örök utcám

 ez A téma...tán ezért is halasztgatom megirását

az utcámról, örök-utcámról a Szegediről...

***

s tovább nem halogathatom, mert rámszóltak, holnap témaváltás..

***

nagyon közeláll hozzám... az én utcám, ezért olyan nehéz irni róla

pedig már nem is ott lakom, vagy tán épp ezért

de még mindig, ha hivatalos lakcimem kell, mindig ez jut ezsembe (első és utolsó: A SZegedi

igen ez vezetett Szegedre, egyenesen a főtérről, tehát főutca

nagyapámnak itt épült a nagy háza , a nagy fateleppel - gondolom nem véletlenül

az utca és a ház is egymásbafonódnak emlékeimben....

és anyám!

látom az udvarban serénykedni, sőt az utcán a ház előtt söprögetni, átmenni a forgalmas uton, kamionok közt, egy egyszerű kázfeltartással, tojásért a szembeszomszédba...stb---

ma már elkerülöm az utcát inkább

de legutóbb mikor arra jártam, csodát láttam, a házunk előtti akácfát ellepte az egykor udvarunkban burjánző borostyán örökzöldje

mert örök....

Rekviem egy utcáért

 Ide születtem. Itt telt a gyerekkorom, innen indulok el ma is mindenhova és ide is jövök haza. Ez az utca átöleli az életemet.

Egy lakáshirdetésben egyszer azt írták róla, hogy árnyas. Hát, ez azért nem így van, az viszont igaz, hogy csöndes, nyugodt és biztonságos.  Furcsa fogalommal bír: zsákutca. Picit emelkedik is, mint minden, itt, a hegyen, jól lehetett gurulni befelé a biciklivel.

Amikor kicsi voltam, nem is láttunk autót bejönni, mienk volt az egész! Három ház állt benne, két üres telek és a végében egy domboldal, ami maga volt a vadregény..., és bőven termő fehér eperfa is az oldalban..., mintha nem is ebben a nagyvárosban lenne!
Mindig lent voltunk az utcán, ma úgy mondanánk: bandáztunk. Ugróiskoláztunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk, labdáztunk, az elhagyott telkeken izgalmas kalandokat játszottunk (egyszer még egy, a háborúból ittmaradt sisakot is találtunk). És voltunk annyian, közel egyívású gyerekek, hogy mindig megvolt a csapat.

A szüleink is nyugodtan leengedtek minket, mert volt még olyan lakás is, épp a mi házunkban, amelyik közvetlenül az utcára nyílt, így Mariska néni rajtunk tartotta a szemét, ha bármi baj volt, vagy csak egy pohár vízért is, mindig be lehetett szaladni hozzájuk.

A három ház lakói mind ismerték egymást, kit jobban - kit kevésbé, de a köszönésig mindenki eljutott.

Aztán megnőttünk, másra kellett az idő, följöttünk az utcáról, de változott az utca is.
Az üres telkeken új házak épültek, pár éve a domboldalt is megszerezte az egyik ház, elkerítették. A mostani gyerekek már csak annyit vannak az utcán, amíg beülnek az autóba... Némelyik házban pedig már több a bérlő, mint a régi lakó. Azért mégis jó a főútról bekanyarodni haza...

Ezt az otthonosságot törte szét az először csak rebesgetett hír, ami aztán valósággá vált: lakópark épül, aminek mi is áldozatául esünk. Most kezdődtek meg a munkálatok a bontással. A mi oldalunkat nem érinti, de a szemköztit - régi nagy irodaházakat, meg a védőfalat - igen. Három évnyi építkezésnek nézünk elébe, már meg is volt a házunk, lakásaink statikai felmérése, ha mégis valami történne...

Az utcát megnyitják majd, átjárható lesz, és a mélygarázsok bejárata is innen fog nyílni. Olyan lesz, mint bármelyik utca a városban... Vannak, aki azért rínak, mert emiatt csökken majd a lakásuk értéke. Én, nem is tudom, mit siratok, hiszen az emlékeket a szívemben őrzöm... talán az egész miliőt, ami több, mint hatvan éven át körülölelt.

Sok utca, sok-sok emlék

Az életem úgy alakult, hogy nagyon sok helyen laktam.

Mikor megszülettem, Farkasréten, a Cseresznye utcában laktunk, de erre persze nem emlékszem, csak a Mamám elbeszéléséből tudom.

Szüleim, hogy miért, azt csak sejtem, átköltöztek Nagymamáékhoz Pestre, a Bókay János utcába. Na, erről már vannak emlékeim. Mamám elvált a vér szerinti apámtól és nővérképző iskolába ment, ő kollégiumban lakott, míg én maradtam a nagyszüleimnél. Erről írtam a blogomban, most nem részletezném. 

Sajnos a Bókay János utcáról már nem tudok képet feltölteni, nagy részét lebontották és új házakat építettek. A Gólya vendéglő nemrég még megvolt, mikor iskolába mentem, mindig előtte mentem el.

Különböző okok miatt elég zűrösen teltek nyolc éves koromig az évek. Laktam az egyik apai nagynénémnél, Újpesten, az utca nevét nem tudom, a másik apai nagynénémnél, a Bástya utcában, majd Nagymama testvérénél a Dob utcában. Később megint a Bókay János utcában. Természetesen, ahány utca, annyi új iskola. El lehet képzelni, állandóan új tanár, új gyerekek. Az iskolában nem volt barátnőm, hiszen mire megbarátkoztam volna valakivel, már tovább is mentem.

Mikor nyolc éves lettem, jött a nagy változás. Azon az őszön a Mamám férjhez ment Apukámhoz és eleinte csak Anyukám költözött a Lenin körútra, én pedig gyakran töltöttem náluk hétvégéket. Azt várták, hogy ne kelljen év közben iskolát váltanom.

Lenin körút 85. Egyik oldalon fűzőt és melltartót árultak, a másik oldalon egy porcelán bolt és a kapu alatt Domonkos cipészmester cipői, aki a házban dolgozott.

Igen ám, de közben Apukámat Miskolcra helyezték, úgyhogy az új tanévet valahol a miskolci reptér közelében lévő tanyasi iskolában kezdtem és annak a közelében is laktunk, szinte a nagy semmi közepén. Nem is tudom, hogy milyen címre jött ott a posta.

Nagyon boldog gyerek voltam amíg ott laktunk, kb. másfél-két évig.

Ezután a kitérő után visszaköltöztünk Budapestre, a Lenin körútra, ott éltem át az 56-os forradalmat. (Erről is írtam egy hosszabb beszámolót a blogomban.)

Mamám nem érezte jól magát abban a lakásban és adódott egy lehetőség, átköltöztünk Budára, a Bukarest utcába. Ekkor még csak 10 éves voltam. Itt is nagyon szerettem lakni, akkor még nem volt kiépítve és a széles utca egy nagy grund volt. A környék összes gyereke együtt játszott és végre nekem is lettek barátaim, sőt, az első szerelem is itt ért utol. :) Innen jártam a középiskolába és érettségi után itt várt a Mamám az erkélyen, lesve, hogy vajon milyen képet vágok? Boldogan nevettem felé, hogy minden rendben, sikerült!

Amikor még buszpályaudvar volt középen. Ahol a busz áll, attól kicsit balra volt a házunk kapuja.

Pár éve már nem buszpályaudvar van az utcán, hanem eszpresszó működik a helyén. A középső ház három erkélye közül a baloldali volt a miénk.

Akkor már Apukám nagyon beteg volt, másfél évet töltött egy tüdőszanatóriumban. Mikor végre hazaengedték, rájöttünk, hogy a 4. emelet, lift nélkül, ráadásul addigra a grundból távolsági buszmegálló lett, nem alkalmas arra, hogy Apukám teljesen felépülhessen.

Ekkor költöztünk egy kicsit kijjebb - aki ismeri a környéket, tudja, hogy van arra egy töltés, ahol vonat közlekedik - na, mi azon túlra költöztünk egy nagyon csöndes, rövid kis utcába. Az utca végében mező volt, tehenek legeltek, olyan volt mintha falun lennénk, de jött a város utánunk és felépült a Kelenföldi lakótelep. 

Abban a lakásban volt az eljegyzésem, onnan mentem férjhez és onnan költöztünk, már az első férjemmel, a Reitter Ferenc utcába. Oda születtek meg a gyerekek, jó pár évet töltöttünk ott. Nagyon sok emlék, jó és rossz idéződik fel bennem, ha arra az utcára gondolok. Ott váltam el és a válás nem volt kellemes, sőt...! A lakás egyébként jó beosztású volt, de a környék...!

Közben, meg kell említenem, hogy 19 éves korom óta ismertem és nagyon jó barátom volt a későbbi drága, pótolhatatlan párom. Még a Reitter Ferenc utcában laktam, amikor összeházasodtunk. Két évig kétlaki életet éltem, megvártam, amíg a fiam is nagykorú lett és akkor költöztem végleg a jelenlegi utcába, Apókámhoz. Ennek már kb. 36 éve. Ilyen sok időt sehol nem töltöttem és talán sehol nem voltam olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint ebben a kanyargós, nehezen járható kis budai utcában.

(A képeket az internetről töltöttem le)

Lakóhelyeim

   Szeretném én is megírni ezt a témát, mielőtt lejárna, hiszen annyiféle utcában laktam, hogy némelyiknek a nevére sem emlékszem!... Szorongat ugyan mindenféle határidő, melyektől régi szokásom szerint úgy próbálok szabadulni, hogy odébb tolom, esetleg letakarom, hogy ne lássam...

   Kezdem mindjárt életem első utcájával, ahol a napvilágot megláttam. Mindszenten, a Tisza partján, a Lenin utca 6. szám alatt (most már Iskola utca a neve). 9 éves koromig laktunk a vert falú 2 szobás házban, melyet még dédnagyapám, G. Kispál Mózes épített elsőszülött lányának hozományba. Előttem van a takaros kemence a nagyszobában, ahol a nagyszülők aludtak a két egymás mellé tolt ágyban s mi is az öcsémmel két kis gyerekágyban, ami még éppen elfért, hiszen ez az egy szoba volt fűthető... Szüleim a kisebb szobában, ahol kemény teleken a jégvirágokat belülről is lehetett az ablaüvegről kapargatni... Villany csak az 50-es évek elején jutott el a kerületbe, addig petróleumlámpa világított szép opálüveg talpán, félelmetes árnyakat vetítve a meszelt fehér falra, kisgyerekkorunk mozivásznára.... 

   

Onnan költöztünk 1957. fagyos januárjában a Táncsics utcába, nagyobb házba. Szüleim több kényelemre vágytak, nagyon megdolgoztak érte! A házhoz két albérlő is tartozott, akik csak pár hónap múlva költöztek el. Apa búbos kemencét rakott nagyszüleim szobájába, mert annyira megszokták ezt a fűtési módot, hogy el se tudták képzelni szobájukat nélküle. Itt laktam én 18 éves koromig, amikor is Szegedre kerültem az egyetemre és csak hétvégenként jártam haza.

 Szegedi éveimből kettő az Anna-kútnál telt albérletben (erről is mesélhetnék pár legendát, de még sok más hely is vár rám!), onnan kerültem harmadéven az újszegedi Móra kollégiumba, ahol szobánként kétszer négyen voltunk elszállásolva, középen egy 8 személyes nagy tanulóasztallal. Irigykedve hallgattuk franciaországi ösztöndíjról hazatért csoporttársaink meséit arról, hogy nekik ott fürdőszobás külön szoba járt! Reggelente busszal, villamossal mentünk a Petőfi sugárúti Bölcsészkarra, ha lekéstük, akkor meg futva a parkon keresztül, a Tisza hídon és még jónéhány körúton át! Nem volt rajtam egy gramm felesleg sem!

   Egyetemi 5 évemből a negyediket Moszkvában töltöttem Egy régi kollégiumi épületben laktunk az Uszacsovkán, onnan jártunk gyalog az órákra. Télen vastagon ráfagyott a járdákra a hó, melyet soha senki le nem söpört, de még csak homokkal se szórt le. Nagyokat estünk rajta... Nem messze laktunk a Luzsnyiki stadiontól.

   Ötödév második félévét  néhányan Leningrádban töltöttük. Az órák a központban folytak nem messze az Izsák székesegyháztól, mi pedig a városon kívül, egy kietlen, tízemeletes tömbökből álló diáknegyedben, a Novoizmajlovszkij proszpekten voltunk elszállásolva, ahol gazzal benőtt, bokros "senki földjén" kellett a metróhoz átgázolni (évekkel később, 1979. telén már férjemmel és kétéves fiammal Leningrádban jártam turistacsoporttal. A nosztalgia visszavitt egy délutánon a régi kollégiumba. Közel 10 év telt el diákkorom óta, de a "senki földje" ugyanolyan áldatlan állapotban maradt!...). A tárgyilagos leírások alapján keletkező negatív felhangot csak annyival cáfolnám meg, hogy ez a másfél éves Sz.U-beli diákélet mindennek ellenére életem egyik legszebb, legfontosabb periódusa volt.

   Hazatérve Szentesen várt rám a tanítás a Horváth Mihály gimnáziumban. Eleinte albérletben laktam, megosztva egy szobácskát egy kolléganőmmel, valamint a fürdőszobát a háziakkal. 1973-ban megismerkedtem G-rel, és miután összeházasodtunk (lemondva esedékes 1 éves francia ösztöndíjamról), 1 évig még Szentesen laktunk az ő lakásában, majd Algériában, Constantine-ban találtuk magunkat.

   A viszontagságos algériai 2 évről szintén sokat mesélhetnék, különösen a kezdeti néhány hónap lehetetlen lakásviszonyairól. Kárpótolt bennünket a Szahara, Kabilia, a Földközi tenger partja, az oázisok csendje... 1976. őszén pedig Nyugat-Berlin várt ránk, az akkor még áthatolhatatlan Fal mögött, a francia megszálló hadsereg védőszárnyai alatt... Erről az egzotikumról is oldalakat lehetne mesélni, meg is tettem blogjaimon. 

Berlinből 6 év után 2 évre Bordeaux mellé, Libourne-ba költöztünk, elég nehéz körülmények közé, mert egyrészt Laon-i házunk részleteit kellett törleszteni, másrészt a helyi lakbért fizetni. Közel laktunk az Atlanti óceánhoz, amelynek gyönyörű homokdünés partjai kárpótlást nyújtottak a nehéz két évben. Libourne zárkózott lakói nem voltak befogadóak, ezért minél előbb igyekeztünk onnan megszabadulni. Igy érkeztünk 1984. őszén Isztambulba, újabb 6 évre.

   

Az eleje ennek a kalandnak se volt egyszerű, jórészt már ecseteltem is blogjaimon. Mégis, kiolthatatlan nosztalgiát érzek több mint 30 év után is a város hangulata iránt. Pedig a tízmilliósnál jóval népesebb városban nagyon fárasztó a közlekedés még most is, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek alatt sokat fejlődött. De lakásunk erkélyéről, szobánk ablakából a Boszporuszban gyönyörködhettem...

   

Jelenlegi, valószínűleg utolsó lakhelyemen majdnem 32 éve lakom (ebből 15 éve egyedül). Rekord idő! Néha meglegyint a költözés vágya. Lehet-e még megújulás  -  mint fiatal éveimben  -  mely lehetővé tenné a régi kudarcok, elvetélt remények, egyhelyben toporgás, betegségek nyomasztó emlékeinek "kitörlését" és hófehér tiszta lappal új fejezet írását  -  vagy legalábbis annak illúzióját?... Lelkem mélyén nem hiszek benne. Ezt kell most már végleg berendeznem.

   

   

Hová lett az az utca?

Abban az utcában éltem le életem első ötven évét. Hosszú utca, bár úgy a közepe táján megváltozik a neve, aminek bizonyos korábbi közigazgatási határ az oka, de attól függetlenül nekem végig ugyanazt az utcát jelenti. Rajta jártam iskolába, nagyjából két kilométer távolságra, persze végig gyalog, más lehetőség nem lévén. Összesen két enyhe kanyarulata van, azok közt pedig hosszan belátható az egész, és ha valahol messze egy bóklászó kutyát véltem felfedezni, megijedtem, mivel a hosszú szakaszt nem törte meg egyetlen keresztutca sem, tehát kitérésre, menekülésre nem volt mód. De nem emlékszem, hogy bármilyen incidens ért volna bármelyik négylábútól.

A mi házunk sarkon állt, mégpedig úgy, hogy egy rövid keresztutca T-alakban torkollott bele a mi utcánkba, tehát mi pontosan a T betű egyik hónaljában laktunk. Ennek megfelelően nekünk két szemközti szomszédunk is volt, az egyik az utcánk, a másik pedig a keresztutca másik sarkán. Az utcában rengeteg fa volt, akácok, vadgesztenyék, és még gyümölcsfák is, előttünk például háromféle cseresznyefa is volt, tavasztól nyár elejéig folyamatosan termett a korai, a germersdorfi és a fekete cseresznye. Amikor virágzott az akác, eszegettük a virágát, a közepének édes mézíze volt.

Ősszel az iskolából hazafelé már gyönyörű friss, fényes, barna gesztenyéket lehetett fölszedegetni a földről, félrelökve a tüskés zöld burkokat, később pedig szebbnél szebb sárguló, vöröslő leveleket gyűjtöttem. És jött a tél, amolyan rendes, nagy hóval, amibe bokáig-lábszárközépig süppedtünk, tapostuk keményen, jó kis munka volt ilyen reggeleken elérni az iskoláig. Amikor már meg bírtam küzdeni a hólapáttal, toltam én is a havat a nagy csendben, szerettem nagyon, pedig elég hosszú távon kellett takarítani a saroktelek kerítése mentén.

Persze nem volt aszfalt sem az úttesten, sem a járdán. Földes utca volt a miénk, ahogy a környéken kivétel nélkül minden utca. Gyerekkoromban több üres telek is volt a közelben, bekerítetlen, elgazosodott parcellák, izgalmas, remek élőhelyei kidobott porcelán- és cserépdarabkáknak, melyeket előszeretettel gyűjtögettünk az ugróiskolához dobófigurának. Ki talál szebb, színesebb mintázatú porcelántöredéket, ez rendszeres versengés tárgya volt köztünk, utcabeli gyerekek közt, mert talán mondanom sem kell, gyakran játszottunk az utcán összeverődve. Ugróiskoláztunk, labdáztunk, fogócskáztunk, kitelepedtünk a kocsiút menti fűbe, tehettünk nyugodtan bármit, mivel autó gyakorlatilag soha nem járt arra.

Illetve ez nem egészen igaz, mert néha, nagyjából havonta egyszer jött egy autó. Fekete, régi volt, a hátsó ülésen egy ember ült. A sofőr kiszállt és becsöngetett a velünk szemközti házba, beengedték és a házigazdával együtt eltűntek a ház mögött, ott volt ugyanis a pinceajtó. Amikor kijöttek, a sofőrnél demizson volt, a házigazda B. bácsi pedig odament a kocsi hátsó ablakához és pár barátságos szót váltott a bent ülővel. Tudtuk, hogy a kocsi egy híres, akkor már idős színészé, ő ült a hátsó ülésen és rendszeresen B. bácsiéktól szerezte be a szabadszállási szőlőből származó bort.

Az egyik osztálytárs-barátnőmék a sarkon laktak, hazafelé jövet gyakran bementünk hozzájuk, mielőtt elváltunk volna. De az utca közeli szakaszán több iskolatárs is lakott, szinte sose mentem az iskolába egyedül, valaki mindig csatlakozott, vagy osztálytárs, vagy 1-2 évvel fölöttem járó lány. Hazafelé mindig együtt jöttem valamelyik osztálytársammal, így aztán általában elég lassan haladtunk, ez volt a jellemző.

A szemközti saroktelken J. bácsi lakott, eleinte a családjával, később válása után már egyedül. Egy időben ideiglenesen beköltözött a városba pár évre, és ezalatt kiadta a házat egy házaspárnak, akiknek volt televíziójuk! Az ötvenes évek végén televízió! Egyszer-kétszer áthívtak minket tévét nézni, ott láttam életemben először tévéadást, élő, egyenes közvetítést. A következő sarok utáni házban egy néni lakott, aki mindig úgy köszönt vissza az én csókolomomra, hogy „pá, édes!“ Tőlünk két teleknyire állt egy ház, amelyben három lakás volt, az egyik a tulajdonosé, a másik kettőben pedig bérlők laktak, mindegyiküket jól ismertük, sőt családilag barátságban is voltunk velük. De a tulajdonos néninek a neve már évek óta nem jut eszembe, mint ahogy a legtöbb utcabeli család neve is a feledés homályába vész.

A kilencvenes évek végén költöztünk el onnan, ezután kilenc év múlva látogattam vissza először a környékre. Mentem az utcánkon és csodálkoztam: minden megváltozott, főleg a házak kerítései. Erődítmények lettek a kerítések, átláthatatlan falak kaputelefonokkal, sőt videótelefonokkal, a házak jóformán nem is látszanak, a kertek még annyira sem. Persze betonozott az úttest, de járda csak az egyik oldalon van, a másik oldal füves, így akár tetszik, akár nem, menj azon a bizonyos egyik oldalon. Hol van már az az idő, amikor a ház előtt elhaladó beköszönt és odaszólt az udvaron tevékenykedőnek, vagy amikor egyik télen kiszólt nagyapám a legnagyobb hidegben is rövid lemberdzsekben járó doktor bácsinak: „hol hagyta a bőrkesztyűjét, doktor úr?“ – mire P. doktor döcögő nevetéssel szólt vissza: „azt majd nyáron veszem föl!“ Ma már sem ki-, sem beszólni, sem ki-, sem belátni nem lehet, minden tökéletes. Csak az az utca veszett el, ami régen volt – még az elfelejtett neveket sem kérdezhetem már meg senkitől. És a nevekkel együtt tulajdonképpen az utca is elmúlt. 

Mégis, ki tudja miért, de gyakran előfordul, hogy ha  valami hivatalos rubrikába a címemet kell beírnom, elsőre még mindig az a régi irányítószám jut eszembe.

Iskola, Alkotmány, Munkácsy, Jókai,Velinszky, Mezőszél, Széchenyi, Kazinczy

Igazán megörültem az új témának, és a családi mindenféle dolgaink utáni időre, február végére remek kis programnak tűnt, összeszedegetni az életem fontos utcáit.

Aztán jött az a szörnyű reggel, amikor megláttam a háború hírét... 
Azóta se tudok ettől a gondolataimmal elszakadni.
"Hallom a híreket
Nézem a képeket
Mért kell, hogy így legyen, ó istenem" - bennem is egyre csak szól a dal: Békét a világnak!

Az életünk persze, a maga kis egyszerű napjaival, zajlik, jaj, mit is mondok, csordogál inkább, "működünk", tesszük, amit kell, az egyszerű hétköznapokban élve. 
Az én kedves utcáimról kellene írjak...Talán, ha lassan belefognék, kicsit elterelném a figyelmemet és az aggódást egy időre felváltaná a visszatekintő nosztalgia ?! Próba szerencse, nekilátok:

59. decemberében, egy havas téli este költöztünk be az Iskola utca 94-be. Azon az őszön lettem 3 éves, így az előző utcákról nincs emlékem (a sz-i Erkel utca után két faluban is laktunk, Baranyában, kicsit a házakra emlékszem, de csak homályosan persze).
Nos, szóval az Iskola utca. Az első pillanat a beköltözéskor, amit valóban fel tudok idézni, mert ez a saját emlékem, emlékmorzsám már, ahogy Apa nyakában visz fel az utcai kaputól a lépcsőn és a nagy fenyő alsó ágairól a tarkómra hullik a hó. Az a fenyő még megvan, pár bejegyzéssel előbb, a kert témánál ide is tettem a képét.
Az iskola is természetesen a mi utcánkban volt, 3 házzal odébb lakott az igazgató bácsi és felesége, Magdi néni, az én elsős tanító nénim. Abban az épületben volt egy osztályterem is, ott tanultam meg írni, olvasni, számolni. Olajos padlójú, vaskályhás hely volt, azokkal a réges-régi padokkal telezsúfolva (hisz nagyon sokan voltunk, Ratkó-gyerekek). A pad közepén egy lyuk volt a tintásüvegnek, és mélyedés fent a tollszárnak. Töltőtollunk se volt még, a tollszárra rászorított fém hegyet mártogattuk bele a tintába. Hát... Volt bőven paca a füzetben, és bizony az ujjaink is kékek lettek a nagy igyekezetben 😊

A kép igencsak rossz minőségű, de a szívemnek nagyon-nagyon kedves.
A  mi utcánkat gondolatban ma is végig tudom járni, a házakra, a bennlakók arcára is jól emlékszem, a nevekkel azért gondban vagyok néha. A legjobb talán a házunk melletti nagy rét volt, a rengeteg színes vadvirággal. Aztán kiparcellázták, beépült a rét, mi pedig elköltöztünk a Velinszkybe.

De előbb még volt pár fontos utcanév az életemben. Ötödikes koromban, kicsit elcsúszva az évkezdéstől, októberben átíratott nagymamám az Alkotmány utcai gyakorlóba. Nála laktam ugyanis pár évig a Munkácsy utcában, onnan sétáltam el a suliig. Már nem emlékszem, miért nem volt mindig buszbérletem, de ezek a reggeli séták csodálatosak voltak. Egy szép város legszebb részein kellett keresztülmennem. A Zsolnay kút, a Széchenyi tér, a Dzsámi, majd végig a Székesegyház előtt át a parkon, még pár kis utca és odaértem - jó hosszú út volt, mai szemmel nézve. Az ősz volt talán a legszebb ezen az útvonalon.

Első gimnázium után elköltöztünk, a mostanra Kígyó utcába, ez lett a Velinszky Lászlóból. Nagymamám mesélt róla, Kecskeméten a tanítóképzőbe együtt járt a testvérével, (talán Margitnak hívták), akivel levelet csempésztek be a bebörtönzött bátyjának, karonfogva sétálgattak, úgy tettek, mint fecserésző diáklányok, és a kerítés adott helyén hagyták az üzenetet. Nagymamám szerint ez elég veszélyes volt, de legyőzték a félelmüket. Azt is hozzáfűzte, Velinszky egy rendes ember, egy jó tanító volt, de kerékbe törték és meghalt. Kicsit utánaolvastam, valóban a fehérterror áldozata volt. De hogy miért lehetett épp Kecskeméten fogságban? 

A következő iskolám Jókai utcában volt, és van ma is, de már más néven. Nekem örökké "A József"marad, a józsefes emlékeim legszebbek a felnőtté válás idejéből. Az a 3 év - (mert az első gimis évemet egy másik városban végeztem el, és nem utcában, hanem egy téren).- és annak a három évnek a történései, merem mondani, tettek azzá, aki ma vagyok. Kitágult a  világom, meghatározódott, mi az, ami érdekel, ami fontos, mi az, ami lényeges (ami ugye a szemnek láthatatlan...), amilyen értékrend szerint fogok élni. Ami főleg a szüleimnek és az akkori  barátaimnak és a nyitottabbá váló 70-es évek légkörének köszönhető.

Aztán jött egy kis visszatérés a Munkácsyba, majd albérlet, a szépnevű Mezőszél utcában, amiről Apukám is írt egy verset fiatal korában, és újra haza az akkor még Velinszkybe.

Saját lakásba, a Széchenyi utcába kis családommal, pici, 4 hónapos lányunkkal költöztünk. Pár év múlva elhagytuk, jó kis hely volt ugyan, boltok, piac és belváros közelségében, de zajos, lift nélküli negyedik, jó hogy most nem kell oda felmászni.

35 éve már ugyanott élek, most, hogy kiszámoltam, meg is döbbentem... 

A városunk nekem legszebb utcája, csendes, hosszú, tele összehajló nagy fákkal. Vezér-utcák vannak a környéken, Álmos, Bulcsú, Botond, Töhötöm. A mienk Zsolt.

Csak néha hagyjuk el, ha kiruccanunk a Balcsira, egy pici zsákutcába, annak a neve is szép: Kazinczy.

Hát végére értem a számomra fontos utcáimnak.

És hiába próbáltam elterelni a gondolataimat... Azok a lerombolt házak, a szétlőtt, találat érte házak lakói vajon visszatérhetnek-e az ő utcájukba? Lesz-e ott utca még egyáltalán ?!

Albertfalva kitérő

Itt kellett leszállni a buszról. Egy  koszos és félelmetes aluljárón át  hosszú lépcső vezetett a Kővirág sorra. Kertes házak sorakoztak jobb kéz felől, balra egy gyomokkal benőtt töltés  magasodott. Általában nem volt nagy forgalom ezen az úton, de én mindig féltem, ki trappol a hátam mögött, mi a szándéka.  Sose bántott senki. Az aluljáró goromba grafittijei okozták bennem a riadalmat.
A Kővirág soron legalább negyed órán át ügettem, amíg  odaértem a Méhész utcához, onnan meg a Kártya utcába. Itt lakott sokáig a testvérem. Mindannyian ismertétek: Stali volt a beceneve. Amikor ide költözött, a budafoki kertes, részben romos házak közé, egyedül nevelt három gyereket, két lány volt az övé, a kisfiú az elvált férjének unokaöccse volt. Rendezetlen családi viszonyok közül fogadta magához Stali a gyereket. Nem volt könnyű, de megoldotta. Belvárosi munkahelyéről Budafokra a föntebb leírt útvonalon közlekedett hajnalban meg késő délután vagy inkább este. Addigra élete párja már hazaért, talán ő látta el a gyerekeket, vagy hamar önellátóakká lettek, sose kérdeztem. Voltak magánügyeink, nem mindenről számoltunk be egymásnak.
Segítséget csak az odaköltözéskor fogadott el. Villanyszerelés, egy-két kisebb bútor, szállítás Szegedről. Volt, hogy a karácsonyi ünnepnapokon értük mentünk kocsival, másnap-harmadnap vissza Szegedről a félig alvó gyerekekkel a Kártya utcába. Mi akkor Óbudán laktunk. Szívesen jöttem látogatóba olyan messziről is a laza, baráti, testvéri szeretetben fürdeni. Már megnőttek Stali gyerekei, máshol laktak, amikor  borzasztó esemény kavarta föl a békés külvárosi környéket. 2010-ben egy kora nyári vihar sújtotta Budafokot.

 

A Kővirág sorhoz közeli patak, a Kő-ér, vagy más néven Hosszúréti- patak kiáradt, és elöntötte a szennyvizével a kerteket, még a házakba is bejutott. Katiék házával szemben egy autójavító működött, onnan dupla erővel és hihetetlen tartalommal dőlt a lé Kati frissen ültetett málnatöveire. A korabeli híradás így számolt be a történtekről:

"Még a nagyfateromék laktak itt, vagy negyven éve történt ilyen utoljára" - mondja a szomszédos ház férfi lakója. Udvaruk katasztrófa sújtotta övezet képét mutatja: össze-vissza heverő autó- és motoralkatrészek, feldúlt virágágyás, homokzsákok, a ház sarkában méter mélyen beszakadt föld, megdőlt kerítés, a háziak épp a statikust várták. Biztosításuk pedig nincs - mondta az ott lakó nő.

A Hosszúréti-patak (másik nevén Kő-ér) vasárnapi áradása leginkább a Honfoglalás utat, a Méhész utcát és a Kártya utcát sújtotta Budapest XXII. kerületében. Nagyjából száz házba folyt be a víz, mert a környéken lévő halastavakból a patak nem tudta elvezetni a vizet. Volt olyan terület, ahol 140 centi magasan állt a víz. Az egyik családi házból anyát és gyermekét derékig érő vízből mentették ki.

Lentebb már minden portánál homokzsákokat látni. Egy férfi épp a homokzsákokat cipelte el a ház bejáratából, és azt mesélte, a barátai nem hittek neki, amikor azt mondta, drasztikusan emelkedik a patak, de "két óra múlva már pakoltuk a homokzsákokat".

Nemcsak a víz pusztított, az áradás egy autószerelő műhely raktárából olajat sodort ki a Kártya utcába, az olaj pedig az egész környéket beszennyezte. A tűzoltók olajszívó hurkákkal kezdték eltakarítani a szennyeződést, a kárelhárítás még hétfő délelőtt is zajlott. Az olajtól bűzlő környék egy tankerkatasztrófa képét mutatta, az olaj mindenhol megrajzolta a víz maximális magasságát, így tisztán látszott, hol meddig ért vasárnap."

Stalinak még a kabátja is olajszagú volt, nem beszélve a lakás, az utca, a szemben lévő műhely hetekig tartó kipárolgásáról. A kert, a virágok tönkre mentek, a biztosítóval és a Vízművek kárrendezésével a mai napig húzódik a vita a 2010-ben történtek miatt.

 

 

Nem akartam, de akkor elkezdem.
Mándy Iván tárcákat írt egyes dolgokról, amelyek körülvették őt, vagy amelyekhez valamiféle érzelmi kötődése volt. Fekete István vissza-visszatért Göllére, gyerekkorának falujába, hogy beszámoljon egykori élményeiről. Vagy felment a padlásra, hogy benyomásait elmesélje. Én meg valamikor végigvettem a 29-es autóbusz útvonalát, mert évekig naponta azzal a járattal mentem munkába, s tértem haza. Később a Fehérvári úton villamosozva leírtam a megállókhoz kötődő élményeimet. A helyi lap le is hozta annak idején.
Ezek adták az ötletet, hogy ha nem merül fel valamilyen aktuális napi téma, amelynek a megírása kikívánkozik belőlem, sorra veszem azokat a helyeket, utcákat, amelyekhez közöm volt, amelyek életem egy-egy szakaszát kísérték.
Úgy illenék, hogy a kelenföldi Albert utcával kezdjem a sort, mivel abban laktunk életem első tíz évében. A ház, amelybe a 2. világháború után költöztek szüleim és apám öccse, ebben az utcában leledzett. Egy nagyobbacska lakásba költöztek tehát eleink, a két testvér a feleségükkel, gyerekükkel. Ide születtem magam is. Az utca a Kondorosi útig húzódott a Keserű ér (a patak) irányában, a másik irányban a Sárbogárdi útig, a vasúti töltésig. Utóbb Petzvál József névre keresztelték, majd még később visszakapta eredeti nevét. Utcánk hol poros, hol sáros, hol fagyos földes út volt, tele kátyúkkal. Zivatarok után mezítláb mártóztunk meg az ideiglenes apró tavacskákban. Leggyakrabban egy szemetes kocsi dagasztotta az út sarát, mert lovaskocsi szállította el a bűzlő szemetet. Az utcán fű nőtt, a gyalogösvény és az „úttest” között. Megettük a papsajtot, amikor termést hozott. De a kerítésekre futó vadsóskát is csipegettük, ha olyan kedvünk kerekedett.
Dénes szomszédunk kapott egy rugdosós pléhautót, s azzal közlekedett az utcán. Az idősebb Gyula egy alkalommal felkapta a vasautót, és belevágta egy tekintélyes méretű pocsolya közepébe, mondván, hogy alvázmosás, innen kellett kimenekítenie tulajdonosának.
Guszti és Sanyi kis kétkerekű biciklit tulajdonoltak, ritkán kölcsönadták egy-egy körre. Itt tanultam meg biciklizni. Sokat játszottunk, fociztunk, fogócskáztunk az utcán. Mások is fociztak. Mi meg bámultuk őket. Egy alkalommal úgy szemen találtak, hogy a szemészeten kötöttem ki.
Gyakran lementünk a patakhoz, és a partjai között futkároztunk. A föl- leszaladgálás érdekesebbé tette a fogócskát. Egy alkalommal a már említett Dénes, aki iskolába járt, amikor én még nem, a patak fahídján állt, és arra invitált, hogy kísérjem el az iskoláig, hogy ne kelljen egyedül mennie. Akkor valamiért engem Kazittyónak hívott (máig nem tudom, hogy miért). Állt a hídon, és így szólt: „Kazittyó, jössz vagy sem?” Én nem mutattam erre hajlandóságot. Ő mérgében általvetette szíjon lógó iskolatáskáját a vállán, hogy egyedül induljon, de az nem állt meg, hanem … a patakban kötött ki. Eláztak a könyvei, füzetei. A továbbiakban nem foglalkozott velem.
Más alkalommal Danesz békát pecázott, s falhoz csapkodta őket, majd vitte be, hogy rántsák ki neki a békacombot. (Folyt. köv. a végtelenségig)