A gyermekek nemzetközi éve

1979-et az ENSZ a gyermekek nemzetközi évének tekintette (és még ki tudja, miknek az emlékéve volt). Pótlólag szóljon visszaemlékezésem a gyermekekről, ezúttal nemzeti gyermekekről, a sajátjaimról. 1979-ben három lányunk volt már: 6, 4 és 3 évesek.
Menjünk sorba: É. már iskolába járt. A Jázmin utcaiba, ahol annak idején egy darabig Jókai Anna is tanított. Azért járt a Jázmin utcaiba, mert a Losonci téri, lakótelepi még nem készült el. Nem lehetett több mint első osztályos, az is csak ősztől. É. kezdettől fogva nagyon igyekezett. Nem is hívtuk másképp, mint „Jópont”. Egyszerre kísértem el őket. É-t az iskolába Zs.-t az oviba, mely ugyanabban az utcában működött. A kör alakú oviba járt. Minden gyerekem óvodában tanulta meg a cipőfűzést és a csokorra kötés műveletét. Mind a mai napig ugyanezzel a módszerrel kötik meg cipőfűzőjüket (a divat ellenére). K.-ról sem feledkezem meg, aki akkor három éves lévén év elején még bölcsődés volt. A nyócker, mit a nyócker, az ország legelső bölcsődéje volt az, ahová mindennap vittem (Nagytemplom utca 3.).
És itt álljunk meg egy szóra.
A társadalom alapsejtjének nevezett családok szétesése attól az időponttól kezdődött, amikor a profitvadászok rájöttek: amekkora bért a kereső férfi kapott eddig, azt vágjuk ketté. Dolgoztassuk meg az asszonyát is, s kapjon meg ő egy részt ugyanabból a bértömegből. A nők kényszerű (és ezen máig erős hangsúly van) elhelyezkedése tépte szét a családokat. Egy vadkacsa máig a követési effektus alapján „nevelheti” csibéit, mintegy modellt élve eléjük, akit mindenben követnek a kis tollpihések. Ez a luxus az embernek nem adatott meg. A gyermektársadalom tagjai évtizedek, évszázadok óta elégséges modell nélkül cseperednek fel, ritka kivételtől eltekintve.
Most pedig leragadok egy epizódnál, mely velem történt. Mivel feleségem munkahelye (bolt) este hatkor, vásárlók csütörtökjén (mi csak bolondok csütörtökjének neveztük) meg este 8-kor zárt, a gyerekek reggeli elkísérése és hazahozatala az én feladatom volt.
Történt pedig, hogy vidéki kiküldetésben jártam a tárgynapon. (Napidíj 12 óránál hosszabb időre 31 Ft, szállodában megszállva, ahol kötelező reggelit számláztak, le 20%: 24 Ft 80 fillér.) Tehát aznap munkám vidékre szólított. Nem is volt ezzel semmi baj. Menetrend megnézve, vonat 17 órára a Keletiben, bölcsőde zár 18 órakor, kényelmesen odaérek. Ámde. Ámde az történt, hogy a vonat valamilyen oknál fogva késett.
Késett, és ha kicsit előbbre araszolt, azt is igen lassan tette. Én meg számoltam magamban mint Joe a Hét mesterlövészben, aki kiugorván a felhőkarcolóból az egyes emeleteknél elhaladva megállapította: „eddig még jó”. Igen, valameddig még jó volt. Aztán elkövetkezett, hogy már nem is annyira jó, majd pedig az, hogy most aztán már rossz, sőt igen rossz. Mindent egybevéve fél hétre értem a bölcsődébe lóhalálában, megizzadva. Egy dadus őrizte az én halálra vált lányomat, aki feltehetőleg azt élte meg, hogy gonosz szüleinek nem hiányzik, itt hagyták, talán örökre. A dadus sem látszott happynek. Mondta a magáét folyamatosan. És igaza is volt. Gondolom, neki is volt családja, és ő is hiányzott övéinek.
Nem fordult volna elő ez a gixer, ha lett volna annak idején mobil. Egy telefon feleségemnek, hogy húzzák le a redőnyt előbb, őt engedjék futni, stb., vagy füles a bölcsinek, hogy nem haltunk meg, de ellehetetlenült pontos érkezésünk, türelmet kérünk, vagy valahová érte megyünk apró gyermekünknek, senki ne aggódjon. De nemhogy mobil nem volt a vonaton, még stabil se. :-)))
Így megkaptam a magamét, a vonatkozó játékszabályoknak megfelelően, még meg sem kellett köszönnöm.
Egyebekben ez az év volt egyike azoknak az éveknek, amikor még létezett a jegyes tej intézménye. A kicsire járó fél liter tej ára 75 fillér volt.

Más: A kommentek kommentje. A kommenteket olvasva (megint) rájöttem, hogy nincsen új a nap alatt. A szükségképpen létező aspektuskülönbségek folytán az egyes vélemények néha még a kanyarban sem találkoznak. Nem új ez a jelenség, az emberiséggel kb. egyidős lehet. Az utóbbi bejegyzéseket olvasva villant fel bennem, hogy ifikoromban olvastam Tömörkénynél hasonlókat. Persze a novella szereplői igen szögletesen-sarkosan s sértődött dühvel esnek egymásnak. Mindenesetre másképp látják ugyanazt az eseményt, és ez közös a novella és az olvasott kommentek között. Következzen itt egy részlet emlékeztetőül:

Tömörkény István: Disputa (részlet)

– Mönjék kend el elűllem. Mögtagadom kendet. Nem üsmeröm el kendet vén szentségös harcos komának. Böcsületös embör nem hazudik. Nem én nyúztam a kutyát. Kend nyúzta a kutyát.

Mielőtt azonban a háború véglegesen kitörhetne, a harmadik asztalnál egy ember leteszi maga elől az újságlepedőt, s átszól a vén szentségekhez, kérdezvén:

– Hát nem arrúl az esetről van szó, mikor a tizenháromnál beszakadt a dobbűr?

Illés és Bálint egyértelműleg mondják:

– Hát.

– No – mondja amaz a harmadik asztaltól –, hát nem a káplár Szeless lűtte le a kutyát, hogy lögyön dobbűr?

Illés és Bálint csodálattal igazolják:

– Hát.

– No – mondja megint amaz –, hát nem azt a kutyát lűtte le, aki a vásárhelyi sánta zsidó Dikk kantinos kamráját lopkodta?

Illés és Bálint növekvő értetlenséggel néznek a cibilre, mondván ismét:

– Hát.

– Hát a Lim partján aki volt, nem abba a meszes gödörbe hajították azt a kutyát?

A szentséges vén agg csontok már szinte megdermednek a rémületükben. Hát honnan tudja ez ezeket, cibil létire? Bálint halkan mondja:

– Ilyenkor látszik mög a tanult embör. Azt is tudja, ahun ott se vót.

– No – mondja megint az a harmadikasztalos ember –, hát nem a tizenhatodik század adta kölcsönbe a Malkócs cigányt, hogy nyúzza meg a kutyát?

Illés és Bálint képe földerül. A Malkócs. Hát persze hogy a Malkócs, a makai Cigánybécsből! A feketeképű nagy lomha katona. Illés azt kérdezi:

– Honnan tudja ezöket az úr?

– Úgy, újságbúl – mondja a másik asztalos. – Bele volt ez már szerkesztve az újságba.