Leköszönő szolgálati közlemény

Ez az utolsó szolgálati közlemény, több nem lesz, én most már valóban befejezem és elköszönök. Tudjátok, hogy korábban is tettem már erre kísérletet, amiből végül csak párhónapos szünet lett, ezalatt Bluemoon tartotta életben a blogot új témákkal, utólag is köszönet érte – no és persze Ti, akik továbbra is szorgalmasan írtátok a bejegyzéseket, így nem halt el közös játszóterünk.

Októberben lesz tizenöt éve, hogy elkezdtük. Tizenöt év nagyon szép, hosszú idő, és ha valaki elkezdi olvasgatni a blog tartalmát, láthatja, mennyire gazdag anyag gyűlt itt össze emberi életrészletekből és az emlékezet fiókjaiból előhúzott, felfedezett és közönség elé tárt történetekből, gondolatokból. Valamikor huszonhárman kezdtük, de ahogy teltek az évek, lassan megfogyatkoztunk. Néhány írótársunk végleg eltávozott a földi életből, írásaik azonban ittmaradtak örökre. Mások pedig lassan elmaradtak tőlünk, így az utóbbi évekre megmaradt gárda körülbelül nyolc fő lett, a „kemény mag“, akik többé-kevésbé állandóan, szinte minden feladott témáról adtunk közre gondolatokat.

A kezdet kezdetén még évszámok szerint idéztük fel az emlékeinket, aztán  áttértünk a tematikus ötletekre, és az évek folyamán egyre jobban megismertük egymást. Az utóbbi időben már valahogy mindig olyan feladatokat sikerült kitűznöm, amelyekről utólag megállapítottam, hogy ezek összességéből lassan már személyiségtesztet állíthatnánk össze bármelyikünkről, annyi mindent kiír magából mindenki. De ez nem baj, hiszen az embernél nincs semmi csodálatosabb, amint azt már a nagy görög drámaíró is megmondta.

Szép volt, jó volt, de nekem már semmi kedvem a folyamatos múltidézéshez, bármennyire is egyre inkább tudatosul bennem, hogy már csak múltam van, és a saját blogomban gyakran fel is használom az emlékezetem „adatbázisát". Viszont amit már végképp nem szeretnék, a tanítónéni szerepet. Bár a rámragasztott kategória, a bloganyja (így, egybeírva!) igazán kedves, de valójában tanítónéni voltam időnként (sokkal ritkábban, mint ahányszor kellett volna), és ehhez már semmi kedvem. Terelgetni, felhívni a figyelmet bizonyos, szerintem fontos határokra, én ehhez már fáradt vagyok, bennem az eredeti pályámhoz szükséges tulajdonságokból mára csak az ismeretátadás „kényszere“ maradt, de felnőtt embereket szabályozni, fegyelmezni már nem akarok.

Kedves Írótársak, köszönöm a tizenöt évnyi együttműködést, az élményt, amit a legkülönfélébb írásaitok adtak nekem, egymásnak, és persze az olvasóinknak. Mert voltak és vannak olvasóink, nem csak azok, akiket esetleg ismerünk, hanem sokan mások, teljesen ismeretlenek is, köszönjük nekik a látogatást, az érdeklődést, a kedves kommenteket.

Természetesen a blog megmarad, remélhetőleg a (virtuális) idő végezetéig, semmi nem vész el, olyanok leszünk, mint egy örök-antológia, olvasgatásra, emlékezésre, felfedezésre alkalmas felület. Nem válunk el örökre, mindnyájan továbbra is megtalálhatók vagyunk a saját blogunkban, emailben, bárhol, csak éppen itt nem gyarapítjuk tovább a világirodalom gyöngyszemeit. Minden  jót mindenkinek!

 

 

Tanulságok

Hiába töröm a fejem, gyerekkoromból nem nagyon tudok csalódást felidézni. Lehet, hogy engem szerencsés módon elkerült az ilyesmi, de az is lehet, hogy már nem emlékszem rájuk, és akkor nem is lehettek valami súlyosak, ha ennyire törlődtek az emlékezetemből. Amikor az érettségi utáni két évben nem vettek fel főiskolára és egyetemre, azt se nevezném csalódásnak, az első esetben a felvételim nem sikerült, a másodikban pedig már eleve nem volt sok esélyem a bejutásra. De ha már csalódást keresek, az, amikor a felvételi után néhány héttel az ember megkapta az éresítést a döntésről – nahát, valóban, az a pillanat lehetett csalódás. Amikor jött a postás, messziről látszott az eredmény, ugyanis ha nagyalakú borítékot hozott, máris tudtam, hogy elutasítottak, mivel ilyenkor visszaküldték a felvételi kérelemmel együtt beküldött összes iratot (ha normál méretű kis boríték jött, abban csak az értesítés volt a felvételről). Nekem kétszer érkezett nagyalakú boríték, az persze csalódás volt, újabb egy év, újabb fejtörés, jövőre hogy legyen, mint legyen... hát igen, csalódás volt a javából.

Felnőttkoromban sokáig elkerültek a csalódások. Pontosan emlékszem, hogy negyvenéves koromban jött az első, és egyszerre mindjárt két emberben is csalódnom kellett, két munkatársban, akik addig másnak mutatták magukat, ám egy bizonyos körülmény alakulásával „megfordultak”, és merőben megváltozott oldalukkal fordultak  felém. A részletek nem is érdekesek, de akkoriban nagyon megrázott a dolog, nem értettem, hogy hát akkor most mi van? Eddig amúgy, most meg így, hogy van ez? És nagyon szomorúan vontam le a tanulságot: ezek szerint kár volt bíznom bennük. Az egyikükkel még évekig dolgoztunk együtt, de csak nagy erőfeszítéssel tudtam valamelyest normálisan viszonyulni hozzá, akkorát csalódtam benne, akit korábban annyira őszintének hittem.

A későbbiekben is általában munkahelyi csalódásaim voltak, egy-egy emberben, akiben bíztam, de nem kellett volna, vagy egy-egy ígéretben, amit valaki nem gondolt komolyan. Eredendően nem voltam gyanakvó típus, de az ilyen esetektől egyre óvatosabb lettem. Hogy az óvatos és a gyanakvó közt mennyi a különbség, és hol van az a pont, ameddig tart az óvatosság, de még nem gyanakvás... nos, ezt a pontot elég nehéz tettenérni.

Ha most így visszagondolok, a csalódásaim mindig emberekkel voltak kapcsolatosak. Be nem tartott ígéret, ami előző nap még mosolyogva hangzott el, másnap pedig egy harmadik személlyel üzenték meg, hogy tárgytalan, meggondolták magukat. Szegény harmadik, aki amolyan közvetítő szerepet játszott az ügyben, ő érezte magát kellemetlenül a helyzettől, és teljes együttérzéssel mondta a telefonban, hogy „tudom, összedőlt a világ, de hiába próbáltam győzködni őket, nem hajlandók...” Komoly dologról volt szó, nagyon nehéz lakáshelyzetbe kerültünk akkor, és ettől az elutasítástól abban a pillanatban valóban összedőlt a világ, egy lehetségesnek hitt megoldás dőlt a semmibe, nagy csalódás volt. Főleg azokban, akiktől addig segítő szándékot tapasztaltam. Akkor hát milyen tanulságot vonhattam volna le? Hogy ne higgyek senki ígéretének? 

De minden területen emberek vannak, itt a blogvilágban is emberekkel vagyunk kapcsolatban, ha virtuálisak is az ismeretségek. Itt is lehet csalódni valakiben, és ez néha velem is megtörténik. Például, ha magánlevélben valamiről az illető velem egyező véleményt hangoztat, aztán másnap a virtuális platformon pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit nekem privátban kifejtett. Ilyenkor nincs mit gondolkozni, számomra egyértelmű, hogy a széltől lengetett nád esete forog fenn, és ettől kezdve előttem az illető elvesztette a hitelét. Csalódtam benne, persze, de erről csakis ő tehet, nekem a tanulság maradt: ő ilyen.

És most jövök rá, hogy ha az ember nem meséli el a csalódások „sztoriját” konkrétan és követhetően, így elég nehéz róla írni is, és valószínűleg olvasni sem egyszerű a körülírt fejtegetéseket. Legfeljebb elgondolkodni lehet rajtuk és továbbgondolni, esetleg mindenkinek a saját tapasztalataival összevetve és kiegészítve. Majd meglátjuk, ki hogyan fogja fel és hogyan mesél erről, nekem most így sikerült.

(Bármiben. Emberben, élethelyzetben, elvárásban, saját képességedben, tudásodban. Gyerekkorban, felnőttkorban, az életben annyi mindenben csalódhattunk régen is, és csalódhatunk ma is. Van mit végiggondolni.)

Nyelvek itt, nyelvek ott

Hogy is lehetne felépíteni egy bejegyzést ennyire átfogó és összetett témáról? Talán kezdem visszafelé, időrendben a jelentől, és majd eljutok a messzi múltig is.

Ami a jelent illeti, mostanság próbálok alkalmazni valamit azon módszerek közül, melyeket az okosok a demencia elkerülésére ajánlanak: például, hogy tanuljunk új dolgokat. Nosza, tanuljak hát olyan nyelvet, amit  még sosem. Így felmerült a japán, mivel az már tizenéves korom óta érdekelt, elsősorban az akkori levelezőpartnerem, Michiko miatt, meg egyébként is mindig csodáltam azt a vidéket, az országot és tájait, a merőben már életfelfogású embereket, de akkoriban a konichiva, sayonara és arigato gozaimasu-n kívül nem ismertem több japán kifejezést. Nemrég tehát nekiestem a duolingónak, ráadásul a japán magyarral társítva is működik rajta. Hát… voltak vele gondjaim. Elsősorban a magyar fordításával, például amikor nem fogadja el a jó mondatot, hanem ragaszkodik a minálunk germanizmusnak számító határozatlan névelőhöz – és nem és nem és nem fogadja el anélkül a fordítást, nem enged tovább – bár a japán mondatban nincs ott semmiféle névelő, jogosan fordítom anélkül. Viszont már tudok rizst, sushit és teát kérni, valamint megértem, ha valaki azt mondja egy harmadik személyről, hogy ő menő ügyvéd, illetve nagyon kedves orvos. 😊

Szintén a duolingón most a törökkel is próbálkozom, nem rossz, csak az a baj, hogy nincs magyarral párosítva, tehát amolyan kettős csavarral, még angolul is kell közben gondolkozni, ez azért megnehezíti a dolgot még akkor is, ha nagyon egyszerűek a mondatok. De agytornának ez is megfelel. A török egyébként is érdekel, a nyelvi rokonság miatt is, mármint a mi nyelvünkben fellelhető rengeteg török jövevényszó okán.

Ezt megelőzően harminc évig mindig olyan munkakörökben dolgoztam, ahol elengedhetetlen volt a nyelvtudás. Nem egy, hanem sok nyelv ismerete valamilyen szinten, de ha nem volt, menet közben megszerezte az ember, akár akarta, akár nem. Én akartam, nagyon is akartam, kifejezetten élveztem, hogy mindig újabb és újabb nyelvekbe áshatom bele magam, mert muszáj. Ha meg akartam tudni, miről szól egy könyv, akkor valahogy el kellett érnem, hogy legalább a lényegét megértsem. A mindenféle szláv nyelvekkel se volt mindig egyszerű, mert azért a lengyelt megfejteni… hát ahhoz édeskevés, hogy tudok oroszul. De fel kellett ismernem az albánt, az észtet, litvánt, lettet, az albánt, a rétorománt és egyáltalán, bármilyen nyelvet, legalább annyira, hogy tudjam, milyen nyelven íródott a könyv. És akkor még nem említettem a tőlünk eltérő írást használó nyelveket, tehát ha egy könyv görögül volt írva, akkor is rá kellett jönnöm a lényegre, legfeljebb a görög ábécét kellett kicsit silabizálnom, vagy ha olaszul volt írva, de gyanús volt, hogy ókori görög vagy latin személyekről szól, akkor észre kellett vennem, hogy mely görög vagy latin nevek vannak ott „olaszosítva“. Többek közt ilyen indíttatásból kezdtem olaszul tanulni, ebben sokat segített a latin, úgyhogy egy év múlva kijutottam egy kicsit túlzó kifejezéssel egyeteminek nevezett nyelvtanfolyamra egy hónapra Dél-Olaszországba. Kétségtelen, hogy valamennyi tudást szereztem ott, de az olaszokat nem szerettem meg, vessenek a mókusok elé, de valószínűleg én vagyok az egyetlen, akit nem varázsol el azóta sem a mediterrán életfelfogás (értsünk ezen bármit is). A nyelvet sem akartam tovább folytatni, bár néha beleolvasok a neten olasz cikkekbe, ha érdekel a témájuk, nagyjából meg is értem, de fejleszteni sose szándékoztam az olasztudásomat.

Szóval, még mielőtt a munkám révén ragadtak volna rám a legkülönbözőbb nyelvek, az ezt megelőző időkben, vagyis a messzi múltban három nyelv játszott szerepet az életemben: az orosz, a latin és az angol. Az orosz magától értetődően jött, a latin meg hozzáragadt, mivel a gimnáziumban olyan osztályba kerültem a beiratkozáskor, ami orosz tagozatos volt,  második nyelvként pedig nem németet vagy egyéb "nyugati" nyelvet tanultunk, amint az a három párhuzamos osztályban történt, hanem latint. Hamar kiderült, hogy számomra ez volt a legjobb megoldás. Szerettem nagyon a latint, de később is mindig nagy hasznát vettem a magyar szakon  és a munkámban is. És persze sok egyébhez is kellett  a latin, és állítom, hogy mindenkinek szükséges is lenne az életben. Nagyon elhibázott lépés volt minden alkalommal, amikor megszüntették a latintanítást a közoktatásban. 

Ismerjük az alapszabályt, hogy a nyelvtanuláshoz elengedhetetlen a motiváció. Hát, ami engem illet, mindig az motivált, hogy érdekelt egy nyelv. Aztán a másik is érdekelt, meg a következő is... Az angolt még középiskolás éveimben kezdtem csak úgy kedvtelésből tanulni egy művházbeli tanfolyamon. Valami nagyon alapszintet sikerült elérnem, például könnyebben tudtam a japán lánynak leveleket írni, mint ha minden egyes szót a zsebszótárból kellett volna kibogarásznom.  Az egyetemen a nem-nyugati nyelvszakosoknak választaniuk kellett egy nyugati nyelvet, ez lett nekem az angol, amit ha jól emlékszem, két évig gyűrtünk. Újságcikkek, szótározás, alig nyelvtan, semmi társalgás, ebből állt a két év, nem ért sokat, legalábbis nekem. Később, már munka mellett valamennyi ideig próbálkoztam még az angollal egy TIT-nyelviskolában, kevés sikerélménnyel. De amikor beütött az internet korszaka, akkor mégis rengeteget számított, hogy valamennyire már ismertem az angolt, és ez ma is sokat számít.

Hogy is álltam/állok én az orosszal? Azt tanultam a leghosszabb ideig, összesen tizenhárom évig, ha csak a tanulmányi éveket számolom. Magát a nyelvet mindig szerettem, csak a leíró nyelvtannal keserítették meg az életemet az egyetemen, amit olyan részletességgel és főleg oroszul(!) igazán nem kellett volna a fejünkbe tömni. Ma már meg se kísérelném azokat a definíciókat és szabályokat visszaadni, de nem is kellene, mert nem a bemagolt szabályoktól használjuk jól a nyelvet. De mindent összevetve biztos, hogy ma már sokkal jobban tudok oroszul, mint amikor befejeztem a hivatalos tanulmányaimat, mivel később is szinte folyamatosan foglalkoztam vele. A munkámban is majdnem végig szükségem volt rá, de saját indíttatásból is időről időre visszatértem hozzá, olvastam, amihez hozzáfértem, az internet  beköszöntével pedig sokkal több lehetőségem lett a gyakorlásra. Ma már rászoktam, hogy a legtöbb idegen nyelvű youtube-videó feliratát, ha egy mód van rá, átállítom oroszra, azt nagyon élvezem, remek nyelvgyakorlás. 

De ha már nyelvek, ne feledkezzem meg az anyanyelvemről: hogy is állok én a magyarral? A magyar szakon a nyelvtörténet volt, ami igazán és maradéktalanul érdekelt, és ma is bármikor bele tudok mélyedni ilyen témába, ha úgy adódik. A szakdolgozatomat is nyelvtörténetből írtam és mondhatom, egyszerűen élvezet volt vele a munka.  Egyébként pedig más nyelvek története is ugyanúgy érdekelt és érdekel ma is, bár már csak ritkán ásom bele magam egy-egy feltételezésbe. Bármelyik nyelv évszázadok során történő alakulása annyira izgalmas, hogy annál érdekesebbet nemigen tudok elképzelni.  És ha ez a nyelv az anyanyelvünk, ettől még szebb az egész.

 

Minden megváltozott

Eredetileg nem akartam ebben a témában megszólalni, de most a végén mégis megteszem. Nem a járvány krónikáját írom meg, és arról sem akarok mesélni, hogy akkor, azokban a napokban, hetekben, hónapokban (években) hogyan éltem át az aktuális járványhelyzetet. 

Viszont ahhoz, ahogyan a mostani életem zajlik (inkább csordogál...), nagyban hozzájárultak egyebek is, nemcsak a covid. A járvány második és harmadik évében mindenfélék történtek velem, egészségi problémák,  az egyiktől sokáig a lakáshoz voltam kötve és járni se tudtam önállóan, aztán mire már bot se kellett, sőt a lépcsőket is le tudtam küzdeni, akkor jött a másik nyavalya, amitől csak hellyel-közzel kaptam levegőt. Ezek mindegyike külön-külön is sok hét és hónap alatt rendeződött, azt szoktam mondani, hogy addigi életemben összesen nem utaztam annyiszor taxival, mint ez alatt a két év alatt – mert persze ezalatt is mennem kellett orvosi rendelőkbe  elég gyakran. 

Aztán nagyjából lecsengtek ezek a bajok, nem gyógyultam ki egyikből sem, csak javultak, de ezzel már lehet élni. Viszont éppen azért, mert az általános állapotom lényegesen rosszabb lett, mint a járvány előtt volt, ma sem könnyelműsködöm el a védekezést, és amit lehet, megteszek, hogy ne fertőződjek. Már nem hordok maszkot, csak orvosi rendelőben, de boltba például nem járok, teljesen rászoktam a rendelésre. És ennek csak az egyik oka, hogy most már egyáltalán nem cipelhetek, viszont nem is hiányzik az üzletbe járás, a válogatás, a vásárlás hangulata, remekül megvagyok enélkül. Ha nem muszáj, nem járok emberek közé, különösen mióta azt látom, hogy a legtöbben minden óvatosságról megfeledkeznek. Amit valóban hiányolok, az a múzeumba, kiállításra járás, és az előadások a helyi kultúrintézményben, ezek most ennyi év után már nagyon hiányoznak. A rajzkör a járvánnyal teljesen eltűnt, igazából nem is tudom, miért nem indult újra, de ha megint működne, vívódnék, hogy járjak-e. Így viszont nincs dilemma.

Tehát mi változott az életemben így nagyjából öt év elteltével? Azt mondhatom, hogy –  részben a covid, részben egyebek miatt – lényegében minden. Ez van.

 

Miért is nem kérdeztem?

Eredetileg nem akartam beszállni a témába, mondván, hogy én már olyan sokszor írtam a saját családi emlékeimről, kutatásaimról, ezt most inkább kihagyom. Aztán meggondoltam magam és mégis belevágok.

Meséltek-e? Igen, meséltek sok mindenről, családi anekdotákat, tényeket, történeteket osztottak meg velem a szüleim és anyai nagymamám is. Tehát gyerekkoromban nem nagyon kellett kérdeznem, meséltek anélkül is. De később, amikor már elég eszem lett volna ahhoz, hogy megtudjak fontos részleteket, családi vonatkozásokat, akkor már magamtól nem kérdeztem, mert eszembe sem jutott, hogy valamikor majd fontos lesz, ez csak sok év múlva vált világossá számomra.
Kérdezni csak jóval később kezdtem. Apu halála után valahogy elkezdett érdekelni az előttem járó nemzedékek élete, a nagyszüleimmel bezárólag nagy vonalakban ismertem a lényeget, de a többi felmenőmről, dédszülőkről és még korábbiakról szinte semmit se tudtam. Meg kellene írni a család történetét, gondoltam.

Első menetben anyutól kezdtem faggatózni az ő gyerekkori, fiatalkori környezetéről, az őket körülvevő emberekről, neveket, történeteket jegyeztem föl, és ezek lassan összeálltak, egy bokorba kerültek a már ismert kisebb sztorikkal, amelyeket gyerekként hallottam tőle. Mesélt az otthoni szokásokról, a mindennapi életükről, a baráti körről, szomszédokról, sok mindent fel is írtam, ahogy gyűltek az információk. Csak évek múlva jöttem rá, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ott Dunavarsányban milyen körülmények közt ismerkedett meg apámmal. Hogyhogy nem jutott eszembe ez a fontos kérdés, máig se értem. A tények ismeretében persze ki tudom nagyjából következtetni és valószínűleg jól is gondolom, dehát akkor is, hogy mulaszthattam el éppen ezt?

Apu családjából akkor még élt az egyik testvére, Irén néném, akivel levelezésben álltam. Régi, számomra azonosíthatatlan fényképekről készített fénymásolatokat küldözgettem neki levélben, és ő válaszolt mindenre: kik vannak a képen, az a másik meg hol készült – mert mindenre emlékezett. Hogy mi volt a címe annak a színdarabnak, ahol a képen apu ott ül középen, és hogy az a másik csoportkép hol és milyen tanítói tanfolyamon készült… és ákombákomokkal lerajzolta nekem, hogyan helyezkedett el a szülői ház telkén ez és ez az épület. És folytattunk hosszú telefonokat is, egy belvárosi fülkében állva feltöltős telefonkártyával (igen, volt ilyen!) telefonálva kérdeztem meg tőle mindazt, ami még eszembe jutott.

Aztán hamarosan eljött az idő, amikor már nem volt kitől kérdezni, ekkor elkezdtem a levéltárban kutatni az anyai és apai ágat. Anyakönyvek mikrofilmjeit pörgettem végig, rengeteg napot és órát töltöttem ezzel. És jöttek meglepetések is. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor (mint utóbb kiderült) tévedésből kiadtak nekem a raktárból egy olyan mikrofilmet, amit a szabály szerint nem is láthattam volna, mert tudom is én, hány évnek kell eltelnie, mire kutatható lesz, stb., egyszóval, a kolléga tévedett, de milyen jól tette! Mert így találtam meg az anyai ágon az egyik dédapám születési anyakönyvi bejegyzését, melyből kiderült, hogy hiába is keresném tovább ükapámat, mert nincs és sose lesz nevesítve – dédapám törvénytelen gyermekként született, ott van fehéren-feketén bejegyezve: illegitimus. (Mielőtt még bárki rosszallóan nézne, amiért ezt itt kiteregetem, megnyugtatom, hogy bár anyai nagyapám vonalán élnek még oldalágról leszármazott távoli rokonok, de vezetéknév és helységnév nélkül azonosíthatatlan, amit itt leírok.)  És így  nyert értelmet előttem nagyapám 1943-as származási igazolásának szövege: "ismeretlen apai nagyatyjától eltekintve tiszta keresztény származású." Korábban ahányszor csak láttam ezt a papírt, mindig értetlenül néztem: hát hogyhogy nem tudták kideríteni, ki volt a nagyapja?  

Miután ez kiderült, és hatalmas szerencsémen hüledezve kezdtem magamhoz térni, a konkrét adattal kapcsolatban engem két dolog foglalkoztatott. Az egyik, hogy megpróbáltam elképzelni, milyen élete lehetett ükanyámnak abban a baranyai faluban, 1865-ben, huszonéves leányként? Leányként, aki megszülte dédapámat. A másik, hogy vajon nagypapám tudta-e, miért nincsen apai nagyapja? Gondolom, igen. És hogy vajon nagymamámnak elmondta-e, erre is kíváncsi lennék, de ez sem derül ki már soha.

De ez csak egy adat, ami addig ismeretlen tényre derített fényt. Ennél sokkal több, kisebb-nagyobb dolgot kellett volna megkérdezni, és már nem lehet. Amikor valami ilyesmi felmerül, mindig eszembe jut, mennyi mindent nem kérdeztem meg annak idején, miért is nem kérdeztem?

Hogy én mesélek-e? Hát nem mesélek? Dehogynem! Itt a közös blog, ott van a saját is, a lehetőség végtelen, mesélni bármiről, családról, életről, múltról. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem meséltem – ha nincs kinek, akkor mindenkinek. 😊 

 

Akartam vagy nem akartam?

Kezdjük azzal, hogy mi is az a megfelelés? Az értelmező szótár azt mondja: 

megfelelés főnév
Általában a megfelel igével kifejezett cselekvés, megnyilatkozás, ill. jelenség, állapot.
- az a tény, hogy valaki, valami megfelel valakinek, valaminek, valamely kívánalomnak, követelménynek;
- valaminek, valamire való alkalmasság;
- valaminek a teljesítése, végrehajtása. 

Mindig meg kellett felelni valakinek és valaminek. Akkor is, amikor az ember még annyira gyerek volt, hogy ezt észre se vette, csak igyekezett úgy teljesíteni a kötelességét, hogy elégedettek legyenek vele. Mert a megfelelés és az elégedettség együtt járt – kétoldali, egymással összefüggő fogalom: ha teljesítem valaki követelményét, ő elégedett lesz. Eleinte még az iskolai értékelések közt is voltak olyan szöveges "osztályzatok", hogy megfelelt, jól megfelelt, stb.  Követelmények voltak, a vonalat így kanyarítsd, szótagolva olvass, háromnegyed nyolcra érj be, ne sutyorogj a padtársaddal, és még sok más is, aminek meg kellett felelni, ez nem volt kérdés. Ééés... ekkor még csak elsősök voltunk! 😊

Ami engem illet, nem emlékszem, előfordult-e, hogy szántszándékkal fellázadtam és megkötöttem volna magamat, hogy márpedig én ezt nem csinálom, nem teljesítem. Később is inkább a képesség hiánya okozta a nem-megfelelésemet. Például hogy tornaórán csak a kötélmászásra voltam képes, a rúdra egyszerűen nem tudtam felmászni. Magdi néni csak legyintett és pár reménytelen próbálkozás(om) után belement, hogy csak a kötélen teljesítsem a gyengécske osztályzathoz elegendőt.

Az egyetemi órák némelyikére még ennyi idő múltán is hidegrázósan emlékszem vissza, például a politikai gazdaságtan szemináriumra, ahol muszáj volt minden alkalommal valamit hozzászólni. A tanár (aki nem is tanár volt, hanem egy gyár vezérigazgatója) elvárta az "aktivitást", képes volt megbuktatni aztán vizsgán a passzív hallgatót. Sose felejtem el azt a kínlódást, ahogyan óra alatt  rettenetes fejtöréssel próbáltam valamit, bármit kigondolni,  kiizzadni, amivel megnyilvánulhatnék, csak azért, hogy végre már mondjak én is valamit, miközben az anyag lényegéről se volt sok fogalmam. Mert ahhoz, hogy a szemesztert elvégezzem, meg kellett felelni a tanár heppjének, hát mire mentem volna az öntudatos keménykedéssel? Akkor is kénytelen voltam megfelelni, ha világosan tudtam, hogy nekem a két humán szakommal a jószagú életben nem lesz semmi szükségem se a kapitalizmus, se a szocializmus politikai gazdaságtanára (ez volt a két félév anyaga).

Aztán telt-múlt az idő, elmúlt az ifjúság, és abban a bizonyos nagybetűs életben is folyton meg kellett felelni valakinek és valaminek, akár akartam, akár nem.  És ez így megy az idők végezetéig, akár bevalljuk, akár nem.

 

Hej, ha én is...

Miről kellett lemondanom gyerekkoromban? Csak két említésre méltó dolog jut szembe. Például az, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusába járhassak, valamint, hogy zongorázni tanulhassak. A lemondásnak mindig van valami kényszerítő oka: megoldhatatlan volt a gyerekkórusba járás is, a zongorázás is.

Amikor elsős voltam és már befejeztem a zenei előkészítőt, hangszert kellett választanom. Mindig nagyon szerettem volna zongorázni, így persze azonnal a zongorát mondtam, viszont zongoránk nem volt. Akkor hogy fogok gyakorolni? Sehogy, természetesen, hacsak nem járok be a zeneiskola termébe, amikor éppen nincs ott óra vagy zenekari próba, tehát ez teljesen bizonytalan és kiszámíthatatlan program lett volna. Ráadásul messzire kellett volna gyalogolni, az iskola környékére, tehát naponta kétszer tettem volna meg oda-vissza ugyanazt a távolságot, mivel busz még nagyon sokáig nem járt mifelénk. És egyébként is, gyakorolni nem elég csak heti egy-két napon, azt minden nap kell. Szóval, így esett kútba a zongora, és lépett helyébe a hegedű, lemondtam a zongoráról.

Akkoriban a rádióban gyakran hallottunk olyan műsorokat, amelyekben a Rádió Gyermekkórusa énekelt, sőt anyu egyik kolléganőjének velem hasonló korú kislánya ott énekelt, tehát hallottam róla „belső” információkat is, annál inkább vonzott. Persze a kórus tagjai nem csak próbákra és szereplésekre jártak oda, hanem iskolába is, tehát tényleg teljesen odatartozók voltak. Mi pedig messze laktunk a Rádiótól, a város széléről kellett volna bejárnom a belvárosba. Le kellett mondanom a gyerekkórus élményeiről. 

Zongorázni később sem tanultam meg, sőt időnként úgy gondoltam, nem is lett volna nekem való a zongora, ahol a két kezemet különbözőképpen kellett volna mozgatni. Megfigyeltem, hogy ez nehezen megy nekem a mindennapi életben is. Később otthon hozzánk került egy régi harmónium, azon próbálgattam a játékot, de tényleg csak próbálgatás szinten, és valóban nagy nehézséget okozott a kétfelé, kétféleképpen manipulálás (mondjuk, az se segített, hogy azt a harmóniumot csak fújtatóval, mindkét lábbal folyamatosan taposva lehetett működtetni).

A kórusban éneklés később megvalósult, bár nem a Rádió kórusának, hanem a kerületi énekkarnak lettem a tagja, még operát is énekeltünk, igaz, gyermekopera volt a pontos műfaja (Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány), de a bemutatóra, sőt még néhány vendégszereplésünkre is jelmezeket kaptunk! A jelmezkölcsönzőből hoztak valódi jelmezeket! Emlékszem a varázslatos pillanatra, amikor szétosztották. Turnűrös szoknyás hosszú ruhák voltak, tizenkilencedik századi divatot utánzó ruhák gyerekméretben, mindenkié más színű, az enyém világoskék selyemből, hát mi kell több egy tízéves kislánynak? Rettentően élveztük, szerintem sose zengett úgy a kórus, mint a jelmezes előadásainkon a gyár kultúrtermében, a kerületi művelődési házban, a ligeti, meg a kőbányai kultúrházban, mindenütt, ahol csak felléptünk.

Hogy mennyire volt nehéz ezekről lemondani gyerekkoromban, arról konkrét emlékem nincsen, azt hiszem, megértettem az indokokat és elfogadtam. Bár évekkel később a gyerekkórusról hallott, látott hírek nyomán időnként belesajdult a szívem, amikor a rádióban, tévében a külföldi vendégszerepléseikről tudósítottak. A Japánban tett látogatásukra különösen élénken emlékszem tizenéves koromból, akkor bizony megfordult a fejemben, hogy hej, ha én is, én is köztetek mehetnék... 😊

 

Ha visszagondolunk gyerekkorunkra, biztosan eszünkbe jutnak dolgok – akár megfoghatók, akár másfélék – , amelyekről le kellett mondanunk valami okból. Miről voltál kénytelen lemondani gyerekkorodban? És később? Általában nehezen sikerült, vagy könnyebben? És mennyire maradt fájó pont az emléke?

A nem-kíváncsi kislány

Nem voltam kíváncsi gyerek, legalábbis az olyanokhoz képest, akik mindig tudni akartak mindent, belekotnyeleskedtek az osztályban a mások beszélgetésébe, mindenbe beleszóltak, mindenre rákérdeztek (igen, ez már inkább kíváncsiskodás).  A kíváncsi gyerek, ha ismeretlen helyre vetődött, ott megnézett mindent, odament, megfogdosta az először látott környezet tárgyait. Én nem, mert úgy szoktattak, hogy az nem illik. Amikor erről valamikor az ősblogban meséltem, néhány olvasótárs finoman, de világosan kifejezte szörnyülködését, és mindenki azt hitte, hogy én valami borzasztó szigorú, katonás drill alatt nevelkedtem. Pedig csak az írtam le, hogy amikor valakihez vendégségbe mentünk, előtte anyukám kitanított: ha bemegyünk a lakásba, ne bámészkodj, mert az nem illik, ne nyúlj semmihez, csak egy süteményt vegyél ki, ha másodikkal is kínálnak, mondd szépen, hogy köszönöm, nem kérek. Máig emlékszem két hozzászólásra (mekkora veszteség, hogy a freeblogos kommentek már rég elúsztak a semmibe!), amikor M. nagyon visszafogottan és udvariasan azt írta, hogy ő nem tud ilyen illemszabályról, L. pedig biztosított róla, hogy ha hozzá elmegyek, ott bátran nézelődjek, ahogy csak jólesik! 😊

Azért a vendégséges sztorihoz hozzátartozik, hogy például Gréti néniéknél, ahová a fent említett utasításokat kaptam, volt a szobában egy nagy zongora. A vágyaim netovábbja, zongora! Nyilván olyan vágyakozva néztem – persze bámészkodás nélkül, csak úgy gyerekmódra – , hogy Gréti néni odaültetett és játszhattam, jobban mondva pötyögtethettem, merthogy olyan 4-5 évesnél nemigen lehettem több, még csak annyit tudtam, hogy minden billentyű más hangot ad, és azok a hangok nagyon szépek voltak.

De az biztos, hogy ez a nem-kíváncsiskodás évtizedekig megmaradt bennem, legalábbis ami az idegen környezetet, főleg a mások lakókörnyezetét illeti. Előfordult nem is egyszer, hogy valaki tudva, hogy látogatóban voltam egy közös ismerősünknél, kérdezősködött, milyen az illető lakása. Mondtam, fogalmam sincs, nem néztem körül. Sose akarták elhinni, pedig tényleg így volt, kivéve persze, ha valaki körbevitt a lakásában kifejezetten azért, hogy megmutassa a részleteket.

Persze azért volt sok minden, amire kíváncsi voltam. Hogyan működik ez vagy az, például a mackó hasában a brummogó. Nem, nem szedtem szét az állatot, annál sokkal megbecsültebb kedvencem volt, csak tapogatózással próbáltam kideríteni, mikor brummog és mikor nem (egyébként úgy nagyjából rá is jöttem). Valamint mindenféle szerszámra, szerelni valóra kíváncsi voltam, amit az apukám éppen bütykölt, mert ő mindig bütykölt valamit. És jó partner is volt a kíváncsiságom kielégítésére, szerintem örült, hogy lány létemre érdekel az ilyesmi. Elmagyarázott mindent, miközben csavarozott, vágott, fúrt, faragott, forrasztott és még ki tudja, mi mindent csinált. Nagyon szerettem, ha engedett részt venni  ilyen munkában, megtanultam, hogy hegyes, éles szerszámot sose magunk irányában működtetünk, ez azóta is mindig eszembe jut, ha a késsel nemtörődöm módon magam felé kezdek vágni. Ma is szeretek olyan műsorokat nézni, ahol szakmák mesterei dolgoznak tárgyakon, nincs is annál érdekesebb, mint amikor egy ezermester szakember szétszerel valamit és megpróbálja kitalálni, hogyan is működik az a számára ismeretlen, életében először látott eszköz – és mindig rájön! Mert kíváncsi.

Aztán jóval később már egyre inkább kíváncsi lettem. Például az emberekre. Érdekel a természetük, és az is, hogy mitől olyanok, amilyenek. Miért reagálnak erre vagy arra így, vagy úgy, és mire vezethető vissza a viselkedésük? Mi indíthatja az egyes embert valamilyen reakcióra, mi az oka a lépéseinek? És  valamelyest már ismerve az illető természetét persze az is érdekel, hogy egy-egy élethelyzetben mi várható, kiszámítható-e, hogyan reagál, mit lép majd.

A számítógép megjelenése az életemben harmincvalahány évvel ezelőtt rögtön kíváncsisággal töltött el, bár akkor még csak nagyon kezdetleges formáival találkoztam (Commodore 64, meg a percek alatt megtelt floppy, de rég is volt...). A "rendes", komolyabb gépeket pár évvel később ismertem meg, azóta is mindig ki akarom deríteni a titkaikat, nem nyugszom bele, ha nehezebben megy, és nem adom fel, amíg meg nem oldom a megoldani valókat. Kíváncsi vagyok, hogyan működik a gép és az egyes programok, előfordul, hogy csak próbaképpen telepítek valamit, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen. Ha bármilyen probléma merül fel, addig próbálkozom, míg meg nem oldom, de ehhez kíváncsiság kell. Rá kell jönnöm, mitől keletkezett a hiba, aztán pedig mi erre a megoldás.  Képes vagyok kiszerelni a laptop billentyűzetét, hogy lássam, tényleg olyan egyszerű-e kicserélni jól működő, új billentyűzetre, ahogy azt egy youtube-videón bemutatják (és tényleg olyan egyszerű). 😊  

Aztán amikor már az internethez is hozzáfértem napi gyakorisággal – ez éppen 25 éve kezdődött – , akkor lettem csak kíváncsi igazán, és ez azóta is, megállás nélkül tart. És mint tudjuk, a kíváncsiság kielégítésére meg is van minden lehetőségem, hiszen megtalálhatok mindent és bármit, amire szükségem van. Adatok, információk, összefüggések, ez mind rendelkezésemre áll, csak kíváncsinak kell lenni rájuk, én pedig nagyon kíváncsi vagyok. 😊

Ne legyél kíváncsi, mert hamar megöregszel! – alighanem mindenki hallotta már ezt a mondást vagy másnak, vagy neki magának szánva. Mennyire voltál kíváncsi gyerek úgy általában? Mire voltál kíváncsi, mindig mindenre? Vagy volt valami, amit szerettél volna úgy igazán, nagyon megtudni? Akár kíváncsi természetű voltál, akár nem,  az évek múlásával változtál-e ezen a téren? Tessék emlékezni, átgondolni, hajrá!

Szolg. közl.

Kedves játszótársak, szíveskedjetek piszkozatot véglegesre igazítani, esetleges további bejegyzés-ötleteket megírni és mindezeket közzétenni. Az ötödik héten vagyunk, vasárnap témát váltunk.

Kérek mindenkit a jelenre és a jövőre nézve is, ha látja, hogy valaki épp nemrég tett be új bejegyzést, akkor a sajátja közzétételével várjon legalább egy-két napot, de minimum 24 órát (ha nem világos, hogy miért emeltem ezt ki, elmagyarázhatom...), hadd legyen esélye annak a másiknak is arra, hogy észrevegyék az olvasók. Én is mindig figyelem a még bent lévő piszkozatokat, és  nem fogom "lecsapni" az új témával, hanem kivárom, hogy egy-két napig olvashassa a publikum.
Igazán kevés belső szabályunk van, hát tiszteljük meg írótársainkat ezzel az egyszerű, csupán kis odafigyelést igénylő újjal. Köszönöm!

Fájó hiányok

Amikor a témát kitűztem, nem is gondoltam volna, hogy nekem magamnak is mennyi tárgy illene ebbe a „dolgozatba”. Azt hittem, kettőnél vagy háromnál többet nem tudnék felsorolni, pedig dehogynem! De mértéket  tartok, kiválasztom közülük azt a keveset, ami a legérzékenyebben érint.

Itt volt mindjárt a hajas babám. Alvós baba volt finom vonású arcocskával, a haját pedig az én levágott hosszú hajamból szerkesztették rá a babaklinikán, ez volt számomra a karácsonyi meglepetés, ha jól emlékszem, kb. hétéves koromban. Nem tudom, mikor került ki a lakásból, de arra emlékszem, hogy felnőtt koromban már az udvari sufniban hányódott. A sorsa ezzel megpecsételődött, mire sok év múlva véletlenül rátaláltam, már nagyon szomorú látványt nyújtott, a haja szétmorzsálódott, a ruháját szétrágták a molyok, teljesen tönkrement az évek során. Hogy végül mikor dobtuk ki, nem emlékszem. De máig sem értem, miért nem gondoltam rá tizenéves nagylány koromban, amikor még közel volt a gyerekkor, hogy ezt talán jobban meg kellene becsülnöm annál, mint hogy hagyjam kikerülni a házból? Hogyhogy nem gondoltam arra, hogy majd egyszer még fontos lehet?

Aztán ott volt a hegedűm. Ötvenéves voltam, amikor az első költözés előkészületeinek őrületében és a sok mindentől való megszabadulás lázában eladtam a szomszédék zenész fiának. Akkor már legalább húsz éve a kezembe sem vettem, legfeljebb néha kinyitottam a tokot, hogy megnézzem, leszakadt-e a szőr a vonóról, vagy sem. Ha a tél közeledtével elfelejtettem kilazítani a vonó szőrét, tavaszra általában leszakadt, akkor elvittem a Rottenbiller utcai javító bácsihoz, aztán visszatettem a helyére. Szóval, 1998-ban fillérekért eladtam annak a huszonéves srácnak, akiből aztán neves és népszerű zenész lett. Amikor pár évvel ezelőtt feltámadt bennem a vágy, hogy ismét megpróbáljak hegedülni, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha felvenném vele a kapcsolatot és visszavásárolnám tőle a hegedűmet, ha ugyan megvan még. Mindenféle hangszeren játszik, nyilván hegedűje is több van, az enyém semmit se jelent neki – gondoltam, de az ötlet csak ötlet maradt. Szerencsére. Mert mint tudjuk, a hegedülős próbálkozásom pár évvel ezelőtt fájó kudarccal zárult, úgyhogy ezért kár lett volna bonyolítani az életemet. Így a hegedűm már örök hiány marad.

De van egy tárgy, melynek a sorsát nem ismerem, sőt, teljes értetlenséggel állok a hiánya előtt. Hová tűnhetett? Mikor? És egyáltalán, hogyhogy nincs meg? Kidobtam? Ezt el se tudom képzelni, de ha mégis, az csak véletlenül, tévedésből történhetett. A másodikos tolltartómról van szó. Fából volt, a létező legegyszerűbb lapos doboz, a teteje két kicsi zsanérral borult rá az alsó tárolóra, a tető belsejére pedig tollal ráírtam: ….Ágnes II. oszt. tanuló. A fedele közepére stilizált virágmotívum volt festve, mint valami hímzésminta. Mindig nagyon megbecsültem ezt a tárgyat, pedig nagyobb iskolás koromban voltak más tolltartóim is, azokat használtam az iskolában, ezt pedig otthon. Sőt, később a munkahelyeimre is magammal vittem, és mivel addigra már eléggé lekopott a tetejéről a festett diszítés, szépen fel is újítottam színes temperával, aztán száradás után színtelen lakkal átkentem az egész dobozt, így valóban mutatós lett. Mindig ott volt az íróasztalomon, benne tartottam pár tollat, ceruzát, tehát használtam is, de inkább dísztárgyként szolgált.

Az utóbbi években vettem észre, hogy nincs sehol. Pontosan tudom, hol volt utoljára, a régi nagy komód alsó fiókjában. Már nem használtam, de megőriztem, mert szerettem. A komód és a fiók is megvan, de a tolltartó nincs sehol, pedig néhányszor már tűvé tettem érte a lakást. Sose tudom meg, mikor és mivel együtt dobtam ki tévedésből, mert csakis úgy történhetett.

Tárgyak, amelyek valamikor fontosak voltak, valami módon az életünk részét alkották, aztán eltűntek, tönkrementek, elveszítettük vagy megváltunk tőlük, megfosztottak tőlük, vagy csak egyszerűen kikerültek a látókörünkből. Van, amiről tudjuk, mi lett a sorsa, és van, amiről azt se tudjuk, mi lett vele. Ha visszagondolunk rájuk, hiányoznak – pedig csak tárgyak.

 

"A" mozi

Amikor én még kislány voltam, nálunk a legkönnyebben elérhető mozi a Maros mozi volt. Épülete eredetileg szállodának épült az 1910-es évek elején, ahol a kávéházban időnként filmeket is vetítettek. Aztán 1914-ben ez lett a községháza, ám a földszinten mindvégig megmaradt a „mozgó”, és más-más néven ugyan, de továbbra is működött. Maros mozi csak 1950 után lett belőle, amikor Rákosligetet a fővároshoz csatolták és a községháza kiköltözött az épületből. Volt tehát múltja a mi mozinknak.
A Maros moziban láttam gyerekkoromban a legtöbb filmet, első mozis élményeim ott születtek. A padló recsegése, a vetítőgép surrogó hangja és fejünk fölött villogó fénye, meg a felforrósodott film jellegzetes szaga, ezek összessége alkotta az első élményeket. Az ülések fából voltak, persze kárpitozás nélkül, úgyhogy ha egy-egy lecsapódott, annak volt hangja rendesen. Nem emlékszem, hogy ebben a moziban lett volna bármiféle büfé, mindenesetre az biztos, hogy nem enni-innivalóval felcuccolva ültünk be a terembe.

Na és az artisták! A vászon előtt volt egy egészen keskeny színpad-szerű placc, azon produkálták magukat a vetítés kezdete előtt pár percig. Ott elfért egy, legfeljebb két ember, aki az egyik oldalon beszáguldott, majd a produkció végeztével a másik oldalon kisuhant. Rövid mutatványokat adtak elő, jött a zsonglőr és tárgyakkal ügyeskedett, más egy hatalmas keréken gurult ide-oda, akrobaták ugráltak, szinte röpködtek a levegőben azon a keskeny dobogón. Csodáltuk őket, és emlékszem, én magam szinte jobban vártam ezt a film előtti párperces mutatványt, mint a filmet.
Volt, hogy kétszer is megnéztem egy filmet. Előfordult, hogy pótszéken ültem, illetve ültünk pár osztálytárssal együtt. A pótszékek persze csak elöl fértek el, tehát még annál is kényelmetlenebb volt onnan nézni, mint a normál első sorból. Igazi megpróbáltatás volt ez a nyakunknak, de megérte – bár ma már nem emlékszem, az Őfelsége kapitánya, vagy a Háború és béke volt az a film, amiért ezt az áldozatot vállaltuk, de mindegy, mert a kettő közül bármelyikért bármilyen kényelmetlenséget vállaltunk volna. 😊

Persze a kerületben voltak más mozik is, nem sok, de a rákoshegyi Jókai és a rákoskeresztúri Újvilág moziban biztosan megfordultam néhányszor. Időnként az iskola is elvitt bennünket megtekinteni egy-egy szovjet filmet, ezek nélkül igazán meglettünk volna, némelyik egyáltalán nem is volt életkorunknak megfelelő, és ezt már akkoriban is éreztük. Egyébként a mi iskolánkban az volt a szabály, hogy ha szüleinkkel moziba készültünk esti előadásra, akkor előtte a szülő aláírásával be kellett írni az ellenőrzőbe, hogy mikor melyik filmre megyünk, ezt bemutattuk az osztályfőnöknek, aki tudomásul vette.

A Maros moziba később már csak elvétve jártam, például amikor tanítottam, és az egyik tanévben valami okból az egész iskola kapott „bérletet” néhány indiános film megtekintésére, ezek a kultikus NDK-filmek voltak, Gojko Mitić főszereplésével. A filmeket előzetes megbeszélés szerint délután vetítették külön a mi számunkra, ilyenkor felkerekedtünk és odasereglettünk a felső tagozat osztályaival. Én magam akkor láttam indiános filmet először, ez addig valahogy teljesen kimaradt az életemből.

Mert akkor még megvolt a Maros mozi. Aztán valamikor a 90-es évek elején bezárták és elég sokáig semmi sem történt körülötte. Az utóbbi években ismét éledezik, igaz, nem a régi módon, hanem inkább filmklubként próbálja újraéleszteni egy lelkes közösség. A régi Maros mozira már nem sokan emékszünk, és hamarosan eljön az idő, amikor már nem is lesz senki, aki emlékezne rá, de  nekünk mindig az marad „a" mozi, az igazi, az első.