íróasztalaim

   A hokkedli, mint első munkaasztal Áginál! Ismerős! A miénknek fehér volt a lába és almazöld a teteje: anya festette be?... Lehet. Ezen írtam első "irodalmi szándékú" szövegeimet egy kockás füzetbe, úgy 10 éves korom körül... Nyoma sem maradt. Nem a hokkedlinek. Kár.

    A leckémet eleinte a konyhaasztalon írtam: ott volt a legvilágosabb, a legmelegebb.

Később, amikor már több könyv, füzet kellett, előfordult, hogy a középső szobában, a szőnyegen teregettem szét mindent és afölé görnyedve dolgoztam, ami nagyon bántotta anya szemét, mert legszívesebben ő mindent glédába állított volna! A rendetlenségben nyilván volt némi ellenállás is részemről... Emlékszem, ilyen földön térdelő helyzetben kezdtem el festeni is rajztanárnőnk, Emmi néni néni lelkes biztatására, ötödikben. Illusztráltam a "János vitéz" minden énekét egy nekifutásra! Csak az előszoba csempéin fértem el, mindent kiteregetve, térden. Furcsa módon sem a csempe hidege, sem a keménysége nem maradt meg...  

   Ági emlékszik még jobban, mint én, a Móra kollégium tanulószobájára, melyet vizsgaidőszakban jobban látogattam, évközben inkább az ágyamon olvastam. Sőt, szigorlatok előtt a folyosók kanyarulataiban leterített pokrócon is tanultunk éjjelente, még a telefonfülke is foglalt volt. Egy újabb kép ugrik be: éjfél után van jócskán, küzdök az álmossággal a pokrócomon. Egy ötödéves lány érkezik, kezében vodkás (vagy pálinkás) üveg, aminek az alján lötyög még egy kis maradék... "Hát te mit csinálsz itt? Azt hiszed, megéri? Inkább húzd meg ezt!"  -  nyújtja felém az üveget... Azt  hiszem, megköszöntem, de elutasítottam, mert az ízére nem emlékszem...

   Rengeteget költöztünk, így íróasztalaim is sokat változtak, mert nem követtek az új helyekre. Új hely, más környezet, más íróasztal, új élet, fel se tudnám sorolni őket. Itt, ebben a házban, ahol a 27. évet töltöm (rekord!), az írás többnyire a képen látható asztalnál történik, a képernyő előtt, az ebédlő sarkában. Pedig van egy "igazi" dolgozószoba is, a Gilbert-é, ahol könyvei születtek. Ideális hely lenne, a kertre néz az ablaka (amin ő sose nézett ki), könyvek bélelnek 3 falat. Ritkán megyek föl, a 36 lépcsőfok miatt. Amire szükségem van itt kéz alatt, lassan levándorol a földszintre. 

   Amúgy néha a konyhaasztalnál is írok, háttal a radiátornak, szemben a kerttel, de ott többnyire kézzel. Teleírtam már 2009. óta 4 füzetet (átlagban 240 oldalasak), most telik be az ötödik, 3 oldal híján...

Veszteségeink...

   Ma délután 3 óra felé kimentem a temetőbe.

   A nagy hullám már levonult, itt-ott ballagott még egy-két magányos nő locsolóval, cserép krizantémmal.

   Vittem a metszőollót, hogy ismét megnyesegessem a törpe bukszusokat a 60x60 cm-es márványlap körül.

   Tíz éve járok már ide, néha még év közben is: vonz a tiszta levegő és a csend. Emlékeimet amúgy magammal hordom, nincs is rá szükség, hogy a sír előtt álldogálljak, hiszen eszemben a múlt csaknem minden részlete. Akkor meg minek is?... Talán azért, mert ő választotta ezt a helyet, "hogy megtalálhassa, aki akarja". Akkor hát állandó párbeszédünkben megemlíthetem, hogy lám, eljöttem.

   Mi is a gyász? Főleg nem "munka", ahogy egyes pszichológusok nevezik. Inkább a fájdalom, a veszteség lassú hozzánk szelidítése. Hosszú idő kell neki: minél nagyobb a veszteség, minél feldolgozatlanabb a kapcsolat, mely az elhúnythoz fűzött, annál több idő kell a balzsam fokozatos hatékonyságához... A seb begyógyul, de a helye megmarad.

   A nagyszülők rég eltűntek az emlékek homályában. Távozásuk, ha veszteség is volt, az "élet rendjéhez" tartozott. A szülők halála már életünk nagy részét érintette: gyerekkorunk, felnőtté érésünk tanúi voltak, a vitathatatlan és óvó tekintélyből lassan engedve, majdnem egyenrangú felnőttekké avattak bennünket. Esetleges konfliktusainkat, bűntudatunkat feloldja-e a halál?...

   Öcsémmel elkerültük egymást. Mindörökre feloldatlan veszteség marad. Elmaradt egy nagyon fontos beszélgetés.

   A barátok? Azt hiszem, nem pótolhatók. Egyediek. Lesz helyettük másik, úgy lehet. De az már más lesz.

Történetek a barátságról

A barátságról...
Azt hiszem, inkább fiatalkori téma.
Egyszer anyósom azt mondta, hogy idősebb korban nehezebben kötődnek barátságok. Akkor azt hittem, túloz, hogy meglehetősen zárkozott természete mondatja vele.
Most, amikor már lassan elérem az ő akkori életkorát, rájöttem, hogy igaza volt. 50-60 év után legfeljebb többé-kevésbé szoros, kellemes kapcsolatok szövődnek, de barátságok nemigen...
Hát akkor mi is az a barátság?

Isztambuli szilveszter

Visszagondolok gyerek- és kamaszkoromra. Volt egy osztálytársam, akivel sokszor összekaptunk az általánosban, középiskolás éveinkben pedig bensőséges barátnők lettünk. Ha délután összejöttünk, alig bírtunk elválni: ő engem, én őt kísértem a sarokig, többször is, oda-vissza. Sokat nevettünk, sok bizalmas gondolatot is megosztottunk. Aztan elváltak útjaink, én Szegedre kerültem, majd tovább sodort az élet. 

A moszkvai év alatt B. M. csoporttársammal laktunk egy szobában, két orosz lány társaságában. Közös füzetbe vezettünk naplót kalandos moszkvai évünkről, még randevúinkra is együtt jártunk: biztonságosabb volt! Nemegyszer előfordult, hogy kis flörtjeink tárgya a barátnőhöz fordult segítségért, ha el kellett símítani valamilyen félreértést!

Itt, északon

Aztán is jöttek barátságok, s amikor férjhezmentem, már házaspárok között szövődtek többnyire. Amíg különböző országokban éltünk, a francia kolónia tagjai meglehetősen összetartottak. Isztambulban leginkább két kb. korunkbeli házaspárral jártunk össze hétvégeken, vendéglőbe, kirándulni, ide-oda. Gyerekeink korban egymást követték, mint az orgonasípok. Sokszor táboroztak le egyikünknél-másikunknal hét végén. A karácsonyt, szilvesztert együtt ünnepeltük 6 éven át, mert a törököknél nem volt karácsonyi szünet.
Itt is sok embert ismerek, összejárunk, s ha bármi bajom van, azonnal többen is a segítségemre sietnek. 
Talán én letten zárkozottabb, ki tudja...

A köszönés útvesztői

   Bevallom, bennem akkor tudatosult igazán a Magyarországon a 70-es években használatos köszönések széles skálája és még bonyolultabb kódrendszere, amikor Gilbert probált bennük eligazodni s magától értetődően engem kért meg, hogy elkalauzoljam e dzsungelben.

   A tanáriban a jóreggelt, jónapot stb. volt a támpont. A fiatalabbak között a "szia", "sziasztok" még csak érthető volt, bár etimológiája talányos. Még a "viszontlátásra" akadályát is vette, bár kicsit nyelvtörőnek találta. 

   Amikor a családot kezdte látogatni, a helyzet rendkívüli módon bonyolódott. Engedelmesen köszönt a "jónapot"-tal, de megmagyaraztam, hogy családi kötelékeken belül ez hidegen, hivatalosan hat, mintha a postás vagy a végrehajtó érkezne... A "csókolom" használatának számtalan árnyalatát nehéz volt megemésztenie. Pl. nagynénémhez szólva kiválóan megfelelt, de lányát, unokatestvéremet már öregítette... Nem beszélve a férfiakról, akikhez nem volt tanácsos ily módon fordulni... Anyának se köszönt így soha, s ebben tükrözodött bonyolult viszonyuk is, mely megértésből és ütközésből ötvöződött. Azt is megmagyaráztam, hogy  abban az esetben, ha a családi kapcsolat lazább, nyugodtan jöhet a "jónapot" is... Sőt, vannak személyek, akiknek én "csókolom"-ot köszönök ugyan, de neki főleg nem muszáj! Mindez még jobban megerősítette a gyanújában, hogy a magyar nyelv sokmindenben a "feeling"-re hagyatkozik, ahelyett, hogy világos, vonalzóval meghúzható szabályoknak engedelmeskedne. Ezzel én is mélyen egyetértettem.

    A francia nyelvben mindez sokkal egyszerűbb, demokratikusabb. Fiatalabbak között a "salut!" járja. A "bonjour", "bonsoir" mindenkinek megfelel, mellékzönge nélkül, de udvariasabb hozzátenni a Monsieur, Madame megszólítást, esetleg az illető keresztnevét bizalmasabb viszony esetén, távolabbi esetben a családnevét: "Bonjour, Monsieur Legrand", "Bonjour, ma chère Anne". Unokáimnak kijár reggelente a "Bonjour, ma chérie", este pedig a "Bonne nuit, ma beauté" és a becézés egyéni és végtelen verziói.

Családi (női) atavizmus... a virágok

   

   Családom nőtagjai szerették a virágokat... 

   Előttem van nagyanyáim kis virágos kertje. A hely szűkre szabott volt, mert nagy részét a veteményesnek kellett fenntartani. Különösen apai nagyanyám (aki velünk élt) töltötte meg a zsebkendőnyi elkerített udvarrészt gondosan ápolt virágaival. Voltak benne rózsafák (mint nálam!), csodásan illatozó orgona, kisebb évelők. Mindig virágzott valami. 

   Rózsafáit különös gonddal metszette, oltotta, nemesítette. Csodájára jártak a környéken, nagyon büszke volt rájuk. Csak halványan villan be egy-egy emlék, mert 9 éves lehettem, amikor elköltöztünk nagyobb házba, másik kerületbe. Mélyen és tisztán megmaradt azonban, milyen szomorúan vett búcsút rózsafáitól: nem hozhatta el őket az új házba... A csikorgó 56-57-es télben költöztünk. Bár az új házban is lett kertje, nagyobb is, mint az eredeti, nagyanyám évekig viselte magában a gyászt első kis kertje után... Soha nem lettek rózsafái többé.

   

Anya szintén beültette a ház elejét az utcán, az első udvar felét a gyepen túl, virágokkal. Apa viszont csak a szőlőért élt-halt... A szőlő lassanként kiszorította a "haszontalan" virágokat, csak egy sor maradt belőlük. Apa egész nyáron, ősz elején büszkén hordta az aztalra a kövér mézédes fürtöket. 

A kerek kőasztal körüli lugasban lehetett hűsölni, újságot olvasni ebéd után, miközben 

méhek kerülgették fejünk felett 

az édes fürtöket a lusta nyári melegben... 

   

Aki virágoskertet akar, annak az év nagy részében jelen kell lennie, mert mindig van rajtuk gondozni való, ha más nem, az elnyílott virágok lemetszése, a gaz kiirtása, locsolás. Télen pihen a kert is, a kertész is... Tavasszal pedig együtt éljük át a nagy megújulást.

Vallomás a szavakról...

   Ezen a közös blogon, mely írogató embereket hívatott összegyűjteni, a "szavaink" témája mindenkihez szól! Hiszen ezek a szerszámaink! Ehhez képest nehezen indul a beszélgetés. Talán azért is, mert itt a tavasz, kifelé csalogat.

    A szavakhoz mindig vonzódtam. Anya szerint jóval hamarabb tanultam meg beszélni, mint járni. A gyerekkoromat mesék  -  kitaláltak és megtörténtek  -  ringatták, később meg a könyvek hívogattak sosem látott világokba. Az iskolában szerettem a fogalmazást, jobban mint a fizikát, matematikát  -  és a testnevelést!

   Jöttek aztán az idegen nyelvek, melyek nemcsak kenyeret adtak, hanem életem további menetét is eldöntötték. Most meg már nem is tudom, hogyan feleljek Áginak: mindennap használatos szavaim franciák... Sőt, az évek során egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a beszélt nyelv gondolkodásunkat, mentális strukturánkat is befolyásolja. Mintha nem egészen ugyanaz a személy beszélne belőlem, attól függően, hogy magyarul vagy franciául történik-e a dolog. Ezért várok egy-két napot pl. két blogbejegyzés között francia és magyar nyelvű blogomon, még ha a téma azonos is, hogy belehelyezkedhessek egyik vagy másik nyelv mentális struktúrájába, és ne legyen belőle, legalábbis számomra, kissé ügyetlen fordítás, mely nem adja vissza elég pontosan, amit kifejezni akartam.

    Mindkét nyelvre vonatkozik (sajnos, a harmadik, az orosz nyelv, melyet hajdanán a franciánál sokkal jobban beszéltem, szinte teljesen passzívvá válik), hogy szeretem minél gördülékenyebb stílusban kifejezni magam  -  legalábbis törekszem rá. Sajnos, a magyar nyelv elég ritka használata ezt kicsit megnehezíti, míg a francia egyre otthonosabbá lett. A mondatokban igyekszem elkerülni a szóismétléseket, a durva szavakat (még akkor is, ha nagy a divatja mostanában!), a sznobizmusból használt idegen szavakat mindkét nyelvben, ha van rá pontos és ízes eredeti. Magyarul meg kerülnöm kell a gallicizmusok alattomos csapdáit...

   Sokak szerint  -  de magam is észrevettem  -  meglehetősen beszédes vagyok és voltam is mindig (vagy mondjuk ki kereken, ahogy Klári: "szószátyár"), s az, hogy egyedül élek, nem segít rajtam... Attól tartok, hogy a néha egyetlen szó nélkül eltöltött napok is "kinyitják a csapot" alkalomadtán. Igyekszem ügyelni rá, de nem mindig sikerül. Beszédben, írásban egyaránt. Ezért most le is teszem a lantot... 

   

A művészetről

   Ugyebár, valakinek el kell kezdeni...  Általában nem szívesen ugrok elsőnek a vízbe, de úgy látszik, legtöbben húzódoznak az első lépéstől ezen a kicsit megfélemlítő talajon. Ági pedig szeret szélesen témát meríteni, hogy bármilyen irányból megközelíthessük.

   Talán azzal kezdeném, hogy mióta az eszem tudom, a "művészet" szó úgy világított előttem, mint a lámpás, vagy a világítótorony a hajóknak. A családban pedig senki nem "művészkedett", sőt, apa részéről főleg, enyhe irónia kísérte a hónuk alatt képeikkel házaló "éhenkórászokat"... Pedig rajzolási hajlamaimat valószínűleg tőle örököltem.

   Már többször leírtam, hogy ötödikes koromban milyen földrengésszerű változást hozott az életembe az első rajzóra és rajztanárunk, Emike néni lelkes felfedezése: én, a mit sem sejtő, diszkréten csendes egérke hirtelen az osztály legtehetségesebb rajzolójának lettem kikiáltva! Szárnyakat adott Emike néni. Azután is ugyanolyan visszafogott maradtam, csak gondolataim, szabadidőm nagy részét a rajzolás, festés (és az olvasás) tette ki. Jöttek a rajzszakkörök, a gimnáziumi évek alatt a zötyögő bejáró vonatban, a váróteremben sebtében rajzolt krokik a többi utasról, osztálytársaimról, a nyári vakációk tájai akvarellben... Illusztráltam a Toldit, a János vitézt, Móricz novellákat... Csak úgy, kedvtelésből... Rengeteg portrét rajzoltam, főleg modell után. Jó iskola volt.

   Szüleim lebeszéltek arról, hogy a képzőművészeti gimnáziumba menjek Szegedre. Kollégista lettem volna, és ezt anya nem akarta. Nyilván attól is féltettek, nehogy "éhenkórász" legyek magam is, hiszen szemükben ebből legfeljebb csak rajztanárként élhettem volna meg. S mi lett az eredmény? Életem nagy részében nemigen lettem se ez, se az. Csak a kérdések maradtak bennem, jónéhány betört tövisként. Most, hogy nemsokára itt a számadás.

   Nagyon szeretek tárlatokra, múzeumokba járni. A képek előtt keresem a művész világának kulcsát, vágyakozom  belépni ebbe a világba, hogy mértsem, megérezzem a titok nyitját, mit miért csinált pont úgy, ahogy tette. Mennyi lehet benne a tudatos, mennyi az intuíció? Szeretem nagyon nézőként is átélni az alkotás folyamatát. Ilyenkor szinte eltűnik a világ körülöttem, kezemben érzem a művész kezének lendületét és azt is, hogy mit miért csinál. Ezért is szeretem nagyon a műhelymunkát. Hallatlan energia kering a résztvevoők között, mely szinte a szárnyára vesz és a súlytalanság állapotába kerülök tőle.

   Mindezzel együtt természetesen nem akarom a művészet fogalmát a képzőművészetre korlátozni. Sőt, ha választhattam volna, valószínűleg az éneklés vagy a tánc iránti tehetség mellett döntöttem volna... De nem örököltem belőlük egy cseppet sem. 

Ajándék

   Igen, már meg is kezdődött a szezon. A nagy karácsonyi ajándékozási szezon! A boltok hónapokkal előtte készülnek rá, hiszen a gazdasagi válság ellenére mindenki szeretne részt venni benne. Inkább gyűjtöget, félretesz rá. Mert örömet szerezni jó.

   Ha visszanézek a gyerekkoromra, a karácsony nagyon messze volt a mai gyerekek ajándék-halmazaitól... Mégsem volt hiányérzetem. Valahogy a gesztus számított, nem az ajándék mennyisége, pénzbeni értéke. A gesztushoz pedig nagyon értettek a szüleim. Áradt belőlük a boldog izgalom, mellyel a meglepetést előkészítették. Mert ugye, ha fanyar képpel, majdhogynem kelletlenül adja át valaki az akármilyen sokba került ajándékát, földbe tipor minden örömet. Pedig az örömöt meg kell tanítani, át kell adni,  el kell sajátítani, s erre az élő példa a legalkalmasabb. 

   Az ötvenes évek elején nem telt drága ajándékra, nem is nagyon volt választék. Fel sem tettem a kérdést magamnak: örültem a doboz (6!) színes ceruzának, máskor a zsebkendőnyi hímezni való terítőnek a három színes fonallal, később könyvnek, amelyet különösen izgalmassá tett az előttem álló több napos olvasási perspektíva: beléphettem egy csodálatos világ kapuján... 

   Manapság szinte sajnálom az ajándékokkal elhalmozott gyereket: a sok doboz közül azt sem tudja, melyiket bontsa, s arra meg már szinte alkalom sincs, hogy felfedezze, elmélyüljön a tanulmányozásába, már ott a következő bontani való... Megkívánja, s már majdnem el is kell feledkeznie róla... Tévedés ne essék, nem sírom vissza a szegénységet, csak egy kis mérték után vágyom! 

   Az ajándék vásárlása mindig nagy fejtörés. Divat mostanában, hogy csekket, utalványt kap valaki, s ezzel az egyszerű gesztussal letudja az ajándékozó a keresgélés kínját, s csalódást sem okoz esetleg olyan ajándékkal, mely karácsony után valamilyen online portán talál új gazdára... Nem tudom, én valahogy idegenkedem ettől, kivéve, ha valaki nagyobb befektetésre gyűjt és "beszállókat" keres. Az örömszerzés izgalmát hiányolom, vállalva a kokázatát, hogy esetleg melléfogok a választással... 

Rend a lelke mindennek

   A téma azonnal érdekelt. De tudjátok, hogy van: ha a pillanat ihletét elengedjük, mert nincs rá időnk az adott a percben, utána bottal üthetjük a poros nyomát!...

   Rend, önfegyelem, szabályokhoz igazodás... Erőt veszek magamon, és próbálom összeszedni a gondolataimat, ezzel mintegy eleget téve a téma illusztrálásának is.

   Ambivalens viszonyban voltam vele, mióta az eszemet tudom. Nyilván azért is, mert Anya állandóan a rend fenntartásával küszködött, a hat tagú családot kordában  -  az ő kordájában  -  tartva. Takarítás, szellőztetés hosszan (csikorgó hidegben is), porra vadászás a bútorok alatt és felett, holmijaink glédába állítása, cipő- és ruhacsere, amikor hazaérünk, stb... Mindig az volt az érzésem, hogy versenyt futok a követelményekkel, és persze sohasem tudom tökéletesen utolérni őket!... Ezért a rend szó mindig olyan érzést keltett bennem, mintha hegymászásra ösztökélnének, s állandóan visszacsúszok a lejtőn.

    Engedelmes gyerek voltam, azt hiszem. Tőlem telhető legjobban meg akartam felelni az elvárásoknak. Otthon is és az iskolában is. Magától értetődött valahogy: ez volt a dolgok rendje. 

   Kamaszkorom "lázadásai" igencsak kimerültek a felszínes tiltakozásban: miután négykézláb kitöröltem a port a szekrény alól is és Anya utánam csinálta mégis, hátha maradt pár szem (a bizalom kártékony hiánya!), fellázadtam: "ha úgyis kitörlöd utánam, többé nem csinálom!" és álltam a szavam. Könyveimmel körülbástyáztam magam a szőnyegen is, ami elviselhetetlen széjjelséggel járt az anyai szemnek. Ellenálltam, sőt, jóleső érzés fogott el a "rendetlenség" láttán: valami haladékfélét vívtam ki magamnak! Azóta is felvillan bennem ez az érzés hasonló esetben... Még magammal szemben is.

   Holmijaim azonnali elpakolása máig is gyenge oldalam. Legyen az papír (fontos is!), ruhaféle vagy egyéb tárgy, hatalmas fáradtságérzés szakad rám, ha arra gondolok, hogy rögtön a helyükre tegyem őket. Egyszerűen leteszem. Valahova. Egy csomóba. Egymásra. Mintegy megszabadulva a problémától. Illúzió, persze. Mert egyszercsak eljön a pakolás ideje, ugyebár ezt nem úszhatja meg az ember, hacsak nincs szobalánya, szolgálója, házvezetőnője stb. Nekem ilyen nincs: magad, uram...!

   Ugyanígy vagyok az ügyintézéssel, főleg a kellemetlen, de kötelező ügyek intézésével. Halogatom, eltemetem a halom mélyére, míg ki nem futok néha a határidőből. 

    Most aztán jól lelepleztem magam: a kép nem valami hízelgő! Nem vagyok pszichológus, hogy analizálhassam a jelenséget, de sejtem, hogy nem vagyok vele egyedül. Mi ez az ellenállhatatlan haladék-kényszer, még ha utána magas árat is kell fizetni érte? 

   Tudom én, hogy "rend a lelke mindennek" és hogy betartása nemhogy rabszolgaságba dönt, hanem bizonyos szabadsághoz is juttat: nincs a fejünk felett Damoklész kardja és a vele járó stressz és bűntudat. Ezenkívül tartást ad. Akkor meg mégis miért?...

   

Néhány múltbeli illat, csak úgy, találomra...

   Egy ideje mintha csökkenne a szaglásom... Korral járó tünet-e; azt hiszem, inkább  allergiák válthatjak ki. Bizonyos tekintetben előnyös, máskor viszont nagyon is hátrányos érzés. A szagokra, illatokra nélkülözhetetlen szükségünk van. Hallottam olyan emberekről, akik valami betegség vagy trauma folytán teljesen elvesztették ezt az érzéküket. Tragédiaként beszéltek róla.

   Az előző bejegyzések arról tanúskodnak, hogy a szagok, illatok mélyen beivódnak emlékezetünkbe, s néha elég egy váratlanul beszívott illat, hogy a hozzá fűződő kellemes -  esetleg kellemetlen  -  emlék is megjelenjen lelki szemeink előtt, kitörölhetetlenül. Az előttem szólók majdnem teljesen kimerítették az én emléktáramat is. Fel lehet-e mesterségesen idézni egy réges-régi aromát, az emlékkép vonja-e maga után vagy éppen fordítva? Gondolom, mindkettő lehetséges. Megpróbálok "tetemre hívni" egyet-kettőt, csak úgy, rendszertelenül, ahogy eszembe jutnak...

   

   * Szénaillat... (ha jól emlékszem, volt valaha egy ilyen nevű férfi kölni is...) Akárhol, akármikor a piriti vakációimat juttatja eszembe. Iduska nénémmel eljártunk néha gyűjteni. A három fogú favilla megfordítja a rendet, s ha megszáradt alul-felül, kis boglyákba lehet halmozni. Szöcskék ugrálnak fel a nyomán, a nap lemenőben, jóleső enyheség szabadítja fel a széna illatát. Hazafelé menet néha felkérezkedünk egy-egy megrakott szénás szekérre...

   * A frissen sült házikenyér kacsazsírral, újhagymával, a friss túróslepény vaniliás illata... Ezeket apai nagyanyám tudta legjobban elkészíteni. A kemence néha mézédes sülttököt is adott nekünk.

   ** Viktor... Interjú a lugai nyelvi táborban, ahova fiatal tanár koromban gimnazistákat kísértem. Érdekfeszítő beszélgetésünk az irodalomról tovább folytatódott a tábortűz körül, nem tudtunk elválni. Pedig szőke volt és kékszemű, nálam alig magasabb  -  férfiideálom szöges ellentéte! De... tiszta szappanillata volt! Semmi cigaretta vagy kölni nem zavarta meg ezt a vonzó illatot, ami valahogy annyira összhangban volt vele és teljesen megfelelt a (nemcsak konkrét értelemben vett) tisztaság iránti vágyaimnak! Elutazásunkat megelőző este volt, s másnap reggel kikísért a repülőtérre is, ahol sírva borultunk egymás nyakába... Pedig 24 órája sem ismertük egymást... Utána sokáig leveleztünk, de soha többé nem találkoztunk.

   * Isztambul számomra a Boszporusz kicsit tenger-szaga, a halpiac bősége, nomeg mindenekelőtt a fűszer-bazár színeinek, illatainak kavalkádja... Nem utolsó sorban pedig, úgy reggel 10 óra felé a "simitçi" (ejtsd: szimitcsi) megjelenése a fején egyensúlyozott óriási fatálcával (esetleg üveges kézikocsival), kínálva a friss, ropogós, perec formájú,  szezám-maggal megszórt "simit"- hegyeket...

   * Berlin... Furcsa módon nekem mindig az ősz jut róla eszembe, talán mert akkor volt a legszebb. Sok-sok parkja olyankor az ősz káprázatos színeibe öltözött, s bokáig járhattunk a kicsit kesernyés illatú száraz levélszőnyegben, mely szinte megbékített az elmúlás gondolatával is...

   

Az ötvenes évek eleje...

   Harmadik évemet 1950. őszén töltöttem be. Ezért az elejéről csak halvány emlékeim vannak. Milyennek maradt meg bennem az ötvenes évek hangulata? Kicsit felemásnak... Egyrészt az volt az érzésem, hogy a háborút túlélő ifjú felnőttekben (a szüleimben) dominált a megkönnyebbülés szülte öröm: senki se veszett oda, túlélték a frontot, a hadifogságot, a tífuszt (apa); az oroszok előli rejtőzködést a szénapadláson (anya, 16 évesen); az éhezést és a nyomort (nagyszüleim)... Ezután csak jobb jöhet! S a Rákosi-korszak nehézségei ellenére lassanként, sok munka árán kis javulások álltak be... Tény, hogy nem ők vesztettek legtöbbet az ötvenes évek elején: nem volt szinte semmijük, amit elvehettek volna tőlük. Csak a két kezükre számíthattak.

1953. lehetett... (a ruhámon képhiba, nem szakadás!)

   Az óriási munkabírás  -  erre emlékszem legjobban. Kora hajnaltól későig, se hétköznap, se vasárnap, a vakáció ismeretlen fogalom számukra. Apa megragad minden munkalehetőséget, ugyanakkor nem egyezik bele, hogy anya is munkába álljon. Ott a ház, a veteményes, van mit csinálni otthon is! Háziipari bedolgozó lesz: norvégmintás kesztyűket köt, amit én is gyorsan megtanulok! Apai nagyszüleimmel együtt hatan vagyunk egy fedél alatt. Vasárnaponként galamblevest eszünk  -  apa szenvedélyes galambász, postagalambjait versenyeken röpteti. Természetesen nem ezeket fogyasztjuk, hanem a "kispadláson" külön erre a célra tenyésztetteket. (Irtóztam értük felmászni a padlásra, pedig néha rám is sor került...)

   1952-ben anya kórházba kerül: elkapja tbc-t. Az egész családnak szűrésre kell járni Szentesre hónapokon keresztül. Szerencsére pár hét alatt kikezelik, hazajöhet. Távollétében nagynénémnél helyeznek el. Unokatestvérem, E. tanítóképzős nagylány, későbbi férje jár udvarolgatni. Előttem vannak, amint meghitten beszélgetnek az asztalnál, ügyet sem vetve az én ötéves kis figurámra... E. kedvence az öcsém, akit kedvére csiklandozhat, dobhat a levegőbe is (2 évvel kisebb nálam), míg én siránkozva tiltakozom az efféle szeretet-megnyilvánulások ellen! Véletlenül meghallom, amint valakinek megmondja nyíltan, miért szereti jobban az öcsémet... Nagyon zokon veszem. Egy este nagynénéméknek valamiféle politikai agitációs gyűlésre kell menniök (kötelező volt!), s engem unoktestvéremre bíznak. Elhatározom (nagyon világosan emlékszem a bosszú érzésére,  senki sem mesélhette el, hiszen csak én tudtam róla), hogy azért sem fogok elaludni! E. minden módszert kipróbál, hogy elaltasson, mesét, dorgálást, szép szóval könyörgést, még le is dől mellém  -  már majdnem leragad a szemem az álmosságtól, de azért sem hagyom abba a nyöszörgést! Évekkel később, már felnőtt fejjel változott meg teljesen a viszonyunk, kölcsönös megbecsülésre és szeretetre. Soha nem fedtem fel előtte a titkot...

Szembesités, igen

   Ami engem illet, valahogy állandó párbeszédben állok gyerekkori, kamaszkori önmagammal. Mit is mondanánk egymásnak, ha valami varázslat folytán tényleg találkoznánk? (ha kicsit több időm lenne, megpróbálnám ebben a formában lejegyezni a témát.)

12 évesen

   Az is igaz, amit Aliz fogalmazott meg: tizenéveink széles skálát ívelnek át, nagy különbség van a tíz és a huszadik éves között... Az előbbi még a gyerekkor keretein belül, az utóbbi már a felnőttkor küszöbén...

Nyolcadikos vagyok

   Már megírtam, hogy nem voltam látványosan lázadó kamasz, gyereknek is szerettem a harmonikus légkört és nem kerestem ennek felbolygatására alkalmat. Engedelmes gyerek voltam. Idegen szemmel mindez unalmasnak is mondható, csak én tudhattam, hogy lázadásaim, ha voltak, belül forrongtak, ritkán csapódtak a felszínre. Belül egyáltalán nem unatkoztam, sőt, nem is emlékszem erre az érzésre. S most mondom a hajdani tizenévesnek: látod, ez a tulajdonság máig is megmaradt! Ugyanolyan kíváncsisággal, várakozással tekintek a világra, mintha még mindig adósom lenne egynéhány kellemes meglepetéssel!...

Negyedikes gimnazista

   Apai nagyszüleimmel laktunk együtt, halálukig anya gondviselését élvezhették és mi, gyerekek a generációk látható láncolatába épültünk be. Számunkra a nagyszülők nem epizodikus és esetleg egzotikus látogatások statisztái voltak, hanem mindennapjaink tevékeny részesei. Mindenkinek megvolt a saját "reszortja", mely bizonyos fontosságot kölcsönzött neki. Senki se érezte magát feleslegesnek. Idillikus kép? Természetesen sok kompromisszum-készséget igényelt.
   Öcsémmel (kb. 20 hónappal fiatalabb volt nálam) kamaszkorunkig nagyon jól megértettük egymást, többnyire közös játszótársaink voltak. Akkor kezdtek az ő fiús "kiváltságai" kiütközni (több zsebpénz, több kimenő), amit én már akkor is botrányos igazságtalanságként éltem meg és erélyesen tiltakoztam apa előtt. Kamaszkoromban vele volt legtöbb vitám: rá hasonlítottam abban is, hogy mindketten ki akartuk mondani az utolsó szót, s ehhez neki volt több joga... Sokszor méregbe gurítottam ezzel. 

20 évesen

    Nehézségeim feletti aggodalmaimat általában nem osztottam meg, igyekeztem magam erejéből úrrá lenni rajtuk. Ezen a ponton is hű maradtam akkori önmagamhoz. Sőt, még most sem jutottam kérdéseim, kételyeim végére, megoldásukat máig is keresem, de legalább eredetüket, megértésüket szeretném elérni. Sajnos, anyának, apának, nagyszülőknek már nem tehetek fel egy kérdést sem... 

   Az volt az érzésem mindig, hogy nem vagyok a kockázatok embere. Kihívásaim csak nekem szóltak, nem voltak látványosak, de én nagyon is jól imertem arányaikat. Anya kicsit túl elővigyázatos féltése is ebbe az irányba terelgetett. Viszonylag könnyen beletörődtem, hogy a szegedi képzőművészeti, a Tömörkény helyett egy általános gimnáziumot választottak nekem, s bentlakó helyett bejáró lettem 4 évig. Minden helyzetben van valami új, valami felfedezni való. A bethleni évekre szívesen emlékszem, kellemes osztályunk volt, a tanárok jó része is érdekes emlékeket hagyott. Máig is vannak évenként osztálytalálkozóink, melyekre vagy húsz éve nem tudtam eljutni...

   "Nem vállaltál volna kockázatot?"  -  csodálkozik kissé akkori önmagam  -  "Hiszen ami több mint 45 éve veled történik, mind csupa kockázatvállalás!" Igaza van. S talán még mindig nincsen vége...

Csapda, melyből nem kivánkozik ki az ember lánya

   Ági felvetett témája számomra az egyik legizgalmasabb. Mégis miért rágom a tollam (hogy mondhatnánk ezt a mai klaviatúrás világban? Rágom az "egér" farkát? Esetleg...) már jó ideje? Pedig tudtam, hogy muszáj lesz megfogalmaznom, legalább magamnak...

   Már elmondtam a blogomon, hogy úgy 9 éves korom táján  -  megmaradt bennem, mert akkor költöztünk a központba, idegen utcába, iskolába, idegen gyerekek közé  -  elfogott az írás részegítő láza: füzeteket írtam tele kitalált történetekkel. Érdekes módon, eszembe se jutott, hogy hétköznapjaimat meséljem el "Kedves Naplóm!" felkiáltással. Látom magam a kis sámlin a ház előtt  -  akkor még sok tevékenység folyt az utcán  -  előttem a füzet a hokkedlin, és körülöttem eltűnik a világ! Azazhogy egyszerre van jelen is, meg nem is... Ezt később szabadtéri rajzolásnal, festésnél is tapasztaltam, szerettem így dolgozni, a nyüzsgés közepette, egy magam köré vont védőburokban. Ötödiktől a rajzolás foglalt el teljesen. 
   A gimnáziumban egy írogató szakkör tagja lettem. Akkorra már elmúlt a részegítő öröm érzése, az írás "szülési fájdalmakat" okozott, éreztem tehetetlenségem súlyát kívánságaimhoz képest. Lehet, hogy tudatos elvárások voltak bennem már akkorra az irodalommal szemben. Az igazság az, hogy nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Osztálytársaim neveztek be egy novella-pályázatra és egyikük legépelte egyetlen művemet. Csodák csodájára megyei szinten második díjat nyertem. De ettől kezdve nem nyúltam többé az íráshoz.
   2006-ban Gilbert halálával, majd 40 év múlva, először félénk óvatossággal, majd fergeteges, minden mást félresöprő erővel, visszajött az írás vágya. A közvetlen kiváltó ok? Ürügy? G. három befejezetlen regénye. "Te majd befejezed"  -  hagyta őket rám pánikkeltő örökségként. Franciául akkorra már  -  még szép!  -  elég jól kifejeztem magam szóban és írásban is, de az irodalmul írni, ugyebár, egészen más! Ekkor kezdtem francia nyelvű blogomat. Mint Klári is, én is azt gondoltam: a blog pont nekem való műfaj! Egyszerre nyilvános, tehát valamennyire megmérettetünk, ugyanakkor nincs a végzetesen és mélyen letaglózó kiadói elutasítás... Nem utolsó sorban edzésnek is megfelel, hogy befejezhessem a regényeket!
   Mondanom sem kell, hogy alaposan csapdába estem. Mégpedig a szavakkal játszadozás gyönyörűséges csapdájába. Igaz, főképpen franciául, mert a magyar irodalmi nyelvvel szembeni gátlásaim megmaradtak a gimnázium óta. Kedves tanárom ugyanis, elolvasván egyetlen művecskémet (azt a 2. díjasat), lakonikusan csak ennyit mondott: "Nincs eléggé motiválva", amiben egyébként igaza volt... Hogy is motiválhattam volna mélyebben 16 éves fejjel egy csavargó lány teljes megváltódását egyetlen szerelmes éjszaka után (a téma adva volt), melyről egyébként akkoriban kizárólag csak könyves és filmes élményeim voltak?...

    

Vándormadarak...

Sokáig nem nagyon utazgattam, legfeljebb nyaranta dunántúli nagyszüleimhez vakációra,  a Veszprém és Vas megye határán megbújó kis faluba, amely még a térképre sem volt kiírva. Könnyen lehet, hogy ezek a kis kitérők oltották belém a "levegőváltozás" vágyát és gyönyörűségét...

Az első igazi utazásom 1969-ben, negyedéves egyetemista koromban esett meg, a moszkvai ösztöndíj kapcsán. Megnyílt egy kicsit a világ, igaz, hogy csak kelet felé. Leírtam elég részletesen blogomon és az itteni érintett oldalakon.

Másik szakom a francia volt, de oda nagyon szűken mérték az ösztöndíjakat, máshogy meg elképzelhetetlen volt.

Aztán kaptam 1 éves ösztöndíjat Grenoble-ba, már tanár koromban. Még most is csodálkozom, hogyan eshetett meg pont velem, hiszen a párt tagja sem voltam, és semmi "összeköttetéssel" nem rendelkeztem...

Gilbert épp akkor érkezett 1973. február közepén Szentesre, amikor én a nagy csomag paksamétát töltögettem ki a programról. Az útlevél, vízum már folyamatban volt. Május táján visszamondtam mindent és augusztusban összeházasodtunk. Jövendőbeli apósomék hívogattak a nyári szünetre (azt hitték, elég csak elhatározni és elugrani pár napra, nem ismervén az akkori bürokrácia tekervényes útvesztőit...), de végül csak a karácsonyi szünetben került rá a sor. Kevés volt a tíz nap, hogy a kiterjedt rokonságnak is bemutassanak, így is jutott minden napra kimenő. 1974. őszén pedig Algériában várt ránk két év.

Algéria... már igazán az exotikus felfedezések ideje volt! A Földközi-tenger partvidéke, az Atlasz-hegység, a Dzsurdzsura és főleg a Szahara! Azt hiszem, az ilyen utak annyira átitatják emlékezetünket, hogy végül is személyiségünk építőköveivé válnak. Egy-egy mélyen átélt utazás után kicsit mássá leszünk, mint voltunk...

Következett Berlin, a nyugati része, akkor még fallal körülzárva... Egészen más exotikumban volt részünk, de az is rengeteg tanulságot tartogatott. Bejártuk

Bajorország egy részét, nomeg az északi Hansa-városokat (Celle, Hamburg, Lübeck stb.). Csak az NDK-ba nem mehettünk, a francia megszállási zóna igazolványával...
Jött aztán Isztambul, két éves kis kitérővel Aquitánia felé. Az a hat év volt életem talán leggazdagabb időszaka. Nagyon megszerettem Törökországot (nesze neked, Egri csillagok!) és a törököket is. Bejártuk keresztül-kasul, a Fekete-tengertől az Égei-tengeren át a Földközi-tengerig, nem feledkezve meg a Márvány-tengerről, mely Isztambult is érintette. Egészen az iráni határig elmentünk. A hat év alatt Cipruson, Egyiptomban, Görögországban is megfordultunk, de otthon Isztambulban éreztük magunkat igazán. Nem térhetek ki a részletekre, így csak rövid felsorolásnak tűnik az egész. Pedig nagyon is elevenen él bennem minden. 
Mióta itt lakom, kevesebbet utazom. Gilbert betegsége fékezett bennünket sokáig. Mióta egyedül vagyok, más okok is előjönnek, amikre most nem térek ki. A vágy nem aludt ki, hiába mondom magamnak: "utaztál eleget, elég lesz most már, ha az emlékeidben utazol..."

Kedvteléseim

   Külön örülök, hogy Ági nem a "hobby" szót használta rövidsége miatt, annak ellenére, hogy évtizedek óta beépült a magyar nyelvbe. Mennyivel szebb a "kedvtelés"! 

   Gyerekkorom óta az első helyen áll az olvasás. Többször megírtam már, milyen bódító érzés fogott el, amikor az egyenként kisilabizált betűket összeolvasván, egyszerre értelmes szavakká álltak össze! Máig is átérzem, tökéletesen.

   Azt is ecseteltem, hogyan kellett ezzel a lusta, bűnös szenvedéllyel elbújnom nagyanyám inkvizítor tekintete elől, a ruha alatt kicsempészett olvasnivalóval az udvari vécére, ahol is elfeledkezve az idő múlásáról, nagyanyám beloccsantott kancsó vize riasztott fel! Később, gimnazista koromban a tanulás jelentett tiszteletreméltó ürügyet, s a tankönyvek cinkosan eltakarták a könytári regényeket! Mélyen beágyazva, megmaradt bennem ez a gyerekkori stressz, s valahányszor könyvet veszek a kezembe, ma is feltámad a kellemes elégtétel: most már szabad! Ha arra gondolok, hogy a mai, tévén, számítógépen, smartphone-okon nevelődő gyerekek többségének könyörögni kell, csábító hadműveletekbe fogni, hogy könyvhöz nyúljanak!...

   Mindig hálásan gondolok dunántúli vakációimra, amikor is anyai nagyanyám, de főleg Iduska néném szatyorszámra hordta nekem az olvasnivalót, s tehénőrzés közben, elalvás előtt is, végnélkül, szabadon átadhattam magam a szenvedélyes olvasásnak!

   Ötödikes koromtól a rajzolás is lekötött. Órákig képes voltam görnyedni a lapok felett, a tus lemoshatatlanul befogta a jobb kezem ujjait... Az akvarell lapjait a földre teregettem és térdenállva dolgoztam, miközben megállt az idő... Volt ennek is valami "naplopásos" íze apa, nagyanyám szemében. Innen ered vajon önbizalmam kóros gyengesége?...

   Gyerekkoromban szerettem hímezni, kötni is korán megtanultam, kb. 7 éves koromban ellestem anyától, aki a háziipari szövetkezetnek "bedolgozóként" norvégmintás, ötujjas  kesztyűket kötött. Először csak a "nádlit" (a csuklón kezdődő 5-6 cm-t) köthettem, de ugyebár az is "körbe kötődött", ráadásul több színből, melyeket egyszerre kellett vezetni máig kis méretű kezemen... Látva gyors haladásomat, anya lassanként rám bízta a hüvelykujjat is, majd mind az ötöt! Nagyon büszke voltam magamra!

   Mi a helyzet a nagymamává érett hajdani tanulékony kislánnyal? Az olvasás maradt. Sokszor képernyőről folyik napközben, de lefekvés után  -  legyen az hajnali 3 h is  -  mindig kell legalább félóra betű, a papír álomba ringató érintése...

   Pár év óta jött hozzá az írás... Nem akarom részletezni, megírtam már sokszor a Gilbert halála óta született grafomániám minden mást uraló kedvtelését. A harmadik, több mint 200 oldalas füzetet írom tele, nem számítva a blogokat s a számítógépek mélyén rejtőző sok-sok gépelt oldalt. Francia nyelven, amire szintén igyekszem magyarázatot találni. Mivégre? Egyáltalán nem biztos, hogy valaha egy kiadónak megmutatható valamivé állnak majd össze. A naplóféle füzetekben a mindennapok spontán megérzéseit, apró-cseprő eseményeit rögzítem. Közben arra is figyelek (egy kicsit), hogy esetleg hirtelen meghalok, mielőtt megsemmisíthetném őket. Igy néhány dolgot még ezeknek a bizalmas oldalaknak sem írtam le, soha. Azt hiszem, velem fognak eltűnni. A többi meg? Unokáimat talán érdekelni fogja, hiszen génjeim egy része bennük él tovább.  

1956. októbere

Ezeket a sorokat írtam a blogomon 2009-ben egy régi október 23-a emlékére:

"Mindenkinek megvan a maga emléke... Az enyém elég távoli és vékonyka. Még az általános iskola alsó tagozatába jártam, öcsém 1 évvel alattam. A felnőttek igyekeztek megkímélni bennünket a gondoktól, így nem is voltunk különösebben beavatva az aggasztóan szaporodó, rosszat jelző eseményekbe. Igy csapott le ránk villámként a szorongás : hajnalban recseg a rádió, anya sírva felráz bennünket. "Kitört a forradalom! Nem mehetünk többet Dunántúlra nagyanyáékhoz!..." Neki ugyanis ez jelentette a helyzet legmagasabb tragikumát : Veszprém megyéből szakadt az Alföldre 18 évesen és az évi nyári utazás - nevezzük inkább expedíciónak - tartotta benne eleinte a lelket.

Estefelé az utcáról kiáltozás szűrődik be : "Vesszen Gerő ! Gyilkosok az ávósok !" Fogalmam se volt, ki az a Gerő, se pedig az ávósok... annál inkább megrémültem : talán éppen a "gyilkosok" vonulnak az utcán ? A felnőttek suttogását elkapva megtudtuk, hogy a párt helyi vezetőjét kidobták a pártház ablakán : nagyot nem eshetett, mert legfeljebb csak egyemeletes ház akadt a faluban, az is csak egy-kettő... Apa sietve éget néhány papírt a kemencében, mindenki a pánik határán : nagyszüleim már két háborút megértek, szüleim emlékeiben is közeli még a második...

Az iskolában több hónapos szénszünet van, gyerekmódra még örülünk is neki. A tanárok is furcsák : úgy érezzük, ők se nagyon tudják, merre tartsanak. Az osztály falán Rákosi képmását felváltja egy időre a feszület és óra előtt imádkozunk : szerencsére mindenki volt hittanos és első áldozó, nem ért bennünket készületlenül a pálfordulás... Az az érzésünk, hogy a történelem kereke egy időre visszafelé forog : az ötös helyett az egyes lesz a legjobb jegy ! Még szerencse, hogy nem sokáig zavarták meg vele a fejünket...

Az utcabeli gyerekek nyilván háborúsdit játszanak : kukoricaszár-puskával a vállunkon menetelünk, de "orosz" senki nem akar lenni..."

Az iskolában sokáig "ellenforradalom" címkével kellett illetni az eseményeket. A felnőttektől elkapott suttogások sokszor éjszakai elhurcolásokról, gumibottal vert talpakról, letépett körmökről és egyéb, kisgyerekfejjel nehezen elképzelhető, de rendkívül félelmetes dolgokról szóltak... 1956. telén nagyon hideg volt és januárban másik házba költöztünk.

1966 - ismét egy új korszak küszöbén

1966-ban ballagtam a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumban eltöltött 4 év után... A képen Borsos Márta barátnőmmel és 4 éven át padtársammal, akinek halálhíre az idén érkezett el hozzám: a tavasszal temették...
Sajnos, az évenként május végén megrendezett osztálytalálkozókra eddig csak egyszer sikerült elmennem. Akkor is nagyon furcsa érzés fogott el: volt, akit nem ismertem fel... Belémvillant: lehet, hogy engem is ilyen furcsa érzések közepette próbálnak a többiek "kitalálni"?... Nagyon felforgatott az idő múlásával történő effajta nyers szembesülés. Ha apránként, nap mint nap találkozunk jeleivel, a cseppenként adagolt méreg kevésbé fájdalmasan szívódik fel, ha a végeredmény ugyanaz marad is.

    A ballagást természetesen követte az érettségi. Szokásom szerint  -  ami, sajnos, máig is megmaradt: a prokrasztináció, csak akkor még nem ismertem ezt a "tudós" nevét, és egyszerűen ellenállhatatlan halasztgatási ingernek hívtam  -  az előttem álló hetekben gyönyörködve napoztam az udvar gyepén, s a matematika tételekre csak az utolsó éjszaka maradt. Nem is feküdtem le, mert a vonatom meg reggel 5-kor indult, hogy fél 8-ra beérhessek az iskolába. Igy fejemben, ha nem is mélyen bevésve, de viszonylag frissen benn volt minden. Mindig bíztam szerencsés csillagomban, mely most se hagyott cserben. A 4 év alatti ötösök és az orosz verseny országos döntőjének (azt hiszem, negyedik, vagy nyolcadik, már nem emlékszem, de az első tízben) helyezettjeként mentesítettek az írásbeliktől minden tárgyban. Ennek ellenére visszatérő rémálmom, hogy matek érettségin  állok a táblánál teljes légüres térben és megbuktatnak...

   Aztán jött az egyetem. A szükséges 20 pontból tízet kitett az érettségi, a többit felvételin szereztem meg. Még emlékszem a lámpalázra, amely a folyosón emésztett a vizsgára várva, miközben a többiek szerint semmi sem látszott rajtam, s ezért rettentő magabiztosnak hittek. Pedig ez egyik legfőbb hiányosságom ma is...

   Orosz-francia szakra mentem a szegedi József Attila Tudományegyetemre. Orosz tagozatról jövet, nyelvi szintem jó volt, amit a franciáról nem mondhattam el, hiszen csak heti 3 órában tanultuk, azt is elég gyengécske színvonalon. Még Sipkáné Rózsi néni erőfeszítései sem tudták a negyedik évben felsrófolni lemaradott színvonalunkat. Ez a hátrány az egyetemen is megmaradt, sőt, még fokozódott a szovjetunióbeli másfél év alatt, mely franciából teljesen kiesett. Azóta azonban igencsak behoztam a hátrányt!...

   Szeged volt a "nagyváros", melyet meg kellett szokni, alkalmazkodni hozzá a falusi környezet után. Albérletben laktam először az Anna-kútnál és villamossal jártam a Petőfi sugárútra, a Bölcsészkarra, ahol megilletődva koptattam az öreg lépcsőket és az Auditorium Maximum padjait. Hamarosan megszokott és meleg lett minden. Ez az egyik természetes adottságom, elismerem: az alkalmazkodás, a legyökerezés, a megmelegedés új környezetben, új emberek között... 

A vég kezdete?...

  Jó ideje várok ezzel a bejegyzéssel... Még mindig nehéz újra átélni. Ráadásul nagyon kevés kézzelfogható, olvasható dokumentum maradt utána, szinte mindent az emlékezet polcain kell felkutatni, hiszen a naptáram is a számítógép memoárjában volt, s ez az emlékezet 2007-ben visszahozhatatlanul összeomlott. Talán "jelként" kell ezt is felfognom: most már mindenképpen új lapot, új fejezetet kell kezdenie az életemnek, ha akarom, ha nem...

   Maradt egy kis notesz, sietve ide-oda beírt címszavakkal. Igen, ez a "sietős" érzés maradt meg bennem erről az évről: menekülés a kikerülhetetlen elől, versenyfutás az idővel. 

   Gilbert akkoriban már két év óta panaszmentes volt: itt azt mondják "rémission", vagyis a Damoklész kardja... Februárban megjelent a "Déchant" c. regénye. Amikor a márciusi párizsi könyvvásárról visszajöttünk, rossz volt a vérvétel eredménye: vészesen magas kreatinin, mentő, kórház... A nefrológus művese szükségességét említette, annak különböző formáit, melyek az utazásokat is lehetővé teszik; mit hova kell beépíteni, mennyivel lesz nagyobb csomagtérre szükségünk, ha Magyarországra megyünk pár hétre nyáron... Semmi sem látszott előttünk lehetetlennek! Sokat kell innia, mondta az orvos. Akkor én valósággal "elárasztottam": naponta legalább 2 l folyadékot öntögettem bele, ravaszkodva minden lehető formájával, ízével, hogy lenyelhető legyen... A következő vizsgálatnál a nefrológus nem hitt a szemének: lement a kreatinin szinte normálisra! Azt mondta: onnan, ahova ő esett, normális esetben senki nem tud felkapaszkodni! Elmaradt (ezúttal) a művese fenyegetése...

   Ugyanakkor mindez "csupán" az újra támadó myélome (csontvelőrák) szimptómája volt... Több gyógyszert, újabb protokollt kipróbáltak, de egyik sem vált be. A hematológus akkor egy klasszikusabb kemoterápiát ajánlott, amely lassíthatja a folyamatot. "J'en ai pour combien de temps?"  -  kérdezte tőle Gilbert. Kétféleképpen is értelmezhető a kérdés. "Mennyi időre?"... Talán tudat alatt mindkét kérdést feltette, de csak jó 1 év múlva derült ki a válasz. "Au moins pour 1 an" ("Legalább 1 évre")  -  felelte az orvos. Szibillikus kérdésre szibillikus válasz. Akkor öntudatlanul sem mertük megkérdezni, mire érti az 1 évet...

   Sok dolgom volt akkoriban a notesz szerint is. Folyóiratunk 18. száma februárban jelent meg, a márciusi könyvvásár fő vendége Oroszország volt. Szinte az egész számot én írtam vagy fordítottam... Felvettem a kapcsolatot a novoszibirszki írószövetséggel, ők is küldtek novellákat. Újra fordítottam oroszról franciára egyik kedvenc Puskin-novellámat: a "Hóvihar"-t is, mert a meglevő 19. sz-i fordítás kicsit cirkalmas stílusát idegennek éreztem a puskini klasszicizmus szépséges egyszerűségétől s az azt átszövő finom humortól. Tatyjana Sztyepancsenkot, az itteni színház igazgatójának orosz rendező-színésznő feleségét megkértem egy kis orosz színháztörténetre: azt is le kellett fordítanom, úgymint az Anatolij Salintól kért cikket a "Szocreáltól napjainkig" címmel. Stb, stb... A könyvvásáron egymás után hat iskolás csoportnak meséltem az orosz irodalomról, éppen aznap, amikor Gilbert-nek sürgősen vissza kellett utaznia, annyira rosszul érezte magát, engem arra kérve, hogy maradjak mindenáron az egész hét alatt... Szóval ilyenek voltak a napjaink.

Epinal

   Az egész évet a kemoterápia ritmusa határozta meg három hetenként, EPO hormonnal, cortisonnal megspékelve, só és cukor nélküli napokkal... Augusztusban még elmentünk 6 napra autóval (sok csomag kellett: a napi injekciók, gyógyszerek...) Magyarországra is. Anya mit sem tudott az egész betegségről; nem volt erőm még őt is istápolni emiatt. Voltunk a 4 napos Sci-Fi találkozón Épinal-ban, melynek egyik meghívottja volt Gilbert. Természetesen senki sem tudta meg, milyen beteg. Minden szabadidejében dolgozott. Énmagam gyűlésekre jártam, sokszor 50-60 km-re is, a régió kiadói társaságának voltam egyik vezető tagja, sok munkával járt. Évente kétszeri kiállításra is kellett készülni, valamint akkoriban  még politizáltam is! Itt volt a nagy ház rendbentartása, bevásárlás, főzés, vasalás... Gilbert munkájában is szorosan részt kellett vennem, hogy amennyire lehet, könnyítsek rajta. Folyóiratunk évi két száma körül rengeteg szerkesztői feladat, a novellapályázatunk értékelése, a nyertesek meghívása, minden gyűlés nálunk, kisebb szalonokra járás hétvégeken... Azért mondom, hogy mindehhez képest most csak pihenek: akkor mégis mitől fáradok el?...

A gyászok kezdete...

   Azon a nyáron is Magyarországon töltöttük az augusztust... Rossz jellel kezdődött: eltűnt Kormos, a zseniális korcskutya, az egyetlen állat, amelyhez ragaszkodtam. Része volt életünk díszleteinek, François vele nőtt fel egyik évről a másikra, várta a nyári találkozót. Anya mesélte, hogy már érkezésünket megelőző napon kiült a kapuba és várt bennünket.

   Sok legenda keringett róla: anya néha elküldte a szomszéd utcában lakó nagynénémhez  a nyakörvébe kötött levélkével; esetleg oda-vissza is közvetítette az üzeneteket, s addig nem tágított, míg a címzett meg nem találta a neki szólót... Soha nem volt megkötve, s mindig tudta a dolgát. Ha néha rossz kedvem volt, udvariasan leült egy méternyire velem szemben, s csak nézett meleg barna szemeivel. Egyszer elütötte egy autó; elrejtőzött, s egyedül nyalogatta a sebeit, míg be nem gyógyultak: addig nem is mutatkozott. Akkor, 1995 tavaszán, végleg eltűnt. Megmérgezhette valaki magányos éjszakai bolyongásai során, s elbújt meghalni...

   Apa akkor már évek óta szívelégtelenséggel küszködött, néha kórházba vonult pár hétre kezelésre. Mindez azonban alig-alig fékezte a mezei munkákban: szénakaszálás, babszedés, szőlőmetszés és permetezés... Szerette a földet, tavasszal érezte a természet újraéledését, szerette a rekkenő nyári hőséget is... Ugyanazon a napon halt meg a reggeli kávé elkészítése után, mint Yitzak Rabin: november 4-én. 

   Telefonon kaptam a hírt: azóta is mindig félek, ha csöng a telefon... Egyedül repültem el a temetésre, Gilbert dolgozott, François fontos vizsgára készült. Elutazásomat megelőző éjjel írt a nagyapjának egy hosszú levelet magyarul, amin ma is elsírom magam...

   Nem akartam megnézni holtan... Azóta is elevenen él előttem, sőt, egyre elevenebben. Hetvenhárom éves volt. 

   A temetést nem mesélem el; nehezen viseltem a tömeget, a pap kenetteljes szónoklatát; az volt az érzésem, hogy kisajátították apám halálát: egyedül szerettem volna maradni vele, vagy csak a szűk családi körben. Ma már tudom, hogy anyának jólesett, hogy annyian szerették...

   Az a nyár készítette elő a következő év tavaszán lezajló újabb temetést is: unokanővérem augusztus végén tudta meg, hogy megtámadta a rák. Én kísértem el az első röntgenvizsgálatokra még. 62 éves volt, tele tervekkel a nyugdíjas évekre. Apa novemberi temetésének idején már túl volt az első kemoterápiás szérián, kendő rejtette csupasz fejét... Elmesélt egy megrázó epizódot, mely máig is kísért...

   Nagynénémmel este nézték a szegedi tévét. A sebészeti klinika riportjában az orvos éppen a műtőben előtte fekvő beteg esetét ecsetelte: ritka rákbetegséggel operálta, talán fél éve van hátra... E. felkiált: "Anya! Ez én vagyok! Én fekszem ott, rólam van szó!..." Így tudta meg, hogy a következő májusban fogjuk eltemetni.