Szocialistabrigád mozgalom

A nyolcvanas évek elején még javában virágzott a szocialistabrigád mozgalom szövetkezetünkben.
Volt piros műbőrkötéses brigádnapló minden ágazatnak, ahova be kellett vezetni, képekkel illusztrálni mikor és mennyi időt töltöttünk együtt.
Jó lenne ezeket a brigádnaplókat újra lapozgatni, lehetne nagyokat röhögni. Mert hát bizony némelyik napló írnok nem volt a szépírás és a fogalmazás nagymestere. Füllenteni viszont kénytelen volt annak érdekében, hogy az ő brigádja túl szárnyalja a kötelező együtt töltött óraszámot- úgymint: társadalmi munka, közös kirándulás, színház látogatás tekintetében.

A kultúra jegyében színházlátogatásra is jártunk. Egy része a társaságnak imádta a színházi előadásokat, de a másik része? - hát... Amikor Csehov: Három nővér c. művét néztük meg némelyek horkolva aludtak a bársonyszékekben. Becsületünkre legyen mondva nekünk nőknek, ezek azért férfiak voltak, akik egy kis házi pálinkával indították az estét. Igyekeztünk őket felrázogatni, nem nagy sikerrel.

Viszont a közös kirándulásokon mindenki jól érezte magát. 1980-ban felfutóban volt a tsz, a beruházásokra felvett hosszú lejáratú hiteleket egy ideig még fizetni sem kellett, így még egy kiránduló buszra is futotta. Hétvégeken mindig más és más brigád, vagy kettő összefogva kereste fel az ország szép helyeit. Oda-vissza úton ment a móka, kacagás, nótázás, a célállomáson meg csak bámult a csapat mennyi gyönyörűség van a mi országunkban. S mindez egy fillérbe sem került nekünk utazóknak. Természetbeni juttatásként fogtuk fel, nem gondolva azzal, hogy a későbbi csődhöz a brigádmozgalom, mint olyan szintén hozzájárult. Hiszen a legvidámabb barak idejét éltük nem igaz?

1980

1980 január 12-én volt az esküvőnk.
Már akkor is távolságot kellett tartanunk, mert a fekete bársony vonzotta magához a fehér nyúl bunda szőrét.
A Péter bal kezében tartott fehér kesztyűnek is meg van a maga története: Csak a sekrestyében vettük észre, hogy szorosan egymáshoz van varrva a kettő. Senkinél sem volt olló, vagy kés.
És hogy egyáltalán mi szükség lett volna fehér kesztyűre? Hát ezt bizony már magam sem tudom.
Mindenesetre még az oltár előtt is, mikor egymásra néztünk, alig tudtuk elfojtani a kitörni akaró röhögést.

Szép versek 80

Az 1980-as Szép versekből szinte minden Csukás István költötte vers ide kívánkozna. Már a címek is beszédesek:
Micsoda év! Micsoda halottak!
Még ugyanazon az úton
Íme, itt a recept
(elolvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián)

Ide mégis ezt a versét választottam:
(nem éppen rózsaszín, bájos és csupa-derű sorok. Sajnos valóság-ízűek...)

A jövő szemétdombja

Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset
pukkanó vagy a finoman elfojtott versek,
a semmiről se szóló betűsivatag regények,
a nadrágba csináló dacok és remények,
a jegyszedőknek vetített kólikás filmek,
a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek,
zenék, mik révült némaságba fúlnak,
döglött képek, mik maguktól lehullnak,
a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg
automaták, a bármit eljátszó színészek,
a befőttesüvegben a rég megromlott álmok,
a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások,
a hajnal, melyből nem lett se dél, se este,
s lóg az égen avas függönyként keresztbe,
gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni,
szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni,
a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak,
s a magot atomreaktorba zárják túsznak,
a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz,
és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz,
s mivel mást már nem tud küldeni az ég,
a napként fejünknél lógó televíziókészülék…
(Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak
ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.)

Hugi-mese 1980-ból

Mosogatáskor összetalálkozott a kanál a villával.
- Hogy vagy? - kérdezte tőle.
- Szép tisztára mosogattak, most arra várok, hogy száraz legyek, és végre mehessek vissza a fiókba pihenni.
- Fáradt vagy te is?
- Fáradt bizony. Miért, te is?
- De mennyire! Ebédnél egy egész tányér levest kellett kimeregetnem.
- Engem meg húsba, krumpliba döfködtek.
- Pihenni se hagynak soká. Ha kelkáposzta főzelék vagy tejbegríz lesz vacsorára, megint engem vesznek elő.
- Ha meg mákos tészta, akkor engem.
- Bizony, szomorú a sorsunk. Mindig dolgoztatnak minket.
- Tudod mit? Szökjünk meg!
El is indultak. Az asztal felé mentek, mert arra ismerték az utat. De az asztalon most nem tányérok, poharak voltak, hanem papírok, színes ceruzák, meg egy picike piros víziló. Nagyon megijedtek tőle, és gyorsan el akartak menekülni. A csörömpölésre kinézett az egyik papírlap alól a kés.
- Mi járatban vagytok? - kérdezte.
- Csak sétálgatunk itt, de megijedtünk a vízilótól.
- Ó, ti buták, hát nem tudjátok, hogy ez nem víziló, hanem radír?
- Igazán? Milyen okos vagy te, kés! De mit keresel itt az asztalon, amikor mindenki a fiókban pihen?
- Ha én most a fiókban pihennék, Hugi nem tudna rajzolni ma délután. Én hegyezem ki a ceruzáit.
- Te akkor is dolgozol, amikor mi pihenünk?
- Ti tényleg nagyon ostobák vagytok. Én már korán reggel szeletelem a kenyeret, kenem a vajat a reggelihez. Később répát kaparok, petrezselymet aprítok, krumplit hámozok. Ti meg most tisztán, fényesen szunyókálhatnátok a fiókban, de idejöttetek és zavartok a munkámban. Hát most már gyorsan menjetek innen!
A kanál és a villa nagyon elszégyellték magukat, és igyekeztek olyan csöndesen a helyükre surranni, hogy egy evőeszköz se ébredjen fel a fiókban.

(Mesélte-eljátszotta az első osztályba készülő Hugi, lejegyezte Anyu, 1980. május 19-én.)

Éretlen? Érett? Érett!

Kicsit bajban vagyok az évekkel, mert hat éves koromtól kezdve tanévekben mérem az időt. Tehát egyik évből is egy kicsi, másik évből is egy kicsi.
A 79/80-as tanév elején döntöttem el, mégsem leszek gyógypedagógus, bár addig arra a pályára készültem meglehetős komolyan. Mivel a biológia volt az egyik felvételi tárgy, három évig, mint a bolond tanultam. Aztán inamba szállt a bátorságom. Úristen, fogom én azt bírni? Nem a felvételitől, a főiskolától féltem, hanem attól, hogyan viselném lelkileg.
Az azonban percig sem volt kétséges, pedagógus leszek.
A kérdés, merre tanuljak tovább, ha nem is megosztotta a családot, de heves vitákat eredményezett. Nem a szüleimmel, a nagynénimmel csatáztam, mert ő úgy képzelte, Szegedre megyek egyetemre, én meg úgy, Budapestre tanképzőbe. A viták egyszer egy ajtócsapkodós, bőgős, fürdőszobába zárkózós jelenetbe torkolltak és azzal véget is értek. Csücsültem a fürdőszobában, amíg a nénikém el nem ment, és szerintem akkor tett le az én szegedi egyetemistaságomról végleg.
1980 rosszul kezdődött. Már a téli szünetben jöttek a hírek, hogy az egyik osztálytársunk nagyon beteg. Ez teljesen váratlanul ért minket, hiszen előtte semmi jelét nem láttuk betegségnek. Viharos gyorsasággal rosszabbodott az állapota. Néhány nap alatt végzett vele a leukémia. Ez volt az első találkozásom ezzel a betegséggel.
Közben nagykorú lettem. Tizennyolc éves.
Gőzerővel készültünk az érettségire. A legnagyobb mumus a matek volt, legkönnyebb a francia. Ez utóbbi ötös lett, és a matekot is abszolváltam, hála a tornatanár úrnak, aki lehetővé tette ezt. A barátosném egyből szóbelire ment matekból, vissza is tapsolták, míg mi, írásbelizők mind átmentünk.
A középiskolát tehát sikeresen befejeztem. Jelentkeztem a tanképzőbe, a felvételi sikerült és speckolt kellett választani. Ne kérdezzétek, milyen agylöketből kifolyólag akartam oroszos lenni, de úgy gondoltam, menni fog. Az orosz felvételire Havronyinából kívántam felkészülni, és hol is lehetne ezt máshol megtenni, mint a szegedi strandon. Elutaztam tehát a nagynénimhez, és a szomszédasszonnyal mindennap kijártunk a strandra.
Az orosz teszt nem sikerült.
Testnevelés, ének alapból kizárva, testi adottságokból kifolyólag,maradt tehát a rajz vagy technika speckol. Rajzra még vissza kellett volna menni valami délutáni rajzolásra, technikához nem kellett semmi külön extra. Ezért lettem technikás, lustaságból, nem a műszaki dolgok iránti rajongásom miatt. Akkor még az informatika sehol sem volt.
A 80/81 tanévet mint főiskolás kezdtem el. Furcsa volt, egészen más, mint addig. Nagyobb volt a szabadság, sehogy sem értettem, hogyan merik megcsinálni egyesek, hogy nem járnak be előadásra. A szomszédos presszó mindig tele volt, odajárt a főigazgatótól kezdve az utolsó takarító néniig mindenki.
Éles István humorista nekem mindig Éles Pisti marad, függetlenített KISZ titkára volt a főiskolának, és ha meghallom a Shrekből a szamarat, eszembe jut Kerekes Józsi, aki a főiskola folyosóján szórakoztatta az évfolyamtársakat.
Jövő héten harmincéves érettségi találkozóra megyek…

A bányászbéka feneke alatt

Előbb mondok valamit a munkamódszerről, amit éppen ’80-ra fejlesztettem tökéletesre, melynek következtében elhagytam a kedves könyvkiadómat, és átigazoltam egy másikba, amiről azt gondoltam, ugyanaz a munka, nem érhet meglepetés.
De ért.
Új helyemen kevesebb szakmai önállóságot és jóval több utasítást kaptam, a munka sem volt olyan sokrétű, hogy az íróasztal bal oldalán felhalmozott kéziratok, lektorálni és szerkeszteni valók, korrektúrák, forgatókönyvek, belső anyagok (leadási terv, kollektív szerződés, szakszervezeti határozattervek stb.) kora reggeltől késő estig átjutottak volna az asztal jobb oldalára, ahol a kész munkákat gyűjtöttem. Elég volt heti két alkalommal bevinni azt, amivel elkészültem. Eleinte hiányzott a szellemi készenlét, később megszoktam a szubkultúrát. A kollégák kedvesek voltak, munkanapok végén elmentünk sörözni. Velünk jött egy tégla, a TMK-műhelyből kiemelt szerkesztő. Tőle azt tanultam, hogy igyunk egy felest, rá kísérőnek egy üveg sört. Szuper jókedvet csinál, aki nem ismeri, próbálja ki.
1980-ról más személyes dolgot nem írok, de hogy ne maradjatok mese nélkül, megnéztem a kalendáriumban, mit őriz a hivatalos emlékezet erről az évről. Legérdekesebb számomra az „eocén-program” , ugyanis jelenlegi lakóhelyem a dorogi szénmedence közepén van, tehát helytörténeti értékű az ide vonatkozó anyag.
Tatabányai blogger, bizonyos Zsolt írta az itt következő összefoglalót:
„1980 április 16-án indul a nagy bányafejlesztési program első befejezett új beruházása a márkushegyi bánya. Az ún. Eocén program keretében nagyszabású kutatás, bányafejlesztés és hasznosítási tervek születtek a kõszénvagyonra vonatkozóan. A hetvenes évek olajárrobbanására többek között a széntermelés felpörgetésével válaszolt a magyar iparpolitika. Az eocén-program, a Dunántúli-középhegység eocénkori barnaszenének és az alatta húzódó karsztbauxitnak az „összekapcsolt" hasznosítására vonatkozott.
Négy új bánya (Márkushegy, Nagyegyháza, Mány, Lencsehegy II) építését és két működő bánya (Dudar, Balinka) rekonstrukcióját fedte. A program szerint a bányák 8 millió tonna szenet termeltek volna évente, ebből 10%-ot lakossági felhasználásra, a többit a bicskei ún. Dunántúli Gyűjtő-erőmű tüzelte volna el.”

Tovább nézegettem az interneten, mit lehet még tudni az ezerkilencszáznyolcvanadik esztendő projektjéről.

http://mek.niif.hu/05800/05821/fulszoveg.html

Kapolyi László mint bányamérnök, Alföldi László könyvéhez írt előszavában megemlíti, hogy eocén program nem is volt. Nem tőle tudjuk, hogy megnyitották itt a szomszédban a Lencsehegy II.-t, de hogy ’80-ban-e, mint Zsolt írja, még a felszámolóbiztos sem tudja pontosan.

http://www.matud.iif.hu/01jun/simon.html

Annyi biztos, hogy az olajárrobbanás miatt felülvizsgálták a magyar kőszénvagyon kitermelésének lehetőségeit, megállították a szénbányászat visszafejlesztését, és régiónkban meggyorsították a termelést.

Nem volt egyszerű a szén kitermelése, jóllehet Vitális Iván kutatásai szerint (tanulmánya megjelent 1980-ban), a környékbeliek közül a nagyegyházai szén a legértékesebb, ezért olyan vízvédelmi technológiákat kell bevetni, hogy a szénvagyon kinyerhető legyen.
Azt már én teszem hozzá, hogy sajnos, a karsztvíz erősebbnek bizonyult, több kisebb-nagyobb bányaszerencsétlenség, vízbetörés után leálltak a programmal. ( Annavölgyi ismerősünk mesélte, hogy egyszer napokig voltak lenn a bányában, kis platóra szorulva, vízbetörés miatt. Nem sokkal előbb a KöGyóból laboratóriumi fehér patkányokat eresztettek a felhagyott vágatokba, hogy ne kelljen őket elpusztítani. A legbátrabb patkány - elnevezték Pistinek -, a nadrágjukon kúszott fel kenyérmorzsáért, amíg kitartott a hazai eleség.)
Végül: internetes olvasmányaimból mégis csak az derült ki, hogy a magyar szénbányászat történetében 1980 kiemelkedő év volt.

1980 - Az év, amikor nem történt semmi

Legalábbis azt hittem első pillanatban, amikor megláttam az évszámot, aztán lassan villantak fel a ködből az év eseményei, és elnézve ezt a fényképet, amelyen a tetőtől talpig gipszbe öntött ifjú hölgy a kertben, bizony, én volnék, hát nagy szerencse, hogy már alig-alig jutott eszembe a baleset. Sasó örömére most szűkebb pátriájába térünk, 1980 nyarán Püspökszentlászlón, a Vörös Meteor kulcsosházában táboroztattunk vagy húsz gyereket, ötödik-hatodikosokat. Püspökszentlászló az akkoriban elnéptelenedő baranyai kis falvak egyike volt, a Zengő oldalában. Nem maradt más élet a faluban, mint a kastélyban az idős apácák otthona. Kulcsosház – ez is talán már csak a mi korosztályunknak mond valamit, sok turistaszállás működött így, szerte az országban, csekély pénzért, a bizalomra, tisztességre alapozva.

Nyári este, júniusban, még a kertben játszottunk, frizbiztünk, amikor rosszul léptem, talán gödör volt vagy bucka, rosszul fordulhattam, hirtelen irtózatos éles fájdalmat éreztem, elestem, aztán a tréningnadrágon keresztül is látható, kitapintható volt, hogy térdtől lefelé, a lábam derékszögben kifordulva, mint egy idegen test hever mellettem. Csak onnan tudtam, hogy mégis hozzám tartozik, hogy a legkisebb mozdulatra is iszonyú fájdalom hasított belé(m). Nagy lett a riadalom, hol volt még akkor a mobil! Az egyetlen telefon az otthonban volt, őket kellett fölverni késő este, hogy segítséget tudjunk hívni. A hírt hallva jöttek is át az apácák, hogy mit tudnak segíteni, de legfeljebb a síró gyerekeket nyugtatgathatták, én meg, mint nyuszi ül a fűben, de egy nagyon ijedt nyuszi, csak nem akartam mutatni, hogy a gyerekek nehogy kétségbe essenek (még jobban).

Hosszú időbe telt, mire az úttalan utakon Pécsváradról megérkezett az ügyelet, és milyen a gondviselés, a körorvosi ügyeletet akkor éjjel egy kisiklott életű ortopéd sebész látta el, szinte meg is örült a feladatnak, de legalábbis nem rettent meg tőle. Mondta, hogy normál körülmények között ezt altatásban szokták helyretenni, de az erdő közepében nem lévén normál körülmények, jól beinjekciózott (semmit sem ért) és visszacsavarta a lábamat. Huhh!

Dehát muszáj volt szállítható állapotba hoznia, hogy azután a mentő, amit kiküldött, be tudjon vinni a komlói Bányászkórházba. Régi, Nysa mentőautó jött, már reggel lett addigra, a földúton úgy rázkódott, mint a nyavalya, a mentős végig ott ült mellettem, és egész úton a kezében tartotta a lábamat, hogy ne koppanjon oda folyton a hordágy vasához.Színvonalas hely volt akkoriban a bányászkórház, elláttak rendesen.

Autóval hoztak föl Pestre, itt a Jánosba kerültem, ahol először műteni akartak, végül az orvos úgy döntött, fiatal szervezet – helyrehozza sajátmaga a bajt, jobb, ha nem avatkoznak bele, mert akkor egy életen át kínlódni fogok vele. Áldom érte ma is a nevét.

Remekül elvoltam a gipsszel, csak a zoknit nem tudtam egyedül fölhúzni, de mászkáltam én vidáman mindenfele, még moziba is elmentünk, csak miattam az első sorba kellett ülnünk, hallgattam is érte a többiektől :)

Alig vártam azért, hogy hat hét után végre levegyék a gipszet, és nyargalhassak újra. Akkor ért azonban a döbbenetes meglepetés: nem tartott meg a lábam! Nem tudtam megállni rajta, nem bírtam lépni vele, nem éreztem a súlyát. No, akkor keseredtem el igazán, sírtam nagyon, emlékszem. Keserves napokba telt, mire újra megtanultam járni.
Ma már csak egy blogbejegyzés…

És még sok nyári és téli tábor Püspökszentlászlón, ahova azóta is visszahúz a szívem, de már negyedszázada is elmúlt, hogy nem jártam ott.

1980. Életrészletek

Törtem a fejem épp eleget, hogy mi is történt velem, velünk ebben az évben?

Gyermekeim iskolába jártak, leányzóm változatlanul jól tanult, édes kicsi fiam változatlanul nem erőltette meg magát, ha tanulásról volt szó. Osztályfőnöke sem igazán lopta be magát a szívembe, amikor valamilyen apropóból a fiam mesélt múzeumi élményeiről és a tanító néni közölte vele, hogy márpedig Szinyei Merse Pálnak nem létezik A pacsirta c. festménye. (Már akkor is akadtak ilyen tanítók..., csak úgy mondom.) Szenvedtünk a szorzótáblával és a törtekkel, odáig ment a dolog, hogy én kínomban elsírtam magam, valahogy mégis elvergődtünk a következő osztályba. :) Nyáron, iskolai jutalomként, először ment táborba az én leánykám, Tatára. Nem örült neki igazán, de végül mégis jól érezte magát, csak akkor tört el nála a mécses, amikor az első hét elteltével meglátogattuk.

Én egy újabb munkahelyen próbáltam ki magam.

Az előző könyvtárosság nem tartott sokáig, nem tudtam megszokni, tehát megszöktem.

A lakásunktól gyalog 5 percnyire felépült egy modern, szép és számomra nagyon csábító kutató intézet. Gondoltam, megpróbálom, hátha pont énrám van szükségük. Egy telefon, aztán az áhított mondat: Jöjjön be, megbeszéljük. Bementem, útközben beakadt a harisnyám valamibe és jó szélesen felszaladt rajta a szem, na, jól nézek ki, így menni felvételi beszélgetésre...!

Próbarajzot kellett készítenem (szerkesztő rajzolónak jelentkeztem), rémesen sikerült, de valamiért mégis engem választottak.

Nagyon örültem és nem csalódtam, sőt, ahogy a később kapott pénzjutalmak bizonyítják, ők sem csalódtak bennem.

Környezetvédelmi műszerekkel foglalkoztunk, a mi osztályunkon volt gépész, elektromos, közgazdasági csoport és hozzánk tartozott még egy kémialabor is. Egy fizikus volt a főnökünk, egyébként „előző életében” évekig Svédországban zenélt. Ő volt életem második legjobb főnöke. Kicsit a zseni és a bolond keveredett benne. Nagyon okos és nagyon gyerekes is tudott lenni egyszerre és én nagyon szerettem. Na, nem úgy! :)

Minden nap élmény volt, rengeteget tanultam tőlük, hiszen igazán okos, kreatív emberek vettek körül és nem voltak szakbarbárok, mindenről lehetett velük beszélgetni. Megismertem azt az érzést is, hogy milyen nagy öröm az első legyártott műszert kézbe venni, látni, hogy működik, mégpedig jól, amit mi találtunk ki, igen, mi, mert a maga területén mindenki kivette a részét a munkából és az örömünk is közös volt. Nagyon jó kis csapat jött ott össze!

Kaptunk egy fiatal vietnami mérnököt is, aki Magyarországon végezte el az egyetemet és szakmai gyakorlatát nálunk töltötte. Sokszor alig értettük, hogy mit mond, de idővel megszoktuk a beszédstílusát. Sokat mesélt az akkori vietnami életről, mi kissé elborzadva hallgattuk, nálunk már egészen másképp éltek az emberek. Boldog volt, hogy vihet haza egy biciklit, mert az ő hazájában az volt a fő közlekedési eszköz és nem mindenkinek tellett rá a fizetésből. Elmesélte, hogy még nem tudja, ha hazamegy, hol fog lakni és dolgozni, mert ott nem úgy van, hogy csak úgy, ahol éppen tetszik, hanem a Párt dönti el, hogy hol van rá szükség. Érdekes, ő ezt teljesen természetesnek vette, vagy az is lehet, hogy csak úgy mutatta...? Tőle tanultam meg, hogy milyen a „finom” rizs. Nem pergős, mint nálunk, hanem olyan, amire mi azt mondjuk, hogy hááát..., ez kicsit maszatos lett. Egyébként ma már nem csodálkozunk ezen, hiszen rengetegen esznek kínai ételeket és a pálcikákkal a pergős rizst elég hosszadalmas művelet volna felcsipegetni.

Néha munkaidő után is összejött a társaság, zenét hallgattunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat egymással. Nagyjából egyidősek is voltunk, a legidősebb kollégánk lehetett olyan negyven körüli. Ennek az aranyéletnek is vége lesz egyszer, de 1980-ban még tart a boldogság.

Nem vagyok munkamániás, de ez az év más szempontból olyan hétköznapi évnek mondható. Minden ment a maga útján...

A sínpár a végtelenbe vész…

Onnan kellene folytatnom, ahol abbahagytam. (Megróttak a bölcsődében, amiért későn mentem 3. gyerekünkért.) 80-ban ősztől már óvodás lett ő is.
Két orvosos történetet húzok elő 80-ból. Talán tényleg ebben az évben történtek.
Az immár óvodába járó kisemberem egyik délután erőst panaszkodik, hogy fáj a szeme. Biztosan kötőhártya-gyulladása van. Az óvónő kétségbe vonja, de kér engem, vigyem már el a gyereket a szemészetre. Jobb, ha ők állapítják meg, mi is történt.
Mi el, az orvosnő vizsgál, baj semmi. „Kedves apuka, a gyereknek undoritisze van, kiírom három napra, s aztán egészségesnek nyilváníttatik, folytathatja óvodás életét.”
Ebben maradtunk.
Tudom, tartozom még eggyel. A kis középső otthon sertepertél anyjával. Egyszer csak kapom a telefont a munkahelyemen: „Azonnal gyere haza, mert gombostűt nyelt a gyerek.” Azonnal mentem. Felkaptam a gyereket, s irány a szakrendelő.
Egy arab doktorka kérdezett ki, hogyan történt az eset. Sok mást nem tudtam mesélni, mint amit hallottam. Hát jó. Akkor készítünk egy röntgen-képet a delikvens egész testéről a szájvonalától a combjáig bezárólag. Én kaptam egy ólomköpenyt, s a kicsit a kezembe – azzal, hogy nyomjam neki a készülék falának. Nem voltam gyenge legény, de elég munkámba telt, merthogy áldozatom igencsak ellenállt. Úgy vélhette, hogy most ő itt meghal. Mindegy. Megnéztük az előhívott felvételt. Jól látszott, hogy nem látszott rajta semmiféle fémtárgy. Mivel kizárható volt a kalamitás, megkönnyebbültem magam is. Akárhol van is az a nyavalyás gombostű, nem a kicsike testében. Hát ez így végződött. Haveromat hadd idézzem ide szabadon, miszerint „nehéz is apának lenni.” Igen, olykor nehéz.
Hát hogyne.
Osztályvezető voltam akkor egy kereskedelmi cégnél. Mégpedig a belsőellenőrzésé. Annak mindenütt kellett lennie, s minden részleg munkájába betekinthetett egy előre jóváhagyott éves terv szerint. Akkoriban fogalmazta meg valaki: „Bízunk mindenkiben, de bizalmunk alapja az ellenőrzés”. Hát így valahogy. Nem állítom, hogy azért végeztem a kereskedelmi főiskolát, hogy másokat nyaggassak, de elődöm méltatlanná válása miatt igazgatónk kényszerből engem jelölt a feladatra. Mivel országos bolthálózatunk is volt, s ezekben a boltokban is munkálkodtunk, nagyjából megismertem az országot sűrűn előforduló kiküldetéseim alkalmával (kb. 50 településen voltunk jelen). Egyszer Kisvárdán szálltam meg, mert az esti vonatot nem érhettem el sehogyan sem. Nos, egy panzióban kértem szobát.
Meg vekkert, hogy a hajnali vonathoz felébredjek. Hozza a házi néni a baromi nagy órát. Egy orosz Jantar volt. Kérdezem tőle: mondja csak, ez folyamatosan ébreszt? Merthogy úgy ütött, mint egy kalapács. Mondja ő, hogy nem, most jár – csak tán kicsit hangosan.
Na jó. Ezzel a tudattal és a nonstop zakatolással próbáltam elaludni. Hogy egyáltalán sikerült, annak csak egy oka lehetett. Teljesen elfárasztott a hosszú utazás és a leltározási munka. De egyszer csak hajnal lett. Azt hittem, az ég szakadt a házra, akkora patáliát csapott a beállított Jantar. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha éleslőszerrel céloztak volna meg. Megpróbáltam villámgyorsan elnémítani az óraszörnyeteget. Azonnal kiment az álom a fejemből, siettem ki az állomásra a még alvó városkából. Felszálltam az érkező szerelvénybe. Emlékszem szépséges hajnalpírban úszó vidék húzott el s tűnt tova mögöttem, majd mivel az utolsó kocsiban utaztam, a nap fényétől meg-megcikkanó sínpár enyészett el a végtelenbe.
Csakúgy, mint az 1980-as év is, mely csakugyan a moszkvai csonka olimpiát hozta, hogy aztán négy évvel később revánsot vegyen a keleti blokk. Mivelhogy az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokat a szoc. államok bojkottálták, s éppúgy csonka maradt, mint a 80-as moszkvai.
Ami pedig a munkámat illeti, egyszer az igazgatónk azt találta mondani, hogy szeretné, ha őt jobban szeretnék a munkatársak (akik okkal-ok nélkül eléggé utálták), s engem utálnának, akinek hivatalból nyaggatnia kell őket. Persze az én felfogásomban az ellenőrzés arról szólt, hogy megteszem észrevételeimet annak érdekében, hogy a munka a játékszabályok betartásával folyjék. Ettől pedig nem igazán kellett engem utálniuk, kivált, ha az előzőek szerint is dolgoztak. Mindenesetre ebbeli tevékenységem a későbbiekben megszakadt, mert a felülről jövő nyomásból elegem lett. Soha többé nem voltam ellenőr, hacsaknem szövegeké.
Korrektúrával mind a mai napig foglalkozom.

1980 Bp-Párizs-Bp

Akkor folytassa kedves Kanga...:o)
A „nem is emlékszem” 79-es Szilveszter után a következő év első hónapjai nem hoztak sok változást kissé zilált magánéletembe.
A volt férjem elég gyorsan megnősült a válásunk után és nemsokára a gólya is megjelent náluk. Barna Hangú a gyakori sitúrái során megismert újabb ’szomorú’ teremtést vigasztalt, s az én bús-bánatos Titkosom meg csak szenvedett a régebben meghozott döntése miatt.

Ilyenkor a legjobb kifutni a világból, amit életemben először meg is tettem. Egyedül, nem munkából kifolyólag, nem egy 100 tagú zenekarral a hátam mögött, egyes egyedül elutaztam Párizsba.

Persze bizonyos szerencsés körülmények is közre játszottak, például, hogy egy régi kollégám-barátom Gy. (egy időben kezdtünk a Kiadóban, én 18 évesen az érettségi és egy sikertelen felvételi után a könyvelésen, ő pedig francia-magyar szakon végzett bölcsészként, mint szerkesztő, s mi voltunk a legfiatalabbak a magunk csoportjában) akkor már két éve Párizsban dolgozott az egyik egyetem (na jó, a Sorbonne-on) magyar tanszékén, ahol magyart tanitott.

A jó barátság egyébként arra is jó volt, hogy a válásom után kétszer is lakhattam a budai lakásában (amikor épp szabad volt a kégli más régi barátok, barátnők, külföldi barátok és egyéb rokonoktól, mert mindig lakott ott valaki Gy távolléte alatt..). Szóval kaptam az alkalmon, hogy látogassam meg Párizsban: lakás, kaja ingyen, az utazásra és egyéb költségekre épp futotta a kis spórolt pénzemből.
Mikor a főoszt.vezetőm megtudta, hogy 3 hétre elutazom Párizsba, behivatott magához és kerec-perec megkérdezte, disszidálni akarok-e? Én meg kerec-perec megmondtam: nem, csak elutazom szabadságra. Ebben maradtunk.

Május 2-án szálltam le a vonatról Párizsban, ahol Gy várt, s metróval mentünk a lakására. Akkor már együtt lakott a későbbi feleségével, egy mosolygós, vékony, hatalmas szemű francia lánnyal, Odile-lal, egy ötödik emeleti manzárt lakásban, az Odeon állomásnál, egy utcával a St. Germain Boulevard mögött.
Kaptam egy pótágyat, mindennap finom reggelit, esténként pedig még finomabb vacsorát. Odile Gy. tanitványa volt, aki azon kevés franciák közé tartozott, akik magyarul akartak tanulni, ugyanis a bábművészet érdekelte és akkoriban a Bp-i Áll. Bábszinház nagyon hires intézmény volt, ahol O. akart tanulni (meg is tette, egy év múlva 3 hónapot töltött Bp-en).

Enyém volt hát 3 hétre a világ egyik legcsodálatosabb városa és én éltem is alkalommal, mert minden áldott nap végkimerülésig talpaltam utikönyvvel a hónom alatt. Az egyetlen üröm a múzeumi munkások maraton sztrájkja volt, ami miatt a túra utolsó három napján kellett végigloholnom a Louvre-on, az impresszionista múzeumon (Musse d’Orsay) és kimenni Versailles-be, de azért volt sok-sok kisebb múzeum és köztudottan ezernyi egyéb látnivaló.

Eljutottam Y. Menuhin koncertjére is, igaz a kakasülőre, de bekerültem, mert sorba kellett állni a jegyért. Gy pedig elvitt az operába (belül nagyon hasonlit a mi operánkra, pazar, csupa pompa, arany és bársony, de a Chagall festette plafon freskók mégis beleillenek a képbe..). Egyik nap meg a Champs Elysee közelében volt Gy-nek dolga, ahova elkisértem és közben betértünk a Givenchy divatházba, ahol egy idős hölgyismerőse dolgozott, s akitől kaptam ajándékba egy kis üveg Givenchy III-at, csak úgy (biztos mert helyes kislány voltam,).. Aki ismer (mint pl. Bikfic) tudja, hogy milyen kölni mániás vagyok, illetve már akkor is az voltam, majd elájultam a boldogságtól!!! (Azért vettem ám lemezeket is például, szóval nemcsak mindig a flanc volt kérem..)
Mindössze 4-5 szót tudtam franciául, de jól elboldogultam. Ha enni akartam napközben, csak ráböktem a péknél a bagett szendvicsre és néha leültem egy kávézó teraszára inni ’un petit café’-t, ahol szinte párizsinak éreztem magam, nézegetve az elhaladó forgalmat, járókelőket.
Három hét alatt szinte mindent meg lehetett nézni a városban, s mivel helyieknél laktam, piacoztunk is, amit nagyon élveztem. Ekkor ettem először nyers osztrigát és lóhúst (vendéglátóim mindketten remekül főztek), s a könnyű, finom francia borokat is természetesen kipróbáltam.

Egyik este elmentünk egy közeli kisvendéglőbe és néhány asztallal arrébb, megláttam valakit.. Alig akartam hinni a szememnek.. A korombeli lányoknak biztos mond valamit a név: Jean Sorel. Hát kérem, ott ült, néhány méterre tőlem.. Világitó kék szemekkel, elegánsan. Gy. nem ismerte fel, de Odile igen... És képzeljétek el, néhány nappal később, pedig az utcán botlottam bele, a boxer kutyusát sétáltatta.. Ott lakhatott valahol. (Ha még azt is elmondom itt, hogy a Germinal c. filmet Mo-n forgatták 1965 körül, aminek ő volt a főszereplője, és a sulinkba jöttek gyerekszereplőket keresni, s engem is kiválasztottak, de a filmgyárban már nem kerültem sorra... akkor a mellékágakon eltévedek és az év elmesélének soha nem lesz vége..)
Még egy aranyos élményem volt: egyik kora délután egy pizzáshoz tévedtem be, megint mutogatás, mit akarok. Olaszok voltak, igy némi próbálkozás után angolul értettünk szót. Kérdezték honnan vagyok stb, s mikor mondtam Mo-ról, a pizzás tulaj azt mondta, nem kell fizetnem, ingyen adja a pizzát. Az értetlen pofimat látva aztán elmagyarázta, hogy a magyarok szocialisták, meg ő is, szóval...
Életemben először és utoljára volt előnyömre, hogy ’cocilizmusban’ éltem:o).

Lassan eltelt a három hét. Elmetróztunk a pályaudvarra és engem szépen hazavitt a vonat. Nehéz volt a szivem. Imádtam Párizsban lenni, néhány hétig gondtalanul mászkálni, nézelődni, de tudtam véget ér, aztán megyek haza, ahol.... Igaz imádtam a munkámat, utaztam is sokat, de valami, illetve valaki nagyon hiányzott az életemből.

A Nyugatiban az öcsém várt és mellette – nagy meglepetésemre ott állt... Titkos. Na gondoltam, itt valami történt.. Alig tudtam leszállni a vonatról az izgalomtól és kiváncsiságtól. Öcsikém valahogy gyorsan, a bőröndömet cigölve eltűnt a képből, én meg ott álltam T. előtt, aki a karjába kapott és ölelt, ölelt.. és ott a külső 15-ös vágánynál (becs szó valami külső részre ért be a vonat) megkérte a kezem.

Most irjam azt, hogy lám-lám érdemes volt felszállni a hazafelé vivő vonatra? Valóban nem foglalkoztatott a kint maradás, egyrészt mert nem beszéltem a nyelvet, másrészt a legjobb barátaim egyikének sem akartam a nyakára ülni. Túristának mentem, túristaként utaztam haza, mert igy kellett lennie:o). Valami „titkos” erő húzott hazafelé:o)...

Már nem emlékszem pontosan miért is novemberben költöztünk össze J-vel, rémlik sokáig kerestük a megfelelő albérletet (végül a Kékgolyó utcában találtuk meg), ahol elkezdtük közös életünket, ami a mai napig is tart.. Immár harminc éve. A következő év nyarán összeházasodtunk, vagyis jövőre lesz a harmincadik évfordulónk. Aki olvassa a blogomat, meg tudja, hogyan is alakult az életünk a 80-as évek második felétől.

Egy év, ami szintén volt

Hihetetlen, mi minden képes egyetlen évbe bezsúfolódni.

Ami talán a legmeghatározóbb: ismét új munkahely, munkakör. Tökéletes, mert annak a kevés eszemnek maradéktalanul megfelel. Munkaidőm kötetlen - természetesen igen hasonlít a házimunkára, aminek lehet, hogy van eleje, de vége sose. A gyerekek is alig látnak, de sebaj, apjuk kívánságának meg kell felelni, ő már fáradt a pénzkereséshez, most rajtam a sor. A gyerekek sincsenek elhanyagolva, anyós mentesíti kisfiát, aki ugyebár fáradt.
Nem, nem ez volt életem legszebb éve. Tanulsága annál több. Az egyik, hogy soha többet nem megyek vezetőnek - pedig szerettek és a jutalom elbírálásán kívül szivesen is tettem, amit kellett. Ugyanezen időszak alatt az is kiderült, hogy a mi mintaházasságunkat lehet kintről irigyelni (sokan meg is tették), de élni benne nem éppen a legjobb. Bár még mindig nem vagyok hajlandó elhinni, csak érezhetően elfogynak előlem a színek, az érzések. Öregebb vagyok az elődömnél, aki most készül nyugdíjba, s egész életét a számvitelnek szentelte, ifjú lány korától.

Aztán ez az év is elmúlt.

1980 - a ZENE éve...

Ha a '79 -es "Békeév" volt nekem, akkor a '80 -ast leginkább a "lázadás évének" mondanám. A középsuli harmadik osztályában szinte mindenre volt idő. Összerakható volt minden. Belefért a suli és a tanulás, belefértek a nagy zenehallgatások, rögtönzött csörömpölések, és koncertek. Belefért a család és a haverok, és a csajozós dolgok is. Komoly kapcsolatok akkor még nem. De nem is igen kellett volna az még...

Nagyon komoly szaktárgyakat tanultunk már. Geodéziából számoltunk és számoltunk, sokszögelés, elő - és hátrametszés gyakorlatban és térképről, mind csudijó koordináta geometria. Mellette topográfiát és fotogrammetriát nyüstöltek belénk. És kezdett halványan derengeni valami jövőkép. Hogy valamikor, most már belátható időn belül van az érettségi és talán felvételi. És én azt akkor a székesfehérvári földmérési főiskolán gondoltam.

1980 tavasza azonban még a 'túlzottan semmivel sem foglalkozunk véresen komolyan' jegyében telt.

Május 2. -án kimentünk a Hegyoldalba, vagyis felvonatoztunk Budára. Persze a Tabánba - LGT koncertre, ahol a Mini volt az előzenekar. Hát én annyi embert akkor láttam először összejönni egy domboldalon. Még a fákon is emberek lógtak, és minden idők egyik legjobban sikerült koncertjét adták Presserék. A Mindenki lemez köré volt építve a buli, de akkor már játszották a Szentimentális rákkendrollt, és persze a végén volt Ezüst nyár is. Hatalmas élmény volt az akkor nekem - nekünk.

A címben azt írtam a ZENE éve... Igen az volt. A rádió 3.műsorában csütörtök esténként a Progresszív rock kedvelőinek sorozatában addig sosem hallott zenék vájták ki a fülemet. A pécsi Balokány - ligetben az IFI parkba sorra jöttek az akkori magyar bandák. A HOBO, aki kiadta első és egyetlen kislemezét (Rolling Stones Blues - 3.20-as blues), majd az első nagylemezét is abban az évben - és akik a koncerteken nagy Rolling Stones dalokat játszottak Földes magyarításában. Az EDDA - akik akkor a szerintem legjobb felállásukban  - új hangokat hozott a hazai rockzenébe, és az örökmozgós P.Mobil, a Korál, a Skorpió (trió) Frenreisz dübörgéseivel és Tátrai Tibusz irgalmatlan nagy alakításaival, no és a Beatrice amíg ki nem tiltották őket szinte mindenhonnan Baranyából. Ezek a bulik péntek esténként voltak, és a 15 forintos belépődíj sem volt olyan egetrengető hatalmas összeg. Persze az 'adjegybélást' azért sokaknál működött...

Az év pedig döcögött tovább és nyár lett. A suli utolsó napjaiban a Janó bácsi, aki osztályfőnökünk és egyben történelem tanárunk is volt, bejelentette, hogy a mi évfolyamunknak már történelemből is kell kötelező jelleggel érettségizni. Hát ez elég megrázó hír volt sokak számára azért, így a harmadik végére.... Az évet jó eredménnyel zártam, mindenből négyes lettem.

A suli utáni kötelező négyhetes nyárigyakorlatot Birján és Lothárd falvak részletméréseivel, szénaboglyák és fabodegák beazonosításával töltöttem. Utána Gödöllőn a FEB táborban némi felvételi előkészítésen agytágításban részesültem. Ami sok mindenre jó volt és leginkább új barátságok kialakítására. És akkor azon a nyáron turnézott az LGT - Omega - Beatrice, amit Balatonlellén éltünk meg szakadó esőben P.Jocó haverommal. A buli végén a Somló görkorcsolyával, törölközőt a derekára tekerve énekelte az Azt mondta az anyukám című örökzöldet....

1980 szeptemberben elkezdődött az utolsó és egyben legszebb középiskolás évem. Tizennyolcan maradtunk az osztályban. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, négy lány és tizennégy fiú. A mátéházi almaszüretet késő ősszel még követte egy szőlőszedés Vaskúton. Mi puttonyoztunk, akik pedig szedték a szőlőt elsős és nagyon lelkes lánykák voltak. És ebből azért akadtak némi nézeteltérések néha  - néha :)))))

Akkor ősszel a rock és blues mellé besuhant Cseh Tamás és Bereményi gondolatvilága. Füstös kiskocsmákban, presszókban beszélgettünk pár korsó sör mellett a világról, a jövőről. Ott álltunk az ÉLET kapuja előtt egy kialakított ízléssel, gondolkodásmóddal - nagy gyerekként.

Akkor késő ősszel pedig gondoltam egy nagyot és bátrat. A továbbtanulással kapcsolatban. A matektanárnőm arcát látni kellett volna amikor megtudta, hogy a BME Építőmérnöki karára kívánok jelentkezni :))))))))))

1980 - ban voltak azért nagy történések is, amikre csak úgy periférikusan visszaemlékezem. A moszkvai csonka olimpiára, ahol Növényi Norbi aranyérmes lett, emlékeztek rá, hogy örömében felkapta a bírót? Aztán Farkas Berci felment a világűrbe. Lengyelországban, Gdanskban Lech Walesa vezetésével mekkora sztrájk volt? És decemberben az az őrült amerikai megölte John Lennont....

Egy nyáron át...

Azon a nyáron velem csupán annyi történt, hogy NagyonRégiSzerelemmel eljegyeztük egymást. Akkor már három éve mi voltunk a nagykönyvben megírt "összeillő pár", legalábbis ismeretségi körünk egybehangzó véleménye szerint. Júniusban gyűrű, ünnepi vacsora, tervek, röpködés tíz centivel a föld fölött, egész nyáron ebből állt az élet. Aztán augusztus közepén - mindegy már, mi okból - vége lett a terveknek, a röpködésnek, és persze a jegyességnek is. Mari barátnőm egy Bartók Béla úti presszóban próbált lelkileg életre pofozni és töltötte belém a konyakot, mintha attól valami is megjavult volna. Ezek után terápiás célzattal kivettem egy hét szabadságot és naphosszat a kert legtávolabbi csücskében feküdtem a napon, nem beszélgettem senkivel, csak ülepítettem a történteket.
Emlékeim szerint viszonylag hamar túl voltam az egészen, legalábbis mind ez ideig abban a tudatban éltem, hogy akkor augusztus-szeptemberben néhány hét alatt kihevertem - ám a napokban előkerült H. barátnőm két rövidke levele ugyanannak az évnek decemberéből és én elámultam. H. ugyanis ezekben a levelekben kifejezetten vigasztal engem és az utalásokból világosan kitűnik, hogy a szakítás volt az ok, ami miatt úgy látszik, vigasztalásra szorultam. Decemberben, még mindig.
NagyonRégiSzerelemmel nem haragban váltunk el, még pár évig egy helyen dolgoztunk, aztán ő önállósította magát, kilépett és azóta nem láttam. Az utóbbi egy-két évben sokszor eszembe jut, főleg mert újabban gyakran álmodom vele, az álmaim cselekményében megjelenik, beszél, mozog, és én olyankor mindig természetesnek veszem, hogy ott van. Pedig már harminc év telt el 1980 nyara óta.

1980 - olimpia Moszkvában

Még csak 4 éves voltam, nyilván nem érdekelt az olimpia. Viszont keresztanyáméktól kaptam egy Misa mackót, aki az olimpia kabala figurája volt. Valószínűleg nem eredeti volt, hiszen szép piros színűre sikerült, és két hosszú fog lógott a szájából, amitől kimondottan egérnek látszott. Ez persze engem akkor egyáltalán nem zavart, nagyon szerettem vele játszani. Meg másra is használtam. Pl. a bátyámat és két unokabátyámat püföltem vele, amikor úgy éreztem, hogy megérdemlik, amitől szegény Misának leszakadt a feje. Szerencsére anyu már akkor is nagyon ügyesen hozta helyre az ilyen hibákat, így Misa még most is többé-kevésbé épségben van, csak a fogai nincsenek már meg. Mostanában a fiaim szokták nyúzni, ha anyuéknál vannak.

Az eredeti kabala-figura így nézett ki:

Az élet körforgása...

Február végén álmomból ébresztett az üdülő portása… meghalt apám… nem hittem el, ezért felhívtam a nagybátyámat (anyámat nem mertem)… aki megerősítette a hírt…

a parancsnoki autóval száguldottunk pestre…

még otthon volt… előbb értünk oda, mint a hullaszállítók…

álmában érte a halál… olyan gyorsan, hogy félúton volt a keze a szíve felé… infarktus…

anyám teljesen összeomolva, csak bámult maga elé… a két nagybátyám téblábolt ott… felhívtam öcsém parancsnokát (öcsém éppen katona volt), hogy engedjék haza… mire hazaért, addigra elvitték…

kapcsolataim révén sikerült gyorsan elintézni a boncolást, és a temetést… májusban lett volna 50 éves…

nehezen tettük magunkat túl rajta… anyám csak egy jó év múlva engedte, hogy „leselejtezzük” apám ruháit… így is sok mindent megtartott…

az élet azért ment tovább… dolgozni kellett… és zajlott az „ifjúsági élet” is…

az irodalmi színpadon és a bábjátékokon (gyereknapra és Mikulásra is összehoztuk) kívül elmentünk a csapattal szemetet szedni az erdőbe… és rájöttünk, kevés ez így gyalogosan, szemeteszsákokkal… elkértük az üdülő teherautóját, és arra dobáltuk, amit találtunk… nem vicc… másfél tonna vasat szedtünk össze… a fürdőkádtól a vaskályháig, az autóalváztól a lábosig találtunk mindent… vittük a MÉH-be… a többi szemét meg megtöltött vagy két konténert…

aztán szedtünk almát Csobánkán… jó hangulatban, hiszen borocskáztunk közben… egy nap alatt háromtonnányit szedtünk le…

az ezekből kapott pénzen szerveztem egy három napos kirándulást a csapatnak… busszal, szállással, kajával, piával… Pécsre és Siklósra… eszméletlen jól éreztük magunkat…

nyár elején kiderült, hogy a párom ismét terhes… na vigyáztunk is rendesen, nehogy valami fertőzést kapjon… a karácsonyt és a szilvesztert gömbölyödő hassal dolgozta végig (nem hitték, hogy januárban már szülni fog, alig látszott rajta)…

de ez már ’81…

1980

még Berlinben (akkor még Nyugat-Berlin volt a neve annak a felének, amiben mi laktunk) talált bennünket immár negyedik éve. Fiunk a harmadik évét taposta - november végi, az apja születésnapjának estéjén kopogtatott, de csak másnap érkezett meg - szeptembertől ovodás lett.

Az ovoda az egyik, francia katona családok lakta "cité"-ben volt, ahová reggelente egy nagy kék busz szedte össze a gyerekeket a többi "cité"-ből. Az első alkalommal nagyon szívfájdító volt a buszra "feltoloncolni", megkapaszkodott és torka szakadtából sírt, miközben a kísérő húzta, én meg toltam felfelé... annak ellenére, hogy kis indiai kebelbarátai, akikkel már két éve együtt játszottak nap mint nap, szintén a buszon utaztak. Eleinte csak fél napra ment, otthon evett, aludt délután pár hónapon keresztül, három éves koráig. Azért a sírás 2-3 nap múlva megszűnt és a hónap végén már hiányzott az ovoda, ha véletlen megbetegedett.

Én akkor már második éve eljártam vizsgázni repülővel Párizsba az "Institut des Langues et Civilisations Orientales" nevű, meglehetősen nagy presztizzsel bíró intézetbe, hogy orosz nyelvi egyetemi diplomámat hasznosíthassam. Két évét ismertek el belőle... Pedig, mint később tapasztalhattam, a szegedi egyetem orosz tanszékének oktatási színvonala sokkal alaposabb képzéshez juttatott, nem beszélve a másfél éves szovjetúnióbeli tartózkodásunktól! Majd tíz év után is jól megéltem a "maradékból", pedig az előadások anyagát is úgy kellett ismeretlen csoporttársaktól postán kéregetni, nem beszélve a gyakorlati foglalkozásoktól, melyeken sosem vehettem részt... Néha a vizsga anyagának csak a címét ismertem, a tétel lutri volt... Másik, előre nem látott probléma az orosz mint idegen nyelv szemlélete volt : a francia nyelv szemszögéből csoportosítva pl. a nyelvészeti témákat! Nehéz, de tanulságos tanulmány volt, mintha egy könyvet "kitekert nyakkal" kellene olvasni... A ragozások nem léteznek, az igeszemlélet is teljesen más mint az oroszban, de akár a magyarban is! Volt kétfajta írásbeli fordításból : "thème" : idegen nyelvből anyanyelv felé és a "version" : anyanyelvből az idegen felé. Az első számít nyilván nehezebbnek. Mondanom se kell, hogy számomra mindkettő a "thème" kategóriájához közeledett, sőt anyanyelvem teljesen kizáródott... Azért, hála az alapos szegedi és SzU-beli éveknek, a vizsgákon a legrosszabb jegyem 12/20-ad volt, a legjobb meg 18/20, ami felér egy ötössel... Mindez tíz olyan év után, amelyekből az orosz igencsak kimaradt, sőt intenzív francia lépett a helyébe.

Imádtam Párizsba menni, még vizsgázni is. Egy még Berlinből ismert barátunk szállásolt el, a Quartier Latin-ben lakott, ideális helyen. Nehéz volt napközben vizsgára készülni... Ági még élénken emlékezhet rá Szegedről, milyen nehezen tudtam ellenállni bármilyen csábításnak, legyen az beszélgtés, séta, esetleg egy kis mozi... Párizsban is főleg éjjel ismételtem, miután nappal kisétáltam magamat két vizsga között! Ráadásul szállásadóm, Michel a parlamentben dolgozott, ő vette fel a sajtó számára az ülések anyagát. Hogy állhattam volna ellent meghívásának egy éjszakai ülésre (pont egy vizsga előestéjén!), ahol meghallgathattam Aimé Césaire martinique-i képviselő, mellékesen nagy író és költő, Senghor barátjának csodálatos felszólalását...

A 33. születésnapomat is ott töltöttem, két vizsga között, 1980-ban. Csak fiacskám hiányzott főképpen, akire addig Franciaországból odarepült sógornőm vigyázott...

Bittersweet

Január, új év, új kezdet, holott ez most egy régi életforma befejezése - az államvizsga időszak vége volt.
Aztán vége volt, szerencsésen, sikeresen, cum laude.
Érkezett egy csekk, rajta rövid üzenet: Az ésszerű ünneplésre. Szeretettel: Édesapád
Aztán buli, hetekig.
Kitűzték az avatás időpontját is, február 13. Méltó lezárása volt ez az 1975. szeptember 13-án kezdődött egyetemi tanulmányaimnak. És hogy mennyire elkísért engem a tizenhármas szám: mindvégig egy harmadik emelet 13 szám alatti lakásban laktam...
Szerencsésen keretezte hát életem e fontos szakaszát a szerencsétlennek kikiáltott tizenhármas szám.

Az avatásomra kaptam egy huszonöt szálas sárga rózsa-csokrot is.


Nagyon fájt a szivem, amikor kiderült, hogy nem maradhatok Szegeden, és el kell jönnöm. Emlékszem azt éreztem, hogy a friss diplomám csak gátol abban, hogy ott élhessek ahol akarok, mert még egy nyolc osztályos szövőnő is maradhat Szegeden, csak én nem.
Próbáltam én minden követ megmozgatni, de hiába, mert mindenki csak ígéretet tett, de segítség sehonnan sem érkezett.

Így aztán 1980. március 10.-én a szomszéd megyében kezdtem, mint ügyvédjelölt. Mint az apám ügyvédjelöltje.
Hazamentem a kisvárosba, ahonnan olyan örömmel költöztem el öt évvel ezelőtt, és akkor 1975-ben megfogadtam, hogy soha, de soha nem költözök vissza. Akkor még nem írták meg a Sohase mond című nagy sikerű slágert, Verebes István-Döme Zsolt-Hernádi Judit ezt 1980 végén alkották meg.

Lassú sodrású hónapok következtek. Hazaköltöztem apámékhoz. Annak idején nem volt őrült, hajszás elfoglaltság vidéki ügyvédjelöltnek lenni, egy olyan városban, ahol a Járásbíróságnak két polgári és egy büntető bírója volt. (meg egy közjegyző is volt még a bíróságon)
Apám azt mondta addig tart maga mellett, ameddig az adminisztrációs dolgokat meg nem tanítja nekem, mert azt senki se fogja megmutatni, hogy mit hova iktassak, hogy tároljam az ügyeket, hogy vezessek nyilvántartásokat, és hogy készítsek könyvelést- aztán menjek be Szolnokra, mert ott meg a tárgyalási rutint fogom tudni megszerezni.

Aztán a nagy iktatókönyv, meg a kötelezően kitöltendő nyilvántartások után, amikor érdemi munka után ácsingóztam, akkor apám kihúzott egy jogerősen befejezett iratot az előző évi sorból, kivette belőle a kirendelő végzést, és odatette nekem, hogy írjak keresetlevelet, és majd megbeszéljük. Nagyon nem volt ínyemre a dolog, hogy ezzel a régi üggyel szerencsétlenkedjek, és a napi postából vettem elő az éppen akkor érkezett kirendelést, és mondtam, hogy hagyjuk a fenébe a régi ügyeket, amikor itt az új. Ezt had írjam én meg! Csak mondja meg, hány példányban készüljön az a keresetlevél. És apám legnagyobb álmélkodására, elővettem az indigót, meg az átütő papírt, és egy plusz négy példányt befűztem az írógépbe.
Kérdezte is, hogy csak így, azonnal gépbe, és egyből öt példányban?
Miért, mit kéne csinálnom, nem gondolja tán komolyan, hogy majd előbb kézzel megírom, aztán majd begépelem? Hümmögött, de rám hagyta, - csináld, majd meglátjuk!

Én már akkor elég jól gépeltem, na nem tíz ujjal, csak vagy úgy három- három ujjal, -egyébként ma is éppen annyival- de azt viszonylag gyorsan. Hja kérem az a négy-öt évnyi zongorázni tanulás legalább nem nyom nélkül múlt el.

Fél óra múlva hagos racsnizással rántottam ki a gépből a kész iratokat, kiszedtem belőle az indigókat és odatettem elé.
Ismertem jól apámat, tudtam, hogy maximalista, neki soha semmi nem elég jó.
Az asztal túlfeléről lestem az arcát.
Nem látszott azon semmi.
Egyszer csak az aranykeretes szemüveg mögül felnézett és csak annyit mondott: add ide a pecsétemet.
És szó nélkül odatette a háromnapos ügyvédjelöltje által készített keresetlevél alá a pecsétjét és aláírta a nevét.
- Na akkor vidd is be a Bíróságra.
És vette a kalapját és elmentünk a Bíróságra, hogy bemutassa az új ügyvédjelöltjét.

*

Az fel sem merült, hogy eladjam a szegedi lakásomat, és máshol vegyek az árából egyet.
Hét végén ahogy tehettem rohantam Szegedre - otthonról haza.

De Szeged már nem volt a régi. Valahogy más volt.
Már nem volt ott napi dolgom, csak hétvégi vendég voltam. De az rendszeresen, mert nem tudtam meglenni a város nélkül, a Kárász utca nélkül a SZUE nélkül, a Corsó cukrászda és a Virág cukrászda nélkül, a barátaim nélkül, akik jórészt nem az egyetemi társaim közül kerültek ki- és örültek amikor hét végén láthattak.
Meg ott volt a sárga rózsa-csokor küldője is...

És ekkor még azt sem tudtam, hogy ez hétvégi látogatóságom így marad az elkövetkező húsz évben is.

Egy kis zenei aláfestés a korszakos nagy kedvencemtől: Bonnie Tylertől.

Csapongva a hónapok között

Elkezdődtek a 80-as évek. A bakfisság, a diákévek, a bohókás, no meg a világmegváltó korszakok után jött az ifjúkor sűrűje, a felelősségteljes, a szép. Persze tele mindenféle gonddal, újdonatúj problémákkal, megoldandó, egyedül elvégzendő dolgokkal. Hogy ezt közben, benne élve észre se vettük? Na ezért volt szép! :)
Sok-sok minden van, amikre élénken emlékszem abból az évből. Például nevekre, Walesa, Indira Ghandi, Reagen. Meg akkor indult a tv-ben a Stúdió 80’, kapott vagy 5 Oscart a Kramer kontra Kramer -aki ezen nem bőg, az tényleg nem szentimentális :) -, (bár akkor még nem Meryl Streep volt a nagy kedvencem, de a Dustin Hoffman féle Diploma előtt filmzenéje már recsegve szólt az agyonhallgatott lemezről).
Abban az évben vágott vissza a Birodalom, azt ugyan nem tudom, itthon mikor is játszották a mozik a Csillagok háborúja folytatását?
És micsoda halottai voltak 1980-nak! Tito, Hitchcock, Viszockij…
No és John… Egy csöndes, olvasgatós, tervezgetős téli estén a háttérben szóló rádió hírére, mint a versben, szó bennszakadt, hang fennakadt, valóban… Csak néztük egymást, döbbenten.
December 8-án meghalt Lennon. Alig pár héttel előbb, november 17-én került a piacra a Double Fantasy. Rajta a későbbi nagy-nagy kedvencemmé vált (Just like) Starting over-rel:

http://www.youtube.com/watch?v=iAJ2AoEwDvY

Decemberrel nagyon előreszaladtam.
Mi is volt addig, év közben velem, velünk?
A mai napig látom magam előtt a picike szobánkat, a bedobozolt, lassacskán gyűjtögetett holmikkal, kuktával, edényekkel a szekrény tetején, a leendő lakásunkba már ágyat is vettünk, igaz így csak ezen végigsétálva jutottam el az ablakig, lévén 2 méter széles hely adatott ágynak, meg kétoldalt az elemes bútoroknak. A polcon az esküvői anyakönyvvezetőtől kapott opálszín jénaiban (a mai napig használatban van, főképp a szép padlizsános minta miatt szeretem) voltak a pénzes borítékjaink, egy a spórolásra, egy tartaléknak, egy meg az elkölthető összegeknek. Nagyon igyekeztünk félretenni (a semmiből), mert nemcsak ígéretet kaptunk vállalati lakás vásárlására, de valamikor a nyár derekán már sorsoláson is részt vettünk. Kicsit "húztunk”, de cseréltünk, szerencsénkre egy másik párnak sürgősen kellett, akár a másfél szobás is. Mi meg ráértünk a leszerelésig. Mert 80-ban még végig, ha nem volt „eltáv”, a laktanyába járás volt a vasárnapi program. Eleinte egyedül, aztán már kettesben.
Farmerok, pólók a fiók mélyére kerültek, helyükbe új módi jött, bő kisruhák nyárra, toldott nadrágok, tunikák télre. Ahogy nőtt a pocak. Mert ez volt az az álom, az az ábránd, álmodozás és vágyakozás éveken át, ami végre-végre valósággá vált. Júniusban mentem le a 23-asba, és Apa ezt mondta: pozitív. Én már tudtam, tudtam!
Kisbabánk lesz, egy tündérhangú, aranyfürtös kislány, akivel annyiszor álmodtunk, akit elképzeltünk már ezerszer.
Az 1980-as év volt az utolsó, amikor én én voltam magamnak. Aztán végleg és örökre, bár én én maradtam, de én, az anya. Főszerepet kaptam, hálás, csodás és mindenen átsegítő szerepet, igazán az én lelkemre szabottat. Áldassék ezért a Sors! Kétszeresen is :).

Tényleg, a piros flanel terhes-tunikámnak köszönhetően én voltam a munkatársak gyerekeinek rendezett télapó-ünnepen a mikulás-néni, vagy mi :). Abszurd, nem is értem ki találta ezt ki. Nyilván a gyerekeknek eszébe se jutott, szerencsére!!!, miért pont az a nagy hasú lány adja át nekik a csokis-mogyorós-narancsos, mindenféle jóval teli piros zacskókat.

Ez is téli emlék, pedig biztos volt abban az évben is nyár. Igaz, tanulós, képesítő vizsgás. Anya lejött velem egy hétre a tanulmányi szabi idejére a Balcsira, ott dolgoztam ki a tételeket, ott tanultam a rigófüttyös kertben, édes istenem, ezt is majd’ elfelejtettem már.
Májusban a szüleim elutaztak üdülni, gyorsan meglepetést szerveztünk hát. Egy péntek délután, kettesben felújítottuk a konyha padlóját. Valahogy összeszedtünk kis pénzt, vettünk vidám, virágos sárga-narancs műanyagpadlót a régi rém randa szürke helyett, meg ragasztót, valami vágószerszám is került. Siettünk a munkával, mert este 10-re vissza kellett érni a laktanyába. Szombat reggel aztán vonatoztam Hévízre, pihenő szülőket látogatni. Pár fénykép is készült, általában nem tetszem a fotókon magamnak, de ezeken helyes vagyok, na jó, nagyon boldognak látszom. Hát nem véletlen, az is voltam! Mert már sejtettem, pedig még alig mertem hinni…

A munkahelyemen szinte januártól fogva igencsak figyelni kellett. Hogy a veszélyes posztokra lehetőleg ne kerüljek. Szerencsére volt, aki gondoskodott a biztonságomról, (köszönet érte!), amint pedig kiskönyvem is lett, már nem osztottak be sugárveszélyes helyre. December közepéig dolgoztam, remekül voltam, szerencsére. Aztán orvosi tanácsra év végén otthon maradtam mégis, nehogy összeszedjek mindenféle őszi, téli influenzát, náthát a folyosóra, betegek közé rohangálás közben.
Előtte még viszont volt egy fontos napom. December 1. emlékezetes dátum. Óriási hó esett, reggel nem volt áram, Apa hazatelefonált, be se menjek 8 előtt, mert nem tudjuk bekapcsolni a gépeinket. Délelőttre aztán nagyjából rendeződtek a körülmények, csak a hó esett veszettül odakint. Pedig nekem munkaidő után halaszthatatlan intéznivalóm volt! Aznap nyílt a város első bababoltja. Mindenképp cseh pelenkát is szerezni akartam, és megvenni az új áruházban mindent, amire a kis picurkánknak majd szüksége lesz. El is mentem délután, gyalog, mert biztos a buszokkal is volt valami gubanc. Úgy lépkedtem a nagy hóban, mintha hímes tojásokon járnék! De sikerült megvennem, amit szerettem volna. Egy kis pamut ingecske tetszett a legjobban, icipici méhecskék voltak rajta. Egy méhész leendő unokájához mi más is illene? :)

*Kimaradt, ez olyan " Murphy-s", hisz' annyira kézenfekvő: 80 nyarán volt az első érettségi találkozónk. Az 5 éves. Miért nem jutott eszembe?! Talán mert épp a hétvégén lesz a 35. És hetek óta ezt szervezem...:)