Minden az utcán dől el 2.

Pontosan emlékszem, 1991. december 17. volt, azt is tudom, hogy keddre esett. Éppen olyan ködös, nyirkos, hideg téli nap volt, mint a mai. Már a sokadik kört róttam az egyik minisztérium több utcára kiterjedő,  hatalmas tömbje körül, mert szokásom szerint, jóval a kellő időpont előtt értem oda. Megilletődötten köröztem, kicsi ember a nagy ház tövében, a gondolattól is elfogódva, hogy én majd esetleg itt dolgozzak? Itt, ahonnan az egész országot? Egy ilyen helyen, aminek története, sőt történelme van?
Merész kalandnak tűnt a sokéves vendéglátós és idegenforgalmi gyakorlattal ez a váltás, de vonzott is a próbatétel, főleg, hogy az eredeti szakterületemről már azelőtt egy évvel továbbléptem, de az a döntés nem bizonyult túl szerencsésnek, viszont elvezetett ehhez a lehetőséghez. És hozzá kell venni, hogy 91-ben még lobogott bennünk a rendszerváltás lelkesedése, tenni akarása, lendülete; ha szükség van rám, itt vagyok!

Meg fáztam is, egyre jobban, hát tágra nyílt szemekkel, ámulón, mégiscsak beléptem a kapun. Mai szóval azt mondanánk, állásinterjúra mentem, de akkor még nem ismertük ezt a fogalmat, tehát csak beszélgetésre. Nem tudtam igazán, mire is mondok igent. Közigazgatás - mi is az?

Január 2-án - bár akkor is korán érkeztem, emlékszem a még kihalt épületre -  már alig ácsingóztam az utcán a belépés előtt, hiszen én mostantól itt dolgozom!

Ma már otthonosan lépem át a ház kapuját, majdhogynem negyedszázad elteltével, és remélem, hogy a nyugdíjig hátralevő hét-hat-öt-négy év alatt is ezt tehetem. Most már tudom, mire vállalkoztam, és nem bántam meg sose. Voltak vargabetűk, szándékom ellenére. Amikor (az egyik kormányváltás után) kidobtak az ajtón, visszajöttem az ablakon, mint annyian, akik - és most pátoszos leszek - fölesküdtek a köz szolgálatára, és ebben a házban élték az életüket. Nem lehet olyan könnyen megválni innen.

Ami pedig szomorú aktualitást ad a bejegyzésnek, (nem, nem a dátum egyezősége, azt csak most vettem észre :) - hanem, hogy a hétvégén mondta be a rádió annak a volt helyettes államtitkárnak a halálhírét, aki akkor fölvett, és utána három éven át közvetlen főnököm is volt. Jólesett, hogy minden oldal tisztelettel, megbecsüléssel emlékezett meg róla, emberi tartásáról, szakmai hozzáértéséről. Én ezeken felül még hálával is gondolok rá.

Minden az utcán dől el 1.

Életemnek két - máig ható - fordulópontja, így vagy úgy, de az utcákhoz kapcsolódik, onnan indul.

1985 lehetett, a tél vége, amikor - akkori kifejezéssel - szolgáltatóházat kezdtek építeni a templom mögötti nagy telken, azonban, hogy elegendő parkolóhely is legyen, a templomkertből akartak kihasítani hozzá egy darabot. Az idős plébános maga helyett inkább a jó műszaki érzékkel is rendelkező káplánt küldte el a tanácshoz az egyeztető megbeszélésre. Hogy ettől miért fordult az én életem, amikor se autóm, se a telek nem volt az enyém? Hát attól a mondattól, hogy "Légy szíves, tartsd meg helyettem a hittanórát!"
Miiit? Hogy én!? Igazi hittanórát???? Igazi gyerekeknek?
- Ne mondd, hogy nem tudod!

Pontosan emlékszem, 21 elsős ült a teremben, a nagyböjtről tartottam az órát, ahogy az amúgyis következett volna. Amikor befejeztem, már biztosan tudtam, hogy én akarom ezt csinálni.

A nagyterem egy harmonikafallal volt kettéosztva, a következő héten ott lapultam a fal túloldalán, hogy halljam, mit tudnak abból, amit én tanítottam nekik :)

Nem volt teljesen előzmény nélkül való a szándék, hiszen akkor már hosszabb ideje foglalkoztam gyerekekkel, csakhogy kötetlen módon, ami sokkal szabadabb viselkedést kínál a gyereknek, felnőttnek is. De így órán, meghatározott keretek között, komolyan, egészen más érzés és lehetőség volt! Motoszkált bennem a gondolat már korábban is, de nem bíztam abban, hogy alkalmas lennék rá.

Innentől már gyorsan peregtek az események, tavasszal plébánosi ajánlással jelentkeztem az akkor még féllegális hitoktatóképzőre (aki vállalta, azoknak a nevét leadták az Egyházügyi Hivatalba, mert névsort kellett adni) el is végeztem, és oklevéllel a zsebemben vártam. Vártam a csodára, hogy egyszer majd... talán...civilként is, de ááá, úgyse, sose, nem lesz itt olyan világ, hogy engedjék.

1989 szeptemberében, a plébánia történetének első világi hitoktatójaként álltam, ugyanabban a teremben, több, mint 40 gyerek előtt.

Idén a huszonötödik tanévemet kezdtem el,
A gyerekek meg... mint az Öreg néne őzikéjében: "az meg ott a gida fia"  - már egy sereg unokám is van :)

Fekete pontok, fordulópontok

 Ismerősöm, egy fiatalember börtönben ül. Már nyolc éve. Idén szabadul, ha magaviseleti problémák miatt nem hosszabbítják meg a büntetését. Fordulópont lesz ez az életében, akár a letartóztatása volt.

Nyolc éve, decemberi estén rendőrök dörömböltek a lakás ajtaján, szedje össze az iratait és indulás. Na, de miért? Majd odabenn megtudja. A család elhűlve állt, bár mindannyian sejtették, miről van szó. A legnagyobbik lány rettegve gondolt vissza a pszichiátrián megismert doktornőre. Ő húzta ki belőle, miért szorul kezelésre. A doktornő tett feljelentést, de a nagylány még a nyomozati szakaszban visszavonta a vallomását.

Nem telt el egy év, a fiatalabb lánytestvér is a pszichiátrián kötött ki. Ő sem mert elmondani semmit az otthon történtekből, ugyanúgy megfenyegette az apja, mint a nagyobbikat: ha eljár a szája, agyonveri. A fiatalabb lánytestvért az iskolai viselkedése és rossz teljesítménye miatt utaltatta be az osztályfőnöke a gyermekklinikára.

Még két kisebb gyerek volt a családban, őket testi kényszerrel nem bántotta az apjuk, csak pornóképekkel világosította fel a kicsiket a felnőtt élet részleteiről.

Az anya állítása szerint semmiről sem tudott, illetve amit tudott, azt nem hitte el, illetve félt a férjétől. A rendőrségi pszichiáter meg a gyermekklinikai szakember csak a saját területén kompetens. Az igazságszolgáltatás természetesen igazságot szolgáltatott, a bűnösre kiszabta a büntetést. A négy gyermek anyja felfüggesztett büntetést kapott, melynek következtében több évig volt priusza, később sem vették föl sehová.  Munkahelye nincs.

A bűnös nem ismeri el, hogy bűnt követett el, nézetei szerint a családdal a családfő rendelkezik. Közben a nagylány férjhez ment, szült egy nem teljesen egészséges kisfiút, a gyámügy nem adta ki a fiatal anyának, mert akkoriban garázsban lakott hajléktalanként. A sérült kisgyerek most gondozás alatt áll: egy rokon vette magához. Korai fejlesztés, neurológia, úszás, gyógytorna, szeretet veszi körül. A második lánynak lett egy élettársa, van hol lakniuk. Többszöri nekifutásra, de leérettségizett, OKJ-s tanfolyamon pedagógiai asszisztens képzésben vett részt, most munkanélküli. (A két kisebb gyerek tanul, különösen a fiú sikeres, okos. Hogy lesz-e munkahelyük, nem tudható.)

Ha az apát akkor nem sittelik le, továbbra is terror alatt tartotta volna a családot. Amint eltűnt, a  gyerekek nyitottabbá váltak, tanulmányi eredményük  javult, a fiatalasszony  valamennyire összeszedte magát (egyházi engedéllyel elvált a férjétől). Úgy tűnik, mindannyiuknak lesznek még fordulópontjaik.   

Vajon mi fog történni, ha az apa kijön a börtönből?

Fordulópont hivatásomban

A szó nekem azt súgja, hogy olyan élményekről kellene itt beszámolni, amelyek korábbi életünket más vágányra terelték, új kihívásokra (de ronda szó) igennel válaszoltunk. Azért merem itt alkalmazni, mert van ebben egyfajta cukkolás: Tom Sawyer lábujjával rajzol a porba egy vonalat, és rákiált az új fiúra: „Ha át mered lépni ezt a vonalat, akkora pofont kapsz, hogy kiugrik a szemed.” És az új fiú azonnal átlépte a vonalat. Nos, nemcsak a gyerekek élete hoz pálfordulásokat, szakmaváltásokat, hanem a felnőtt embereké is. Mögöttesük az, hogy többféle tehetség lakik mindenkiben. Ha elég életrevaló, akkor a tehetségei mentén fog elhelyezkedni, ha úgy tetszik, beáll a hivatásának megfelelő sorba, mint az iránytű mutatója. Ettől kezdve önmagát adja, nem nézve se jobbra, se balra. Persze kisebb-nagyobb fordulópontok többször is adódhatnak. Olyik ember élete leginkább egy leporellóra hasonlít, mert hol erre, hol arra hányja a sorsa, mígnem célba ér – szerencsétlen esetben vesztegel.  
A fordulópontok megugrásához általában erős hit kell, az ismeretlen, de derengő jövőre függesztett tekintet, amely azt súgja: Ami most adódott, az a tied. És a tied lesz.
Ha életemet áttekintem, és csak a szakmai oldalát vizsgálom, akkor indulásra a zene kötötte le érdeklődésemet (máig megvan, ha nem is lettem hegedűs). Másodszor a pszichológusi, harmadszorra a kertészkedési lehetőség érintett meg, de ezekről lebeszéltek a benne dolgozók. A Goldbergerben dolgozva vállalkoztam volna textilmérnöki képzésre, mely a Műegyetemen történt volna. Ezzel szemben itt nem kívánom részletezni, hogy milyen okokból végül is a Kereskedelmi Főiskolát végeztem el. Párhuzamosan érlelődött bennem a publicista élet felé való fordulás. Jól megírt értekezések tereltek ebbe az irányban már a gimnáziumban. Harmincévesen az ÉS-t olvasva azt mondtam feleségemnek: Ilyen cikkekre képes volnék én is. Telt-múlt az idő. A kereskedelemben dolgoztam értelemszerűen. Utolsó ilyen munkahelyemen összeállítottam egy vállalati újságot, ami szűk körben tetszést aratott.
Munkanélkülivé kellett lennem ahhoz, hogy beiratkozzam egy újságírói tanfolyamra. Ezt elvégezve hamarosan megnyílt előttem az a terület, ahol magamat adhattam, tehetségemmel. Ennek azóta sincs vége. Szerkesztőségben dolgoztam vagy másfél évtizedig, s a szakirodalom egy szeletét művelem folyamatosan azóta is. Szerkesztek, korrigálok, lektori munkát végzek, írok. Tanúsíthatja mindezt blogom a maga 3000 posztjával. Az én fordulópontom szakmai szempontból 1992-ben következett be. Erről a http://evekesemlekek.blogspot.hu/ c. weboldalon már részletesen beszámoltam Mick néven.
Akadtak egyéb fordulópontjaim is: az érettségi, a főiskolai diploma megszerzése, bevonulás a seregbe jó két évre, a munkásélet hétköznapjainak megismerése testközelből, nősülésem, házasságunk, gyermekeim, unokáim érkezése, gyermekeim házassága, nyugdíjba vonulásom, egészségem meg-megbicsaklásai (kórházi tapasztalatok), rokonaim elvesztése, egy-egy megvilágosító lelkigyakorlat, stb. Ezek a leporelló lapjai. Mégis az írás felé mozdulást emlegetem, mert az volt olyan számomra, mint amikor a magzat beáll a szülőcsatornába, mert eljött az ő ideje, hogy kezdődjön egy alapvetően más. ezt máig így élem meg.
Ez a poszt szintén megjelenik a fenti weblapon. Mivel az ottani téma a címbeli, így válik érthetővé, hogy miért éppen erről az elméleti kérdésről írok Mikuláskor.                     

Két sorsfordító döntésem

Már szépen megírtam, és szépen el is tűnt.

Akkor rövidebbre fogom, bár marad a tény: mindkettő gyermekeim apjához köthető.

Az első, amikor - még középiskolásként - gyermekeim leendő apja látva, hogy nem vagyok kész a végleges kapcsolatra, rákérdezett, hogy van-e értelme még ellátogatnia városunkba. Mert ez tőlem függ. Ha nem őt választom, hát akkor többé nem látom. És én döntöttem. Nem, nem könnyen, ám nagyon is könnyek között.

Évek múltak, hosszú jegyesség után összeházasodtunk, a második házassági évfordulónkra (mellesleg a születésnapjára) érkezett első gyermekünk. Aztán teltek az évek, a jövő nem volt oly szép, mint boldog lányságom idején, mire a második gyerek is megszületett (részemről tudatos döntés volt, mert a Nagy egyre rondábban kezdett egyke lenni), már az árnyoldalak voltak a dominánsak. A párkapcsolatban, mert kintről ez nem látszott. Megtanultam, milyen a páros magány, megtanultam sok-sok olyan elemet, amiről nem is álmodtam korábban. Mígnem egy újabb érzelmi zsarolás következtében kikötöttem a Pszichiátrián. Ahol önbizalmam roncsai közül sikeresen feltámadtam, majd onnan szinte egyenesen mentem a válókeresettel rendezni a jövőnket.

Sok-sok éve ennek is. És ha ma megkérdezi bárki a gyerekeinket, azt mondják: így volt ez jó.

Döntéseink

Döntünk, néha nagy, néha pedig apró dolgokról. Vannak mindenféle fordulópontjaink. Kerülünk ide, meg oda. Kiságyból a gyerekheverőre, oviból a suliba, aztán még tovább-e, már ez is nagy fordulópont. Az? Fordul az élet a korunkkal, a családi-baráti kötődéseink, kötöttségeink változásával. Nősülünk,férjhez megyünk, hozzá vagy máshoz, vagy senkihez sem. Menjek-e más munkahelyre? Költözzek-e kis lakásba? Vegyek-e kenyeret, vagy van-e még elég otthon? Fussak-e a busz után, vagy várjam a következőt. Mit tegyek, ha elszalad mellettem az idő, az élet, a lehetőségek sora. Voltak-e lehetőségeim egyáltalán? Megláttam-e őket, s találtam-e hozzájuk célt, eszközt.
Ezek a döntések. A mindenfélék, kicsik,nagyok.
Döntünk. Ebből áll az életünk. Ebből áll? Biztos. Biztos? Vajon a döntés a fontos, vagy ami utána jön? A következmény például? Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan, ugye. A döntések meg nagyon is "látszanak". Mindenki látja körülöttünk. Csak mi nem, mi majd csak jóval később, mit is csináltunk, hogy és merre is léptünk a fordulópontjainkon. Hogy jól döntöttünk-e, akkor, ott, egy valamiért épp döntésre alkalmas pillanatban, egy májusi délutánon a villamoson, vagy langymeleg szeptember estén, mindegy az, hol, mikor.
A döntéseink aztán "élik tovább" az életüket. Ráadásul a miénkben. Velünk együtt öregszenek, lassan el is felejtjük őket,már csak homályosan dereng róluk valami.
Aztán évtizedek múlva, egyszercsak előbukkannak a múltból. Talán épp egy szomorú hír emlékeztet minket a régi-régi döntésre. Egy döntés-párhuzamra.
Az én mostani, még alig felfogható, néhány napos fordulópontom egy igaz, jó barát elvesztése. Legyen hát itt ez a két szinte már elfeledett döntés: In memoriam B.I.

(Egy másik) Döntés


1978. szeptember 6-a volt, meleg, nyárias este. Pásztor Kriszti végre könnyű szívvel, a hátrahagyott súlyos gondoktól szabadulván, hazafelé tartott a vasútról.
Döntött ugyanis, már két nappal azelőtt. És most, hogy az ezzel járó minden kötelezettségének eleget tett, elégedett volt önmagával.
15 éven keresztül diákévei során, szeptemberről szeptemberre beiratkozott. Most formabontón épp ellenkezőleg.
Kiiratkozott. Az orvosi egyetemen töltött két év, valamint még egy év tanulmányi (lásd gondolkodási) szabadság után élete talán utolsó, önálló, határozott, gyors döntését hozta meg.
Elintézte a formaságokat, bezsákolt, bedobozolt minden könyvet, holmit, kacatot, irományt, postára hordta-cipelte, feladta mindazt, ami összegyűlt az évek során az otthontól távoli városban. És feladta azt is (no nem postán), ami addigi életének célt adott.
Eldöntötte: belőle nem lesz orvos. Nem bír, nem tud odáig eljutni. Túl volt elkeseredésen, töprengésen, csömörön, túl, be kell vallani, jó pár kudarcon is.
Hazaérve már nem olyan könnyű szívvel, de változatlanul magabiztosan felelt a szülői kérdésre.
Hogy akkor mit is akar tenni ezután?! Bár erre válasza nem volt, de hogy mit nem akar, azt tudta jól.
Hogy egyáltalán soha, de soha az egészségügyben semmi keresnivalója nincs, ebben egészen biztos volt.
Így történt hát.
Másnap, szeptember 7-én, pontosan 8 óra 15 perckor átöltözött a rendelőintézet raktárából vételezett,
agyonmosott, de később oly' nagyon szeretett ódivatú fehér pamutköpenybe,
szorosra húzta az akkor még karcsú derekán az övet, s most már, mint egészségügyi dolgozó, beállt a sorba.

És ott is maradt "kerek" 18 év 3 hónap 25 napon át.