Én korom, te korod, ő kora

A saját korom sokáig nem érdekelt. A mások számára oly félelmetes negyven semmit nem jelentett, ráadásul akkoriban az életemnek egy kifejezetten aktív, mozgalmas időszakát éltem, annyi minden történt velem, hogy eszembe sem jutott aggódni éveim száma miatt. Az ötvenedikre nem is emlékszem, a hatvanadikra... na, arra azért már kicsit felkaptam a fejem. A hatvanötödiknél kezdtem igazán felébredni, az már megnyomott, főleg a gondolat, hogy innen már megyek a hetven felé, óh, borzalom! Elutaztam pár napra, hogy aztán vasárnap betöltvén a hatvanötöt, hétfőn már ingyen vonatozhassak haza. De az igazán ijesztő a hetven volt, meg azóta minden következő is, azok ellen már semmi nem segít. 

Sokszor eszembe jut egy régi interjú Mácsaival, aki akkoriban Becket Tamást játszotta a Becket avagy az Isten becsülete című darabban. Az egyik jelenetben Becket Tamás több évtized után újra találkozik a barátjából időközben ellenségévé lett királlyal, aki így szól: "Megöregedtél, Tamás." Mire ő: "Felséged is." Mácsai azt mondta, a bemutató után jó néhány előadásnak el kellett telnie ahhoz, hogy erre a mondatra megtalálja a megfelelő hangsúlyt, azt a hangot, amely kifejezi a lényeget, vagyis hogy „jaj, Istenem, de megöregedhettem én, ha te ilyen baromi öreg vagy...” Pontosan ezt érzem minden alkalommal, amikor régen látott kortársaimmal találkozom, az ő változásukra való rádöbbenés egyúttal a magaméra is ráébreszt – nem mintha addig azt hittem volna, hogy én a régi maradtam. És mostanra elérkezett az idő, amikor idegen hasonló korúakról már úgy beszélek, hogy "olyan korombeli, szóval hetvenes" – ilyenkor tudatosul bennem, hogy igen, hetvenes vagyok, még jó, hogy azt nem mondom, "olyan korombeli öregasszony".

Mások életkorát fiatal korunkban nem tudtuk jól megítélni, húszévesen a harmincon túliakat már öregnek éreztük. Évtizedek múltán jöttem rá, hogy a szegedi tanáraink közül némelyik még harminc se volt akkoriban, tehát alig volt pár év köztünk, ez utólag meglepő felismerés volt. Amikor a 90-es években rátaláltam egy tanárunk hatvanadik születésnapját köszöntő kötetre, el sem akartam hinni: hogyhogy még csak hatvan éves? Huszonvalahány évvel azelőtt végeztünk, és már akkor is amolyan bácsi-szerűnek (mellesleg: rettegni való bácsinak...) érzékeltük, pedig ezek szerint még 40 sem volt! Mondom én, hogy a mások kora az ember bizonyos életkorában megítélhetetlen.

Ha feltennék nekem a kérdést, hogy a saját életkorszakaim közül melyikbe mennék vissza szívesen, tulajdonképpen bármelyikbe. A gyerekkoromba is, húszas, harmincas éveimbe is, de leginkább a gyerekkoromba, mert az minden nehezítő körülmény ellenére is maradéktalanul szép, biztonságos és szeretetteli volt. A húszas, harmincas éveim időszaka pedig – szintén minden nehézség ellenére is – érdekes, mozgalmas és emlékezetes volt. De az ötvenes éveimet már kösz' szépen, nem akarnám még egyszer  végigjátszani, arra már egészen más szoftvert kérnék, ha valaki mégis visszatuszkolna oda. 😌

Egyébként pedig mindenki csak annyi idős, amennyit éppen betöltött, és ez kitart pontosan egy évig. Sose mondom, hogy a hetvenötödikben vagyok, mert a 75 még messze van, az majd akkor lesz, ha betöltöm – hogy úgy mondjam, azt még meg is kell érni –, addig pedig minek emlegetni? Épp elég rosszul hangzik már a 74 is, dehát nincs mit tenni, ez van. 😉

ÖREGSÉG - visszavonva

 

ÖREGEK MAGÁNYA

Senki se veszi észre

az öregek magányát?

Átnéznek rajtuk

mintha ott se lennének.

Ők meg - ezért is -

folyton útban érzik magukat.

A helyüket már rég

betöltötték a fiatalabbak.

Mindenhonnan kiszorultak

pedig még jelen vannak.

Ne sürgessétek őket el!

Lehet, hogy később

hiányoznának…

(2014)

EZT A RÉGEBBI VERSET MÁR RÉG IDEIRTAM "PISZKOZTABAN"..

ÚGY GONDOLTAM MOSTANI "KEDVENC" KORSZAKOMRÓL (EZ IS MÁR 7 ÉVES) IDEGYŰJTÖK JÓPÁRAT, de közben tettem egy fogadalmat, (különböző támadások után)  hogy nem irok a halálról (és mi lenne az öregkor végkifejlete , "perspektivája", ha nem az)- igy nem teszem.... :)

érjük be ennyivel, ez is elég lehangoló... s minek?

Arcanum ingyen

MiKOR, ha nem most?
Örömmel tudatom, hogy az Arcanum nevű hatalmas vállalkozás június 9. és 12. közötti időszakra ingyenesen hozzáférhetővé tette adatbázisát.
Mivel érdekelt, hogy családunkban ki mikor élt, halt meg, alkotott, írt tanulmányt, krokit vagy hivatalos értesítést, hova járt iskolába, és milyen eredményekkel büszkélkedhetett, mi érdekelte, hol helyezkedett el, miféle titulusa volt, szerepelt-e a közéletben stb., végigböngésztem az engem érdeklő találatokat.
Akit érdekli a múltja, felmenői sorsa, jó eséllyel fog találni rájuk vonatkozó adatokat.
Érdemes hát kutatgatni. 
Üdv. Mick

Kölcsönvett vers

A kor...Ez? Amiben élek?  Inkább amiben éltem. Lassan nekem már az jelenti, az a régi, ifjúkori az igazit, a valót, régi önmagam emlékeivel és azzal a szorosan hozzám-nőtt értékrenddel, amivel ma már mit se kezdhetek. Továbbadtam, továbbadtuk, s hogy helyesen tettük-e?! De hát nem tehettünk másként! Jóra, szépre, igazra tanítottak, másokra figyelőnek, segítőnek, elfogadónak neveltek. Ki tehet róla. hogy ez már nem érték....

A kor, az életkor? Gyereknek lenni, az volt a szép. Meg szép volt lenni nyíló értelmű kamasznak is, szerelmes fiatalnak, kismamának, gondoskodó anyukának, fáradtan is igyekvő, komoly felnőttnek.És most nagymamának lenni is milyen szép. Bevallhatom, az hogy öregszem, meg hogy hány éves is vagyok, nem igazán érdekelt sosem. 😏.

Azt a címet adtam itt fent, hogy kölcsönvett vers.

A sors, vagy a véletlen különös játéka miatt. Mert azt gondoltam, ezt a témát ki fogom hagyni, hisz belemélyülni, összefoglalni nem lesz időm, (legkisebb kis csillag-unokámmal lehetek ugyanis júniusban, és minden pillanatot kihasználok, ami megadatik, az "irkálás" helyett 😊). No meg Rózsa és a többiek elmondtak szinte mindent helyettem is.

Apám verses blogjába viszont betettem az épp soron következőt. Hát kölcsön is vettem mindjárt, legyen itt is, mégis egy kis bejegyzés.

S mennyire ideillik, ugye, kedves blogtársaim? 

Íme:

EXHORTATIO AMICALIS

                         „Nel mezzo del cammin…”

Az emberélet útjának felén már
régen túl vagyunk, drága jóbarát:
az alkonyat sötétje már feléd száll,
falhoz vághatod már a fakupát.

Emlékeink sötétlő dzsungelében
el is tévedünk, bizony, néha már,
s lopakodik utánunk észrevétlen
a végzet, mint vérszomjas jaguár.

De rá se ránts! Füttyents az alkonyatnak,
s lábadhoz kúszik majd, mint hű kutya.
Maradjunk meg vidámnak és szabadnak

- s mert nincs több játszma: ne add fel soha!
Ha szívünk nem is, kedvünk még a régi
- és sok lesz még, mit érdemes megélni!

Korok és korszakok

 "A lelkünkben pedig mindig, akárhány évesen is lehetünk fiatalok."

   E. (alias Rhumel) fenti mondatát kérem köcsön az itt következő pár gondolat bevezetőjeként. Még nem tudom, mit és hogyan fogok összehozni e téma körül; egy biztos, hogy rengeteg mondanivaló torlódott össze bennem, azt kellene valahogy megzabolázni, elrendezni.

      Ági megfelelő pillanatban tette fel a kérdést közös blogunkon, hiszen a hozzájárulók többsége KORtárs lévén, ismerős pályán játszik és összegyűjtött már bizonyos mennyiségű tapasztalatot a visszatekintésre. Arról nem beszélve, hogy egyre gyakrabban teszünk fel magunknak összegző és sorsdöntő kérdéseket. Szükségünk van rá, nekem legalábbis úgy tűnik.

   Ahogyan egyre előbbre haladok a KORban, mindinkább az az érzésem, hogy egymást követő szakaszokról van szó, talán azért, hogy jobban eligazodhassak benne. Közöttük persze legtöbb esetben elmosódnak az éles határok.

    A "felhalmozáson" van a hangsúly. Minden eseménnyel "többek" leszünk, legyen az örömteli vagy tragikus. (Az is igaz, hogy ritkán tanulunk belőlük, van aki többször is elköveti  -  szinte sorsszerűen  -  ugyanazt a hibát, s ezt akár az egész emberiség történetére is kitágíthatjuk, kicsiben megélhetjük a nagyot.) Hogy ne navigáljak mindvégig az általánosítások szintjén, megpróbálok személyes korszakaim vizeire evezni.

   A gyerekkor... Sokszor felelevenítettem már a téma egyes részleteit. Most összefoglalva, legalábbis a kamaszkorig : bizonyos öntudatlan boldogság uralja, a szülőkbe vetett határtalan bizalom szülte biztonság érzése, az objektíve nehéz körülmények ellenére is. Emlékeimben mindig, de mindig süt a nap. Ez lesz a továbbiakban is a korszakok barométere : a napsütéses kék ég vagy a felhőtakaró...

   A kamaszkor... Tudatraébredés. Világrengető kérdéseket teszek fel magamnak. Bizonyos korlátokat fedezek fel magam körül. A határtalan bizalom "köldökzsinórja" elvágva, viták, ellenállások kora. A gyerekkorban oly ritka egyedüllét szükségletté válik bizonyos időközönként, hogy nyugodtan elgondolkodhassak a rengeteg olvasmányon, melyeket kielégíthetetlen étvággyal kebelezek be. A rajzolás, az írogatás  -  az átélt vagy megálmodott élmények megfogalmazása  -  szintén életszükséglet lesz. Felhők váltakoznak a napsütéssel, időnként mérsékelt vihar söpör végig rajtam.

   A fiatalság  -  az egyetemi évek és a párválasztás ideje... Sokat beszélgetünk évfolyamtársaimmal, szinte megállíthatatlanul, éjszakába nyúlóan. Jövőnk nagy kérdései közvetlenül előttünk állnak, s közben olyan tapasztalatlanok vagyunk. Erre az időre esik a másfél éves moszkvai, leningrádi diákélet, mely rendkívül meghatározó önállósodásunk útján. Az enyémen mindenképpen : távol a biztonságos szülői korlátoktól, hónapokig egyedül kell feltalálnom magam, bemerészkednem a felnőttség ösvényére is, legalábbis pár lépésnyire...  A világ kinyílik előttünk az utazásokkal, nekem ez az első külföldi utam... Ez a tapasztalat hozzájárul bizonyára a merész "mélyvízbe ugráshoz", mely G-vel kötött házasságom jelent. Ennek első évei is tanulóévek: az együttélés, a kompromisszumok megtanulásának évei, az erőviszonyok kezdeti felbecsülésének felfedezése, a párválasztás romantikus elképzeléseinek bizonyos megtépázása a mindennapi élet próbáján. A "meteorológiai" hasonlattal élve a helyzet a nagy tavaszi szelek, a ragyogó nyarak ideje, bár frontátvonulások is előfordulnak.

   A felnőttkor, melyet magam részéről úgy 35 és 65 közé teszek, a stabilizálódás kora. Kb. az isztambuli 6 év és az azóta itt eltelt idő egy része. A rendkívüli teherbírások ideje. Visszanézve erre az időszakra, ma már el se tudom képzelni, hogy bírtam helytállni minden szituációban... Amit azóta átéltem, gyerekjáték hozzá képest, igaz, hogy jóval kisebb teherbíró képességgel rendelkezem. De az elején a kétség még csak meg se legyintett: majd lesz valahogy! - diktálta bennem a kíváncsiságot és az energiát az életbe vetett óriási bizalom. És lett is sokáig. Voltak gyönyörű verőfényes napok, pusztító viharok, de a nehézségek legyőzésének is megvan a maga szépsége, rejtett erőink bizonyítékának fényes záloga...   

   Most pedig már az öregkorban találom magam, amely egyrészt a legpihentetőbb, hiszen harcaink nagy részét megvívtuk, a világgal, egymással. Hátra van az, amelyet önmagunkkal kell megvívnunk, hogy elfogadjuk az elmúlás felé vezető utat, esetleg megtanuljuk, hogyan lassíthatjuk le az elkerülhetetlen változásokat, amelyet egy-egy fájdalmas reggeli ébredés, egy tegnap készült fénykép tár elénk könyörtelenül : jé, ennyire megőszültem volna  -  "hirtelen"?  -  gondolom én, hitetlenül... Enyém lenne ez a magába roskadó, ráncosodó fáradt arc?... Igen, muszáj elfogadnom. Próbálok alkudozni, egyezséget kötni a sorssal. Mit szeretnék az utolsó pillanatig megtartani? A szememet, hogy olvashassak, írhassak, esetleg rajzolhassak még... A tudatom, gondolataim, az érzelmeim szabadságát, kifejezőképességét, s ha lehet kommunikációjának lehetőségét másokkal... De hogy mit tartogat a jövő, az csakis az ő zenéje, őszintén szólva jobb, ha előre nem is tudom. 

KORtársak

Például a tanárok, akiknek tanítványa voltam, más tanárok kartársaim az első iskolában. Magam eléggé koros vagyok már, de páran még élnek közülünk. Régebbi blogban gimnáziumi osztályfőnököm portréját megírtam a legnagyobb szeretettel és igazi hálával, mert ostoba kamaszságaimat is megértéssel kezelte.

Ma mégsem a latin költőket kedvelem visszarévedve a boldog időkre, hanem éppen a boldogtalanság és igazságtalanság tolakszik elém, a biológia tanárom képe ugyanebből az időből. A tárgyát nagyon szerettem, tíz éves korom óta lapoztam a Brehm összesből főként az ötödik kötetet, mert az afrikai nagymacskák fajtái, elterjedésük a kontinensen, életmódjuk és elképesztő tulajdonságaik leírása magával ragadott. A növények élete, biológiája ugyanolyan érdekes, megjegyezni való tudást nyújtott, mint a Brehm olvasása. Tanárom nem akarta észrevenni a lelkes érdeklődésemet, pedig legalább középfokon minden kérdésére tudnék akár ma válaszolni. Hármast adott év végeken, még az érettségi bizonyítványomban is ez éktelenkedik. Tudom, a magatartásom nem volt éppen példás, elszöktem a tanulószobáról, cigarettáztam az utcán, nem léptem be a KISZ-be. ahol éppen ő volt a tanácsadó tanár. Más is lehetett a rovásomon, már nem emlékszem rá. Azt, hogy az érdemjegy, a "közepes" minősítés igazságtalan volt és megalázó, nem tudom elfelejteni.

*

Még be se fejeztük az egyetemet, amikor a tanács művelődési osztályáról egyik külterületi iskolába irányítottak helyettesítő pedagógusnak. Az ötödikesek osztályfőnökét mint fiatal embert, katonának hívták be a kiegészítő parancsnokságról, így orosz szakos lévén - minthogy ő is az volt -  megkaptam az osztályát és sikeresen el is navigáltam őket a nyolcadik osztály befejezéséig. E néhány év alatt az iskola tanári karából mindenkivel jó barátságot kötöttem. Ők voltak az első, igazi KORtársaim. A családias szellemű iskola tanulói átlagos tudással és szorgalommal fogadták a tárgyaimat, az orosz mellett magyart is tanítottam. Némelyik nem figyelt, másik csak lusta volt, ugyanakkor a városi, megyei tanulmányi versenyeken is nyertek díjakat a tanítványaink. Egyik lányt fölvették a gimnáziumba, elsős korában első lett az orosz nyelvi versenyen. A zsűri rákérdezett, ki volt a felkészítő tanára, honnan ered ez a jó kiejtése, nahát, ez vicces volt. A zsűriben ült az édesapám, szintén orosz szakos, ugye, én meg az asszonynevemen tanítottam. Titkos viszonyunkat nem fedtük fel, nehogy részrehajlással vádolják az apámat.
Abban az évben, amikor tanítani kezdtem, ketten kerültünk ki a felsőoktatásból és jutottunk ebbe az iskolába. Kortárs-kartársam történelem szakos volt. Szigorúbb és következetesebb volt nálam. Ő egy komoly pedagógus képét öltötte magára,voltak követelései a gyerekek felé, de jóságos, igazságos lehetett a tanár-példaképe, jól választott, amikor pályát választott.

Mivel én untam, hogy ugyanazt kell évről évre tanítani, kicsöngetnek, becsöngetnek, ügyelet a folyosón, játék az udvaron, örültem, hogy másik pályát adott a sors, amit viszont a mai napig szeretek. Úgy emlékszem, egy éve dolgoztam a lapkiadónál, nem kellett  minden nap bejárni, hazavihettük a korrektúrát, szerkeszteni való kéziratot. Egy ilyen hétköznapon meglátogattak a régi kollégáim, a történelem szakos és a fizika szakos a régi tanári karból. Jó volt emlékezni arra a néhány barátságos évre a családias iskolában, jólesett, hogy ugyanolyan szeretettel érdeklődnek irántam, mintha még mindig egy munkahelyünk lenne.

Teltek az évek, lányom főiskolás lett, magyar-történelem szakos. Vizsgatanítását történelemből az én egyKORI kartársamnál teljesítette. Persze jó jegyet, jó minősítést kapott, megjegyezve, hogy utoljára pólyás korában látta... (Ahhoz képest tényleg jó lehetett, ezen vidultunk kicsit.)

*

A kortárs kartársakról még lehetne anekdotázni, de máris hosszú a történet, miközben a KORtárs írókról, költőktől még nem szóltam egy szót se, pedig van néhány közismert és szeretett alkotó köztük.

A Móra Kiadónál első főszerkesztőm Janikovszky Éva volt. Pontosan olyan szellemes, jó humorú és emberszerető, mint amilyennek a könyveiben mutatkozott. A szerkesztőségi napokat közös kávézással kezdtük. Ő cukor nélkül itta a kávét, vékony volt és fürge. Egyik közéleti, kötelező ünnepélyen, a felszabadulás vagy a nov.7. ünnepén mindig volt valami kiadói buli is. Éva a főkönyvelővel együtt, összeszokott párként szteppeltek, nem hosszú számra. Mindenki csodálkozott, honnan van ez a tudományuk. Nos, Éva kislány korában a szegedi színházban tanult balettot, különböző táncokat, statisztált és sokszor beletartozott a kislány által óriási sikerrel előadott sztepp, amerikai eredetű, mint tudjuk. A főkönyvelő pedig onnan jutott ehhez a nemes tudományhoz, hogy Lakner bácsi leánya volt, sokszor fellépett apja színházában, megtanult ő is szteppelni, aztán egymásra találtak Évával a kiadói bulikon. Janikovszky Éva különben sok könyvét dedikálta a lányomnak, ezek még itt vannak a polcon.

 

A könyvkiadóban rengeteg emberrel ismerkedtem meg, végül is, napi kapcsolatban voltunk a KORtárs irodalommal. Nem tudom, kiről emlékezzem meg, még a puszta névsor is kilométer hosszú lenne. Kiválasztottam ezért Tamkó Sirató Károlyt, tőle van egy autográf levelem, direkt nekem írta  Kormos halála után, elpanaszolva, mennyire rosszul van ő is, alig van ereje írni. Akkoriban egy képversen dolgozott, meg is jelent később talán az Új Írásban. Az avangárd különös és egyéni követője megérdemelne egy hosszabb bemutatót és emlékezést.

Most itt egy részt mutatok a leveléből, jellegzetes aláírását a neten is  közli a szócikk.

 

Illusztrálni tudom még Esterházy Péter emlékezetét. Már másik kiadónál dolgoztam, amikor megjelent egy nagy formátumú könyve az édesanyja utolsó idejéről és haláláról. A dedikációban azért utal az írása terjedelmére, mert éppen két íves sorozatot szerkesztettem, és tőle is csak ennyit szerettem volna kérni. Azt hiszem, rosszkor folyamodtam hozzá, de nem volt olyan könnyű megközelíteni a már akkor hallatlanul népszerű írót.

 

Nagy adománya volt a sorsnak, hogy a Móránál kinevezték Csukás Istvánt főszerkesztőnek. Ő pontosan olyan ember volt, amilyennek mutatta magát. Okos, jó kedélyű, nagyvonalú volt, érdekes módon a könyvkiadóban mégsem tudott olyan népszerű lenni, mint a közönség körében, de a  legjobb viszonyt a  tévésekkel alakította ki. Amikor meghalt, a ravatal mellé kövirózsából csináltattak Süsü-szobrot, az élénk zöld, élettel teli bio-szobor - remélem - azóta is a sírhantját díszíti.

A dedikált könyv, Csukás István összes verse a költő-író hatvanadik születésnapjára jelent meg. A sajtótájékoztatón számozott példányokkal ajándékozta meg híveit. Mi ezt a szeretetteljes, őszinte bejegyzést, a sorozat harmadik példányát kaptuk tőle.   

 

...akKOR gyerünk!

Van egy kémikus unokahúgom, aki mostanság védte meg doktoriját. Egyszer régen megkérdeztem tőle, hogy miért vonzza úgy a kémia? Visszakérdezett Miklós bácsi, van a világon valami, ami nem kémia? Minden kémia, ami anyag. Erre gondoltam, amikor a közös témaként felvázolt KOR fogalmat ízlelgettem. Ha az anyagvilág mindegyik résztvevője kémia, akkor az anyagi mozgások egymásutánja mind a KOR fogalmához köthető.

A választék tehát több mint bőséges. Általában az emberi életnek tizenkét szakaszát szokták megkülönböztetni. Ezek: perinatális kor, csecsemőkor, kisgyermekkor, gyermekkor, serdülőkor, ifjúkor, fiatal felnőttkor, középkorú felnőttkor, öregedés kora, előrehaladott öregedés, aggkor, aggastyánkor. Ez önmagában egy tucat lehetséges téma. A bőség zavara miatt nehéz a döntés: hogyan fogja meg az ember a fogalmat?
Lehetne személyesre venni, mégsem teszem, hisz csaknem az összes (kb. 6000) posztom személyes. Az én megoldásom a közmondások köre. A kor szócikk nem létezik a vaskos gyűjteményben. (Az ökör és az ördög szavak találatai bezzeg oldalakat töltenek meg.) Joggal gyanítottam, hogy az öregkorral viszont sokféle mondás foglalkozik. Csak sorolok közülük néhányat gondolatébresztőnek:  
Hadd ázzék, majd megeszi az öreg.
Jó az öreg a háznál, még ha egy csöpp esze sincs.
Öreg is, vén is, kell neki mégis.
Bevágja az öreget. (övé az utolsó szó)
Félre öreg, megrúg a csikó!
Nehéz az öregnek a frisset járni.
Nincs olyan öreg, ki tovább ne kívánna élni.
Olyan már az öreg, mint a vén.
Öregek vezérlik a hadat.
Öreganyád térgye kalácsa.
Úgy megrúgta, hogy az öregapja születésnapjára is emlékszik.
Öregapám is élne, ha meg nem halt volna.
Akármilyen öregasszony, ha férjhez megy, csak menyasszony.
Az öregember minden nap egy nótát felejt.
Öregember ifjúmenyecske, ott terem Jancsika.
Öregember, nem vénember.
Öregember, öreg ló.
Öregség, elsőség.
Némelyikkel nagyon egyet értek. Pl.: Nincs olyan öreg, ki tovább ne kívánna élni.
***
Még eljátszhatnék a szóval. Nem boKORban születtünk egyKOR (és nem is a reformKORban). KORán elhagytuk a csecsemőKORt. Sokat játszottunk. OlyKOR-olyKOR KORmosak lettünk. LegényKORunk után felnőttKORba léptünk. KORántsem ez volt a fényKORunk. KatonaKORunkkat letöltve érkeztünk aranyKORunkba. AmiKOR kezünkben csoKORral közledtünk KORtársunkhoz, egy lányhoz, akKOR rájöttünk, hogy cuKORfalatot választottunk. JóKOR döntöttünk mellette. JelenKORban öregKORunkat éljük. OlyKOR-olyKOR visszatekintünk: akKOR, amiKOR családunk lett, az volt a hősKOR. ValamiKOR az utóKOR fog ránk emlékezni.
De nem teszem.