A húszéveseké?....

Nemcsak a húszéveseké, de ha épp 20 az ember? Akkor tényleg övé a világ? A mienk volt, igen, és valójában csuda egy kor az, felnőtten, vagyis felnőtteskedve élni, de még erős és biztos kötődésben szülőkkel, családdal, rokonokkal, ugyan egyedül dönthetsz mindenféle fontos dologról, mégis közben azért lehet kicsit odasandítani a felmenőkre, vajon fejcsóválva, avagy derűs képpel figyelnek-e ránk.
Hetvenhat januárja nekem elég rémesen kezdődött (kémia utóvizsgával, sőt a február is ugyanígy folytatódott), reggelente azzal kezdtem a napot, hogy lerohantam a postaládához, gyorsan kilesni a napilapból, hová mehetnék dolgozni. Végül azért valahogy összejött a félévem, közepes átlaggal, ezt főképp a társadalomorvostan meg az orosz jelesnek köszönhettem...
Mindenki teledumálta a fejem, hogy lesz ez majd jobb, nem szabad ilyen hamar meghátrálni, sosem szabad feladni, "csak" az elméleti tárgyakat magoló éveken kell gyorsan túljutni, aztán már minden simán megy hisz' belőlem jó orvos lesz, majd a gyakorlatban, a betegágy mellett futom ki az igazi formám, stb.stb.
Belül, valahol éreztem én már akkor, hogy ez nagyon-nagyon nem stimmel. Vagyis dehogynem, az emberi tényezőket, a belső értékeket és lelki-szellemi rátermettséget tekintve nem volt baklövés az orvosi hivatást választani. A baj az elmélettel volt, és bizony magolnom se kellett addig sose, ez az egész egyetem meg -nekem!- túl természettudományos volt, túl lexikális, hiába a szorgalom, hiába a sok ráfordított idő, az eredmények silányak voltak. Illetve innen nézve annyira nem is, de akkor, ott, 12 évnyi kitűnő iskolai előmenetel után csupán kudarcként számoltam el magamban, amit keservesen értem el, na nem voltam ettől kiborulva, de kezdett nőni, növekedni bennem a bizonytalanság, a csalódottság és mit szépítsem, az önbizalmam akkor, ott "sebződött" végérvényesen. A második félév viszont egész jól végződött, tényleg, most elővettem az indexet, semmi uv, se elégséges jegy.
Nyáron egy hónap gyakorlaton voltam, a gégészeten, nagyon élveztem, bár reggel 6 előtt már szorgosan húztam az ágyakat (és még ki tudja milyen tennivalóim is lehettek?- ennyi idő múltán egyáltalán nem emlékszem)
De azok a röpke pillanatok a harmatos hajnalokon, a kórház előtti parkban, azok nagyon is élénken élnek bennem. Mert ott találkoztunk reggelente, nem jutott csak egy-két perc, aztán mindketten rohantunk a dolgunkra. Amilyen kicsi a világ, a körök bezárulnak az életünkben, ma a park közelében élünk, sokszor sietek át rajta.:)
76 őszén volt a huszadik születésnapunk. Semmire se emlékszem. Biztos volt torta, ajándék, virág, talán még vers is Apától. Vajon mitől függ, mi akad fenn az emlékezet hálójában? Néha az ünnepi pillanatok, de oly' sokszor meg csak hétköznapi, kicsiny mozzanatok, amik feledésre lennének ítélve inkább.
Ezt a 76-os évet ugyan fel tudom idézni, sorbavenni az egyetemi történéseket. Tudom, mennyit tanultam, mennyire hiányzott az otthonom, a szüleim, a szerelmem, emlékszem a vonatozásokra, a hosszú és a prof miatt félelmetes anat gyakorlatok utáni menzázásokra, a levélírásra. Mégis, csak pár kép bukkan elő igazán élesen - ahogy éjjel az élettan könyv fényes lapjai megcsillannak a lámpafényben, vagy ahogy a s-i sötét és barátságtalan állomás pisla fényeit lesem.
Keresgélve és kutatva a múltban, "kiderült", (a padláson lévő papírok közt találtam) azokban az években még írogattam is. Főként szomorkás, magányos, és kétségektől gyötrődő verseket.
Csak pár kiragadott sor, akkori hangulataim illusztrálására:
"...rejtőzik-e valami, egy kevéske élet a mázsányi könyvhalomban?" ...mit találunk a képletek mögött? ....hogyan gyógyítunk majd?...lesz-e saját gondolatunk?, marad-e bennünk érzés?....S majd a szívünkkel fordulunk a világ felé?!"
Három kis négysorost is ideírok még befejezésül, jé, ezekre emlékszem is:)

Négysorosok
1.
Versenyezhet az avarillatú ősz,
a kalásztringató nyár s a jégvirágfüggönyös tél,
Vénusz, sziromarcú Tavasz,
Páristól mégis Te kapod az aranyalmát.
2.
Legyen az ember akár szalmahajú norvég,
könnyed járású japán vagy dzsessz-zenész fekete,
a keserű mosoly picinyke ránca
ott kuksol minden szájszögletben.
3.
Kankalin, gólyahír, kakukkfű
és virágzó hársak - ez a gyerekkorom.
De a rozmaring, a rezeda nevének dallama
egyre messzebbről, egyre halkabban szól...

A pacal

Mint Samu is írta, 76-ban főiskolások voltunk, első-, illetve másodévesek, attól függ, hogy az év melyik felét nézzük. De az érdekesebb az első év utáni szakmai gyakorlat volt. Én az akkori SZOT-iskolába kerültem, ami nyáron is üzemelt, szállodaként, többszáz adagos konyhával. A főiskolás gyakornokokat simán konyhai segédmunkásnak használták, így utólag azt mondhatom, kárunkra nem vált. Nekem sikerült szert tenni egy önálló feladatra is, én tehettem el mindennap az ételmintákat, szerettem pepecselni vele. Néha azért eszükbe jutott, hogy törődni is kellene velünk, és megmutatni valamit a szakmából, hát ez nem mindig jött be.

Mert azzal még nem volt gond, hogy egy szép júlusi reggelen meglepetésként kivittek a vágóhídra (nem, nem krimi következik), szépen elvoltam hátul a zárt furgonban, egy ládán üldögélve, bár ennél valószínűleg a rabokat is komfortosabban szállítják. A vágóhíd látványa sem sokkolt különösebben, nyilván szerencsés adottságaim vannak (meg már jártunk ott üzemlátogatáson korábban). Még akkor se fogtam föl a helyzet súlyosságát, amikor a sok egyéb húsféle mellett vettünk 60 kiló pacalt is. Aztán hazaútban is bezártak hátra, de már a húsokkal és főként a pacallal együtt. Akkor már kánikulai nyári délelőtt volt, és azt hittem, sose érünk át a városon. Meg azt, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Jött.

Alig hevertem ki az utat, beállítottak pacalt fölvágni szép, ujjnyi csíkokra. Aki már látta a pacalt, azt a randa, fehér, szivacsos frottírtörülközőt pörkölt előtti állapotában, az el tudja képzelni, mit éltem át!

Mindenki tudja, hogy az én háztartásomban (szinte) bármit kérhet: harminc palacsintát gondolkodás nélkül sütök, hajlandó vagyok az ananászos csirketortára is, csak egy ételt nem szabad szóba hozni se! Ide pacal még be nem tette a lábát az életben! Szerintem nem is tudják, hogy ehető :)

És ne is tessék kommentekben meggyőzni róla :)

Lakás!!

1974-ben esküdtünk. Anyósomékhoz (férjem nevelőanyja) költöztünk egy kis kertes házba. Kis átalakítással külön bejárattal lett egy pici „lakásunk”. Anyósomék konyhájából lett a szobánk, a vékony falú verandarészből az előszoba-konyha, s volt egy pici fürdő a legszükségesebbel. Télen az egészet egy kis olajkályha fűtötte.
Anyósom második felesége volt az apósomnak. Az első fiatalon meghalt. Nem kedvelte a férjemet, mert a saját vér szerinti gyerekét elvesztette. Mégis szép volt tőle, hogy ott lakhattunk.
A lányom is oda született, nem volt kíváncsi rá. Nehéz életünk volt. Ha szükségem volt segítségre, a szomszédhoz mentem. Természetesen, a lakáskérvényt rögtön beadtuk. Ismeritek az akkori helyzetet, reménytelen ügy volt. Minden követ megmozgattunk, járkáltunk a lakásosztályra is. A férjem azt mondta, sátrat verünk az utcán, s ott fogunk lakni, mert már nem bírtuk idegileg a helyzetet.
Valami csoda folytán megkaptuk az értesítést, hogy kapunk egy tanácsi elosztású szövetkezeti lakást. (Ezt csak az „öregek” értik, igaz?) Két lakás közül választhattunk, még egyik sem volt kész, de megnéztük mindkettőt. Természetesen azt választottuk, amelyik hamarabb kész lett. 1976 nyarán költöztünk. Az összes bútorunk: ágy, kiságy, kis könyvszekrény, egy asztal és 2 műanyagból készült ülőke.
Anyósomra nem neheztelek, megértem, mert neki se volt könnyű élete. Miután apósom meghalt, ő vette meg a szolgálati lakásként funkcionáló kis házat. Itt lakik most a lányom kis családjával, mivel anyósom neki szánta.

1976 - főiskolai nyári gyakorlat elsőben

Ha elkezditek olvasni, rögtön azt fogjátok mondani: "No, a Samu már megint jön az iskolai élményeivel!" Így van. Ez most főiskolai. Az 1977-es nyári gyakorlatról már írtam, akkor voltunk Vackorral egy hónapig Sopronban, idegenforgalmi gyakorlaton. Az nagyon jó volt! Persze, csak azután mentünk oda, hogy már előtte négy hetet eltöltöttünk éttermi gyakorlaton. Az nem volt olyan jó. De ezek a második év után voltak.

1976 nyarán még csak az első évet végeztük el a főiskolán. Más egyetemen, főiskolán mindenütt csak egy hónap volt a nyári kötelező gyakorlat, nálunk kettő, mert azt mondták ez nagyon gyakorlati főiskola. Hát, elég megrázó élmény volt nyolc hét nyári gyakorlat, különösen elsőben. Az elsős gyakorlat két részből állt: 1.: négy hét melegkonyhai gyakorlat, 2.: négy hét a következő helyeken: hidegkonyha, cukrászat, árkalkuláció. Négy hét a melegkonyhában, a nyár közepén! Kint 30 fok volt, a konyhában 50! Olyan meleg volt, hogy a hőmérőn nem volt elég a skála, kiszaladt a higany. Elég szörnyű volt. Persze nem nekünk kellett megfőzni a szállodai vendégek komplett ebédjét és vacsoráját, hanem főleg az előkészítésben és a tálalásban segítettünk. A második négy hét már annyiból jobb volt, hogy akkor legalább nem kellett a forró konyhában lenni, hanem a viszonylag hűvösebb helyeken gyakorlatoztunk. Összességében nem szerettem az egészet, azzal együtt, hogy tulajdonképpen jó helyre kerültem, mert nagyon rendesek voltak ott velünk. Az évfolyamból többen voltunk egy-egy helyen. (Voltak évfolyamtársaim, akik kész krimiket meséltek más helyekről, hogy milyen szörnyű volt a gyakorlatuk.) Nekem az emberekkel nem is volt bajom, csak borzasztóan untam az egészet. De becsülettel végigcsináltam. A konyhafőnök elég harcias volt, ha begurult, akkor úgy kiabált, hogy zengett a ház. Jaj volt annak, aki akkor a szeme elé került. Olyankor igyekeztünk eltűnni. De ha jó kedve volt, akkor egész kedves is tudott lenni velünk. A helyettese egy nagyon kellemes ember volt, őt kedveltük. Sajnos nem mindig ő volt ott, hanem váltották egymást. Július végéig tartott a gyakorlat (kegyetlenség!), utána csak az augusztus maradt nekünk nyaralásra, pihenésre. Ja, még annyit, hogy ezen a gyakorlaton nem voltunk együtt Vackorral. Őt másik szállodába osztották be, mint engem.

76-os töredékek

"Ha bohóc lehetnék
embernek mázolnám magam

Hogy szeressenek...
a bohócok"
( Tótágas, 1976.) (ezt én irtam, de Szabó Éva -rádiós, költő - egyszer elvitte magával...)

találtam egy kis naptárt, 76-ból,de rejtélyes módon csak április 13-ig vezettem naptárt, a tavaszi szünetig.valószínű elhányhattam, lehet, hogy egy másikba írtam az év többi napjait, csak most meg azt nem találom.Ó, az az örök rendetlenségem.Pedig, ugyanakkor ilyen akkurátusan pirosan írtam a jövőre szóló előjegyzéseket, és a naptár első oldalára, útmutatónak szánt , ez évben talált idézeteket, nyomtatott gyöngybetűkkel beírva.

...fölébe kell kerekedni az életnek.(Mauriac)

...hogy győzzek, úgy kell élnem, mintha máris győztem volna. (Hernádi M)

...tiszteld a múltakat,
de köszöntsd a jövőt. (cummings)

Ne mondj le semmiről! Minden lemondás egy kis halál. (Babits)

Az új élet egy régi lélekhez tapad.

Mit taníthat egy tanár, ha azt nem, hogy ő micsoda? (Malamud)

Az első nap (január 11 beírása): Migrain (még tavalyról.)Meg egy könvv cim: Szabolcsi Bence A clown,mint a művész önarcképe. (Köcsönadtam, azóta sincs nálam, pedig kedvenc könyvem volt.)

3-án már félévi értekezlet, ellenőrzők összeszedésével. És Merlétől a Két nap az életet olvasom. (feszültség. humanista- jegyzem hozzá.) A tévében meg valami amerikai filmet nézek. Sydney Poitier és Rod Steiger főszereplésével, 4-én , vasárnap délig alszom. irok egy verset: Barátság? Szerelem? (szonett?) Karinthy Ferenctől olvasom az Epepét, tévében nézem Krudy Gyula Napraforgóját. 51 kg vagyok, és/de hízókúrázom.6-án fogorvos. Aztán megyek be Szegedre, régi barátokhoz. De olyan apróbetűs a beirás vagy annyit romlott a szemem, hogy ki se tudom olvasni, kikhez. Korrepetálok. Vasárnap, hétvégén, feszültségengedéskor, menetrendszerűen: migrén. Zenekarra járok, triónk van, Bachot, Vivaldit játszunk. (én hegedülök).Csurgóra kellene mennünk a diáknapok döntőjére szinpadosaimmal, meghivtak bennünket, de lemondtam, későn jött a meghivás és féltem, hogy nem tudunk felkészülni, hiszen csak heti egy alkalommal tudunk próbálni. De megbántam, József Attila műsorunk "Jaj, szeressetek szilajon" a szabad ötletek két ülésben-re épül, mint narrációra. Azt hiszem "ősbemutató", jóval előbb, mint A Jordán féle pódiumravitel, sőt a szöveg kiadása - persze ez csak válogatás a Gyertyán Ervin könyvből."Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.." és kérdezték is, hogy "hol vannak a makóiak" Pál Isti volt a zsüriben, mint megtudtam, és neki kedvence volt ez a rész, ahogy egyszer megvallotta, amikor közös tanárunk: Tamás Attila, ebből idézett egy régi órájukon: "Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza - minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz vajjon arányos-e hozzám most minden, ami van-"-- igen nem kapott, nem kaptunk arányosan ---semmit!!! (mind csalódtunk végül , ki igy , ki úgy ... ki küzdött hát abba, ha nem ebbe... halt bele...(akkor is ha túlélt) (Pál Isti nem) A Népművészeti Intézetnél teszem le a rendezői vizsgám, szentesi csodás tanfolyamok után... még ebben az évben. Diákszinpadommal élvezzük a próbákat, bejár néha a rideg dirink is, mert jó a hangulat. Néha pszichodrámázunk is. A barátság változatairól (úgy látszik, ez a téma nagyon izgatott a szerelemmel együtt. Szegeden szinház. Negyven rabló és egy ma született bárány, de pár nap múlva még nagyobb szinházi élmény a makói kultúrházban: Játsszunk Strindberget, Básti Lajossal! Zenekarunkban, Beethoven Tavaszi szonátáját játszuk (még csak január van!) de Vivaldi telét is, meg persze Bachot, mindig. Vásárhelyen Tornyai kiállitás, (hol is levél, amit nagynénémnek irt a festő?) és irodalom a könyvtárban cimmel továbbképzés a vásárhelyi gimnáziumban. Orosz OKTV dolikat javitok, jók, be is jutnak seregesen a tanitványaim az országosba. 5en. Kokas Ignác kiállitás. Szülői értekezletre készülök, ami a családi életre nevelésről szól. Bánki Zsuzsa a kultúrházban, hideg a terem, fázik. A tévében Palotai Boris Zöld diója, 46 kg dac, valaki azt mondja, emlékeztetem rá, pedig én már 52 is vagyok. És fodrászhoz, kozmetikushoz járok. (már mióta nem!) Nagybátyám igy irja alá a levelét, hogy hű de szeretlek! és egy tanitványom ajándékot csempész be, egy könyvet, Micimackót , egy képeslappal, amiben ez a J.A. idézet áll: "(Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.)

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni."mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra... "sose tudtam kezelni a rajongást, se az enyém, de még annyira sem, aminek én voltam a tárgya.(A saját rajongásaimtól, s a mások rajongásától ments meg!")Kötöttem egy türkisz pulcsit, lustakötésssel, úgy hivták, hogy huzatpullóver. Kultúrházban végre előadjuk a J.A. a műsorunkat, azt hiszem József Etelka nem volt elragadtatva tőle, fájtak neki a szabad sorok...szinjátszócsoportok megyei bemutatóján Vásárhelyen jön az elismerés: kristálytiszta műgond, lelki finomság, beléjük szuuggeráltam,...?)ez a mi József Attilánk -mondja Gabnai Kati zsüror.....s innentől üres a naptár...

(fotót nem tudok feltenni, új laptomom van, még nem tapasztaltam ki)

de azt a vasárnapi verset, az elfuserált szonettet ideirom):

BARÁTSÁG?SZERELEM?

A sok ÉS kevés közt ami épp kell
csak a MÁSIK tudja csak a MÁSIK
mitől vet LÁNGOT ha minden FÁZIK
mi FULLASZTJA s mit VISEL EL
miről HALLGAT s mely kérdésre FELEL: MINDENÜTT és sosincs: MINSIG
A TENGERMÉLY HULLÁMOKAT JÁTSZIK
A LÉNYEGet elfedi a LÁTSZIK
NINCS igaz BARÁTSÁG NINCS SZERELEM
Őt én korlátozom ő meg engem
Ami teljes lehetne nem lehet
KERESSÜK egymást ÉS ŰZZÜK egyre
Csak PERCEINK vannak s SZIGETEINK
Sehol: MINDENÜTT és sosincs: MINDIG
S a kékmadár közöttünk kisiklik

és egy -témájában tán ideillő "szellemi botorkálást": Az idők és a szeretet összefüggéséről

Nem akarok emlékezni se a múltra se a jövőre.
A jelent akarom.
De amikor itt van, mindig mögé vagy elé nézek. Sose rá.

Amikor megragadhatnám mind a két kezemmel, ujjaim kiegyenesednek, s vágyakozva keresnek valamit, ami m á r szertefoszlott vagy ami m é g nem állt össze egy anyaggá. Ha ő kérdez, másnak felelek, vagy az faggatom, aki még sehol sincs.
A jelent tehát csak akkor akarom, amikor már múlttá vált, vagy amikor már jövőnek képzelem. sosem akkor, amikor az -ami.
Szeretni nem - csak vágyódni tudok.
Emlékezni és álmodozni.
A szeretetről is csak álmodozom, s a szeretetre is csak emlékezem.
Vágyódóm a szeretet után.
De nem érdemlem meg,
Ki érdemli meg, hogy szerethessen?
Aki a jelent szereti?
De tud-e eléggé szeretni az, aki az illanót szereti, s nem azt is, amiből s amivé lesz.
Ki tudja a múltat-jelent-jövőt egy testvéri-családba összebékítve egyformán-szeretni?
Ő méltó a szeretetre.


(no, akkor mi itt valamennyien szeretetreméltóak vagyunk?:)

1976?

Két víz között voltunk, mint már annyiszor... Éppen ezért csodálom néha, hogy már 20 éve (!) ugyanazon a helyen lakom... Algériát 1976. júliusában hagytuk el, ami nem ment minden bonyodalom nélkül. Nekem akkoriban csak magyar útlevelem volt, a francia állampolgárság éppen az elutazás előtt érkezett meg mellé. Mivel dolgoztam és adót, valamint egyéb hozzájárulásokat vontak le kis fizetésemből, a kiutazási vízumot (akkor még kellett a magyar útlevélhez) csak akkor kaphattam meg, ha az összes érintett hivataltól igazolást viszek a prefektúrára, hogy a villany, gáz, lakbér, adó ki van fizetve, a lakás jó állapotban leadva stb.

A kiutazási szezámhoz az kellett, hogy az utolsó fizetésemet is folyósítsa a gimnázium igazgatója és így bizonyíthassam a levonásokat. A bökkenő itt lépett fel, és hetekig tartott. Az igazgató ugyanis haragudott rám. Az még csak hagyján, hogy hódítási kísérleteit sikerült leráznom, a konfliktus ott mérgesedett el, amikor az érettségi írásbelire rendelt be felügyelni. Arab nyelvből, melyen se írni, se olvasni nem tanultunk meg a két év alatt. Mindenki tudott franciául. A felügyeletre igazgatói szózat készített fel hármunkat, egy egyiptomi, egy szíriai kollégát és engem: nagyon résen legyünk, ezek a 18 éves (vagy több) fiúk csalnak! Miután a fiúk az írásba mélyedtek, két kollégám újságjuk nagy lepedője mögé bújt s csak én ügyeltem naív lelkiismeretességgel. Hamarosan észrevettem, hogy a hátsó sorban az egyik fiú a szomszédja lapjáról meríti az ihletet. Nem az én diákjaim voltak, egyet sem ismertem közülük. A nevét sem tudtam elolvasni. Megmondani persze nem akarta. Ráadásul egy nőnek! A női tekintélyt nehéz volt akkortájt (de lehet, hogy most is) elismertetni! Két kollégám süket füllel lapított az újságja mögött. Minimum annyit tehettem, hogy a fiút máshová ültettem, amit arabul morogva meg is tett. A dolog ennyiben is maradhatott volna.

Pár nap múlva vizsgáztam autóvezetésből és az utcán vártam a soromra 2 nő és vagy 80 férfi jelölt között. Közeledik a fiú egy társával, láttamra átjön a másik oldalról és elkezd trágár szavakkal, vicsorogva inzultálni, végül egy köpést is csak úgy tudtam elkerülni, hogy reflexszerűen félrekaptam a fejem!... A velem várakozók rendőrt hívtak, de a fiú eltűnt. Természetesen panaszt tettem az igazgatónak, s nevet nem tudván, bementünk az osztályába, és ott felismertem. Az ott divatos alattomos bosszútól tartva, arra gondoltam, hogy védekeznem kell. Összeszedtem legválogatottabb szókincsemet és levelet írtam a város legmagasabb tekintélyének, a rendőrfőnöknek! Másolatát meg elküldtem az oktatásügy felelősének (Constantine megyeszékhely) és a gimnázium igazgatójának is! Nem is sejtettem igazán, micsoda kis bomba robbant ezzel! A commissaire de police nagyon szívélyesen fogadott azonnal, de a gimnázium igazgatója már nem volt olyan kedves: közeli baráti kapcsolat fűzte az említett diák családjához. Még a fiú bátyja is bejött, hogy rábeszéljen: vonjam vissza a panaszt, a város egyik tekintélyes családjáról van szó... Nem tettem, mert eléggé felforgatott az eset. Az igazgató bosszúból visszatartotta a fizetésemet, ami viszont az egész elutazási folyamatot megakasztotta.

Hogy rövidre fogjam, végül is úgy oldódott meg, hogy igazgatóm leánykája a francia érettségit tette le egy tengerparti városban. Az egyik vizsgáztató Gilbert volt, együtt várakoztunk, s az igazgató kezét-lábát tördelve kért bocsánatot a fizetésem késéséért, s biztosított, hogy másnap kézhez kapom! Egyébként később kiderült, hogy nem is Gilbert vizsgáztatta a lányát!

Ezek után készülhettünk az útra: holmijaink egy részét el kellett adni, más részét becsomagolni és konténerbe rakni a laon-i címre. Ránk Algírban várt a hajó. Szeptembertől pedig a nyugat-berlini "aranykalicka"...

Immár megszületett a harmadik lányunk is

Újabb életke jelentkezett még 1975-ben, hiszen harmadik lányunk 1976. május 20-án az esti órákban született minden komplikáció nélkül. Mint 3. gyermekhez illik, igen jó kisbaba volt. Figyelt, csendes volt, mosolygós is, alig lehetett hallani a hangját. Ez addig tartott, ameddig el nem indult. Azóta eltelt néhány év, és még mindig megy, szalad, siet, ül, fog vitézkedik… Így volt ez már abban az időben is, amikor elindult. Vigyázni kellett minden lépésére, mert igen vakmerő gyereknek bizonyult, aki mindig elmegy lehetőségeinek a határáig. És ott babrál a határ sorompóján. Korán megkedvelte az állatokat, és ebben kitart mind a mai napig. Kezdetben nagyapja macskáját nyúzta, később nyert tombolán egy kölyökmacskát, utóbb felkarolt egy autóból kidobott kutyát, tenyésztett fehéregereket, több ízben rendezett be akváriumot halakkal, jelen életében pedig első helyen a lovak állnak, de ahol él, van egy háromtagú birkacsaládja.
Első lányunk 1976-ban már három éves. Talán ebben az évben történt, hogy ő, aki elég rossz evő volt, megkapta reggelijét: mintás tányérkán csészécske, csészécskében kakaó, feleség meg a tányérkába rak egy kiskanalat, hogy legyen mivel kevergetnie a kakaót. A gyerek meg bőg, hüppög, szavát alig érteni:
– Nem jó helyen van a kanál.
Anyja próbálja megérteni:
– Mi a baj édes, kicsi szívem?
– Hát hogy nem jó helyre raktad a kanalat.
– ??? … Hmmm. Hát hova kellett volna tennem?
– Az egérre!
– De hisz itt nincs is egér!
– De vaaan! Nem látod?
– Nem látom, mutasd meg!
Ő rábök a tányérka egyik arany cirádájára, mely ha nagyon akarom, akár egér farka is lehet.
– Hát nem látod? Az az egér.
Tücsi gonddal elhelyezte a kanalat az egérre.
Lányunk megnyugodott, és immár örömmel megitta kakaóját.
Nem mindig volt szerencséje velünk. Egyszer jókedvünkben beleültettük a babakocsiba. Lökdöstük apja anyjához, anyja vissza nekem. Egy ízben pályát tévesztett a kocsi, nekifutott a járdaszegélynek és ő alaposan beverte a fejét. Nőtt a homlokán egy púp, ahogy ő maga nevezte: egy pukli. Lehetett amolyan diónyi méretű. Már-már attól tartottunk, hogy esetleg agyrázkódást is kaphatott a mi hülyeségünk miatt, ezért megnéztük: Mit ír B. Spock gyermekgondozó könyvében. Ezt olvastuk: Ha a gyerek 10 percen belül visszatér a játékaihoz, akkor nincs baj. De ha szédeleg, émelyeg, vigyük orvoshoz. A gyerek visszatért időben a játékaihoz.
Ha már így nekikezdtem a gyerekekről írni, második lányunkat is meg kell említenem: Igen gyorsan megtanult önállóan járni, öltözni, beszélni, magát ellátni. Volt neki egy mackója, a mindene. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy még kirándulásra is elhozta magával. A hátizsákjából nézett ki a maci egész úton. Le is fényképeztük.
Ki nem mondott kérdésetekre azt válaszolom, hogy 1976-ban még bőven a Népművészeti vállalatnál dolgoztam, hálózati ellenőri beosztásban. Az osztályon hét fő dolgozott, egy vezette, egy a gépírással foglalkozott, no meg a kávét főzte, öten meg a boltokat jártuk, leltároztuk, ellenőriztük: átfogó általános ellenőrzést tartottunk, célvizsgálatokat, és szükség szerint utóellenőrzéseket is. Egy NDK-s Optima írógépen készültek az impúrumok, majd a szükséges korrekciók elvégzése után a purifikátumok. Az anyag egy tisztességes lapra készült néhány „átütő”-re készült másolattal. Ha a gépíró hibát vétett, helyben radírozta gépradírral, később „meszetelő”-vel. Ez fehérre kente a téves leütést, és rá lehetett ütni a megfelelő betűt. Ebben az időben talán még nem volt elektromotoros írógépünk. A vállalati rendész minden írógépről mintát vett, hogy egy esetleges államellenes összeesküvés röplapjainak készülési helyét azonosíthassák. Ezeket az „ujjlenyomatokat” elzárt helyen őrizte, a Gestättner márkájú, kurblis stencilgépet ugyancsak. A legszigorúbb szoros elszámolású hitelesített sorszámozott lapokból álló füzetbe kellett felvezetni minden sorszámozott lapot, és szigorú számrendben egy elkészült kinyomtatott lapot is, nehogy illetéktelenek hozzáférhessenek, és cenzúrázatlan szövegek kerüljenek a „szívópapírok” valamelyikére.
Fénymásoló gépet tán ebben az évben láttam a BNV-n, de lehet, hogy csak később. Azt hiszem, Xerox volt. Nagyon rácsodálkoztam, milyen egyszerű a kezelése, és milyen praktikus, tiszta.

Az év, melyben kiderül, mi nem való nekem

1976 nyarán valami olyasmit (is) műveltem, ami alkatomtól merőben idegen volt, úgyhogy ha egyszer lenne itt egy rossz döntéseink elnevezésű témánk, messzemenően beleillene.
Idegent vezettem ugyanis. Előzőleg természetesen elvégeztem az IBUSZ tanfolyamát, elég kemény volt munka után a peremvárosból lélekszakadva rohanni a belvárosba hetente kétszer: egyik este a Gólyavárba, ahol az általános előadásokat hallgattuk, majd a hét egy másik napján az Irányi utcába, ahol a megfelelő nyelvekre bontva, kisebb csoportokban okítottak bennünket. Az órák este kilencig tartottak és ez így ment egy teljes tanéven keresztül, megfejelve hospitálásokkal, gyakorlott  idegenvezetők mellé beosztva, majd pedig júniusban gyakorlati és elméleti vizsgát tettem magyarul és oroszul is. Lett idegenvezető-igazolványom, és amikor bementem munkáért a nagy IBUSZ-központba a Ferenciek terén - akkor Felszabadulás tér - meg is kaptam egy hamarosan érkező csoport adatait, papírjait, meg mindent, ami a fogadásukhoz szükséges volt. 

Még mindig nem fogtam menekülőre, pedig már gyanítottam, hogy ez nem az én világom. Ott az emeleteken bolyongva, látva azt az őrültek házát, már rossz érzéseim támadtak, de belevágtam. A csoportom Habarovszkból érkezett, azt lehet mondani, hogy a nagy szovjet föld legtávolabbi városából. Repülővel jutottak el Moszkváig, onnan pedig busszal jöttek tovább, két sofőrrel, egyikük egy kárpátaljai keverék családban született, de tökéletes magyart beszélő férfiú volt, a másik pedig egy orosz fiatalember. Itt egyenesen Szántódig jöttek, ott kellett fogadnom őket a Touring Hotelben. Aztán Dunaújváros, Budapest (Volga szálló), Eger (Unicornis szálló), Hortobágy, és végül Debrecenben az Arany Bikában volt az utolsó szállásunk. Egy teljes hétig, vasárnaptól vasárnapig boldogítottuk egymást, ezalatt persze volt Dunai Vasmű, budapesti buszos városnézés, egri vár, kilenclyukú híd, meg minden, ami belefér.
A szántódi két napunkból arra emlékszem, hogy a földvári Neszebar (miért nevezték el egy bolgár helységről, rejtély) kerthelyiségében elköltött vacsora után a csoport rávett engem, hogy menjünk ki a révhez fürödni. Késő este volt, és bár gyerekkoromban sokszor nyaraltam a Balaton mellett, ekkor vettem részt életemben éjszakai fürdőzésen. Persze sejtettem, hogy a rév közelében finoman szólva is nem szabályos dolog bemenni a vízbe, botladozva a sziklanagyságú köveken, de szerencsére senki nem küldte ránk a rendőrséget és a "happeningen" mindenki nagyon jól érezte magát. Ők, akik a többméter mély Amurhoz voltak szokva, napközben panaszkodtak, hogy a víz túl sekély és meleg - hát a hőmérséklete nem sokat csökkent a nappalihoz képest, viszont mivel éjszaka igencsak közel kerültünk a komp útvonaláhaz, ahol köztudottan a legmélyebb a tó, a mélységgel is meg voltak elégedve.

Budapesten emlékezetes volt a gulyásparty nevű rendezvény, gondolom, ezt kizárólag külföldi csoportok részére találták ki (ma is van ilyen, amint látom, de ez már egészen más). A Hűvösvölgyben a Nagyvendéglő közelében volt az a hely, ahol nem teljesen zárt helyen, de valamilyen fedett, sátorszerű hatalmas építményben nagyon hosszú asztalokhoz ültettek le nagyon sok külföldi csoportot és cigányzene mellett zajlott a késő estébe nyúló evés-ivás, műsorvezetővel és amolyan igazi .gagyi műsorral. (Most, hogy próbáltam visszaemlékezni annak az egy hétnek a részleteire, eszembe jutott, hogy a műsorvezetőt mintha Gálfy Lászlónak hívták volna, ugyan a neve pontos írásában egyáltalán nem vagyok biztos. Azokban az években időnként a tévé hasonló jellegű műsoraiban is szerepelt, de jaj, mennyire elmúlik a világ dicsősége: sehol nem találtam a neten még említést sem róla.)
Szóval, azt az egy hetet becsülettel végigdolgoztam a habarovszki csoporttal, de bizony végig tudtam, hogy ez nem nekem való. Úgyhogy amikor aztán vasárnap az Aranybika melletti utcában felraktam őket a buszra és érzékeny búcsút vettünk egymástól, nem egy kő, de egész kőzápor zúdult le kicsiny szívemről. Hát így nem lettem én még másodállásban sem idegenvezető.


(A Hősök terén "spontán" arra járó fotósok vadászták a csoportokat, egyikük minket is el- és lekapott)

Megszülettem

Az év első öt hónapjáról nem sokat tudok. Azt mesélték, anyu kilószámra ette a citromot (talán ez az oka, hogy én is nagyon szeretem). Azt is tudom, hogy május végén (talán június legelején) megevett egy csomó epret, a kertből mosatlanul. Nagyon beteg lett tőle (talán allergiás roham), aminek következtében majdnem mind a ketten ott maradtunk. Apu a szomszéd faluba biciklizett át a dokihoz (a helyi épp szabadságon volt), aki nem akart átjönni, mondván, ivott pálinkát és nem szeretne vezetni (ha ügyeletben van, miért iszik?). Apu megfenyegette, így átjött és megmentette anyut (minket).
Június 6-án hajnalban aztán megszülettem. A szomszéd vitt be minket a kórházba, apunak se kocsija, se jogosítványa nem volt. Akkoriban apás szülés nem volt, meg a bátyámra is vigyázni kellett valakinek, apu nem ment. Hajnalban aztán ő is felült a biciklire, a hátsó ülésre ültette a bátyámat (akkor volt 4,5 éves), és ment Nyíregyházára. Éppen építkeztek, két nap megfeszített munka után volt, nyilván ivott is pár sört közben, hát a biciklin majdnem elaludt. A bátyám meg leesett a hátsó ülésről. Apu nem vette észre, csak később, hogy nincs meg a gyerek. Visszafordult érte, szerencsére, nem történt semmi baja. Épségben beértek a kórházba, hogy megnézzék a hugit, akinek a nevet egyébként a bátyám adta. Így lettem Ágnes (ha fiú lennék, Tamás lenne a nevem).
Az elkövetkező hónapokban gondolom ettem, aludtam, sírtam. Állítólag elég sokat sírtam, később is. Az evéssel nem tudom, ekkoriban volt-e gond, később igen. Azt is mesélik, fél éves koromban visszautasítottam az anyatejet, többet nem akartam belőle. További részleteket nem nagyon tudok, és sajnos fényképem sincs erről az időszakról, második gyerek voltam, nem volt már olyan nagy élmény, mint az első. De azért tisztességgel felnőttem, nem okozott ez lelki törést bennem :-).