Hej, ha én is...

Miről kellett lemondanom gyerekkoromban? Csak két említésre méltó dolog jut szembe. Például az, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusába járhassak, valamint, hogy zongorázni tanulhassak. A lemondásnak mindig van valami kényszerítő oka: megoldhatatlan volt a gyerekkórusba járás is, a zongorázás is.

Amikor elsős voltam és már befejeztem a zenei előkészítőt, hangszert kellett választanom. Mindig nagyon szerettem volna zongorázni, így persze azonnal a zongorát mondtam, viszont zongoránk nem volt. Akkor hogy fogok gyakorolni? Sehogy, természetesen, hacsak nem járok be a zeneiskola termébe, amikor éppen nincs ott óra vagy zenekari próba, tehát ez teljesen bizonytalan és kiszámíthatatlan program lett volna. Ráadásul messzire kellett volna gyalogolni, az iskola környékére, tehát naponta kétszer tettem volna meg oda-vissza ugyanazt a távolságot, mivel busz még nagyon sokáig nem járt mifelénk. És egyébként is, gyakorolni nem elég csak heti egy-két napon, azt minden nap kell. Szóval, így esett kútba a zongora, és lépett helyébe a hegedű, lemondtam a zongoráról.

Akkoriban a rádióban gyakran hallottunk olyan műsorokat, amelyekben a Rádió Gyermekkórusa énekelt, sőt anyu egyik kolléganőjének velem hasonló korú kislánya ott énekelt, tehát hallottam róla „belső” információkat is, annál inkább vonzott. Persze a kórus tagjai nem csak próbákra és szereplésekre jártak oda, hanem iskolába is, tehát tényleg teljesen odatartozók voltak. Mi pedig messze laktunk a Rádiótól, a város széléről kellett volna bejárnom a belvárosba. Le kellett mondanom a gyerekkórus élményeiről. 

Zongorázni később sem tanultam meg, sőt időnként úgy gondoltam, nem is lett volna nekem való a zongora, ahol a két kezemet különbözőképpen kellett volna mozgatni. Megfigyeltem, hogy ez nehezen megy nekem a mindennapi életben is. Később otthon hozzánk került egy régi harmónium, azon próbálgattam a játékot, de tényleg csak próbálgatás szinten, és valóban nagy nehézséget okozott a kétfelé, kétféleképpen manipulálás (mondjuk, az se segített, hogy azt a harmóniumot csak fújtatóval, mindkét lábbal folyamatosan taposva lehetett működtetni).

A kórusban éneklés később megvalósult, bár nem a Rádió kórusának, hanem a kerületi énekkarnak lettem a tagja, még operát is énekeltünk, igaz, gyermekopera volt a pontos műfaja (Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány), de a bemutatóra, sőt még néhány vendégszereplésünkre is jelmezeket kaptunk! A jelmezkölcsönzőből hoztak valódi jelmezeket! Emlékszem a varázslatos pillanatra, amikor szétosztották. Turnűrös szoknyás hosszú ruhák voltak, tizenkilencedik századi divatot utánzó ruhák gyerekméretben, mindenkié más színű, az enyém világoskék selyemből, hát mi kell több egy tízéves kislánynak? Rettentően élveztük, szerintem sose zengett úgy a kórus, mint a jelmezes előadásainkon a gyár kultúrtermében, a kerületi művelődési házban, a ligeti, meg a kőbányai kultúrházban, mindenütt, ahol csak felléptünk.

Hogy mennyire volt nehéz ezekről lemondani gyerekkoromban, arról konkrét emlékem nincsen, azt hiszem, megértettem az indokokat és elfogadtam. Bár évekkel később a gyerekkórusról hallott, látott hírek nyomán időnként belesajdult a szívem, amikor a rádióban, tévében a külföldi vendégszerepléseikről tudósítottak. A Japánban tett látogatásukra különösen élénken emlékszem tizenéves koromból, akkor bizony megfordult a fejemben, hogy hej, ha én is, én is köztetek mehetnék... 😊