Egy család - két történet 1.

Családom apai ágának huszas évekbeli története Trianonnal kezdődik. A dédapa pénzügyi tanácsos volt (alma a fájától :) a lőcsei Városházán, ebben a városban élt feleségével és öt gyermekével, három lánnyal és két fiúval. Mint állami tisztviselőnek, hűségesküt kellett volna tennie a cseh államra. Ő megtagadta az esküt, ezért nemcsak állásától fosztották meg, hanem nagyon rövid idő alatt - alig valami holmival - otthonukat is el kellett hagyniuk. A Felvidékről, Erdélyből érkező többi menekülttel együtt hónapokon át, a Keleti pályaudvar mellékvágányaira állított vagonokban éltek. Az állami gondoskodás mellett a fővárosiak hordtak oda élelmet, ruhaneműt a menekültek számára.

Később, a tél beálltával,  a vagonokban lakókat a Mária Valéria-telepen szállásolták el, ami ekkoriban még egyáltalán nem olyan rosszhírű telep volt, mint ahogy később emlegették. A katonai kórháznak épült barakkokban laktak több éven keresztül, egészen addig, amíg az Üllői út külső szakaszán fel nem épültek az ún. városi házak. A menekült családok ezekben a lakásokban találtak otthonra, erre 1928-ig kellett várni.

Eddig ez inkább korrajz, de nézzük, ezen belül hogyan alakult a család élete.  Az elsőszülött fiú 12 éves korában, 1900-ban, tüdőgyulladásban meghalt, a legnagyobb lány pedig még Lőcsén, 1913-ban férjhez ment, Zólyomba költöztek, ő ott is maradt. A Budapestre jött, már felnőttkort elérő három gyerek közül a nagymamám volt a legidősebb. Még Lőcsén óvónőképzőt végzett, de munkábaállására nem került sor. Itt, Pesten, ismerkedett meg azzal a férfivel, akivel aztán összekötötte az életét. Ez 1921-ben történt. Messze kerültek a családtól, a nagyapa Laxenburgban, a Habsburgok nyaraló- és vadászkastélyában és a hozzátartozó hatalmas parkban lett jószágigazgató. Itt született meg 1923-ban első gyermekük, édesapám, majd 1925-ben egy kislány, a nagynéném.  A fénykép nemsokkal az ő születése után készülhetett, a pólyás a nagynéni, a kisfiú édesapám, jobbra a nagymamám, mellette, a pólyást tartva, a húga és mögöttük a nagyapa.

A közös élet csak nagyon rövid ideig, csupán öt évig tartott, nagyapa 1926 októberében  megbetegedett és meghalt. Nagymamám ottmaradt idegenben özvegyen három- és egyéves gyermekeivel. Nem volt más választása, hazajött a szüleihez. Innentől a nagyszülők segítettek az unokákat nevelni.
Nagymamámat, sajnos, nem ismerhettem, a háború idején egy bombatámadás során szerzett sérülésből nem épült föl teljesen, és 1950-ben meghalt.

Egy jóbaráttal összeszövetkezve, 2005-ben, 80. születésnapjára ajándékul, elvittük nagynénémet Laxenburgba, hogy láthassa a szülőhelyét, hiszen soha többet nem jutott vissza oda, emlékei pedig nem lehettek róla. Érdekes élmény volt nekem is. A park látogatható, a kastély is áll, de oda nem lehet bemenni, magánterület, így a fényképen lévő teraszt és padot nem találtuk meg, csak ezt az ősöreg platánfát, amelyik biztosan látta még nagyszüleimet és édesapámat is ott sétálni. Az ilyen hatalmas faágak mellett az ember nagyon kicsinek érzi magát, mégis a jelenbe hozzák és élővé teszik a múlt emlékeit.