Döntéseink

Döntünk, néha nagy, néha pedig apró dolgokról. Vannak mindenféle fordulópontjaink. Kerülünk ide, meg oda. Kiságyból a gyerekheverőre, oviból a suliba, aztán még tovább-e, már ez is nagy fordulópont. Az? Fordul az élet a korunkkal, a családi-baráti kötődéseink, kötöttségeink változásával. Nősülünk,férjhez megyünk, hozzá vagy máshoz, vagy senkihez sem. Menjek-e más munkahelyre? Költözzek-e kis lakásba? Vegyek-e kenyeret, vagy van-e még elég otthon? Fussak-e a busz után, vagy várjam a következőt. Mit tegyek, ha elszalad mellettem az idő, az élet, a lehetőségek sora. Voltak-e lehetőségeim egyáltalán? Megláttam-e őket, s találtam-e hozzájuk célt, eszközt.
Ezek a döntések. A mindenfélék, kicsik,nagyok.
Döntünk. Ebből áll az életünk. Ebből áll? Biztos. Biztos? Vajon a döntés a fontos, vagy ami utána jön? A következmény például? Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan, ugye. A döntések meg nagyon is "látszanak". Mindenki látja körülöttünk. Csak mi nem, mi majd csak jóval később, mit is csináltunk, hogy és merre is léptünk a fordulópontjainkon. Hogy jól döntöttünk-e, akkor, ott, egy valamiért épp döntésre alkalmas pillanatban, egy májusi délutánon a villamoson, vagy langymeleg szeptember estén, mindegy az, hol, mikor.
A döntéseink aztán "élik tovább" az életüket. Ráadásul a miénkben. Velünk együtt öregszenek, lassan el is felejtjük őket,már csak homályosan dereng róluk valami.
Aztán évtizedek múlva, egyszercsak előbukkannak a múltból. Talán épp egy szomorú hír emlékeztet minket a régi-régi döntésre. Egy döntés-párhuzamra.
Az én mostani, még alig felfogható, néhány napos fordulópontom egy igaz, jó barát elvesztése. Legyen hát itt ez a két szinte már elfeledett döntés: In memoriam B.I.

(Egy másik) Döntés


1978. szeptember 6-a volt, meleg, nyárias este. Pásztor Kriszti végre könnyű szívvel, a hátrahagyott súlyos gondoktól szabadulván, hazafelé tartott a vasútról.
Döntött ugyanis, már két nappal azelőtt. És most, hogy az ezzel járó minden kötelezettségének eleget tett, elégedett volt önmagával.
15 éven keresztül diákévei során, szeptemberről szeptemberre beiratkozott. Most formabontón épp ellenkezőleg.
Kiiratkozott. Az orvosi egyetemen töltött két év, valamint még egy év tanulmányi (lásd gondolkodási) szabadság után élete talán utolsó, önálló, határozott, gyors döntését hozta meg.
Elintézte a formaságokat, bezsákolt, bedobozolt minden könyvet, holmit, kacatot, irományt, postára hordta-cipelte, feladta mindazt, ami összegyűlt az évek során az otthontól távoli városban. És feladta azt is (no nem postán), ami addigi életének célt adott.
Eldöntötte: belőle nem lesz orvos. Nem bír, nem tud odáig eljutni. Túl volt elkeseredésen, töprengésen, csömörön, túl, be kell vallani, jó pár kudarcon is.
Hazaérve már nem olyan könnyű szívvel, de változatlanul magabiztosan felelt a szülői kérdésre.
Hogy akkor mit is akar tenni ezután?! Bár erre válasza nem volt, de hogy mit nem akar, azt tudta jól.
Hogy egyáltalán soha, de soha az egészségügyben semmi keresnivalója nincs, ebben egészen biztos volt.
Így történt hát.
Másnap, szeptember 7-én, pontosan 8 óra 15 perckor átöltözött a rendelőintézet raktárából vételezett,
agyonmosott, de később oly' nagyon szeretett ódivatú fehér pamutköpenybe,
szorosra húzta az akkor még karcsú derekán az övet, s most már, mint egészségügyi dolgozó, beállt a sorba.

És ott is maradt "kerek" 18 év 3 hónap 25 napon át.