Szüleinktől örököltük...

Milyen könnyű is lenne elintézni természetünk, egyéniségünk jó és rossz tulajdonságait a fenti megállapítással: szüleinktől örököltük. Sajnos a helyzet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Bizonyára nagyon sokan vagyunk, akik úgy érzik, hogy szinte alig-alig találnak közös, öröklött tulajdonságot a szüleikkel. Lassan már hajlamos volnék elhinni, hogy a „leszületendő" gyermek választja ki a szüleit. Ha ez így lenne, akkor én nagyon elégedett lennék a választott szülőpárommal.

Harmincéves voltam, amikor az édesapám, és ötvenegyedik, amikor az édesanyám meghalt. Talán nem haragudna meg rám az apukám, ha leírom, hogy sokkal jobban kötődtem az édesanyámhoz, már csak az együtt eltöltött időnk okán is.

Amikor önvizsgálatot tartok, az teljesen egyértelmű, hogy csakis az édesanyámhoz próbálom hasonlít(gat)ni magam. Pedig egész gyermekkoromban azt hallottam, hogy a természetem tisztára az apukámé, a kinézetem meg az anyukámé. Legjobban persze azt szeretném, ha minden embert kizárólag önmagához mérten vizsgálnánk. Ahogy a gyermekből fiatal felnőtt lesz, és a fiatal felnőtt kifejleszti önmagában az érett embert, és nem hasonlítgatnák őt egyik szülőjéhez sem. Lehet, azért érzem így, mert hiányolom magamból a bennük dicséretet érdemlő aktivitást, tudatosságot, tervezőképességet, és még sorolhatnám a sok jót, amit felfedezhettem bennük. Mintha minden jó dolgukat én csakazértsem abban a formában szeretném követni, vagy ha akarnám se tudnám olyan jól csinálni.

Édesanyám rendkívül jó alkalmazkodóképességgel rendelkező asszony volt, így hosszú évek távolából sem csodálkozom azon, hogy kettejük kapcsolata igazán kiegyensúlyozottnak, már-már harmonikusnak volt mondható. Nagy egyetértésben szervezték-tervezték az életüket. Nálam ez is ellentétes, én szeretem rábízni magam az élet véletlenszerűségére. Hogy érthetőbb legyek, jöjjenek a példák.

Három éves koromtól 16 éves koromig egy udvaros házban éltünk, ahol a 8 család közül, akik szoba-konyhás lakásban éltek, csak nekünk volt két nagy szobánk, fürdőszobánk, hozzá előszobánk, konyhánk és spájzunk, benne falépcső az egész lakáson végigfutó padlásra feljáráshoz. Ott voltak beverve a nagy szögek, amelyeken disznóvágás után lógtak a hosszúra hagyott páros, finoman fűszerezett hosszú Kelemen-kolbászok. Apukám az életén végighúzódó textiles szakmája előtt hentes tanuló volt, így minden évben disznót vágott nálunk egy híresen jó hentes, majd a halála után megmaradt ebből a kolbásztöltés, ami még disznóvágás nélkül is legalább 10 évig folytatódott. Ebből felnőtt életemben csak annyi maradt meg nálam, hogy a férjemmel - talán 10 évig - vettünk egy fél disznót, és feldarabolva/kicsomagolva fagyasztóba tettük. A kolbásztöltést már nem vállaltuk be.

Édesapám férfimunkája nagyjából ki is merült a henteskedésben, és a hétvégi főzés apróbb besegítő munkáiban. Felépített viszont egy kétszintes nyaralót nagyon sok egyéni munkával, ahol a szakmunkát szakemberekre bízta, de a segédmunkát szinte egyedül ő végezte úgy, hogy közben a ruhagyári kereskedelmi osztályvezetői munkájával rengeteget utazott az országban.

Édesanyám mindeközben szinte egyedül végezte a napi élet rutinját két gyermekkel. Ő tanult velünk, takarított „fütyörészve” angyali türelemmel, hordta haza két szatyorral a család napi élelmét, és sütött-főzött-befőzött ugyancsak nagy kedvvel.

Volt egy „Tőke bácsink”, aki menetrendszerűen három évente megjelent a festőlétrájával, vödreivel, hengereivel és egy segédmunkásával. Amikor beköszönt hozzánk cigarettával a szájában, már tudtam, hogy kezdődik a nagy összepakolás, fonott nagy kosárba kerülnek a nippek, és ki kell bírni pár napig az összehúzott bútorok okozta kényelmetlenséget. Aztán összes utálatom ellenére be kellett segítenem – koromnak megfelelően – a visszarendezkedésben. Mai napig utálom a festés gondolatát is. Ráadásul a mai lakásokban az 50-60-as évekhez viszonyítva már nem annyi a pakolnivaló sem, a könyvek „százairól” már ne is beszéljünk.

Ahogy a festés 3 évenként, úgy a nagytakarítás minden hétvégén rendszeres volt az életünkben. A déli ebéd után anyukám bekapcsolta a lemezjátszót, felpasztázta a két 5x5-ös szoba padlóját, majd a padlókefélő géppel a magyarnóta gyűjteménye kedvenc darabjait feltéve a számokat füttyszóval „kísérve”, nagy vidáman fényesre kefélte a padlót. A konyhai kőmosásban már a bátyámmal együtt én is részt vettem. Nyári szünetekben elvárás volt, hogy mosatlant nem hagyhattunk magunk után, és bármilyen, szomszédokból, iskolai barátokból verbuválódott gyermeksereg járt is napközben a lakásunkban, lábnyomok nem maradhattak a padlón. Négytől fél ötig dolgoztunk is serényen, mosogattunk, port töröltünk, padlót fényesítettünk, nehogy letiltsák a barátokat-barátnőket óvatlan lábnyomok miatt.

Felnőtt életem nagy kedvence volt Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyve. Próbáltam magamra húzni a könyvben olvasott sémákból valamelyiket. Ha ilyen tiszta és rendszerető volt az anyám, hogy történhet meg velem, hogy a gyermekeim által tökéletesre elpakolt (felnőtt)spájzomban egy hét alatt fel tudtam borítani a rendet? Ma már nem is hadakozom magammal, megállapítom, hogy másnak a rendrakáshoz, nekem meg a rendetlenséghez van nagy tehetségem. A tisztaságot viszont igyekszem mindenütt megtartani. A felsoroláshoz tartozik: nem szeretek sütni-főzni, befőzni kifejezetten utálok. De! Hasonlóan mint édesanyám az unokáinak anno, én is heti rendszerességgel két napi étkezésébe besegítek a fiaméknak, hogy a három gyermekükre több idejük maradjon. Én is zenét vagy egyéb hanganyagot hallgatok főzés közben háttérként. Ugyanolyan aprólékosan szeletelek hagymát, zöldséget-gyümölcsöt, mint ahogy anyukámnál tapasztaltam. Hozzá hasonlóan soha nem lehet látni engem egy-két-három szatyor nélkül, és anyukám új, és már kevésbé új műanyag szatyrok iránti mániáját is örököltem. Még őrzök az ő gyűjteményéből is jó pár darabot, de az összes ÖKO-igyekezetem és -szemléletem ellenére sem tudok könnyedén kidobni még használható nejlonzacskót és tárolásra még alkalmas műanyag szatyrot. Szerette a frissen mosott és kivasalt ágyneműt a portól szatyorba téve megvédeni. A mozdulat bennem is ott van, én is zacskózok.

De elég csak a kezeimre néznem, hogy egyből anyukám jusson eszembe. Nemcsak az írásom, a mozdulataim, lassan az idő előrehaladtával még a kezem-lábam körmei is megszólalásig hasonlítanak az övéire.

Egy szó mint száz, esetemben is elmondható, hogy nem esett messze alma a fájától. Legalábbis pár dologban. Kis beszámolóm végére hagytam az unokáimat. Három fiú és két lány unokámból a legkisebb kislány unokám az, akiről minden rokonom egyértelműen azt állítja, hogy én is ugyanígy néztem ki két évesen. Nagyobbik kislány unokám bár kinézetre egyáltalán nem hasonlít rám, már most imádja a fiókjaimat nézegetni, a benne található „kincseket” hazavinni, őrizgetni szalagokat, fonalakat, mindenféle apró különleges csecsebecséket gyűjtögetni. Én meg csak mosolygok magamban, amikor az anyukája a minimalista szemléletével ezt elég nehezen viseli. Hja, a gének...

fele-fele?

még az ötvenes évek eleje táján volt (akkoriban kapták a Nobel-díjukat a felfedezők) hogy nagy- bátyám írta levelében hogy mennyire elevenen van apu DNA.ja bennem (az ő nyelvterületén a dezoxiribonukleinsav, értelemszerűen -acid volr) itt még fogalmunk se volt arról, mi ez

bezzeg ma, a DNS az öröklés, a genom közhelyszámba megy

nagybátyám még odáig is merészkedett, hogy bár jól tudtam, hogy a kromoszómák feleződnek a szülóknél, így a gyerek 50 -50% -t örököl egyik vagy másik szülőjétől, ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy bennem még több is a Gonda mint 50%

küldtünk egy hegedűs képet, amire azt írta, hogy ez gondamivoltomat igazolja, anyu félig viccesen félig felháborodva mondta, hát ki másét/

aztán ahogy öregszem egyre gyakrabban és egyre több vonást fedeztem fel anyumból bennem...

nem értem, később manifesztálódhatnak a gének igazán, meg differenciálódnak, a program s lebontása  sokkal bonyolultabb mint hinnénk

pár éve jöttem le a lépcsőn, s öreg ügyvéd barátunk, szemeit meresztgette, s azt mondta, azt hitte anyu jön le..(akkor már nem élt....)

---

lányom tiszta apja, ez volt első gondolatom, mikor megmutatták "tiszta sanyi", bár ő mondta, hogy rám is hasonlít a szája körül,, én nem hittem el,,, de most már én is látom a hasonlóságunkat, a gesztusaiban pl, a hangunkat meg telefonban összetévesztik....

....


unokám viszont tiszta dédapja, megszólalásig hasonlít az apámra, van olyan fényképük, amin össze lehetne téveszteni őket

de ez nem zárja ki hogy a kéztartása pl teljesen olyan legyen mint az apjáé,

az elgondolkodó arca viszont a dédapja...egy az egyben---  (mintha a sors elégtétele is lenne ez)


----

a téma, hogy úgy mondjam, maszek is foglakoztatott, ezt vetettem fel januárban egyéni blogomba vitára bocsájtanám:

"azon gondolkodom, hogy ahogy öregszünk egyre inkább jönnek ki rajtunk a genetikai örökségeink, őseinktől, úgyhogy egyre többükre kezdünk hasonlítani, ahogy differenciálódunk,,, érdekes dolog ez. Még kidolgozatlan ez a feltételezésem, de egyre inkább így látom, kezdetben csak apámra hasonlitottam, most anyámra is, nagynénémre, nagyanyámra, mikor kire jobban,...

nem tudom mi lehet az oka, tán az hogy a tervrajzunk ( a genom) a manifesztálódással (megvalósulással) élesebben kirajzolódik?

hiányosak az ismereteim, de ez afféle ráérzés, mit a tapasztalat igazol"

január 19.

még egy ídekapcsolható régebbi irás(bocs az ismétlődésekért)_

"felfedeztem a sapnyolviaszkot

keresem apámat, kutatom mindenfele

holott leginkább talán csak magamba kellene nézni (legalább 50 %-ig) a geneológia szerint,,,

ami nem anyai örökség , az tőle van... legalább

(bár a nagybátyám mindig azt mondogatta, hogy több is mint 50% bennem a gonda...tán a vágya mondatta vele))

hát nem tudom!

úgy veszem észre, hogy anyámra is egyre jobban hasonlítok ahogy öregszem..s az a születéskori "tiszta apja" kezd elhomályosodn(?) mert a génekhez hozzájön a környezeti hatás, a nevelés stb is...sajnos egyre távolabb kerülhettem az apámtól alkatilag is immár(?)

75 éve nincs  és 75 éve élek nélküle, borzalom!"

Anyúúú! Kifutott a tej!

Velem sokszor megtörténik, hogy odateszek valamit a gázra, aztán otthagyom, de meg is feledkezem róla. Csak az éktelen bűz figyelmeztet, hogy elfogyott a víz a kemény tojás alól, sőt, már ég, pattog. Különösen borzasztó, ha valamilyen főzelékféle ég oda, mert abban az alapzöldség, a zsiradék, a fűszerek, a rántás liszttartalma leírhatatlan szagot képes előállítani. Legalább tíz lábasom bánta már ezt a feledékenységet, szétszórtságot, vagy minek is nevezzem. A kivakarhatatlan edények a pajtában várják, hogy alátétként végezzék valamelyik virágcserép alatt.

Lehet, hogy anyámtól örököltem ezt a  viselkedésmintát, mert ő rendszeresen kifuttatta a tejet, hiába állt mellette koncentrált figyelemmel. Amikor "Már bőrzik!" felkiáltással otthagyta, hogy csak egy percre menjen odébb mást csinálni, abban a pillanatban meg is feledkezett róla. Pedig, csak a fehér cérnát akarta volna kiemelni a varródobozból, de meglátta a kéket,  erről eszébe jutott egy másik varrnivaló, persze kiszaladt a teraszon száradó kék, szakadt ruháért, és ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy felüvöltsön, aki éppen belépett a konyhába: " Anyúúú! Kifutott a tej!"

Szegény anyuskám szipogva és dühöngve súrolta tisztára a gázsparheltot, megfogadva, hogy soha többé nem hagyja ott a forralni valót. Sajnos, számtalanszor megismétlődött a jelenet, nem tudott vigyázni.

Én se figyelek eléggé. Tavaly a nehezen megszerzett kajszit futtattam ki a födő alól olyan bőséggel és hosszú ideig, hogy még a gáztűzhely alól is meleg vizes ronggyal szedtük föl a lekvárt. A szilvalekvár leégetése szintén a bravúrjaim közé tartozik. Nem vicc, hogy anyja és lánya minden igyekezetük ellenére ugyanazt a hibát követik el. Megtaláltam egy pszichotankönyv meghatározása szerint:  a figyelem melyik szakasza rögzült hibásan mindkettőnkben.

A figyelem megosztottsága: azt jelzi, hogy egyszerre hány dologra tudunk párhuzamosan figyelni. Egyidejűleg csak akkor követhetünk figyelmünkkel két párhuzamos tevékenységet, ha az egyik tevékenység már automatikus. Ebben a folyamatban működik egy koncentrált figyelem (amire figyelünk) és egy figyelmi kontroll (amit ellenőrzünk). A figyelmi kontrollal kísért tevékenység jól begyakorolt kell, hogy legyen, egyébként nem figyelem megosztása, hanem állandó figyelemváltás van.

A grafológusok szerint a kézírás sajátosságai is alkalmasak a személyiség elemzésére. Minthogy  írásunk az anyuéval egész életünkben hasonló volt, az alábbi kézírásos üzenetet most lemásoltam, hogy kisérletképpen összevethető legyen, milyen tulajdonságaimat örököltem anyukámtól. Az életkorunk és a betegségeink az írásminták keletkezésekor elég közel állnak egymáshoz, állítólag ez is befolyásolja a kézírás minőségét, bár a karaktervonások megmaradnak.

Ha valakinek kedve van bogarászni a két betűvetés hasonlóságaira figyelve, tegye meg. Messzemenő következtetésekre talán nem elég, de szórakozásnak jó lesz.

*

Kitől mit kaptunk?

   Igaza van Micknek: a "kire ütött?" izgalmas kérdés.
   Észrevettem, hogy öregedve egyre gyakrabban keresem magamban is elődeim fizikai és belső vonásait. Fiamban, unokáimban pedig az enyémeket. Mintha a felfedezés még közelebb hozna bennünket egymáshoz.

   A legtöbb emberben a keveredés eredménye látszódik leginkább. Szerencsére, mondanám, hiszen ha két partner közös gyerekre vágyik, örülnek génjeik keveredésének. Amíg a szerelem, a szeretet tart, boldogan fedezik fel a gyerekben párjuk vagy felmenői vonásait. Ha viszont az érzelmek keserűségbe, esetleg gyűlöletbe mennek át, előfordul, hogy szegény gyerek fizeti meg ártatlanul az érzelmek pálfordulását. Hányszor hallottuk, hogy "meg se állhat" (esetleg ennél is rosszabb) anyja vagy apja előtt, mert a meggyűlölt másikat juttatja eszükbe...

   Az idő múltával egyre jobban apámra hasonlítok, nemcsak vonásaimban, hanem egyes tulajdonságaimban is. Szemöldök, arccsont, hajszín viszont anyám öröksége, sőt még a hangom is, melyet a szintén tőle kapott pajzsmirigy bántalmaim tesznek néha rekedten elfojtottá. Ezt egészíti ki az apámtól és apai nagyanyámtól kapott szemszín, kisméretű kezem-lábam, sőt az alakom is anyáménak teljes ellentéte.

   Belső tulajdonságaim? Apámtól örököltem optimista temperamentumomat, s azt is, hogy a külszín ragyogása, a magas rang vagy felszínes híresség, a érdemrendek és egyebek semmi különös hatással nem bírtak egyikünkre sem. Közös bennünk az ambíció bizonyos (azaz magas) fokú hiánya, a törtetésnél többre becsültük a nyugalmat, még ha modernségből le is maradtunk. (Hányszor vetette Gilbert a szememre az ambíció hiányát, mondván, hogy "az én különböző tehetségeimmel" már rég meg kellett volna hódítanom a világot... S ha mindenki annyi ambícióval lenne megáldva, mint én, még mindig a kőkorszakban élnénk! Nem vagyok rá különösen büszke, néha még próbáltam is úgy tenni, mintha lenne belőle, de többnyire kilátszott a lóláb!...) Tény, hogy mindig anyám világrengető akarata vitte előre az életünket: ő mindig szebbet, többet akart (meg is dolgozott érte), többnyire el is érte hosszantartó és szívós harcok árán...

   Még egy fontos tulajdonságban hasonlítok apámra: míg anyám, ha haragudott, tüntetően a csendbe vonult, s hagyta, hogy apa boldogtalan szóáradattal próbálja engesztelni, többnyire eredménytelenül. Nehezen viselte a konfliktust, kész volt a kompromisszumra, akárcsak én. S mit ad isten, mindketten vonzottuk az ellenkező temperamentumú partnert.

   Rajzkészségemet is apámtól örököltem. A mesélési kedvemhez azonban egyformán szolgáltatták a hajlamot: mindkettő szenvedélyes és tehetséges mesélő volt. Szinte benne éltek a felidézett történetben és belevarázsolták a hallgatót is, hogy érezze a bőrén még a levegő hőmérsékletét is... Éveken keresztül szívtam magamba ezt a hangulatot!

   S mi a helyzet a következő generációval? Fiam külsőre kettőnk keveréke, de inkább apjára hasonlít. Tulajdonságait tekintve fele-fele. Szerencsére apja ambíciója teljesen belészorult, sőt, még talán nála is több kockázatvállalásra képes. Hogy mit kapott tőlem örökül? Talán azt, hogy az érzelmeit könnyebben, szabadabban kifejezi (náluk ő az "engesztelő"). Szíve néha hamarabb lágyul meg lányai irányában (akár az enyém), mint az anyjuké, aki következetesebb a követelésben. 
   Hát, talán megfeleltem a témának, ami persze messze nincs kimerítve. Kíváncsian várom a többiek "vizsgálódásainak" eredményét.

Egyet olvas, kettőt kap

A szerelem téma a leginkább személyiségi jogokhoz kapcsolódó intim valami. Ezért azt láttam, hogy az élő párkapcsolatokat nem érintették, akik a szerelemről írtak. Ezzel az engedménnyel élve elmesélek néhány megtörtént szerelmi történetet kitalált nevekkel.   
Egyes számú kórházi történet
Ludmilla néni férje elhalálozott. Az idős Ludmilla saját magához képest rohamosan öregedett. Olyannyira, hogy kórházba került, ahol is megismerkedett Lalival, aki a férfi kórterem lakója volt, szintén valamiféle betegséggel. A férfi közelkerült Ludmillához, szépeket mondott neki, megérintette, magáról is elmondott ezt-azt. Olykor a bókok mellé egy-egy humoros történettel is szolgált. Imponált Lali Ludmillának. Kórházból szabadulása után élet költözött bele. Meghívta Lalit egy családi ebédre, bemutatta a simabeszédű embert övéinek, etette kedvenc tyúkhúslevesével, etette bécsiszelettel, itatta szürkebaráttal. Lali egyre sűrűben tette tiszteletét Ludmillánál. Említette, hogy van neki egy piros autója, és szívesen látja egy kis sétakocsikázásra, városnézésre Ludmillát. Randevút beszéltek meg.  Légyott, ekkor és ekkor, itt és itt. Ludmilla érthető módon lázasan készülődött. Ám hiába várt a megbeszélt helyen Lalira, sem ő sem a piros autó nem érkezett meg a kívánt helyen a kívánt időpontban, de később se. Kiderült, hogy Lali szélhámos.
Ludmilla nagyot csalódott, szíve összetört. Nem sokra az időskori fellángolást követően elhunyt.
***
Kettes számú kórházi történet. Pista szintén koros, akkor már évek óta özvegyember, kórházba került. Ott megismerkedett egy vele egyidős asszonnyal, Máriával. Mivel mindketten polgári értelmiségi családból jöttek, hamar közös témákra találtak. Pistát kiengedték a kórházból, de vonzódása lankadatlan maradt. Addig-addig beszélgettek, mígnem oda lyukadtak ki, hogy össze kellene házasodniuk. A fiatalabb generáció nem igazán értette, hogy minek ez az időskori kaland, de hát el kellett fogadniuk, hogy ez most már csak így lesz. Időközben kiderült, hogy Mária aki megözvegyült korábban, egy emeletes félház tulajdonosa. Az újdonsült házasok összeköltöztek, s Mária házában éltek boldogan, amíg tehették, ám Mária megbetegedett újra, és hamarosan elhunyt.
Mi lesz most már a házzal?
Mivel másképpen nem rendelkezett, Pistára maradt a ház, mivel csaknem egy év telt el házasságkötésük óta. Mária oldalági rokonai jelentkeztek, mivel tetemes értékű ingatlan volt az elhunyté, de semmit sem tehettek.
S mivel Pista is belehalt hónapokon belül az újabb özvegysorsba, az ő utódai örökölték a félházat.
***
És ezzel már át is léptem az örökség témájára. Persze nem a vagyoni örökségről kívánok írni, hanem a génöröklöttségről. Kétkötetnyi tanulmányt olvastam a témát illetően. Az egyik egy jó stílusban megírt könyv, izgalmas mondanivalókkal. Czeizel Endre könyvéről van szó. Aki akarja, elolvassa a kötetet. Itt a sok érdekességből csak egyet emelek ki: Az ismert tudós és génkutató arra a következtetésre jutott, hogy a zeneszerzői hajlam öröklése kimutatható, de a költői véna nem örökletes. Utóbbit azért kiegészíteném azzal, hogy meglehet, hogy nem örökletes a génállomány okán, de a szerzett műveltség jó esélyt ad ahhoz, hogy generációk foglalkozzanak verseléssel. Több nevet említhetnék, ide csak egy párost írok. Áprily Lajosét és Jékely Zoltánét, aki amannak a fia.
A második könyvről megemlékeztem a közelmúltban: Francis S. Collins kötete ez. A szerző amerikai génkutató, akit azzal bíztak meg, hogy próbálja összeállítani az emberi géntérképet. Collins ráállt a feladatra, és hatalmas energiával fogott munkához. Sikerült rábeszélnie a világon szétszórt kutatóközösségeket, hogy eredményeiket ingyen bocsássák az ő rendelkezésére. A munkát elkészítették. Bill Clinton idejében hozták nyilvánosságra a kutatási eredményeket. Ma még beláthatatlan az összeállítás haszna, mely az emberiség javát szolgálja. Számos betegség gyógyítása kapott új lendületet a felfedezéssorozat kapcsán. Sok még a fehér folt, de megvan az a kör, amelyen belül kutakodni lehet és kell.
Ami pedig a saját megfigyelésem gyermekeinket, unokáinkat illetően, az az, hogy sokfélét örököltek, mégis tőlünk eltérő entitással rendelkeznek a gyermekeink.
Családom jó zenei adottságokkal rendelkezik. Mivel szüleink annak idején érdekeltté tettek a jó tanulásban, 1-1 forinttal honorálva ötös feleleteinket, csakhamar sűrűn hoztuk az ötösöket énekből. Ki kellett mondaniuk: „Ének ötös, nem ötös.”
Apám gyerekkorában jól sakkozott. Ezt megtudta az ő apja, és kihívta fiát egy partira. Ki is kapott tőle rendesen. Többé nem sakkoztak.
Magam is sakkoztam fiatalkoromban a magam amatőr módján. Sakkoztam főiskolás társammal. Elkezdtük az órák előtt, folytattuk az órák alatt és az órák közti szünetekben. Még az ebédlőbe menet is sakkoztunk. Sakkoztam egy otthoni barátommal is. Akkor lett elegem belőle, amikor hét partit nyertem egymásután, ő megmérte a lázát. Felment 38 fokra a sakk közben rátámadó izgalom miatt. Többé nem kívántam senkivel sakkozni.
Még egy örökletes tulajdonság. Apám mesélte, hogy elemi iskolás korában egy alkalommal elfelejtett egy német nyelvű dolgozatot megírni. Búsan mesélte saját apjának, aki azt kérte, hozza elő a füzetét, tollát. Tíz perc alatt lediktálta kifogástalan németséggel a téma kidolgozását.
Velem és egyik lányommal kísértetiesen hasonló történt egyik reggel, mielőtt iskolába indult volna, ezúttal magyar nyelvű dolgozatot kellett összerakni pillanatok alatt.
A történet aztán úgy folytatódik, hogy magam felnőtt lapokba, fiam, lányom ifjúsági lapokba kezdett írni. Éveken keresztül lapszerkesztői és publicista feladatokat láttunk el.
Érdekes módon örökölt zenei képességeinket nem kamatoztattuk professzionális szinten. Én hegedültem hét évet, gyerekeim egy része zongorázott, gitározott, énekkarban énekelt velem együtt. Egyikünk se gondolt rá komolyabban, hogy a zenéből kellene megélnie.
Ami pedig a szokásos közhelyet illeti. A „Kire ütött ez a gyerek?” sűrűn megtárgyalt kérdés köreinkben is. Magam is elcsodálkozom rajta, hogy hol rám, hol nagyanyjára, hol a nászasszonyomra hasonlít a gyerek fejformája, hanghordozása, mosolya stb. A gyerekek már csak ilyenek, mi pedig olyanok vagyunk, akik alig titkolt örömmel fedezzük fel az örökölt vonásokat, gesztusokat. Örökkévalóságunk ilyen módon is létező valami, legalábbis ameddig utódaink követik egymást.