Nem vidám

Az első emlékem, amiről biztosan tudom, hogy saját emlék, a mandulaműtétem körüli pár nap. Jól meghatározható az időpont is: 1951 május, mivelhogy a sorozatos középfülgyulladásaim megszüntetésére azt találta ki az orvos, hogy mihelyt betöltöm a három évet, ki kell venni a mandulámat. Májusban betöltöttem és még abban a hónapban be is vittek az István kórházba.

Valami nagyobb szobára emlékszem, ahol egy nagy asztalt láttam, fiókos volt és alul a lábait egy nagy deszkalap tartotta össze, pontosan úgy nézett ki, mint a mi otthoni konyhaasztalunk. Emlékszem az éterre is, amit az arcom elé tartott fehér ruhán - gondolom, gézlapon - keresztül permeteztek rám. Aztán már a kórteremben ébredtem föl, nagyon fájt a torkom és nagyon sírtam többször, később is, de mindig csitítottak, hogy azt nem szabad. A teremben felnőttek voltak, de közülük csak a mellettem lévő ágyon fekvő asszony maradt meg az emlékezetemben, ő vigasztalt, és éjszaka ki is vitt a mellékhelyiségbe. Mai szülők borzadva olvashatják, hogy egy háromévest így magára hagytak egy kórházban (és ez valóban elborzasztó), dehát 1951-ben hol volt még a rugalmasság, anyuka nem költözhetett be a kisgyerekkel, de nem ám.

Igaz, a szüleim másnap délután saját felelősségükre hazavittek és döntésükkel maga az operáló orvos is egyetértett, mert folyton sírtam és féltek, hogy ebből tényleg baj lesz. Amikor bejöttek látogatni, fagylaltot hoztak, fagylaltot! Addig sose engedtek fagylaltozni, mert attól mindig beteg lettem, de most lehetett, ennek örültem, sőt kilátásba helyezték, hogy ezután majd mindig ehetek fagylaltot. De a lényeg az volt, hogy hazavittek, ettől kezdve persze már nem is sírtam. Otthon a nagy szobában a rekamiéra ágyaztak meg nekem, ott feküdtem, és hamarosan átjött beteglátogatóba a szomszéd Idus néni, aki madártejet hozott, finom hideg madártejet.

A továbbiakra én magam már nem emlékszem, csak későbbi elbeszélésből tudom. Pár nap múlva vissza kellett mennünk a kórházba kontrollra, persze nekem nem árulták el, hova megyünk. De amikor a kórház előtt leszálltunk a villamosról, - anyu ezt úgy szokta mesélni, hogy olyan okos voltál, megismerted a kórház épületét - belegyökereztem az aszfaltba, egy tapodtat se mozdultam és keservesen zokogva ismételgettem, hogy ne vigyetek be, nem leszek rossz. Végül persze bevittek, de erről az egészről semmi emlékem sincs.

És hogy valami derűsebb is legyen, van még egy emlékem nem sokkal későbbi időből. Már kicsi koromban is szerettem énekelni, a rádióból is hallottam mindenfélét, de tanítgattak is dalocskákra, főleg népdalokra. Ilyen volt az Elment a madárka, amit szívesen énekelgettem és mindenki nagy tetszésére a szövegben lévő "búzapirulásra" az én interpretációmban így hangzott: búzapijujásja. Emlékszem, ahogy a szüleim mosolyognak és próbálják kijavítani, de én csak danolászom tovább, hogy visszajő tavaszja, búzapijujásja... 

(A bejegyzés címének ezt adtam: Nem vidám. Ám könnyen lehet, hogy az olvasónak, külső szemlélőnek nem "jön át" a fent leírtakból semmi szomorúság. Más nézőpont - más hatás, így van ez.)

Korlátolt emlékezet

A feladott témát ismerő olvasó azt hihetné, most valami mélyenszántás következik kiskori emlékezetünk mibenlétéről, de világért se fárasztanék ilyennel senkit.  Igaz az, amit már leírtatok, hogy a család, ismerősök, házbeliek által sokszor felemlegetett "amikor azt mondtad..." vagy éppen "sose felejtem el, amikor..." történetek mindig komplett egészek, és az idők folyamán annyira belénk ivódnak, hogy már úgy érezzük, valóban emlékszünk is rájuk. De a valódi saját emlékek tényleg csak villanások, egy-egy kép, érzés, lenyomat a lelkünkben, néha talán nem is könnyen megfogalmazhatók. Kettőt megpróbálok mégis elmesélni.

Három-négy éves lehettem, és anyunak el kellett mennie otthonról valahova. Rosszul viseltem a távozását, kikísértem a lépcsőházba is. Aztán, hogy még tovább nézhessek utána, hirtelen az juthatott eszembe, a lépcsőkorlát rácsai között kidugom a fejemet, hogy a folyosó kapuhoz vezető részén is láthassam. Meg is tettem simán, talán még integettem is neki, azután ő kiment a kapun, nekem pedig vissza kellett volna mennem nagyival a lakásba. De innentől vett drámai fordulatot az egész! A fejecském, amit olyan önállóan és egyszerűen kidugtam a rácson, visszajönni már nem akart.
Ami ebből az emlékkép: nagymama ül a lépcsőn és nagyon sír, én meg kidugott fejjel ott csüngök a korláton és nem értem, miért van ekkora riadalom. Csöndes, nyugodt gyerek voltam, bizonyára ezennel is, mert mindenki nagyit vigasztalta. Ő, szegény, talán arra gondolt, hogy itt fogok felnőni, és majd mutogatnak, mint Maud, a csodapókot. Dehát minden bizonnyal megoldódott a dolog, valakinek csak eszébe juthatott, hogy ami kifért, az vissza is fog jönni, és szép óvatosan fordíthattak 90 fokot a fejemen, mert az igazán nem volt elvárható tőlem, hogy erre magamtól rájöjjek.

Már csak azért is biztosan saját emlék ez, mert a családi legendáriumban egyáltalán nem kapott helyet a történet, anyu nem volt ott, nagyi meg nem akarta újra és újra felidézni.

Ez pedig ama korlát, illenek hozzá Janikovszky Éva szavai: Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép... :)

A másik emlék az egy érzés. Doktor Erzsi néni - így hívta mindenki a hegyen a gyermekorvosunkat - hűvös kezének  érintése láztól forró testemen, és az a pillanat, ahogy belépett a szobába fekete táskájával. Feküdtem a nagyágyon, betegen az volt a helyem, és mégha tartottam is tőle, az orvostól, erősebb volt az érzés, hogy megjelenésével egyszerre biztonság és nyugalom költözik be a bajban. Azt hiszem, minél kisebb és betegségben kiszolgáltatottabb voltam, annál inkább így éreztem.
Nézek körül ugyanabban a szobában és ma is bennem él...

Csak villanások

Nem konkrét emlékeim vannak, csak villanások, és azt sem tudom megmondani, pontosan mikorról, nagyjából 6-7 éves koromig. - nyáron mindig szandálban jártam, nyár végére a lábfejem csíkosra barnult :) - az oviban volt egy féllábú kisfiú, Jancsika. Nagyon szerettük, mindig mosolygott, ő volt a csoport bohóca. - anyu mondta, szóljak a bátyámnak, hogy jöjjön ebédelni. Én papucsban rohantam le a lépcsőn, de megbotlottam, és fejjel a vas lábtörlőre estem. Még mindig látszik a sebhely a szemöldökömön. - az óvodában az egyik csoporttársam nagyon kényeskedő volt. Egyszer egy labda véletlenül fejbe vágta, elkezdett hisztizni, hogy elgörbült az orra. Mi meg csúfoltuk, hogy eddig is görbe volt. (Tudom, nem volt szép tőlünk, de mint tudjuk, a gyerekek kegyetlenek. És tényleg görbe volt az orra.) - nagyapám kertjében állt a víz. Nyáron békát fogtunk, télen meg krumplival hokiztunk. - az első pohár tej fejés után az enyém volt. Nagyon szerettem a habos, langyos tejet. Most is szeretném, csak nem jutok hozzá, ha meg mégis, csak felfőzve ihatnám, úgy meg már nem az igazi.

Öntudatosodásom csírái

Ennél nehezebben megfogható témát alig vethetett volna fel Ági. Két ok miatt gondolom így: először is, mert nehéz elvonatkoztatni attól, hogy amit felmenőim, nálam idősebb rokonaim rólam, a kiskölyökről mesélnek, bennem már akkor tudatosult-e, vagy csak utóbb vált azzá. Másrészt az akkor még lényegesen ritkábban készülő fotókat nézve vajmi nehéz megítélni, hogy egykor tudatosan néztem-e a fényképezőgép lencséjébe, vagy sem. Mivel van kétéves unokám, aki meg se várja, hogy elkészüljön róla a videó, szalad, hogy megnézze a róla készült mozgóképeket, fotókat, és nevet rajta vagy csodálkozik, kifejezi, hogy saját magát látja, és ettől roppant büszke, azt kell gondoljam, hogy az 1948-ban engem is ábrázoló képekre már viszonylag tudatosan emlékszem. Tehát aligha lehet egy eseményhez, bármiféle élményhez kötni a tudatosodást, inkább egy egymást erősítő folyamatról van szó, olyasvalami ez, mint anyanyelvünk tudatos használata. Amikor már szavakat artikulálunk jól-rosszul, ne adj Isten, mondatokat hozunk össze.
– De tudatos mondat-e az enyém, amikor (mások idézik fel) azt mondtam: ret[e]khéj ment a kávémba. Bizonyára, mert mintha emlékeznék rá homályosan, hogy piros héj úszkál az ibolyás bögrémbe töltött tejes malátakávém felszínén. Értelmi erőlködésnek, a beszéd humorának a tudatosítása elejét jelentheti, de ezt szintén mások idézik: Nagyokat nevetek azon a szövegen, amelyik egy beszélő papagájról szól, és amely így szól az én artikulációmban: Astomta pakadáj: „mit mámúsz hulye”.
– Az első olyan képek, amelyekről halvány sejtésem van, 1948-ban készültek, legfeljebb 49 első felében. Miskolci tartós kiküldetésben apám családostul. Emlékszem a körgangos bérház vasrácsos folyosójára. Valamelyik emeleten lehettünk albérlők, mert mintha a lift olajos szaga az orromban volna.
– Az első zenei élményeim egyike Yehudi Menuhin budapesti koncertje. Nem tudom, hogy élő közvetítést hallgattunk-e vagy konzervzenét, mindenesetre a Kossuth Rádión szólt az ő előadásában Mozart A-dúr hegedűversenye. Ez alapélményeim közé tartozik. Nem hiszem, hogy azóta valakitől különb előadásban hallottam volna. „Az” az interpretáció szólal meg bennem ma is, amelyet ő produkált akkor. Ősélményem lehet ez. Megpróbáltam utánajárni. Tudomásom szerint 1948-ban járt nálunk utoljára, s utána csak  tíz év kihagyással. Persze azt nem lehet kizárni, hogy a rádió elővette e felvételt. Mégis úgy vélem, hogy akkor 48-ban rendesen „körülültük” a rádiót, melynek „varázsszeme” volt, ezúttal mégse ez varázsolt el, hanem a zenemű.
– Pelenkás koromba vihet vissza az a belső kép, amely anyámhoz fűződő meghitt kapcsolatomról szól. Én ülök az asztal tetején, anyám fölém hajol, beszél hozzám, és hogy hátra ne essem, kezével hátamat megtámasztja. És én gyönyörködöm benne, mert gyönyörűnek láttam, mint ahogy az is volt a fiatal nő. Boldog vagyok abban a pillanatban, talán a magam módján „szerelmes” is. Biztonságban érzem magamat, és tapasztalom, hogy szeretett lény vagyok. Valahogyan az is rémlik, hogy guminadrágot viselek, mely csakugyan vékony gumiból készült, combunkat valamennyire elszorítja a körkörös gumiszalag.
– Kaják. Csalódom a céklában, mert tündökletes színe ellenére savanykás-aromás. Jobbra számítottam.
– Sámli és hokedli. Bátyámmal egy konyhaszéket használunk gyerekasztalnak. Ott reggelizünk egymással szemben egy-egy sámlin ülve. Egymással hadakozunk. Próbáljuk egymást kiszorítani: ez az én felem, ez az én felem!, és két kezünkkel óvjuk, lehetőleg nagyobbítjuk saját territóriumunkat.
– Nézzük a tűzijátékot aug. 20-án. A Gellért-hegy odalátszott az Albert utcába. Jól láttuk a fellődözött színes „csillagokat”, és az eget pásztázó katonai reflektorok „játékát”.
– Tél van. Lábunkat vörösre csípi a szél. Anyánk fürdetés után glicerinnel keni lábszárunkat. Mi meg vitustáncot járunk, mert valamennyire csíp a vegyszer. Ő csak mosolyog idétlenkedésünkön.
– Nyár van. Hatalmas eső. A konyhaablakok nem zárnak tisztességesen. Ömlik be a víz, a belső párkány alatti vödörbe. Összegyűlik rendesen.
– Valahonnan egyszer keresztanyánk egy kézi fagylaltgyártó gépet kap kölcsön. A jegestől vesz egy forintért jeget, körberakja vele a monstrumot, és forgat valami kart, készül a házi fagylalt. Nagyon ízlett. Nem sajnálta tőlünk.
– Nyár van, hőség, sőt kánikula. Nem érezzük, hogy szúrna a nap. Meleg van. Nem vagyunk frontérzékenyek. Élvezzük a forróságot is. Nyáron forróságnak kell lenni. Nyáron mezítláb tapicskolni kell a langyos pocsolyákban. Nyáron elég egy klottgatya.
– Belázasodom. Germicidet kapok. Kevés ennél utálatosabb ízt éreztem életemben. Kinines. Pocsék és még büdös is. De hat. Lázam elhagy.
Én meg ezt az írást hagyom el, mert nehéz fegyelmezni magamat. Hátha ezek már nem is a legkorábbi élményeim.