattak. 

Voltak persze még  másfajta vonatozásaim, például Bécsen át Rómáig és onnan lefelé az olasz csizma teljes hosszában - na, ott volt csak rengeteg alagút, Nápolytól Reggio Calabriáig más se volt, mint tenger és alagút, - vagy egy éjszakai utazás Moszkvából Leningrádba hálókocsiban, hajnalban pedig a folyosó ablakából néztem az elsuhanó falvak faházait. Régen volt ez is.

Ma már nem szeretek vonatozni, ezt épp nemrég állapítottam meg, amikor egykori lakóhelyemre suhant velem a korszerű, klímás ufóvonat, ami szombaton kora délután tömve volt, és Rákoson annyit álltunk, hogy tudtam, a menetrend szerint már vagy tíz perce Ligeten kéne lennünk. Vasutas ősök ide vagy oda, de azt hiszem, eleget vonatoztam életemben, már nem vágyom rá. Hiszen már az alagútban is kivilágítva suhan a kinyithatatlan ablakú modern piros vonat, és az utasellátós kocka se a régi. :)

Vonatokról...

   1973-ig többnyire csak vonaton, esetleg nagynéha busszal utaztam, autó nem volt a családban.

   Azóta pedig a vonat lett nagyon ritka az életemben.

  Vonatos kalandjaim a születésem előtt kezdődtek. Még a világon se voltam, amikor szüleim, pár hónapos házasok, a Veszprém megyei kis faluból az Alföld déli csücskébe, Mindszentre költöztek, hogy felkarolják apai nagyszüleimet, 1947. tavaszán. Én már ott születtem, október közepén.

    Anyát szüntelen honvágya visszahúzta falujába, ezért nyaranta elvonatoztunk vele a Dunántúlra, ami még békésebb időkben is valóságos expedíció volt, hát még 1948-ban, a háborús sebek borította Budepesten keresztül! A Nyugatiból át kellett villamosozni a Délibe, kisgyerekkel (később kettővel), bőrönddel, jól átkötözött utazókosárral, melyre apa előrelátóan még egy kis fehér zománcos bilit is rákötött a majd 24 órás útra... 

   Estefelé indultunk Mindszentről, többszöri átszállással (Szentesen és Félegyházán), éjjel értünk fel Pestre. Onnan másnap reggel indult a Déliből a vonat Bobáig, ahova d.u. 4 óra felé érkeztünk. Ennyi idő kellett eleinte a nem egészen 400 km-es úthoz... Később gyorsultak a dolgok a beiktatott gyorsvonattal: elég volt reggel korán indulnunk, 10-kor már (!) a Nyugatiban voltunk (160 km!)... A megmaradt szakasz nem gyorsult meg: vonatunk minden útszéli kórónál megállt, pedig annyira vártuk az érkezést! Amikor már a Somló is feltűnt, majd Devecser, nem tudtunk a helyünkön megülni.

   Az utasok többnyire a kosarakból, táskákbol kipakolt házi rántott csirkét, fokhagymás kolbászt, szalonnát ették jóízűen, és az akkori fapados vagonokban étvágygerjesztő illatok lengedeztek. Még a rokonoknak is maradt a madárlátta eledelből kóstolóba!

   1962-től kezdődött mindennapos bejáró vonatozásom Hódmezővásárhelyre, ahol a híres Bethlen Gimnázium tanulója lettem 4 évre. A vonat 7h05-kor indult s én általában fél 7-ig húztam a felkelést. Ezek után már csak a futás maradt hátra az állomásig: az út gyalogos tempóban kb. 10-15 percet vett igénybe, amit én kb. 5 perc alatt futottam le. Bevallom, elég jó formában voltam a 4 év alatt, egy gramm felesleg se volt rajtam!

   Emlékeimben feltűnik az első idők antik fapados vagonja, kis kályhával a közepén, melybe a kalauz időnként pár lapát szenet dobott... Vadul füstölő, hangosan pöfögő mozdony húzta, ablakán kikönyökölt a kormos képű mozdonyvezető és fogadta az állomásfőnök jelzését, aki kis zöld korongot felemelve intett neki, hogy indulhat. Szinte irigyeltem, micsoda hatalom birtokosa: egyetlen intésére nagy szusszanással elindul a hatalmas gépezet!...

   Bejárásom utolsó éveiben már eltűnt a füstös mozdony, gondolom, Diesel lett helyette. A fapados vagonokat a fülkés puha ülések váltották fel. Ilyenben utaztam annak idején Moszkvába is, majd a következő évben onnan tovább Leningrádba. A határon megálltunk egy időre, de tilos volt leszállni. Kinéztem az ablakon és legnagyobb meglepetésemre felemelték a kocsinkat, s míg a futóművet a szélesebb nyomtávú oroszra cserélték át, a levegőben lógtunk! A hálókocsik nagyon kényelmesek voltak, széles fekhellyel. Minden kocsiban volt egy kísérő, akitől teát lehetett kapni a kocsi végén működő szamovárból és ő osztotta ki estefelé a takarókat, lepedőket is.

   Volt még egyfajta furcsa vonatos élményem berlini éveink alatt. Téli szünetről Franciaországból néha vonattal mentünk vissza Nyugat-Berlinbe. A francia megszállási zónában laktunk, s oda futott be reggel 7h felé a vonatunk, ahol is a peronon katonazenekar fogadott bennünket! Valami antik retro luxus szerelvény volt, már csak a francia hadsereg tisztjei és családjuk használták. Strasbourg-ból indult, de előre nem jelezték, sehol sem volt kiírva (katonai titok!). Amikor felszálltunk, be kellett húzni a függönyöket, az ablakok, ajtók nem voltak nyithatók, a vonat sehol sem állt meg a végállomásig, hiszen nemcsak Németország nyugati felét, hanem az NDK egy részét is átszeltük. Valódi fantom-vonat volt! A kocsik különben nagyon kényelmesek voltak, luxus faburkotattal, minden kabinhoz WC és mosdófülke is tartozott, sőt, a megszámlálhatatlanul sok lenyitható ajtó egyikét feltárva egy csodás porcelán éjjeli edényre bukkantam!

   Hát ennyi nagyjából a vonatos élményeim sora, itt többnyire a TGV-vel közlekedem, ha nagyritkán rákerül a sor...

   

utazásaim

korán kezdtem az utazásokat

az elejére (jószerével szerencsére?) nem is emlékszem,

az elsők alig pár hónaposan estek meg velem,ezeket csak elmesélésekből tudom, apámat a makói járásbíróságról elhelyezték pl Vásárosnaményba, tán Marcaliba is, ahova anyámmal követtük , egy albérleti, földes(!) szobába!Mesélte anyukám, hogy milyen nehéz volt, mert senki nem engedett be a lakásába, hogy tisztába tehessen, (nekem mikor ezt mesélgette, mindig ama nevezetes régi zsidó pár jutott eszembe Mária és József... őket se fogadta be senki...lényegében a különbség csak annyi , hogy én már éppenhogy megszülettem ekkor )

aztán nem sokkal később apámat a bori munkaszolgálatba hívták be , tehát egy oda vivő vonatra szállt fel, és visszafelé az erőltetett menetből már csak a halálba vitték...  minket meg ugyancsak külföldre,

előbb csak a gettóból Szegedre (kifizettetve velünk az utazási költségeket) Szegedről pedig marhavagonban! tovább szerencsénkre minket épp nem Auschwitzba, csak AUSZTRIÁBA (Strasshoffba), onnan Zlabingsba illetve Theresienstadtba, mesélt anyám arról is, milyen elmondhatatlanul szörnyú volt ez a marhavagonbeli utazás, de nem akarok erről beszélni, egy év múlva a visszautunk nem is tudom hogy történt , de biztos szabadonegész máshogy, ha ugyancsak viszontagságosan is. Mindenesetre nem nagyon fogtam fel eleinte, hogy a nagynéném, (akit, mint a Családból mindenkit, szintén deportáltak), hogyhogy külföldi kirándulásként emlegette mindig a deportálásunkat (amiből pedig a testvére a nagyanyám betegen jött haza és ő ápolta , míg élt)...de hát van, amit csak ilyen ironikusan vagy lakonikusan lehet elviselni... később , jóval később mikor 20 évesen először utaztam külföldre (nevezetesen Lengyelországba, egyetemi énekkarral, eszembe se jutott , hogy nem ez az első külföldi utam, érdekes hogy később mennyire előjött..., ahogy felülértelmeződött minden)

-----

de addig is sokat vonatoztam én belföldön, szinte rendszeresen is gimistaként, egyetemistaként (busz még nemigen volt,s azon többnyire hányingerem?sőt)...

Szegedre beutazni ritka ünnep volt, kiskoromban, anyámmal, nagynénémmel (ők félig-meddig onnan is származnak, így persze közvetve  én is) imádtam utazni kiskoromban, emlékszem a lázas izgalomra,s hogy a vonatablaküvegre tapasztottam az arcom, hogy minél többet láthassak az elsuhanó tájból, élmény volt ez, mint egy film, vagy színdarab..egyébként emlékszem egy ilyen kiskori Szegedre utazásunk alkalmával volt az első színházi élményem is: a Szegedi Nemzeti Szinházban a Dohányon vett kapitány c. operettet néztük meg....

utaztam azért Szegednél messzebbre is, kiskoromban, nyaralni,  a Svábhegyre...pl (valami szervezet bácsija vitt fel, aztán anyuval utaztam már vissza, de utaztam unokabáttyal is, rám is szólt, hogy ne hajoljak ki az ablakon, mert a szemembe mehet a szikra is pl...nyaraimat meg vásárhelyi nagynénémnél töltöttem gyakran, de érdekes módon az utazások emlékei elhomályosodtak mára,csak az nem hogy messze volt a másik, újvárosi áállomás, ahonnan indult a vonat...  az ottlété nem!

kis gimista voltam, 15 éves, első után,  az unokaöcsém pesztrálgattam... alig akart hazaengedni, mikor már készülődtem, belepakolta magát a bőröndömbe, hogy vigyem magammal: :

gimista koromban, másodikban, harmadikban, tanévben vonatoztam be rendszeresen Szegedre, a konziba, ott is folytatván zenei tanulmányokat a hegedű tanszéken. a gimiből elengedtek utolsó órákról, hogy elérjem a vonatot, (azóta is hiányos a biologiai tudásom), de arra már nem volt időm, hogy haza is menjek, lepakolni, így anyukám mindig kijött a  hegedűmmel az állomásra, és kicseréltem az iskolatáskámat , a hangszerre, a vonaton befogott füllel készültem a szolfézs órákra, a biciniumot szolmizálgattam (néha furcsa arccal néztek rám az útitársak, valószínű nekik nem volt  befogva a fülük :) és a dieselmotorzaj nem nyomhatta el a dudorászásom eléggé

aztán kollegista lettem Szegeden,  mint egyetemista, és hetente haza utaztam hétvégeken, majd vissza... hosszú sorokban zarándokoltak akkoriban még hétvégeken az egyetemisták az állomásra,,, nem volt buszjárat, pláne sűrűn, így kevesen vállalták a napi bejárást, de hétvégeken annál nagyobb volt a tömeg/ünk...

anyu mindig kikísért...

akkor is, amikor Lengyelországba utaztunk a következő héten, fel is szállt a vonatra, elmerülten beszélgettünk,  és fentrekedt indulás után, olyan hosszan és nehezen búcsúzkodtunk, s így csak a következő  állomáson Kiszomboron tudott leszállni, s visszautazni Makóra...

Lengyelországi utunk érdekes volt , sokat zötyögtünk vonatokon...(Krakow,

"lám csak azért voltak nekünk élményeink...."

Varsó, Poznan. Stettin, Gdanszk voltak az egyetemi énakkari turnénk állomáshelyei, de  az maradt meg legélesebben, hogy visszafelé volt egy szabad félnapunk Prágában, úgyhogy leszálltunk a Masari pályudvaron, és bár rettenetesen dörzsölte a sarkam a kemény mohazöld félcipőm, egész a Hradzsinig battyogtam, át a Károly hídon a Moldván..ez nagyon megmaradt bennem,,, meg Kepler órája... (van is egy fotóm valahol róla)...

következő években is külföldre utaztam (20 évesen elhatároztam, hogy így lesz, ezentúl,lehetőleg minden évben , akkor jöttem rá először az utazás ízére)... 21évesen Nyugat-Európába utaztam 6 hétre, nagybátyámékhoz... a Nyugatin szálltam fel s nagyon hosszú út állt előttem, de nem kellett átszállni, s Zürichben szálltam le, persze rossz oldalon, nem ott ahol vártak, aztán együtt vonatozgattunk Svájcban, Lausanne, Genf, Thun stb... majd vizumcirkuszok után, Franciaországba, Ventigmilián át, ahol lepecsételték az egyetlen tartózkodási vízumomat átutazóként, s így Olaszországból csak a Milánói pályaudvar maradt meg bennem (elég koszosan Svájc kínos tisztasága után), el kellett ejtenünk az olasz utat, Nizzában "rekedtünk" hetekig (mondjuk nem volt rossz az se:) vissza már egyedül utaztam, Bécsig, ahol egy félig magyar származású helyes lány a családjához vitt, és ott tölthettem egy estét, meg éjszakát velük , ill. náluk, s még hálásak is voltak az elfeledett és felújított magyar szavakért (pl csillár). én ma is hálás nekik... nem kellett szállodában mennem...ki is kisértek persze... az állomásra, a Westbahnhofra, s  a Wiener walzeren ripsz-ropsz Pestre is "keringőztem"..

aztán következő években Bécsben , később is többször töltöttem heteket, (nagybátyámék odaköltöztek), csak 66-ban nem engedtek ki (az egyetem fura (párttikár)eltárs)ura, készüljek a diplomámra ill már a pályámra...jelszóval, én meg "bosszúból" hát kiutaztam, persze csoportosan a Szovjetúnióba, Moszkva, Leningrád, de főleg az Oka partjára épitőtáborba....hosszú volt az út, hálókocsis, gyevuskás, és teás... eltelt-- vegyes érzésekkel,mint a kinttartózkodásom is...de tanulságos volt Nyugatot és Keletet együtt, illetve egymás után, látni, tapasztalni -  rájöttem, nincs mitől félni, amig ezek egymástól (s feleslegesen) tartanak

tanárként sokszor vittem csoportokat (még egyedül is sőt). épphogy befejeztem az egyetemet, emlékszem...két csoportot is a Balatonra...két egymás melletti balatoni táborhelyre (egész úton számoltam őket, megvannak-e) (egyszer nagybátyámék épp Pesten lévén ki is jöttek a Nyugatiba, hogy találkozzunk, s utólag mondták, mennyire elcsodálkoztak, hogy Rám van bízva ennyi diák, és milyen jól kezeltem a helyzetet)

osztályom,s főleg diákszínpadosaim, is gyakran vittem vonattal különböző fesztiválokra szerepelni... egyedül! tanárként, sőt jót kuncogtak rajta(m), mikor a kalauz egyszer pl tőlem kérdezte meg, mikor már a csoportos jegyeket akartam átadni, hogy" Nincs veletek tanár?" (Anyu meg -utólag tudtam meg- szinte rájuk bízott, hogy vigyázzanak rám:) Hát vigyáztunk egymásra... Szép idők voltak...

Egyedül még egy darabig pályakezdőként vissza-visszajártam Szegedre is főleg kulturszomjból meg, barátságok miatt, sőt Pestre is fel-felutaztam főleg színházba,...

aztán lányom lett Szegeden kollégista... de  ő már busszal járt be,,, (viszont emlékszem jól, remélem ő is, hogy 4 éves korától minden nyáron felkerekedtünk hosszú vonatútra, Balatonlelléig, mert ott töltöttunk pár hetet, annak a nagynénimnek hívására, akinél korábban én még Vhelyen töltöttem nyaraimat)... egész nap utaztunk, Pesten megszakítva az utunkat, néha viszontagságos volt, de megoldottuk ...és szép emlékeink maradtak...

..... jóval később...aztán lányom Pestre költözött (férjhez menve), az egyetem befejezése után, de a megkezdett PHD-t itt folytatta Szegeden, úgyhogy 3 évig még hetente egyszer leutazott IC-n, én meg mentem ki az IC elé az állomásra, pár órát együtt tudtunk lenni

aztán visszafelé is kikísértem az állomásra, integetni ...:

 Hát nem a legideálisabb feltételek ezek fotózásra; a vonatablaküveg meglehetősen maszatos, a kerete pedig hasonlóképp, elszíneződött, talán berozsdásodott a sok esőtől? most nem esik, de kint elég hideg is van, jobb nem lehúzni azt az ablakot, ne hűtse ki a vasúti fülkét..., addig se , amig nem indul a vonat, meg így biztonságosabb is. Amúgy is, van mobiltelefonunk, kint is, bent is, un. "családbarát", tudunk -méghozzá ingyen - beszélgetni azon is, sőt még azután is, hogy már elindul az a fránya vonat, a beszélgetést abba se kell hagyni, lehet folytatni, akármeddig, akármikor, azaz nem egészen, mert  ki kell használni a vonatutat is munkára. Előkerül a laptop a táskából, rá a kisasztalra, s egyből "dolgozószoba" lesz a fülke...

Micsoda világ! semmi se olyan, mint volt, valaha..., az utazás se, a "kikísérés" se. Nem is vagyunk sokan a vonat előtt. Talán felesleges is ez a régi szokás sokak szerint....? hiszen nem érezzük úgy a távollétet sem.

Csak az a vonat is lehetne egy kicsit "modernebb"!

Meg mi is, ott legbelül, ahol nem változunk, de nem ám, és épp olyan fontosnak érezzük a régimódi "kikísérést", mint amikor még nem volt se mobiltelefon, se mms, se sms, se digitális fotó, se laptop, se email, se msn... csak a személyesség a kapcsolattartásban is..., a valóságos - nem virtuális - jelenlét, csak...  

"...mikor elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad..."

(2009. március)

.......

Jópár éve,..igyekszem gyakrabban menni Pestre, hiszen már az unokám is ott... de egyre fáradtabb vagyok elindulni... (Unokám szerint túlöreg)

sajnáljuk, hogy nincs vonat végig Makóig mert az IC nagyon kényelmes, de át kell szállni Szegeden , s Makóig nagyon döcög a busz, kényelmetlenebb mint a vonat, de alig-van járat Makó és Szeged közt, szinte nincs is megfelelő, ezeket elsorvasztják...

a buszok meg zsúfolásig...

szeretem a vonatot.. vonaton utazni jó

az a kb 2 óra szinte kellemes kiszakitott idő, pihenés Szegedtől Pestig (olvasok, rejtvényt fejtek, nézem a tájat.. szedem össze gondolataimat, magam!vagy mint pl ezt , egy verset firkantom, épp az utazásról konkrétan, de szimbolikusan talán több is benne foglaltatik:
talán más is több is, az életem...)


http://mindentkimondani.blog.hu/2015/01/17/menetiranynak_hattal_utazom


http://mindentkimondani.blog.hu/2015/06/22/vonatbol_mozg_sok


********************************************************

http://mindentkimondani.blog.hu/2016/02/23/nem_is_olyan_nagy_dolog

utazom végre

ülök és mégis mozdulok

éljen a vasút

s a szembejövő világ

ne csukd le a szemed hát

.....

meg persze elhúzni a függönyt, ha süt is mögötte a nap a szemedbe  (volt idő, amikor attól se tartottál, ...(a föld éled, belenézek a napba, se nem bánom azt se , ha fénye megvakit - irtad egykor)

"Nem is olyan nagy dolog ez az utazás!" - mondod most a mobilodba... Pest felé... több mint féléves kihagyás után... s utólag jut eszedbe a Babits-i mondat(modell:) (sic:

"nem is olyan nagy dolog a... halál"...

De hát akkor mi is lenne "nagy dolog",, ha még "az" sem!

Meg hát az élet is egy nagy utazás...

 

 aminek végül is a végállomása  a  halál. Csak nem ismerjük a menetrendet, s nem tudjuk mikor... meg lehet, hogy késik is a vonatunk, , amit ezesetben nem is bánnánk... Sőt, az is lehet, hogy tovább is utazunk...a "vég"állomáson túl, csak más irányba, más dimenzióba, másképp... másként.

Lehet, hogy semmi sem  "olyan nagy dolog" , mint aminek hisszük, ha félünk tőle.

El kell indulni, s bátran haladni. Vagy legalább hagyni, hogy vigyen az a vonat...

2016. február 17-én, Pest felé a vonaton

(és már vissza is zötyögtem... igaz kicsit elfáradva - de "utazom" tovább)

Vonatozni jó!

Ezt éreztem már egész kiskoromtól kezdve. Első emlékeim 3-4 éves koromra tehetők, de minden bizonnyal már ezt megelőzően is ültem vonaton. Nagyszüleim Hajdúszoboszlón éltek, akiket heti-kétheti rendszerességgel látogattunk télen-nyáron, akár esett, akár fújt. Édesapám erősen kötődött a szüleihez, így bennünk, unokákban is hamar kialakult a kötődés a nagyszülők felé. A vasárnap egyet jelentett az utazással, vonatozással. Nekem még volt szerencsém ismerni a régi debreceni Nagyállomás épületét. Azt hiszem nagyon sokan szerettük ezt a szép épületet, és ma is szívesebben látnánk az új helyett. (Nemsokára újabb átépítés várható.)

Gyermekkorom vasútállomását 1959-ben bontották le.

Az új állomásépületet Kelemen László tervezte (édesapámat is így hívták), 1958-1960 között épült meg, jelenleg is ebben a formában látható.

A vonatozás az „én” időmben egyet jelentett a 424-es gőzmozdonnyal. Ez húzta a pár utána csatolt vagont. Az izgalom soha nem múlt el belőlem, alig vártam hogy Nyíregyháza felől a felüljáró hídja alól előbukkanjon a fekete füstöt okádó mozdony, és beálljon a peronra a vonat. Gyors felszállás után már ültünk is az ablakhoz, hogy sokadjára is végignézhessük a már megszokott tájat, hallhassuk az  állomások hangszóróiból : Ondód, Ebes, Vérvölgy, majd innen már csak pár percnyi út után „Hajdúszoboszló állomás következik”.  A fél órás úton soha nem ettünk, nem ittunk. Akkoriban rövid útra nem volt szokás a gyerekeknek mindenféle rágcsálnivalót odakészíteni. A szüleim szatyrai a nagyszülőknek szánt élelmiszerféleségekkel voltak tele. (Manapság ez mintha fordítva lenne.) A rendszeres félórás vonatutakhoz képest első igazi hosszú vasútélményem hét évesen ért el, amikor SZOT-beutalóval Balatonmária-fürdőre mentem két hétre nyaralni. A mai szülőkről el sem tudom képzelni, hogy ilyen korán el mernék engedni gyermeküket két hétre. Nálunk két gyermeket ültettek fel egyszerre a vonatra. A bátyám utazott Balatonlellére (fiúkat ott táboroztattak) én meg utaztam tovább Balatonmária-fürdőre, ahol kizárólag kislányok nyaraltak a 60-as évek elején.

A vonatra még feltették a szülők a nagy bőröndjeinket, de a felszállás után már senki nem pakolászhatott a holmija között. Minden gyermek megkapta a kísérő tanártól a maga kis úticsomagját. Papírzacskóba tették a 10-15 dekányi, külön is becsomagolt  téliszalámit, pár szelet kenyeret és egy zöldpaprikát. Talán még egy májkonzerv is volt a zacskóban. Ezt kellett mindenkinek beosztania egész napra. Ez a kis csomag elegendő is volt egy alsós gyermeknek. Az állomás peronja tele volt a gyerekeiknek integető szülőkkel. Nincs róla emlékem, hogy valakit sírni hallottam volna, és ne akart volna örömmel utazni. Ezek a vonatok közvetlenül budapesti átszállás nélkül vittek le bennünket a Balatonig. Talán nagyobb városokban még csatlakoztak kisebb csoportok a már fenn lévőkhöz.

A MÁV nyaranta ugyanígy inditja az idényjellegű járatait, amivel megúszható a budapesti átszállás a Nyugatiból a Délibe. Nyugdíjasként igyekeztem ezeket a járatokat igénybevenni. Felülve gyakran jutottak eszembe a gyermekkori hosszú vonatozásaim. A legnagyobb változást a Balatonhoz érve tapasztalja az ember. Gyermekként voltam Balatonszabadiban is SZOT-üdülőben. Mégis sokkal kedvesebb ennyi év távlatából is a Balaton másik végén eltöltött nyaralásom, hiszen sokkal több ideig láthattam a vonat ablakából a kisebb-nagyobb nyaralókat, az egymáshoz közel eső települések között a kis fenyveseket, a fák és épületek között és mögött kibukkanó Balatont.

A változás nemcsak a vonatok modernizációja között, de a Balaton part épületeinek újjáépítése között is óriási. Az ember szeme szinte azonnal kiszúrja a régi épületeket, a több-kevesebb sikerrel átépített szállodákat, kisebb panziókat.

Egy biztos! Ha becsukom a szemem, és a Balatonra gondolok, mindig a régi vonat, a régi utazás, és a régi emlékek jönnek elő bennem. Talán csak nem öregszem?

A Honky-Tonk train blues

Boldogult gyerekkoromban üdítőleg hatott rám Pernye András jazz-történeti előadássorozata, amelyen belül megismerkedtem a foglalkozására nézve taxisofőrként dolgozó Meade Lux Lewis zongoradarabjával. A négerek ritmushangszerként kezelték a zongorát, így került a jazz világába. Később Gershwin is azt vallotta, hogy a Rhapsody in blue ritmusait, megírását a vasúti utazásai ihlették. Álljon ez egyszer itt egy más műfajhoz tartozó darab.
https://www.youtube.com/watch?v=vVf47ERGAlk

Vonattal külföldre

Valamikor régen, úgy 52-53 körül utaztam először külföldre. Nem is volt az annyira külföld, anyuék Erdélynek mondták, sőt úgy, hogy "hazalátogatunk", mert nagyapám egy Nyárád menti falu szülötte volt, és egész kiterjedt családja, rokonsága mind Maros megyében lakott.

Romániában  a vasúti közlekedés rendszere, az állomások épületei, kerítése, még az ivóvizes kutak is elég jól idézték a Monarchiát. A leharcolt vasúti kocsik is háború előttiek voltak, a mozdonyok ontották a széngázt meg a fekete füstöt, a sorompók előtt hosszan fütyültek, még most is a fülemben van a hangjuk. A kocsik belsejében kevés kupé volt, többnyire nyolcszemélyes hosszú padokat fordítottak egymással szembe, fölöttük kétfelől csomagtartók értek össze, ezeken hasalva utaztunk, ha a felnőttek engedték.

 A határon órákon át állt a vonat, a hivatalos személyek átkutatták a holminkat,  útlevél, vízum, meghívólevél, tanácsi igazolás az utazó feddhetetlen múltjáról, ez mind kellett ahhoz, hogy a rengeteg embert külön-külön ellenőrizzék és átengedjék a határon. Ez kétszer ismétlődött meg, mert az országból kiutazni pont olyan macerás volt, mint a másik országba beutazni.

*

Jó tíz év múlva az utolsó egyetemi évek alatt voltam újra külföldön. Az orosz szakosokkal Moszkvába utaztunk. Furcsa volt, hogy a Kárpátokon túl megváltozott a táj, sok fehér törzsű fa és sokkal világosabb zöld fű, mindenféle ismeretlen bokor suhant el az ablakok mögött. Vagyis fordítva. Ez a benyomás a másmilyen zöldről  erősen megmaradt bennem.

*

Később is nagyon sokszor utaztam Moszkvába. Egyszer családostul mentünk látogatóba kinti  barátainkhoz. Szerencsére csak oda vonattal, visszafelé már repülővel jöttünk. Az odaúton nagyon megjártuk. Még javában hazánkban állomásoztak a szovjet csapatok, egy tisztfeleség pici gyerekkel és egy óriási, lepedőbe kötött csomaggal beugrott a mi kupénkba. Mégcsak nem is állomáson, hanem valami gyepünél állt  a vonat  pár percig.  A nő ledobta a csomagját, a gyerekét a mi lányunk ágyára fektette. Valószínűleg megszökött a férjétől a tiszti lakásból, másra nem tudtunk gondolni. A kislányunk fél éjszaka álldogált a kupé ajtajában. Én a fölső hálóhelyen voltam, nem mertük Jutkát fölhúzni, nehogy leszakadjon alattunk az ágy. A határőrség elnézően bánt a nővel. Később a kalauzok a gyerekével együtt másik helyre vitték a vonaton.

*

A nyolcvanas évek elején  a lányunkkal Prágában töltöttük a tavaszi szünetet. Repülőjegyünk volt, de  visszafelé akkora köd támadt, hogy a járatot törölték, és az utasokat átirányították a vonathoz. Fűtetlen kocsikban, gyér világítás mellett zötyögtük át az éjszakát. Késő délelőtt értünk Pestre, már iskolában kellett volna lennie a kislányunknak. Másnap vitt csak igazolást, miért hiányzott.

*

Bolognába is vonattal utaztunk valamikor a nyolcvanas évek közepe táján. Gyerekkönyv kiállításon vettünk részt  a "vörös város" polgármesterének meghívására. Kolléganőm, a Minden napra egy mese válogatója és szerkesztője gyakorlott utazó volt, én még akkor először jártam Nyugaton. Rossz volt a sajtója, nagyon féltem. A vonat barátságos volt. A minisztériumtól egy Leningrádból érkező nemzetközi vonatra kaptunk jegyet. Ismerős volt a szovjet vagon, a hálókocsi és a kalauz is, akinél isteni szamovár-teát lehetett rendelni, be is hozta a fülkébe podsztakannyikban, mellé a hosszúkás kockacukror külön járt, a kanál benne a teában, ahogy azt a gyerekkönyvek rajzaiban is megszoktuk, amennyiben oroszból fordult le a mesekönyv.

Nyughatatlan kolléganőm ki akart szállni a vonatból Mestrénél, a kalauz szerint itt több mint egy órát kellett állni valamiért. Menjünk be Velencébe, egyre ezt sürgette. Hát, én nem mentem vele, egyedül ő se indult neki az ismeretlennek, de nagyon dühös volt rám, amiért az orosz hálókocsiban kellett töltenie ifjúsága utolsó perceit. (Jelzem, túl volt az ötvenen már akkor is.)

Visszafelé ugyanezzel a nemzetközi vonattal jöttünk, de most egy undok barisnya volt a kalauz, forintért nem akart teát adni, más pénzünket meg elköltöttük az utolsó vasig. Mivel ezen az utazáson több bűntényt is elkövettem, például  a gondosan összeválogatott uti elemózsiás szatyrunkat a szálloda recepcióján felejtettem, és ez csak a robogó vonaton derült ki, legalább annyit szépítettem a helyzeten, hogy addig könyörögtem a gyezsurnajának, amíg sikerült egy jó darab fekete kenyeret kiimádkoznom belőle egyik útitársunk jószívűen felajánlott olajos halához.  Na, ahogy megérkeztünk Pestre, az sem volt egy dicső leszállás. Kolléganőm összesodort plakátjait is ottfelejtettem valahol.

Vigyázz, ha jön a vonat!

A vonat és a vonatozás téma kapcsán két határélmény jut eszembe. Egyik olvasmányélmény. Emlékezetem szerint Borsos Miklós írja élettörténetének egyik epizódjaként, hogy beutazták az országot gőz-vontatta személyvonattal. A vonat alig haladt gyorsabban, mint a négyökrös szekér, de ez nem zavarta a fiatal képzőművészt. Leült a vagon falépcsőjére, szívta a jó levegőt, élvezte a napfényt és kellemesen vonult el előtte a hazai táj. A vonat megállt, s ő leszállt szilvát szedni a vonat melletti fáról. Idilli.
A másikat nemrég láttam (újra) a FB-on. Egy gyorsasági kísérlet, amelyet a franciák mutatnak be. Egy kísérleti TGV fut-repül a vasbeton-talpfákon, és hajmeresztő 574 km/h-s tempót ér el a nyílt pályán. A – tán kétszáz méterre eső oszlopok tak-tak-tak-tak ütemben repülnek mögé. Szédült látvány ez a rohanás. Gondolom, nem sokat láthat a tájból, aki rászánja magát a repülőgéppel vetélkedő sebességű vonaton való utazásra.
E két élmény közé teszem a számos saját utamat. Nem poszt méretű ezeknek élményszerű megosztása. Inkább csak felvillantok közülük néhányat.    
Elsők között (alsós koromban) Bp-Békéscsaba (gőzös), Bcsaba-Lökösháza, majd L-háza-Kétegyháza (motorvonat). Onnan busz. Egész nap utaztunk Dombegyházáig.
Még mindig alsós korom: Balatonra indulunk. A 424-es hatalmas kerekei a Kelenföldi p.u-on. Fújtat a gőz mindenhonnan. Beszállunk. Fapados. Hatalmas a meleg. Lehúzott ablaknál élvezkedem. Szembe fúj a füst, benne bőségesen szénpor. Mint apró nyilak támadják meg szememet. Sokáig kínlódom, mire sikerül újra látni.
Katonakoromban: Pápa-Tatabánya szárnyvonal. Igyekszünk haza. Mínusz 15 fok, erős nyugati szél. A kocsik közötti átjáróban egyik társunk kimenő sapkáját elfújja a szél. Egy percen belül lop helyette másikat. A fülkében is süvít a szél, mert egyik ablak lehúzva. Meg se mozdul. Hatalmasat ütök az alu-fogantyúra. Azonnal letörik. Az ablak pedig továbbra is ellenáll.
Vissza Pápára a Déliből. Színházi vonatnak nevezik. Éjjel megy Szombathelyre. Mi Celldömölkig vele. Egyik társunknak nincs jegye. Felkuporodik a csomagtartóba, ahol katonaköpenyekkel borítják, így potyázik. Mi lent ülünk, és alszunk, ha tudunk. Én ébren vagyok. Egy tinilány bóbiskol mellettem. Majd ráborul a köpenyemre és elalszik. Hagyom. Elcsöppen a nyála. Pihen.
Egy későbbi élmény. Balt-Orient-Expressz. Bulgáriából indul és Németországba tart. A kalauz mindenképpen pénzt akar tőlünk hálóneműkért. Nem kértük. Végül megegyezünk. Négy gyerekkel utazunk. Éjjel útlevélellenőrzés. A határőr ránéz négyéves kisfiunkra. Tört magyarsággal mondja: „Hadd aludjon a legényke”.
BZMOT. A csehszlovák-magyar csoda. Mondom francia unokáinknak: Ez a magyar TGV. Mais non! – tiltakoznak. Paksra indulunk vele. Az ablakokon alig lehet állítani valamit. A kocsiban negyven fokos a hőség. Hogy mit ki nem bírtunk.
Aztán jött az áramvonalas Siemens. Alakja miatt az egyetemisták egymás között csak tamponnak hívják. Komfortos, kényelmes. Biztonságos. Ennél jobb már csak a villanyvonat lesz. Az esztergomi vonalon a közeljövőben ez váltja fel a dieseleket.
Egyik legjobb ma a Rail-jet. A helyrepofozott vágányokon 160-nal megy. Alig van hangja az utastérben. Hamar célba ér. Csak az nincs megoldva, hogy a külföldiek bárhova leülhetnek, a belföldiek pedig helyjegyük birtokában kénytelen felállítani a bitorlókat. Hogy a logisztika miért nem rendezi ezt az állandósuló konfliktust…A Rail-jettel visszük haza unokáinkat. Győrben felszáll öt afrikai. Mivel hely nincs, a padlóra ülnek. Nagy táskákkal, unokákkal alig férünk el közöttük. Végül gond nélkül leszállunk. Egyszer csaknem fennmaradtam a vonaton. Mosonmagyaróváron nem nyílt az automata ajtó, hiába nyomkodtam a gombot. sikerólt átszaladni a következő ajtóig. Ki fizette volna a túlutazást és visszafelé az utamat? Ki fizette volna, ha a vészféket meghúzom? csupa megválaszolatlan kérdés.