1983-ból nincs más emlékem, mint a novemberi leningrádi utam. Hirtelen jött az egész, mert bár már tavasszal igényeltem ezt a kutatóutat, választ nem kaptam, majd pedig októberben egyszercsak megjött a papír, mehetek. Nem volt nagy kedvem a téli Oroszországhoz, de azért persze ki nem hagytam volna. És ott már tényleg tél volt, nagykabátos-csizmás tél, hideg, csípős széllel, néha hózáporokkal, majd vakító kék égbolttal, és ezek mind egy nap leforgása alatt is többször ismétlődtek.
Ültem az akadémiai levéltárban az előre kikészített iratkötegek előtt, velem szemben a kutatótermi felügyelő asztalánál egy osztályvezetőnő, mögöttem pedig Oszipov elvtárs, akire bízva voltam az ott töltött két hét alatt - ő várt a reptéren, majd pedig az utolsó nap is ő vitt ki oda ismét, valamint neki kellett volna gondoskodnia minden programomról. Már persze ha igényeltem volna tőlük programokat és kíséretet. De velem törököt fogtak, mert én semmit nem igényeltem. Az osztályvezetőnő sorolta a lehetőségeket, melyeket, gondolom, szívós agymunkával kiötlöttek, hogy majd ide-oda visznek engem, no de én mindenre csak ráztam a fejem és köszöntem, nem kértem, mondván, hogy nem tévedek el, értem a nyelvet, sőt beszélem is, inkább majd egyedül. A nő láthatólag nem volt boldog ettől, nyilván be kellett számolnia valahol feljebb arról, mivel foglaltak le engem az ott-tartózkodásom alatt, én meg itt renitens módon nem állok kötélnek, ki hallott még ilyet. Végül megszántam - nem vettem volna a lelkemre, ha miattam pártfegyelmit vagy mit kap - és amikor a Puskin-múzeumot említette (Пушкинский Дом), akkor kegyesen bólintottam, hogy na, azt megnézném. Így Oszipov is kipipálhatott egy délelőttre való munkát velem, másnap várt az akadémia előcsarnokában, ahonnan aztán átsétáltunk az akadémiai irodalmi intézet épületében található múzeumba.
Egyéb napokon pedig reggeltől kora délutánig a levéltárban ültünk a fent említett elrendezésben, ők szemmel láthatóan engem őriztek, én pedig másoltam a Reguly-leveleket (kis szépséghibája volt a dolognak, hogy szegény Reguly leginkább németül írta azokat, nekem meg ugye elég gyér a német tudásom, de a másolás ment azért valahogy), és úgy déltájban mindig teát hoztak finom süteményekkel, akkor hármasban teáztunk és beszélgettünk. Az egyik szombaton pedig elvittek a levéltári munkatársaknak szervezett kirándulásra amolyan nosztalgia-villamossal (ma retro-vagonnak hívják, mint olvasom, de nem emlékszem, akkor milyen néven emlegették). Igazi régi fapados villamoskocsi volt, vasrácsos nyitott peronnal, csengőt ráncigáló kalauzzal és idegenvezetővel, aki tisztára mintha egy Csehov-novellából lépett volna ki és ráadásul valami gyönyörű irodalmi nyelvet beszélt. A villamos az Admiralitás melletti rakpartról indult, aztán átmentünk egyik hídon, át a másikon, körbecsilingeltük a Vasziljev-szigetet, ott egy időre megálltunk egy remizben berendezett villamosmúzeumban is, és én máig sajnálom, hogy azon a kiránduláson nem készítettem egyetlen felvételt sem. A gép velem volt, de nem mertem elővenni, éreztem, nem örülnének az útitársaim, ha rákerülnének a képre.
A többi napon minden szabad időmet előre megterveztem, esténként az ágyon ülve körülbástyáztam magam két útikönyvvel, meg a város széthajtogatható közlekedési térképével és másnapra útvonalat terveztem magamnak, melyik metróval, busszal, villamossal hova megyek, mit fogok megnézni. A cél az volt, hogy minél több mindent lássak, mert arra gondoltam, hátha most vagyok itt utoljára. És úgy is lett.
Utolsó nap kimentem a Jelagin-szigetre, végigsétáltam egészen a nyugati végéig és sokáig néztem a Finn öböl tükörsima vizét. A parton horgászok ültek teljes némaságban, egy benyúló földnyelven valaki tüzet gyújtott, szállt a füst a víz fölött, a szigetet őrző két kőoroszlán meg csak állt egymással szemben a lépcső tetején - ez is egy volt a visszahozhatatlan pillanatok sokaságából. De itt a pillanat, az a pillanat, onnan, 1983-ból: a felszálló füst, az egyik oroszlán és a Finn öböl egy megfakult Orwo-diaképen.
