Ezerkilencszázhuszon...

(Talán egyszer majd mégis megírom...hagytam itt magamnak egy kis helyet, hátha jut idő egyszer...)

... és lett kevéske, lopott időm. Nem elég, csak vázlatrajzra, hogy mindazt leírjam, amit dédmamám, nagyszüleim, meséltek, amit a családi legendárium megőrzött, nem is emlékszem jól mindenre sajnos. A huszas évek alaposan érintették a saját és "szerzett" családomat.

1920 és 1922 anyósom, apósom születési éve, 1923 anyai nagyanyám tanítói képesítő vizsgája, 1925-ben a jegenyfára mászott fel a nagymamám, így végül hozzáadták a Jankóhoz, és 1927-ben megszülethetett apám, 29-ben az öccse. 27-ben jött a világra anyukám bátyja is, aki aztán apámnak lett igaz barátja, hisz kicsi a világ...

"Hanyas vagy, huszonnyolcas?"-nos aki emlékszik erre, az tudja, milyen generáció került ki abból az évtizedből...
A gazdasági válsággal "úszott" el anyai nagyapám hozománya, hosszú-hosszú padlásnyi búza formájában, s így testvére tanulmányi költségeit neki kellett állnia. Felesége, az én szigorú nagymamám jászfelsőszentgyörgyi tanítónői állását és jó fizetését (mindenféle természetbeni juttatásait) adta fel a házassággal, s mint ifjú asszony egy hétig nem tudta, mi az az aprópénz az asztalon. Nagyapám fizetése volt :) Gyorsan el is küldte a "lányt", nemhogy cselédre, de ételre se telt nagyon.
Túlságosan is előreszaladtam. Nagyikám Váradról került az angolkisasszonyokhoz Kecskemétre, a háború után már mint " idegen" országból jött, nem lehetett bentlakó, egy évig bújtatták a kertben, vagy hol is, ha ellenőrzést kaptak. Aztán szereztek egy jómódú nénit, aki az ottlakásért csupán a hajnali és esti misére kísérést kérte cserébe. Volt így hol laknia, enni viszont nem volt mit. Otthonról teljesen elszakadt, úgy emlékszem évekig semmit nem tudott a családjáról. Iskola után korrepetálást vállalt kisdiákoknál, az ott kapott uzsonnát kérte csomagolják be neki, mert nem akarta a tanulási időt evéssel rövidíteni, igazság szerint ez volt a napi ennivalója, egy éven keresztül. Mariska néniről egy kerti házban lakó házaspár gondoskodott, a férfi a ház és kert körüli teendőket végezte el, a felesége takarított, mosott, no meg főzött Mariska nénire, csak felvitte neki az ételt, a "nagy" házban tea, borral és sajt volt csupán. Ha este hazaért a tanításból, ez várta. Boros tea, hmm, anélkül jobb lett volna, de legalább meleg volt. Sajt.... Még ötven év múlva se szerette szegény! /erre a kis történetre ráfelel Apámé, aki meg 45-ben annyi kockasajtot evett, mert azt kaptak a kollégiumban rengeteget, valami adományból, hogy ő is felhagyott aztán jóideig a kockasajtfogyasztással:)/

Apai és anyai nagyszüleim szinte egyidősek voltak, azokban az években még nem ismerték egymást, de mivel kicsi a világ, néhol összefonódnak a szálak. Mindesetre a huszas években már mindkét pár az ifjú házasok életét élte, társaság, kártyázás, barátok, és háztartás, gyerekvárás-nevelés. Ha belegondolok, csak épp más ruhában, de szinte ugyanúgy éldegéltek, mint mi a kezdetekkor. Találtam képeket is, kedvencemen a dédnagymamám látható a férjével, 1928. február 13-án készült róluk a fotó. Dédpapámat nem ismertem, de félelmetes bácsi lehetett... A mesemonda szerint, ha nem éppen a déli harangszókor, hanem mondjuk egyetlen perccel később merítette a dédikém a levestálba a merőkanalat, hogy szedjen neki, odacsapta az asztalkendőt és kiment a szőlőbe, a hegyre, ahonnan jó, ha egy hónap múlva jött vissza. (Nekem ugyan kicsit ez sok, tán egy hét lehetett igazából) Dédmamám gyönyörűen varrt, rettentő dolgos és szorgalmas asszony volt, miközben stoppolta művészi szépségűre apám zoknijait, mesélt nekem, kisgyereknek. De soha egy rossz szót nem mondott volna az urára...

Anyai nagyikámról két fényképet is találtam azokból az időkből. Egyiken igencsak vékonyka még, nagybátyámmal az ölében, a másikon halat pucol (sosem fogok olyan isteni halászlevet enni már, mint amilyet ő főzött!), mellette térdnadrágban, félprofilban anyai nagyapám. Nála kedvesebb, szeretetreméltóbb és jókedvűbb embert alig ismertem. Pedig alig ismertem - hatéves koromban költözött az égi mezőkre.

Ennyi hát, vázlatosan és véletlenszerűen kiragadtam csupán pár dolgot. Jó lenne jól és pontosan emlékezni, gyerekként nem figyeltem eléggé a részletekre. Mára már nincs kitől pontosítani....

Egy család - két történet 2.

Nagymamám húga fiatal lány volt, amikor Trianon után Pestre menekültek. Hogy tanulása, munkája, lakhatása megoldódjon, és azzal foglalkozhasson, amit szívesen végez, jelentkezett a Kékkeresztes Nővérek Márta Betegápoló Egyesületébe, ismertebb nevén a Márta-nővérek közé. Ez az 1924-es, hazai alapítású egyesület nem apácarend volt, a nővér itt az ápolónőt jelenti. A jelentkezők kétéves képzésben részesültek, de már eközben is dolgoztak a betegágyak mellett. A Márta-nővérek három kórházban látták el a teljes szolgálatot: a Rókusban, a Rádium-kórházban (a mai Onkológia elődjében) és később a Kútvölgyiben is. A VIII. kerületi Stáhly utcában volt a székházuk, ahol szállást, ellátást is kaptak.

A Márta-nővérek első végzős évfolyama 1926-ban

Nagymama húga a Rókus-kórházban szolgált, pár év elteltével már műtősnőként dolgozott. Ez már azzal járt, hogy a kórházban volt egy szobája. A Rókusban ismerkedett meg egy fiatal alorvossal, aki később feleségül vette. Ezt követően már nem dolgozott tovább, hiszen a háború előtt nem volt szokásban, hogy férjes asszonyok állásban legyenek. Szép kort értek meg, ismertem mindkettőjüket, mondhatni, pótnagyszüleim voltak.

Még egy Márta-nővér jutott a családba, a harmadik, Pestre jött "gyerek" - fiatalember volt már ő is - a feleségét választotta közülük, a nővére társnői közül.
Ő pedig, a fiú, a Szepesi Diákotthon vezetője lett, ez a Szepességből elmenekült, elszármazott, Pesten tanuló egyetemisták kollégiuma volt, a huszas évek második felétől mintegy évtizeden át működött. Az első, Pestre szakadt generáció közt erős volt az összetartozás érzése, a szüleink korosztálya még - ha gyöngébben is - de tudtak egymásról, valamennyire kapcsolatot is tartottak, a mienk már csak szép emlékként őrzi ragaszkodásukat ahhoz a földhöz, ahol nem is élhettek.

A húszas évekről

Meséltek nekem is, persze, tudok hát régi-régi történeteket, csak az a baj, hogy össze-vissza kavarognak bennem, nem nagyon tudom a helyükre tenni őket. Mire felnőttem annyira, hogy a mesékből magát az egész történetet szerettem volna összerakni, elapadt a meseforrás. Már nem volt kitől kérdezni.

Apai nagyapámat nem ismertem, egy éves voltam, amikor meghalt. Nagyanyám, a somogyi nagymama, tíz évvel később - de hát nagyon ritkán találkoztam vele, évente egyszer. Vonaton zötykölődve, aztán Balatonszentgyörgyön órákig várakozva a délutáni buszra nagyon messze volt Budapesttől Nagyszakácsi. Arra emlékszem csak, hogy halk szavú, picike néni volt, fekete, kötött vállkendőt viselt nyáron is. Az utolsó években már nem nagyon járt ki a házból, és amikor megérkeztem, vagy hazautazáskor elbúcsúztam tőle, mindig elsírta magát. Néha akkor is, ha csak rám nézett. Akkor már nem élt az apám.
Joó Anna - nagyanyám - 1892-ben, 18 évesen ment férjhez a nála 12 évvel idősebb Kapitány Ferenchez. (Érdekes, hogy ugyanígy 12 év lesz majd a korkülönbség apám és anyám között...). Apám volt a középső gyerek, 1899-ben született, előtte Feri és Anna, utána Mariska, és a késői Lajoska, aki aztán '44-ben katonaként halt meg. Nem igazán tudom, milyen módban élhettek, valószínűleg nem lehettek szegényparasztok, hiszen a legidősebb gyerek, Feri, a négyfelé, pontosabban háromfelé osztott örökséggel az ötvenes években kuláknak számított, bár lehet, ehhez az is hozzásegítette, amit a felesége hozott a házasságba.
Háromfelé osztott örökséget mondtam, hiszen apám jussa az volt, hogy taníttatták. Kaposváron végezte a gimnázium első hét osztályát, aztán - miért, miért nem - Székesfehérvárott járta a nyolcadikat és ott is érettségizett, a ciszterci rendi katolikus főgimnáziumban, majd beiratkozott a budapesti egyetemre.

Apám az 1910-es évek végén, ugyanez a kép van az indexében.

Amit ezekről az éveiről tudok, az mindössze annyi, amennyit az indexéből tudni lehet. Két címet is felírt a belső borítóra: Kispest, Wekerle utca 9., ezt később áthúzta, alatta az új cím: I. Krisztina krt. 34. I.2.

Az index első oldala

Az indexben nagy nevek sorakoznak: Rybár István, Verebély Tibor, Moravcsik Ernő, Bókay János, Krepuska Géza.
"... a budapesti királyi magyar Pázmány Péter tudományegyetemen az orvosi tanfolyamot bevégezte, s 1926. julius 3-án a végbizonyítványt elnyerte, s miután a második orvosi szigorlatot sikerrel letette, a harmadik orvosi szigorlat letehetése érdekében az előírt kórházi gyakorlatot megkezdheti." - olvasom a "Kórházi szolgálati könyvecske" első oldalán. Belül pedig pecsétek: I. sz. Belklinika - belgyógyászat, I. sz. Sebészeti Klinika - sebészet; i. sz. Női Klinika - szülészet; Szent István Közkórház - bőrgyógyászat; Erzsébet Szeretetotthon Kórháza - elmekórtan; Szent László Kórház - heveny fertőző betegségek...

Apám 1926-ban

Innen számítva éppen tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valahol a Rókus Kórház közelében meglásson egy pöttyös ruhás lányt, és elhatározza, ha nem ez a lány lesz a felesége, akkor senki.
Kilenc évébe telt, míg sikerült. Ez a pöttyös ruhás lány lett az édesanyám.
Anyám történetében is muszáj visszamennem még korábbra, jóval a húszas évek előttre.
Anyai nagyapám Tolnán született 1882-ben. Két húga volt - az idősebbiket nemrég emlegettem a karácsonyi visszaemlékezésben, a kisebbik még kisgyerekként meghalt, a legenda szerint halála pillanatában leesett egy kép a falról, csak úgy, magától, anélkül, hogy bárki is a hozzányúlt vagy a közelében lett volna.
Azt, hogy a család mikor és miért került Tolnáról Pestre, nem tudom. Tény, hogy Nagypapa bizonyítványát a polgári fiúiskola negyedik osztályának elvégzéséről Pesten állították ki, 1900. június 27-én, a VIII. kerületi Német utcában. Ebből látom, hogy franciául is tanult - hogy németül jól beszélt, azt magam is tapasztaltam.
A továbbiakat Nagypapa önéletrajzából idézem: "...1900-ban olaszországi tanulmányútra indultam, hol a szalézi rend intézményében a különféle iparok és a képzőművészet különféle ágait tanulmányoztam. Ennek befejeztével, 1902-ben beléptem a Szent Ferenc Rend kötelékébe, ahonnét súlyos betegségem következtében ki kellett lépnem, és másfél esztendei gyógykezelés után orvosaim tanácsára szabad levegőn való, vagyis külső foglalkozásra kellett áttérnem."
Ennek érdekében végezte el az "építőipari téli tanfolyam két ciklusát" -, de úgy tűnik, nem mindig sikerült a "szabad levegőn való" munkavégzés. 1910-ig építési rajzolóként dolgozott Klenovits és Báthory építőmestereknél, , majd 1911-ben ugyanilyen beosztásban Révész és Kollár műépítészeknél. Aztán 1920-ig építésvezető volt (1915-ig Jaulusz Gyula , 1915-1920 között Bocsák Antal építési vállalkozónál), gondolom, akkoriban volt alkalma szabad levegőn lenni. Majd megint kis kitérő jött: gép- és felszerelési nyilvántartó Weiss Manfréd csepeli gyárában, 1926-ban viszont visszatér a Révész és Kollárhoz, és ott építésvezetősködik egészen 1941-ig.
Nagyanyámat 1910-ben jegyezte el, még ugyanabban az évben össze is házasodtak.

Az esküvői képük

Nagyanyám családja apai ágon Szobról származik, dédanyámról csak annyit tudok, hogy 1869-ben született Pesten, a VI. kerületben, bizonyos Szokoly Ágnes "törvénytelen" gyermekeként. Még ismertem, túl volt a kilencvenen, amikor meghalt. 11 gyermeket szült, nagyanyám a második volt a sorban, heten érték el közülük a felnőttkort. Eredetileg a tisztviselő-telepen laktak, dédnagyapám a Ganz gyárban dolgozott. Az ő halála után, a század legelején kerülhetett a család az éppen születő Rákosligetre. A VI. utcában laktak, abban a házban, ahol aztán később az óvoda működött.
Nagymama varrónőnek tanult. 23 éves volt, amikor feleségül ment Nagypapához.
Anyám 1911-ben született Rákosligeten.


Nagyanyám anyámmal.

De laktak Pécelen is (volt egy kép abból az időből, csak elkeveredett az évtizedek során: 8-10 éves anyám teniszütővel a kezében áll a "péceli nagymama" - nagyapám édesanyja - mellett). A polgárit Rákosligeten végezte (Áginak mondom: Apagyi Andor és Jeszenszky Annus néni aláírása a polgári iskolai bizonyítványokon), közben valamikor a húszas évek elején egy évet töltött Hollandiában, valamilyen gyermeksegélyező szolgálat (talán a Magyar Gyermekliga) szervezésében. (Négy évvel fiatalabb öccsét feltehetően ugyanez a szervezet vitte ki Belgiumba.) Tán még a húszas évekre tehető az is, hogy gyorsírást, majd kozmetikát tanult - és Nagymamával együtt végtelen sok kesztyűt kötöttek, bérmunkában.
A többi már a harmincas évek meséje.

A szüleim anno...

A képeken szüleim láthatók. Édesanyám 1922-ben, édesapám 1924-ben állt a kamera elé. Apám négy évvel volt idősebb anyukámnál.

Anyai nagyapám Erdélyből jött suhancként Magyarországra. Teljesen árva volt. Sajnos, részleteket nem tudok. Megnősült, nála néhány évvel idősebb nőt vett el. Sosem derült ki, hány évvel volt idősebb, mert nagyapám titkolta. Még a sírjára se a valódi számot íratta.
Asztalosinasként kezdte, mérhetetlen szorgalommal dolgozott, később egy műhelye lett, ahol bútorokat készítettek néhány alkalmazottal. Persze erről csak emlékezésekből tudok. Néhány szép intarziás (kissé megviselt) bútor megmaradt még egy ideig, aztán anyámék kisebb lakásba költöztek, s megszabadultak tőlük. Egyébként a 2. világháború alatt szinte mindenüket elvesztették. Két lányuk igen szigorú polgári és vallásos nevelést kapott. Karakán, magára sokat adó férfi volt. Még nyugdíjas korában is dolgozott rajzolóként egy építészeti irodában. Nagyon szeretett minket. Sajnos, nagyanyámra már nem nagyon emlékszem, 1954-ben meghalt. Nagyon szép asszony volt, s jó édesanya.

Apai nagyszüleimnél fordított volt a helyzet, nagyapám volt 14 évvel idősebb. Ő is az ötvenes évek elején halt meg. Rá nem is emlékszem. Nem is volt otthon róla szó a foglalkozása miatt. Nem lehetett otthon ezt a szót kiejteni, apánk mérges lett, ha valaki mégis kiejtette. Még rám is átragadt apám félelme, most is sokáig hezitáltam, leírjam-e. Hát csendőr volt. Gondolom, sima közrendőr lenne ma. Nem tudom. Tett vajon valamit, amire nem lennék büszke? Sose fogom megtudni. Szegényes körülmények között éltek, négy gyerek volt. Apám a legidősebb.

Anyám és apám a tanítóképzőben találkozott, de ez már később történt.

Egy család - két történet 1.

Családom apai ágának huszas évekbeli története Trianonnal kezdődik. A dédapa pénzügyi tanácsos volt (alma a fájától :) a lőcsei Városházán, ebben a városban élt feleségével és öt gyermekével, három lánnyal és két fiúval. Mint állami tisztviselőnek, hűségesküt kellett volna tennie a cseh államra. Ő megtagadta az esküt, ezért nemcsak állásától fosztották meg, hanem nagyon rövid idő alatt - alig valami holmival - otthonukat is el kellett hagyniuk. A Felvidékről, Erdélyből érkező többi menekülttel együtt hónapokon át, a Keleti pályaudvar mellékvágányaira állított vagonokban éltek. Az állami gondoskodás mellett a fővárosiak hordtak oda élelmet, ruhaneműt a menekültek számára.

Később, a tél beálltával,  a vagonokban lakókat a Mária Valéria-telepen szállásolták el, ami ekkoriban még egyáltalán nem olyan rosszhírű telep volt, mint ahogy később emlegették. A katonai kórháznak épült barakkokban laktak több éven keresztül, egészen addig, amíg az Üllői út külső szakaszán fel nem épültek az ún. városi házak. A menekült családok ezekben a lakásokban találtak otthonra, erre 1928-ig kellett várni.

Eddig ez inkább korrajz, de nézzük, ezen belül hogyan alakult a család élete.  Az elsőszülött fiú 12 éves korában, 1900-ban, tüdőgyulladásban meghalt, a legnagyobb lány pedig még Lőcsén, 1913-ban férjhez ment, Zólyomba költöztek, ő ott is maradt. A Budapestre jött, már felnőttkort elérő három gyerek közül a nagymamám volt a legidősebb. Még Lőcsén óvónőképzőt végzett, de munkábaállására nem került sor. Itt, Pesten, ismerkedett meg azzal a férfivel, akivel aztán összekötötte az életét. Ez 1921-ben történt. Messze kerültek a családtól, a nagyapa Laxenburgban, a Habsburgok nyaraló- és vadászkastélyában és a hozzátartozó hatalmas parkban lett jószágigazgató. Itt született meg 1923-ban első gyermekük, édesapám, majd 1925-ben egy kislány, a nagynéném.  A fénykép nemsokkal az ő születése után készülhetett, a pólyás a nagynéni, a kisfiú édesapám, jobbra a nagymamám, mellette, a pólyást tartva, a húga és mögöttük a nagyapa.

A közös élet csak nagyon rövid ideig, csupán öt évig tartott, nagyapa 1926 októberében  megbetegedett és meghalt. Nagymamám ottmaradt idegenben özvegyen három- és egyéves gyermekeivel. Nem volt más választása, hazajött a szüleihez. Innentől a nagyszülők segítettek az unokákat nevelni.
Nagymamámat, sajnos, nem ismerhettem, a háború idején egy bombatámadás során szerzett sérülésből nem épült föl teljesen, és 1950-ben meghalt.

Egy jóbaráttal összeszövetkezve, 2005-ben, 80. születésnapjára ajándékul, elvittük nagynénémet Laxenburgba, hogy láthassa a szülőhelyét, hiszen soha többet nem jutott vissza oda, emlékei pedig nem lehettek róla. Érdekes élmény volt nekem is. A park látogatható, a kastély is áll, de oda nem lehet bemenni, magánterület, így a fényképen lévő teraszt és padot nem találtuk meg, csak ezt az ősöreg platánfát, amelyik biztosan látta még nagyszüleimet és édesapámat is ott sétálni. Az ilyen hatalmas faágak mellett az ember nagyon kicsinek érzi magát, mégis a jelenbe hozzák és élővé teszik a múlt emlékeit.

Jelentős események évtizede

Fontos évtized volt ez, az elején, 1921. január 21.-én született az apám, a közepén pedig az anyám. Azazhogy majdnem a közepén. A hivatalos iratok szerint 1925. január 1.-én, valójában azonban 1924. december 29.-én. Csak a bába néni, aki a szülésénél segédkezett, azt mondta: ne öregítsük ezt a kislyányt, így egy évvel fiatalabb lesz mindig.
Anyám a születéskor vérmérgezést kapott. Nagyon súlyos állapotban volt, minden nap felvágták a vénáját, és valahogy kitisztították. Harsányi idesnéni, aki jött gyerekágyas látogatóba, mondta is, na ezzel nem lyányoztok! Aztán mégis megmaradt a kislány, tejfelszőke, kékszemű, tejfehér bőrű.

Nagyapám az első háború után orosz hadifogságba került, ahogy mesélte, ott volt, amikor a nagy októberi forradalmat csinálták. Amikor hazajött, akkor már nősülő korban volt, és a szomszéd városban megakadt a szeme nagyanyámon.
Nagyanyám kilenc testvére körül ő volt a legidősebb. A nagyanyjához adták a szülei, hogy ne legyen egyedül a mama, aki nagy szeretettel nevelte, és gondoskodott a lányról. Tanyán éltek, kiegyensúlyozott, tehetős anyagi körülmények között.
Nagyanyám kölcsönös nagy szerelemben volt egy módos gazdagyerekkel, aki egyke volt, és jelentős föld örökség várományosa volt. Nem is engedték neki elvenni a sokgyerekes család legidősebb lányát.
Nagyanyám húgai is férjhez menendő sorban voltak, de akkoriban a lányok csak születési sorrendben mehettek férjhez. Ameddig a legidősebb nem ment férjhez, a fiatalabbak se mehettek.

Nagyapám, aki mit sem tudott a hazatérése előtti években történt dolgokról, megkérte a hét határban legszebb lányt, a nagyanyámat, akit a szülei - minden vonakodása ellenére- villámgyorsan hozzá is adtak, hogy ne tartsa fel a többi lányt.
Nagyapám kőműves mester volt, nyáron dolgozott, télen természetesen nem. Így a nyári keresetet kellett beosztani, sőt, együtt laktak nagyapám anyjával is, őt is eltartották - nem lehetett könnyű az életük.
Két gyerekük született, egy fiú és egy lány. Akivel mégiscsak lyányoztak...

A huszas évek, madártávlatból...

Apa balról a negyedik, egy nagy virágcsokor takarja félig, elsőáldozó. 1922. február 18-án született, miután nagyapám visszaballagott az orosz fogságból, a Kaukázusból, gyalog...

Olvasom az eddigi bejegyzéseket, mindegyik érdekes, kialakul lassanként egy század eleji, magyarországi, világtörténelmi és egyben családi háttér is : ki honnan jött, mit hozott magával, ami génjeiben tovább csörgedezett... Mindig sajnálja ilyenkor az ember, hogy többet nem tudott meg az elmesélt történelemből, és megfogadja, hogy ő majd föltétlenül átadja unokáinak, míg nem késő... Amikor 4 éves Lucie unokám mostanában inkább azt kéri : "Raconte-moi les histoires de ton enfance!" ("mesélj a gyekkori történeteidből"), ahelyett, hogy a "Csipkerózsika", "A kis sellő", esetleg a "Shrek" valamelyik epizódja kerülne terítékre, tudom, hogy ezek visszahozhatatlanul értékes pillanatok, hiszen valahol az ő történetét is mesélem...

Igy voltunk vele mi is az öcsémmel, betelhetetlenül, még a boldog TV előtti békeidőkben, amikor három generáció élt egy fedél alatt, és az is örült, aki mesélt, meg az is, aki hallgatta. Nagyapáim, szüleim nagy mesélők voltak. Olyan érzékletesen tudták elmondani, hogy közben újra átélték az eseményeket, és velük a hallgatóság is. Azt hiszem, nekünk is átadták a vírust (vagy inkább ne emlegessem ezt a szót a mai télben?...), bár öcsém, sajnos, már 8 éve nem gyakorolhatja nagy mesélő kedvét...

Hogy apára visszatérjek, földönfutó napszámosok voltak a nagyszüleim... Amikor Gilbert-rel a családfa után kutattunk a plébánián, az anyakönyvekben őseim 18-19. századi, kifakult tintával rótt nevei mellett ez a szó állt : servus... Mint már említettem a blogomon, nem volt nagy meglepetés számomra, hogy egy csepp kék vért se fedeztem fel őseim vénájában, ez a szó mégis megütött, mint a konkrét valóság : innen jössz hát, jobbágyok, szolgák voltak az őseid, génjeidben benne hordod az ő évszázados rabságuk üzenetét is... Amikor nagyapáim, nagyanyáim (ez utóbbiak furcsa módon szinte semmit sem mondtak el...), sőt szüleim történetei mind arról szóltak, hogy a szegénységet mintegy sorscsapásként kell tűrni, s az egyetlen érdemleges cél a túlélés, mindjárt más perspektívában látja az ember saját életét... Mind azt mondták : "te csak tanulj" (bár nem kellett biztatni), s én úgy értettem : "helyettünk is"... mint a paradicsomból kizártak kórusa! Apa 5-6 éves korától ki volt adva "szógáni", libákat őrzött, de ő már kijárhatta a 6 osztályos iskolát (felnőttként fejezte be a többit). Hiába volt "jó feje", maximum inasnak mehetett, az is lett, molnársegéd, így érte a háború és a rendszerváltás.

Ami az anyai ágat illeti, a Veszprém megyei protestáns kis faluban nagyapám kőműves mester volt, valóságos kőműves-dinasztia tagja. Róla is meséltem a blogomon, mennyire sokfajta, valóságos ezermester-tehetsége volt. Anya 1928-ban született, őt tehát a huszas évekből nem sok érinti, apával a háború vége felé találkoztak...

Abba is hagyom, túl hosszú lesz a lé...

Családi emlékezet

Nem én vagyok a mindenre emlékező, de megpróbálok a múlt század huszas éveire gondolni.
Természetesen segítséget kapok a hallgatott emlékekből, a látott képekből, tények ismeretéből, és közben restellem, hogy micsoda kuszaság várható ezek egyvelegéből.

Nézzük csak. Apai vonalról tudok kevesebbet, mégis, Nagyapa fényképezős szenvedélye közel hozza apám kamaszkorát (1911-ben született), nagyapám testvére három lányának képét. (Őket például a valóságban sosem láttam, a művészhajlamú középső leány retteneteinek egyikére - egy kéményseprő a díszpárnára festve - máig emlékszem.) A folyton költöző kántortanító akkurátusan helyezte el képeit két albumban, melyeket gyerekként gyakran forgattunk. Ha hazamegyek, eme emlékezés hatására ismét elő fogom venni. Kár, hogy előbb írok, mint felidézhetném.

Anyai ágon ebben az évtizedben dédanyánknak két unokája is született. Anyánk húga a már iskolás nagy testvér mellé született - a sors úgy hozta, ő sokáig velünk élt, gondoskodva lelki nevelésünkről, majd koros leányként kapott ifjú férjet. Hm. Mire az ezüstlakodalmukat elhaladták, még véletlenül sem gondolta volna senki, hogy a nej az idősebb. Még nagyon messze van a jövőben, hogy én várok babát, s a névkereséskor anyámtól kérdem: milyen volt a húga kicsinek? A válasz számomra tökéletes. Ronda, vörös, és iszonyúan okos, vidám gyerek volt.
Amit ő maga mesélt: röviddel később megszületett nagymamájuk másik gyerekének leánya, Bezzegmarika. Ez utóbbi leány sem lett volna rossz példakép-választás. Igaz, kutatóként nem találta meg a rák ellenszerét, de tudományos eredményei mellé tanítványai elismerő szeretetét bírta mindvégig. Búcsúztatójára tömegközlekedve volt tanítvány, akkor már munkatárs volt utazótársam. Ő a humorérzékét és emberségét, a világot látó és elfogadó lényét emelte elém. Én az önfeláldozó gyermeket is ismertem.

Ebben az évtizedben ugye az az egyértemű, hogy nagyszüleink élik alkotó korszakukat. Nem vagyok jó krónikás, ráadásul én, a számvitel-statisztika szakommal nem is vagyok a magánéleti emlékeket jól rendszerező elme. Itt a csapongás helyét élem ki. Az általam ismert nagyszüleim kevesebbet meséltek életük ezen szakaszáról, az én születésemkor már halottakról pedig mintha tabuk is éltek volna a családban. Anyai nagymamánkról sem az édesanyja, sem a leánya nem mert mesélni. Fájhatott, nagyon. Nagynénénk nyolcvan évesen nyílt ki anya-ügyben, bár néhány évvel korábban már mert mesélni a kamaszlányként elveszített édesanyjáról. Anyai nagyapánkról, főleg az ő kemény szelleméről az általa építtetett házban több szó esett. Történelmi atlasza, gazdasági földrajz tankönyve ebben az évtizedben születhetett. Konok székelysége, a hazavágyás talán csak ki nem adott, de megírt verseiben fogható meg - nem szerette az érzelmeket. Már nem fogom megtudni, valóban így lehetett?

Egy dolgot bizonyosan érzek: mindannyian hozzámjárultak, tettenérhetőek bennem is. A gondolkodásomban, az ismereteimben, az igényeimben. Még akkor is, ha a vérségi kapcsolat "csak" oldalági.

Bocsássátok meg nekem, hogy kuszaságaimat közszemlére bocsátom. Emlékeim az ismeretlen, de megélt múlt szűrőjén bukdácsoltak át.

Sógornőm írta apjáról

Számomra MEGHATÁROZÓ EMBER
Édesapám

Édesapám Ószentivánon látta meg a napvilágot 1912. január 22-én, katolikus parasztcsalád első gyermekeként, a keresztségben a Péter nevet kapta.
Apját – nagyapámat –, aki napszámos volt, az első világháborúban vesztette el, nem sok emléke maradt róla. Nagymamám (úgy szólítottam, hogy mamuka) egyedül maradt három gyermekével családi házukban, kicsi földdel, közel a jugoszláv és román határhoz, 12 km-re Szegedtől, Ószentivánon a Zentai utcában. Nehéz volt számára a rengeteg mosás és napszámvállalás, de a gyermekeit fel kellett nevelni, tisztességben és becsületben. Sokat segítettek az apai nagyszülők (dédszüleim), akik a gyermekekre vigyáztak, amíg a nagymama dolgozott. Apám sokszor emlegette nagyapját, aki soha nem fogyott ki a mesékből.
Apám a 6 osztályos elemi iskolát szülőhelyén, Ószentivánon végezte.

Apám szüleivel és öccsével 1916-ban

Hatodik elemista korában egy évre a nagyapákéhoz került, ekkor már a kedvenc időtöltése az olvasás volt. Ha tehette, míg a többiek játszani mentek, ő fogta a lópokrócot, ki a kertbe egy könyvvel, amit éppen talált és addig olvasott, amíg nem hívták. Nagyapa látva ezt a nagy olvasási szeretetet, taníttatni akarta az unokáját.
Az akkori Csanád, Arad, Torontál csonka vármegyének ez idő tájt egy “János” nevű országgyűlési képviselője volt, akivel apám nagyapja (aki egyébként községi bíró volt 32 évig) igen jó ismeretségbe került. Az ő segítségével jutott apám 1924-ben Vácra, a Hadiárvák Magyar királyi Bőripari Szakiskolájába, melyet a Népjóléti Minisztérium patronált.
Az Intézetben (átalakított, tönkrement cipőgyár) szállást és ellátást kaptak a növendékek. Az apám helye egy 160 fős második emeleti hálóteremben volt, 13-as számú. A szakmai és középiskolai tanulmányok elsajátítása teljes katonai szigor mellett zajlott. Az intézetben katolikus hit- és erkölcstanoktatás is folyt, apámat ez időben bérmálták a Váci Dómban, Hanauer István váci püspök.
Az intézeti élmények nagy hatással voltak a rendkívüli kíváncsisággal, nagyfokú érdeklődéssel és vállalkozó szellemmel megáldott paraszt kisfiúra. Az iskolai kötelezettségek mellett tagja lett a 40 tagú fiú énekkarnak, mely révén, bár még csak első éves volt, mégis eljutott olyan helyekre, ahová csak a harmadévesek mehettek. Eljutott Budapestre az állatkertbe, angolparkba, Szépművészeti Múzeumba, a királyi várba, a Parlamentbe, és a Népjóléti Minisztériumba, ahol az akkori népjóléti miniszter Vass József fogadta a növedékeket. A 13 éves fiúra nagy hatással volt a sok látnivaló és az egész ceremónia.
A váci intézeti évek alatt szólalt meg Magyarországon a Rádió. A próbaadásokat az országban elsőként Vácott az intézeti színházteremben vételre szerelt rádión hallgathatta a városi elit, így a diákok is részesei lehettek ennek a nem mindennapi eseménynek.
Az intézeti évek 1927-ben fejeződtek be, amikor a bőrdíszműves szakmából és a középiskola 4. osztályában tanultakból jelesre vizsgázott és bőrdíszműves segéd lett. Az akkori rendeletek alapján - az intézeti vizsgák és 3 évi segédidő után - neki csak 1 év önálló gyakorlat kellett volna ahhoz, hogy mestervizsgát tegyen.
Az iskola befejezése után hazajött és Szegeden kezdett el dolgozni az egyetlen bőrdíszműves mesternél, aki a városban volt. A mester elsősorban javításokkal foglalkozott és a segédeit alacsony bérrel foglalkoztatta. Apám a kevés kereset miatt, mivel segíteni kellett az édesanyjának, kénytelen volt megválni a bőrdíszműves mestertől és ezzel a szakmától is.
Az 1928. év elején, egy újszegedi élelmiszerkereskedőhöz nyert felvételt, ahol újabb szakma elsajátítására nyílt lehetőség. Az inasévek eltelte után, 1931-ben már mint kereskedősegéd dolgozott 1934-ig, amikor egy évi katonai szolgálatra vonult be a Szegedi Tizennegyedik Tábori Tüzérosztály Második Ütegéhez.
A katonai szolgálat után a régi helyén, az újszegedi kereskedőnél dolgozott tovább 1938-ig.
Ebben az évben vette feleségül édesanyámat, aki egy szőregi bognár és kovácsmester tizedik gyermeke volt. Péter és Jolán 1938. július 31-én tartották az esküvőjüket. Nagymama házába Ószentivánra költöztek, ahol akkor már csak mamuka lakott egyedül az apámmal.

(A folytatásban szó lesz házasságkötésről, munkáról és munkahelyekről, háborúról, hadifogságről, ötvenes évekről, új szakmáról, kitartásról, családszeretetről, a tevékeny és tartamas életről, ami a múlt század első évtizedében kezdődött és a 21.század kezdetekor ért véget.)

1920-1930

Ladies first. Anyai nagyszüleim Békés megyében éltek. Vélem, hogy 1920-ban már otthon volt öregapám, aki orosz hadifogságba került korábban a világháború során. Nagyanyám ötödik gyermekeképpen született anyám 1923-ban. Egy majorságban éltek Nagykamaráson, vagy a környékén. Nagyapám nem akarta ősei foglalkozását űzni, akik generációkon át pásztorok voltak a Mezőségben. A technika vonzotta, a gépek. Kitanulta a műszerész szakmát. A műszerészeket abban az időben „mechanikus”-oknak hívták (tájnyelven mehenákusoknak). Nagyapám a nagykamarási gőzmalom „tudó”-ja volt. Ő kezelte, ő javította, ő volt, aki karbantartotta. Én még láttam a gépet, talán védett is, ipartörténeti ereklye. Most próbáltam megszerezni a fotóját emailben.
Anyám sokat szenvedett a hideg telektől. Kilométereket kellett gyalogolni az olykor nagy hóban az iskoláig. Lába valamelyest megfagyhatott, felnőtt korában is érzékeny maradt a fagyás helye. Petróleumlámpával világítottak. Mesélte, hogy amikor nagyapa cimborái összejöttek náluk egy-egy éjszakába nyúló kártyacsatára, olyan erősen pipáztak, hogy csaknem kialudt a petróleumlámpa, mert kevés oxigént kapott.
Ilyen körülmények között is arról ábrándozott anyám, hogy tanítónő lesz. Persze ez feltehetőleg később volt, hiszen hét éves volt csak, amikor elmúltak a húszas évek. Mivel ötödik gyermek volt, és bátyjai lényegesebben idősebbek voltak nála, magáznia kellett őket, szüleit úgyszintén. A családban erős hierarchia érvényesült.
Apai nagyszüleim esetében ha lehet, még inkább érvényesült ez a hierarchia. Nagyapánk kadett-iskolát végzett, és öt gyermekét is úgy nevelte, mintha kiskatonák volnának. Ő volt a parancsnok, a gyerekek a beosztottak. Nagyanyám tekintélyét az adta, hogy 1925-ben megözvegyült (nagyapám keringési rendellenességgel szenvedhetett, mindenesetre fama est, hogy egy éjjeli végzetes orrvérzés vitte el), és ettől kezdve ő lett a családfenntartó. Volt ő trafikos az Albertfalva-kitérő megállóban. Akkoriban divatozott a Modiano, a Mirjam stb. cigaretta, fogyott a „8 órai Újság”. Alighanem sokaknak hitelezett nagyanyám, mert a trafikja ráfizetéses lett. Ekkor munkahelyet váltott, a szomszéd Csurgói úton működő, svéd érdekeltségű Alfa-Laval gyár séfje, szakácsnője lett. Elég nagy konyhát vezetett, és elég tartósan. Vélem, hogy innen ment nyugdíjba. Főzni nagyon tudott. Hogyne tudott volna, amikor szüleinek vendéglőjük (kocsmájuk?) volt Komáromban. Ebbe a miliőbe csöppent apám, aki 1920-ban kilenc éves volt, és valamiért a Funca névre hallgatott. Funca szép kis gyerek volt, a családi fotó bizonyítja. Értelmes fiúcska volt (később jogi doktorátust szerezett), aki hamar megtanult sakkozni. Sikerült saját apjának mattot adnia. Az Avar utcában laktak a Délivasútnál. A Feketesas utcai iskolába jártak suliba. Ablakuk a vasútra nézett. Anyjuk kétségbe esve látta, hogy gyermekei ünnepi fehér öltözetükben a vasút kerítéséről a szeneskocsikba ugrálnak.
Mondják, hogy egy alkalommal ugyanerről a téglakerítésről látták, amint a félemeleten lakó Bideskuti nevű osztálytársukat apja szíjjal kergette a nagyasztal körül valamiféle vétségért. Ők a kerítés tetejéről biztatták a futkosókat: Hajrá, Bideskuti!
Apám mesélte, hogy volt neki egy Kinki becenévre hallgató cimborája, amolyan Huck Finn típus. Ez talált egyszer egy pisztolyt. Ettől kezdve mindig magánál tartotta. Egyszer az jutott eszébe, hogy az útkarbantartók maradék aszfaltjával betüzel az osztályuk kályhájába, hogy a keletkező elviselhetetlen bűz miatt maradjon el a tanítás. Funca segített neki cipelni a kátránydarabokat. Persze csakugyan éktelen bűz és füst lett. Ekkor jött a takarítónő és megfenyegette a delikvenseket, hogy jelenti őket az igazgatónak. Kinki erre előkapta a revolverét, és visszafenyegette vele a takarítónőt, aki fejvesztve menekült. Nem hiszem, hogy bármiféle kriminalisztikai folytatása lett volna az ügynek, inkább csak arra példa, hogy a gyerekek minden időben kísérleteztek azzal, hogy megpróbálják lehetőségeik határait.
A tekintélytisztelet akkor szokásos – és ma teljesen elképzelhetetlen – mértékéről.
Nagyapámnak akkor már felnőtt korú gyermeke is volt, mikor a legkisebb csupán kb. három éves lehetett. Mivel az öreg meg akarta verni a kicsit, az idős báty rákiáltott apjára: „ne üsse azt a gyereket!” Ugyanebben a pillanatban már ugrott is ki a nyitott ablakon, és napokig nem mert hazamenni. Joggal tartott tőle, hogy ő is megkapta volna a magáét.
Mire a húszas éveknek vége lett, apám már leszerelőben volt, hiszen 17 éves korában elege lett az anyagi ellehetetlenülésnek, és önkéntesnek jelentkezett a flotillához. Van is valahol fotó róla folyamőr korából.

Apám 1920-as évei

Péterrévén ebben a házban született Apu és ott, a szülőfalujában kezdett iskolába járni 1921-ben. Az a vidék is szenvedő alanya volt a versailles-i szerződésnek, de falujukban a sok magyar és a kevés számú szerb egymással békességben élt. A gyerekek közt nem volt nemzetiségi ellentét, ő maga is szerzett szerb barátokat, például Mitót, akivel barátságuk életük végéig megmaradt. (Később még a hetvenes években sem tudtunk hazalátogatni anélkül, hogy Mitó, a falu másik végén hírét véve, hogy ott vagyunk, meg ne jelent volna biciklijén nagy vidáman, hogy aztán egész délután az "előházban" kvaterkázzanak a régi iskolatársak.)

Nagyapám eredetileg bognármester volt, de másféle kenyérkeresettel is próbálkozott, ekkoriban már szeszfőzőt és malmot is működtetett a telken lévő különálló épületekben, a nagy ház elejében pedig kocsmát alakított ki. Hat élő gyereke közül csak a legidősebb lány nem lakott otthon, aki Zomborban kalocsai iskolanővér lett, de a többieket etetni kellett, szükség volt a pénzre.


Ez a kép 1924. július 27-dikén készült, egy falubeli fiatalember újmiséjét követő ünneplés során, amikor a szomszéd faluból áthívott fényképész lefotografálta az összegyűlt vendégsereget. Nagyon szeretem ezt a fotót, mert ezt a sok személyt, arcukat, testtartásukat, ruházatukat elnézegetve annyi minden kiderül belőle és annyi mindent hozzá lehet még képzelni, hogy egy íróember egész kis regényt kanyaríthatna csak e köré az egyetlen kép köré. (Nagyapám a középső sorban balról a harmadik, aki a borospoharas tálcát tartja maga elé, nagymamám pedig az ülő asszonyok sorában balról a harmadik és a térde előtt ülő kis kopasz, na az volt Apu.) Nagyapám Zomborba a nagylánynak küldte ezt a képeslapot, hátuljára pedig a következőket írta:

"Kedves lányunk! Tudatjuk veled, hogy vasárnap nagy napunk volt, papi lakodalomban voltunk, amiről a jelen kép is tanúskodik. Az Abonyi bácsi Nándor fiának mint ferencrendi szerzetesnek a lakodalmát ültük. [...] Semmi újságot nem írhatunk, helyzetünk tűrhető. VII. 30. Szüleid"

Ez volt 1924 július végén. Aztán úgy három hét múlva, Szent István ünnepén, nagyapám neve napján egy pillanat alatt minden összeomlott: a pálinkafőző kazán épp akkor robbant fel, amikor nagyapám odaért melléje. Hiába húzták ki azonnal a helyiségből, szegény annyira összeégett, hogy még aznap meghalt. Ötvenéves volt.
Ettől kezdve megváltozott a család élete. Anyjuk magára maradt három kisgyerekkel: Apu kilenc, Irén 7 éves volt, Aranka pedig épp hogy egy éves múlt. A két nagyobb fiú sem állt még igazán a saját lábára, még csak asztalosinasok voltak. Nagymamám a kocsmával még elkínlódott egy darabig, aztán bérbeadta, de utóbb már képtelen volt a magas adót fizetni. A malomhoz fogadott munkások úgy csapták be az özvegyasszonyt, ahogy csak tudták, az őrlésből befolyt pénz másnapra valahogy mindig megcsappant, mert elitták. Több volt a kár, mint a haszon, így aztán hamarosan azzal is fel kellett hagynia.
Amikor Apu 1925-ben, tízéves korában befejezte a negyedik elemit, Zomborba került a zárda gimnáziumába. Az első osztályt még ott járta ki, de a másodikat már otthon, pontosabban a faluhoz vagy tíz kilométerre lévő kisvárosban, Óbecsén kezdte el. Internátusra nem volt pénzük, ezért bejáró diák lett. Minden nap kora hajnalban kelt, jó negyedórányit gyalogolt sárban, hóban a vasútállomásig, majd felkapaszkodott az ócska, füstszagú vagonba és a vonat vitte-hozta nap mint nap oda-vissza, hogy tanuljon, hogy vigye valamire. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, tisztán, szépen énekelt és a muzsika mindig különleges élményt nyújtott neki. Nagyon szeretett volna valamilyen hangszeren is játszani, de ebből csak annyi jutott, hogy mivel vasárnaponként a templom karzatán lábatlankodott, a kántor megengedte, hogy kezelje, vagyis hát kemény munkával tapossa az orgona fújtatóját. Ott látta a kántortól a bonyolult mozdulatokat a billentyűsor fölött sorakozó kapcsolókon, csapokon és gombos rudacskákon, amitől a hangok változtak, alakultak, zengőbbé vagy fojtottabbá váltak. Érezte, hogy valami rendkívüli jelenség szem- és fültanúja, bár nem sejtette, hogy ez egész sorsát meghatározza majd.
Negyedikes volt, amikor a tanév vége felé kihirdették az iskolában, hogy másnap fényképész érkezik. Levetetkezés lesz - így mondták egymás közt. Anyja kiöltöztette, rövidnadrágos sötét öltönyt, fehér inget, csíkos nyakkendőt adott rá és kezébe nyomta az egyen-tányérsapkát, melyen elöl ott virított a római négyes, ország-világnak hirdetve, hogy mire jutott a gyerek.
Amikor a negyedik gimnáziumi év véget ért, világossá vált, hogy nincs tovább, nem bírják pénzzel. A nyár végén ugyan beiratkozott a zombori tanítóképzőbe, de rögtön a tanév elején ki is maradt onnan, mert annak a költségeit se tudták volna fizetni. Se gimnázium, se képző, nem maradt más hátra, dolgoznia kellett, mindent elvállalt, amit bírt.
Amikor nekem ezekről az évekről mesélt, mindig elképzeltem azt a vézna, elálló fülű gyereket mint részaratót, meg mint lótifutit a járási újságnál, de ez mind annyira hihetetlen volt és annyira nem illett sem az ő fizikumához, sem a természetéhez, hogy ezekhez képest a későbbi segédkántorkodás már maga lehetett a Kánaán.
De az 1920-as évek végén még messze volt a hepiend, nagyon is messze.