Ahol a Tisza a hegyek között folyik

Most másfél legyet ütök ezzel a bejegyzéssel. A múltkorában addig-addig halogattam a Tiszáról szóló írásomat, hogy közben új téma került föl.  Így a Tisza lesz az egyik légy, a fél pedig a hegyek, mert ahhoz még visszajövök majd a saját hegyeimmel is :)

Amennyire bejártam a Dunát vízen, vízparton, annyira kimaradt az életemből a Tisza. Csak egy gimis osztálykirándulás szegedi megállójának sietős terelgetése - az ott a Múzeum, az meg ott a Tisza - pár éve egy szűkre szabott utazás délelőtti sétája a töltésen, és egyszer egy pillantás Szolnokon az autóból, amikor egy hivatalos megbeszélés után vittek ki a vonathoz.

Azonban 2006-ban, amikor még béke és nyugalom volt a Kárpátalján, elutaztunk oda a kórussal. Az egyik falu Szent István-napi ünnepségén működtünk közre, és ha már olyan messzire elmentünk, lelkesen és szívélyesen gondoskodtak arról, hogy mindent megmutassanak, amit csak arrafelé látni lehet.  Így jutottunk el a Tisza eredetéhez. Bizony, fönt van az a hegyekben, a Kárpátokban. Elég hosszú és borzasztó út vezetett oda, mind kanyargósságát, mind pedig a minőségét tekintve, kicsit nehezen is viseltük. Majd' két órai buszozás után érkeztünk meg Rahóba, ami a magyar lakosságot tekintve erősen szórványtelepülésnek számít, csupán 10-12 % a magyarok aránya. A falu határában van a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyása, innentől már Tisza néven folyik tovább. Érdekes volt látni, hogy a nálunk nagy vízként ismert folyó az első méterein alig bokáig érő.
A forrásokhoz, ami kb. 1,5-2 km-re van még onnan, jócskán fönn a hegyen, kísérőink nem vittek föl, mert nem jó az út, nem ilyen kocaturistáknak való.

Így is élmény volt, hogy ott állhattam a rahói hídon, és láthattam, hogyan cseperedik a Tisza azzá az igazi folyóvá, amilyennek mi ismerjük.

         

              

Áradás

Nem beszélhetünk szeretett Tiszánkról anélkül, hogy az árvízeiről ne szólnánk...

Én nem a Tisza-parton születtem, az Alföld folyóvíz mentes  részén, ahol a Zádor híd alatt is csak kiszáradt folyómeder maradt. Így őrzi meg ez a híd is az emlékezetben élő időket, amikor  itt még vizek voltak...

A Tisza azonban még a szabályozás után is körülöleli ezt a területet is, még ha sok-sok kilométer távolságban is. Sőt a környék legmélyebb pontja Karcagon van, a szomszédos települések 5-6 méterrel magasabban fekszenek.
1970-ben a nagy árvíz idején ez a szintkülönbség nagyon sokat jelentett, a felnőttek latolgatták, hogy ha elindul a Tisza,  átszakítja valahol a környéken a már teljesen elázott gátat, akkor a víz minden bizonnyal belátogat  a mi városunkba is. Összepakolt  bőröndökkel éltünk, apámék a padlásra pakoltak fel minden olyan dolgot, amiről azt gondolták, jó lenne, ha megmaradna...
Egyszer csak érkezett az osztályunkba egy új lány, aki Szegedről jött, mert a szülei úgy ítélték meg, hogy nem biztonságos ottmaradnia, így nagynénjéhez küldték, aki a mi iskolánkban volt tanár, és a kislányuk a tanév utolsó részét nálunk járta. Ő mesélt arról, hogy mekkora víz van Szegednél, hogy éjjel nappal rakják a homokzsákokat, mégis mindenhol újabb és újabb buzgár keletkezik.

Félve hallgattuk a rádiót, a vízállásjelentést, a suttogó híreket, hogy arra készül az ország vezetése, hogy valahol átvágják a gátat, hogy mentsék a Tisza alsóbb többi részét, mert a gátak már nem bírják tovább az iszonyatos mennyiségű víz nyomását. 
Megilletődve néztük a híradót, hogy evakuálják  Fehárgyarmatot és hogy robbantják fel  a gátat, hogy mentsék a Tisza alsó folyását.

Azt gondoltuk, hogy az árvíz utáni újjáépítés és újabb tározók, gátak átgondolt építése elegendő biztosíték lesz arra, hogy ilyen többet nem fordul elő. Aztán mégis jött a 2001-es nagy víz és néhány felső-tiszai települést megint elmosott.

Mert hiába minden erőfeszítés, azért a víz az úr.

Pár éve írt bejegyzés a blogomon : minden benne van...

2015. február 8., vasárnap

Szőke Tisza...

   A Tisza mellett születtem. A folyó hozzátartozott az életünkhöz, partján volt egy nadrágszíj-parcella szőlőnk, lejjebb krumpli, kukorica, melyet tavasszal általában elvitt a víz. Az ár lehúzódása után apa fáradhatatlanul újra bevetette a hálátlanul gazos, homokos lejtő alját. Igen, ez a szó illik legjobban rá: fáradhatatlan. A pár sor szőlő szemefénye volt, értett hozzá, könyveket olvasott ki, tanfolyamokat végzett felnőtt fejjel a nemesítésről, gondozásról. A szőlősorokig nem ért fel a víz sem. Ősszel takarás, tavasszal nyitás, közben kacsazás, kötözés, permetezés... Gyerekkoromban nekem is volt kiskapám, megtanultam az alapműveleteket. Megmaradtak, beidegződtek a régi mozdulatok. Ha apa tudná! Azt hitte pedig, hogy örökre elvesztem a föld tudománya számára...

    Szerettem a töltésoldalt, végigmenni a gáton, ahol még a rekkenő melegben is járt egy kis szellő. Felnőtt koromban meglepődve tapasztaltam, milyen alacsony is az a pár méter magas töltés, ahova kifulladva toltuk fel annak idején a megrakott biciklit... Áradáskor csaknem a gát tetejéig kiöntött a Tisza, s az ártéri fűzfáknak csak a hegye látszott ki a zavaros vízből. A komp ilyenkor szünetelt, csónakkal lehetett átkelni a túloldalra. A fűzfák között lavírozva rettentő szélesnek tűnt a Tisza. Szélesnek és félelmetesnek... Az is volt: állatok tetemét vetette fel a víz, s évenként emberáldozatot is szedett.

    

A strand... Gyönyörű homokos jobbpartja sok napozót vonzott nyaranta. Aggódó anyánk  megtiltotta a felügyelet nélküli strandolást. Idejük meg nem volt rá: dolgos ember a munkában barnult le akkoriban, szemében csak a naplopók süttették a hasukat a napon... Manapság ez is változik már: víkendházak sorai magasodnak a fűzfák fölé, cölöpökre építve, hogy a berendezés megússza az áradást. Naplemente felé megszelídül a hőség, lángos-illat száll a levegőben, a söröző is megtelik...

Evezünk a Tiszán

Az "én időmben" elég sok csónakot kötöttek ki a Szabadság úszóház csónakkikötőnek használt oldalához. Akkoriban kevesebb volt a kajak, több a biztonságos kielboat, azaz a gurulós evezős, hajónak becézett vízi jármű a Tiszán. Még gimnazista koromban, vagyis olyan 1958 körül tanítottak evezni nagynénimék, a vízi nomadizálást gyakorló szegediek apostolai.

Az úszóházra leginkább napozni jártam. Szerettem a napsütéstől átmelegedett, simára gyalult  deszkákon hasalni. A motorcsónakok lassan elcsituló hullámverése egyre csöndesebben paskolta az úszóház oldalát, erre sokszor el is aludtam. Nénimék ébresztettek föl az irodából jövet, hogy evezzünk még egy-két órát a Tiszán, mielőtt beesteledne.

Örültem, amikor felajánlották, hogy megtanítanak evezni. Egyikük velem szemben ült le, hátul nénim férje kezelte a fából faragott -  hosszú zsineg megfelelő mozgatásával működő -   irányzékot. Biztos nem ez a neve, csak olyan régen volt, hogy a szavakra nem mindig emlékszem. A két evezőt egyszerre kellett felemelni, picit fordítani rajtuk, hogy élükkel a vízbe merüljenek, majd jól meghúzni őket, hogy belekapaszkodjanak a vízbe, és ezzel el is indultunk az ártéri erdők felé.

A Szabadság úszóház a múzeum közelében tanyázott, innen mentünk csónakkal át a másik oldalra, Tiszaszigetre, ahol a falu alatti ártér magasabb szakaszán állt a lábakra épített nyaraló. Egyszerű építmény volt. Ha a Tisza vízszintje emelkedett,  nem öntötte el a házat. Vaslépcsőn mentünk föl a bejárathoz, lakat volt a  bejárati ajtón.  (Ma már betörők vagy hajléktalanok foglalnák el az ilyen alig őrzött hajlékokat.)  A tiszaszigeti nyaraló határsávban épült. Külön engedély kellett hozzá, meg határsáv igazolvány, mert az ötvenhat utáni időkben előfordult, hogy Jugón keresztül próbáltak disszidálni  a nyugtalan vérű illetők, a határ meg őrizve volt, nagyon szigorúan. Közbe vetve mondom, hogy nekem is kellett határsáv igazolványért folyamodnom amikor férjhez mentem, különben nem tudtam volna  anyósomékat meglátogatni Tiszaszigeten.

 

Tiszasziget egyébként tényleg sziget volt még a folyó szabályozása előtt is. Két szigetből állt a falu, magas vízállás esetén a kisebb meg a nagyobb sziget - talán hordalékdomb - közé befolyt a Tisza. A múlt század tizes-huszas éveiben a férjem családja fölvetette, hidat kellene építeni "Kisszüget" felé. A faluból sok mindenkinek volt kisebb-nagyobb földje "Szügetben", kukoricát, krumplit kapálni, fölszedni, dinnyéért átmenni gyakran kellett. Erre felé vezetett az út a határőrség felé és Térvárra, innen továbbmenni akkoriban nem lehetett.

A férjem mesélte, hogy dinnyéért a Tiszát is átúszták gyerekkorukban. Szemben, a másik parton Gyálarét irányában hatalmas dinnyeföld húzódott a folyó mellett. A gyerekek úszva hozták el hosszú indán, maguk előtt lökdösve az érett  termést. A Tisza vize akkoriban sem volt nagyon tiszta. Homokos, agyagos, gyors sodrású, partokat romboló, másutt építő vize mindig sárga volt. Ha megszáradt a napon a vízből kikászálódó gyerekek szája, csupa homok volt köröskörül. A dinnyét kézzel-foggal ették, a héját elvitte a víz lefelé.

A falusi gyerekek szemfülesek voltak. Messziről meghallották, hogy jön a "rocsó", vagyis a vízirendőrség. Elbújtak a bokrok mögé, bár csak dorgálás járt volna a Tisza átúszása miatt. A rocsó egyszer a néniméket is kiterelte a partra. Igazoltatták őket, kérték a személyit, a vizijártassági igazolványt, meg a határsáv engedélyt. Tiszta volt a lelkük, mégis felizgatta őket a váratlan és érthetetlen ellenőrzés. Gondolták később, hogy Jugó felé távozó disszidenseket akartak fogni a rendőrök.

Egyszer, amikor már jobban tudtam evezni, nénimék elvittek kirándulni Mártélyra. Ekkor már a Sárgán volt nyaralójuk. Onnan indultunk egy nagyobb áradás után, amikor a víz már jól visszahúzódott a medrébe. A Sárgán kiépített kikötőjük volt, de Mártélyon térdig süppedtünk az átázott agyagba. Nem emlékszem, hová kötötték ki a csónakot. Mártélyon éjszakáztunk, másnap "lecsorogtunk" Szegedre. Az úszóházon kötöttünk ki, ott is zuhanyoztunk, bérelt kabinjukban vártak a száraz ruháink. A hosszú tiszai kirándulás után jó volt szilárd földet érezni a talpam alatt.

Nyári napok

Mert a Tiszánál is, mint minden vízparton a nyár az igazi.

Ott folyik a városon át, főutcaként, két partja hívogató, a város felőli részen az úszóházak, az újszegedi oldalon a Partfürdő.
Egyetemista éveimben a SZUE-ba jártunk, ami össze volt kötve egy folyosóval a Partfürdővel, Így egy bérlettel egy egész komplexumot lehet birtokolni. A Partfürdőn ott volt ugye a Tisza, a maga homokos, fűzfás napozóágyas partjával, a folyóban való fürdési lehetőséggel, meg a gyógyvizű medencékkel, melegebb, hűvösebb vízzel. Meg az  óriási tömeggel, mert sokan voltak mindig, nagy élet volt, ezer ismerőssel lehetett összefutni, mindenhol lehetett egy-egy büfét találni, aztán a SZUE, amit másféle közönség látogatott, sportolók, úszni szerető úri közönség, fiatalok és még fiatalabbak...
Ott egy nyári bérlet felért egy nyaralással, hát még ha kabint is tudtál bérelni, az volt csak az igazi királyság! Ezzel megszűnt a fürdőruha-törölköző-papucs tusfürdő és társai lecuccolása és vizesen hazacipelése. Levitted egyszer, a váltófürdőruháddal a váltó törölköződdel együtt, betetted és zsebre dugott kézzel fütyörészve bármikor mehettél strandra, mert csak a bérleted meg a kabinkulcsod kellett hozzá. Hazafelé pedig frissen tusolva, illatosan, tisztán,  nagy pakk nélkül, azonnal városi öltözetben sétálhattál be a Virág teraszára, vagy a Tisza Hallba vagy a Royal Drink Bárba egy italra.

Dehát a Tisza, kanyarodjunk csak vissza a Tiszához, a város felőli oldal úszóházas részére.
Ez az úszóházas rendszer azt hiszem kifejezetten szegedi nevezetesség, mert Szegednél több úszóház is ringott a folyón. Nekem a Szabadság Úszóházhoz volt szerencsém. Későbbi férjem vitt le oda, neki akkor már kabinja volt, tehát én ide költöztem be azonnal, a SZUE-ból átcuccoltam az itteni kabinba.
Az úszóházon nagy élet volt.
Mindenki ismert mindenkit, ez egy zárt, lazább  és szorosabb baráti társaság volt. Nemzedékek éltet itt együtt, gyerekek nőttek fel és lettek később, a kamaszkor lázadása után visszatérve kabinbérlők.
Itt csak a Tiszában lehetett fürdeni.  Korábban volt egy kosár az úszóház közepén ez volt beleengedve a folyóba, ezen folyt át a víz, nemzedékeke tanultak meg itt úszni, és a gyerekek is biztonságban fürödhettek a folyóban.Volt persze lépcső az élő folyóvízbe is, ki volt bólyázva az úszóház mellett egy sáv, hogy bármi eshetőségre ott legyen a bólyázott kötél, amibe bele lehet kapaszkodni.
Micsoda fennséges dolog volt, rekkenő nyári melegben, a város közepén csobbanni egyet a Tisza hűs habjaiban.
Sokan voltak, akik ebédidőben jöttek le munkahelyükről, fürödtek egyet, napoztak egy kicsit letusoltak és irány vissza dolgozni, hogy a délutánt kibírják. (itt egy korábbi bejegyzés az úszóházas életről: https://evekesemlekek.blogspot.com/2015/08/szabadsag-uszohaz.html )

A nyárhoz szorosan hozzátartozott  A Tábor.
A Tábor július végén augusztus elején indult  és Szent István napig tartott. A Tábor valahol a hódmezővásárhelyi  partok körül volt. Minden évben gondos kiválasztás előzte meg a helyet, hogy ne csak a folyón, csónakkal legyen megközelíthető, hanem a parton is oda lehessen trabantozni a parti részhez.
Júliusban  A Tábor előtt már a szükséges engedélyek beszerzése megvolt,  tereprendezés megvolt, a sátrak helye elegyengetésre került, a konyhasátor, a szerha kiásása megtörtént. Aztán felszerelkezve a szükséges élelmiszerekkel, italokkal, vízzel, sörrel, gyógyszerként is alkalmazható pálinkákkal, szalonákkal kolbászokkal, száraztésztákkal, krumplival sóval, liszttel, cukorral, kávéval, sátorral, elemes rádióval, gumimatraccal, fürdőruhákkal, kiselejtezés előtt álló pólókkal, melegítővel a fiúk a csónakkal horgászfelszerelésükkel, a lányok kocsival - megérkeztünk  és megkezdődött az év leginkább várt és élvezett két-három hete, a nomád körülmények közötti gondtalan kikapcsolódás. A folyó gyönyörűséges szépségének  élvezete, a korlátok nélküli  nyaralás, az önellátás szabadsága, a folyón való csónakázás, és a folyásirányban lefelé úszás, napozás,a frissen fogott hal sütése, főzése, a reggelre a bográcsba kocsonyásodott halászlé kikanalazása, vörösborral való leöblítése, a végetérhetetlen beszélgetések, a világmegváltó gondolatok kidolgozása, az óriási röhögések, a kártyacsaták,  mindenféle játékok, az orvos, a mérnök, a tanár, az ügyvéd, a szabó, a szállodaigazgató békés önfeledt pihenése.
Hol volt még akkor a mobiltelefon!? Szerencsére sehol! Elvonultunk, elérhetetlenné váltunk a világ számára, csak a Tisza volt, csak mi voltunk - na meg a rengeteg szúnyog.

Nekem elsősorban ez jut eszembe a Tiszáról.

Aztán persze az is, amikor a tiszai uszályos benézett a Sajtóház második emeleti ablakán, mert akkora volt a Tisza, hogy a rajta úszó uszály magasabban volt mint a parti gát... Rakták a homokzsákokat a beton partfalhoz, mindennap mentünk megnézni hogy elkezdett-e már  apadni a víz, hány lépcső van kint...
Meg a minden évben március 12-én éjjel két órakor  a félrevert harangzúgás - amit az 1879. március 12-én éjjel két órakor a városra törő nagy árvíz emlékezetére kongatnak meg, amire mindenki felébred a városban.

Meg azt is a Tiszának, illetve a világ összefogásának és segítségének köszönhetjük, hogy szívünk csücske Szeged ebből a nagy pusztításból, mint egy szépséges főnixmadár egy modern, átgondolt tervezésű csodás város lett.

Malacokról a Tisza mentén

Szeretett nagyszüleim, akik a Tisza felső szakaszáról vándoroltak Szegedre, a háború után telepedtek le a Hétvezér utcában. Annak előtte Huszton, Beregben, Nagybányán, Csepelen laktak, meg Dányban, ott Nagyika plébános unokaöccse fogadta be őket néhány évre. Minthogy állami tanítók voltak, haszonállatot egyik lakhelyükön sem neveltek, de újévkor mindig beszerezték valamilyen formában a szerencsehozó malacot.

Nagyika tudott sütni, volt, hogy rózsaszín cukorbevonatot produkált a gömbölyű mignonjai tetejére, csokoládéból művészkedte a malacpofa szemeit meg a hegyes füleket, az orrát valamilyen magból formázta, így mindenki kapott tőle egy szerencsehozót az újévi ebéd végére.

A grillázs malacot Szegeden fedezte föl a Vass cukrászdában, ott rendelte meg sok éven át a karácsonyi fatörzs tortával együtt, hogy  a franciaimádó fiának ezzel kedveskedjen.

A grillázs malac a bejegyzésem elején egy szentesi cukrász műve. Hozhattam volna Békásmegyerről is ehhez hasonló fotót, de az a cukrász nem a Tisza mellett lakik, ugyebár. Mindemellett a tegnapi szegedi online-újságban gyönyörűen feldíszített, a hátán zöld marcipán lóhere levelet, tojáshabból formált 2020-as évszámot viselő grillázs malacot találtam, de ő  nem engedte magát lemásolni.

Remélem, a szentesi cukrász malaca és  jószívű nagymamám emlékezete minden olvasónak szerencsét, egészséget, jókedvet igéz (mint Weöresnél olvasható:), a jövőre, és még azon túl is, sok sok évre.  

A Tisza part mentén

A Tiszához csak úgy lenne közöm, mint folyóhoz, a folyóhoz meg mint a Szamoshoz. A Szamoshoz azért, mert én a Szamos partján, Kolozsváron születtem és ott éltem életem első részét.

A hogy is volt a Tisza mentén így nekem nem mond semmit.

Viszont a jövő még mondhat nekem valamit a Tisza mentén. És ezen a szálon elmélkednék egy piczit.

December közepe táján családilag a számunkra zsírúj 15 éves Fordunkba szerelkezve elmentünk Szegedre iskola nézőbe a fiúnknak, aki a tizenegyedik osztályt ott szeretné folytatni.

Soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen formán fogunk mi Világnézőbe vállalkozni. Beragadt patrióták vagyunk, mint a hibás találmányba sült feltaláló, aki nem akarja életművét meghazudtolni belátásával.

Az új világ előtárta azt a lehetőséget, hogy ha valami nem jó itthon, tovább lehet állni. A mi időnkben ez elképzelhetetlen volt és ez belénk égett. Miután kinyílt a kalitka ajtaja, mi továbbra is a kalitkában fütyörésztük bánatos dalunkat. Viszont a friss csibének, kinek a fenekén még ott a pihe, repülhetnéke van és ezt mi öreg madarak is megnéznénk, hogy hova repülne.

Nem kifejezetten a kalandvágy ég a fiúnkban, hogy külhonban folytassa tanulmányait, hanem az a tény, hogy képtelen a román nyelvet elsajátítani. Hiába vettük tonnaszám a román rajzfilmeket, hiába nézte románul a tinifilmeket, egy fia román szó nem sok, de annyi nem szorult bele. Viszont az angolt szinte anyanyelvi szinten vágja, az angol tanárnője az érettségi vizsgaanyaggal tesztelte és játszva jeleskedett. Míg románul egy sima cipót nem mer kérni az üzletben.

Ha románul nem tud, az érettségin esélye sincs átmenni. Így született meg annak a gondolata, hogy Magyarországon érettségizzen. Felkerestük a hasonló profilu iskolát Szegeden, mert az onlájn játékvilágban ott talált barátra a fiúnk, és hozzánk is közelebb van. Az első levelezések alapján úgy véltük érdemes lesz személyesen is felkeresnünk az iskolát.

Közben letettük a honosítási kérelmeket, élve ezúttal a lehetőséggel, hogy Magyar állampolgárok lehessünk. Mi, öregek magunkért nem kértük volna. Főleg, hogy a folyamat nem kifejezetten tűnt őszintének, inkább politikai húzásnak véltük, pláne, hogy nem minden Magyar állampolgár rajongott érte. Érthető okokból. De ígérem, mi nem fogunk sem visszaélni vele, sem beleszólni Magyarország életébe.

De hosszas filozófiai vajúdások közepette arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a fiunknak talán joga van hozzá, hogy Magyar világban éljen, ha nekünk ez nem volt megadatva.

Először voltunk Szegeden így, hogy pár órát sétáltunk is a városban. Feleségemmel a Tiszát is megnéztük, én a szomorkásan ülő szobrot is megnéztem. Miután az iskolában az igazgató biztatott minket és egy általunk furcsa, közvetlen beszélgetést éltünk át, amit romániai hivatalban soha nem tapasztaltunk, felszabadulva járogattuk Szeged utcáit.

A Tisza parton eszembe jutott Kolozsváron a Szamos part, és akarva akaratlanul hasonlítottam össze a két várost, mondván, amíg Kolozsvár levedlette történelmi múltját, Szegeden úgy tűnik, hogy a történelem még él. Kolozsvár a gyűjtőpontja a sok odaragadt románnak, akik mindenféle lepukkant részekről mentek fel egyetemre. Ezek meg fene érti miféle vitalitással és miféle támogatással szorították ki a bennszülött magyarokat, de tény, hogy a jöttmentek ma írják ott a történelmet. Kolozsvárnak annyi esélye sincs, mint Szegednek most a fiammal, ki Magyar a Magyarból.

Úgyhogy, ha igaz, nálunk a Tisza egy jövőkép, ami a fiúnkat érinti. Valószínű többször fogunk oda járni, amíg iskolázni fog, és ha elhatározásában kitart, hogy egyetemre akar menni. Mi nagyon reméljük, hogy Szegeden olyan impulzusok és ingerek fogják megérinteni, amik életét a jó irányba terelik.

Sajnos karikatúra nem ihletett meg a Tiszával kapcsolatban, de felteszek egy elszánt matróz rajzomat, melyen a hajóskapitány bátor messzenézésével veszi fel az ismeretlennel való megméretkezést.

És további kellemes karácsonyi ünnepet kívánok!

Ti akartátok

Tiszán innen Dunán túl
Sose laktam a Tisza-parton, budapesti vagyok. Ennélfogva csak azt tudom rögzíteni, amit a folyóról megismertem.
Talán az első az irodalom. Petőfi megmutatta közelről távolodva a parttól a folyó vidékét. Megmutatta a csendes Tiszát, és azt, hogy mit művel a haragos Tisza.  Még mindig irodalom. Móra és Tömörkény, valamint Herman Ottó jóvoltából megismerkedtem a folyóval és a folyó mentén lakók minden titkával. A szegénysége miatt hídpénzt fizetni nem akaró, s a jég alá merült embertől, a bödönhajókig, a régi tiszai halászélettől az egykor volt pusztázókig... a tanyasi életig
A földrajz, a vízrajz felfedte, hogy a Tisza mennyire veszélyes, és mit tettek vele, amikor átvágták a kanyarulatait.
A történelem a betyárvilágot mutatta meg, nádasokban bujdosók sorsát, közülük sokan a szegedi csillagbörtön végezték.
A biológia foglalkozik a tiszavirággal, de lehet tudni azt is, hogy mennyi szúnyog tud a partján előadódni.
A turisták beszámolnak arról, hogy helyenként martja van a folyónak (meredek partja), s ez nehezíti a kikötési alkalmat keresők dolgát.
A politikában mindig nagy vihart kavart, hogy hol sikerült megakadályozni a gátszakadást, hol öntötte el a településeket az árvíz. Csak remélni tudom, hogy a tározók végképp megoldották a helyzetet.
Nemcsak az árvíz okoz problémát, hanem a felső szakaszból induló, indított halmérgezés, halpusztulás, pl. a ciánszennyezés. Lett ennek felelőse? Lett kártérítés ez ügyben? A kérdések a levegőben lógnak.
Szeged újjáépült az árvíz után. Van ott vasbeton víztorony, fogadalmi templom, alsó városi ferencesek, piaristák, ott élt Dankó Pista, Pósa Lajos, Tömörkény, Móra, Bálint Sándor és még oly sokan mások.
Szeged egyetemi város. Szeged a napfény városa. Melegebb van itt, mint a nyugati határszéleken.
Szeged város életébe évente színt visz a szabadtéri előadások megrendezése a Dóm téren.
***
Hevenyészett elménckedésemet egy diákként általunk is fújt tiszai nótával zárom:
Tisza vize fóóólyik cseendesen
Tisza vize cseeendeseen folyik
Tisza vize legcsendesebben folyik.
Tisza vize áll, és úgy folyik.