Moszkvai történet

Az Úr ezerkilecszáznyolcvanegyedik esztendejében rövid ideig a Moszkvai Központi Gyermekkönyvtárban dolgoztam. Nagyon érdekes volt látni, milyen tematikával és milyen színvonalon látják el a gyerekeket, elsősorban az ismeretterjesztő irodalom műfajaiban. Enciklopédiák, témákra bontott értelmező szótárak segítették az oktatást, de a nálunk kitalált, népszerű képes történelem, képes földrajz, Kolibri sorozat vagy a kedves Bölcs Bagoly, hiányzott az orosz gyerekkönyvek közül. Hoztam haza persze néhány ötletet és könyvet, meg hosszú listát - korosztályokra bontva - a fordításra javasolt művekről. (N.B.: a legtöbb jó könyv írója éppen szilencium alatt volt, biztosan aláírtak valamit, amit nem kellett volna.)

A gyerekkönyvtárosok közül sokan értek el tudományos fokozatot, kutattak az intézmény archívumában, eljártak az Írószövetségbe kapcsolatokat ápolni, művelt, kulturált emberek voltak. Engem azonnal befogadtak, úgy kezeltek, mintha közülük való lennék. Hasznos pletykákat tudtam meg tőlük, miközben a főnökasszony szobájában uzsonnához terítettünk. Begyújtottuk a szamovárt, krasznodari teát szórtunk a sűrítmény elkészítéséhez szükséges kisebb kannába, ami igazi gzselji porcelánból volt, már akkor nagyon értékes és ritka darab. Mire a szamovár „zasumel”, vastag üveg poharakba öntöttük a teasűrítményt, rá a forró vizet, mindenki a foga közé kapott egy-egy téglalap alakú jó nagy kockacukrot, azon keresztül szűrtük az erős, istenien jó ízű teát. Házi zakuszkákat kentünk a borogyinszkij kenyérszeletekre. Egy alkalommal én is hozzájárultam a délután fényéhez: véletlenül kaptam túrót a delikát-boltban, és csináltam körözöttet, a vendéglátóim nem ismerték. A szokatlan ízt udvariasan fogadták…

A központi gyerekkönyvtár a Gorkij utcában volt, közel a Puskin térhez. Botor fejjel mégsem a metrómegállót választottam, hanem az óránként közlekedő trolibuszt, amivel a lakásom közelébe jutottam ugyan, de az utazás hosszabb ideig tartott. Esténként telefonáltam, többnyire Ljubovj Szergejevnának, a barátnőm anyukájának, aki mint anyahelyettes, meghallgatta, hogyan telt a napom, és jó tanácsokkal látott el a moszkvai programokat illetően. Csupa olyanokkal, hogy például melyik templomban lesz „szluzsba”, melyik főrangú „szluzsebnyik” prédikál, szervez-e a valamilyen „turiszt” Moszkva környéki kirándulásokat, ezeket a rádióban mondták be. Elvegyülve a tömegben mindenhová elmentem, de szervezett útra hivatalosan a rendőrség engedélyét kellett kérvényezni, amit beszerezni kész tor-„túra” lett volna.

Ljubovj Szergejevna eredetileg Anyukám ismerőse és levelezőtársa volt. (Anyuékat 45 után átképezték orosz szakosnak, 57-ben az elsők között járt tanulmányúton Moszkvában, ott, a Bolsoj folyosóján találkozott Ljubovj Szergejevnával. A kislánya, Marina, ekkor tíz éves lehetett és a balettosok között lépett fel. A két anya rokonszenve tartósnak bizonyult, évtizedekig leveleztek, majd amikor orosz szakos lettem, és engem is kiküldtek Moszkvába, meglátogattam a családot a Csernisevszkij utcában. Régi emeletes faházban laktak, s mert a háború előtt a néniéké volt a ház, az alagsorban kaptak lakrészt mint egykori burzsujok.)

Ettől kezdve Marinával sok levelet váltottunk, évtizedek alatt megértő jó barátok lettünk. A gyerekkönyvtári kiküldetés alatt gyakran találkoztunk, vasárnaponként és november 7.-én ünnepi ebédre hívtak meg, kimentünk megnézni a tűzijátékot, persze messziről, a Lenyinszkij proszpekt metrómegálló mellől, mivel a Vörös Térre csak meghívottakat engedtek be.

(Ljubovj Szergejevna ezen a délutánon mesélte el, hogy egészségügyi középkáder volt a háború alatt. Leningrádba vezényelték, ott élte át a blokádot. A merevre fagyott halottakat targoncákra halmozták, úgy vitték ki a temető kerítéséig, ott átvették tőlük a „szállítmányt”. És mentek vissza a városba porrá tört fakéregből készült vacsorájukhoz. A leningrádi blokádról Marináék másik vendége is beszélt: egy néni, rozoga, és nem olyan nagyvonalú, mint Ljubovj Szergejevna. A néni napjainkhoz érve, bizony, a fejemhez vágta, hogy az orosz nép azért él szegényesen, mert az elvbaráti országok kapják meg az orosz termékek legjavát… Kicsit xenofób volt szegény néni, de mint vendég, nem vitatkozhattam vele.)

Másik vasárnapon este egy újonnan megnyitott templomba mentünk Marinával. Messzire metróztunk, majdnem megfagytunk. Méteres hó volt mindenütt, az utcákat nem söprik, és nem is csúszásmentesítik. A templom előterében kegytárgyakat és különböző nagyságú gyertyákat árultak, a bejárat mellett két nagy állványon égtek a gyertyák, egyiken az élőkért, másikon a holtakért. Már itt könnyezni kezdtem, mert eszembe jutott, kiket hagytam itthon, és kiket temettem már el, és a sok lobogó fényű, hosszú vékony gyertya lángjában feltünedeztek a szeretett arcok, amint a nevüket suttogva felszúrtam gyertyájukat az állvány célszerű fémtüskéire. A pravoszláv szertartás megható és felemelő volt, egészen más, mint az otthoni.

Orosz barátnőmmel még húsz évig leveleztünk, többször elmentem hozzájuk, amikor Moszkvában jártam, később a peresztrojka idején megritkult a levélváltás, majd a rendszerváltozással, Marina elköltözésével, és Ljubovj Szergejevna halálával ért véget.

Mi is történt 1981-ben?

Erről az évről nem találok hirtelen pontos feljegyzéseket. Az biztos, hogy még Berlinben laktunk, ez volt az utolsó előtti évünk ott az "aranykalitkában". Fiunk, François akkor "taposta" az óvoda első évét, kezdett megbarátkozni vele, de továbbra sem volt hajlandó ott enni. Ezért eleinte csak délelőttönként adtam be, amúgy is hiányzott a 3. évéhez három hónap. Ráadásul elrepültem 10 napra Párizsba vizsgázni orosz nyelvből a Keleti Nyelvek Intézetébe (Institut National des Langues et Civilisations Orientales) és François-ra addig sógornőm ügyelt, aki ebből az alkalomból Franciaországból Berlinbe repült. Ebből is látszik, hogy meglehetősen bonyolult szervezést kívánt orosz diplomáim elismerése, az ötből csak két évet ismertek el, a többiből újra vizsgázni kellett, többnyire "hasraütéssel", mert nem tudtam az előadásokon, gyakorlati foglalkozásokon részt venni, jegyzetelni... Szerencsére Szegedről jó útravalóval bocsájtottak el, 10 év múlva is megéltem a maradékból...

Nem tévedtek, a fénykép engem ábrázol. A szokásos farsangi bulira öltöztem be az indiai szomszédnőm kölcsönözte száriba, még fekete parókát is szereztem, valamint napbarnítottra kentem kilátszó részeimet.

Gilbert amatőr színjátszással foglalkozott: felnőtt és diákszinten is rendezett és némikor játszott is. Magam a plakáttervezéssel és az előadások fotóival segítettem be. A mellékelt képen Molière: Nők iskolája c. darabjának főszerepében látható, kicsit megőszítve, de saját hajjal: 30 év körül volt akkoriban...

Hetenként kétszer eljárogattam a Volkhochschule der Künste esti foglalkozásaira felnőttek számára. Főleg aktokat rajzoltunk, ami nekem nagyon fontos témává lett: szinte minden héten más modellünk volt, öregek, fiatalok, nők, férfiak egyaránt, az emberi nem széles palettája nyílt meg előttem azzal a bizonyossá vált tudattal, hogy ennél izgalmasabb paysage (tájkép) se nature morte (csendélet) nem létezik!...

egy nehéz év terhei

van segédeszközöm, a 81-es naptáram, aminek hiába zöld a szine, nem volt túlságosan reményteli, ami bele került... vagy csak a negativ dolgokat irtam volna be, zömében? mert ha nem nyitom ki ezt a naptárt..., nem is hittem volna..., hogy mennyire viszontagságos volt -több szempontból is ez az év...

nagyon elfoglalt voltam: tanitottam az iskolában , osztályfőnökként is, háztartást vezettem, anyukám gyakran betegeskedett, a férjem meg gyakran ivott, és ezzel nagyon sok problémát okozott... (a 38. születésnapomra mindenesetre ezt kivánta:"legyél boldogabb, mint eddig") (meg ezt is mondta, hogy "tönkreteszek mindenkit, akit szeretek", "Épp azt bántom, aki szeret".) A házasságunk második évében jártunk, azt hittem volna, felhőtlenebb volt ez az idő. De úgy látszik, nem. Semmilyen szempontból. Legalábbis hullámvölgyekkel teli.

Nehéz lehetett megfelelnem egyszerre mint tanár, osztályfőnök, gyerek, feleség... Lett egy egészségi problémám, ami miatt kórházban kötöttem ki (tologattam az idejét, hogy egy megyei bemutató tanitást még megtarthassak - osztályfőnöki órát, egy új témakörből: Azt hiszem pályaismeretből)- én balga! Azt hiszem még az irásbeli érettségit is megvártam a kórházba mentellel. Utólag derült ki, a diagnózis: (valószinű) egy elhalt terhesség ... - ez katartikus "élmény" volt. És lecke is. Arról is, hogy mi a fontos, és mi a kevésbé... mégha az érzéketlen és gépies külvilág olykor mást is akarna elhitetni, ránk erőltetni... A 2 éves házassági évfordulónkra 3 szál piros szegfűt kaptam. 1981.október 13-án. (aztán 3 év múlva, pont az 5. évforduló napjára lett" kiírva" gyerekünk születése, aki aztán pár nappal előbb 1984. október 4-én lett világra hozva... mindannyiunk nagy örömére! nagy ajándékul.)

ebben az évben volt 20 érettségi találkozónk:

ez meg a 81-es tablókép (amin szintén elég fancsali a képem)
A noteszvégi bejegyzések szerinti szellemibb élmények:

Film: Elveszett paradicsom
Kramer kontra Kramer
Mindhalálig zene

Könyv:Edward Lewis Wallant: A zálogos
Updike: Gyere hozzám feleségül
Malamud: A segéd
Kafka: Naplók, levelek
Popper Péter: Belső utak könyve

Almavirág-sziromarcú

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány, akik nagyon szerették egymást. Elhatározták, ahogy csak lehet, összeházasodnak. És lesz majd egy kislányuk, angyalhangú, csengő kacagású, aranyhajú, búzavirágkék szemű, eperajkú, bájos és szép.
Teltek, múltak az évek, néha úgy érezték ugyan, cammog csupán az idő, meg-megáll. De aztán egyszerre ott álltak a boldogság kapujában, jegygyűrűvel az ujjukon. Hiába, azért még mindig várni kellett. Várni katonai szolgálatra, vizsgákra, miegyébre. Lakásra is, bár ez nem aggasztotta őket oly' nagyon, akadt egy picike szoba, de akármilyen kicsike szoba is volt, volt azért benne egy rácsos kiságynyi hely még. Kellett mégis várni, álmodozni lehetett csak, meg álmodni sokat arról a szép kicsi lánykáról.
Végre eljött az 1981-es év tavasza. És beköszöntött az a nagyon várt nap, igaz egy nagyon hosszúra nyúlt nap lett, aztán egy még hosszabbnak tűnő éj, meg egy hűvös és fáradt hajnal. És akkor, a bágyadt reggeli fényben végre be is léphettek azon a kapun, a boldogság kapuján.
A lányka nem ordított úgy, mint az újszülöttek általában, nem is sírt, csak egész kevéskét, nagyon kedvesen, csendben tűrte a mosdatást, öltöztetést, hogy csinos legyen, amikor az anyjához odaviszik. A mamája meg csak ámult-bámult, milyen gyönyörű, milyen fehér és sima az orcácskája, milyen szép ívű a szája, milyen gyönyörű, hosszú ujjacskái vannak! Igaz, az aranyhaj, a göndör fürtök még hiányoztak, de hát ami késik nem múlik, lett aztán hajzuhatag is az első kis tincsek után.
Aztán jött a fiú, az ifjú apa is. Volt nagy öröm, boldogság ! Még táncra is perdültek volna, ha lehetett volna, ha tudtak volna:) És boldogan éltek....nincs még vége, fuss el véle:)
Mese volt, igaz volt, aki nem hiszi, járjon utána.:)

Hát valahogy így. 81-ről mi mást is írhatnék? Megelőzte persze a tavaszt a nagy pocakkal totyogás a hóban, a laktanyába járás is még év elején, vasárnapi programként. Aztán már nem mertem nagyon buszozni, utazgatni, tömegbe menni, február elején úgyis elérkezett a leszerelés. Készülődtem, pakolgattam, kimostam, kivasaltam a sok kis iciri-piciri holmit, örültem annak a pár hétnek otthon, anyukámmal, élveztem a várakozást, a lélek mélyében búvó, jóleső sejtéseket, azokat a visszahozhatatlan pillanatokat, amik tényleg áldottá teszik ezt a csodás állapotot. Hónap közepére már, gondoltuk, hárman leszünk. Az a picike másként időzített, várta a tavaszt, a napot, a jó időt, hát vártunk vele mi is, hisz várakozásban már nagy gyakorlatunk lett addigra.:)
A tavasz sajnos nem volt túl meleg, vigyázva, lassan lehetett a levegőre menni, néha bizony én is belázasodtam, de aztán májusra már nagyokat sétálhattunk, közben tervezgetve rengeteget. Mert kaptunk lakást. Sajátot. Épp az első hasrafordulás napjára esett a pakolás, a szülőktől való elköltözés.
Azért nyáron nem maradt ki a Balaton se, bár már elfedte a sok év, mikor is mentünk le (utánanéztem gyorsan: augusztus 6-tól 23-ig), de az biztos, hogy került egy epermintás kerek járóka is a teraszra, diófa árnyékába a Kislánykának. Mindenkit elbűvölt a jókedvével, mindig-mindig nevetett.
Ősszel már "beszélgetett" a mi Kincsünk, persze csak babaszavakkal, és ahogy illik, ahogy teltek a hónapok, előbújtak a fogacskák, beindult a szélsebes kúszás-mászás, a felállási kísérletek, a csüccs, az első kis betegség, az elpötyögött kis szavak, jött a Karácsony, lehetett már ámulni a csillagszóró fényében, repesve örülni a színes gömböknek. Csupa, csupa apróság. Ami nekünk minden volt, csak éppen nem semmiség!
Lehet-e " leg" -et választani egy életből, lehet-e egy évet kiragadni? Mert ha lehet, nekem az 1981. a legszebb, a legboldogabb évem.

(A másik leg-évhez egy aranyhajú fiúcska fűz.....)

Az év, melyben szinte semmi sem történt velem

Ez olyan év, amelyből szinte semmit sem tudok felvonultatni itt, mint eseményt. Hacsak... hacsak a prágai utat nem, amire szeptemberben került sor. Munkahelyi, sőt szakszervezeti kirándulás volt ez, cserelátogatás: a prágai testvérkönyvtárunk munkatársai már jártak nálunk korábban, most rajtunk volt a sor. Néhány kolléga a házastársával együtt jött, sőt Mari barátnőm az édesanyját hozta el, aki 80 körül járt akkor és addig még sosem ült repülőn. 

Prágában az Aritma sportszállóban laktunk, ahová metróval és  villamossal jártunk, de persze csak aludni, mert nappal a város utcáit róttuk. Természetesen a könyvtárban is tettünk hivatalos látogatást, de azt hamar lezavartuk, illedelmesen meghallgattunk és megnéztünk mindent, amit megmutattak, aztán spricceltünk kifelé a kultúra szent csarnokából, olyan otthon is van, benne dolgozunk nap mint nap. A város sokkal érdekesebb volt, a Károly-híd, az Orloj, a Szent Vitus,  az Aranyművesek utcája és a többi látni- és látogatnivaló.

Mari édesanyjának, Margit néninek különösen nagy élmény volt az egész, a repülőn még a pilótafülkébe is behívták, nem győzte mesélni, amit ott látott, és egyáltalán, az utazás és a prágai tartózkodás minden percét élvezte. Hármasban laktunk egy szobában: Margit néni, Mari, meg én és esténként rengeteget nevettünk. 

Nem voltunk akkoriban fotózásra berendezkedve, csak egy-két kollégánknál volt fényképezőgép és már nem emlékszem, melyikük  is készítette ott a szálló udvarán ezt a képet, az egyetlent, ami arról az ötnapos kirándulásról megmaradt. Hármunk közül ma már csak én vagyok itt és róluk kettőjükről ugyan van pár fényképem, de ilyen közös csak ez az egy, ez a prágai papírkép. Elszíneződve, elhalványulva, de még őrzi azt a pillanatot 1981. szeptember 6-dikáról.

A család? Kösz, jól van!

Ebben az évben is a vállalati ellenőrzést vezettem. Az osztályon cserélődött a létszám. Gépírómat korábban elcsábította egy gmk, helyette kaptam egy másikat, aki egyben az SZB-titkár is volt. Funkciójánál fogva sokkal több vezetőségi értekezleten vett részt, mint én. Egyszer a KISZ-titkártól visszahallottam, hogy rendszeresen így kezdi az én SZB-titkárom a felszólalását: „A Miklóssal azt gondoltuk…” A KISZ megbízottja így replikázott vele: „Érdekesen fogalmazol: A Miklós úgy gondolta, te pedig elmondod nekünk.” A gépíró-SZB-t. becsületére legyen mondva: nem sajátította ki teljesen a véleményemet.
Mivel leggyengébb láncszemként nem tudta lerázni az ünnepi beszédek megtartását, neki kellett elmondania az április 4.-i és a november 7.-i szovjetdicsőítő beszédeket. Előttünk gyakorolta a felolvasást az irodában járkálva fel-alá. Mikor odaért, hogy német fasiszták, egészen kétségbe esett, hogy előfordulhat: el fogja téveszteni. Nagy derültséget keltve csakugyan eltévesztette.
Akadt egy ellenőröm, akinek a családja odalett Auschwitzban, később ő lett a KISZ-titkár, még később megnősült, elhagyta a cégünket, és New Yorkban lett bankár.
Egy másik ellenőröm pedig, egy fiatal lány (később férjhez ment, majd gyesre) erdélyi származású baptista volt, Wass Albert kedvelője. Szeretett volna részt venni egy Nyugaton rendezett baptista kongresszuson. Útlevél-kérelmét én természetesen támogattam, sokeszű személyzetisünk meg elutasította. Rákérdeztem, hogy mitől fél? Attól – válaszolta –, hogy gyengíti részvételével a szocialista tábort. – Aha – akceptáltam. A fejemről leolvashatta ellenvéleményemet.
Beosztottjaim között akadt egy rangidős kolléga. Az ő szlogenje ez volt, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. Később jöttem rá szellemessége nyitjára. Megvoltak a saját boltjai, ahová különösen szívesen ment leltározni. Egyszer lebetegedett. Én ugrottam le helyette. Elkészült a munka, s 48 ezer Ft többlet mutatkozott. Van ilyen, míg rá nem jövünk az okára. Tudomásul vettem az eredményt s hazajöttem. A boltvezető meg rám telefonál, hogy felezzünk a hasznon, megváltoztatva az eredményt. Mondom neki, ez teljesen ellenkezik jó ízlésemmel, beosztásommal. És lecsaptam a kagylót. Kolleginái tovább nyúzhatták a vezetőt, mert újra felhívott. Megint elmondtam neki saját érveimet, megtoldva azzal, hogy jól néz ki az a vállalat, ahol az ellenőrzés vezetője kezd el simliskedni. Mindenesetre leesett a tantusz. Az éves nyerészkedések hasznán több boltos osztozott elfogadós kollégámmal, innen volt ragaszkodása az általa favorizált boltokhoz.
A vállalati rendészt is nálunk helyezték el. Nem csinált belőle titkot, eljárt a rendőrségre csevegni, jelenteni. Egyik kolleginám Törökországba indult bevásárló turistaként. Elmesélte nekünk, hogy talált egy jó helyet, ahová egy100 dollárost el fog rejteni. Arra gondolt, hogy a cigarettadobozába rejti. S lőn. Ferihegyen mellélépett egy vámos, és azonnal elkérte a cigarettadobozát. Előhúzta a valutát. Kolleginánk tán azóta se látta Konstantinápolyt és a bazárt. Lekapcsolták. Én sokáig nem akartam elhinni, hogy saját kollégáját jelentette a rendész. Ám feltehető, hogy eredményeket akart felmutatni.
Egy másikkal is meggyűlt a bajom. Rendszerint felhívta a saját lakását interurbán a bolti telefonon kiszállásai alkalmával. A boltosok panaszkodtak, hogy a kutyájával cseverészik ilyenkor. Amikor beköltöztünk a nyóckerbe, a közelében laktunk. Megjegyeztem, mely szöveg a fülébe jutott kerülő úton, hogy nem szeretném, ha felkeresne kutyájával. Adódott, hogy talált magának másik munkahelyet, ahonnan nem kellett neki vidéki munkára menni. A búcsúzás alkalmával jól beolvasott. Hogy így, meg úgy, utáltam a kutyája miatt. Hát vegyem tudomásul, hogy félgőzzel dolgozott itt. Ő sokkal többet tud annál, mint amit teljesített. Csak annyit jegyeztem meg halkan, hogy milyen alapon várja el az én tökéletességemet, ő, aki alkalmasint ugyancsak nem tökéletes? Így váltunk el.
Egy év múlva telefonon bejelentkezett, hogy jönne vissza dolgozni. Mondom neki: Ide csak egyszer lehet belépni. És te elmentél. Ebben maradtunk. A leírt furcsaságok ellenére is azt hiszem, szerettem a kollégákat, és jószerével egyetértésben dolgoztunk évekig.
A család? A lányok növekedtek bölcsességben: középsősből nagycsopis lett, nagycsopisból iskolás, az iskolás pedig felsőbb osztályba lépett. Ősztől aztán továbbléptek a majomlétrán. Nem is folytatom tovább a családról szóló leírást, mert eszembe jutott egy témába vágó favicc.
– Mi a különbség a mókus, a fakereskedő és a család között?
– ???
– A mókus a fára felkúszik, a fakereskedő pedig a fára alkuszik.
– …??? … és a család?
– ... a család? Köszi, jól van.

1981 - csak egy dologra emlékszem

Elég kicsi voltam még, túl sok konkrétum erről az évről nem jut eszembe.
Valószínűleg ebben az évben lehetett az, amikor én középsősként nagy büszkén bebizonyítottam a társaimnak, hogy el tudok számolni ezerig - a számok aztán egész életemben elkísértek.
Azon a nyáron volt a mandulaműtétem. Az unokabátyámmal együtt utaltak a kórházba, hogy ne legyek egyedül, a gyerekosztályon természetesen koedukált kórtermek voltak. Az unokabátyámnak gyorsan ki is vették a manduláját, én meg megfáztam, így néhány napot benn kellett töltenem. A kórteremből azonban elfogytak mellőlem a gyerekek. Hogy ne maradjak egyedül, áttettek egy felnőtt kórterembe (ma valószínűleg ez már nem történhetne meg). Gyorsan összebarátkoztam ott mindenkivel, beszédes gyerek voltam, én lettem a központ. Egy betegre emlékszem, akinek az orrmanduláját vették ki felnőttként, nem lehetett neki könnyű.
A saját műtétemből emlékszem egy folyosói vérvételre (de csak halványan), illetve arra, hogy az érzéstelenítő valami ecsetelhető folyadék lehetett, amit a számra kentek, és irtó rossz volt az íze. Valószínűleg el is aludtam tőle, mert a következő emlékem már a műtét utáni. Biztosan sok fagyit is kaptam utána meg hasonlók, de ezekre a dolgokra végképp nem emlékszem.

Sorsfordító év

(Ebben az évben lett ugyanis világos, hogy ami kintről oly mintaszerű, nem is emlékeztet valódi családra.)

Szakmai csúcsom ebben az évben értem el az oktatáson túl leginkább szeretett, szintén szakmámban. Számviteli vezető voltam, kötetlen munkaidővel. A Kicsi még óvodás, a Nagy már komoly iskolás, sőt iskolaváltó, mert rövidesen költöznünk kell az általam oly nagyon szeretett 1+2 fél, étkezős, saját belső udvarral rendelkező, stb előnyökkel bíró lakásból. Az ok: ilyen lakása bárkinek lehet. Kacsalábon forgó Lidérc(nyomása) már nincs bárkinek. A kötetlen munkaidőm persze nem azt jelentette, hogy a gyerekek gyakrabban látnak, dehogy! Sőt. És itt derült ki az a nagyon apró dolog, hogy talán mégis hiányozhatok otthonról. Ó, ne tessék azt hinni, hogy ellátatlanok maradtak. Hiszen apukájuk legalább olyan gondos szülő, mint anyukájuk, épp csak szinte sosem önerőből oldja meg a feladatokat. Szerető édesanyja nem is hagyná. Bennem viszont többrendbélileg dőltek össze a világaim. Az alapokat már korábban megteremtette az előző kívánság, szintén a magasabb keresetért, de erről már volt szó, amikor a családi harmónia és jólét érdekében a tanítást kellett valamely jövedelmezőbb hivatásra cserélni fel. Nos, ez még mindig nem bizonyult elegendőnek, így lettem vezető. Csakhogy ez azzal is járt, amit fentebb ecseteltem. Itt már szükség lett volna a társra, aki a közös élet helyszínein mellett(em) és helyett(em) egyaránt képes otthon feladatokat vállalni, ellátni, netán otthon örülni annak, amit az élet még adni tud. Na, mindegy is. Szeptembertől a kicsi is iskolás, minket vár a Lidérc, és bizony én vagyok az, aki rövidesen föladom. Nem a családot. A családért a munkát. Nyúlból vadásszá vedlek, amit igazándiból nem szeretek, nem is vagyok jó revizor, nem tudok dolgoztatni, magam megyek minden után. De sokkal kevesebb lekötöttség. Valami mégsem működik, bár megfogalmazni nem tudom. Hiába forog a kacsaláb, ha abban hiányzik a harmónia. Legalább a gyerekek fejlődnek még normálisan. És bennem érik az elkeseredett felismerés: nem működik. Nem is fog. Nem rajtam múlik. Talán nem is csak kettőnkön. Nagyon-nagyon öreg vagyok.

És az az év is elmúlt.

Valamiért az az érzésem, ez a blog számomra a személyes nyitottság helye. Bocsássátok meg nekem, hogy ideborítom a szennyest is. Boldogságról írtam már. És ha annak lesz éve, ismét fogok. Lehet, untatok mindenkit. A blog legszebb erényeinek egyike: könnyedén olvasható és ugyanilyen lazán mellőzhető.