"Csak kevés holmi van, ami hű marad az emberhez. Talán néhány könyv, egy szerencsepénz vagy egy folyton gyarapodó bélyeggyűjtemény. És a szülői ház karácsonyfadíszei."
Próbálok rövid lenni.
1965-re csak már azok emlékeznek, akiknek hosszú szakálluk van. Akkor volt öcsém haverja, Szilas Imre tizenhat éves, akinek Széll Vince (a barátja) addig rágta a fülét, mígnem a hallatlanul invenciózus zenei őstehetség pikk-pakk összerakott egy misét beat-ritmusban. (Ez a húsvéti mise). Abban az időben a belőlünk verbuválódott kórus hallatlan lelkesedéssel fogott hozzá a „saját hangján megszólaló” négyszólamú karra és néhány tagú beat-együttesre írt mű megtanulásához. Nemcsak az állam idegenkedett a szokatlan hangtól, egyházi engedélyt is csak azért kapott az előadás, mert a dalszövegek a hivatalos egyházi énekek (Hozsanna) szövegei voltak, így nem maradt indok a tiltásukra. Nagy szerencsénkre a kezdeményezés élére állt az akkor ifjú karnagy, Tardy László.
Igyekszem gyorsan leszögezni, hogy két beat-mise keletkezett. A húsvéti után a karácsonyi. Ennek is nagy sikere lett.
Szilas Imre egyébként még legalább két misét komponált. A Budai misét, melynek a kottája talán a Mátyás-templom kottatárában még fellelhető. (Ez egy jazz-es beütésű hagyományos hangszerekre írt rövid mise), és 1995-ben készült el az Abonyi mise. (Abonyban volt ugyanis a beat-mise ősbemutatója 65-ben.)
Az Abonyi mise hatalmas alkotás, semmi máshoz nem hasonlít. Stílusában egyedülálló a világon. Ezt bátran kijelentem. A mise hosszan hömpölygő fúgákból áll, melyet a kórusszólamok visznek, meg az orgona és még néhány hangszer, s mindez swing stílusban megírva. Tudomásom szerint még kapható a CD-je a Kárpátia-udvarban. (Nekem is megvan, ha valaki kéri, lemásolhatom.)
A karácsonyi beat-mise és a húsvéti egymás után meghallgatható a következő webhelyről: http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:NOIzlTuCqlUJ:www.plebania.net/kephangtar/%3Fop%3Dview%26zid%3D38+beatmise&cd=3&hl=hu&ct=clnk&gl=hu Az első 10 szám a karácsonyi, a többi a húsvéti mise tételei. Fogadjátok el tőlem karácsonyra, ha már a karácsonyról írtunk ezt a hangzó anyagot. (Ha másképp nem megy, rámentek a virtuális plébániára és kikeresitek.) Na meg azt az írásos anyagot, képverset, melyet jó tíz évvel ezelőtt raktam össze:
O
hit–remény–szeretet
szeretlek, remélem, elhiszed
remélem, hitem nem szeretetlen
hiszek a szeretetben, reménykedem
reménykedem: hiszem, hogy szeretsz
szeretném remélni, hogy hitem elégséges
szeretem, hogy hihetem: reményem alapos
mert szeretsz. hiszem ezt, ez végső reményem is
hiszem, hogy reményem alapja: viszontszeretetem
reménysugaram szeretetsugaraddal a hitben találkozik
ha viszont szeretlek, remélhetem: hitem nem hiábavaló
ne add, hogy hitetlen - reménytelen = szeretetlen legyek
hiszen azt akarod, hogy higgyek, reméljek szeretetedben
Te vagy, akinek hiszek, Benned remélek, Téged szeretlek
a nem remélt reményt hoztad el, adtad a benned hívőknek, mert szeretsz
Szeretsz, s én viszontszeretlek; remélem: megtértem, sikerül megérnem hitem megérését
szeretlek. remélem: eképpen élek, hiszem, hogy Hozzád tartozom, ahol egyedül már csak a
a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a szeretet a
szeretet
Elmesélte egyszer, valaki szívemnek kedves, hogy az ő gyerekkorában karácsony előtt fölkerekedtek és elindultak kóringyálni. Még szerbül is tudták, hogyan kell beköszönni az ünnepváró házhoz, Ószentiván ugyanis vegyes lakosságú volt.
Gondoltam én akkor, erről az elferdítettnek tűnő szóról, hogy a koledálásra utal a falu nyelvén.
koledálás: énekszóval történő adománygyűjtés. - 1. a vízkereszti →házszenteléssel kapcsolatos adománygyűjtés. - 2. népszokások, melyekkel a tanító számára gyűjtöttek alamizsnát (→Gergely-járás, →Balázs-járás). - 3. a →karácsonyi szokások része. Szeged vidékén nevének variánsai: kóringyálás, angyali vigasság. Fiúgyermekek mentek házról házra, ill. ablakról ablakra, s beszóltak: „Möghallgatják-e az angyali vigasságot?” Ha kedvező választ kaptak, rázendítettek az énekszóra. A ~ a régi →rekordáció világát idézi. Hagyománya Erdélyben, főleg a Székelyföldön, valamint a palócoknál az →ostyahordás kíséretében más-más adventi időponthoz tapadva él. A →betlehemezéssel való műfaji, ill. kultikus összefüggése nem tisztázott. **
MNL III:310. - Bálint 1989:161.
A kóringyálás tehát nem egészen koledálás, hanem angyali vigasság, ahogyan azt Bálint Sándor professzorunk összefoglalta a katolikus lexikon szócikkében.
Tovább kutatva a különös szó után, Dömötör Teklánál ezt találtam:
„A koledálás elnevezés tehát hazánkban inkább a vízkereszti alamizsnagyűjtésre, mint a karácsonyi köszöntőkre vonatkozik. Karácsonyi köszöntőket azért bőségesen ismer hazánk katolikus és protestáns lakossága egyaránt.
Bod Péter részletesen emlékezik a karácsonyi köszöntés szokásáról: ’Nevezetes vólt az, hogy Karátson előtt harmad nappal ajtónként járkáltak 's valami verseket éneklettek a' Kristus születéséről, jó és szerentsés inneplést kívántak; 's ekképpen magoknak pénzt, gyümöltsöt s hólmi enni-valókat gyűjtögettek; akarván ebben követni a' Kristus Születéséről hirt tévő Betlehemi Pásztorokat. Innen maradott a' mi Nemzetünknél-is az a' szokás hogy Karátson éjtzakáján a' gyermekek, szólgák 's akár-kik énekelnek, dudolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra, hogy magoknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, mellyet az után elvesztegessenek.’*
Sokszor emlegetik régi forrásaink a karácsonyi ostyahordás szokását is. Már idéztük Tessedik adatát, aki felemlíti, hogy az ostyahordásért begyült pénzt a tanítók rendes évi jövedelemforrásai közé számították és a szokás betiltásakor a tanítókat évi 4 forinttal kárpótolták.* A hatósági tilalom ellenére az ostyahordás szokása egyes vidékeken századunkig fennmaradt.
Karácsonyi köszöntőket, karácsonyi népénekeket szerte az országban mindenfelé ismernek. Közöttük sok igen szép régi ének van, és történeti múltjukat néha egészen a XV–XVI. századig tudjuk visszavezetni. A legrégebbi karácsonyi népénekek közé tartozik például a Csordapásztorok… kezdetű, ma is népszerű ének. A XVI. századi Batthyányi kódex is megőrizte egy karácsonyi „congratulatio” szövegét.”
A Szeged környéki - a régiségben torontáli – kóringyálás szokása tehát a legarchaikusabb formában őrződött meg egészen az ötvenes évek végéig, legalábbis abban a faluban, ahol ezt a szót életemben először hallottam.
Gyerekkoromban nem voltunk igazán módosak, de a szüleim arra figyeltek, hogy a karácsony mindig gazdag legyen. Ha máskor nem is, de karácsonykor igyekeztek a lehető legtöbb mindent a karácsonyfa alá tenni. Ami persze leggyakrabban valami hasznos ajándékot (is) jelentett, tehát ruhát, cipőt is kaptunk a játék vagy könyv mellé.
Soha nem kerestem az ajándékokat karácsony előtt, és nem értettem, hogy a barátnőm miért kíváncsiskodik mindig otthon, mert szerettem a meglepetéseket. Egyszer egészen véletlenül találtam egy kötött pulóvert egy dobozban, de jobban nem néztem meg, így nem tudtam, hogy az enyém, vagy a bátyámé. Végül mindketten kaptunk akkor egy-egy pulóvert, tehát akármelyikünké lehetett az, amit megtaláltam.
Emlékszem egy nagyon gazdag karácsonyra. Nem emlékszem rá, hogy mi volt az oka, de akkor nagyon sok mindent tudtak anyuék venni. Emlékszem, egy óriási doboz jelent meg a házban valamikor Mikulás környékén, amire azt mondták a szüleim, hogy a nagybátyámé, aki el is jött érte, és elvitte. Aztán Mikuláskor a mi ajándékainkon kívül a család kapott egy új porszívót, a korábbi Rakéta helyett egy ETA-t. Karácsonykor pedig jött az igazi nagy meglepetés (akkor értettem meg, hogy az a nagy doboz kié volt): kaptunk egy-egy gyereksílécet, és ami még nagyobb dolog volt: egy rádiós kazettás magnót, 2-2 kazettával. Emlékszem, anyukámék nyakába ugrottunk, annyira örültünk neki, hiszen korábban sem lemezjátszónk, sem magnónk nem volt. Néhány éve még működött, apu használta kint a műhelyben a rádiót, a magnó része persze már jó régen tönkrement. De nagyon sokat nyúztuk, éveken keresztül. A sílécet pedig az utcában próbáltuk ki, az a karácsony-szilveszter nagyon havas volt, a szomszéd gyerekek is akkor kaptak sílécet (lehet, hogy egyeztettek a szülők?), nagy sífutásokat rendeztünk. Majd kimentünk a falu határában lévő „Nagy-hegy”-re, ami nyírségi mércével mérve „nagy”, lehet, hogy 25 méter magasságot is elér. Ott leszúrtuk a síbotokat és suhantunk le a lejtőn nagy büszkén. Érdekes, hogy szánkózni nem nagyon szerettem, de nagyon szívesen és ügyesen síeltem ugyanazokon a lejtőkön. Persze azóta sem síeltem, nagyobb lejtőn végképp nem jöttem le semmilyen „járművel”, nem tudom, most mennyire menne a síelés, és mennyire élvezném.
A karácsonyfa alatt mindig volt mogyoró – nekünk kellett megpucolni, szó sem volt sós mogyoróról –, és narancs is, akármilyen nehéz volt beszerezni, megoldották a szüleim. Általában a ruhanemű mellé valamilyen társasjátékot kaptunk, de volt olyan is, hogy én babát, a bátyám meg összerakható távcsövet (még mindig megvan mindkettő). Mi pedig a szüleinknek legtöbbször készítettünk valamit, pl. hímeztünk – a bátyám is –, később pedig a zsebpénzünkből vettünk valami apróságot. A karácsony esték általában társas játékkal teltek, ill. ha volt hó, akkor kimentünk hóembert építeni. Éjféli misére csak azért nem mentünk, mert a faluban nem éjfélkor volt a mise, hanem este talán fél nyolckor. Biztos voltunk néhányszor, de emlékeim nincsenek róla.
Egyik szenteste nagymamámékhoz mentünk Nyíregyházára azzal a céllal, hogy elmegyünk az éjféli misére. Elszámoltuk magunkat, lekéstük az utolsó buszt, de nekiindultunk gyalog – én nagyjából 12 éves lehettem. Kb. 8 km-t kellett gyalogolnunk, anyunak szikrázott a csizmasarka a betonon. Jellemző, hogy arra nem emlékszem, milyen volt az éjféli mise, elmentünk-e végül, de gondolom, igen, ha már ennyit gyalogoltunk miatta.
Egyetemista korom karácsonyaira nem szívesen emlékszem, mivel a kötelező vizsgák általában a két ünnep között voltak, így a fa alatt mindig tanulnom kellett. Ráadásul jó néhányszor „magányosan”, azaz szerelem nélkül, miközben a bátyám otthon bájolgott az aktuális barátnőjével. Ezeket a karácsonyokat nagyon nem szerettem, sokat sírtam.
Az utóbbi években már a saját hagyományainkat próbáljuk kialakítani, és a gyerekek kedvére tenni. Emlékszem nagyCs. csillogó szemére, amikor 5 éve az első feldíszített karácsonyfát meglátta a keresztelője napján, és emlékszem arra is, amikor 2 éve aggódva töltöttük a karácsonyt, mert az orvosok azzal riogattak, hogy az ünnepek után májbiopsziát végeznek kisCs.-n. Szerencsére ezt megúsztuk, és azóta is a két rosszcsont fiamat úgy lehet kicsit megfékezni, ha azzal riogatjuk őket, hogy nem lesz a fa alatt ajándék, ha sokat rosszalkodnak. Közben pedig igyekszünk a kívánságukat kitalálni, és egyre jobban befogni őket is a készülődésbe, pl. mézeskalács-sütéssel, karácsonyi díszek készítésével, dalok tanulásával.
Még egy nagyon emlékezetes karácsony eszembe jutott, a hat évvel ezelőtti. Egyiptomba készültünk, ezért már 19-én megtartottuk a családi karácsonyt. Aztán 22-én hajnalban megbizonyosodtam arról, amit már sejtettem egy ideje: már nem egyedül vagyok. 23-án úgy indultunk el Egyiptomba, hogy már a pocaklakóra is vigyáznom kell, nemcsak magamra. Gyönyörű hetünk volt, azóta is sokat emlegetjük. Egyik reggel Kairóban nem éreztem túl jól magam, és az arab idegenvezető megkérdezte, hogy mi a baj, mire mondtam, hogy kicsit rosszul vagyok. Majd megkérdezte Sz.-re mutatva, hogy „ő tehet róla?”. Én nevetve mondtam, hogy nem, majd néhány óra múlva elárultam neki, hogy de igen, végül is Sz. tehet róla. Erre azt mondta, hogy biztosan fiú lesz, és jó egészséget kíván. És milyen igaza lett, tényleg fiú :-).
Volt nekünk egy idős papunk, aki minden évben elmondta karácsony előtt az itt következő három mesét. Nem könnyű feldolgozni őket, de nem is lehetetlen.
1. A gumicica
A házmester gyereke csóró volt, az emeleten lakó ügyvédék gyereke gazdag. Többek között számos játéka is volt. Anyja egyszer arra biztatta fiát, adjon a játékaiból valamit születésnapját ünneplő házmester-gyereknek, akinek nincs semmilyen játéka.
– Rendben van – szólt a gyerek –, válasszon az a szegény. És felhívta.
A gazdag gyerek kínálta a hintalovat, a Märklin-vonatot sínestül, az ólomkatonáit, s még ki tudja, hányféle játékát, hozzátéve, ha amaz akarja, akár mindegyiket is neki adja.
A házmester fiának feltűnt egy gumiállatka, egy cica. – Azt kérem – mondta rámutatva a cicára.
Ám a polgárgyerek nem hajlott rá:
– A gumicicát nem adom! – kiáltotta.
Pedig… Pedig, ha azt kéri, a gumicicától is meg kell tudni válni.
2. Születésnap
A jómódú család gyermekének a születésnapja volt. Kiküldték a meghívókat, s jöttek is a vendégek seregestül. A gyerek szülei fogadták az ünneplőket, de valahogyan az ünnepelthez nem volt egy kedves szavuk. Szinte észre sem vették. Sőt.
Egyszer csak elfogyott a sütemény. Anyja odafordult a gyerekhez: – Te, szaladj le már egy tálca krémesért, mert elfogyott.
Kint zegernyés volt az idő, a gyerek átfagyva bár, de hozta a tálca krémest.
Alig tette le, jött a következő kérés. Lécci, hozz már négy dobozos gyümölcslevet, meg két Coca Colát, mert elfogyott, s a vendégeknek nincs mit inniuk.
A gyerek nyakába vette a várost, hogy eleget tegyen a kérésnek. Meggémberedve állított be az italokkal. Még le se tette az italokat az asztalra, ki sem fújta magát, éppen csak bekukkantott a szoba nyitott ajtaján, ahonnan a vendégek vidám és önfeledt tereferéje hallatszott ki, amikor újabb kéréssel fordult hozzá valaki: – Kenyeret is kellene hoznod a péktől, mert fogytán van.
Amíg a gyerek a péknél járt, véget ért a dínomdánom, s mire hazaért a foszlós kenyérrel, már senki sem volt náluk, csak az üres tányérok, poharak, és a még levegőben terjengő cigarettafüst utalt rá, hogy nemrég nagy vendégség volt itt.
A gyerek lelkét szomorúság járta át: „Végül is nem az én születésnapom volt ma?”
3. Szent Jeromos legendája
Fülöp Jánosné (született Pásztor Krisztina) csendben dolgozott a konyhában. Aludt az egész család: munkától, tanulástól, kamaszkodásoktól elcsigázottan. Csak ő formálta, sodorta a kis aprósüteményeket a téli éjszakában. Szerette ezt a vanília, -kajszi, -szegfűszeg illatú csöndet. A sütés amúgy nem az ő műfaja volt, itt nem lehetett improvizálni, hirtelen ötlettől vezérelve fűszerezni az ételt, ahogy és amilyenre már soha többé nem sikerül majd. A főzés, legyen az egy kis rittyentett vacsora, vagy egy ünnepi ebéd sok-sok fogással, mindig izgalomba hozta – gyorsan dolgozott, sokat, a pillanatra, az ízekre és a fantáziájára koncentrálva. Ezért félt régen a sütéstől. Mert túl pontos, gondos, nyugodt műveletek sora.
De aztán lassacskán észrevette, imádja ezt is. Másképp, másért. Értük. Akik már nem kóstolják, nem hasonlítják, nem dicsérik. De vele vannak, kint a pici konyhában. Körbeveszik emlékekkel, régen dúdolt dallammal, igazi karácsonyi hangulattal. Már a fióknál kezdődik, a receptkereséssel. Van ott annyi papír, füzet, cetli, gépelt, abc-rendbe szedett, dőltbetűs, kifakult, a mamáé, Nagyanyié Anya megjegyzéseivel, anyós anyjáé, Böbe nénié, Ecsedinétől kapott (nincs már megmondhatója, kinek a kije is volt ő), no meg egy csomó ismeretlen eredetű cédulka. De Pásztor Kriszti ilyenkor karácsonytájt pontosan tudja, mit keres a "kincses" fiókjában. A sajtost, Mamicét, kis kockás jegyzetlapon, a kranczlit, a vaníliást nagyanyja szép szálkás írásával, a "kipróbált-jó" narancstortát – bár az majd csak az ünnep előtt sül ki, de jó, ha időben előkerül, mit kell venni hozzá – és Mama méteres kalácsát a lefűzött füzetből. A többit majd meglátja.
Mert a karácsonyi sütés nem mindennapi. Átölel évtizedeket, összefon családokat, őrzi a régi-régi ízeket. A karácsonyi sütés a biztos pont, a változatlan. Minden, ami régen volt és ahogyan régen volt.
S miközben rendben sorakoztak egymás után - az oroszoktól ittmaradt "Kenese" feliratú tálon – a kis habos tetejű, halványra pörkölt diólapocskákkal megtűzdelt kranczlik, csokiba mártódtak a recés-lekváros linzerek, porcukorban fürödtek az omlós vaníliás kiflik, hűlt a csokiszalámi, pirult a mandula (amit aztán az ünnepig a legeslegbombabiztosabb helyre kell majd rejtenie az éj leple alatt!), ő gondolatban, csapongva, emlékidézőn járt ki-be az elmúlt évtizedekben.
Ez már a negyedik este, a negyedik éjszaka volt, jól haladt nagyon. S ha valaki a kinti fagyos feketeségből belesett volna a konyhaablakon, nem látott volna mást odabent, csak egy máskor oly' sietősen sürgő-forgó asszonyt, aki egyedül, kitartóan, most nyugodt, megfontolt mozdulatokkal dolgozik a gyúródeszka fölé hajolva.
Pedig mennyien voltak odabent! És micsoda jókedvük volt!
Ilyenkor múltbanézés közben irigykedve gondolt I-re, a fájdalmaiban, veszteségeiben is hozzá hasonló sorsú jóbarátra. Milyen jó neki, hogy írhat. Hogy tud írni!
Bárcsak kiírhatná magából ő is mindazt, ami benn kavarog. Apáról sokat, sokat, mert annyi minden volt benne, ész és tudás, hit, lángolás és költészet, játék és mérhetetlen humor. És erő. Igen, Anyában is, mennyi-mennyi erő volt még alig 30 kilósan is, annyi szenvedés után is. Meg mosoly és huncut gúnyolódás velük meg önmagával. Mind-mind a többiekről is írna, akik ott múlatták vele gondolatban az időt, belekóstoltak a krémbe, apróbbra vágatták a diót, viccet meséltek, verset olvastak fel, csentek a mandulából, mint rég, s rászóltak szigorún, hogy most már elég, tessék aludni menni.
Erő és humor… Mikor a Fehérhajú Dédiből (ahogy a gyerekei hívták Nagyanyját) mindez elfogyott, és már semmi sem maradt belőle. Csak az, amit Pásztor Krisztibe, - akarta, nem akarta -, belésulykolt. Hogy csinálni kell. Tovább, bármi is van. Mert van. Betegség, honvágy, kudarcok, csalódások. Mindig van valami ebben a családban. Bármi.
Írni volna jó, igen. Talán könnyebb lenne, mint most már I-nek. Sokat kiírt magából, sokáig tartott ugyan, de egyszercsak elmúlt a múlt. A sorok közé lassacskán bekúszott végre a jelen. A ma. A kutya, a város, a mostani, persze még tele emlékekkel, emlékezéssel. De végre ő is magáratalált, a saját életére, újra.
Pásztor Kriszti elmélázott ezen kicsinykét. Közben rendbekapta a konyhát, a sütés utánit, ezt már gyorsan végezte, mosogatott, liszttelenített, sepert, pakolt ripsz-ropsz.
Talán megy ez így is, írói tehetség híján. Aki tud, az írhat. Ő meg kisüti magából…
***
Fenti sorok sütőpapírra íródtak, gyúródeszkán, valóban 98-ban, a karácsony előtti napokban :) A gimis verselgetős időt leszámítva, addig sosem volt késztetésem, ráadásul prózában mesélni, akármiről is. De tényleg annyi minden szorult ott bent, talán ezért lett ez a kis iromány, "saját használatra".
És valóban annyian vettek körül a konyhában... Szeretek éjjel, egyedül sütni, a mai napig így van ez. Mert sejthetitek, nem vagyok egyedül. Jön a Nagyanyikám, kicsit dirigálni, mit nem csinálok elég jól, Anya hogy visszafogjon, minek ennyi minden, Apa persze zenét csinál meg berohan egy-egy verset felolvasva, anyósom fejcsóválva néz, miért nem alszom éjjel, Laci nagybátyám megnevettet és kicsit filozofálgatunk is persze, drága unokatesóm, Mikikém meg nem érti ezt az egészet, hogyhogy tudok sütni? -hisz olyan hamar elment. Mert elmentek mind, csak a receptek maradtak itt. Meg az emlékek...