Egyet olvas, kettőt kap

A szerelem téma a leginkább személyiségi jogokhoz kapcsolódó intim valami. Ezért azt láttam, hogy az élő párkapcsolatokat nem érintették, akik a szerelemről írtak. Ezzel az engedménnyel élve elmesélek néhány megtörtént szerelmi történetet kitalált nevekkel.   
Egyes számú kórházi történet
Ludmilla néni férje elhalálozott. Az idős Ludmilla saját magához képest rohamosan öregedett. Olyannyira, hogy kórházba került, ahol is megismerkedett Lalival, aki a férfi kórterem lakója volt, szintén valamiféle betegséggel. A férfi közelkerült Ludmillához, szépeket mondott neki, megérintette, magáról is elmondott ezt-azt. Olykor a bókok mellé egy-egy humoros történettel is szolgált. Imponált Lali Ludmillának. Kórházból szabadulása után élet költözött bele. Meghívta Lalit egy családi ebédre, bemutatta a simabeszédű embert övéinek, etette kedvenc tyúkhúslevesével, etette bécsiszelettel, itatta szürkebaráttal. Lali egyre sűrűben tette tiszteletét Ludmillánál. Említette, hogy van neki egy piros autója, és szívesen látja egy kis sétakocsikázásra, városnézésre Ludmillát. Randevút beszéltek meg.  Légyott, ekkor és ekkor, itt és itt. Ludmilla érthető módon lázasan készülődött. Ám hiába várt a megbeszélt helyen Lalira, sem ő sem a piros autó nem érkezett meg a kívánt helyen a kívánt időpontban, de később se. Kiderült, hogy Lali szélhámos.
Ludmilla nagyot csalódott, szíve összetört. Nem sokra az időskori fellángolást követően elhunyt.
***
Kettes számú kórházi történet. Pista szintén koros, akkor már évek óta özvegyember, kórházba került. Ott megismerkedett egy vele egyidős asszonnyal, Máriával. Mivel mindketten polgári értelmiségi családból jöttek, hamar közös témákra találtak. Pistát kiengedték a kórházból, de vonzódása lankadatlan maradt. Addig-addig beszélgettek, mígnem oda lyukadtak ki, hogy össze kellene házasodniuk. A fiatalabb generáció nem igazán értette, hogy minek ez az időskori kaland, de hát el kellett fogadniuk, hogy ez most már csak így lesz. Időközben kiderült, hogy Mária aki megözvegyült korábban, egy emeletes félház tulajdonosa. Az újdonsült házasok összeköltöztek, s Mária házában éltek boldogan, amíg tehették, ám Mária megbetegedett újra, és hamarosan elhunyt.
Mi lesz most már a házzal?
Mivel másképpen nem rendelkezett, Pistára maradt a ház, mivel csaknem egy év telt el házasságkötésük óta. Mária oldalági rokonai jelentkeztek, mivel tetemes értékű ingatlan volt az elhunyté, de semmit sem tehettek.
S mivel Pista is belehalt hónapokon belül az újabb özvegysorsba, az ő utódai örökölték a félházat.
***
És ezzel már át is léptem az örökség témájára. Persze nem a vagyoni örökségről kívánok írni, hanem a génöröklöttségről. Kétkötetnyi tanulmányt olvastam a témát illetően. Az egyik egy jó stílusban megírt könyv, izgalmas mondanivalókkal. Czeizel Endre könyvéről van szó. Aki akarja, elolvassa a kötetet. Itt a sok érdekességből csak egyet emelek ki: Az ismert tudós és génkutató arra a következtetésre jutott, hogy a zeneszerzői hajlam öröklése kimutatható, de a költői véna nem örökletes. Utóbbit azért kiegészíteném azzal, hogy meglehet, hogy nem örökletes a génállomány okán, de a szerzett műveltség jó esélyt ad ahhoz, hogy generációk foglalkozzanak verseléssel. Több nevet említhetnék, ide csak egy párost írok. Áprily Lajosét és Jékely Zoltánét, aki amannak a fia.
A második könyvről megemlékeztem a közelmúltban: Francis S. Collins kötete ez. A szerző amerikai génkutató, akit azzal bíztak meg, hogy próbálja összeállítani az emberi géntérképet. Collins ráállt a feladatra, és hatalmas energiával fogott munkához. Sikerült rábeszélnie a világon szétszórt kutatóközösségeket, hogy eredményeiket ingyen bocsássák az ő rendelkezésére. A munkát elkészítették. Bill Clinton idejében hozták nyilvánosságra a kutatási eredményeket. Ma még beláthatatlan az összeállítás haszna, mely az emberiség javát szolgálja. Számos betegség gyógyítása kapott új lendületet a felfedezéssorozat kapcsán. Sok még a fehér folt, de megvan az a kör, amelyen belül kutakodni lehet és kell.
Ami pedig a saját megfigyelésem gyermekeinket, unokáinkat illetően, az az, hogy sokfélét örököltek, mégis tőlünk eltérő entitással rendelkeznek a gyermekeink.
Családom jó zenei adottságokkal rendelkezik. Mivel szüleink annak idején érdekeltté tettek a jó tanulásban, 1-1 forinttal honorálva ötös feleleteinket, csakhamar sűrűn hoztuk az ötösöket énekből. Ki kellett mondaniuk: „Ének ötös, nem ötös.”
Apám gyerekkorában jól sakkozott. Ezt megtudta az ő apja, és kihívta fiát egy partira. Ki is kapott tőle rendesen. Többé nem sakkoztak.
Magam is sakkoztam fiatalkoromban a magam amatőr módján. Sakkoztam főiskolás társammal. Elkezdtük az órák előtt, folytattuk az órák alatt és az órák közti szünetekben. Még az ebédlőbe menet is sakkoztunk. Sakkoztam egy otthoni barátommal is. Akkor lett elegem belőle, amikor hét partit nyertem egymásután, ő megmérte a lázát. Felment 38 fokra a sakk közben rátámadó izgalom miatt. Többé nem kívántam senkivel sakkozni.
Még egy örökletes tulajdonság. Apám mesélte, hogy elemi iskolás korában egy alkalommal elfelejtett egy német nyelvű dolgozatot megírni. Búsan mesélte saját apjának, aki azt kérte, hozza elő a füzetét, tollát. Tíz perc alatt lediktálta kifogástalan németséggel a téma kidolgozását.
Velem és egyik lányommal kísértetiesen hasonló történt egyik reggel, mielőtt iskolába indult volna, ezúttal magyar nyelvű dolgozatot kellett összerakni pillanatok alatt.
A történet aztán úgy folytatódik, hogy magam felnőtt lapokba, fiam, lányom ifjúsági lapokba kezdett írni. Éveken keresztül lapszerkesztői és publicista feladatokat láttunk el.
Érdekes módon örökölt zenei képességeinket nem kamatoztattuk professzionális szinten. Én hegedültem hét évet, gyerekeim egy része zongorázott, gitározott, énekkarban énekelt velem együtt. Egyikünk se gondolt rá komolyabban, hogy a zenéből kellene megélnie.
Ami pedig a szokásos közhelyet illeti. A „Kire ütött ez a gyerek?” sűrűn megtárgyalt kérdés köreinkben is. Magam is elcsodálkozom rajta, hogy hol rám, hol nagyanyjára, hol a nászasszonyomra hasonlít a gyerek fejformája, hanghordozása, mosolya stb. A gyerekek már csak ilyenek, mi pedig olyanok vagyunk, akik alig titkolt örömmel fedezzük fel az örökölt vonásokat, gesztusokat. Örökkévalóságunk ilyen módon is létező valami, legalábbis ameddig utódaink követik egymást.