Azon a nyáron is Magyarországon töltöttük az augusztust... Rossz jellel kezdődött: eltűnt Kormos, a zseniális korcskutya, az egyetlen állat, amelyhez ragaszkodtam. Része volt életünk díszleteinek, François vele nőtt fel egyik évről a másikra, várta a nyári találkozót. Anya mesélte, hogy már érkezésünket megelőző napon kiült a kapuba és várt bennünket.
Sok legenda keringett róla: anya néha elküldte a szomszéd utcában lakó nagynénémhez a nyakörvébe kötött levélkével; esetleg oda-vissza is közvetítette az üzeneteket, s addig nem tágított, míg a címzett meg nem találta a neki szólót... Soha nem volt megkötve, s mindig tudta a dolgát. Ha néha rossz kedvem volt, udvariasan leült egy méternyire velem szemben, s csak nézett meleg barna szemeivel. Egyszer elütötte egy autó; elrejtőzött, s egyedül nyalogatta a sebeit, míg be nem gyógyultak: addig nem is mutatkozott. Akkor, 1995 tavaszán, végleg eltűnt. Megmérgezhette valaki magányos éjszakai bolyongásai során, s elbújt meghalni...
Apa akkor már évek óta szívelégtelenséggel küszködött, néha kórházba vonult pár hétre kezelésre. Mindez azonban alig-alig fékezte a mezei munkákban: szénakaszálás, babszedés, szőlőmetszés és permetezés... Szerette a földet, tavasszal érezte a természet újraéledését, szerette a rekkenő nyári hőséget is... Ugyanazon a napon halt meg a reggeli kávé elkészítése után, mint Yitzak Rabin: november 4-én.
Telefonon kaptam a hírt: azóta is mindig félek, ha csöng a telefon... Egyedül repültem el a temetésre, Gilbert dolgozott, François fontos vizsgára készült. Elutazásomat megelőző éjjel írt a nagyapjának egy hosszú levelet magyarul, amin ma is elsírom magam...
Nem akartam megnézni holtan... Azóta is elevenen él előttem, sőt, egyre elevenebben. Hetvenhárom éves volt.
A temetést nem mesélem el; nehezen viseltem a tömeget, a pap kenetteljes szónoklatát; az volt az érzésem, hogy kisajátították apám halálát: egyedül szerettem volna maradni vele, vagy csak a szűk családi körben. Ma már tudom, hogy anyának jólesett, hogy annyian szerették...
Az a nyár készítette elő a következő év tavaszán lezajló újabb temetést is: unokanővérem augusztus végén tudta meg, hogy megtámadta a rák. Én kísértem el az első röntgenvizsgálatokra még. 62 éves volt, tele tervekkel a nyugdíjas évekre. Apa novemberi temetésének idején már túl volt az első kemoterápiás szérián, kendő rejtette csupasz fejét... Elmesélt egy megrázó epizódot, mely máig is kísért...
Nagynénémmel este nézték a szegedi tévét. A sebészeti klinika riportjában az orvos éppen a műtőben előtte fekvő beteg esetét ecsetelte: ritka rákbetegséggel operálta, talán fél éve van hátra... E. felkiált: "Anya! Ez én vagyok! Én fekszem ott, rólam van szó!..." Így tudta meg, hogy a következő májusban fogjuk eltemetni.
12 megjegyzés:
Erről az évről egyre több drámai esemény emlékét őrizzük, mindannyian.
klaribodo
Hihetetlen, amit az az orvos megengedett magának.
Egész különös az, hogy itt többünknek is a gyászt jelenti ez az év. Még majd én is jövök az enyémmel.
Nézem a kisfiadat, az egyik unokád jut eszembe róla, amikor a képen a tyúkokat nézi. Ugyanaz a mozdulat, a göndör haj, csak ő háttal áll.
Klári, újraolvastam őket, és valóban megrázó egybeesések... Aki hisz ilyesmiben, még jeleket is láthatna bennük.
Mick, én is mindig felháborodok, ha erre gondolok. Némely orvos csak akkor kezd a mindenhatóság büntetlen pózán elgondolkodni, amikor a kerítés másik oldalára kerül...
Ági, talán az is beleszól, hogy kb. ugyanazon korosztály vagyunk (hogy ne lássak benne jeleket...)
Éva, a kisebbik unokám, Alice örökölte apja csodás gyerekkori hajzatát! François a képen másfél éves.
Hm. Semmi nincs véletlenül.
@Névtelen: ki tudja? Aki hiszi, annak bizonyára nincs véletlen.
Bizonyítani nehéz. De kell-e?...
Szükségtelen. Aki "fogja az adást", annak azért. Aki nem veszi észre, vagy tudatosan elhessegeti, annak meg igazán felesleges bizonygatni. Utólag meg bárki lehet okos.
(stali, csak nem léptem be)
Yessssss!
Megjegyzés küldése