A hegyem és a hegyeim

Krúdy így kezdi egyik novelláját: Selmecbányán vagy hegynek fölfele megy az ember, vagy lefelé jön, tertia non datur. (harmadik lehetőség nem adatik.)

Az én Hegyvidékemen is így van ez, még a mi rövidke utcánk is emelkedik, amíg kiér a főútra. És, hogy miért a nagybetű? Mert az egész kerületnek ez a hivatalos neve: Hegyvidék. Többet akkor talán magyaráznom se kell... :)

Ha nagyon pontos akarok lenni, azt éppen nem mondhatom, hogy itt születtem, mert az a Rókus kórházban, a nyóckerben történt, de aztán...! És azóta.... Hát, ezért az én hegyem. Egyszerűen csak itt érzem otthon magamat. Megszoktam, hogy rácsodálkozhatok arra, ahogyan a város felől kel fel a Nap, és mintha elérhetném, látom a naplementét a hegy mögött. Minden zöld, minden madárcsivit és csak percek kérdése, hogy igazi erdőben vagy igazi hegyen legyek, ha a kedvem és az időm úgy hozza. Ha pedig az élet más tennivalókat kínál, akkor itt van egy külön város, fönn a hegyen. Mióta már nem dolgozom, hetek telnek el, hogy be kelljen valamiért mennem a nagyvárosba, nem is hiányzik. Hogy tényleg mindig csak föl vagy le? Természetes. Kicsit strapás, de természetes. Ma már ugyan a föl-t - ha egy megállónál többről van szó - gyakrabban váltom ki busszal vagy villamossal, de lefelé aztán vígan megy a trappolás.
A hegy zárt világ. Nehezen fogad be és nehezen is enged el. Még mindig kicsit, mint egy faluban (elegánsabb szóval kertvárosban) úgy élünk. És sok az őslakos is. A hegy őrzi a titkait és őrzi a lakóit is.
Nyári estéken, ha a városból jövünk haza, érezhető, hogy mennyivel frissebb itt a levegő, és pár fokkal mindig hűvösebb van. Szeretem a hegyemet, ami nem is egy, hanem kisebb-nagyobb hegyek vonulata, ezért is Hegyvidék a neve.
Azt gondolom, jó helyre születtem, nekemvalóra. Vagy csak hozzá alakultam?

A Hegyvidék a Várból, jobbra a magasabbik a János-hegy

 Életemben két meghatározó hegynek van még helye és féltve őrzött emléke.

Az egyik az Alpok. Biztos van külön neve, hogy melyik része, de annak nem jártam utána. A rendszerváltozás lelkes hajnalán, 1992-ben elnyertem a bajor állam ösztöndíját köztisztviselők kéthónapos nyelvi képzésére. Murnauba, a Goethe Intézetbe kerültem. Ez a kisváros Münchentől kb. egy órányira van, az Alpok lábánál. Olyannyira a hegy lábánál, hogy a főutca szinte a hegynek szalad neki. Olyan jó volt mindig a hegyet látni! Biztonságos, megnyugtató, otthon-ízű. Kirándultunk is szép utakon (túrának nem nevezném), de talán éppen ezért jó emléket hagytak. És fiatal, boldog, örömteli idő volt a hatalmas hegy tövében élni :)

A másik hegy messzebb van és másfajta élményt adott: ez pedig a Tábor-hegy. Igen, az evangéliumokból ismert Tábor-hegy, Jézus színeváltozásának helye. 2014-ben voltam egy szentföldi úton, akkor jutottam el oda. Akkori élményemet mondja el egy, a hazajövetel után írt blogbejegyzés részlete:

"A Tábor-hegyet először este pillantottuk meg, amikor a repülőtérről Tiberiásba buszoztunk. Furcsa volt sötét tömbjét látni annak a hegynek, ahol minden a fényről és ragyogásról szólt. A tetején, fönn a magasban, egy kivilágított templom áll.
Aztán eljött annak az ideje is, hogy nappal induljunk el a Názáret közelében fekvő hegyre. Egybefüggő, tagolatlan tömbként emelkedik ki a síkságból, magassága a Jordán szintjéhez viszonyítva 774 méter. Mint a környék kiemelkedő pontja és szent helye évezredeken át említést nyert. A zsoltárok szépségét magasztalják.
Az Úr színeváltozásának helye fölé Konstantinus császár édesanyja, Szent Ilona építtetett először templomot. A zarándokok 4340 lépcsőn (!) mentek föl a csúcsra (ezzel riogattak minket is kezdet óta), a hegy oldalában tölgyek, szentjánoskenyérfák és terebintusok nőttek.
De volt egy izgalmas kérdés: hogy jutunk oda?

Jó, az kiderült, hogy a lépcsőket már rég eltemette az idők (és az időjárás) vihara. A hegynek körülbelül a közepéig lehet menni a turistabusszal, onnan már csak 10-12 személyes mikrobuszok visznek-hoznak vad hegyi vezetőkkel. Ha a halálfélelem nem is, de a frász rendesen kerülgetett, amíg a képeslapon látható úton fölszáguldottunk. Lefelé nézni nem volt éppen szívderítő látvány, de előre se, mert ott meg az ellenjárat jött hasonló tempóban, mit nekik kanyar! Ehhez képest mindenki derűsen (mit tesz a csapatszellem! :) és jó állapotban vészelte át a bő negyedórás utat.
A csoport vállalkozó kedvűbb fele (és be kell valljam, ez a nagyobbik fele volt, és nem is csak a fiatalok) úgy döntött, hogy márpedig ők gyalog jönnek föl a hegyre! Igazi kalandtúra volt, sziklára kapaszkodtak, falon kellett átmászniuk, kutyákkal találkoztak, és az éjszakai eső sarat is dagasztott nekik.
Mi meg ott fönn majd' megfagytunk, amíg vártunk rájuk, mert bizony, éles, friss volt a levegő, nem számítottunk rá. De valódi hősökként ünnepeltük őket, ahogy sorban befutottak. Azt is elárulták (mert ott se volt rossz a hangulat :), rájöttek, miért hívták Jézust Jézusnak. Mert, amikor ment fölfele a kiválasztott apostolokkal, egyikük rémülten fölkiáltott: Jézusom! Ilyen magasra kell menni!?
Mind fönn voltunk, körbecsodáltuk a párás időben is szép kilátást, lefényképeztünk mindent, amit akartunk, és lassan-lassan lélekben is kezdtünk megérkezni. Megérkezni az Úr hegyére.
Innentől kevés a szó. Kevés elmondani, ahogyan megérintett, ahogy ragyogásba vonta a lelkünket a szentmise, amit jelentett, hogy fönt vagyunk a Tábor-hegyen. Igen, kellett hozzá a följutás kalandja, a várakozás aggódó feszültsége. Kellenek a hegyek, hogy ne készen és rögtön kapjunk meg mindent."

Hogy mit hoztam el onnan magammal?
A ragyogást, amely ott talán örök.

A hegyekről

Elmesélek egy történetet. Nincs köze a hegyekhez, de majd lesz.

Mindkét házat mi húztuk fel...

Olyan tíz éve Andorrában faházat szereltünk. A Francia és a Spanyol határán, egy kétezer méteres hegyen van ez a kis ország. Olyan érdekes látvány volt, ahogy mentünk a tengerszinthez közel, aztán egyszer csak hopp megjelenik egy magasba csúcsosodó hegy, mint egy tűzhányó, ami már messziről látható. Pár óra alatt már az egekben jártunk.

Számomra azért volt élmény, mert ahogy megváltozott a légnyomás, sokkalta jobban éreztem magam. Amíg ott építettük a faházat munkatársaimmal, hihetetlenül jól éreztem magam, és gyakorlatilag nem éreztem a fáradságot. Akkor az adrenalin számlájára írtam, mivel meg kellett hasadjak a munka szakmai része, illetve a munkatársaim figyelése közt, mert akkoriban ők már az alkoholizmusban evoluáltak.

Mikor szedelőzködtünk, az egyik munkatársam azzal a kéréssel fordult a fővállalkozóhoz, hogy megérdemelne egy bax bádogos sört, hazavinné a feleségének. Engem zavart a pimasz kérése, mert ezzel mintha azt szuggerálta volna, hogy nem volt rendesen kifizetve a munkájáért.

Mivel rémesen olcsó volt a sör Andorrában, mindegyik munkatársamnak vett egy egy 24 bádogos sörös csomagot. Pár euró volt egy csomag. Szóval számomra megalázó volt, noha a fővállalkozó nyugtatott, hogy ne vegyem szívre, nekem úgy jött le, mint egy undorító szellemi termék ez a kérés. Főleg azért, mert munka közben is állandóan ott volt a jégben tartott temérdek sör. Akkori motivációja az volt a fővállalkozónak, hogy semmint mászkáljanak a városban és öt eurós söröket igyanak, meg ki tudja még miket csináljanak, inkább hozta ő a sört. Na mindegy.

Mikor csomagolták be a cuccokat a kisbuszba, a sörös csomagok felülre kerültek. Mondom nekik, hogy hát azokat viszitek haza, minek rakjátok utoljára?

A fővállalkozó röhögve mondta, hogy mibe fogadunk, hogy Andorrát elhagyjuk és nem lesz több sörük ezeknek. Ááá... neeeem hiszem, mondtam én, hisz a feleségének viszi... Na de hogy mibe fogadunk?

Aztán nem fogadtam. Utáltam a fogadásokat. Én nem szeretem a hazárdot.

Olyan kis ország Andorra, hogy egy óra alatt el lehet hagyni. De még megálltunk itt, ott, lett belőle három óra. Mire elhagyjuk Andorrát, a sörök valóban elfogytak. Nem akartam elhinni. Hogy a jóöreg herkopáterbe lehet meginni huszonnégy negyed literes sört három óra alatt?

Andorra

Azóta már több közös munkám volt a fővállalkozóval, ez az eset már anekdotává vált, és mindig mikor szóba hozza nekem, ő röhög, én meg szégyenkezem. Múlt év végén ez a kollégám, aki a feleségének mondta hogy viszi a sört, májcirózisban meghalt, noha fiatalabb tíz évvel nálam. 15 évig dolgozott mellettem, sokan mondták, hogy túlfizetem, többet látok benne, mint érdemel. Falun házat vettem neki, szakmára tanítottam, de sajnos mind amellett, hogy tőlem nem tanulhatta sem az alkoholt, sem a szivart, sem a szerencsejátékot, úgy látszik az ősi vér erősebb volt mindennél. Pedig 16 évesen a srác helyes volt, nem túl okos, de szorgalmas és szófogadó. Kihullt a kezeim közt mint az olajos spagetti. Ez aztán depresszióba is hajtott, hogy valamit nem csinálhattam jól.

Tehát mi pénteken hazaértünk, a két munkatársamnak hétfőn már nem volt szivarpénzük. Nem bírtam nézni, ahogy napról napra, hónapról hónapra leépültek, elküldtem őket. Hét nyolc éve egyedül, illetve alkalmi emberekkel dolgozom, de nagyrészt inkább egyedül.

Na de vissza a hegyekhez.

Azért írtam le ezt a történetet, hogy valamit írhassak a hegyekről.

Észrevettem, hogy mikor hegyek közt járok, a légnyomás megváltozik és sokkalta jobban érzem magam. Több az energiám, jobb a tónuszom.

Alpok

 Ezt főleg akkor tapasztaltam, amikor átkeltünk Francia országból Olasz országba az Alpokon. Október végi, napsütéses nap volt, a fővállalkozó társam javaslatára nem az alagúton mentünk át, hanem a hágón, amiről úgy hírlett, hogy rövidesen lezárják, mert állítólag úgy behavazik, hogy járhatatlanná válik. Mondja ez a társam, hogy lehet nem lesz életünkben még egy ilyen alkalom. És valóban, számomra élmény volt, főleg, hogy nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Azt mondtam, hogy el tudnám képzelni ott az életem. Ahogy leereszkedtünk az olasz oldalon, újra hatalmába kerítettek az ízületi fájdalmak, a civilizáció látványa és gondolata reaktiválta a depresszív látásomat.

Sosem érdekelt, mert amíg az ember fiatal, azt hiszi sosem fog meghalni, de mivel sokat ingáztam Kolozsvár és Déva közt, 153 méter szint és két celziusz fok különbség van a két fekvés közt, rájöttem, hogy igenis hatással van a szervezetemre. Ez a kis különbség is érezteti velem, hogy a hegyekben jobban érezném magam. Elképzelhető, hogy ha ennyi már éreztette a hatását, hogy akkor milyen érzés volt kétezer méter fölött.

Ha ma tudnék javasolni ilyesmit, azt javasolnám, az ember figyelje meg, hogy hol érzi magát jobban, és ahol jobban érzi magát, költözzön oda, mert lényegesen jobbra fordul az életkedve.

Nálam már késő bánat. Ide ragadtam a tengerszint fölötti 187 méterre és szélmalomharcot folytatok a frontokkal.

Így a hegyekről.

Ahol a Tisza a hegyek között folyik

Most másfél legyet ütök ezzel a bejegyzéssel. A múltkorában addig-addig halogattam a Tiszáról szóló írásomat, hogy közben új téma került föl.  Így a Tisza lesz az egyik légy, a fél pedig a hegyek, mert ahhoz még visszajövök majd a saját hegyeimmel is :)

Amennyire bejártam a Dunát vízen, vízparton, annyira kimaradt az életemből a Tisza. Csak egy gimis osztálykirándulás szegedi megállójának sietős terelgetése - az ott a Múzeum, az meg ott a Tisza - pár éve egy szűkre szabott utazás délelőtti sétája a töltésen, és egyszer egy pillantás Szolnokon az autóból, amikor egy hivatalos megbeszélés után vittek ki a vonathoz.

Azonban 2006-ban, amikor még béke és nyugalom volt a Kárpátalján, elutaztunk oda a kórussal. Az egyik falu Szent István-napi ünnepségén működtünk közre, és ha már olyan messzire elmentünk, lelkesen és szívélyesen gondoskodtak arról, hogy mindent megmutassanak, amit csak arrafelé látni lehet.  Így jutottunk el a Tisza eredetéhez. Bizony, fönt van az a hegyekben, a Kárpátokban. Elég hosszú és borzasztó út vezetett oda, mind kanyargósságát, mind pedig a minőségét tekintve, kicsit nehezen is viseltük. Majd' két órai buszozás után érkeztünk meg Rahóba, ami a magyar lakosságot tekintve erősen szórványtelepülésnek számít, csupán 10-12 % a magyarok aránya. A falu határában van a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyása, innentől már Tisza néven folyik tovább. Érdekes volt látni, hogy a nálunk nagy vízként ismert folyó az első méterein alig bokáig érő.
A forrásokhoz, ami kb. 1,5-2 km-re van még onnan, jócskán fönn a hegyen, kísérőink nem vittek föl, mert nem jó az út, nem ilyen kocaturistáknak való.

Így is élmény volt, hogy ott állhattam a rahói hídon, és láthattam, hogyan cseperedik a Tisza azzá az igazi folyóvá, amilyennek mi ismerjük.

         

              

A Hármas és a Zengő

Tenger és vízimádó vagyok. Ha választani lehetne, a Földközi tenger mellé szeretnék újra születni.
És mégis, nekem a legszebb tája a világnak a Mecsek.
Az a szó, hogy hegy, azonnal egy réges-régi képet idéz fel:
Reggel van, kezd világosodni, a kinti fény beszűrődik a redőny résein. Apa felhúzza, ébredni kell. És az ablakból azonnal a Zengőre látok.

Ha kihajolok a párkányon, valahol ott van az iskolán túl a Hármas hegy, az én kedvencem. Mert olyan finoman hullámzik. Olyan mély, hamvas zöld. Olyan mint maga a zene, egy kedves, bús, dallam, olyan a hármas hullám, mint egy lágy zongorafutam.

Persze ezt csak most érzem/tudom, gyerekként csak szaladtam végig a járdán, pár háznyira laktunk az iskolától. S mit se törődtem a hegyekkel. Hisz' ott voltak napra nap, bizonyosságként.

Talán ez a jó, megőrizni az emlékképeinket úgy, ahogy akkor és ott láttuk? Vagy jobb lenne, már csak a későbbi nosztalgia "érdekében" pátyolgatni és erőteljesebben tudatosítani, ésszel, reálisan látva, nemcsak szívünkkel-lelkünkkel őrizni?

Milyen egyszerű is a boldogság, azok a pillanatai legalább is, amikre majd könnyes szemmel, meghatottan emlékezünk. Vajon abban a percben, amikor átéljük, tudjuk-e, hogy igen, ez olyan szép és olyan örömteli?! Jó lenne nem csak felidézéssel átélni újfent a boldog pillanatainkat...Ahogy öregszem, egyre inkább hagyom, hogy elragadjon az érzés, a felismerés érzése, hogy igen, ez most olyan csodálatos, sose felejtsem! Apró mozzanatok, hangulatok, egy-egy mosoly, egy féktelen, közös nevetés a gyerekekkel, tavaszillat a kertben, a jól ismert jegenye-susogás, a Balaton vihar előtti színei, megannyi kis öröm. Nem is kell ennél több nekem.

Miért is írom ezt ide a hegyekhez?! Mert életem első évtizede, legkorábbi emlékeim mind-mind a Mecsekhez kötődnek. 

Ahogy Apám írta:

"Fák és madarak

jelképezik még ifjúságodat

és ami voltál, azt a gyermeket

megőrizték a völgyek és hegyek."

Mennyire szerencsés is voltam, ennyire közel a természethez, milyen jó is, hogy nem a betontenger szürkesége, hanem a bazsarózsa, a nőszirom színei, a tölgyesek hűse, az erdőben a szamócaillat adtak keretet a gyerekkoromnak. Hálás lehet az ember a sorsnak, ha szerető családja van, ha körülveszik szeretettel. De mára már tudom, milyen fontos a tájhoz való kötődés is.

Ritkán járunk haza, (s nem is haza, hisz' a pécsi temetőbe visz az utunk) már messziről lesem, mikor látom meg az én kedves Hármasomat, meg a Zengőt.

Dombok, hegyek - iskolai táborok

Amikor én gyerek voltam, akkoriban már konszolidált világ volt. A hatvanas évek kezdtek kiegyensúlyozottak lenni, élénk közösségi élet volt, munkahelyeken, iskolákban.

A gyerekeket nyári iskolai táborba is vitték az iskolák ez  kéthetes nyári program volt. Minden évben mentünk táborozni.
Ez nyári iskolai táborozás volt  a nyár egyik főattrakciója. Katonai sátrakban, amit  a honvédség biztosított, amit felvittek a hegyekbe, felverték a sátrakat, kialakították a tábort, a szülőkből álló konyhai részleg pár nappal tábor nyitás előtt  az egyik helyi Tsz teherautójával a két hétre való élelemmel felszerelkezve berendezkedett és felkészült a táborlakók ellátására, napi háromszori étkezésre, és a tízórai sőt uzsonna esélyét is megadva.No nem nagy dolgokra kell gondolni, reggelre tea, vagy tej, rántotta, egy szelet parizeres  vajas kenyér, vagy lekváros kenyér, ebédre paprikáskrumpli, tarhonyás hús, öreglebbencs, meg egyéb alföldi pásztorétel, pörkölt krumplival,  gulyásleves túrós tésztával, lecsó, fasírt hagymás krumplival meg ilyesmi. Tízórai és uzsonna tipikusan zsíros kenyér vagy lekváros kenyér, vacsorára  szalonnát sütöttünk,  tábortűz körül ültünk.

Na szóval hegyek. Sokunk azért egy ilyen tábor alkalmával látott először mást, mint sík vidék. El se tudtuk képzelni, milyen az, amikor nem látunk el messzire, amikor fáradtságos lábmunkával kell eljutni egyik helyről a másikra.
Tanultunk róla persze, de volt akinek nem volt lehetősége ezt természetben is látni.

Nos hát itt megláttuk. Bár itthon nincsenek égeb nyúló hegyek, de azért a pár száz méteres szintkülönbség megvan, ami nekünk nagy újság volt. Pláne meg a hegy tetejéről a kilátás. Az Alföldön nincsenek kilátók, ahonnan messze lehetne látni, de bezzeg a hegytetőn.  Messzire láttunk, túl a kisebb hegyeken, sőt átláttunk a szomszéd országba!

Még az alföldön sem volt mindennapos, hogy minden portára be volt vezetve a vezetékes víz, még otthon is sokan jártak a közkutakra vízért zománcos, vagy bádog vizeskannákkal, fürdéshez, mosdáshoz, mosáshoz  meg az udvaron ásott kútból felhúzott víz szolgált. A táborban sem volt víz a hegyekben, de azért úgy választották meg a tábor helyét, hogy egy kilométeren belül volt forrás, ahova eljártunk kulacsainkkal vízért, meg a konyhára  vízért. A patak meg még közelebb folyt, mosdani, fürdeni odajártunk. Mosogatni egy nagy közös mosogató dézsában ki-ki maga mosogatta el az otthonról hozott műanyag tálkáját, műanyag bögréjét, evőeszközét.
Szokva voltunk mindehhez, senki sem lett beteg, persze a források vize tiszta, iható volt otthon is hasonló körülmények voltak, csak itt hegyek voltak.
Néztük, hogy  hogy kel fel a hegy mögül a nap, pedig már világos van, csak a hegy eltakarja előlünk a napot. És a levegő, az is olyan más volt. Éles volt, tiszta volt, friss volt.

Mégis sokunkban megfogalmazódott, hogy nem lenne jó dolog hegyre fel völgybe le menni, csak azért, hogy eljussunk egyik utcából a másikra, nem lenne jó kifáradva, sajgó vádlival megérkezni a másik hegy tetején álló iskolába, boltba.

De a varázslat az megtörtént. A felgyűrődött alföldi síkság heggyé formálódott.

Évekkel később a környező országok sokkal magasabb hegyei között járva, a sziklás bércek, meredek leszakadások, vízesések, égigérő fenyőfák között kis darabon látszó égbolt csodás volt, de a biztonság csak a bércek tetején fogott el, amikor messzire láttam, de akkor meg a szédítő mélység riasztott.
Menthetetlenül alföldi gyereke voltam és maradtam.

Amikor megtanultam búvárkodni, akkor a víz alatti hegyek is csodálattal töltöttek el, de egy leszakadás előtt, amikor az addig viszonylag sík víz alatti rész végetért, és több tízméterrel lejjebb volt az aljzat, akkor bizony engem megriasztott a mélység, és búvártársamnak kellett nyújtani a kezét, hogy ki merjek úszni a leszakadás fölé. Aztán persze megszoktam, ma már nem okoz gondot, elhiszem, hogy nem fogok leesni.

Hegyek

Főként alföldi, síkvidéki lakók  vagyunk.  Közülünk lakik valaki hegyek között?
Milyen a viszonyunk a hegyekhez?
Melyik volt a legmagasabb csúcs, amit láttunk, amin jártunk? Meséljetek!
Régi tagtársaink merre vannak?