Kisiskolásként

Az első osztály!  Imádtam a tanító nénit. Szájtátva hallgattam, ahogyan mesélt.

Tanítgatott a betű formálására, olvasására. Én már iskolás korom előtt is igen érdeklődtem a betűk iránt. Újságokból másolgattam az elkunyerált tintaceruzával többek között a nyomtatott a betűt. Aztán mikor az első osztályban tanító néni lerajzolta a táblára a gömbölyű írott a betűjét én hevesen tiltakoztam. „Az nem szabályos, mert az újságban nem így néz ki!"

Csak nevette az okoskodásomat és elmagyarázta, hogy az a nyomtatott, ez meg itt a táblán az írott a betű.

Nagyon szeretett engem én voltam a jobb keze. Engem küldött ide-oda.

Egy napon arra kért hozzam át az iskola melletti lakásból a portörlőt. Hát bemenni abba a szép úri lakásba máskor maga volt az álom. Most valamiért rossz volt a kedvem. „ Nem megyek- mondtam, küldjön mást. "Jó - válaszolta csendesen - most és soha többé nincs szükségem a segítségedre." Nagyon fájt nekem ez a mondat. Sírtam keservesen, de senki nem vígasztalt. Bocsánatot kértem, de csak napok múlva lett minden a régi.

Karácsonyra már folyékonyan olvastam. 1949-50-ben voltam első osztályos. Ekkor még a hetes volt a legjobb jegy. Év végén minden tantárgyból hetest kaptam.

Azt hiszem az én első kedves tanítóm vezetett be engem a mesék, versek olvasásában. Nagyon fontos úgy vélem az első tanító. Visszahúzhat, ám fel is röpíthet.

A mai teljesítmény centrikus tanítási rendszer nem tetszik nekem. A gyermekre nem jut elég idő.

Második osztályban új tanítónőt kaptunk. Őt is nagyon szerettem. Kis pici, aprócska teremtés volt, csupa kedvesség.

1950-ben a mozgalmi élet már kisgyermekkorban kötelező volt az iskolákban. Készültünk a kisdobos avatásra. Gyakoroltunk, meneteltünk, jobbra át- balra át. Nem tudtam merre van a jobb- meg a bal. Úgy tanultam meg, hogy jobb kézzel titokban írtam a levegőben egy a betűt. Azt tudtam, hogy jobb kézzel írok, akkor hát arra van a jobbra át.

 A harmadikos tanító néni egy idősödő, szigorú asszony volt. Egy alkalommal nagyon kikaptam tőle valami apró csíny miatt.  

Ekkor már nem lehetett verni a gyereket, volt olyan tanár felsős koromban, akinek a szülői feljelentés után felmondtak.

Nálunk nagycsalád lévén, sok eleven fiúgyermekkel bizony verésre is sor került néha. Ha rosszalkodtunk oda kellett állni anyu elé és megkaptuk a büntetést. Elfutni nem lehetett.

Kilenc-tíz éves kiskamasz lehettem.  Valamiképpen krétához jutottam, az is lehet, hogy elcsentem a tábla mellől. Nagyon vágytam arra, hogy én is írhassak krétával a kerítésre. Ugyanis a nagyobbak, ha észrevették, hogy egy lány tetszik egy fiúnak krétával kiírták a kerítésre, hogy xy+xy együtt jár, vagy együtt hál. Hát én a kis buta az elsős tanítóm ablakával szemközti kerítést szemeltem ki erre a célra úgy alkonyattájt. Nagyban dolgoztam a művemen, amikor a tanító néni megkopogtatta az ujjával az ablakot és megfenyegetett. Úgy megrémültem, hogy elfutottam. Mikor beesteledett merészkedtem vissza, próbáltam lekaparni a krétanyomokat, de az avas deszkából nem lehetett eltüntetni. Mindennap ez előtt a kerítés előtt jártam el iskolába, az volt a büntetésem, hogy szinte égettek a betűk. Egyszer aztán az eső mégiscsak lemosta. Soha többé nem vágytam "grafitizni"!

Öt év múlva az első tanítóm lánya tanította a magyar nyelv és irodalmat egészen nyolcadikig.Imádtam az óráit, nagy érdeklődéssel hallgattam írókról, költőkről tartott előadásait. Ő volt az, aki megszerettette velem a verseket, tanított az előadásukra, versenyekre is elvitt. Ez a szerelem máig tart. 

Tárgyak és tantárgyak

Nem emlékszem, hogy lelkesedtem volna akár az iskoláért, akár valamilyen tantárgyért. Elviseltem mint szükséges rosszat, fogalmam sincs, hogyan szereztem jobb osztályzatokat majdnem minden tárgyból. Kivétel volt az orosz: nagyon szerettem. Általánosban tagozatos osztályba jártam, és olyan kiváló tanárnő, mint Bitó Juci néni, még az útmenti kőszobrot is meg tudta volna szólaltani oroszul, ha akarta volna. Igaz, volt még valami, ami őszintén érdekelt, mégpedig a fizika.

A Hogy is volt? blog külön érdeme az emlékidézés mellett önmagunk kései megismerése, már, ha valaki hajlandó elemezni, honnan hová jutott, és miért.

 Két rokon tárgy, a matek és a fizika az én elmémben végletesen különböző helyet foglalt el. A számtani alapműveletek leírhatatlan nehézséget okoznak mind a mai napig, később a gimiben az egyenletekkel semmi bajom sem volt. Az ábrázoló geometria a humán osztályban úgyis csökkentett programmal üzemelt, tehát visszanézve még a matek se volt olyan borzasztó. Az igazi könnyebbséget, a mámorító szabadságélményt mégis a bölcsészkar tárgyai adták meg, ahogyan Ági is írta.

A fizika mint tantárgy felsőbb szinten nem játszott szerepet, majd csak életem későbbi szakaszában derült ki, hogy általános iskolás koromban miért volt olyan érdekfeszítő az Ohm-törvény, a súrlódás, a gyorsulás, a tömegvonzás meg a gyártás gépei és műveletei például az ipari sólepárláskor vagy mondjuk az  alumíniumgyártásban stb. Emlékszem, milyen érdeklődéssel vetettem rá magam minden szeptemberben az új fizika könyvre, néhány témát a Révai lexikon segítségével egészítettem ki. Mindez a tankönyveinken is múlott. A fizika könyv világos és tanulható volt, szemben a történelem vagy az állampolgári alapismeretek könyvvel, ami elég nagy zagyvaság volt és unalom lengte körül. Miért is? A fizika törvényeiből levezethető állítások egybevágnak a tapasztalattal. (A matematika igazságait nehezebben követte gyarló elmém. Az axiómák számomra valahol a hit határain lebegnek.) Tévedés ne essék: nem az Alkotmánytan című tantárgyról beszélek. A kémiát azért nem kedveltem, mert a tankönyvünk az anyag belső tulajdonságait elvontan mutatta be, távol maradt a gyakorlattól. Egyszerű példákkal, akár a háztartásban lezajló folyamatok kémiai megközelítésével érdekes lett volna belépni a vegyészeti tudományok körébe. (Ez a hiányérzet, meg a régen megtapasztalt „minden érdekel” élmény hozta ki a fejemből egy ismeretterjesztő sorozat gondolatát, amikor az volt a feladat, hogy találjunk ki hasznos könyveket a serdülő ifjúság számára.)

Szívesen tanultam volna művészettörténet-könyvtár szakon, lehettem volna antikvárius vagy műkereskedő. Ha betévedek a Margithíd pesti hídfőjénél ezekbe a szaküzletekbe, érzem, milyen jól megbeszélném egy restaurátorral az aranyozott keretek és régi olajfestmények finom tisztogatását, a régi kötészeti eljárások, papírok ismeretét. A műtárgyak értékbecslése, divattal változó piaci értékének megbecsülése izgalmas kaland  lenne, ha belevágnék. Internetes portálon művelhető, de saját webhelyet is nyithatok, nem igaz?   

tantárgyakon innen és TÚL

szerettem iskolába járni (többnyire), és többnyire minden tantárgyat szerettem, legalább is kinosan ügyeltem rá, hogy mindegyikből jelesem legyen...tiszta ötös, kitünő... mintha ezen múlott volna minden. Hát ha minden nem is, de -úgy véltem - az egyetemi felvételi sikere igen....Meg tulajdonképpen, érdekelt is minden (ma is) A fura viszont az, hogy azokkal a tantárgyakkal foglalkoztam igy többet, amihez nem volt akkora affinitásom, hogy abból is meglegyen a jeles. És ami úgyis ment, azzal szite semmit, elég volt órán figyelni..

első általánosban még 7 egységnyi osztályzat volt.Számtanból 6-osom volt. Meg hittanból is. Egyszer voltam még nem tiszta ötös, hatodikban, rajzból, ennek külön története van. Az igazságtalanságnak ami ért...  de ebbe most nem megyek bele... mindenesetre miközben  megkaptam a nemjelesem rajzból, a városi rajzsszakkör kiállitásán, melyet egy szegedi festőművész vezetett, szeeerepeltek a rajzaim.... (s egyszer összefutva régi mesteremmel Szegeden, már egyetemistaként, összecsapva kezét sopánkodott hogy miért is nem maradtam a "pályán"...) De hát annyi minden érdekelt... ha nem is mindig tantárgyi keretekkel, korlátokkal...

végül is az irodalmat választottam... de csak azért mert legközelebb állt a művészetekhez, mert hogy az érdekelt igazán., belülről (a zene, a festészet, a szinház )...s nem a szürke tantárgyak. Amiket csak meg kellett "tanulni", Reprodukálva.

MINDIG AZ ALKOTÁS ÉRDEKELT. Az eredetiség.

„Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni,..."

Nagyon szerettem iskolába járni. Általában augusztus vége felé már legalább egy éjszaka az iskolával álmodtam, aztán amikor el kellett mennem átvenni az új könyveket, az maga volt az élvezet. Az új iskolaköpeny jellegzetes szaga - mert nem illata volt annak a sötétkék vászonnak, - az utolsó este bekötött füzetek kék papírban, piros szegélyes címkékkel - vinnyetta, így neveztük a vignettát fonetikusan, megnyomva a dupla ny-t - ezek mind a szeptemberi első napok várva várt és máig felejthetetlen hangulatához tartoztak. No, de el ne feledjem, most nem az iskola iránti érzelmeimről van szó, hanem a tantárgyakról.

Alsósként még mindent szerettem, olvasást, írást, számtant, rajzot, kézimunkát, meg a lakóhelyismeretet, mert ilyen tárgyunk is volt. Az első négy évben csak két tanító tanított bennünket: Gizi néni elsőben és másodikban, Lici néni harmadik-negyedikben, ők nagyon különböző egyéniségek voltak, Gizi néni szelíd, kedves, finom jelenség, Lici néni végtelenül zárkózott, kicsit keserű asszony.
Jó tanuló voltam, és még ötödiktől sem tűnt ki nagyon élesen, mihez van vagy nincs affinitásom, akkor még a kémiát is értettem, legalábbis amit abból nyolcadikban a fejünkbe töltött az egyetlen férfi tanár, az igazgatónk. De legjobban a magyar szerettem, meg a magyartanárnőt, Ilonka nénit. És persze jól ment az orosz is, van bennem valami szláv lélek, az biztos, mert oroszból nem azért voltam mindig jó, mintha abban Apu otthon bármit is segített volna, hanem valahogy ragadt rám az a nyelv. Nyolcadikban megnyertem a kerületi oroszversenyt, a díj egy készlet volt: töltőtoll, és hozzá illő ugyanolyan külsejű töltőceruza, meg persze a dicsőség.  Amikor évekkel később tanítani kezdtem, nagy meglepetésemre a nyolcadikos könyvben még mindig szinte kivétel nélkül ugyanazok az olvasmányok szerepeltek, többek közt benne volt a  На фабрике című is, amivel 11-12 évvel azelőtt nyertem. :)

A gimnáziumban orosz tagozatra jártam, és külön szerencse volt, hogy mellette latint is tanultunk, ennek jóval később is sok hasznát vettem. Többször említettem már a saját blogomban és itt is az osztályfőnökünket, aki a magyart és a latint tanította, Juhász tanár úrtól  igazán meg lehetett szeretni mindkét tárgyat. Latinból általában adott úgynevezett szorgalmi feladatot, ezeket is igyekeztem megoldani, a latint egyébként is mindvégig élvezetes erőpróbának tekintettem, talán mert egyik tárgyhoz sem volt hasonlítható.

A gimnázium első osztályában volt egy Ipari rajz elemei nevű tantárgyunk (most meg kellett néznem a bizonyítványomban, mert nem emlékeztem pontosan, mi is volt a neve). Ez amolyan műszaki rajz-féleség volt,  megtanultuk leírni a szabványbetűket (fekete tussal, különféle vastagságú redisztollal!),  valamint megtanultuk átlátni és lerajzolni térbeli idomok szerkezetét. Nagyon élveztem ezeket az órákat és sajnáltam, hogy csak egy évig tartottak. Ma is képes vagyok szabványbetűkkel írni, ha kell, és biztos, hogy a térlátást is igen hatékonyan fejlesztette, egyáltalán nem volt haszontalan tantárgy, pedig az osztályban a többség utálta.

A matekkal ekkor már egyre jobban meggyűlt a bajom,  a geometria még csak-csak ment, de a többi, ajjaj!  Hogy a végén négyesre érettségiztem matekból, az a csoda kategóriába tartozott és csak azért sikerült így, mert a hármas írásbelim után szóbelin valamelyik függvényekkel kapcsolatos tételt húztam ki és abból ötösre feleltem - hiába, ahol már látható, megfogható, lerajzolható ábrákkal kellett bánni, ott már semmi bajom sem volt, csak az elvont gondolkodás nem ment.

A másik, még a mateknál is nagyobb mumust számomra a kémia jelentette, azt már tényleg képtelen voltam felfogni. Mert hogy gyök, meg vegyi érték, vegyjelek, meg hogy ezek-azok hogyan kapcsolódnak és hányan... mi van??? fogalmam se volt, mi akar ez lenni. Hogyhogy két hidrogén meg egy oxigén, és hogyhogy azok kapcsolódnak, könyörgöm, mijük kapcsolódik nekik, hogyan kellene ezt elképzelni? Teljesen felfoghatatlan volt az egész. Ez volt talán az egyetlen tantárgy, aminek tanulásában, látva kínlódásomat, apám megpróbált segíteni, de még ő sem ért el velem semmit. És ez így is maradt, ma sem értem a kémiát, mondhatnám, a kémia olyan nekem, mint a kínai, de ez sem igaz, mert kínaiul előbb megtanulnék, mintsem megérteném egy vegyület szerkezetét. Sajnos, a tanárunk egyénisége sem segített abban, hogy a  nem eleve kémiára hangolt gyerek is valamelyest közelebb kerüljön a kémia rejtelmeihez, de valószínű, hogy rajtam egy tökéletes pedagógus se tudott volna segíteni.

Az egyetemen aztán minden más volt. Ha most így utólag belegondolok, a magyar szakon mindössze egy tantárgyhoz volt amúgy igazán érzékem, a nyelvtörténethez. Az érdekelt a legjobban, lelkesedtem érte, szinte tanulnom sem kellett, lubickoltam benne. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy a többi tárggyal csak kínlódtam, de ehhez fogható mértékben egyik sem állt közel hozzám. Különben is - megint csak így utólag - elhibázott lépésnek érzem a saját magyar szakomat, nem volt az nekem való, kivéve persze a nyelvtörténetet. De az irodalmi elemzések nem az én világom és már akkoriban sem volt az. Írtam én lelkiismeretesen a referátumokat, olvastam a kötelező olvasmányok többezer oldalait, görnyedtem a folyóiratolvasóban a nem kölcsönözhető szakirodalom fölött, de nem szerettem. Úgyhogy csak félig poén, amikor azt mondom, hogy pályatévesztett voltam.

De az egyetemen az igazi elátkozott tantárgyaim ezek voltak: politikai gazdaságtan (a kapitalizmusé, meg a szocializmusé), filozófiatörténet, történelmi materializmus, dialektikus materializmus, tudományos szocializmus. Ezekből minden félévre jutott egy, és ahogy itt felsoroltam, az volt a sorrendjük is, elsőben a kétféle polgazd, aztán jött sorban a többi.  Nem tudom, ma tanulnak-e ilyesmit vagy hasonlókat a bölcsészkaron, de kevés ezeknél fölöslegesebb tantárgyat tudok elképzelni, az biztos.

A címben említett idézet Szent-Györgyi Alberttől való és így folytatódik: "... hogy felébredjen a tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, megtanulja szeretni, amit csinál és megtalálja azt a munkát, amit szeretni fog.” 
Meg kell mondanom, engem az iskoláim  nem tanítottak meg tanulni,  erre a tudásra csak jóval később, úgy negyvenéves korom körül tettem szert, úgy látszik, nekem pár évtizedes élettapasztalat kellett ahhoz, hogy elsajátítsam a jól tanulás képességét.  De a mondatban foglalt többi kritériumot teljesítették.

Szeret(tem) - nem szeret(tem)

Az általános iskolában jó tanuló voltam, így, hát, egyik tantárgy se volt ellenségem. De kedvencet se nagyon tudok onnan megnevezni, mert kevés olyan tanárunk volt, aki maga is szerette és meg is tudta volna szerettetni velünk a saját tárgyát. Két egyéniség világlik ki közülük: Mozart papa és Elza néni.  Mozart papa - Kovács Lajos tanár úr - lobogó, hosszú fehér hajának és mindig lobogó lelkesedésének köszönhette nevét. Addig - egészen hetedik osztályig - az énekórák rossz emlékű vesszőfutások voltak számomra. Nincs jó hangom, és egy ilyennek az osztály előtt felelni azaz énekelni, bizony megalázó volt. Ő diszkréten a katedrához szólította ki ezeket a nebulókat, ahol csöndben, csak neki kellett elénekelni a dalt. Még meg is dicsért! Egyébként is, bár közhelyként hangzik, de valóban egy új világot nyitott meg a számunkra: lemezeket hozott be, zenét hallgattunk, mesélt a zeneszerzők életéről, vitt a Filharmónia gyerekkoncertjeire, Lukin László-vezette muzsikáló foglalkozásokra, becsempészte életünkbe a zene szeretetét.

A készségtárgyakkal egyébként is gondom volt. A gyakorlati foglalkozásban például se a horgolás, sem pedig a csengőreduktor, de még a lombfűrészes ügyeskedések (mindig elpattant a szál) se nagyon jöttek be. Éva nénivel már csak akkor szerettük meg egymást, amikor az unokáját én tanítottam, jött vele minden órára, és csak nézett, hogy mi lett ebből a gyerekből! (mármint belőlem :)
A rajzhoz volt énnekem fantáziám, abban nem volt hiba, csak valahogy a kezem nem tudta követni (ezért szeretem manapság annyira a fotózást :)

No, de ha kettőt mondtam, ki ne maradjon Elza néni! Idősebb asszony, nagy orosz lélek volt, kedves akcentussal beszélt magyarul. Nemcsak a nyelvet tanította, irodalmat, történelmet, életet. Szakkört is vezetett, ahol Tolsztojt olvastunk eredetiben képeskönyvből. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy mindig szívesen tanultam az oroszt a későbbiekben is.

A középiskolában már egyértelműen kirajzolódott, hogy humán érdeklődésű vagyok, a természettudományok közül a fizika és a földrajz még csak-csak, de a többi tárgya már igencsak távol állt tőlem. (Nem szerencsés orientáció ez egy biológia-kémia szakos osztályfőnökkel :)
A matek úgy középen állt, szerettem is, ment is.
A gimnáziumban már sok olyan tanárom volt, aki pedagógus is volt és tárgyának is tudósa. Közülük most csak dr. Vas József szalézi tanár urat emelem ki, aki a szívemnek kedves magyart, történelmet és latint tanította. Tartottunk tőle, de máig is abból élünk, amire és ahogyan megtanított. Nincs olyan érettségi találkozó, amikor ne említenénk jószívvel, és ne idéznénk emlékezetes mondásait (Ereszkedjél hat lábra! - mondta a széken hintázóknak, és még sorolhatnám, ami csak nekünk jelent kedves emlékeket.)

Főiskola: rémálom a laborgyakorlatok (lásd gyakorlati foglalkozás :), viszont szerettem az igazi gyakorlati oktatást: a meleg- és a hidegkonyhát, meg a cukrászatot. És habitusomnak megfelelően érdekeltek a nem szakmai tárgyak, például a filozófia és az etika.

Az egyetemen - Gigivel ellentétben - engem a makroökonómia hozott lázba, ezen a területen találtam meg a helyemet is, már több, mint húsz éve. De ha rendes, nappalis hallgató lettem volna, akkor biztos, hogy a történeti-elméleti szakterületen kötök ki, mondjuk a gazdaságtörténet vagy a közgazdasági elméletek története tárgykörében.

Hogy pedig a humán érdeklődésű gimnazistából hogy lett aztán közgazdász? Lám csak, minden tantárgyat meg lehet szeretni :)

Tanultam és tanítottam

Matematika: Ötödikben olyan matek tanárom volt, akinek az eredeti szakjai rajz és biológia, de elvégzett valami tanfolyamot, gondolom, kevés matek tanár volt az iskolában. Mit mondjak, meg is látszott rajta, hogy nem ez a kedvence, és nem is nagyon értett hozzá. Rendszeresen előfordult, hogy feladott egy feladatot önálló megoldásra, majd elkezdett kibámulni az ablakon. Mire visszafordult, én már a negyedik feladatnál tartottam, mert untam magam órán. Sőt, időnként annyira előreszaladtam, hogy a következő órán feladott házi feladatot is megoldottam unalmamban. A tanárnő nem állt a helyzet magaslatán, időnként én javítottam ki a megoldását. Aztán hatodikban jó tanárt kaptunk. Az akkori tankönyv két írója közül az egyik (dr. Czeglédy Istvánné) tanított, épp akkor fejlesztették a férjével az új tankönyvet, és rajtunk próbálták ki a feladatokat. Így aztán az én évfolyamon a lehető legjobb képzést kapta, ami meg is látszott a későbbiekben, meggyőződésem, hogy a középiskolában is az általánosban kapott alapokból éltem. Jellemző, hogy mi akkor általánosban nem használhattunk számológépet (ha jól tudom, most gyakorlatilag kötelező hatodiktól), csak nagyon ritkán a legjobbak, úgyhogy rendesen megtanultunk fejben és papíron számolni. Később ez középiskolában is folytatódott, az első évfolyamon még nem használhattuk a gépet. Ennek köszönhetően még mindig elég jól becsülök meg végeredményeket, és jól számolok fejben. Később ezzel a „képességemmel” többször lenyűgöztem a tanítványaimat, akik nem vették észre, hogy félreütötték a 2 + 3-t a számológépben, és az nem 6.

 Orosz: Negyedikben kezdtük, aztán ötödikben kaptunk egy új tanárt (a miénk elment szülni), akiről sok mindent el lehet mondani, de hogy szigorú lett volna, azt nem annyira. A dolgozatokat úgy írtuk, hogy minden feladatnál az első mondatot ő elmondta, illetve felírta a táblára példának, aztán ugyanúgy pontozta, mintha magunktól írtuk volna. Meg is volt az eredménye, mindenkinek szuper jegyei voltak oroszból. Hatodikban aztán megkaptuk azt az orosztanárt, aki már tanított és követelt is. Így aztán mindenki „remek” jegyekkel kezdte a hatodikat, nekem is volt indulásból egy hármasom. Ami aztán elég motivációt jelentett ahhoz, hogy belehúzzak a tanulásba, és nyolcadikban már versenyre is mentem oroszból. Középiskolában aztán folytattam a tanulást (akkor már nem volt kötelező az orosz nyelv, de nekem nem volt választási lehetőségem), és érettségi előtt nyelvvizsgáztam is oroszból. Majd az egyetem szakmai nyelvvizsgát tettem. Ott megint volt egy évig olyan tanárom, akitől öröm volt tanulni, kár, hogy nem ő tanított mindkét évben, meggyőződésem, hogy vele sikeres lett volna a felsőfokúm, így viszont csak szakmai középfokút van oroszból.

Szakmai tárgyak: Közgazdasági szakközépiskolába jártam, tele voltunk szakmai tárgyakkal. Az érettségi évében én gyakorlatilag már csak az érettségi és szakmai tárgyakat tanultam, oroszból fel voltam mentve a nyelvvizsga miatt, közgazdaságtanból a versenyeredmény miatt, nyelvtan órán nem sokat foglalkozott velem a tanárom szintén versenyeredmények miatt, testnevelésből pedig a csípőm miatt voltam felmentve. Szóval maradt a matek, magyar, töri, pénzügy és könyvvitel. Ez utóbbi kettőből 5-5 órás írásbeli érettségink volt, pénzügyből szóbeliztünk is. Persze az első évektől tanultunk szakmai tárgyakat, pl. statisztikát, jogi ismereteket, gépírást, ügyvitelt, minden évre jutott néhány. Szerettem ezeket a tárgyakat, elég hamar ráállt az agyam a speciális gondolkodásra, és mivel hamar „megvilágosodtam”, tudtam élvezni a dolgot. Én még mindig látok szépséget a könyvelésben :), pedig már évek óta nem nagyon vele dolgom. A gépírásért örökre hálás leszek, nagyon megkönnyítette az életemet az egyetemen és a munkában is. Igaz, hogy van egy kevésbé örömteli örökségem is miatta, az ínhüvelygyulladás, ami most a jobb kezemen egy ganglion formájában csúcsosodik. Október végén lesz egy ambuláns műtétem, hogy utána néhány hétig hogyan fogom használni a jobb kezemet, még nem tudom. Középiskolásként négy hétig volt felkötve, akkor megtanultam az alapdolgokat bal kézzel (pl. fogmosás), de akkor még nem volt két gyerekem, akikről gondoskodni kellett, meg nem volt munkám, ahonnan nem hiányozhatok hetekig. Majd gépelek bal kézzel, sokkal lassabb úgy sem leszek, mint a kollégáim többsége két kézzel :). A szakmai tárgyakat később tanítottam is, mindent, amire rá lehetett húzni a „gazdasági” jelzőt. Olyan „salátatárgyakhoz” is volt szerencsém, amikről a nevük alapján elképzelni nem tudtam, hogy mit tartalmazhatnak. Kénytelen voltam vizsga tételsorok alapján belőni, nagyjából mit kell tanítani. De az örök szerelem a közgazdaságtan, azon belül is a mikroökonómia marad, szerintem ebből még most is készülés nélkül meg tudnék tartani jó néhány órát, pedig már négy éve nem gyakorlom a szakmát.

 Írhatnék itt még nagyon sok mindenről, de azt hiszem, ennyi elég ebből a témából :).

Tantárgyak - tanárok - tanulók

Magyar. Volt nekünk egy szótárfüzetünk, s ez a négy év alatt két szótárnyira duzzadt. Ennek a füzetnek abc rendben megfejelt rovatai voltak azokkal az általános típushibákkal, melyeket visszatérően minden diák el-elkövetett. Máig emlékszem ilyen fejszövegre. -féle, -fajta, -kora, -nyi. Ezekkel egybe kell írni általában azt, ami megelőzi őket. Vagy a mnemotechnikai szócskára: ,,toklász”. Ez nálunk azt jelentette, hogy a szóban megbújó mássalhangzók illetve még a birtokos személyragok is megrövidítik néhány főnév magánhangzóját. Pl. Vize-t, -k, -l, -s, -z. (És -m, -d, -, ünk, -tek, -ük.) Stb. Üres lapokkal indítottuk az első évet, ám valamennyi magyar dolgozat javításakor belekerült minden olyan szó, amely írásmódja általános gondot jelent. Így fokozatosan megtelt a szótár a négy év alatt. A már felkerült szavak helyesírását tudnunk kellett.

Tanárunk következetes volt maga is, és erre kívánt nevelni minket is. A dolgozatok teljes körű javítását kívánta meg, mely nem mehetett másként, mint hogy igyekeztünk a hibák okát megérteni, s valóban kijavítani. Volt, akinek háromszor-négyszer visszaadta a füzetét, s követelte a tényleges javítást. Több jegyet is kaptunk irodalmi dolgozatainkra. Egyet a tartalomra, egyet a helyesírásra, s a gyengébbet nagyobb számmal megismételte, mint végeredményt. Pl. ötös, hármas, végeredmény hármas. Magyarázatként annyit mondott, minden lánc annyit ér, mint a leggyengébb szeme. Ha ott elszakad, megszűnik a lánc. Apropó szűnik. Máig él bennem a ,,szótár” szövege: szűnik, de szüntet, tűnik, de tüntet. A kötelező irodalomhoz nem a könyvet kellett elolvasni, hanem az ő szempontjai alapján kellett ezt tenni. A Mégis mozog a föld olvasásához azt kérte, kapjuk rajta (vagy öt helyen) az írót, hogy hol fordul elő lehetetlenség, amikor is a szereplők egyszerre két helyen lépnek elő, tehát a tér- és időegyeztetési slamposságokat kellett megtalálnunk a regényben.

Máskor Gorkij Anya című regényét olvastuk. Felszólította egyik osztálytársamat, s csak ennyit szólt: No fiacskám mi jut eszedbe erről: bili? Társunk nem értette a kérdést. Többünket felszólított, s egymás után kaptuk a ,,jó jegyeket”. Magam sem tudtam volna megmondani e bizarr kérdésre a jó választ. Valahol a regényben a gyáros a szeretőjének éjjeliedényt vásárolt. Biztosan így esett. Sose néztem utána.

Volt nálunk magyar szakkör is, amolyan önképzőkör. Vágytam is rá, hogy részt vegyek benne, de sose tettem, mert szavalni is kellett, és soha nem szerettem szerepelni. Alapos munkát végzett velünk magyar tanárunk, Isten nyugosztalja Fekete Antalt.

Hittan. Talán azért veszem előre, mert egyházi iskolába jártam. Többen tanítottak. Leghosszabban Medvigy Mihály. Minden tanárunk rendszerességre tanított. Ő is. Ha valaki nem készült, két variáció kínálkozott számára. Ha azt mondta: bikkmakk, kettest kapott, vagy egyest. Utóbbi esetben megjegyezte Medvigy tanár úr: bikkmakkot mondtál, de nem témába vágót, ez csak egyest ér, de minden csorbát ki lehet köszörülni, amíg a penge éle tart, s amíg a nap le nem megy. Ez a kijelentés azt jelentette: az anyagrészt iskola után szobájában felmondhattuk, de csak délután. Sok estéje foglalt volt ugyanis. A Zeneakadémiára és az Operába járt a diákokkal együtt. Jegyeket szerzett neves előadóművészek zenei estjére, de mindegyikért 10 fillért kért nevelési célzattal. Ingyen semmi sincs, s az ő villamosjegye is 50 fillérbe kerül. Humorára humorral válaszoltunk: Emlékszem, kapott egy köszörűszerű tákolmányt. Na, azután mindenki köszörülhetett rajta, aki kiköszörülte a csorbát, azaz eredménnyel referált. Valaki megkérdezte tőle, hogyan lehet az, hogy senkit sem buktat meg hittanból? Ezekkel a szavakkal ütötte el a kérdést: Akit egy olyan zseniális ember tanít, mint én, bármennyire is nem figyel, összeszed annyi tudást, hogy ne kelljen elbuktatnom. Ugyanő mesélte nemrég: végül is abbahagyta a tanítást, s ennek az volt az oka, hogy a gyerekcsínyek jobban mulattatták, mint kiötlőit. Nos, ez az a pont, amikor abba kell hagyni – jegyezte meg. 83 éves korában Mexikóban járt régészeti kutató expedíción. Felmászott egy piramis tetejére. Lám, milyen jó, hogy annak idején annyit vittem kirándulni a gyerekeket! – mesélte.

Osztályfőnökünk biológiát tanított úgy, mintha minden diákja az orvosi egyetemre készült volna. Tulajdonképpen két nyelven folyt az oktatás. Minden ,,bioalkatrészt” felírt apró betűivel latinul is a táblára. Sokan jegyeztük füzetünk végére ezeket. Valaki jelentette, amikor az ezredik terminus technicust feljegyezte. Nem is okozott gondot senkinek megérteni, mi az a biokuláris parallaxis, vagy a szférikus aberráció. Szerette a latin szentenciákat is. Sok olyasmit tanultunk tőle, ami hasznos eligazítást adott a későbbiekre. Első érettségi találkozónkon említette: gyerekek, annyit ér világotok, amennyit megszelídítetek belőle. Az értékes barátságoknak, a bensőségességnek van értelme. A szolgálatnak, amely másokhoz visz közel benneteket. Ha jó kedve volt, varázslótudományával szórakoztatott minket. Szívesen vitt kirándulni is bennünket, és szervezett nekünk olyan akadályversenyt, amely párját ritkította az akkori visszafogott, szegényes világban. Kedves olvasmányából, A kis hercegből sokat idézett, még prédikációiban is vissza-visszatért a történet egyes eseményeire. Világ életében fúrt-faragott. Az Astra bábegyüttes lelkeként ismertük meg, annak voltvezetője és motorja. Sok evangéliumi jelenetet dolgoztak fel, s adtak elő Vízvári Lászlóval.

Matematikára többen tanítottak. Kovács Mihály alkotta a kibernetikai szakkört, s vele szemben állították fel a József Attila gimnázium hasonló intézményét, mikor már nem tűrhették tovább, hogy minden évben a piaristákat keresik meg újságírók a gyerekek alkotta analóg számítógép hírét közzétenni, vagy éppen a matematikai sikerek miatt. Arra nevelt, hogy önállóan dolgozzunk, tanuljuk meg használni eszünket, kombinációs készségünket, és csak kellő erőfeszítések bevetése után segített, mikor látta, hogy valahol munka közben elakadtunk. Akkor továbblendített bennünket. Érett emberként bánt velünk. Kapaszkodnunk kellett, hogy lépést tartsunk vele. Még elsős voltam, mikor egyik feladattal kapcsolatban felszólított egyikünket: na, diszkutálja! A szót sem hallottuk odáig, nemhogy diszkusszióra gondoltunk volna.

Később az azóta elhunyt Pogány János vett kezelésbe bennünket. Alacsony akarnok ember, tele agilitással. Órái szigorú időbeosztást követtek. Sokan feleltünk egy-egy órán. Óra elején egy valaki kivitte elkészített házi feladatát, s meg is oldotta a táblánál, míg emez a táblára írta a példákat addig másikunk felelt, két további jelölt pedig a kiürített első padokban húszperces röpdolgozatot készített. Utána jött az új anyag leadása. Vibráló egyéniség volt, forrott körülötte a levegő. Hadarva beszélt, magán tartotta figyelmünket. A füzetek első lapján két mondatnak kellett szerepelnie. 1. A matematika az a tudomány, mely megtanít bennünket arra, hogyan kell a számolást elkerülni. 2. Aki felelés közben két előjel hibát vét, annak felelete legfeljebb kettes lehet. Ezekhez kellett tartanunk magunkat.

Sok kemény megjegyzést is tett. Ezek azért is maradtak meg emlékezetünkben, mert rendszerint ,,üzent” szüleinknek az ellenőrzőn keresztül. Mi aztán magyarázhattuk, hogy mi is történt. Voltak köztük humoros beírások is. Bátyámék osztályában történt: Fiacskám, mit csinál maga ott? (Magázott minket.) Tanár úr, ott egy pók. Na, akkor előveszi az ellenőrzőjét, és beírja: Mi közben a tanár az év legnehezebb anyagát tanította, én az osztály pókjával foglalkoztam. Velem is íratott valami olyasmit, hogy vegyék tudomásul: vagy megtanulom az írásbeli gyökvonást, vagy megbukom. Megtanultam. Majd az érettségire újra, majd a főiskolán is, továbbá mindannyiszor, ahányszor valakit érettségire készítettem elő később. Azt hiszem, ma is nehezemre esnék e feladat, hiszen sosem használtam. Igaz, hogy a matematikára jól megtanított, nevezetesen: hogy hogyan kell a számolást elkerülni. Valójában azt kell mondanom, hogy tanárunk keményen követelt, de jól tanított. Meg is jegyezte, hogy ötösre a Jóisten tudja csak a matematikát, négyesre a tankönyvíró, ő maga hármasra, a jó diák kettesre, a rossz pedig egyesre tudja. Válogathattunk. Szoboszlay tanár úr inkább önérzetünk növelésével kívánt tárgyának megnyerni. Mesélte, hogy egyszer egy szülő fogadóórán megjegyezte: megérti, mennyire fáraszt bennünket a matematika, ő is tanult felsőbb matematikát, szorzást, osztást és tört számokkal is számoltak, ám mégsem tud hozzászólni a mai anyagokhoz. Ezen mindig derültünk, pedig gyermekeink könyvét nézegetve meg kell állapítanom, ugyanaz a helyzet következett be egy generációval később is. Valószínűleg ez a dolgok rendje.

Oroszra Meggyes János tanított. Több nyelven beszélt, oroszul a hadifogságban tanult meg, majd a szükség úgy hozta, hogy levizsgázzon belőle, s kamatoztassa tudását. Belőle nyugodtság áradt, módszeresen és tempósan magyarázott, meg lehetett tanulni a nyelvet az ő segítségével akkor, amikor egy egyetemi tanár kutatása szerint a magyar iskolák akkori metódusa mellett hetven év szükségeltetett volna az orosz nyelv megtanulásához. Úgy vélem, hogy az első harmincöt évi anyagot ő megtanította. Később állapította meg a főiskolai tanárom: szerinte én semmi újat nem tanultam nála, mindent a középiskolás tanulmányimból rángattam elő. Volt abban valami.

Gál István úgy tanította a történelmet, hogy érettségire a marxista tételeket is fújtuk – bár nem nyílt lehetőség arra, hogy nyíltan kommentáljuk – tudtuk, miről szólnak, mit mondanak, milyen gyökerekből táplálkoznak. Nálunk korábban ő tanította Antall Józsefet is. Bevallom, tőlem távol állt az a fajta történelem, amit tanulnunk kellett. Nem gondoltam, hogy az emberi történés középpontjában a harcok álltak, s az ember nem más, mint egy potenciális harcos, s az a rendkívüli, amikor éppen nincs háború vagy kiéleződött osztályharc. Párhuzamosan kevés lehetőség nyílt arra, hogy a művelődéstörténettel megismerkedjünk, vagy az emberi közösségekről olyan módon, hogy ne az ellentéteket, hanem a közkinccsé tehető értékeit hangsúlyozzuk. Tanárunk utóbb állami kitüntetést kapott munkásságáért.

Péter Mihály földrajz szakos, szent volt. Tanárt akartam írni, de ő bár korrekten tanított, hajlott korát békésen és szeretettel viselte, mindenkihez megértéssel szolidárisan fordult. Róla mesélték, hogy korábban, mikor új gyerek érkezett az osztályba, összebeszéltek a többiek, hogy jól megtréfálják. Földrajz óra előtt citerázni kezdtek, s rémülten említették, hogy az eddig megismert szigorú tanárok szelíd bárányok ahhoz képest, akivel mindjárt találkozni fog. Szegény jövevény halálra rémülten várta, mi fog történni. Ekkor belépett ez a végtelenül jólelkű, halk szavú ember. Elképzelhető, mi játszódott le a kisemberben, s mivé lett az másodpercek alatt.
Lám, csak a gimnáziumi tárgyak egy részéről írtam, s azokról, akik tanították. Ki győzné elsorolni általánostól a felsőfokú tanintézmények valamennyi dolgát, élményét. Így is túl hosszú lett.