Miért nem szándékoztam bejegyzést írni a "véletlenek" témához?

Amikor egy témát kitűzök itt a közös blogban, az általában olyasmi, amiről magamnak is vannak gondolataim, sőt szívesen írnék is róla. Igaz, hogy időnként úgy alakul, hogy végül mégsem írok, de a szándék kezdetben megvan. Most viszont, amikor eszembe jutott, hogy a véletlen mint olyan biztosan megmozgatja a többiek fantáziáját, azonnal tudtam, hogy én ebből ki fogok maradni. Miért? Mert a realista fejemben nem tudom szétválasztani a véletlen és a szerencse fogalmát. Fel tudnék idézni sok mindent, ami lehetett véletlen, de ugyanúgy lehet szerencse, netán szerencsés véletlen. És máris kész a zűrzavar. 

Mire is gondolok? Egy véletlen találkozás, ami meghatározza a további életünket – vagy egy szerencsés találkozás... Egy véletlen esemény, amire nem számítottunk, és sok  mindenre befolyással van a továbbiakban – vagy egy szerencsés esemény... A körülmények véletlenül úgy alakulnak, ahogy nem vártuk – vagy a körülmények szerencsésen úgy alakulnak...  De előfordul, hogy történik véletlenül valami rossz, ami lehetett volna még sokkal rosszabb, erre azt mondjuk: "még az a szerencse, hogy..." 

Hát most mondjátok, csoda, hogy nem írtam a véletlenekről bejegyzést? Erről a zűrzavarról???

Mai "véletleneim"

Nos, mostanában nem szándékoztam bejegyzést írni ehhez a témához...Hiába is szerettem volna, a külső, de engem erőteljesen érintő körülmények miatt lemondtam róla (két nagyon rettenetes eseményt írtam volna le amúgy, és kerestem is magamban ezekhez valami vidámabbat, s hogy majdcsak találok a végére.) Az élet picit közbeugatott. Átmenetileg se olvasnom, se a képernyő előtt ülnöm ha nem is tilos, de nem ajánlatos.
De! "Véletlenül" most mégis muszáj írnom. Mai napomon ugyanis két kis véletlen arra sarkallt, hogy csak röviden azért beírjam ezeket ide. Az egyik kedves, a másik vicces.

Szóval: a kedves kis történet még régebbről datálódik, konyhai zenehallgatásaimkor, ha megtetszik egy-egy dallam, a hagymapirítást, nokedliszaggatást, egyebeket egy pillanatra szüneteltetve bejelölöm a telefonomon a muzsikát, majd általában el is felejtem azonnal, nem kutatok utána ki énekel, s mi a téma. (kivétel is van, talán ez sem véletlen? Egy Nerudáról szóló Aragon vers francia sanzonja, amit már ezerszer újrahallgattam, vagy a HK  néhány száma, az énekes véletlenül algériai származású 😉) Na de röviden akartam írni...
Ma megint szólt a zene a konyhában, míg a kilónyi mandulát szabadítottam meg a héjától és egy valószínűleg évekkel ezelőtt megtetszett szám bukkant fel. Jé, mi ez, de jó -mondtam a manduláknak. Véletlenül az -egyébként fura, kicsit spanyolos nyelv miatt - érthetetlen szövegből megértettem pár szót, Pinocchio, Peppa, Tom és Jerry, Donald, ilyesmiket. Persze egy négyunokás nagymama mindjárt érdeklődővé válik mesehős nevek hallatán.
A mandulák már szép fehérek, hát végre utánanéztem mi is ez a dal.

https://www.youtube.com/watch?v=pdlvAvC4Tw4

Egy katalán énekes, Jaume Sisa leghíresebb dala.
Úgy látszik nem csak a melódia, hanem a refrén miatt is - talán véletlenül  😀 - tetszik nekem.
Füstté változtatjuk, eltüntetjük a szomorúságot, valami ilyesmi. Elfújjuk a bánatot. 
Jó lenne minden rosszat elfújni, ugye? Hát nem kedves dalocska?
Valami kapcsolódása van Almodovárhoz, de ezt még nem volt időm kinyomozni, mert véletlenül észrevettem, hogy kezdődik kedvenc fő műsorom. Illetve a Főmenü mai epizódja.
Amikor a címét megláttam, nevetnem kellett, ugyanis ez volt: Szemrevaló.

Pont illik most hozzám. Frissen műtött szememhez.

Ja. egyébként nem is hiszek a véletlenekben. 😂 Vagy mégis? 😂

Epizódok és /vagy végzetes hibák

 

Fiatalasszony koromban Szeged melletti külterületi iskolában tanítottam, váltott műszakban. Helyhiány miatt hetenként váltogatta egymást az alsó és a felső tagozat. Aznap, mivel csak 1 órára kellett beérnem az iskolába, meglátogattam anyósomat Tiszaszigeten. Ő is dolgozott, de azon a héten éppen szabadságon volt. Örültünk a nyugalmas szabadnapnak, régi történeteket mesélt a gyerekekről, fotókat is nézegettünk, eltelt az idő. A hálószobájukban  ketyegett az ébresztőóra. " Anyuka, nem megy még a busz?"   Szegény anyósom a homlokára csapott, azt mondta, elfelejtette megnézni az órát,  ami csak akkor mutatta a pontos időt, ha a hasára fordítva járhatott. Megnézte, és aggodalommal közölte, hogy lekéstem a távolsági buszt.

Nekem első órám volt a délutáni műszakban, tehát a Mars téri szegedi, telepi járatot is el kellett  volna érnem.  

Anyósom kitalálta, hogy itt a biciklije, próbáljam meg utólérni a távolsági buszt, megáll két helyen is Újszentivánon, aztán a szőregi palackozóban is megáll. Ha elszalasztom, hagyjam a biciklit a palackozóban, és kérjem meg a sógornőmet, aki véletlenül éppen a palackozó könyvelésében dolgozott, vigyenek be valamelyik szállítmánnyal a Mars térre, ahonnan a következő telepi busszal kijutok az iskolába.
A terv bevált. Nem nagyon, csak kicsit. Sógornőm kérésére a perceken belül induló szállítmány sofőrje felvett a fedélzeti ülésbe maga mellé, de egész úton prézsmitált, hogy neki nagyon rosszul jön ki, hogy egy idegen nőt kell szállítania. Aki ide fölül, az "olyan". Ő ugyanis agyonütné a feleségét, ha a sofőr melletti ülésben terpeszkedne, bármilyen rövid távra is. Hiába magyaráztam neki, hogy órám van az iskolában, és még a telepi buszt is el kell érnem ahhoz, hogy ne késsek, csak mondta, mondta a magáét. Én is mondtam a magamét, mi vár arra a tanárra, aki nem megy be időben az iskolába a saját tanítási órájára. "Nekem ne beszéljen, ha a feleségem lenne, most azonnal kitenném innen." Közben elindultunk a borosüvegekkel megrakodva, végigzötyögött a teherautó Szőreg főutcáján, elérkeztünk Újszegedre, ott szerencsére nem kellett kirakodnia, mert a szegedi Mars téren túl, tovább Dorozsmára vitt az útja. A Mars téri buszmegálló mellett állt le, megköszöntem a szívességét. Már benn állt a telepi busz, sajnos, a későbbi, gondoltam, így is el fogok késni legalább húsz percet a saját tanítási órámról. 

Kinn az utcán már hallottam a nagy zsivajt a hetedikesek nyitott ablakából, aztán meg, éles lányhangon azt, hogy "Gyün Bodóné!" . Az aznapi orosz óra nem sokat ért, meg az én becsületem se a gyerekek szemében. Az iskolában nem volt helyettesítő pedagógus, mint elmondták a lányok, igazgató bácsi többször átjött a saját órájáról lecsendesíteni az osztályt, több magatartási beírást ígért az ellenőrzőjükbe, meg én se vittem el szárazon. A párt, a szakszervezet, a Szülői Munkaközösség fegyelmi tárgyalásra hívott maga elé. Mint kiderült, a sofőr felesége beadta a válóperi papírokat, állítólag én voltam az utolsó csepp a pohárban. "Ha még egyszer meglátnak, hogy valami cemendét szállítasz, elválok tőled".  Apósom hozta haza biciklit Szőregről, biztos ő se gondolt szépeket rólam, hogy a meleg busz helyett két falun át kell bicikliznie az őszi szélben. Az óra járt jól. Nem vitték el csináltatni, továbbra is kényelmesen hason fekve mérte az időt, csörgött reggel ötkor, más dolga nem akadt az én epizódomon kívül.

 

 

VÉLETLENEK?

(Váratlanul bekövetkező; előre nem látott, nem eltervezett.)

Nem hiszek a véletlenekben, ha valami mégis annak látszik, azt is megmagyarázzák a véletlen történést megelőző események.

Azt szokták mondani, hogy véletlenül levertem az asztalról a poharat. Nem volt véletlen, mert az asztal szélére tette valaki és várható volt, hogy előbb-utóbb le is veri valaki, vagy beljebb volt, felborult és véletlenül legurult. Nem. Ez sem volt véletlen. Figyelmetlen voltam, felborítottam és a pohár, formájából adódóan, gurulni kezdett és a végén leesett.

Tehát, én valahogy így gondolom.

Ezzel szemben mégis van legalább két, nagyon fontos véletlen az életemben. Ezeket sehogy nem tudom másképp magyarázni. 

Öt éves voltam, amikor nagyon beteg lettem. A körzeti orvos azt mondta, hogy mandulagyulladás. Fájt a torkom és amikor már enni sem tudtam, nagymamám felhívta a mamámat, aki ápolónő-képzőbe járt, ott is lakott a kollégiumban, ezért voltam én a nagymamámnál. A mamám sietve jött, belenézett a torkomba és rögtön tudta, hogy ez diftéria. Hogy honnan? Épp előtte tanultak a diftéria betegségről és annak tüneteiről. Igaza lett, kórházba kerültem, meggyógyítottak. Mi ez? Véletlen, vagy a gondviselés?

A másik eset szintén kórházhoz kapcsolódik. A fiamat vártam és nagyon kellett igyekeznem, mert attól tartottam, hogy megszületik, még mielőtt beérnénk a kórházba. Gyalog mentem fel az emeleten lévő szülészetre, a liftet sem mertem megvárni, úgy siettem. Bevallom, meg voltam ijedve és ahogy a folyosóra értem, ki jött velem szembe? Az orvosom. Megszűnt a félelem, tudtam, hogy most már jó kezekben leszek. Éjjel ő volt az ügyeletes és épp befejezte az ügyelést, amikor én betoppantam. Jó, hogy ilyen hamar találkoztunk, mert ½ óra múlva megérkezett a fiam, akinek a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve.

Ki tudja, mi történik, ha akkor nem találkozunk ott a folyosón. Véletlen, vagy a gondviselés?

Van még két nagyon személyes „véletlenem” amiket igazából nem is tartok véletlennek.

Apó már egy éve szenvedett, több betegség is kínozta. Akkor már sokadszor került kórházba és én tehetetlenül néztem a szenvedését, a leépülését annak az embernek, aki régebben olyan volt, mint egy élő lexikon.

Egyik éjjel, szokás szerint, róla gondolkoztam és magamban azt mondtam, Apókám, ha akarsz, menj el, én elengedlek.

Reggel jött a telefon, hogy éjjel 1 órakor elment örökre.

A másik, szintén Apóhoz kötődik. Ezt a történetet megírtam a blogomban is, részben onnan idézek. Olyan hihetetlen volt, ha nem velem történik, talán el sem hiszem.

Még a karantén alatt történt, elfogyott az aprópénzem és nem volt lehetőségem váltani, sem pedig megkérni valakit, hogy váltson fel egy ezrest. Én minden táskámat végignéztem, sehol semmi. 210 Ft hiányzott a szükséges borravalóhoz amit adni akartam egy aznap szállító cég emberének.

Eszembe jutott, hogy átnézem Apó öltönyeinek a zsebeit, hátha...

Nem nagyon hittem, hogy sikerrel járok, hiszen eltelt majdnem két év és azóta már átnéztem a zsebeit. Akkor nem pénzt kerestem, csak automatikusan megnéztem, nehogy valami fontos dolog bennük maradjon. Üresen hagytam minden zsebét.

Most újból előszedtem azokat a zsebeket, benyúltam az első zsebbe és rögtön a kezembe akadt pár érme. Kiszedtem mindet. Nem akartam hinni a szememnek! - pontosan két darab százas és egy tízes volt benne. Abban a pillanatban megköszöntem Apókámnak. Nem is a pénz döbbentett meg, hanem a pontos összeg!

Hogy hogy csinálta? Fogalmam sincs, de egész biztos, hogy Ő volt.

Ennyit tudok mondani a véletlenekről.

Véletlenségszériák

Mivel elindult a sorozat, ideteszem a magamét is, íme: 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy munkanélküli. Én voltam az. Ráérvén elvetődtem Czakó Gábor újságíróakadémiájára kitanulni ezt a mesterséget. Ő megtudta, hogy munkanéküli vagyok. Javasolta, hogy keressem meg a Pestmegyei Hírlap rovatvezetőjét, XY-t, hogy alkalmazzon külsősként. Meg akartam hát ismerni a napilapot, és vettem egy példányt tájékozódás céljából. A lap apróhirdetései között összesen egy álláshirdetést találtam. Így szólt:
„Államigazgatási intézmény sajtóelemző munkára munkatársakat keres egyetemi főiskolai, de legalább középfokú végzettséggel, íráskészséggel. Telefon: 112-6815.”   
Felhívtam a számot. Egy női hang szólt bele:
- Tessék, Miniszterelnöki Sajtóiroda.
Mondom:
- Ö-ö-ö… állásügyben keresem az apróhirdetésük nyomán.
- Rendben van, adja be jelentkezését.
Felvettek.
Így kezdődött jó másfélévtizedes publicista munkásságom.
Véletlenség? Gondviselés? Sorsszerűség? 
***
„Hiszen véletlenül keletkeztünk, és majdan úgy leszünk, mintha sose lettünk volna. Hisz orrunkban csak füst az élet lehelete, és a gondolkodás csupán szikra a szívünk lüktetésekor.” (Bölcs 2,2) 
Bizony, bizony útjára indult több millió spermaszál, és rátalált egy petére. De a pete közülük csak egynek nyitott ajtót, meglehet, nem is annak, amelyik elsőként érkezett. Mindenesetre egyet befogadott, abból lettem én, abból lettél te, abból lett mindegyikünk. Véletlenség volt, vagy az isteni gondviselés öröktől eltervezett aktusa? Mindenkinek lelke rajta, hogy hogyan gondolja. 
***
1991. Regnumi nagytábor Zánkán, a volt úttörőtáborban. Ott jelent meg életem első publikációja a táborunk lapjában, egy rövid szösszenet. Címe véletlenül éppen ez:
Véletlenül
„A tábori mise elkezdődött. Misebor még sehol. Liheg felfelé a szervező a lépcsőházban.
Véletlenül engem talál ott.
Nincs véletlenül egy palack vörösborod? – kérdi.
- Nekem nincs – mondom.
De véletlenül éppen Zoli barátom szalad le a lépcsőn. Továbbítom neki a kérdést:
- Nincs véletlenül egy palack vörösborod?
- De van. Most kell? Hozom azonnal.
Hozza.
- Ám ki is kellene nyitni. Nincs nálad véletlenül egy dugóhúzó ? – jön az újabb kérdés.
- Az is van. S előhúzta zsebéből a svájci bicskáját. Kinyitotta az üveget.
Véletlenül-e, vagy sem, egy percen belül megoldódott a misebor kérdése.
***
Freund Tamás interjúja 24.hu-val. „Én azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy van célja, küldetése a teremtett világnak. Az ateisták hite viszont még az enyémnél is nagyobb, mert ők meg abban hisznek, hogy a világunk létrejöttéhez elég volt egy céltalan, véletlen bumm. Komoly fizikusok állítják, hogy ha a nehézségi erő csak egy milliárdnyival nagyobb, akkor az anyag az ősrobbanás pillanatában visszazuhant volna önmagába, ha pedig egymilliárdnyival kisebb, akkor szétspriccelt volna az univerzum. Egymilliárdnyi pontosság!… Mondok mást. Az atommagon belüli, a protonokat és a neutronokat kordában tartó erőket úgy kalibrálta a Teremtő vagy a véletlen, hogy ha egymilliárdnyival kisebb ez az erő, akkor csak hidrogénionok léteznének, ami egy darab proton. Ha viszont egymilliárdnyival nagyobb ez az erő, akkor meg csak héliumatomok léteznének. Ismét egymilliárdnyi pontosság!
Megmagyarázhatná valaki nekem?”
Még véletlenségből sem vállalkozom arra, hogy megmagyarázzam.
***
PS. Még megjegyzem, hogy a véletlenség kérdése óhatatlanul világnézeti kérdés, ha meggondolom, hogy nincs az a számítógép, amely képes volna pontosan meghatározni, hogy egy megjelölt hópihe hol fog földet érni. A hívőt viszont a jézusi tanítás meggondolkoztatja: „Nektek minden szál hajatokat számon tartják.” (Mt10,29sk.) ettől kezdve a kérdés a kétféle felfogás között lebeg.

Véletlenek (márpedig vannak)

 

...örök dilemmáim legnehezebbike. Soha nem fogom tudni eldönteni, hogy vannak-e véletlenek vagy nincsenek. Ha mégis döntenem kellene, azt mondatná velem a megengedő énem: véletlenek igenis vannak. Még akkor is, ha sok kedves ismerősöm állítja, véletlenek márpedig nincsenek.

Amikor csak rajtam múlt, mindig igyekeztem utolsóként vizsgázni. Most viszont igyekszem első lenni e témában, hogy ne befolyásoljanak az előttem szólók.

Túlélési technikám pár évtizede, hogy azt gondolom, minden úgy van jól, ahogy van, „bárhogy lesz, úgy lesz”, ahogy a régi nótában Koncz Zsuzsa megénekelte. Többnyire úgy sincs igazán ráhatásunk a történésekre, a jól el-, és megtervezett dolgainkat a legváratlanabb dolgok, „véletlenek” húzhatják keresztbe. Ilyenkor aztán mérgelődünk, ha van kit okolnunk a sikertelenségért, akkor meg is tesszük, és rögtön másokat hibáztatunk.

Ha csak egyet kívánhatnék az „Aranyhaltól”, az a bizonyosság lenne. Hogy mindenről és mindenre tudjam a biztos választ, miért történtek velem meg ilyen-olyan események, történhettek volna-e másképp, ha a véletlen közbe nem szól?

Most is, mint máskor, elolvastam egy-két témánkhoz kapcsolódó internetes cikket. Hatalmas az irodalma, hamar elvész benne a kutakodó ember. Bevallom, sokkal érdekesebbnek találtam böngészni benne, mintha regényt olvastam volna. A további értelmetlen szócséplésem helyett elmesélek a nem kevés véletlenszerű életeseményeimből kettőt.

1978-ban, a házasságkötésünket követő évben nagy szerencsével OTP-s lakást vásárolhattunk Debrecen első igazi nagy lakótelepén, az Újkertben. A szerencse úgy hozta, hogy közel akkori munkahelyemhez az Alföldi Nyomdához, egy 14 emeletes házgyári épület 112 lakásából sorsolás alapján kaphattuk meg a lakásunkat. A sorsolást abban a házasságkötő teremben tartották, ahol előző évben házasodtunk. Ez is véletlen? Az előttem húzók szinte kivétel nélkül valamennyien a tizedik emelettől felfelé húzták ki az ajtószámaikat. És akkor jöttem én. Belekotortam a kalapba, mint tombolahúzáskor szokás, és nyugodtan adtam át a papíromat az ügyintéző férfinak. Első emelet ötös ajtó. A jelenlévőkből kiszakadt egy hangos „húúúúú”, és én nagy megnyugvással, széles mosollyal az arcomon ültem vissza a székemre. Bár a házban két lift működött, mégis egyszerűbb lett volna áramszünet esetén az első emeletre felsétálni, babakocsit, teliszatyrot felvinni.

Szüleinktől az 1970-es évek elején a bátyám és én egymás melletti sorszámmal kaptunk egy-egy ötezer forintos gépkocsinyeremény betétkönyvet. Én már el is felejtkeztem róla, amikor édesanyám telefonált 1978-ban, hogy kihúzták a számomat, és nyertem egy Zaporozsec (Z) szovjet gyártmányú személygépkocsit. Férjem még viccesen hozzá is tette, hogy egy kis „s-betű” igazán állhatott volna a Z után, mert neki nem igazán tetszik ez a Zápor Jóska. Meg is toldottuk a nyereményt pár tízezer forinttal, és így lett Zsiguli a Zaporozsecből férjem és a család megelégedésére.

Meglehet, hogy keverem a szerencsét a véletlennel, de bármennyire szeretném, akkor sem tudnám eldönteni hova soroljam a fenti életeseményeimet. Viszont ez a két példa is azt mondatja velem: véletlenek márpedig vannak!